←Vissza

 

Peterdi Nagy László

A FOLYÓ, A FALU, APÁM
szünidei olvasmány-beszámoló


"Júliusban apám fürdőre utazott, s anyámmal és bátyámmal otthagyott engem a fehéren izzó, szédítő nyári napok kényére-kedvére. A fénytől aléltan lapozgattunk a vakáció óriási könyvében, amelynek minden lapja lángolt a ragyogásban, a lapok alján pedig émelyítően édes aranykörte-bél gyűlt össze." (Bruno Schulz: Augusztus1)
     Idei felfedezettem első novellái éppen a születésem évében jelentek meg. Egy lengyel zsidó kereskedő elsőszülött fiaként Schulz a galíciai Drohobyczban volt gyermek. Felnevelkedvén a helybéli gimnázium rajz- és kézimunka tanára. Witkacyval és Gombrowiczcsal együtt publikál. Egy unatkozó Gestapo-tiszt puffantotta le. Műveinek eddigi legteljesebb magyar nyelvű kiadása Pécsett jelent meg nemrégiben. Én pedig, amikor pánikba estem családom előkészületeitől, hogy kifestetik a lakásunkat, hirtelen felindulással megvásároltam a könyvet. És nem bántam meg.
     Beszámolóm másik indító idézete már az én gyermekkorom falujából való, a református templom kapuján olvasható: "E Szent Egyház elébbi Tornya égi tűz által megemésztetvén 1855 július 22-ike éjjelén, a Torony ideiglenesen befedettetett. Ez is romlásnak indulván az egész Torony réztetővel láttatott el, a párkányzat újonnan készíttetett, a torony falazata kívül belöl ki javíttatott 1861-ik évben Torday István lelkipásztor, D. Szabó János fő és Varga János Al Curatorok idejében."
     Ami engem illet, én egy, a debreceni kollégium szárazbabján felnőtt nyugdíjas tanító vagyok, aki nyáron ma is mezítlábas szandálban jár és nagy, kerek fejét nullás géppel kopaszra nyíratja. Én is, akárcsak ennek a falunak a lelkésze, az én par excellence elsőgenerációs édesapám, egész életemben igyekeztem távol tartani magam a "lángoló" és "fehéren izzó" dolgoktól, az "aranykörte-bélről" nem is szólva.
     Akkor meg miért csapott úgy orron ennek a galíciai körtének az édes illata? A kicsi, szinte már kellemetlenül átható illatú szegfűkörte nem terem meg nálunk. A kemény húsú téli körtéknek meg egyáltalán nincs szaguk. Egyelőre el sem igen tudom képzelni hát, hogy mit tud kicsiholni egymásból ez a két, egymástól annyira idegen világ. Pedig a kettő összetartozik!
     A mi kis falunkban is a temető mellett van az öreg tölgyfa, ami alatt Rákóczi a dunántúli hadjáratba sietve három napig táborozott, és a hagyomány szerint itt szerzette volna a tábori papság intézményét. De az erről megemlékező tábla jóval kisebb a templom falán láthatónál, meg hát, mint afféle, turistáknak készült tájékoztató, csak fából van.
     Ki mindenki járt még, és mi mindent szerzett még itt a kurucok meg a labancok óta is! A nép azonban, úgy látszik, azt az egyszerű, mindennapi igyekezetet tartja mindmáig a legtöbbre, amivel az egyházközség elöljárói a tornyot befedették. Mert nem kis pénzbe kerülhetett az akkor sem. De nem is kellett ám minduntalan átfesteni, mint ezeket a mai utcanévtáblákat!
     A szóban forgó "Al Curator", a dédapám, kun volt. Jött azóta a családba ukrán és szlovák is, továbbá erdélyi szász. De Ordas olyan kicsi, olyan isten háta mögé dugott falu, hogy zsidókat, németeket, cigányokat ide nem hoztak, és nem is vittek el soha. Már most csak azt kell megjegyeznem, hogy az idén nem voltam otthon még egyszer sem. Igaz, nem is invitálnak olyan nagyon. Az öregek kihaltak, és sokan elmentek már közülünk, egykori "suttyók" közül is, akik a rektor úr "eleibe jártunk". Persze nem olyan büszkén és peckesen, ahogyan most visszaemlékszünk rá. Nagyon is szorongva oldalogtunk ki a padból a katedrához azért a körmösért, ha rossz fát tettünk a tűzre. A sötét téli reggeleken pedig ugyanilyen alázatosan kunyeráltunk nénéinktől az iskola szalmával fűtött nagy búbos kemencéjéből kikerülő lángosokból meg kolbászos cipókból. Hiába, mindig éhesek voltunk, na!
     A tavaszi nagy vizek után együtt meregettük ki a "kubikgödrökből" az ott rekedt halakat. Ezekbe a nagy vesszőkosarakba szedtük aztán a paréjt is a malacoknak, s piacra az újkrumplit, fejes salátát, nyári káposztát. Közben kecskét őriztünk, és legeltettük a libát a tarlón. Szóval, vakációztunk. És - a Schulz gyerekekkel ellentétben - nagyon is boldogok voltunk. - A magunk naiv, falusi módján, persze. És hát mégis, nem oda, ebbe az egyszerű boldogságba akar-e visszakapaszkodni az író-féle ember egész életén át? Veres Péter például volt miniszter, pártelnök, igazából mégiscsak az érdekelte mindig, hogy mit, s hogyan esznek az emberek Gyepsoron. És tulajdonképpen így volt ezzel Móricz Zsigmond még a leányfalui villában is.