ABLONCZY LÁSZLÓ
A Nagyromlás alatt
Adventi színháztörténet
II. rész
BERECZ JÁNOS, a Központi Bizottság egykori titkára emlékiratában (Vállalom! – 2003, Korona K.) felidézi az Advent a Hargitán bemutatása körül fellobbant harcot: „Egyik legemlékezetesebb döntésemet 1985 végén hoztam. December közepén felkeresett Sík Ferenc, a Nemzeti Színház főrendezője, Sinkovits Imre, általam is nagyra becsült, kiváló orgánumú magyar színművész és Sütő András erdélyi illetékességű, a magyar írók egyik legkiválóbbja. Elmondták, hogy Sütő drámáját, az Advent a Hargitán címűt szeretnék bemutatni a két ünnep között. Minden készen áll, de az illetékes hatóságok hallgatnak a hozzájárulási kérelem elbírálásáról. Nem mondanak »se bűt, se bát«. Ők pedig, elsősorban Sütő védelmében, szeretnék elkerülni a skandalumot. Működött az agyam” (Vállalom).
Olykor az ember agya pontatlanul működik. Berecz János emlékiratában túlvállalta magát, idézett szövegében több pontatlanság is mutatkozik. Eltekintve attól, hogy Sík Ferenc beosztott rendezőként dolgozott a Nemzetiben (Vámos László volt a főrendező), Sütő András pedig nem járhatott nála, útját még csak nem is álmodhatta Vásárhelyen, hiszen politikailag is képtelenség, hogy az amúgy tiltott darabjának bemutatójára Magyarországra utazhat. Előtte pedig különösen nem. Tehát nem járt Berecz Jánosnál sem. Említettük írásunk korábbi fejezetében, hogy a november végi nemet megerősítve, december 4-én a román jogvédő már második tiltó táviratát küldte Budapestre. A románok csaknem két hónapon át lapítottak, tanakodtak, és húzták az időt. Mert azt jól tudták, az Európai Kulturális Fórum közelében Sütő András darabjának betiltása Budapesten nemzetközi botrányt robbant, márpedig a diktatúra külügyi mázát mániákusan igyekezett őrizni. Személyektől függetlenül, a látogatás dátuma tehát azért sem hiteles Berecz János emlékezetében, mert a premier sorsa már december 4-én élessé vált. S a hazai felső vezetés számára pedig azért lett kínossá, mert Sütő András otthoni szorítottságában is mindig hangsúlyozta: ne legyenek rá tekintettel! Évtizedeken át Aczél György és udvartartása mindig azzal érvelt, hogy az erdélyi magyarság és vezetőinek sorsa megfontoltságot igényel, miszerint: „A túszokat szállító repülőgépre nem lőhetünk!” Sütő András pedig jó ideje nyíltan vállalta a tüzet, immár Nagelschmidtként haladt a münzeri úton.
Bizonyos, hogy december 5-én és 6-án (csütörtökön és pénteken) a felső pártvezérkar és Köpeczi Béla kulturális miniszter tanácskozott a román tiltásról, s úgy határoztak, hogy az Advent további próbáit le kell állítani. Köpeczi Béla akkor már a legfelsőbb pártjóváhagyással az Erdély történetét szerkesztette. Hogy a kultúra irányítójaként miért vállalta a cenzorságot? Egész életében a tudós és a szellemi rendőrfelügyelő együtt élt benne. Tudósként irányította az Erdély történetét, ezzel egyidejűleg pártszolgálatosként pedig betiltotta az Advent a Hargitán előadását. Vélhető: a hétvégén a felső pártvezetők és Köpeczi Béla telefonon tovább latolgatták a bemutató befagyasztásának következményeit, s Malonyay Dezső igazgatóval hétfőn közölhették a döntést. A színház üzemmenete már előző hét közepén elkészült, ami összpróbákat, vagyis előadásszerű játékot írt elő, vagyis a színészek legfeljebb a rendező kérésére, árnyalatok tisztázására és technikai hibák javítására állhattak meg. Hétfőn, 9-én még zavartalanul dolgozott a társulat.
(Másnap, 10-én,
úgy fél tíz tájban a szerkesztőségben Sík Feri hívott; „Lacikám, most
közölték: az Adventet betiltják,
ha tudsz, gyorsan segíts! Ma még próbálhatunk!” Ferit utolsó négy esztendejében,
1991 áprilisa és 1995 januárja között, napi tizenkét-tizennégy órai
közös munkában, baráti bensőségességben megismerhettem a Nemzeti
Színházban. Ha nagy baj volt, kétségbeesésében vagy magába hullott,
vagy harci riadó fújt. 1995 januárjában Fodor Gábor készülő hajszájába
belepusztult, de feltételezem: ezen a decemberi délelőttön, aki
csak segíthetett, mindenkit mozgósított. Bizonyára Berecz Jánost
is. Ha másként nem telefonon. Szokai Imrét, Annus József főszerkesztő-helyettes
jóvoltából ismertem esztendők óta. Annyiféle napi, személyes s kimondhatatlan
gond halmozódott a határon túli magyarság dolgaiban, s Jóska tanácsolta:
egykori tanítványát, Imrét keressem csak meg, a párt külügyi osztályán
dolgozik, s amiben tud, segít. Gyógyszer, könyv, letelepedési kérelem…,
kiváló szellemek és névtelenek serege….; mindannyian határon túli
honfitársaink, akiknek gondjában Szokai Imre sosem hivatalnok módján,
hanem emberként és magyarként segített. Azonnal rá gondoltam ezen a
délelőttön, hívtam, s elmondtam Feri tudósítását. „Lehet találkozni
Ferivel?” – kérdezte. „Ma még próbálhatnak” – feleltem. „Akkor 11-kor
találkozzunk a Wesselényi utca sarkán a patika előtt”! – indítványozta.
A Film Színház Muzsika szerkesztőségébe
már érkeztek a levonatok. Premier előtti hétre, tehát a december
14-ei számba összeállítás készült. Címoldalon: Kubik Anna, a hármas
oldalon Sipos Géza képriportja tudatta a bemutató eseményét; András
kétoldalas írása is időben megérkezett: Egy színdarab forrástájékáról; kérésemre Funtek Frigyes pedig Hegyek,
lovak, emberek címmel emlékezett a
nyári útra, a szerzővel való találkozásra; Virág Katalin szerkesztő
pedig a tévéforgatásról számolt be, amelynek sugárzását a tévéújság
a bemutatóval egy időben, 20-án este 21.10 és 22.15 között ígérte.
Első alkalom,
hogy most elmondom: a szerkesztőségből távoztam, s megfogadtam: tőlem
ugyan nem tudják meg a tiltást. Mert ha közlöm a lap szerkesztőivel, akkor
idő van az anyagok kicserélésére. Ha a lap Advent-összeállítása megjelenik, a betiltás
a legfelsőbb vezetés előtt számon kérhető, s a botrány is elkerülhetetlen.
Szorítottam; csak szűk két napig tartson a hivatalos sunyítás, mert
szerdán délben nézzük a szalmiákváltozatot, egy keveset még abban
is lehet javítani, de már az is költséges. Csütörtökön pedig nyomják
a lapot, s ha akkor állítják le a gépet, azt már sokmillió forint bánja.
A cenzúra ügymenetében ütemzavar ígérkezett; esküdtem hát: mindenképpen
hallgatok!
Idő előtt a sarkon, a patika előtt voltam; Imre pontosan és társsal érkezett: „Ismerkedjetek meg! Tabajdi Csaba!” De máris indultunk a színház felé, szemüveges komolysággal Csaba szinte futott. Lihegve kérte, ismertessem a helyzetet, s nyomában fujtattam a tényeket, értesüléseimet a társulat hogylétéről, Feriről, Andrásról, a színészekről. A művészbejáró portáját, aligha a drága és szigoráról hírhedett Fisi néni őrizhette, mert rekedt parancsoló hangja visszahökkentett volna, így csak odavetettem: „Sík Ferenchez megyünk”! Elhúztunk a mellékhelyiségek nyomvonalán, miközben Sinkovits Imre zsoltáros hangját hallottuk a színpadról. Társaimtól türelmet kérve, az oldalsó ajtón benyitottam, s az üres nézőtér közepén munkatársaival ülő Sík Ferihez mentem. „Ki tudnál jönni?” Feri már emelkedett, miközben rikkantotta: „Csak folytassátok!”, s már indult is. A csapóajtó mögött állt a két hivatalos vendég, bemutatkoztak. Tabajdi Csaba kérdezett inkább, Feri részletesen beszámolt a történtekről, hogy Malonyay Dezső igazgatót Köpeczi Béla utasította a próbák felfüggesztésére. Negyedórát tartott az eszmecsere; bámultam Ferit, feszültséget nem mutatott, s oly nyugalommal ismertette és elemezte az óránként bonyolódó históriát, mintha ez volna természetes. Hogy betiltanak egy darabot. Ha Tabajdi Csaba és Szokai Imre nem oly komolyan figyelik a történteket, tán kacagunk is. Mert Feri kedves fölénnyel láttatta a magyar pártközpont, a miniszteriális elvtársak és igazgatójának gyávaságát a román diktátumra – miközben otthon, fenyegetett és kiszolgáltatott voltában, a szerző is a darab bemutatójára bátorította a színházat. És tudatta azt is a politikusokkal, amit Sütő András oly nagy nyomatékkal közölt vele a telefonba: „A darabot én írtam, s nem a román szerzői jogvédő iroda! Így joguk sincs beleszólni az Advent sorsába!” A tényekhez tartozik az is, hogy Malonyay Dezső, a nehéz napokban egyetlen alkalommal se hívta fel Sütő Andrást, így a premier befagyasztásáról se értesítette. Újra és újra Sík Feri hívta és tájékoztatta. „Ne hagyjátok abba, dolgozzatok tovább, mi mindent megteszünk az előadásért” – mondta Sík Ferencnek Tabajdi Csaba, és Szokai Imrével elrobogtak.)
Alighanem e december 10-ei nap délutánján lobbant fel a vita a pártközpontban. Addig Aczél György hagyatékos apparátusa uralta a helyzetet. Vagyis az Advent anatémája a román diktátumnak kedvezett, miszerint a bemutató időpontja megsemmisült, s annyi szivárgott ki a színház titkárságáról, hogy tavasszal vagy a következő évadban majd színre kerülhet. A jelzett napon délben Szűrös Mátyás munkatársai friss és pontos információkkal érkeztek a Jászai téri központba, szóltak a társulat állhatatosságáról, s főképpen arról, hogy Sütő András tántoríthatatlan az Advent sorsát illetően. Ilyenképpen lehetett tényekre hivatkozni, érvelni a bemutatás mellett, hiteltelenítve a kádári–aczéli doktrínát, a „túszokat szállító repülőgép” álságos érvelését. Szűrös Mátyás a külpolitika felelős tiszteseként érvelhetett, s Berecz János, külpolitikai érzékenységgel is, bizonyára Sík Ferenc tájékoztatása nyomán, az Advent előadását képviselte. A december 20-ai blokád immár biztos volt, de a Nemzeti együttese változatlanul dolgozott. A pártviszály feszült és tartós lehetett, annyira, hogy a sajtót nem merték tájékoztatni a tiltásról, így becsapott a Film Színház Muzsika december 14-ei száma Kubik Anna varázslatos arcával és az Advent-összeállítással, amely a 20-ai premiert hirdette.
Több mint művészeti, immár nyilvánosság elé vitt belpolitikai üggyé vált, hogy az Advent a Hargitánnal a vezetésnek el kell számolnia. Hozzá: ezekben a napokban az újságos bódékba került a Tiszatáj Advent-száma is, amely szenzációként hatott, s néhány nap múltán már ötszáz forintért vásárolták a zugkereskedelemben. Annus József és Vörös László az Advent-anyagok mellé és köré sok kiváló írást szerkesztett; Joó Rudolf a kisebbségi demokráciáról értekezett, Görömbei András a Csillag a máglyánt elemezte, de Balogh Edgár jegyzetei, Farkas Árpád, Markó Béla, Nagy Gáspár versei is a szám rangját emelték. A havi gyakorlat szerint, hacsak a belügy utasítására a Posta nem vermelte a Tiszatáj zsákjait, a folyóirat tizedikén került az utcai forgalomba. Sütő András feljegyzése szerint december 13-án Marosvásárhelyen már olvashatta a lapot. A Tiszatáj Advent-száma tehát nem mutatkozott veszedelmesnek, ám a folyóirat néhány nap múltán, december közepén már tényeivel, a bemutatás időpontját is közölve, kínos és időszerű érvekkel szólt bele a magasban vívott küzdelembe.
Szokás volt a vidéki folyóiratok életében, a regulázás stratégiájához tartozott, hogy januárban vagy februárban a minisztériumi illetékes vezetői a szerkesztőségi összejövetelen értékelték a lap előző évfolyamát. Kár, hogy Vörös László Szigorúan ellenőrzött mondatok című munkájában (2003), noha sok rendszerjellemző és bizalmas tényt említ, az Advent a Hargitánhoz kötődve is, de nem szól arról, amit tőle, Vörös Lászlótól tudok: egyik udvornikával a minisztérium irodalmi osztályvezetője, Rátki András december közepén váratlanul betoppant a szerkesztőségbe. Évértékelés ürügyén az Advent közlése fölött mondott vádbeszédet. Rátkit tehát a fenti hatalmi küzdelem szempontjából sietős kényszer vitte Szegedre. Az előadás ügyében felcsapó bozóttüzek szegedi elfojtására menesztették Rátkit, aki pipáját szipogtatva, fölényeskedve magas röptű esztétizálásba kezdett, mely szerint nem lett volna szabad, hogy egy „gyönge mű” közlésével a Tiszatáj leszállítsa magas színvonalát és igényét. Knopp András és Köpeczi Béla ideológiai futáraként szolgált Rátki András, akinek cinizmusa már a párt kisebbségi magyarságpolitikájának csődjéről árulkodott. Elkerülhetetlennek mutatkozott a botrány, s hogy mentse bőrét a lepusztult társaság, még álságos esztétikai becsmérlésbe kezdett.
A drámairodalom nagy szakértője és az esztétika egyik ínyence, Rátki, aki szerint az Advent ugyan könnyűnek találtatott, mégis megfeküdte a gyomrát. Amint főnökének, Köpeczi Bélának és a pártközpontos bénító apparátusnak is. Nem lehetetett leplezni cenzori hadműveletüket. A napilapok indoklás nélkül, szűken fogalmazott hírben tudatták a színház közleményét, miszerint az Advent bemutatója elmarad. A Nemzeti Színháznak december elején a budapesti oszlopokra helyezett plakátja, akár egy triptichon: jobb oldalán a 25. István király előadását hirdette, középen a havi műsort közölte, balján pedig az Advent premierjének adatait olvashattuk; amire hamarjában átfutó szalagot ragasztottak: „A bemutató későbbi időpontra halasztva!” Ám december 14-én, szombaton reggel a főváros és az ország valamennyi újságosbódéjában Kubik Anna madonnás egyszerűséggel sugárzó arcával a borítón, ott függött a Film Színház Muzsika, változatlanul hírelve Sütő András drámájának december 20-ai premierjét. Érdemes volt tehát hallgatni; a százezer példányban megjelenő lap szerkesztőivel hivatalosan senki nem közölte a tiltást, így elmarasztalás sem következhetett.
A műsorváltozás a színház titkárságától súlyos és heroikus munkát követelt. Felborult a rend, amelynek nyomán a nagyszínház és a Várszínház műsorát módosítani kellett, s hozzá valamennyi színész életrendjének, elfoglaltságának megváltoztatása is percek alatt döntést igényelt. A közönségszervezésben is teljes a bolydulás, hiszen egy premiert és azt követő bérletezett házakat, valamely már műsoron levő darabbal felváltani s hozzá nézőket toborozni napokon belül, szinte heroikus feladat – hozzá karácsony közeli napokban. Színházi emberek is kevesen ismerik a feladat mélységét; micsoda harc kezdődik a percekkel, a mielőbbi új műsor tisztázására és a közönségért. A Nemzeti vezetése úgy határozott, hogy januárban a Várszínházban játszott Tartuffe előadással váltja ki az Advent-estéket.
A PRÓBATÁB
December 19-én délelőtt, a nyílt főpróba napja következett volna, ám az érkezők a színház kapuit zárva találták. Jöttek a szokott látogatók, de a betiltás híre szétszaladt a fővárosban, hívtuk is az embereket, legyen minél nagyobb csődület a Wesselényi utcában és a Hevesi téren! Így is történt; magam a művészbejárónál amolyan önkéntes hoppmesterként tessékeltem be az embereket, bent Sík Ferenc és a művészek jelmezben ajtónyitogatóként működtek. Felforrósodott előjáték kezdődött: a művészbejárón át az összezsúfolódott közönség nyomult befelé, s lehetett volna-e kedvesebb a fogadtatás, minthogy Sinkovits Imre, Agárdy Gábor vagy Funtek Frigyes tartja az ajtót, s mond nekik istenhozottat? Negyedóra alatt megtelt a hatszázötven személyes színház. Nyilvános főpróbákra jeggyel érkezik a közönség, most mindenki ott ült le, ahol helyet talált, ilyenképpen a lépcsősor is lelátóként szolgált. Egyszer talán még megtudhatjuk a titkos iratokból: a színházi éberek mellett jó néhány román és hazai belügyes is szorongott azon a zártnak hírelt főpróbán. A délelőtti törvénytelen közönség premieri fűtöttségben követte a színpadi eseményeket, s nézőként kijőve és kibújva a játékból csak azt vihette hírül kis és nagy Magyarországban, hogy Nagyromlás alatt élünk magunk is, mert Sütő András megrendítő jajkiáltása esténként nem juthat el az emberekhez.
Minden rendszerek, pártok és ügyek lázas eminense, Kerényi Imre szünetben megszólított, s arról győzködött, hívjam telefonon a Szabad Európát és részletesen mondjam el az eseményeket. Hűsítettem a szélkakaselvű rendező urat; tegye ha akarja, de a bemutató ügye a Szabad Európának legfönnebb egy hírnyi hisztéria, a kisebbségi magyarság ügyét nem vállalták fel, így hát nem illetékesek az Advent sorsában sem. Sütő András naplójában december 20-ai jegyzetként áll: a müncheni adóban „leszedték a keresztvizet a magyar pártvezetésről”. Magukról is szedhették volna évtizedek némaságáért, teszem hozzá két évtized múltán is. Említett helyen csillagok alatti jegyzetben az író azt is tudatja, hogy a rádió bemondta: az Advent bemutatójának új időpontja: január 2. Sütő András tévesen írta, vélhetően későbbi értesülését helyezte előbbre, mert csak a két ünnep között vált bizonyossá és hivatalossá a bemutató engedélye. A felső pártvezetésben a harc körvonalazható: a Szűrös Mátyás vezette külügyiek és Berecz János a bemutató mellett érvelt, a Knopp András és a Lendvai Ildikó nevével fénylő társaság továbbá Köpeczi Béla minisztériuma pedig a tiltást, a románok melletti változatlan lakájkodást képviselte. Ideológiai titkárként Berecz János végül is döntött, és engedélyezte az Advent premierjét. Köpeczi Béla miniszter pedig többszörösen megszégyenült ebben a küzdelemben. Berecz János érezte, hogy a felfokozott hazai, belpolitikai közhangulatban, már ha megkésve is, mentenie kell a felső vezetés tekintélyét. A rosszat nem rontotta tovább. Megerősíthette, hogy a románok vétója folytán az Európai Kulturális Fórum nyilatkozata megbicsaklott. Ilyenképpen a vendéglátó jogán s egyben valamennyi részvevő ország nevében is az Advent román tiltásának semmibevétele választ jelentett a kondukátori politika budapesti szereplésére is. Egyben Szűrös Mátyásnak és kis csapatának (Kovács László nem tartozott közéjük) igazát és helyzetét segítette a pártközpontban egyre erősebb dúló háborúságokban.
(Sütő András darabjának
sorsa nyilvánosság előtt nem került szóba, de két alkalommal értesülhetett
a közönség a valós történetről: december 19-én délután a Kossuth Klubban
Sík Ferenc beszélt az Advent ügyéről.
Nem lehettem ott a rendezvényen, mert ugyanakkor a Fészek Klubban időztem.
A Latinovits Kör rendezvényén, ahová Malonyay Dezső jó idővel korábban
elfogadta a meghívást a színházi élet kérdéseinek tárgyában. Természetesen
az Advent sorsa még nem szerepelhetett
a programban, de a betiltás ténye elkanyarította a beszélgetést.
Másokkal együtt magam is a történtekről és álláspontjáról kérdeztem
a vendéget. Igazgató úr igénytelen semmitmondással próbálta elütni
a premier mélyhűtésének súlyát. Döbbenten tapasztaltuk: Malonyay
Dezső színvonaltalan aczéli érvekkel védte a védhetetlent, feletteseinek
igazodását a román hatalomhoz. Eufemisztikus emelkedettséggel fogalmazott:
Sütő András „diszciplínák alatt él”, s az elvtársi honszeretetének
aggodalma pedig ebből következett: „Védeni kell Sütőt!” Mintha addig
nem lett volna elég tény a romániai magyarság elleni megsemmisítő
politikára. Az Advent román tiltását
pedig így kommentálta: „meg kell szerveznünk az offenzívát, s ehhez
kell gyűjtenünk anyagot”. Erre szót kértem, s meglehetős eréllyel utasítottam
el a direktor avítt álláspontját, mert évtizedek pusztító tényei nem
elegendőek, kérdeztem, mire ő közölte: magánemberi és szakmai vélekedésemre
nem tart igényt. Ebben maradtunk. Aztán 1986 januárjában neki címzett
levélben összegeztem a történteket. Mert még másról is volt írnivaló.
De még ezen a napon,
december 19-én késő este csengettek lakásunk ajtaján: a postás táviratot
hozott. Felnyitottam: Marosvásárhelyről érkezett: „gabor inget kind
felejtettek istvan bacsi”. Félálomban, rejtjelezni próbáltam a felszólítást;
lassan tisztult előttem István bácsi személye: Sütő András telexes
írásjelekkel is zavart üzenete. Néhány nappal korábban baráti futárral
az egyik összpróbáról készült fotókat elküldtem a szerzőnek, akinek
sürgönye a leánykérő jelenetre utalt. Amikor Gábor (Funtek Frigyes)
Rékát (Kubik Anna) forgatta a magasban, s feszítette magát, az erős,
hirtelen nyújtózkodó mozdulatok folytán a legény székelyharisnyájából
az inge kiküzdötte magát. Lám az a jelenet, amit egy este három órát
gyötrelmesen próbáltak, s még hányszor aztán is, jelmezgonddá egyszerűsödött
a szerző kényszerű távollétében. Sík Ferencnek említettem „istvan
bacsi” odaáti táv- és téviratos szisszenetét, Sütő Andrást pedig telefonon
hívtam, és megnyugtattam: nem rendezői „koncepció”, s nem is színészi
gondatlanság, amit kifogásol, egyszerűen a ruha is játszik; alkalmazkodik
viselőjének szerelmes játékához.
S még egy esemény a hét krónikájához tartozott: a Jancsó Adrienne által kitűnően szerkesztett Várbeli esték sorozatában Ferenczy Csongor Tamás Menyhért verseiből összeállított szép estjét mutatta be. Hatalmas érdeklődés ígérkezett, két házra való közönség szorongott a Zenetudományi Intézet előcsarnokában; az emberek már az Advent tiltásának feszültségében is gyülekeztek. S csak fokozta a hangulatot, hogy az utolsó pillanatban megérkezett Sütő András nagyhatású bevezetője is, Vércseppes ösvényen címmel; fülelhették az illetékesek Jancsó Adrienne felolvasásában. Úgy indult, s majd folytatódott Sütő András levele, mintha darabjának tiltóihoz szólna: „Thészeuszi mindahányunk sorsa; valamiként le kell számolnunk a történelmi igazságtalanságok Minótauruszaival…”)
Nekünk a legszebbik, a december 20-ai estét feketére festették.
(Évtizede talán,
Feri halálát követően, Sík Vera jóvoltából rég feledett levelemet
vehettem kézhez. December 20-án reggel írtam, s az előző napi főpróbáról
való kritikai észrevételek kíséretében adtam át a színház portáján.
Sorszerűnek mutatkozik, hogy Ferinek kedves lehetett, s túlélte
rendező barátom sajátos irattárosi rendszerét, miszerint újabb és
újabb szatyrokba, iszákokba, táskákba helyezte, így gyakran elhagyta
féltve őrzött papírjait is. Olvasom a húsz esztendővel ezelőtt, sietősen
fogalmazott gépiratot. Nem vigaszként, hanem köszönetképp Adyra gondolva
írtam neki: ezen a tájon bizony sósabbak a könnyek, s teremtő embernek
esztétikai igények mellett és fölötti feladatokban is égetni, porlasztania
kell magát. Sose hivatkozott rá, de fátumossá lett, hogy későbbi végzetes
szövetségünkben a levélben is jelzett igény, „a Nemzeti Színház erkölcsi
eszménye” vezetett bennünket.)
Sütő András darabjának bizonytalan sorsáról a Pesti Műsor is árulkodik. A színházak
összesített januári műsora a decemberi utolsó számban jelent
meg, amelynek leadási határideje, a nyomda ilyenkor szokott, előrehozott
ünnepi rendje szerint, még a karácsony előtti napokhoz köthető. Áttekintve
a Nemzeti januárra ígért műsorát, kitűnik: az Adventet kioperálták a programból, s a Tartuffe átültetéséről is döntöttek: január 7-ére, majd 13
és 14-ére is ezt ígérték a nagyszínházba. Január 2-án este pedig Páskándi Géza A szélmalom lakói című darabjának előadása szerepelt a
programban.
KARÁCSONY MÚLTÁN fordulat következett. Hivatalosan közölték: január 2-án a Nemzeti Színház bemutathatja Sütő András darabját. A két ünnep között is próbált a társulat, s persze beszivárgott az érdeklődők serege. Természetesen a szerző nem remélhette, hogy Budapestre utazhat, de családtagjaira, barátaira, ismerőseire gondolva, egyik december eleji telefonbeszélgetésünk során kérte: nevében a tiszteletjegyeket intézzem a Nemzeti titkárságával. Időben, még a betiltás előtt el is küldtem a meghívottak névsorát. A botrány felverte az Advent árfolyamát politikai körökben is. Január 2-án álltam a Nemzeti bejárata előtt, s csak meredtem az érkezőkre: ki mindenki, magas elvtársak és nem elvtársak vonultak az előcsarnokba! Egy mosolyos sugárzó szép arc merül fel az emlékezetemben; Ruttkai Éva fényes tekintettel nyitotta a csapóajtót. Aggódva kísérte az előadás befagyasztásának történetét, s hogy most, legalábbis darabjával, mégis közöttünk lehet közös, kedves íróbarátunk, tekintsük megkésett karácsonyi ajándéknak, mosolyogta Éva, miközben megköszönte az ünnepre ajándékozott Gross Arnold-albumot is. Ahogy elnéztem az érkező hivatalosokat, jó részük se december 20-án, de később se nézte volna az előadást, most azonban sikk lett megjelenni a Nemzeti Színházban. Potomság, hogy Sütő András meghívottjai, Németh Lászlóné, Illyés Gyuláné, Tamási Áronné és mások nem érdemesültek jegyre, mert december 30-án, Főtitkár úr nemes kifejezésével élve, „magasabb szintű” jegyigényeket kellett biztosítania. Oly magas szinten sikerült az elvtársi potyajegyesek körét teljesíteni, hogy az író lányának, Sütő Ágnesnek és férjének, Cselényi Lászlónak se adtak belépőt. Főtitkár úr előzékenyen közölte Ágnessel: „Válasszon más előadást!”
„Nincs útlevél, nem utazunk” – írta fájdalmas tréfálkozással Sütő András 1986. január 2-ai naplójegyzetében. A színházi irattár megőrizte: jegyblokádjáért Malonyay igazgató úr 1986. október 28-ai levelében kért elnézést a szerzőtől. Ágnes lányának kalamitása nyomán, telefonon vigasztaltam az írót: lám, Vásárhelyhez ragasztásában a román vezetés gondoskodó természetét lássa! Kímélik a fölösleges utazástól, mert a budapesti színházban jelenlétét csak kellemetlenkedésnek tekintenék, hiszen darabjához jegyet igényelne! Minthogy a színház közleménye csak az Advent bemutatójának tényét és időpontját tudatta a lapokban, az előadás betiltásának híre szárnyakon járt, persze, hogy január 2-án este jegy nélkül, ám a bejutás reményében hatalmas, érdeklődő közönség sereglett egybe. Sokan, főként fiatalok nem moccantak akkor sem, amikor a VIP protokoll bejutott, s a pénztár pedig több jegyet már nem adhatott. Illett volna szólni hozzájuk; köszönve érdeklődésüket és megértésüket kérve a nehéz helyzetben. Nem történt meg, a feszültség erősödött. Egy színház előtere éppúgy közterület, mint egy posta vagy mozi térsége. Főtitkár úr jólneveltségét azonban az erőszak gondolatával társította, s kihívta a rendőrséget. S ha már a közeg kiszáll, okát is kell találni: rendbontás címen a csendben és fegyelmezetten álldogáló fiatalokat, akár egy nyilvános popkoncert heccmestereit igazoltatták, s adataikat felírták. Benn a teremben ekkor már öreg Bódi és Dániel kaptattak fel a Nagyromlás tövében, megvitatva a Jégmadár szárnyalásának csodás voltát.
Mert csoda történt azon a januári estén a Nemzeti Színházban.
AZ ELŐADÁS VÉGÉN, az első visszahívást követően Sinkovits Imre Kisréka fekete-piros hárászkendőjét középre helyezte, jelezvén az este árvaságát, hogy Sütő András nem lehetett jelen darabjának ünnepén, amelyet csaknem félórás tüntetés-erejű tapszuhatag igazolt.
Feltámadás a
Nagyromlás alatt – a nézőtéren is.
Különös este volt; a színház barátai, a szerző hívei mellett ott voltak azok, akik a betiltást pártolták, és azokkal tapsoltak, akik a bemutatóért küzdöttek. De az Advent bemutatója ennél többről is szólt: Sík Ferenc előadása visszamenően igazolta az önfeladó politika kudarcát. És nagy erőt jelentett ahhoz, hogy a trianoni nyomorúságba kényszerített magyarság iránti társadalmi figyelem felerősödjön. Az önbecsünkért, méltóságunk visszaszerzéséért vívott küzdelem, amit addig Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Czine Mihály, a Tiszatáj, az Alföld folyóiratok, írók, művészek egyéni partizánküzdelemben folytattak, az Advent sikerével intézményesült, Sütő András darabjának bemutatója így vált ünneppé. Fiatalok tódultak az előadásra, vidéki gimnáziumok különvonattal érkeztek, egyetemisták újra és újra jegyet váltottak, az erdélyiek, a határon túliak legfontosabb magyarországi programja lett az, hogy megtekintsék Sütő András darabját. Esténként a színészbejárónál a közönség, főként fiatalok százai gyertyával, énekkel, tapssal fogadták a művészeket. Az csak később tisztázódott, hogy az Advent a Hargitán előadása lélekben, szellemben felkészítette az embereket; azokat, akik majd az erdélyi tüntetés, a menekültek fogadása s a romániai fordulat időszakában oly felemelő fegyelmezettséggel, méltósággal, szolgálatkészen viselkedtek és cselekedtek. Évtizedekre visszamenően is cáfolták azt a sok szennyes rágalmat, amit Aczél György és médiaudvara (E. Fehér Pál, Faragó Vilmos és társasága) nacionalista voltunkról állított. Mert a szívósan működtetetett rágalmakkal ellentétben sosem területet óhajtottunk, hanem nemzettársainknak emberhez méltó életet. A kádári rendszer sok évtizedes történetében első alkalom volt, hogy nyíltan megmutatkozott a pártvezetés szakadása, s ezzel a kádári–aczéli doktrína megbukott. Január 2-án fordulat történt; az Advent után már az erdélyi és a kisebbségi magyarság ügyéről a régi stílusban tovább nem lehetett beszélni. Közügyi felszabadító volta csak művészi hatása nyomán válhatott igazoló erővé. Amit Sík Ferenc vezetésével a művészi csapatban Kubik Anna kivételes játéka varázslattá emelt.
(Két évtized múltán se engedjük sorvadni érzéseinket és emlékeinket; nagy színésznő született azon az estén. Amiről, testében már a pusztító kórral, Ruttkai Évával többször beszélgettünk az 1986-os tavaszon; színészkirálynőként sose irigyelte kollégái sikerét, s ha tehette figyelte a fiatalokat, nézte más színházak előadásait. Kubik Anna tehetségére változatos gondolatokkal, újra és újra visszatért. A halál szorításában, 1986 szeptemberében a Kútvölgyi kórházban az Advent-előadás emlékével, a maga fájdalma helyett az erdélyi magyarság keserveiről, a segítés módozatairól faggatott. Közeli és közös, személyes élményeket emlegettünk, hiszen sűrű elfoglaltságai közepette háromszor is együtt jártunk Erdélyben; Szatmártól Sepsiszentgyörgyig annyiszor boldogan megélhette, hogy kivételes emberként és művészként ünnepelték. Felismerték bármerre járt, már a borsi román határátkelőnél is, ahol hatásos nagyjelenetet rendezett, amikor Erdély útikönyvét vették el tőle.)
HA BÖLCS EGY POLITIKA, hibáját, mulasztását javíthatja, áthangolhatja. Az Advent esetében például úgy is, hogy a siker teremtőit kitünteti; Sík Ferenc és Kubik Anna művészi teljesítményét Kossuth-díjjal jutalmazza. Nem történt meg. Amikor Gubcsi Lajos, a Magyar Ifjúság főszerkesztője helyettesével, Pálfy G. Istvánnal a Magyar Művészetért-díj életre hívását körvonalazták, legfontosabb céljuk éppen az volt, hogy a Kossuth-díj elfogultságait, vagyis Aczél György több évtizedes játékait és manipulációit helyreigazítsák. Szavazatok nyomán a díjról döntő kuratórium tagja lett Sinkovits Imre is, aki azzal tisztelt meg, hogy tanácsadójának kért föl. Másodperceken belül egyetértettünk; persze, hogy Imrének is személyes ügye volt a kuratórium figyelmébe ajánlani Kubik Anna szárnyaló tehetségét és Sík Ferenc munkáját. Ennek nyomán 1988 novemberében a Nemzeti Színházban rendezett ünnepségen átvehették a Magyar Művészetért-díjat. S hogy Bubik István már Gáborként is a kitüntetettek közt volt, bár nem fogalmaztuk meg, művészi teljesítménye mellett, az Advent melletti bátor kiállása erkölcsi érvet jelentett az elismerésben.
(Valahányszor telefonon
szót váltottunk Sütő Andrással, valamilyen kedves fordulatban mindig
érdeklődött az előadás sorsáról, így hát ezért is folyamatosan készülnöm
kellett, tehát bejártam az Advent estékre.
Már-már családias otthoniassággal kopogtam be az öreg havasi legények
öltözőjébe. A kép szinte változatlannak mutatkozott: Gabi bácsi
füstölte a tükröt, Siki bácsi kezében is cigaretta hamvadt, de ő lefele
slukkolt, merthogy mély ihletben tűnődött, hogy az asztalon előtte fekvő
képeslapra szerző-barátját vidító verset faragjon. Imre jól gondolta:
nincs titkolnivalója a román cenzúra előtt, nyílt lapokon küldte hétköznapi
és metaforikus utalásokkal sűrített versikéit. Első hallgatója
Gábor komája volt, gyakran egy-két ötlettel s rímmel segítette is a
négysoros nemzeti époszok tökéletesítését. Siki bácsi számozta is
a lapokat, s amint emlékezésében Sütő András a Hitelben írta volt, a rímes híradások rendre
megérkeztek a címzettnek. Imre a bemutatótól 1989 decemberéig 100
lapot indított Marosvásárhelyre. Kezemben egy számozatlan, a történelmi
fordulat után, 1989. december 23-án, szombaton 14 órakor írott jókívánsága:
„Békességet nyugalmat, / biztos jövőt / nem szivárványt! / Jászol-bölcsőt,
/ – nem húsvéti bárányt! / Értetek is lobog / karácsonyi gyertyánk.”
Alkalmi jelzetlen lapok korábban is íródtak persze, egyet közülük:
1988. I. 7-én a 81. előadás örömében Imre egy kis színlapot készített
Víg István a sepsiszentgyörgyi Vártemplom rajzának hátoldalára. A
játszótársak odaírták kézjegyüket a szerep mellé, de Imre Stég Antalt,
a darabban csak említett, de meg nem jelenő vőlegényt is megnevezte
– Sík Feri pedig aláírta. Alatta álló betűkkel pedig: „S ki ma e népes
családnak örvendett”: Pozsgay Imre.)
Akkoriban egy színházi műsorfüzet ezeröt-kétezer példányban készült. A Tiszatáj Advent-számából a Nemzeti titkársága ötszázat rendelt. Természetesen, napokon belül elfogyott, s a zugpiacon ötszáz forintért árulták. New Yorkban Püski Sándor ebből sokszorosított füzetet adott közre. Ha a Tiszatáj 1985 decemberében Rátki elvtárs magas igényének nem felelt meg, 1986 nyarán már Berecz János politikai és „tudományos” álláspontját is sértő kérdésben népfrontos egyetértésbe került Knopp András elvtársi kompániájával, miszerint Nagy Gáspár versével betelt a Magyar Szocialista Párt ideológia serlege, s a folyóirat szerkesztőségét leváltották. Az intézkedés ellen tiltakozó memorandum dolgában mások mellett magam is serénykedtem 1986 augusztusában; így kérésemre aláírta Funtek Frigyes is. A párt Blokádközpontja válaszolt, s 1987 telén közölték Frigyessel: akcióját Jászai Mari-díja és március 15-ére a Múzeum lépcsőjén esedékes Petőfi szerepe bánja. Ennek az 1986-os évnek júniusában a könyvhét nagy eseménye lett: Advent a Hargitán címmel a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelent Sütő András három játéka. Kevesen fedezték fel, hogy a Nemzeti színpadán látható darabtól a könyvbeli változat öt ponton is eltért. Már a bemutató után, 1986 tavaszán a kritikákat mérlegelve, Sütő András felerősítve Stég Antal kísértő árnyát, újra írt jeleneteket, kérve, hogy a könyvbe már a módosított változatot illesszük. Tíz évvel később közreadott életműkiadásban, Sík Ferencre emlékezve, mindkét Advent változat olvasható. Élő magyar szerző drámagyűjteménye ilyen nagyságrendben még nem került könyvforgalomba: a három játék (az Advent mellett a Vidám sirató és a Pompás Gedeon) harminckétezer példányban napokon belül elfogyott.
(Borítóján Sinkovits
Imre: bekecsben, kucsmával a fején, magasra emelt jobb kezében a csoda
lámpácska világol. Így él bennem ma is. Mert utolsó találkozásunk itt
Párizsban történt 2000. január 22-én. Két órán át sorsunkról beszélt a
Magyar Intézet pódiumán; István királytól Bódi Vencelig; évezredes
sóhajtással megmaradásunkért imádkozott. Másnap borzolt időben jártuk
Párizst, aztán jó volt megpihenni otthonunkban. Magdó finomságait
rendezte, díszítette még a konyhában, mert egy vendéglős fia igényének
is meg kellett felelni, s közben beszélgettünk. Bolyongtunk az otthoni
tájakon Budapesttől Temesvárig, s aztán eljutottunk a Hargitára
is; egykor de balgán reméltük a nagyromlások végét! Kívül és bévül
dermedtek vagyunk, s változatlanul óvatosak a hanggal, mert reánk omlik
a magasság! S mert az Idő és a Gond zúzmaráját Imre arcáról nem olvaszthattam
le, kezébe adtam a Vigasz lámpácskát. Immár a kopott kucsma és bekecs
nélkül, sötét ruhában, hétköznapi reménységgel gyújtsa meg a csodamécsest,
amit 285 előadás kiváló ügyelője és segédrendezője, Csepeli Sándor
ajándékozott nekem búcsúzásunk feledhetetlen órájában, 1999 júniusában.
Imre a színpadi játéknál közelebb vonta magához a lámpácskát, majd
mozdította a pöcköt, s a felvillanó zöld fény arcát is árnyalta. Hargitai
fenyőpálinka helyett bordeaux-i vöröset töltöttem a poharába, abban
a reményben, hogy estjét tekintsük premiernek, mert ahogy Bódi is vigasztalta
Kisrékát, „Keressük egymást az élők között”, ebben az összetartozás-óhajtásban
mécsesláng gyújtása egy-egy pódiumi
szereplése is. Közéleti szónoklatok perzsavásárában a lélek, a
szellem fényétől kísérten juthatunk el embertársainkhoz. Imre elkattintotta
a mécsest, kívánva, hogy óvjon minket a fekete színű estéktől. Ám jókívánságát
a végzete rontotta el. Gyászhíre párizsi éveim legsötétebb óráját
harangozta.)
Az Adventről érkező híreket követően Az álomkommandó gyötrelmes fogantatásáról szóló tényeket olvashatunk Sütő András naplójában: „Az Auschwitz-drámával nem vagyok megelégedve. Egészen közelről s az elvégzett munka örömével nézve jobbnak látszott. Egy hét múltán, hűvösebb fővel ítélve úgy tűnik föl nekem, hogy nem mindenben olyan, amilyennek elképzeltem. Újraírom hát. Az első sortól az utolsóig” – áll 1986. június 28-ai bejegyzésként.
Hihetnénk, a politika kudarcából tanul, persze nem a diktatorikus elme. Ha a nyilvánosság nem fékezi, mániájában meg nem rendül. Elkészült Az álomkommandó, s Knopp András és különítménye, demokratikus közéletben bíróságra tartozó fordulattal, Sütő András darabját elorozva, Agárdi Péter, akkor már mint Rádió elnökhelyettes futárszolgálatával is, az új Tiszatájat hitelesítendő, Szegeden akarta megjelentetni. De Sütő András nem engedett. S ez egy újabb történet a Nagyromlás alatt, amelyet majd más alkalommal szükséges elmondani. Most az Adventről beszélünk.
SÜTŐ ANDRÁST 1986. október 29-ei levelében Malonyay Dezső igazgató újra meghívta az Advent előadására. Újkori Sütő-fóbiában szenvedő, kuszált lelkű bibliográfus és az általa is hangolt, erősen tény- és szempontkárosult baráti társaság pedig azt is összeszámolhatná, hány bemutatójára nem adtak útlevelet a szerzőnek. Időközben ugyanis a Madách Színház az Egy lócsiszár virágvasárnapját tűzte műsorára, Sík Ferenc pedig 1987 nyarán Gyulán, majd szeptemberben a Vígszínházban Az álomkommandót vitte színre, de Sütő András egyik premierjén se lehetett jelen. Az Adventet csaknem két évvel a bemutató után, 1987. november 20-án láthatta először. Sinkovits Imre vezetésével premierünneppé emelkedett az este; először nem került földre a hárászkendő, ahol kis virágkosárral a kezében Sütő András állt, s meghatottan fogadta a közönség köszöntését. Ahogy a pillanatról készült felvételt nézem, Agárdy Gábor kiválva társai mellől, oldalvást tapsolja kedves szerző-barátját. Aki a 100. előadásra se juthatott el 1988. május 12-én este, csak Örökké tartó Advent címmel küldhette jókívánságait színész-barátainak, „…akik egy magányos álomból színpadi valót teremtettek: köszönöm barátaim, hogy felkaroltátok Advent távoli gondjait. Köszönöm az osztozást abban a sorsban, amely az emberlét törvénye szerint éppenséggel a megosztottságban enyhül és fordul reménykedésre.” A szerző köszönetét, mely titkos utakon éppen időre érkezett, ama hárászkendő előtt Sinkovits Imre olvasta fel. Sík Ferenc ünnepet szervezett ezen a századik estén; az Advent játékosai már hargitai életük jelmezébe öltözve, fél hétkor az előcsarnokban, asztalnál ülve fogadták a közönséget, s a Rivalda kötetben megjelent Adventet dedikálták. A száz példány viharosan elfogyott, sokan már csak a jubileumi előadásra nyomtatott műsorlapot íratták alá a művészekkel.
(Őrizzük azóta is, mert Imre bájos figyelme kitekintett az együttlét öröméből. Páromnak címezte: „Magdó kedves! Mindig csak a rövidebbet húzza, csak a férje agyon ne nyúzza! Kézcsók az Édes Anyának!” Merthogy Magdót a gyermekek vigyázása tartotta otthon. S az az este más, szép pillanatot is hozott; ismerkedésem Lukács Margittal. Az öltözőben a hargitai legényekkel fájlaltuk Sütő András hiányát, miközben mosolyos fenséggel belépett Lukács Margit. Nemzetijének minden fontos eseménye neki is ünnepet jelentett. Hogy rúzsa ne hagyjon nyomokat, óvatos csókkal köszöntötte művésztársait, majd kopjafa-formán faragott golyóstollal ajándékozta meg őket; Bubik Pista, Imre és Gábor is kapott már, s persze a kacarászó Sík Ferinek is adott egyet, de még mindig maradt Margitkánál. Rám nézett, s már nyújtotta is: „Ezt pedig magának ajándékozom.” Meghatottan bemutatkoztam, ugyan honnan is tudott volna rólam! Lukács Margit tolla is kíséri életemet, íróasztalomon immár valóságos kopjafaként figyelmeztet az ő halálára is, s hogy arról a találkozásról már csak Gabi bátyám tanúskodik.)
A szerző köszönete Bubik Istvánnak is szólt, mert úgy a nyolcvanadik előadás közelében, 1988 tavaszán Gábor szerepét átvette Funtek Frigyestől. Az is az előadás történetéhez tartozik, hogy 1989 májusában Agárdy Gábor betegsége folytán Csurka László kétszeri beugrással mentette meg az előadást, két alkalommal pedig Máriát Götz Anna helyett Tóth Auguszta f. h. játszotta. Történetének első fejezetében az előadás egyszer mozdult ki a színházból: 1989. június 26-án, amikor Győrben vendégszerepelt. Az adventi csodamécses pedig a történelmi változások hónapjaiban újra és újra meggyulladt esténként; s a romániai fordulat sem vette el hatását, erejét. Mert lélekfogyatékos világban, elvadult paradicsomban a gyertya és a könyv, az emberi szó és a méltóság parancsa nem jelent hatalmat az államilag vezényelt hordahangulatban. Lét alá nyomorítottan pedig az ember színházi álmában elmerülten is a Várakozás és a Csoda lélekerősítő és megtartó erejében reménykedhet. De a színház hatalma az is, hogy hírt vigyen a hétköznapok Nagyromlása alól. Amely újabb omlásokat hozott 1989 decembere után, ahogy a szerző, úgy az erdélyi magyarság sorsában is.
(Egy fekete-fehér kép került a kezembe; Párizsban készült, 1992. március 29-én. Vígh Árpád intézeti igazgató jóvoltából az Advent stúdióváltozatát két alkalommal játszotta a Nemzeti Színház együttese. Ahogy Vígh Árpád mondta, fordulatot jelentett az előadás; első alkalommal történt, hogy különféle szervezetek magyarjai egy nézőtéren s együtt ültek. Sütő András műve elvek szétszórtságában is összehozta az embereket. Nézem a felvételt; állnak az adventi varázslók boldogan – és hárman közülük már az öröklétbe mosolyognak. Középen Bubik Pista legényesen, Londonból jött át Párizsba, hogy beugrással visszavegye régi szerepét; Sinkovits Imre Vörös Esztert karolja át, tán abban a reményben, hogy fordításában a mű eljuthat francia színpadra is. Sík Feri lazán, zsebre dugott kézzel kisandít a képből; ő már ismeri a francia közönséget és Párizst, hiszen 1956-ban és 1957-ben az Állami Népi Együttes szólótáncosaként aratta a tapsokat. Közöttük szőkéllik Bartal Zsuzsa, Árvai Réka új alakítója. Az Advent a Hargitán történetének új fejezete Párizsból indult; útra keltünk a darabbal és a Nemzetivel, hogy keressük egymást az élők között. És Marosvásárhelytől Bécsig, és Újvidéktől a Zobor vidékéig Árvai Réka sorsával bejártuk a Duna-medence magyar tájait. Az előadás erőt is jelentett; a gyűlölet kartácstüzei közepette mécsesként világolt színházi napjainkban.)
Itt csak annyit: a 190. előadás után, 1991 nyarán búcsúként Kubik Anna úgy írta Sütő Andrásnak, hogy az Advent a Hargitán addigi életének legszebb éveit jelentette, mert Árvai Rékával röpülhetett, s ezután majd nehezebb, gyalogos évek következnek.
A mécses pedig vakon mered holnapjaimba…
TASNÁDI GÁBOR
Kodálynál, Galyatetőn
A fehér csillogás mögött a sötétkék
ég sziporkázóan ragyogott. Ő kiskabátban, kucsmában, eltörpülve az
óriás fák mellett, mint egy hegyi pásztor állt ott, és integetett. Távozó látogatóinak, Forrai Katalinéknak. A hideg, kemény csend a hegyi éjszakák
sejtelmes nyugalmát, a ragyogó égbolt az angyalok glóriáját és a karácsony
ujjongását idézte…
A galyatetői Nagyszálló építkezése 1939-ben fejeződött be. Kodály Zoltán és felesége már a következő év elejétől szívesen tartózkodnak itt. Nyomon követhetik a közelben a kápolna építését, amely Jankó Gyula tervei alapján készül. Szürke andezit kövekből, kapcsolódva a nagyszálló tájba illő épületéhez, a helyi hagyományokhoz. 1941. szeptember 8-án, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelik föl. A harangot később az egri érsek ajándékozta, felirata „hős honvédeink” doni tragédiájára emlékeztet. A karzaton ma is meglevő – napjainkban is használatos – harmóniumnál komponálta Kodály a Csendes misét. Többször helyettesítette a gyöngyösoroszi kántort, főleg télen, nagy havak idején. Tréfásan ezért galyai segédkántornak nevezte magát.
A Csendes mise orgonaművet 1944 májusában Pécsi Sebestyén mutatta be Budapesten, a Szent István Bazilikában. Kompozícióját a Mester utóbb szólóhangokkal és vegyes karral bővítette ki – megszületett a Missa brevis in tempore belli, azaz Rövid mise háború idején. Művét végül hangszerelte is. Ezt a nagyzenekari változatot először a worcesteri székesegyház 1948. évi kórusünnepén angol énekesek és zenészek adták elő; vezényelt Kodály Zoltán. A Missa brevis – Eősze László szavaival – betetőzi Kodály egyházzenei alkotásait, és összefoglalja […] az európai egyházi muzsika értékes hagyományait. A kis mátrai templomból elindult misét azóta a világ számos katedrálisában bemutatták, fölvételei széles körűen ismeretesek. Vigaszt és békességet hirdetnek jelennek, jövendőnek.
A galyai templom gótikus ablakainak színes üvegein Árpád-házi szent királyaink és más szentek – Sztehló Lili alkotásai. Az európai hírű üvegfestőművész munkája a Kodályné emlékét megörökítő Szent Hubertus-ablak is a szentélyben, hiszen Emma asszony a kezdetektől a kápolna nagy adományozója volt. Az újabb idők színes üvegablakait Csiby Mihály készítette 1987–89-ben, így a Missa brevisre emlékeztetőt ugyancsak a szentélyben és a bejáratnál levőket: a Boldogasszony Anyánk című történelmi tablósort.
A belső falon helyezték el Miletits Katalin szobrászművész
Kodály-domborművét. A bronzba öntött emléktábla 1982-ben, a zeneművész
századik születésnapjára készült el; Kodály második felesége,
Péczely Sarolta támogatásával. Avatásakor a jeles zarándok gyülekezet
e Kodály-kápolnát – a
Nem véletlen tehát, hogy 1991. június 30-án, miután az idegen katonai megszállók utolsó képviselője is távozott az országból, a magyar honvédelmi miniszter épp e falak közül köszönti – a rádió hullámain keresztül is – a szabadság napjának eljöttét. A kivételes, ünnepi beszéd helyszínének kiválasztásakor eszébe juthatott Für Lajosnak az is, hogy az 1956-os forradalom idején Galyatetőn rekedt Kodály éppen e mátrai magaslatról próbálta latba vetni tekintélyét, világhírnevét – forradalmunk védelmében, Magyarország függetlenségéért. A Petőfi Párt napilapja, az Új Magyarország második (egyben utolsó) száma adta hírül, 1956. november 3-án: „Lapzártakor érkezett híradás szerint a vidéken tartózkodó Kodály Zoltán orosz nyelvű levelet intézett a szovjet zeneszerzőkhöz, amelyben közbenjárásukat kérte, hogy a Szovjetunió ismerje el Magyarország függetlenségét és semlegességét.”
Az emlékezetes vasárnap reggelen, mikor a miniszter
a kápolnába lépett, nem csak Galyatetőn, de az ország valamennyi
templomában megszólaltak a szabadulásunkat hirdető harangok. Für
Lajos fohászban végződő szavakba foglalta, hogy történelmünk utóbbi
négyszázötven éve szinte szakadatlan küzdelmek sorozata – állami
szuverenitásunk, nemzeti függetlenségünk helyreállításáért. Ezért a szabadságért véreztünk 1956 drámai
napjaiban is – hangsúlyozta.
Az ünneplőkkel megtelt galyai templomba, jelen eseménnyel, maga az
élő történelem vonult be. Itt nemcsak
a történelmi pillanat nagysága,
de a hely szelleme is kötelez bennünket – mondta az első szabadon
választott magyar kormány képviselője. – Annak a kápolnának a szelleme, amelyik Kodály nevét viseli,
és Kodály szellemét őrzi. Azét a Kodályét, aki a történelmi magyarságnak
egyik hatalmas, nagy géniusza volt. S aki nagy műveiben történelmi
sorsunkat foglalta halhatatlan alkotásokba. Olyanokba, amelyek
csakugyan a sorskérdéseinkről szólnak. Közülük itt most kettőre emlékezünk:
a Magyar zsoltárra, amelyik éppen
rabságba vettetésünket énekelte meg, siratta el csodálatos zengésű
zenében. És emlékeznünk kell a másikra: a Budavári Te Deumra, amelyik az ellenkező pólust örökíti
meg. […] A török rabságból való szabadulásunkat foglalta halhatatlan
műbe. […] Csodálatosan zengő zenéje szinte idehallhatóan szól ma
is a nemzethez és a mindenható Istenhez:
Szabadítsd meg Uram néped,
Áldd meg a te örökséged,
Te kormányozd, te vigasztald,
Mindörökké felmagasztald!
Azt kérjük Uram, Mindenható Atyánk, úgy áldd meg, úgy kormányozd,
úgy vigasztald ezt a sokat szenvedett népet, hogy az elkövetkező évezredben
is egyik valóban felmagasztalt népe legyen a világnak a magyarok nemzete.
Legyen! Most és mindörökké. Ámen.
Az 1942. karácsonyi Magyar Zenei Szemlében, majd a kolozsvári Pásztortűz folyóirat húsvéti számában egy hasonló tartalmú, hosszabb Kodály-nyilatkozat olvasható. Utóbbi Beszélgetés Kodály Zoltánnal a Galyatetőn címmel. Mindkettő Bartók János (1912–1992), Bartók Béla unokaöccse, ismert folklorista, később fonetikus közléseként, saját észrevételeivel. A rendhagyó interjú Kodály szavait sokszor áttételesen közvetíti. Ezért írásainak, beszédeinek és nyilatkozatainak háromkötetes nagy gyűjteményébe e riporttá szélesedett beszélgetésnek csak egyes részletei kerültek (Visszatekintés, 3, 1989). Most a Kolozsváron megjelent – s azóta csaknem elfelejtett – változatából (Pásztortűz, 1943. április 15.) merítsünk hosszabban. Becses dokumentumról van szó; még 1942 őszéről. Változatlanul időszerű, napjainkban is létfontosságú gondolatokkal, amilyeneket Kodály például a hazai iskolai oktatás gondjairól, pedagógiánk kívánatos tartalmáról mondott. Vagy éppen az Amerikába távozott Bartók munkájáról. Külön érték, hogy a tudósító műhelytitkokat, ritka pillanatokat is fölvillant: szem- és fültanúként éli át a hatvanéves Mester orgonára írt új műve keletkezésének több mozzanatát, az elsők között hallja a Csendes mise egyes részleteit.
Hűvös szélben léptem
ki Galyatetőn az autóbuszból – írja a fiatal Bartók János. – Azonnal elkezdtem érdeklődni Kodály
felől. […] Valaki azt mondta, hogy menjek a kápolnába, ott ma az ünnepen,
a déli kismisén orgonálni fog. […] Ott már gyülekeztek a déli istentiszteletre;
a várakozás csendjében lábujjhegyen mentem fel a kórusra. Felém háttal,
egy kis harmónium előtt ült Kodály, és olvasott valamit. Zajtalanul
mögéje álltam, és a kottatartóra tekintettem, melyen egy kis jegyzőfüzet
volt kinyitva, rajta hangjegyek Kodály keze írásával. A környezet
és a csend s a helyzet ritkasága különleges
gondolattársításokat, mondhatnám víziót keltett bennem. […] Már Kodály
mellett álltam néhány másodperce, mikor megfordult és rám nézett. Néma
meghajlással üdvözöltem. Arcán semmiféle meglepetés nem látszott.
Visszafordult és tovább tanulmányozta kéziratát. Pár perc múlva a
mise megkezdődött, Kodály az elejétől kezdve a végéig harmóniumozott.
Hol az időközben előkerült kántort kísérte, hol pedig kéziratából
játszott egyes tételeket. A mise után azonnal a gyaníthatóan új Kodály-műről
érdeklődtem, melynek egyes részleteit elsők között hallhattam.
Csendes miséken,
ahol ének- és zenekar nincsen, az orgonista végigimprovizálja a misét.
Nálunk, Magyarországon ennek az improvizálásnak semmi kapcsolata
nincs a liturgikus misével. Ugyanis a magyar egyházi zeneirodalomból,
szemben a franciával, az orgonamise hiányzik. Orgonamisét egyedül
Liszt írt (elég unalmasat, ezért nem játsszák) a magyar szerzők közül.
Kodály tájékoztat
az orgonamise különleges követelményeiről és az orgonamisét
író zeneszerző speciális feladatairól. […]
Mielőtt kérdéseimmel
előhozakodnék, Kodály Galyatetővel ismertet meg engem. […] Éppen 35 évvel ezelőtt járt erre először.
Pásztó és Gyöngyös között az út a Mátra-gerincen keresztül 10–12 óra.
Az út a Galyán keresztül vezet. Ezt az utat többször megjáró Kodály
egyik alkalommal az itteni lyukas tetejű menedékkunyhóban ázott
meg, mikor ott töltötte az éjszakát. Nemcsak itt, hanem az egész Mátrában
szállónak híre sem volt (a Kékes tetején vastorony állott), a középosztály
a külföldi hegyeket kereste fel, mikor pihenni ment. […]
Kodály sok népdalt
gyűjtött a Mátrában, a Mátrai képek
dallamai is innen valók, és minthogy Kodály nemrégen itt Galyán a környékről
való és a szállóban alkalmazott két lánytól 60 dallamot, köztük ritkább
darabokat is gyűjtött, megkérdeztem, hogy a mátrai községekben tudják-e
még azokat a dallamokat, melyeket húsz évvel ezelőtt gyűjtött ottan?
– Az állomány a
húszas évek óta nem változott. Népzenéről van szó.
Afelől is érdeklődöm,
hogy mik a tapasztalatai a Zeneművészeti Főiskolán a kötelező melléktárgyként
tanított népzenetanszakon, melyet Kodály mint nyugdíjas, továbbra
is elvállalt. […]
Kodály Zoltán nemcsak
a legnagyobb ma élő zeneszerzők egyike és egyedülállóan felkészült
zenetudós, hanem éles ítéletű művelődéspolitikus is.
– A pedagógia
idegen szellemű volt, mert a régi osztrák iskolák tanítási rendszerét
vették át teljesen az akkori vezetők. A civilizálódás vágya gyors munkát
eredményezett; idegen átvételeket, fordításokat; nem volt idő organikus
fejlődésre. Javulás azonban van: sokat jelentett már Klebelsberg intézkedése
a magyar nyelv jobb tanításáért, a mai miniszter is ilyen irányban hat.
Mindenesetre csak iskolán keresztül lehet segíteni, a vezetőkben
a legjobb szándékok mutatkoznak, és remélni lehet, hogy eredményes
is lesz ez az igyekezet, és a meglevő formák magyar tartalommal telítődnek.
[…] Kíváncsiságom
ezután arra irányul, hogy miként vélekszik Kodály a közvetlen szomszéd
népek zenei törekvéseiről? Lehetne-e és miként lehetne azokkal
rendszeres kapcsolatokat kiépíteni?
– A rádió már elkezdte
az ilyen cserehangversenyeket. Román est még nem volt, pedig mennyiségileg
és minőségileg közvetlen szomszédjaink közül a legjelentősebbek.
Nyilván – elég sajnálatos – a politikai viszony erre nem teremtett
kedvező atmoszférát. […]
Bartók 1940 októbere
óta Amerikában van. A legutóbbi évben semmi hírünk nincs működéséről.
Megkérem Kodályt, mondjon valamit Bartók amerikai munkájáról.
– Jelenleg hangversenyezés
mellett a Columbia Egyetem megbízásából folklorisztikai munkákat
végez.
[…] A Tanár úr asztalán
korrektúra lapokat láttam, új kompozíciók megjelenése várható
legközelebbre?
– A most közreadott
Bicinia Hungarica IV. füzetén
kívül még másik három, ifjúságnak szánt gyűjteményt fejeztem be, melyek
az utolsó két év folyamán keletkeztek. A gyermekeknek szánt zene mai körülmények között nálunk fontosabb,
mint a felnőtteknek írt kompozíció, mert az formálja a jövő közönségét.
[…] Kodály a hegytetőre
vezetett, és onnan sorra nevezte meg a Mátrában fekvő községeket.
Az országban éppen olyan jól tájékozódik, mint amennyire egyedülien
biztosan látja a magyarság összes sorskérdéseit…
Kodályék kétszobás lakrésze – erkéllyel, ablakokkal a Kékesre s háttérben a homályba vesző magyar Alföldre – a nagyszálló első emeletén volt. (Ma már fák takarják a kilátást.) Az ötvenes évek elejétől állandósult helyen, a 108-asban. Ide a szálloda bejárata és az alagsori uszoda egyaránt közel esett. Ragaszkodtak hűséges pincérükhöz, Samu bácsihoz is, aki mindig egészséges, változatos ételeket ajánlott, mivel a Mester a reformkonyha híve volt.
Látogatók gyakran érkeztek hozzájuk. Nádasi Alfonz
bencés rendi tanárt azonban hosszabb időre és dolgozni invitálta Kodály.
Együtt, eredetiben olvasták a Szentírást
és az antik klasszikusokat. A köztük levő régi lelki és munkakapcsolat
értékes megnyilatkozása a Mi mindenre
emlékezett Kodály? című Nádasi-könyv (Miskolc, 2000). A tudós pap
ebben írja: A forradalom alatt felhívott
Galyára. Vittem a Szentírást, Plutarkhoszt, szótárt, és úgy dolgoztunk,
mintha semmi sem történnék. De ez csak látszat volt. Még az addigiaknál
is gyakrabban álltunk meg. Egy-egy jelentéktelennek látszó mellékmondatnál
is rögtön megérezte az egész gondolat súlyát, és máris mondott egy-egy
nevet. De mindig a forradalommal kapcsolatban! A legfeltűnőbb és nála
teljesen szokatlan szókinccsel egyszer csak azt mondta, szinte kiáltva
és megrendülten: „Már két éve megmondtam!” […] Eközben ismételten bejött
a másik szobából első felesége, Emma, és könyörgő hangon kérlelte:
„Zoltán, ne vállalj semmit!” A külföldi rádiók sorban azt mondják: „Kodály
legyen a magyar állam elnöke.” – Kodály szelíden válaszolt két alkalommal
is: „Hagyj bennünket dolgozni!” Amikor már harmadszor is kijött, és még
aggódóbb hangon könyörgött, Kodály letette a szemüvegét, szokása
szerint egy másodpercig hallgatott, majd felesége aggódásától megrendült
lélekkel válaszolt: „Megírtam a Te Deumban: Non confundar in aeternum, nem rendülök meg sohasem.” A felesége
némán kiment. Többé nem jött be. Az egész forradalom foglalata volt ez
a mondat!
A november 4-e utáni hetekben az államelnökség
kérdése az ország veszett ügye ellenére sem került le a napirendről.
A forradalom alatt megalakult értelmiségi nemzeti bizottságok még
reménykednek, helyesebben: menteni akarják a menthetőnek látszót…
Főtanácsot alapítanak, és Budapesten, november 21-én Kodályt a Magyar
Értelmiség Forradalmi Tanácsának elnökévé választják. Ott elhatározták,
hogy Kodály Zoltánt, aki fönt volt akkor a Galyatetőn, le kell hozni,
mert őt kell a Magyar Köztársaság
elnökévé tenni – emlékezik utóbb Keresztury Dezső, aki az írószövetség
küldötteként volt a gyűlésen jelen (Így
láttuk Kodályt. Szerkesztette Bónis Ferenc, 1994). – Engem jelöltek ki arra a célra, hogy hozzam le a hegyről. Az Akadémia
egykori elnökhelyettesével fel is mentem; ő az Akadémiára szerette
volna leinvitálni. Kísérteties volt, hogy az óriási galyatetői
szállodát teljes üzemben tartották, pedig csak két vendége volt: Kodály
Zoltán és felesége. Érdeklődésünkre azt mondták: a tanár úr most éppen
mindennapi úszógyakorlatát végzi. Vártunk; feljött tarka fürdőköpenyében.
Megbeszéltük, hogy ebéd után megtárgyaljuk a megtárgyalandókat. Fölmentünk
hozzá, ő visszavonult az Akadémia képviselőjével, én meg leültem
beszélgetni Emma asszonnyal. Darabig hallgattunk; egyszerre megszólalt
és azt mondta: „Dezső, kérem, ne vigye el Zoltánt […] ez az idő nem arra
való, hogy Zoltán most elmenjen.” Mondom én: „Engem tényleg azért küldtek,
de én azért jöttem, hogy ne vigyem el, hogy inkább lebeszéljem; mert az a
dolga, hogy bárki jön érte, akkor is maradjon a Galyatetőn.”
A karácsonyt is fenn a hegyen töltik, s csak 1957 januárjában térnek Budapestre vissza, hogy aztán nyártól kezdődően újra hosszú galyai hónapok következzenek. Felesége elvesztése utáni egyedüllétében is főként Galyatetőn keres vigasztalódást. Aztán a hatvanas évek – új házasságának köszönhetően – ismét derűt hoznak életébe. Sok munkával, utazással, világjárással, amelyek fáradalmait többnyire a megszokott hazai magaslaton pihenik ki. Utoljára 1966 végén – halála előtt alig több mint három hónappal – tartózkodik a Mátrában Kodály, ezúttal is Sárikával. A november 10-én Galyatetőről küldött, alighanem utolsó képeslapjának (Sárosi Bálint fiatal népzenekutatónak írt rajta eligazító szavakat) hátoldalán az ekkor kereken negyedszázados kápolna fényképe látható.
E templom fennállásának első huszonöt éve – jelképesnek tekinthetjük – csaknem napra egybeesik Kodályék Galyatetőhöz szorosan kötődő időszakával. Csupán a háborús esztendők kényszerűségében, majd az újrakezdés sokasodó teendői miatt maradnak hegyi otthonuktól huzamosabban távol. Képzeletben persze ekkor sem szakadnak el Galyától, hegyi kápolnájuktól. Emma asszony említi egyik Budapesten kelt levelében a Galyatetőn pihenő Szabó Ferenc zeneszerzőnek, 1949-ben: Benéztek-e abba a kis jéghideg kápolnába, ahonnét K. kompozíciót (Missa), K-né pedig tüdőgyulladást hozott haza? Utóbbi kerülendő, előbbi követendő.
2004-ben a szállodát szépen fölújították. Azonban a Kodály-emlékszobát – korábban különleges értéket, egyedülálló színt s szellemet kölcsönzött az egész üdülőhelynek – a mai vendégekkel és látogatókkal együtt hiába keressük. Úgy hírlik, az egykor kiállított képek, tárgyak jórészt még megvannak. A Mester zongoráját a billentyűknél lelakatolták, és egy kiszélesedő folyosó falához tolták. Rátették a mellszobrát. Föliratok nincsenek, pedig a szálloda e helyén sokan megfordulnak. Kodály Zoltán nevét – a szállóhoz vezető sétányon kívül – napjainkban az egyik konferenciaterem viseli, egy másik ülésterem „mesetermő” hőséét, Háry Jánosét. Egy harmadikat pedig Vidróczkiról, a Mátrai képek kórusműve híressé lett betyárjáról neveztek el.
Néhány percnyire a nagyszállótól, 960 méterrel a tenger fölött magasodik a Péterhegyese-kilátó. Sok lépcsőjét Kodály – Bónis Ferenctől tudjuk – hetvenöt éves korában is fürge léptekkel mászta meg. Leginkább verőfényes napokon, ősztől tavaszig, mikor a Magas-Tátra hófödte vonulatának páratlan látványában gyönyörködhetett. Ám 2004 őszén csak a kilátótorony zárt vasajtaja fogadta a turistákat…
Piszkés-tető felé, a gerincen indulunk tovább. Egy darabig még az öreg bükkös évről évre fogyatkozó, hatalmas fái között haladunk. Aztán az első leágazásnál balra térünk, s a mai sportpálya mellett húzódó nyírfaliget elején máris a Kodályról elnevezett emlékfa tűnik föl: egy fekvő S alakú, nagyon öreg nyír (Betula pendula). Az üdülőtelep központjában elhelyezett térképes, nagy tájékoztató táblán ezen „élő emlékmű” sajnos nincs föltüntetve, de a mátraszentimrei önkormányzat – ahová Galyatető tartozik – legújabb honlapján, annak térképén is szerepel: „A hagyomány szerint e fa alatt pihent meg Kodály népdalgyűjtő útjai során” – olvashatjuk.
Noha a környéken minden idősebb fa, erdő a Mesterre emlékeztet és emlékezik, a névadás mégis helyénvaló. Egyfelől, mert a fiatal Kodályt úgyszintén idézi, e tájjal való igen régi kapcsolatára utal, de az emlékfának egyéb művelődéstörténeti vonatkozásai is vannak; másrészt pedig ritka természeti érték.
Vajda Ernő természetfotós és botanikus a hazai növények, tájak mesteri megörökítője volt, kivált az öreg fáké, erdőké; de az Alpok, a Riviéra és a dalmát szigetek sajátos növényeit is fényképezte. Nevét A magyar növényvilág képeskönyve című albuma (1956) határainkon túl szintén ismertté tette, hiszen a könyv három világnyelven is megjelent. Vajda Ernő a Kárpát-medence tájait örök terepének tekintette. Egyszer a virágzó négyfogú napmagocskát fotózza a Poprádi-tónál vagy éppen Bugacon a magányos vadrozst. Másszor a kivételes alakú és korú galyai nyírfákat járja sorra az ottani erdésszel – aki Kodálynak szintén jó embere volt –, s róluk minden érdemeset följegyez. Azután több alkalommal, más-más évszakokban, visszajön ide a kedvükért – fényképezőgépével.
A tudományos dokumentálás mellett Vajda a művészi
képalkotás kimeríthetetlen lehetőségeit kereste a Galyatetőn
is: a nyírekről értékes fotók sorát készítette. Végül hármat emelt
ki közülük, a védelemre legméltóbb fák legtöbbet mondó-sejtető fényképeit.
Egy viharvert, nagyon öreg – azóta elpusztult – nyírfáét, amelyik a
galyai gerincút egyik tisztásán állott. Emlékét a Fák, ligetek, erdők című Vajda Ernő-könyv (1962) őrizte meg.
A másik kiválasztott fölvétel alighanem az ország legidősebb nyírfájáról
készült, 1951-ben. Korát kétszáz év körülinek tartották. Sajnos ez a
fa sem él már. A harmadik a
Kodály mindhárom fát jól ismerte. Mikor először –
1907-ben – Pásztóról jövet erre járt, már fölfigyelhetett rájuk. A mátrabérci
régi turistaút ugyanis a Galya-csúcs (
Nem így Kodály, időskori sétái során. A szállodából kilépve, majd áthaladva a balkézről eső Kiserdő (ő nevezte el így) akkor még fiatal fenyvesén, mindjárt a kedves nyírfáinál lehetett. Gyakran jött, levegőzött erre. Vajda Ernő fényképezéseinek időszakában különösen sokszor, hiszen az ötvenes évek elejét leginkább a Galyatetőn töltötte. Nem csekély a valószínűsége annak, hogy mindennapos útjain az öreg fáknál találkoztak egymással. S mit is említett volna Kodály a kiváló fotográfusnak először, mint e nyírfákkal való igen régi ismeretségét. (Vajda mellesleg ügyvéd is volt, aki Bartók Béla hagyatéki eljárásán sikerrel képviselte a család és a magyar állam érdekeit.)
A két nevezetes öreg nyír versbe foglalásakor Devecseri Gábor aligha sejtette, hogy az egyiket majdan Kodály-emlékfának nevezik. De az bizonyos, hogy képzeletében a Galyatető névhez azonnal Kodályé társult; tudatában volt: az itteni légkörtől, környezettől a nagy zenész alakja és szelleme halála után is elválaszthatatlan. Tudta ugyancsak, hogy errefelé a fákhoz érzelmileg is kapcsolódott Kodály, akit különben már a hatvanadik születésnapján épp egy famotívumokra épült versével ünnepelt. Miként az a nagy fa, / az az égig érő, / úgy vagy te közöttünk / egymagadban erdő… – írta 1942-es köszöntőjében Devecseri. Negyedszázad múltán, amikor Vajda leendő könyvük fáiról mesélt barátjának, a galyai nyíreknél szóba hozhatta Kodály Zoltánt, a mégiscsak megtörtént találkozásukat. A költőben talán az is fölmerült, hogy az idősebbik fát korábban kivágták, a hatvanas évek Kodályát már nem láthatta. Ez a másik nyír viszont sétáinak még az utolsó években is közeli szemlélője lehetett, a Mesterrel huszonöt éves korától élete végéig – vagyis kerek hatvan esztendőn keresztül! – jó ismeretségben volt; s azóta pedig az emlékét őrzi…
Akárhogy volt – erről az utóbbi fáról szóló vers mintha Kodályról, életútjáról is vallana.
Kelet s nyugat felé törekszik,
mint rajtoló futóbajnok, a nyír.
Tán a földgömböt vágyik átölelni.
Benne a lendület.
Ha befutja és visszaér magához,
kicsit liheg, s aztán mesél
minden bejárt vidékről véghetetlen:
hogy átszáguldva rajta, mit tapasztalt,
míg önmagára újra rátalált.
Napjainkra e Kodály-fa, a maga több mint százötven
évével, Magyarország egyik legöregebb – ha nem a legöregebb – nyírfájává
lett. Fiatal korában a két elváló, hullámosan hajló törzse az ókori
líra hangszer tulipán formájára
emlékeztetett. (Hegytetők erős szélviharainak kitett „lírafái” –
lantfái – innen kapták nevüket.) A törzsek aztán szétnyíltak, évek-évtizedek
múltán földre hajoltak, de „lendületes” alakjukat megtartva, sőt
hangsúlyozva fejlődtek tovább. Ellentétes irányban. Jól mondja a
vers, ez a fa kelet és nyugat felé törekedett egyszerre. De mindig
földközelben maradt, az uralkodó szelek ellen így is védekezve. Akárcsak
a mi fánkról írta volna Vajda Ernő: …a
Galyán gyakran dúló viharokkal folytatott küzdelem nyomait viseli.
A tetőn végigsöprő vad szelek irányában nőtt, ágainak csavarodottságával
mintegy az élni akarás jelképe.
Vihar, villám, jégverés, kártevők, kórokozók, emberi gondatlanság s persze a múló idő a maga kíméletlenségével – az emlékfát sem hagyták nyomtalanul. „Nyugati” törzse – és annak tövénél egy fölfelé csavarodva fejlődött, derékvastagságú ága – sajnos már csak a régi fényképen látható. A megmaradt, kelet felé törekvő fatörzs azonban ma is él: vastagodik, hosszabbodik, minden évben égre törő, egészséges lombozatot nevel. Némi gondozással, elsősorban az odvasodásnak indult részek kezelésével, életét akár néhány évtizeddel is meg lehetne hosszabbítani. Védelmet érdemelne tehát. És legalább egy kisebb fatáblával történő megjelölést. (Mint amilyent például épp e nyírest határoló, jelenleg is változatlanul Mező Imre nevét viselő út kapott az önkormányzattól, a közelmúltban…)
Kodály galyai napjaihoz, a szokásos reggeli úszás és a rendszeres tornászás mellett, a hosszabb séták mindig hozzátartoztak, sokszor délután is. Nyári időkben hol a Nyesettvárra néző hegyoldali málnásban, hol a piszkés-tetői erdőszélen kötött ki, ahonnan fonott kosárkába szedett friss málnával tért vissza a feleségéhez. Olykor pedig kis vadvirágcsokorral.
Télen pedig, egészen hetvenöt éves koráig, felcsatolta
a síléceit. Leginkább a Lengyendi-Galya hosszú és lankás, itt-ott hullámzó
sífutópályáit kedvelte. Illyés Gyula jegyezte meg élcelődve, amikor
egyszer közös mátrai telüket idézte, hogy előbb ismertem őt – símesternek, mint karmesternek.
Nyári útjain, hogy talpát a természetes körülményekhez szoktassa, levette cipőjét. A fűzőknél lazán összekötve átvetette vállán. A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten, / túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett… – jutnak eszünkbe Csoóri Sándor e tájékon fogant versének szép sorai. Kodály és egész élete, egész műve a szabad levegőhöz, a földhöz, a tájhoz, de főleg a hegyekhez kapcsolódott – írja Szabolcsi Bence. – Közte és a hegyvidék között titkos és szoros összefüggések, mély rokonsági szálak szövődtek… Sokszor volt ott Kodálynál a szétnyitható, kis turistaszéke. Arra telepedve hosszan figyelte a hegyi világot. Szinte belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk – emlékezik Nádasi Alfonz. – Ahogy csendesedett a világ, és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belül. […] Ilyenkor érezte az ember, hogy egyetlen szót sem szabad hozzá szólni. Lefelé jövet, az élmény befejeztével szólalt meg: Micsoda harmóniák! Így imádkozik a természet!
Kodály Zoltán nemcsak meghallotta, hanem meg is szólaltatta a hegyek hangját. A szöveg nélküli Hegyi éjszakák öt női karából a három középsőt 1955–56-ban, az utolsót pedig 1962-ben mátrai élmények, látomások sugalmazására komponálta. A zümmögő, tiszta kórushangok, szüneteikkel, a hegyek világának titokzatosságát, ritka lobbanásait, a holdfényes éjjelek időtlenségét és végtelen nyugalmát idézik.
Most dél felől szűnni nem akaró, igen kellemetlen motorzaj veri föl a csöndet. Arra vesszük az irányt, mi történik itt, a Mátra szívében? A Kodály-kápolna mögötti és a kápolnával keletről szomszédos telken mintha a mesebeli Fanyüvő járt volna: valamennyi fát s bokrot kivágták már. De az irtás folytatódik. Méghozzá a templomkertben! E percekben éppen a kápolna lépcsőinél vigyázó – a templom megszokott képéhez hozzátartozó – utolsó fenyőfaóriásokra vettetett a fűrész. Róluk az éjszaka hullott friss hó a nyakunkba szóródik, miközben a motorbúgás és a benzingőzök elől a kápolnába menekülünk.
Kijőve, a fölvezető lépcsők két oldalán s a templom elejénél, tucatnyi ledöntött szálfa mélyen elszomorító látványa fogad. A sekrestyénél nőtt gyönyörű lucfenyő törzskerülete eléri a két métert. Tönkjének még csaknem meleg vágásfelületén néhány híján félszáz évgyűrűt számolunk meg. Vannak fiatalabb fák is közöttük. Mind egészséges példány, sötétzöld gallyakkal. Fölöttünk megrémült madarak köröznek. Sírni tudnánk. A kivégzés utáni némaságot valamelyik hegyek alatti falu fölhallatszó harangszava töri meg. Dél volt, 2004. november 10-én. Szerdán. (Huszonöt nappal a lesújtó eredményű országos népszavazás előtt.) Az imádkozó Kodály Zoltán tanúi, meghitt társai nincsenek többé. Nem díszítik már a templomkertet, nem adnak majd hűs árnyékot forró nyári időben, nem szolgálnak örökzöld menedékhelyül a madaraknak. Nem köszöntik az idelátogatókat, nem őrzik, nem védik már tovább a kívül-belül amúgy is eléggé pusztuló nagybecsű épületet. Hátul, ahol eddig sem óvták fák a falakat, a repedésekben cserjék telepedtek meg; az egyik támasztópillér kövei megindultak… Belül a kápolnában omladozik, hullik a vakolat.
Szokolay Sándor írja: …önhittségben élünk, hogy túljutottuk rajta, pedig utol sem értük. Kodály szellemi óriás volt, akik vele vitatkoznak, nem partnerei. Kodály Zoltán nevét szimbólumnak érzem. Ő a magyar kultúra szimbóluma. És a magyar szellemi felemelkedés szimbóluma. Egy műveltebb és igazabb Magyarország szimbóluma.
Galyatető felől, a magasból most is figyel minket.
Szigorú tekintettel.
ZELNIK JÓZSEF
Thalassa, Thalassa*
Ha se szél, se tenger, a hajót
mi hajtja? Mily erő?…
Coleridge: Rege a vén tengerészről
Ha van tengernyelv, azt csak úgy képzelhetjük el, mint zenék között a szférák zenéjét. A tengernyelvnek nincs grammatikája, ahogy a szférák zenéjéhez sem kellenek hangszerek, csak a kozmosz együttlélegző, remegő, hullámzó teste és egy „fül”, egy lélek, aki hallja saját magából belülről. Ha van tengernyelv nem is szavakból áll, hanem hol zúgó, hol sóhajszerű kiáltásokból, mint Thalassa, Thalassa és utána csupa nőnemű, de inkább női princípiummal áldott, titkos értelmű hangrózsák, mint Mare, Mare, Mária a tengermindenség szívének legszebb rejtélye, amely felett kezdetben ott lebegett az Úr lelke.
A múlt századelő már szinte teljesen elhomályosult emlékezete szerint Györök Leó volt az első magyar tengeri festő. Néhány képe közgyűjteményben is fennmaradt. Így a Nemzeti Galéria archívuma szerint náluk is van egy festménye, jobban és csúnyábban mondva ki, van helyezve a NEKÖM agyrémnevű kulturális minisztériumba, az ötödik emelet 503-as szobába. Talán mindennap nézegeti egy fáradt hivatalnok, és arról álmodik, hogy még nyugdíj előtt el kellene mennie oda a tengerhez, ahol a meredek szikla tetejére lépcső vezet a várhoz. A hegy oldalához úgy tapadnak a kis középkori házak, mint a fecskefészkek. Udvarukon fehérnemű szárad, s a horizonton, ahol az ég a tengerrel kacérkodik ott, ott a távolban egy fehér vitorla…
Valahogy úgy kellene élni, ahogy Györök Leó élt. Fiatalon, nagyon szabadon és nagyon óvatlanul. Párizsban csavargott a Kommün idején, a felhergelt csőcseléket szemlélte, így őt is begyűjtötték, és internálták Marseilles-be. A fogolycsapat háromnegyed része elhullott útközben. Őt rajztudása mentette meg, és a hajóbörtön parancsnokának művészetszeretete. Hiába, a művészet életmentő, megóvta Györök Leó életét is, aki az egyik legkülönösebb magyar mecénás lett. Nem a századfordulós újgazdagok fajtájából, akik sznobként összevásárolnak fűt-fát, mit sem sejtve arról, hogy jönnek majd az oroszok, és mindent elvisznek. Györök megszállott mecénás volt. Először bérelt hajókon kóstolgatta a tengert, s érezte annak vonzó, részegítő szerelmes ízeit, majd épített egy saját tervezésű vitorlást, a Kurult ahová sorba hívta művészbarátait, hogy beavassa őket is a tenger nyelvébe, megmutassa nekik a tenger színeit és az azokon játszódó fényt, ami a festészet lényege. Így lett tengeri festővé Mendlik Oszkár és Edvi Illés Aladár is. Mendlik annyira, hogy szinte mást nem is volt hajlandó abban az időben képeire festeni, csak a tenger hullámait, s néha a sziklapartot, de azt is csak a hullámok kiegészítőjeként, mástestű hullámként.
(Mendlik festmény)
Ebben a mai bélpoklos művészeti életben nem is érthető ez az egykori naiv egyszerűség. Vélem, lenézendő arról a cinikusan beképzelt álláspontról, hogy ha már ilyen üres, miért ilyen gyáva, hogy nem egészen a semmit ábrázolja, persze a semminek evilági oldalát, mert a túlvilági már megint transzcendens, és a modernizmus semmitől sem reszketett jobban, mint a transzcendenstől, legalábbis annak égi változatától.
Érzem a tenger most közbemormog, és arra figyelmeztet,
hogy zavarja őt a bélpoklos művészet szókapcsolat. Elég lenne csak
poklost mondani, mert a rövidebbség pontosabb. Főleg, ha a bibliai
értelmet is mellévesszük. Ne feledjük soha, hogyan szólt az Úr Mózeshez
és Áronhoz: Mikor bementek majd a Kánaán
földjére, a melyet én adok néktek birtokul, és a ti birtokotokban levő
föld valamelyik házára poklosságot bocsátok:
Akkor menjen el az, a kié a ház, és jelentse meg a papnak, mondván: Mint a poklosság, olyan mutatkozik nálam a házban.
Nagy mulasztásunk, hogy nem jelentjük a rabbinak, hogy valami kiütésféle látszik már régóta a művészeten vagy azon a furcsa jelenségen, amit annak nevezünk. Legalább a rabbinak lehetne magához való esze, ha már közülünk neki adott az Isten annyit.
Jó lenne most itt nem elmerülni a művészetkritika kultúrkritikai sekélyes vizeiben, de azért segítségünkre lehetne a tenger, hogy valami érvényeset mondjunk, és kikerülhetetlent, ne magunk miatt, hanem mindnyájunkért.
A tenger csak arra figyelmeztet bennünket, hogy ne legyünk olyanok, mint Veprinac vagy Salvador Dalí. Veprinac Timót hosszújáratú tengerészkapitány azt állította, hogy ő fejtette meg végképpen a kísértethajó titkát, amely után sok ország rendőrsége és tengerészeti hatósága hiába kutatott. A kísértethajó-legenda és a művészet annyiban bizonyára hasonlatos, hogy sokat hazudtak és fontoskodtak róla. Főleg azok fontoskodtak, akik nem hagyták menekülni a gondolatot az öncenzúra hatalmából.
Veprinac apó, aki öreg tengerész és hosszújáratú hazudozó volt, csak ártatlan tekintetű homéroszi gyalogos tódító a modernizmus művészeti főpapjaihoz képest. A szabadszellemű levantei hajósok csak csodás szigetekről, Kalüpszó rabul ejtő tündérszigetéről festik a képzelet mámoros költői képeit, lebilincselve a mesére vágyó emberi szellemet, valahogy így:
Körtve mosolyog körtvén, piros alma
mosolyog piros almán,
Szöllõ függ szöllõfejeken, füge függ fügéken.
Valamikor rég Kemenes József így fordította Homéroszt, s ebből láthatjuk, hogy manapság már a fordítás sem a régi…
A kellemes hazugságoknak, költői túlzásoknak ezt a világát váltotta fel a művészeti életérzés bélpoklos gondolati struktúrája. Salvador Dalí így ír naplójában: „Hozz nekem egy kis borostyánt levendulaolajban és a világ legfinomabb ecseteit. Semmi sem lehet elég finom megfesteni Meissoni ultra-regresszív stílusában, szuper-intuitív delíriumot, a misztikus és testi önkívületet, ami elragad, ahogy a vászonra kezdem vinni a Hitler húsán feszülő bőrszíj képét… Szóltam Bretonnak, hogy sürgős, rendkívüli ülést hívjon össze a csoporton belül, hogy megtárgyaljuk a hitleri misztikumot a nietzschei és antikatolikus irracionális szemszögéből. Reméltem, hogy a megbeszélés antikatolikus jellege csábítani fogja Bretont. Ráadásul Hitlert teljesen mazochistának tartottam, aki azért indított háborút, hogy hősiesen veszíthesse el. Igazából olyanfajta nagylelkű tett végrehajtására készült, amilyeneket a csoportunk akkoriban nagyra tartott…”
Így gondolkodott Salvador Dalí, akit André Breton Avida Dollarsszá (Dollárra Éhessé) anagrammált.
Vajh mit szólt volna ehhez dédnagyapánk az Erényes utazókhoz című eperjesi szabadkőműves páholyban?
Ha ez a kitérő visszavezet a poklossághoz, akkor érdemes a poklosság szó, a Mecóra (nem ebből ered a macera?) eredeti értelmét keresnünk. A bölcsebb zsidók ismerték ennek a szónak a leprán túli értelmét. Tudták, hogy pletyka, kibeszélés, a „rossz nyelv” teszik pokollá az ember életét. Igazából főleg az idézőjel nélküli rossz nyelv, ami az elszabadult tudat pestise. A magával megtelt lélek bűne, aki ilyeneket mond, hogy mindenki pap vagy ennek nyomán is, hogy mindenki művész. Így áll tótágast Luthertől Joseph Beyusig a beavatás. Vagyis az, hogy beavathatom magamat úgy, ahogy akarom. Nem kell végigjárni a léttradíció pengevékony ösvényét halálpontosan, hanem elég csipegetnem a szakrális és profán önkényesen kiválasztott elemeiből, és akkor bennem az eleve létező, kész pap és kész művész majd eklektizál valamit. Ha a női princípiummal vagy a Szűz Mária kultusszal nem tudok mit kezdeni, akkor elhagyom. Ha Istennel a művészetben nem tudok mit kezdeni, akkor száműzöm. Ha kell, individuális gőggel megteremtem a hübrisz szentháromságát: mindenki pap, mindenki művész, mindenki isten. Ebben a pillanatban süllyed el az az út, a legmélyebb beavatás, amelynek a végén tényleg bárki istenné válhat – Isten fiává az ember fia –, ha képes rá, ha elég bátor, hogy tegye.
Maradj te csak boróka, súgja a tenger felől Poseidon, a legderekabb görög isten. Ahogy látom, igaza van. Szerte itt a Veglián télen-nyáron őrzi kis tüskés magát a sok borókabokor igénytelenül, szárazságot és fagyot egyaránt jól tűrve, vehemensebb rágógép kecskékkel is szembeszállva. Fája lassan növő, de erős, faragásra alkalmas, s ahol nincs tiszafa örömmel beérik ezzel is a pásztorfaragók. Göcsörtös ágai kis igazítással Aphrodité, mindnyájunk Aphroditéjének vágyott távoli meztelen testét idézik, hogy könnyebben hazataláljon hozzá a pásztorképzelet. A boróka sokoldalú szolgája az embernek. Az egyéves borókabogyó ételekhez, a kétéves szeszes italokhoz kitűnő fűszer. A borókaolaj fertőtlenítő, méregtelenítő, bőrgyógyító. Száraz leveleit füstölőszerként is használták, használják. Főleg azok, akik nem jutnak tömjénhez, vagy nem szeretik a tömjén illatát, mint az ördög vagy kényes orrú, szentéletű szépasszonyok.
Az én vegliai közönséges borókáim kiválasztott rokona a sínai-félszigeti édomi boróka ezer évig is elélhet. Illatos fája sokak szerint a cédrusénál is értékesebb. Olaját halottak megkenésére használták. A hébereknél a szolgálat és a védelem, valamint a hosszú élet szimbóluma. A Bibliában a sivatagban magányosan tengődő alakját, az Istenét elhagyó bűnös ember jelképének tekintik. Borókás lelkű lett a világ. Már megérkezett az antikrisztusi üzenet: világ borókái egyesüljetek. Vagy ha nem, hát nézzétek a mezők liliomait, de legalább olvassátok Kereszty Zoltán hasonló című könyvét a bibliai növényekről: borókákról, aloékról, balzsamfákról, császáralmákról, fátyolvirágokról, feltámadásvirágokról, mézvesszőkről, létezésünk kánaáni oldaláról.
Hogyan válik az istenőrző boróka istentagadó borókává? Ez művészeti kérdés, ez a művészet kérdése, ez a barzakh. Mi történik valójában, ha elhatározza az ember, hogy mű alkotására adja a fejét?
A kívülálló azt hiszi, hogy ez egy egyszerű feladat, jópofa dolog, pedig ez egy pokolraszállás orpheuszi és krisztusi értelemben is. Orpheuszi azért, mert mindent, még Euridiké egyetlen szerelmünket is elveszíthetjük egy rossz mozdulattal. Krisztusi azért, mert egy ember, önmagunk megváltása, megóvása, beavatása a tét, és nagyon keskeny az ösvény a beavatás és az ellenbeavatás határán. Egy pengevékony vonalon kell nagy biztonsággal haladni. Erről a misztikus veszélyről legpontosabban az iszlám ezotéria barzakh szava beszél.
Az Al-Furgan szúrában ezt olvashatjuk:
„és Ő az, aki hagyta a két tengert szomszédosan folyni
– az egyik édes és ízletes, a másik sós és keserű – és kettejük
közé földszorost (barzakh) és tilalmas tilalmat rendelt”.
Ha elindulunk ezen a barzakhon, ezen a hajszálvékony választóvonalon, eleinte bizonytalan lábakkal, remegő lélekkel tapogatjuk az utat, csak attól rettegünk, nem bicsaklik-e meg a lépés. Mikor már egy kicsit biztonságosabban lépkedünk, azon elmélkedünk, hogy biztosan szét tudjuk-e választani ezt a két világot, amelyiknek bizonytalan határain kóborolunk. Egyszer azután lehet, hogy eljön a pillanat, amikor már oly könnyű lesz a lépés s oly szárnyaló a szív, hogy megkezdődhet a felemelkedés. Ekkor észrevesszük, hogy nem ennek a két világnak a szétválasztása a fő feladat, hanem van egy magasabb rendű is: ennek a két világnak az összekapcsolása. Közvetítés a két világ között: szállni alá a poklokra. Tilalmas tilalmak között Istennek tetszően szörfölni szellemileg. Úgy, mint a fény játszik a legszebb festményeken. Mondhatjuk festmény csak az, ahol a formákat a fény beavatja valami transzcendensbe. A modernizmus legnagyobb csapdája ennek a beavató fénynek az elárulása, kiűzése a képből.
Ha Fényt mondok, Istent mondom
Ha Istent mondok, a Fényt mondom
Szuhrawardi, az iszlám misztikus filozófus így próbálta megközelíteni a Fény lényegét az isteni lényeget, ami a fenségesben mutatja meg magát, és emeli magához lelkünket. Életünkben kísért az állandó beavatás, s ha ezt nem vesszük észre életünk mellett élünk, és valahogy úgy járunk, mint aki fiatalon elalszik, és arra ébred, hogy eltelt az élete. Milyen jó is lenne már fiatalon látni olyan festményeket, olyan szemmel, amellyel az ember a kép tiszta távlatos téridejében az örökkévalóságig is elláthat. Csak ez a látás érdekes, ez a minden földi vakságon túli látás és láttatás. Az igazi festőt ez a láttatásképesség jelzi, a többi szóra sem érdemes vakítás, vagy ahogy a magyar nyelv pontosan megnevezi, szemfényvesztés. Ha fényt mondok, Istent mondom. Ha Fényt veszítek, Istent veszítem és utat veszítek, utat hozzá és azt a lehetőséget, hogy mikor már az idő nem hordoz tovább, végképp Istenre bízhassam magam. El bír-e ennyit egy festmény? El bír-e ennyit a művészetnek nevezett, a beavatástól a bohózatig táncoló jelenség? Vagy belebénul a szellem, ha mindezt végiggondolja, és megvilágosodás helyett kiüresedik? Milyen léttechnika közelíti az embert a lét lényegéhez? Előidézhető-e tudatosan egy olyan áldott állapot, amellyel a szent vegetáció ajándékozza meg a növényeket a virágzás pillanatában, mikor kinyílik a virág, és az egész növény megtelik lélekkel? Vagy ez maga a női princípium csodája, maga a Mária-jelenség, maga a titkos értelmű rózsa. Tisztességesebb rózsakeresztesek talán ezt vagy ezt is keresték. Ezt a létérzést, létteremtést szerették volna férfiként is átélni. Talán úgy is, mint Rilke a bennünk élő belső nőiséget, talán másképp. Talán erre soha nem leszünk képesek, mert elvesztettünk valamit, mióta „áthelyezték a fényeket”. De kik és hova helyezték át. Talán ezt tudták, sejtették, sejtik a nagy festők, és visszahelyezik a fényeket eredeti helyükre és eredeti állapotukba. Úgy, mint az utolsó alkimista Newton, amikor kimondta, hogy a fehér fény nem homogén, hanem színekből tevődik össze. Micsoda tévedés ezt csak egy egyszerű tudományos felfedezésnek tekinteni?
Én, ha festő lennék, csak tengert festenék, talán azt mernék. Nem mernék emberi arcot, az mégis csak az Ő hasonlatossága. Abba Leonardo is majd beleőrült. Végül feltalálta ő is a zseniális egyszerűsítést, azt, hogy Istent az Androgynben tudjuk, ebben a földi létezésben, megragadni. Főleg azóta mióta „áthelyezték a fényeket”. Azt a sugárzó, titokzatos mosolyban vibráló égi fényt, ami még az etruszk házaspár arcán ott tündökölt tünékeny tündérien, de még mindenki számára megragadhatóan.
Különben én úgy látom, hogy a világ egyetlen múzeumában tökéletesen érzékelhető a fény áthelyezésének pillanata. Az athéni Akropolis múzeumban, ahol U alakban végigsétálhatunk az ókori szoborsor előtt, s majdnem az U-alakzat közepénél eltűnnek a titokzatos mosolyú arkangyalarcok, és megjelennek a kiüresedett atlétaarcok. Mintha amerikai divatficsúrok és macák váltanák le azt a bölcs éteri arcot, mely vélhetőleg egyedül őrizte meg Atlantisz múlt-jövő, jövő-múlt titkát. A jövevények „szépek”, tiszták, harmonikusak, de már csak a diszkoszdobó földi hús-formájának szépségét hirdetik. És a diszkoszdobónak már diszkoszdobó agya van, s a lelke helyén egy diszkosz, melyet már csak a nyers erő tud felemelni, a fény már soha. Talán a reneszánsz legnagyobb csapdája, hogy csak ehhez a formazsonglőr világhoz tudott visszanyúlni és nem az ez előttihez. Pedig abból a mosolyból milyen világot lehetett volna, lehetne építeni, és újból megtanulnánk nagyobb reménnyel élni és meghalni.
A hangyák életveszélyesek. Ha találnának egy nekik tetsző másik bolygót, képesek lennének áthordani oda a Földről a földet. A Marine Terrace mellett egy kis területet füvesítek. Reménytelen vállalkozás ez ebben a sívó nyárban, de egy reménytelen vállalkozással több vagy kevesebb, az én koromban már nem számít. Különben is lehetőséget kell adni a vegetációnak, mert ő maga a remény, talán még az Istennek is. Begereblyézem a fűmagot, szórok rá humuszt, lapáttal lelapogatom, s mint ki jól végezte dolgát tekintetemmel végigsimogatom a kis veteményt. Egy óra múlva arra járok, és furcsa mozgást észlelek. Ezernyi hangya gyűjti a felszínen maradt fűmagot logisztikai zsenialitással. Először a terület öt jól kiválasztott pontjára, majd azt átcsoportosítja először három, majd két helyre. Arra a két helyre, ahol földalatti birodalmuk bejárata van. Estére a három nagy maréknyi fűmagot eltökítik a föld színéről. Vajon miért kellett nekik ez a rengeteg mag? Tévedésből azt hitték, hogy ezek az ő széjjelszóródott bábjaik, vagy földalatti civilizációjuk raktáraiba gyűjtötték egy hangya-József parancsára a gabonát, készülve a hét szűk esztendőre? Bármit is hittek, halálra ítélték földalatti hangya Agarthájukat. Ugyanis a folyamatos locsolástól megduzzad majd, és kicsírázik lent az a rengeteg mag, és a vegetáció fűburjánzása szétszurkálja, szétfeszíti, szétroncsolja Hangyaországot. Egy zseniálisan jól szervezett civilizációs terv szétveti az egész birodalmat. A hangyák, akik vélhetően közvetlenül Isten „komputerére” vannak kapcsolva, mindenre tökéletesen képesek, csak egyre nem, átlátni Isten terveit. Azt, hogy Istennek a fűvel is van terve. Milyen értelmetlen az örök manicheus kérdés: hol a gonosz a világban, Istenben vagy az emberben? Tolakodik az a kurva fű – mondta közeledő halálára utalva Nagy László egy-két évvel halála előtt Kósa Ferencnek. Tolakodik az a kurva fű hangya-Magyarország szíve körül is. Amint a hangyáknak, nekünk is le kellene cipelni értékeinket a Magyar Agarthába vagy föl az Illyés Gyula-i magasba, ahol a haza van. Hogyan lehetne egy ilyen gigászi feladathoz egy ilyen elátkozott, elárult, törmeléklelkű népnek rácsatlakozni Isten „komputerére”. Ráadásul úgy, hogy ne egy ismeretlen isten gyűjtesse velünk a száraz fűmagot azzal a naiv hittel, hogy gyermekeinket mentjük és építjük a jövőnket, pedig…
Magyar Agartha. Erről fantáziált mostanában egy elárvult szellem, egy régi hasonló című írásom kapcsán. Abban arról fabuláztam, hogy léteznie kell a nagy mitologikus Agartha mintájára egy magyar Agarthának, ahová a több évszázados leveretés közben a magyar bölcsek hangyaszorgalommal lecipelték szellemi-lelki kincseinket, és hogy eljött az ideje értemenni ezeknek az értékeknek, és vannak, akik elkezdték ezt a munkát. Az együgyűen elárvult szellem viszont odáig jutott, hogy ez templomépítés szabadkőműves értelemben és egy jól szerkesztett magyarellenes összeesküvés. Bocsássa ezt meg a magyarok istene, aki látja, hogy manapság a világban az összeesküvéseknél csak az összeesküvés-elméletek burjánzanak jobban, s már nem is lehet tudni, hogy valójában melyik a veszélyesebb. Az biztosan élet- és közveszélyes, hogy egyre kevesebben tudunk különbséget tenni a bűn struktúrája és a struktúra bűne között. Viszont ebben az „áldott”, együgyű állapotban – mint az adriai kabócák a lábukat – sokan a kicserepesedett agyukat reszelik állandó értelmetlenséggel. Elszaporodott a kabócagondolkodás. Egymásnak feszülő oldalak, jobboldal és baloldal, liberálisok és konzervatívok, szemiták és antiszemiták, rasszisták és antirasszisták, lopok és antilopok reszelnek fáradhatatlanul. Nem törődve azzal, hogy Isten mit gondol egy népről. Vajon mit gondol rólunk, magyarokról, szegény magyarokról, hangyamagyarokról? Meg kellene kérdezni. Talán Nagy László vakmerő prófétai felszólításával: adja úgy is, ha nem kérem. Mondja úgy is, ha nem kérjük, de merjük kérni, akár így? Retteneteset tud mondani az Isten. Mi pedig történelmünket figyelve, Jób népe vagyunk. Jób azonban minden csapás közben megtartotta a hitet. Ha megkérdez minket az Úr, hogy mi mit tartottunk meg, mit válaszolunk? Talán azt, hogy mi megőriztük a nyelvet, a nyelvedet, Uram, és nem kérdeztük soha, miért kell Isten nyelvének bujdokolnia…
Fordított megváltás zajlik. A pokol készül bennünket
meglátogatni, és szálla fölé. Napjainkban minden eddiginél rafináltabban
a Krisztus-jelenséget nyálazza körül a pokol. Vagy csak egy sátáni dialektika
működik valahogy így: ha nektek van szálla alá, akkor nekünk is van
szálla fölé, s ebbe belesavanyodik lelkünk humusza, főleg akkor, ha
tudjuk a magyar regösének mottójával, hogy azt is megadhatja az a nagy
Úristen: dó-re-mi-fá-szó-lá, szó-fá-mi-fá-szó-lá, szó-lá-szó-fá-mi-dó.
RÁCZ ISTVÁN
Vallás, hit, szakralitás Egry József művészetében
Néhány klasszikus festőművészünk
életművén belül kiemelkedő jelentőségűek a hitük által inspirált,
valamint az ó- és újszövetségi írások szelleméből, eseményeiből,
továbbá a zsidó–keresztény hagyományokból, kultúrából merítő képek.
A materializmus csapdájában vergődő művészettörténeti korszak
után elérkezett a keresztény alapvetésű vizsgálódások ideje is, melyek
feltárhatják azokat a szellemi értékeket, amelyekről egyes művészek
esetében legfeljebb csak óvatosan beszélhettek a
műelemzők.
Csontváry
Kosztka Tivadar életművében csak néhány kifejezetten bibliai mű található. Ferenczy Károly sejtelmes, illetve Egry József immaterializálódott
képei után a XX. század második felében színre lépő Vajda Lajos,
Bálint Endre, Ország Lili elvontabb, ám Kondor Béla hagyományos alapokra
építkező életművének eszmei gerincét alkotják azok a képek, melyek
a szakralitással áthatott transzcendens régiókba emelkednek. Ők
azok a művészek, akik áttörték a Munkácsy Mihály
által fémjelzett realisztikus láttatás korlátait, a programszerű
szakrális művészet, a római iskola sémáit, valamint az erkölcsi-szociális
indíttatású témafeldolgozások gyakran tartalmát vesztett artisztikumát.
Innen nézve joggal
állapíthatta meg Kállay Ernő még 1926-ban: „Bennünk
nincs meg a magunk átengedésének, az egyéni körülhatároltságból
el-kifelé törekvő odaadásnak, az eszmében… való teljes átlényegülésnek
az a rajongása, mely az oroszokat, és az az idealizmus, mely a németeket
jellemzi. Mindig,
A metafizikára érzékeny Egry József, Vajda Lajos, Bálint Endre, Ország Lili, továbbá Kondor Béla munkássága óta meghaladottnak tekinthetjük Kállai Ernő fenti megállapítását, mert ezek a művészek képesek voltak felfogni, átélni, alkotásaikban közvetíteni a létezés Teremtőjének szakrális-transzcendens misztériumát. Művészetük a gondolkodó és intuitív szellem, az ihletett alkotói készség egyetemes érvényű teljesítménye. Nem annyira gyakorló vallásosságuk lendítette őket a misztika határaira, hanem a lelkük mélyén munkálkodó hit, a belőle fakadó metafizikai szemlélet.
Gyermekkorában Egry József (1883–1951) szegénységben élt. A társadalom számkivetettjei, elhagyottjai életébe legfeljebb nagyobb ünnepeken, jótékonysági akciók során, családi események alkalmával – vallásos rítusok révén – szűrődött be némi égi fény. Feljegyzéseiben Egry korai élményei között említi meg a templomokat, szentképeket, búcsúkat, húsvéti hímes tojásokat, mintegy jelzéséül annak, hogy már kiskorában érték vallásos színezetű hatások.2 Falusi környezete és anyja példája nyomán plántálódott lelkébe afféle népi vallásosságban gyökerező őskeresztény érzület, mely aztán a Balaton terében és Badacsony környékének népe között egyre inkább kibontakozott benne. Krisztus Egry József számára emberközeli, megszentelő példakép, ugyanakkor a szenvedő, ártatlanul bántalmazott ember példaképe is. S példaképe volt egyszerű, tisztességben megöregedett, vallásos anyja is, akit imára kulcsolt kézzel, áhítatba merülve örökített meg (Édesanyám, 1929 k.).
Külföldi tanulmányútjain a régi művészek közül Memling, Van Eyck, Rembrandt, Grünewald képeit tanulmányozta. Grünewaldot azért tartotta kora (1528) egyik legnagyobb festőjének, mert „kevés mester tette annyira magáévá Krisztust a piktúrában, mint ő”. Olaszországban (1930) a „korai keresztényeket”, a mozaikokat, valamint a Sixtus kápolna Michelangelo-festményeit csodálta.
Egry Józsefet tehát már kora gyermekkorában megérintették vallási élmények, érett fejjel pedig a régi mesterek munkáit megismerve tapasztalta, hogy milyen fontos a festő számára a Bibliából merített téma. Legkorábbi ilyen műve egy Krisztus-fej (rajz, 1901), hosszú hajú, szakállas, szimmetrikus kompozíció, akárcsak az 1907 körüli Krisztus, mely hasonlóságot mutat az 1914-es Önarcképpel. 1905-ben kiállításon szerepelt az Esti ima, az 1919-es egyházművészeti kiállításon pedig a Processio (szénrajz), Jézus (pasztell), az Úr Jézus Krisztus, az utóbbi olajképet egy 1936-os árverési közlöny is említi. Címén kívül nem tudni többet a Képzőművészek Új Társasága (KUT) 1924. évi tárlatán bemutatott Szent Családról sem, akárcsak az 1908-ra datált Veronika kendőjéről. A Krisztus Emmauszban című képén (ismeretlen helyen) három művész ül a szobában, az ajtón keresztül pedig Krisztus lép be. Az utóbbi témákat Egry később újból megfestette.
A korszak kiemelkedő műve az 1909 körül keletkezett Ádám és Éva, a bűntudat képe az egész aktban ábrázolt Ádámmal és Évával. Sziénával és zölddel festett, szecessziós jellegű alkotás ez, magukba mélyedt alakokkal. Művészettörténeti jelentőségű mű a lappangó Szimbólum (1912) – a hozzá készült tanulmány a szintén 1912-es Önarckép hátoldalán látható. Kassák Lajos elismeréssel írt róla. Valóban közel állhatott hozzá ez a Golgota-kép, melyen munkás függ a kereszten, alatta két társa áll, a háttérben pedig lovas ereszkedik le a domboldalon.
Egry József 1916-ban került először a Balaton mellé, ahol 1918-ban végleg letelepedett. Sorsa vetette ide, nem pedig a világtól való elvonulás igénye, valamiféle társadalmilag motivált belső emigráció kényszere, mint azt egyesek megpróbálták sorsfordulatába belemagyarázni. Feleségül vette Pauler Juliskát (akivel, az asszony első férjének halála után, 1941-ben egyházi házasságot is kötött) –, ez volt a sorsfordulat. Keszthelyen és Badacsonytomajban két vallásos nő élt Egry mellett: felesége és édesanyja. Ők egymás között vallási kérdésekről is beszélgettek, de Egry ebbe idegenkedett bekapcsolódni. Idegenkedett attól, hogy hitét szóban kifejezze. Nincs rá adat, hogy felesége vagy anyja témaválasztásait befolyásolta volna, de néhány keszthelyi képén őket is megfestette. Nem modellként, hanem bensőséges együttesekben, bibliai események részvevőjeként, a hitből vigaszt merítők megszemélyesítőjeként.
Egry a Balaton és környékének tanulmányozása közben rajzokat és színvázlatokat készített, impresszionisztikus tájképeket, expresszionista kompozíciókat festett, például a Krisztus Emmauszbant (1920 k.). A képen templomtornyos keszthelyi városrészlet látható, a nagyablakos szobában asztal mellett tanítványok ülnek – Egry, Juliska, a mama és még egy figura –, Krisztus pedig megáldja őket.
Az 1959-ben Egry szelleméhez méltatlan hamisítással „Vörös igazság”-nak utólag elnevezett, ugyancsak 1920 körüli képen lehajtott fejű, imádkozó, illetve bizalommal feltekintő alakok fölé fénybe vont, átváltozóban levő Krisztus emelkedik, aki Lukács evangéliuma szerint (24. fejezet, 50–51. rész) „…kezét fölemelve megáldotta” a tanítványokat, és „áldás közben megvált tőlük”. A baloldali, Krisztusra néző nő Juliska, mellette a távolba néző férfi Egry, a fejkendős figurák egyike pedig valószínűleg az édesanyja. Az áhítat, a bizakodás képe ez a Mennybemenetel (cím a szerzőtől!), melynek témája, emelkedettsége, a megjelenítettek hite kizárja, hogy Egry József a proletárdiktatúra „vörös igazságát” akarta volna megjeleníteni. A kép, mely a vesztett háború utáni időben készült, a hitben való feloldódást példázhatja ugyan, de nem jelentett politikai állásfoglalást, mint azt a képcím (másik, marxista változatában Vörös Krisztus) belevetítetni igyekezett. S itt érdemes megemlíteni Grünewald isenheimi oltárának Krisztus feltámadása című képét, melynek fénykörében a már anyagtalanná vált test a széttárt karokkal, továbbá a vöröses szín használata feltűnő hasonlóságot mutat Egry képének Krisztus alakjával és részben színvilágával.4 De mathis Neithart Gothart, azaz Grünewald egyébként is hatott Egryre: a Krisztus siratása a Sírbatételre, az isenheimi oltár Golgotájának drámája, Krisztus-feje a Töviskoszorús Krisztusra.
A Krisztus Emmauszban és a Mennybemenetel szorosan összetartozik, mert a feltámadás és az azt követő emmauszi jelenés, valamint, hogy „felment a mennyekbe” a Krisztus-hívők számára keresztény hitük alapját jelenti. (Lukács mindkét eseményt evangéliuma utolsó fejezetében hozza.)
Egry József a Balaton mellé érve voltaképpen hazatalált. Szülőföldje közelében olyan közegbe került, amely még őrizte
bontatlan harmóniáját, ősi pannon kultúráját. „Szóval – mint írta – gyönyörű a Balaton világa. Nem
csoda, hogy a legegyszerűbb hétköznap is ünneppé tud lenni benne.” Ott „
Az anyagi világon túl, a Mindenség – a teljes egész – magában foglalja a metafizika, a transzcendencia világát is, a teljes szellemi létet. Egry József képein az ember benne él a természetben, örül szépségének, ugyanakkor a csak megsejthető, mégis valamiképpen üzenő távoli világot is fürkészi; néha meghökkenve, máskor csodálkozva, ujjongva vagy alázatosan. Elég csak olyan fő művekre hivatkozni, mint az égre mutató szántóvetővel a Délibábos párás fények (1923), a botjára támaszkodó Balatoni pásztor (1926), a pásztorral, tehenekkel az időtlen Delelés (1926) – Egry idejében a délidőnek még szakrális tartalma volt –, a pálmafás Önarckép napsütésben v. Festő (1927), az Egry világát vizionáló monumentális Szivárvány (1927), a fényhasábokból komponált tüneményes Konda (1934), a reális valóját elvesztő Figura a balatoni térben (1929), a szamaras Taorminai hegyek között (1930), az összefogott tömegű, csupa ritmus, a táj által megidézett világot a stégről csodáló figurával a Szigligeti kúpok v. Szigligeti est (1936 k.), az 1942-es Szőlőhegy a pihenő kapálóval, a moccanatlan természetben meditáló Horgászó (1936), az Aranykapu (1943–44) az őszi fények pompájában elhajózó vitorlással. Noha Egry József a Balaton világát festi, mégsem a Balaton, hanem ő maga a központ, mint ahogyan a felsorolt képek szinte mindegyikén önmagát helyezi a jelenségek központjába. Művein emberi gondolatok, reflexiók szólalnak meg, ezekhez a természet, annak jelenségei a médium szerepét töltik be. Ezek inspirálják a művészt, amikor „megszólaltatja” a természetet, melyről csak az ember beszél.
Az a tágas, fényittas pannóniai környezet, amelybe Egry került, magával ragadta őt egy addig számára ismeretlen szférába. Erről 1926-ban így vallott: „A tér, a végtelen érdekel… Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, amely – architektonikus. Nálam a fény, a pára, formát nyer, mint maga a figura. Betölti a teret.” Feljegyzéseiben pedig ezeket írta: „A Balatonnak sajátos jelenségei, opálos színei, párás fényei… vannak. Gyors változatai, a misztikus délibábos jelenségektől az elvont absztrahálásig.”6
Képeiben 1921–22-től a fény alkotóelem, a kompozíció része, betölti az egész képfelületet. Fényépítményei időtlen nyugalmat árasztanak vagy változékonyan tagolják a teret. Egry szinte metafizikai értelemben akarta megragadni témáit, s ez ritkábban képeinek tárgyában, inkább atmoszférájában realizálódik. Nem fizikai, hanem szellemi értelemben vett atmoszférájában: örökérvényűségében, áhítatában (Balatoni fények, 1926; Isola Bella, I–II., 1930; Veri az ördög a feleségét, 1930; Kiderül, 1931; Nap a víztükörben, 1937 k.; Napfelkelte, 1940. k.; Visszhang, 1940;. Szivárvány, 1940; Ezüstkapu, 1941).
Egry József a maga egyéni – átgondolt, festészetünkben senki másra nem jellemző – fényfelfogásával akarva-akaratlanul a misztikusok rokonává vált. Várkonyi Nándor írja: „A fényképzet a misztikusoknak úgyszólván közös elemi élménye, az átszellemülés, a révület extázis gyakori tapasztalata, primer istenélménynek nevezhetjük. Vallásilag azonos Szent János evangéliumának kezdő képével: „(Istenben) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága, és a világosság a sötétségben fénylik.”7
Egrynek a világegyetemhez való viszonya tehát nem redukálódik szubjektumának a természetre vetített reflexiójára, hanem metafizikai távlatokat nyit. Filozófiája nem panteizmus, hite transzcendens egyistenhit, Krisztussal a központban.
Egy interjúban himnikus emelkedettséggel szólt az örök és egyedül való életről: „A művészet a lélek ünnepe. Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, ha festek… Ha magamra öltöm, általa nagyszerű kapcsolatba kerülök az örök és egyedül való élettel. Aki pedig az élettel, a nagybetűs Élettel kapcsolatba kerül, nem tehet mást, mint hogy ujjong és mámoros, mert megadatott neki az a csoda, hogy élhet, hogy láthatja a reggelt, a párás Balatont, hogy láthatja a Napot, hogy láthatja az őszt és a tavaszt. És nézze, hogy milyen nagy és végtelen az élet jósága – még szivárványt is láthat az ember.” Egry József nemcsak az örök életben, hanem az evilági élet értelmében is hitt. „A jelennel szembeni fanyarsága mellett – mint Bernáth Aurél írja – végső bizakodás és áhítat parázslott benne, s ez nem hunyt ki belőle soha.” Ez igaz nála vallási értelemben is. Noha nem járt templomba, Krisztus-hivő, egyetemes szemléletű ember volt, s mint rokona – hiteles tanú –, Bogyai Piroska (Egryné testvérének leánya) mondta róla: „Isten közelségében élt, valahol az abszolút dolgokkal volt kapcsolatban.” 1951. május 21-ei utolsó naplóbejegyzésének befejezéseként ezt írta: „Gyakran imádkozom; kérek Istentől egy kis egészséget.” S miután meggyónt – Bogyai Piroska közlése –, 1951. június 19-én csendesen meghalt.8
Az 1920-as évek elejétől a következő vallásos tárgyú képeket
festette: Krisztus a gyermekek között
(1922), Káin és Ábel (19269, Szent Kristóf a Balatonnál (1927), Szent Kristóf a faluban (1927), Szegény halászok (1929), Keresztelő Szent János (1930 k.), Karácsonyi ének v. Betlehem-járás
(1932), Krisztus a pribékek között
Ezek közül a Szegény halászoknak csak fekete-fehér reprodukciója ismert. A kép bal oldalán a halászokat megáldó dicsfényes Krisztus látható, mögötte két tanítvány, közülük az egyik gyengéden a Mester vállára teszi a kezét. A kép jobb felén két halász húzza ki a hálót a fodrozódó-csillogó vízből. Krisztus áldása a halászok munkáját szenteli meg, a kép ezzel jeleníti meg Egry József gondolatát: „A Balatont a szegény halászok avatták szentté.” Ugyancsak fekete-fehér reprodukcióról ismerős a Csodálatos halászat, melyen két halász a zsákmánnyal küszködik, egy a bárka orrában ujjong, egy másik, a padon ülő pedig Jézust szimbolizálja Lukács (5. fejezet) és János (21. fejezet) evangéliuma szellemében. Egry nyilvánvalóan ismerte a témájául választott bibliai eseményeket, melyek helyszínét a Balatonba helyezte át. Mint balatoni ember és horgász pedig ismerte a halászokat is, akikről egész sor képet festett: Keszthelyi halászok, 1920 k., Balatoni halászok – egyike a korai fő műveknek – 1923, Halászok I, 1933, Halászok II., 1935, Halászat, 1941., stb. Ezeken a képeken is azt festette meg, amit átélt („én mindig azt festem, amit élek” – írta), s ez éppúgy érvényes halász-képeire, mint az akár sorozatokba szedhető más témáira.
A reprodukcióból ismert művek közül a Veronika9 érdemel még említést, a leplen elmosódó töviskoszorús Krisztus-fejjel és Veronika megkettőzött, Krisztusra vetődő profiljával. A Krisztus a gyermekek között falusi utcát ábrázol, a gyermekekhez lehajló Krisztussal – a téma leírása mindhárom szinoptikus evangéliumban szerepel. Még nem egészen kiforrott mű, ráillik azonban Egry szép gondolata: „Nincs szebb, mint krisztusival találkozni valami szegényvájta utcában.” A Nemzeti Szalonban szerepelt a Krisztus a szegények közt című pasztell, s adat van egy Krisztus kenyeret oszt című képről is, megszegett kenyérrel és hallal, de mindkét kép lappang.
A következő művek viszont – egy kivételével – ismeretesek, és a magyar festészet kiemelkedő alkotásai közé tartoznak. Éva fiainak, a földműves Káinnak és a juhpásztor Ábelnek őstörténete is visszatérően foglalkoztatta Egry Józsefet, amíg a kiérlelt változatot megalkotta. Az egyik változat (egy másik ismeretlen) 1919-ben, a nagy öldöklések után készült. Ezen Egry – éppúgy, mint korabeli alkotásain – még küszködik a fénnyel, a táj darabokra töredezett, a két figura pedig tanulmány-jellegű. Az 1926-os Káin és Ábel viszont már elemi erejű alkotás. A testvérgyilkosságba a természet beleremeg, a fa koronáját viharos ég cibálja, s miközben Káin földre rogyó testvérét agyonütni készül, a pásztor által otthagyott tehenek mit sem sejtve békésen állnak a Balatonban. Egry érzelmi világából kirobbanó alkotás ez, erre a hőfokra még ő is csak ritkán hevült fel.
A két Kristóf-kép viszont boldog vándorlás a
gyermek Jézussal a Balaton partján, illetve a „faluban”. Alapgondolatuk két élményre vezethető
vissza. Az egyik Szent Kristóf, a Krisztus-hordozó
legendája, mely szerint az óriási férfi a megáradt folyón magát a
gyermek Jézust vitte át. A másik Egry életrajzi feljegyzésére
alapozható. Ezt írta: „5–6 éves lehettem. Homályosan
emlékszem az akkori világunkra, különböző vándorlásainkra, nagy
havazásokra, vizekre, apám nyakába kapaszkodva.” A Szent Kristóf a faluban című változaton
a ház alatt folyó kanyarog, rajta átvetett palló, a híd, amelyen
Kristóf-Egry éppen átérve, a nyakába kapaszkodó gyermekkel, kezében
a vándorbottal nagy lépéssel megy tovább. Boldogságérzés, önfeledtség
lengi körül a képet, mely a fehérfényű, girbe-gurba Balaton-felvidéki
falvakban érinti meg az embert. A dombos táj, a
két ház, a Kristóf-figura megformálása képileg egyenértékű,
A Karácsonyi
ének a betlehemezést, a Betlehem-járást naiv bájjal állítja a néző
elé. A naivitást Egry a tőle
szokatlan szögletes, kissé bumfordi formákkal érzékelteti.
A szobában lecövekelt betlehemesek közül az
egyik házilag készített templomot tart, a kép bal oldalán pedig rusztikus,
terített asztal áll. Egry idejében még szokás volt a
betlehemezés, tenyeres-talpas „pásztorokkal”, akiket versmondás és
kántálás után illett megvendégelni. De a vendéglátó házigazda
nincs sehol, nem is hiányzik, mert a kép
A Keresztelő Szent Jánoson Egry Jézus megkeresztelését a Balaton terébe állítja, a víztükör távlatos fehér síkját a fonyódi dombok zárják le. Az előtérben három figura látható. Középen a keresztelendő Jézus, túlvilági szellemképével, a bal oldalon az eseményt néző figura, a jobb oldalon pedig a keresztelő, János, aki tenyerével vizet merít a Balatonból. Ezt a témát Egry külön képen is megfestette (Vízbenéző), a vízmerítés pedig egy élményét örökíti meg: „Láttam egy öreg parasztot – írja –, mikor belemártotta ujját a Balatonba, és keresztet vetett magára – megható volt.” Ki más is lehetne Egry József Keresztelő Szent Jánosa, mint ez a Balaton vizével önmagát meghintő öreg paraszt. A lélekből feltörő áhítat, mely az öregembert megérintette, Egry alkotásában vallásos értelmezést nyert. Egyet lehet érteni Oltványi (Ártinger) Imre véleményével, mely szerint Egry „ódai szárnyalásinak vallásos értelmezhetősége származásának romlatlan paraszti gyökereire mutat, ősi, kollektív áhítatérzésre, mely elsődleges formulázásokra képes…”
A két Krisztus-kép a pribékekkel külön érdekessége, hogy az első változat 1930-ban, míg a második tíz év múlva, 1940 körül keletkezett. A Krisztus a pribékek között I. az Egryéket is sújtó 1929–1930-as világgazdasági válság idejéből való, rajta a megkötözött kezű Krisztus könyökével a kép alsó szélének támaszkodik, mellette-mögötte egy-egy kalapos, illetve sildes-sapkás pribék áll. A bal oldali furkósbotot szorongat, de hogy arca – mint monográfusa írja – Egry önarcképe lenne, két okból is kizárható. Az egyik, hogy ez az érzelemmentes marcona fej karakterében egyáltalán nem hasonlít Egry gyötrődő önarcképeire, a másik pedig, hogy Egry jobban tisztelte Krisztust, és nem követhetett el akkora otrombaságot, hogy akár szimbolikusan is önmagát fesse pribéknek. A „pribékség” nem tartozott jellemvonásai közé. Itt két „végrehajtóról” van szó, akik – akár Jézus megkínzói – parancsot teljesítenek a kiszolgáltatottal, a védtelennel szemben. Ezt az értelmezést alátámasztja Egrynek Fruchter Lajoshoz 1931. november 19-én írt levele, amelyben ezt közölte vele: „… nem lehet az ember annyira cinikus, hogy (a végrehajtók zaklatásainak – R. I.) lényegét ne érezze, láttassa.”
A Töviskoszorús Krisztus I. nem ismert változatáról annak idején (Reggel, 1929. aug. 12.) Bálint Jenő tudósított: „Egrynek van egy képe: néhány ultramarin összevegyülése a mart rozsdabarnával: egy börtönablak. Mögötte Krisztus töviskoszorús feje sugárzik valami égi világosságban. A Fény festőjének arca világít abban.” Hozzátehetjük: szenvedésélménye is, mint az előbbi kép Krisztusában. A másik, az ismert kép, a Töviskoszorús Krisztus II. (1940 k.) színben és megformálásban hasonlít az elsőhöz. Krisztus feje Egry tragikus életérzésű önarcképeinek betetőzése, a szimbolikus értelmű ráccsal, egyben azonosulás az ember szenvedésével. Mert bár a festő ujjongó képekben dicsérte az életet, nem feledkezhetett meg arról sem, amit fiatalon átélt: a „gyötrő rondaságokról”, a férfikorában dúló háborúkról, az apróbb nagyobb gondokról, a lépten-nyomon tapasztalt emberi gyarlóságokról s az egész életét végigkísérő betegségének megpróbáltatásairól. S noha mint mélyenjáró elme felismerte, hogy „az igazi művész könnye letörölhetetlen” – szenvedését magában hordja, és azt nem is akarja feloldani –, művészete olyan szintézis, mely eszmevilágának szélső pólusait – a küzdelmet és harmóniát – az életmű egészében összhangba hozza. Küldetése volt, s csak csodálható, hogy véges erejével eleget tett annak, amit sorsa ráruházott: emelkedett szellemű művészetén belül szakrális művészetünk sajátos aspektusú, kiemelkedő reprezentánsává vált.
JEGYZETEK
l Kállai Ernő: Új magyar piktúra. 1900–1925. 1926, Amicus-kiadás, 13–14.
2 Rácz István: Küzdelem és harmónia Egry József eszmevilágában. Művészet, 1972. március, 19.
3 Kassák Lajos: Egy ember élete. 1966, Magvető Kiadó, 812.
4 Kampis Antal: Grünewald.
5 Kassák Lajos: Vallomás tizenöt művészről.
6 Egry breviárium. Keresztury Dezső tanulmányával. 1973, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság kiadványa,
168.
7 Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. 1988, Pannónia Könyvek, 108.
8 Az ismertetett adatok közlésének helye és ideje: Badacsony, 1970. augusztus 17.
9 A Veronicát (olajpasztell, 1943) és a Csodálatos halászatot (olaj, 1944) 1949-ben, az Új Idők Irodalmi Intézet
Rt. által kiadott, Genthon István bevezetésével ellátott Egry-könyvecskében reprodukálták.
NAGY GÁSPÁR
Búcsú Vörös Lászlótól
Egy tiszta embertől búcsúzom, egy legendás lap, legendás főszerkesztőjétől, aki maga persze tiltakozna e jelző ellen, ha személyére vonatkoztatom. Mert természetes szerénysége, igazságszeretete kerülte az efféle fellengzősnek tűnő megfogalmazásokat. Azt mondaná: tettem a dolgom, vagy ahogy Márton Áron, Erdély szent életű, mártír püspökének jelmondatából kölcsönözzük, melyet Vörös László is nagyon jól ismert: Non recuso laborem, azaz nem vonakodtam, nem futamodtam meg a munkától.
De ki is volt ez a tiszta ember, ez a hajlíthatatlanul becsületes, bátor főszerkesztő, aki a „nyüszítve támadó gyávaság” korában 11 kerek évig, 1975–1986 között állt a szegedi Tiszatáj élén? Talán nem szerzői elfogultság részemről, ha sokakra hivatkozva mondom, a legjobb, legtágasabb horizontú magyar kulturális folyóirat élén, amíg politikai okokból szerkesztő-társaival együtt le nem váltotta a késő Kádár-korszak, szép eufemizmussal puha diktatúrának nevezett őrlető gépezete, nem létező cenzúra-hivatala, följelentő gondolatrendőrsége. Ahogy immár tudható, mindez történt a pártfőtitkár személyes utasítására, mert ki tudja miért, különösen érzékeny volt 1956-ra, s magára vette ama nem éppen patyolatos inget…
Három év múlva, a rendszerváltozás hajnalán, Nagy Imre és mártírtársainak temetése után, 1989 júliusában rehabilitálták Vörös Lászlót. De már nem lett többé főszerkesztő. A posztot ifjabb szerkesztőtársaira hagyta.
Vörös László Mélykúton született 1934. október
14-én. A középiskolát Kiskunhalason az éppen akkor államosított
nagyhírű Szilády Áron református gimnáziumban végezte, ahol az államosítás
után is maradtak kitűnő tanárok, maradt a híres Szilády-s szellem,
ahol például Ady Endre költészetének szeretetére okították, beléplántálva
tán legjobban magyarságféltő- és istenfélő gyönyörű verseit, melyeket
Vörös László legtöbbször idézett tanítványainak. Szegeden volt egyetemista
1957–1962 között, magyar-történelem szakon végzett. Egyetemi docensként
a József Atti
1967-től a Tiszatáj rovatvezetője, majd 1975 közepétől leváltásáig és a lap betiltásáig, tehát 1986 júliusáig főszerkesztőként jegyzi a legendás folyóiratot.
Utolsó interjújában, melyet ez év júliusában adott a Magyar Nemzetnek, így jellemzi a Tiszatájat, amely az egyetemes magyar irodalomnak – külön hangsúllyal beleértve a határainkon túli írókat – értékfelfedező és -őrző orgánuma volt. Illyés Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor és mások legjobb kéziratainak állandó és kitüntetett publikációs helye.
„A folyóirat az egyik zászlóvivője volt a szellemi megújulási, demokratizálódási folyamatnak. Irodalmi értékeket segített napvilágra hozni, lehetővé tette, hogy az olvasóközönség ezekhez hozzájusson. Az én szerepem a két munkatársammal, Annus Józseffel és Olasz Sándorral az volt, hogy mertük vállalni annak az akkor nem kevés veszéllyel járó munkának a kockázatát. És megtorpanások, kerülő utak nélkül, viszonylag következetesen véghezvittük.”
Ezeknek a kemény, mondhatni lidérces éveknek részrehajlás nélküli pontos látleletét írta meg Vörös László Szigorúan ellenőrzött mondatok címmel, mely tavaly látott napvilágot a Tiszatáj-könyvek sorozatában, s melyről rádiónkban is szóltunk. A könyv témája az alcímben olvasható: A főszerkesztői értekezletek történetéből, 1975–1986. A szocialista kultúrpolitika, amint a hírhedett és ugyancsak szorongásos főszerkesztői értekezleteken gyakorlatban bemutatja a három T (támogat, tűr, tilt) elvének „ékes virágait”, azaz leginkább az úgynevezett „közléspolitikai hibákat”, melyben a Vörös László főszerkesztette lap bizony élen járt. Tizenegy éven át írta, jegyezte gyöngybetűivel ezen értekezletek krónikáját, hogy aztán szinte végrendeletként, alapos jegyzetanyaggal, névmutatóval asztalunkra tegye a korszakot hideg objektivitással átvilágító és leleplező dokumentumot, bízvást mondhatjuk: ezt a nem akármilyen titkokat tudó, hiteles forrásként használható tankönyvet.
Mivel a Tiszatáj szomorú végjátékában sorsunk szorosan egybefonódott, és barátságunk még inkább elmélyült, jó volt olvasni e könyv mottójaként, kitüntető, holtomig őrzendő dedikációja fölött, Ady sorait, melyet Vörös László, az ember, az irodalmár, a főszerkesztő mindig bátran képviselt és vallott:
S ha késlekedik az okosság,
Nem poéta-fajták okozzák!
Kedves László! Drága Barátunk! Immár tudjuk és legkedvesebb költőddel mondjuk: Téged „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
Legyen meg az Ő akarata. Tiszta és romolhatatlan emléked megőrizzük.
Nyugodj békében!
BUDA FERENC
Szécsi Margit laudációja
Örvendeni illendő, hogy kemény tizenöt esztendővel halála után Szécsi Margit is végre a Magyar Örökség része s részese lehet.
Életének s a nemrég múltba hanyatló lázfoltos XX. század második felében kiteljesedő költészetének elsődleges színtere a külváros, amelyet kívüle s előtte egyedül József Attila emelt ilyen magaslatokba. Ne szűkítsünk azonban s ne szegényítsünk: e törékeny asszony kivételesen gazdag világú poézise épp annak révén válik erőssé s egyetemessé, hogy magába öleli, fölmutatja s tündérileg fönn lebegteti a tér-, idő- és lélekbeli magyar valóság kitapinthatóan konkrét képeit s képleteit. Belülről fakadó sugárzással, tüzes színekkel, fényekkel, ám fekete árnyakkal teljes képei, a szabad és zártabb formákban egyaránt eleven erővel lüktető versbeszéde a másokéval összetéveszthetetlenül ötvözi egybe szerves egésszé az őshagyományt a legújabbal. Minden tekintetben méltó párja ez a költészet a vele holtig társ Nagy Lászlóénak.
„Megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol” – írja egyik könyve utószavában.
Ha ma élne, vajon mi szava lenne a nyári – és téli és mindenkori – bazár-soron szónokló kihevült kofákra? Arra, hogy ma is éppúgy – sőt még inkább – minden, de minden eladó?
Visszatéríthető-é az elveszett, elveszített Éden?
Költőnek van-é egyéb vagyona, mint az örökül kapott tagolt beszéd?
Folytathatnám bár, de kérdéseimet itt berekesztem.
Szécsi Margit életműve a Magyar Örökség része immáron hivatalosan is. Jó ezen örvendenünk.
Kevésbé örvendetes, hogy a magyar literátorok Szécsi Margittal szembeni adóssága egyelőre még lerovatlan. Ideje volna legalább néhány részletet törleszteni ebből a tartozásból.
2005. szeptember 12.