←Vissza

 

Levendel Júlia

ÉS BOLDOGAN ÉLTEK...

Amikor szépen kér, hogy ne menj el, mesélj, és fogja a kezedet, kis teste minél nagyobb felületével simul a testedhez, amikor öledbe kucorodik, és lemerülőben a duruzsolásodat hallgatja, nem kell persze felvilágosítanod a létezés reménytelenségéről. A biztosan bekövetkező romlásról, hogy így vagy úgy csalás és csalatás vár rá; árnyalakban, meglehet, mind ott lapul már a sarkokban, ágy és szekrény alatt készülődik, te láthatnád; érzed; de még hagyják, csak nőjön, álmodozzon, van idejük kivárni. Kivárnak. A győzelem amúgy is az övék. Nőjön hát. Egyre merészebb képzeletével minél nagyobb világot hódítson magának.
     Hogy túlzás volna, meghosszabbítás, dramatizálás? "Felkészíteni" akkor sem fogod - megfosztani törékeny-kecses illúzióitól, hogy később ne fájjon annyira neki? Szamárság. Mondd, hogy legyőzte a sárkányt, mérgében megpukkadt a boszorkány, sikerült megtörni a gonosz varázslatot, és persze találkoztak, találkoztak, mindenki mindenkivel találkozott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
     És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
     Milyen pompásan gurul a mondat! A hangok és szavak úgy összekapaszkodtak, hogy a telt és gömbölyű forma a leglustább macskát is játékra készteti. Hogy muzsikál! S mégis, én mintha betonfalba ütköznék. A keményen tagoló "míg" szócskán nagyot koppan a fejem, saját nyelvembe harapok. A folyamatosságot, s benne a szétesést, a pusztulást, mindenféle lassú, kiszámíthatatlanul fel-felgyorsuló, de azért nyúlós, ragacsos elócskulást kiiktató, sőt, egyszer s mindenkorra megszüntető, hirtelen ott termő halálfal képzete oldhat-e bármilyen szorongást? S ha el nem is űzheti, visszaparancsolja-e az alattomosan leselkedő szörnyeket? A kalandok szerencsés kimenetele talán elegendő muníciót ad, hogy töretlennek, mindvégig egyneműnek, egyfélének - boldognak - gondolja el az ember az élet idejét? Az élet vége - halálnak mondják - pedig olyan, mintha a világ, vagyis a föld végére, szélére, peremére értünk volna? Az Óperenciás partjára.
     Mostanában még inkább kételkedem abban (korábban is), hogy a gyerekeknek feltétlenül boldogságba futó, jó fordulattal befejeződő - egyáltalán: finalizáló - mesére van szükségük. Mesére persze, mint mindenki, mohón vágynak, hiszen a történet-igény a legelemibb, legegyszerűbb szükségletek közé tartozik, én például úgy képzelem, hogy közvetlenül a levegő, a víz, a kenyér meg az emberi kapcsolat után ágaskodik, nyomul, s a kívánságban, hogy "mesét! mesét!", tudva vagy öntudatlanul, a saját sors felismerésének sóvárgása is benne van. Meg talán valami kapaszkodó-keresés olyasféle naiv talányokhoz, mint hogy miért is vagyunk, van-e az életünknek rendje, elrendezettsége, mintázata vagy törvényszerűsége, az emberi világban érvényesül-e a logika, és így tovább. S éppen mert annyira elemi szükséglet a történet - mulatságos vagy tragikus, nem ez a lényeg, hanem hogy érett, teljes, vagyis értelmezhető legyen; hogy valaki sorsát követve-megmutatva a mindenki létében rejlő sorsot állítsa -, a történetsikkasztást, a mindenféle szenvedést és szenvedélyességet nélkülöző, egyszerűen csak trükkös és sikerhajhászó kétségbevonást, hogy "lehet-e manapság még elmondani egy történetet" vagy megragadhatóak-e a történetek, nem szaladnak-e követhetetlenül és ellenőrizhetetlenül szanaszét a szálai, és veheti-e magának a bátorságot az író, hogy lépten-nyomon ítélkezzen már azzal is, hogy valamilyennek ábrázol egy embert, egy cselekedetet, kijelentvén, hogy tehát így és így esett, ezt érezte és azt gondolta a hős - szóval a már nem is csak divatos, hanem jószerivel monopolisztikus történetmondást megvonó gyakorlatot igen-igen súlyos vétségnek gondolom.