←Vissza

 
Képlények

Horgas Judit

FEHÉR-LILA

A tágas erkély árnyékos szélére húzódva várta, hogy megérkezzenek. A késő nyári reggel szokatlanul hűvös volt. Az esti viharfelhők már elvonultak, a mérgeszöld tenger csendes egykedvűséggel nyújtózkodott az erkély előtt, de a levegő lehűlt, és már nem bánta, hogy indulás előtt az utolsó pillanatban fejébe nyomta barna puhakalapját. Ettől idősebbnek és tekintélyesebbnek látszott.
A napsugárnyalábok sebesen közelítettek, fél óra múlva beborítják az egész erkélyt. A nadrágszíjába dugott pisztoly markolata nyomta a derekát. Hátulra tette, hogy a hosszú zakó eltakarja, amikor a hotelbe lép. A postás alig pillantott rá, szó nélkül nyújtotta a súlyos, simára koptatott fagolyóhoz fűzött szobakulcsot. Hanyagul lóbálta, míg a második emeletre ért, mintha a szálloda lakója volna. A szobába lépve először az asztalon álló csokrot pillantotta meg, és rögtön tudta: minden a terv szerint halad. Fehér és lila virágok, ahogy megbeszélték; bár elképzelni sem tudta, az asszony honnan kerített a végeláthatatlan, homokos tengerparton vadvirágokat. Most már csak várakoznia kell, amíg a bankból visszatérnek.
A zöldre festett erkélyajtónak dőlt, és megpróbálta elképzelni, mi történhet. Meg kell őriznie a nyugalmát, nem lövöldözhet összevissza, mint egy ostoba kamasz. Csak feltűnést keltene, arra pedig semmi szükség. A pasasnak nyilván az is elég lesz, ha előrántja ezt az ősöreg pisztolyt; szépen megtisztogatta, hogy félelmetesebben csillogjon. A biztonság kedvéért kezébe vette a fegyvert, hagyta, hogy a súlya lehúzza a karját, és kísérletképpen néhányszor a szobába ugrott, hogy begyakorolja a mozdulatot.
Hirtelen elszégyellte magát, mert a nő arcára gondolt; vajon mit szólna, ha látná, hogyan bohóckodik. Az ügyesen kendőzött ráncok láttán sejtette, hogy jóval idősebb nála. Mint az anyja fekete göncökbe burkolt, aszott teste az ágyon. Beleborzongott, hogy a halott alig lehetett idősebb ennél a nőnél. Első pillantásra látszik rajta, hogy kurva, mégis van benne valami titokzatosság. Most sem értette, hogyan egyezhetett bele, hogy segít kifosztani egy ismeretlent. Az utcán lődörgött, amikor a nő hozzá lépett, először hárított, továbbindult volna, de az asszony nevén szólította, visszahőkölt. Pár perc múlva egy homályos kocsmába húzódva sugdolóztak, mintha évek óta ismernék egymást, bár a nő még a nevét sem árulta el - ugyan minek, mondta, amikor rákérdezett.
Ez tegnap este történt, és most itt áll egy idegen szállodai szoba gyorsan forrósodó erkélyén, a napsugarak egyenesen a barna puhakalap tetejére tűznek; kenytelen lesz levenni, mert az izzadságcseppek hosszú csíkokban folynak az arcán. Egyik kezében a kalap, másikban a pisztoly.
Már legalább egy órája álldogál itt, pedig a bank a szomszéd utcában van. Nem értette pontosan, mivel veszi rá a nő a férfit, hogy a bankba menjen; neki csak annyi a dolga, hogy amikor visszaérnek a szobába, ráfogja a fegyvert és elvegye a tárcáját. Sima ügy. A pisztolyt is a nő adta még tegnap este, fehér zsebkendőbe burkolva húzta elő a táskájából. Hiába kérdezte, honnan tudja a nevét, csak rázta a fejét, mosolygott; kitaláltam, mondta; de nem hitt neki. Úgy érezte, az asszony minden gondolatát ismeri, és biztosan nem véletlenül szólította meg éppen őt. Megegyeztek: ha egy fehér-lila virágcsokor áll az asztalon, minden rendben, de ha nincs ott a virág, baj van.
A szoba árnyékába lépett és alaposabban megnézte a csokrot. Pár napja már ott állhatott, mert a fehér szirmok széle barnán pöndörödött. Ekkor vette észre, hogy a szekrények és a polcok üresek: mindent összecsomagoltak. Csak a fehér-lila virágcsokor és az ágy alatt heverő férfi hullája maradt a szobában.
(Farkas István festményéhez)