←Vissza

 

Vörös istván

HEIDEGGER,
A POSTAHIVATALNOK
A GÚNYOLÓDÓK


1

Felejtsd el, hogy háború van!
- Már el is felejtettem. - Úgyis
mindig háború van. - Ezek szerint
a teremtés is háború. És Isten a Mars
bolygón lakik az egyik jégsapkában.

- Jégsapka? Az micsoda? Hol
lehet kapni? Én is belebújhatok?
El se olvad? - Nem, nem olvad el.
De ki vagy te tulajdonképpen?

- A postafelügyelő öccse. Fél órával
születtem később. De a lemaradás egyre
nő. Már 20 évvel vagyok fiatalabb nála.

Én mutatom meg a munkádat. - Te is
itt dolgozol? - Dehogy. Csak beengedtek,

és megtűrnek. Akárcsak a létben.

2

Az én nevem Gond. A vezetőd
leszek, ha kerülni próbálsz,
és kerülni foglak, ha vezetni
akarsz. A homlokodra ráncot
húzok, de aztán kisimítom.

A tüdődet, a májadat, bár
önmagukban nem is léteznének,
meggyötröm, ahogy makacs kémet
szoktak vallatni. Sötétet borítok

rád munka közben. Hagylak dolgozni,
de nem hagylak aludni. Hagyok
időt, hogy itt legyél, de nem hagyok

teret a voltban. Mint gyerekkorodban,
mikor gyertyával mentél át a templomon,

de érezted a sötétség olajszagát.

3

Az emberélet útjának negyedén
egy kiszellőztetett templomba
jutottam. Ez a postakápolna,
ahol mindig mozog a levegő,
mint a frontról érkező gyász-

táviratok után a lélek.
Szekér alá kötött kutya.
Kullog a hír kerekei között
a hazajáró. De a határnál

elvágják a szíjat, kikergetik
a kocsi alól. Kóbor kutyák és
kísértetek háborúja. Világháború,

melyben úgy ritkul a világ, ahogy a
lövészárokban állók reggeltől estig.

A nappal ásott árkot valaki éjjel betemeti.

4

A gond másik neve Hölderlin.
ő fogja Martint lefelé vezetni.
De ez csak afféle művésznév.
Lefelé az eredettől a semmibe
nyíló torkolatig. A semmi egy

köldökzsinóron csügg anyján,
nem vágják le egész életében,
a feje fölött zászlóként
csattog a kiszáradt méhlepény.

Húszéves, nyolcvankilós ember.
Nem tud az anyja közeléből mozdulni.
Sosem eszik. Álmában vadrózsabokrot

emleget, melynek ágait szél tépázza,
egy virágfej a tócsa vizébe pottyan.

A lefejezettek tükre.

5

Az én élményével mindenki más
egy másik személy kapcsán
találkozik. Pontok egy gömbön,
mint gombócon a mák. Melyik
vagyok én? És fekete minden

lélek, mert ami belül van, annak
nincs színe. De a tüdő rózsaszín,
a máj barna. Ha napvilágra
kerül, kifakul. A másik élményével

mindenki más önmaga kapcsán talál-
kozik. Megvágta a lábát, de a
fájdalom nem az én gondom.

Hát hányan vagytok ti, Gondok?
Csak én vagyok. És sosem vagyok senkié.

Mert mindegyikünk a te Gondod.

6

A postakápolna. A gondnok behúzza
a nyakát, mintha denevérektől félne.
Mutatja sorban a szobrokat,
de nem gyújt gyertyát,
mert a világos vízszagát érzi.

Martin nevetést hall. A szobrokét.
De min nevet egy szobor? Semmin.
A szentek nevetnek. Nevetik, hogy itt
lét nélkül is jelen vannak.

Nézd a kiugrott papot a bolonddal!
Keresztülvágnak a templomon, gondolják.
Lámpát se gyújtunk, gondolják.

Elég nekünk az üvegablakok fénye, gondolják.
Kint nem lehet sötét reggel kilenckor, gondolják.

De tévednek, ahogy a víz téved egyre lejjebb.

7

Meg kell tanulnod az úgy-
nevezett örök értékek nélkül
élni, röhögtek a szentek.
A templom sötétje kinyílt,
a freskókról leröppentek

az angyalok, az egyik
karmos lábával Martin
hajába gabalyodott.
Meg kell tanulnod gyűlölni.

A gondnok a zseblámpájával
világított. Nem látott semmit.
Fedeles szárnyú repülő billegett

a sötétben, Heidegger kivette a
lándzsát a Krisztust néző katona

kezéből, és a repülőbe szúrta.

8

A lövészárok, mint egy szörnyeteg,
betódult a templomba, és
lassan kiömlött onnan. A térdeplőn
még egy kis sár. A kövön
üres töltényhüvely. Leesett

bajonett. Az ilyen valóság egész
más viszonyt követel meg a való-
sághoz, mint amilyen a megfigyelőt
fűzi egy puszta tényhez.

Ezt a valóságot mások az álmukban
hagyják. De minket fölébreszt,
és megfejti magát, mintha ő lenne

a doktor, aki saját hátára
tapasztja a fülét. A boltívek

között mustárgáz foszforeszkál.

9

Martin bemenekült a takarítónők
ablaktalan szobácskájába. Fémvödrök,
falikút, elferdült söprűk, törött
partvisnyél. Fapriccs, amin ledőlni
sincs hely. Még be sem csukta

az ajtót és láthatatlan kezek
tapogatni kezdik. Kigombolják
az ingét, a trikója alá nyúlnak.
Nyakkendője földre hull.

A cipőfűzője átbújik a kulcslyukon.
Valaki ritmikusan mozgatja az
előbőrét. De ő nem érez semmit.

Kő vagyok, mint a szentek, motyogja.
A felmosóvödör felborul.

Csillapul, mintha valami lenne, a sötétség.

10

Martin, fölfedezve a helyzet
hatalmát, söprűnyélre pattan,
és végigszáguld a folyosókon,
kirepül a nyitott ablakon
az udvar fölé. Ott délelőtti

sötétség. Valaki ellenzőt
szegelt a nap elé. Tükröket
a felhőkre, és lámpát nyomott
még a vakondtúrásba is.

Fönt mi látszunk fejjel
lefelé. A lábunk világít.
De lyukas rajta a zokni.

Martin a kép felé repül.
Saját feje a fejéhez ütődik.

A valami ott a semmiben.