←Vissza

 

"Minden szakad"

BESZÉLGETÉS UTASI ÁGNESSEL

(részlet)

- Világosan kitűnt, hogy Magyarországon nagyon szoros a tradicionális kapcsolatok hálója, mert a szükség ráviszi az embereket a célszerű, instrumentális összekapcsolódásra. A viszonylagos szegénységben az erős kapcsolatok, az egymásba kapaszkodás sok segítséget adott.
      - A vizsgált országok közül ez leginkább Magyarországra volt jellemző?
      - Igen, és Olaszországra. A gazdagabb országokkal összehasonlítva Magyarországon a generációk közötti kapcsolat sokkal szorosabb volt, és az emberek intenzív viszonyban álltak a szomszédaikkal, munkatársaikkal is. Ugyanakkor a vizsgálat szerint a kapcsolatok inkább instrumentális, mint emocionális alapúak voltak, tehát az emberek a szükségleteiket igyekeztek biztosítani a kapcsolatok révén, például a kalákában végzett házépítések során. Az instrumentális kapcsolatok idővel persze emocionálissá fejlődhetnek. A mai napig úgy gondolom, hogy ez a kényszer nagyon pozitívan hatott a magyar társadalomra, és még a rendszerváltás után is érzékelhettük hatását. Véleményem szerint a meglévőtől is nagyobb traumával járt volna a gazdasági struktúraváltás, ha korábban nem alakult volna ki a kényszerű összekapaszkodás praxisa. A gazdasági struktúra-váltás vesztesei gyakran csak a szűk család szolidaritására számíthattak.
      - A rendszerváltás után is készült hasonló felmérés?
      - Igen, az 1986-os kérdéssort használtuk 2001-ben is; az adatokat még csak most elemezzük. A két időpontot összehasonlítva egy mozzanat nyilvánvaló: az emberek közötti bizalom és mindennapi szolidaritás ma is működik, ám egyre szűkebb körre koncentrálódik. Korábban a szomszédságra, a munkatársi kapcsolatokra, a távolabbi rokonságra is kiterjedt, most azonban csak a szűk családra, esetleg a legközelebbi barátra.
      - Hogyan lehet a bizalom fokát mérni?
      - Egyszerű kérdésekkel: kihez fordulhatna, ha segítségre volna szüksége, például betegség esetén, érzelmi válsághelyzetben, kitől kérhetne kölcsön nagyobb pénzösszeget, a ház körüli feladatokban kire számíthat.
      - Mivel magyarázza ezt a változást?
      - Az emberek úgy érzik, a segítséget viszonozniuk kell, és ha nem rendelkeznek a viszonzáshoz kellő forrással, inkább nem kérnek. A mindennapi szolidaritás pár közelállóra redukálódik, mert bizonytalanná vált a gazdasági helyzet, a munkahely, megingott az emberek biztonságérzete. A kapcsolatok vizsgálatának, az emberek közötti szolidaritásnak magja, döntő eleme a család, így a családi, rokonsági kapcsolatok szolidaritásának kutatásával elkerülhetetlenül eljutottam a párkapcsolati szolidaritás vizsgálatához. Azt találtam, hogy éppen most, amikor beszűkül a bizalom köre, s emiatt a legnagyobb szükség volna a párkapcsolati szolidaritásra, csökken az állandó párkapcsolatok száma. Nagyon komoly változás ment végbe e területen a társadalomban, elsősorban a fiatalok körében.
      - A rendszerváltás utánra tehető a változás?
      - Magyarországon az állandó párkapcsolatok komoly mértékű csökkenése az utóbbi tíz-tizenöt évben tapasztalható, jóllehet a trend szinte minden civilizált országra jellemző. Összehasonlítva az 1986-os és a 2001-es kapcsolatvizsgálati adatokat, nálunk mintegy 14-15 százalékkal csökkent a hivatalos házasságban/élettársként élők aránya, és nyilvánvalóan hasonló mértékben nőtt az egyedülállóké. A kutató mindig bizalmatlan az adatokkal, ezért úgy is megvizsgáltuk a kérdést, hogy a "hivatalosan" egyedülállóknak életvitelszerűen van-e állandó partnerkapcsolata, hiszen nemcsak a házastárs, hanem az állandó partner is biztosíthatja a mindennapi szolidaritást. A felnőtt lakosság harmada még így is állandó párkapcsolat nélküli egyedülálló, tizedének hivatalos egyedülálló státusza ellenére van állandó partnerkapcsolata, a többiek házasságban élnek. A legnagyobb változás a fiataloknál jelentkezik, akik közül mind többen későbbi időre halasztják a házasságkötést, s jelentős közöttük a biztos szolidaritást kevésbé nyújtó alternatív állandó párkapcsolattal élők aránya. Különösen a harmincas éveikben járó egyedülállók életvitelére, párkapcsolatainak alakulására koncentrált kutatásunk, főként az életvitel-mintát adó, magasan képzett nagyvárosiakra. Nyugaton divat ezt "szingli"-témának nevezni.
      - Nyugaton is hasonló társadalmi problémát jelent a szingli-kérdés?
      - Igen. A szociológiai és demográfiai nemzetközi irodalomban azokat az egyedülállókat nevezik szinglinek, akik jómódban, nagyvárosokban, önállóan élnek lakásukban, igényes fogyasztók és magasan képzettek. A fogyasztás és az önzés, a kényelmes jólét jellemző életvitelükre, és ezt nem szívesen adják fel, így nem akarnak házasságra lépni és utódot nevelni. A témát felkapta a bulvársajtó is, s hasonlóképpen ábrázolja a luxusszinten fogyasztó szingliket. Magyarországon némileg mást tapasztaltam, más problémát látok a jelenség hátterében. Ha nemcsak a nagyvárosiak, hanem a harmincas egyedülállók körében végzünk vizsgálatokat, azt találjuk, hogy mind a nők, mind a korosztályba tartozó férfiak 26-27 százaléka hivatalosan egyedül, állandó partner nélkül él. A férfiak körében a hivatalos egyedülállók közel 20 százaléka sosem volt házas, a nőknek viszont csak 10 százaléka. Ugyanakkor fele annyi az elvált férfi, mint az elvált nő. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a magyar társadalom hagyományosabb elvárásokat támaszt a nőkkel szemben, így azok a korábbiaknak megfelelően igyekeznek az elvárásnak megfelelni, "időben" házasodni, állandó párkapcsolatot kialakítani. Jóllehet, későbbiekben már rájuk sem hat a konvenció, hiszen rosszul sikerült házasságaikat felbontják, s így harmincas éveikre kétszer annyian lesznek elváltak, mint a férfiak. Az adatok szerint a nagyvárosokban több az egyedülálló, magasan képzett nő, mint vidéken, ahol a konvenciók miatt a nők inkább házasságra lépnek, még ha házasságuk válással végződik is. A vizsgálatok alapján azonban kiderült, hogy a szinglik kétharmadának volt már legalább egy, de inkább több alternatív állandó párkapcsolata, azaz élettársa vagy látogató együttélése, de ezek az állandó kapcsolatok rendre megszakadtak. A legtöbb egyedülálló tehát "kvázi-elvált", aki úton van a következő kapcsolat felé. Vágyik az állandó partnerre, és a jövőt párkapcsolatban, gyerekkel képzeli el. A harmincas, diplomás, állandó partnerkapcsolat nélküli egyedülállóknak csak valamivel több mint tizede képzeli el jövőjét is szingli-életformában.
      - A gyerekszülés ideje így erősen kitolódik.
      - Igen, ugyanakkor az egyedülállók között gyakori, hogy egy korábbi élettársi párkapcsolatból már van gyermekük. A nyugati felfogással szemben úgy vélem, az állandó partner és gyermek nélküli szingli életvitel követésére elsősorban nem az önzés készteti a fiatalokat, hanem a társadalmi kényszerek, konvenciók csökkenése és azok a gyors változások, amelyek az emberi kapcsolatokat, így az állandó párkapcsolatokat is változtatásra késztetik. Végső soron a társadalom egészét érintő atomizálódás tendenciája érvényesül.
      - De a társadalmi kényszer csökkenése pozitív jelenség, nem?
      - Az együttmaradásra késztető gazdasági kényszerek csökkenése, az individuális jogi szabályozás adta nagyobb biztonság természetesen pozitív változás. Ugyanakkor az állandó párkapcsolatokban a teljes individuális szabadság, amely nem társul a partner iránti felelősség és szolidaritás konvenciók formálta elfogadásával, már nem az. Az állandó társra, biztonságra vágyó egyén és a társadalmi környezet által kikényszerített változások ellentmondása megviseli a kapcsolatokat. Különösen a nagyvárosokban bomlik az emberi kapcsolatok hálója. Megszűnt az állandóság érzete az egyénben: minden mozog, a sikercél nem ad időt a kapcsolatok ápolására, minden gyorsan változik, cserélődik, minden szakad, és ez a szakadozottság bomlasztja az állandó partnerkapcsolatokat is.
      - Feladata-e a szociológusnak, hogy a társadalmi problémára valamiféle megoldást javasoljon?
      - Úgy vélem, a szociológusnak kérdéseket kell feltennie, megfogalmaznia, és a társadalomnak kell kiizzadnia a megoldást.
      - Szociálpolitikai döntések elősegíthetik ezt a folyamatot?
      - Pusztán politikai, adminisztratív intézkedésekkel a társadalmi problémák nem rendezhetőek. Konszenzusra kellene jutni, miként értelmezze a társadalom a szabadság fogalmát, az ezzel kapcsolatos értékeket, és hogy mit jelent az egyén szabadsága és felelőssége.
HORGAS JUDIT