ABLONCZY LÁSZLÓ

 

A Nagyromlás alatt

Adventi színháztörténet

 

II. rész

 

 

BE­RECZ JÁ­NOS, a Köz­pon­ti Bi­zott­ság egy­ko­ri tit­ká­ra em­lék­ira­tá­ban (Vál­la­lom! – 2003, Ko­ro­na K.) fel­idé­zi az Ad­vent a Har­gi­tán be­mu­ta­tá­sa kö­rül fel­lob­bant har­cot: „Egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb dön­té­se­met 1985 vé­gén hoz­tam. De­cem­ber kö­ze­pén fel­ke­re­sett Sík Fe­renc, a Nem­ze­ti Szín­ház fő­ren­de­ző­je, Sin­ko­vits Im­re, ál­ta­lam is nagy­ra be­csült, ki­vá­ló or­gá­nu­mú ma­gyar szín­mű­vész és Sü­tő And­rás er­dé­lyi il­le­té­kes­sé­gű, a ma­gyar írók egyik leg­ki­vá­lóbb­ja. El­mond­ták, hogy Sü­tő drá­má­ját, az Ad­vent a Har­gi­tán cí­műt sze­ret­nék be­mu­tat­ni a két ün­nep kö­zött. Min­den ké­szen áll, de az il­le­té­kes ha­tó­sá­gok hall­gat­nak a hoz­zá­já­ru­lá­si ké­re­lem el­bí­rá­lá­sá­ról. Nem mon­da­nak »se bűt, se bát«. Ők pe­dig, el­ső­sor­ban Sü­tő vé­del­mé­ben, sze­ret­nék el­ke­rül­ni a skan­da­lu­mot. Mű­kö­dött az agyam” (Vál­la­lom).

Oly­kor az em­ber agya pon­tat­la­nul mű­kö­dik. Be­recz Já­nos em­lék­ira­tá­ban túl­vál­lal­ta ma­gát, idé­zett szö­ve­gé­ben több pon­tat­lan­ság is mu­tat­ko­zik. El­te­kint­ve at­tól, hogy Sík Fe­renc be­osz­tott ren­de­ző­ként dol­go­zott a Nem­ze­ti­ben (Vá­mos Lász­ló volt a fő­ren­de­ző), Sü­tő And­rás pe­dig nem jár­ha­tott ná­la, út­ját még csak nem is ál­mod­hat­ta Vá­sár­he­lyen, hi­szen po­li­ti­ka­i­lag is kép­te­len­ség, hogy az amúgy til­tott da­rab­já­nak be­mu­ta­tó­já­ra Ma­gyar­or­szág­ra utaz­hat. Előt­te pe­dig kü­lö­nö­sen nem. Te­hát nem járt Be­recz Já­nos­nál sem. Em­lí­tet­tük írá­sunk ko­ráb­bi fe­je­ze­té­ben, hogy a no­vem­ber vé­gi ne­met meg­erő­sít­ve, de­cem­ber 4-én a ro­mán jog­vé­dő már má­so­dik til­tó táv­ira­tát küld­te Bu­da­pest­re. A ro­má­nok csak­nem két hó­na­pon át la­pí­tot­tak, ta­na­kod­tak, és húz­ták az időt. Mert azt jól tud­ták, az Eu­ró­pai Kul­tu­rá­lis Fó­rum kö­ze­lé­ben Sü­tő And­rás da­rab­já­nak be­til­tá­sa Bu­da­pes­ten nem­zet­kö­zi bot­rányt rob­bant, már­pe­dig a dik­ta­tú­ra kül­ügyi má­zát má­ni­á­ku­san igye­ke­zett őriz­ni. Sze­mé­lyek­től füg­get­le­nül, a lá­to­ga­tás dá­tu­ma te­hát azért sem hi­te­les Be­recz Já­nos em­lé­ke­ze­té­ben, mert a pre­mi­er sor­sa már de­cem­ber 4-én éles­sé vált. S a ha­zai fel­ső ve­ze­tés szá­má­ra pe­dig azért lett kí­nos­sá, mert Sü­tő And­rás ott­ho­ni szo­rí­tott­sá­gá­ban is min­dig hang­sú­lyoz­ta: ne le­gye­nek rá te­kin­tet­tel! Év­ti­ze­de­ken át Aczél György és ud­var­tar­tá­sa min­dig az­zal ér­velt, hogy az er­dé­lyi ma­gyar­ság­ és ve­ze­tő­i­nek sor­sa meg­fon­tolt­sá­got igé­nyel, mi­sze­rint: „A tú­szo­kat szál­lí­tó re­pü­lő­gép­re nem lő­he­tünk!” Sü­tő And­rás pe­dig jó ide­je nyíl­tan vál­lal­ta a tü­zet, im­már Na­gel­schmidt­ként ha­ladt a mün­ze­ri úton.

Bi­zo­nyos, hogy de­cem­ber 5-én és 6-án (csü­tör­tö­kön és pén­te­ken) a fel­ső pártve­zér­kar és Kö­peczi Bé­la kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter ta­nács­ko­zott a ro­mán til­tás­ról, s úgy ha­tá­roz­tak, hogy az Ad­vent to­váb­bi pró­bá­it le kell ál­lí­ta­ni. Kö­peczi Bé­la ak­kor már a leg­fel­sőbb párt­jó­vá­ha­gyás­sal az Er­dély tör­té­ne­tét szer­kesz­tet­te. Hogy a kul­tú­ra irá­nyí­tó­ja­ként mi­ért vál­lal­ta a cen­zor­sá­got? Egész éle­té­ben a tu­dós és a szel­le­mi rend­őr­fel­ügye­lő együtt élt ben­ne. Tu­dós­ként irá­nyí­tot­ta az Er­dély tör­té­ne­tét, ez­zel egyi­de­jű­leg párt­szol­gá­la­tos­ként pe­dig be­til­tot­ta az Ad­vent a Har­gi­tán elő­adá­sát. Vél­he­tő: a hét­vé­gén a fel­ső párt­ve­ze­tők és Kö­peczi Bé­la te­le­fo­non to­vább la­tol­gat­ták a be­mu­ta­tó be­fa­gyasz­tá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye­it, s Ma­lo­nyay De­zső igaz­ga­tó­val hét­főn kö­zöl­het­ték a dön­tést. A szín­ház üzem­me­ne­te már elő­ző hét kö­ze­pén el­ké­szült, ami össz­pró­bá­kat, va­gyis elő­adás­sze­rű já­té­kot írt elő, va­gyis a szí­né­szek leg­fel­jebb a ren­de­ző ké­ré­sé­re, ár­nya­la­tok tisz­tá­zá­sá­ra és tech­ni­kai hi­bák ja­ví­tá­sá­ra áll­hat­tak meg. Hét­főn, 9-én még za­var­ta­la­nul dol­go­zott a tár­su­lat.

(Más­nap, 10-én, úgy fél tíz táj­ban a szer­kesz­tő­ség­ben Sík Fe­ri hí­vott; „La­ci­kám, most kö­zöl­ték: az Ad­ven­tet be­tilt­ják, ha tudsz, gyor­san se­gíts! Ma még pró­bál­ha­tunk!” Fe­rit utol­só négy esz­ten­de­jé­ben, 1991 áp­ri­li­sa és 1995 ja­nu­ár­ja kö­zött, na­pi ti­zen­két-ti­zen­négy órai kö­zös mun­ká­ban, ba­rá­ti ben­ső­sé­ges­ség­ben meg­is­mer­het­tem a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Ha nagy baj volt, két­ség­beesés­ében vagy ma­gá­ba hul­lott, vagy har­ci ri­a­dó fújt. 1995 ja­nu­ár­já­ban Fo­dor Gá­bor ké­szü­lő haj­szá­já­ba be­le­pusz­tult, de fel­té­te­le­zem: ezen a de­cem­be­ri dél­előt­tön, aki csak se­gít­he­tett, min­den­kit moz­gó­sí­tott. Bi­zo­nyá­ra Be­recz Já­nost is. Ha más­ként nem te­le­fo­non. Szokai Im­rét, An­nus Jó­zsef fő­szer­kesz­tő-he­lyet­tes jó­vol­tá­ból is­mer­tem esz­ten­dők óta. An­­nyi­fé­le na­pi, sze­mé­lyes s ki­mond­ha­tat­lan gond hal­mo­zó­dott a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság dol­ga­i­ban, s Jós­ka ta­ná­csol­ta: egy­ko­ri ta­nít­vá­nyát, Im­rét ke­res­sem csak meg, a párt kül­ügyi osz­tá­lyán dol­go­zik, s ami­ben tud, se­gít. Gyógy­szer, könyv, le­te­le­pe­dé­si ké­re­lem…, ki­vá­ló szel­le­mek és név­te­le­nek se­re­ge….; mind­an­­nyi­an ha­tá­ron tú­li hon­fi­tár­sa­ink, akik­nek gond­já­ban Szokai Im­re so­sem hi­va­tal­nok mód­ján, ha­nem em­ber­ként és ma­gyar­ként se­gí­tett. Azon­nal rá gon­dol­tam ezen a dél­előt­tön, hív­tam, s el­mond­tam Fe­ri tu­dó­sí­tá­sát. „Le­het ta­lál­koz­ni Fe­ri­vel?” – kér­dez­te. „Ma még pró­bál­hat­nak” – fe­lel­tem. „Ak­kor 11-kor ta­lál­koz­zunk a Wes­se­lé­nyi ut­ca sar­kán a pa­ti­ka előtt”! – in­dít­vá­nyoz­ta. A Film Szín­ház Mu­zsi­ka szer­kesz­tő­sé­gé­be már ér­kez­tek a le­vo­na­tok. Pre­mi­er előt­ti hét­re, te­hát a de­cem­ber 14-ei szám­ba ös­­sze­ál­lí­tás ké­szült. Cím­ol­da­lon: Kubik An­na, a hár­mas ol­da­lon Sipos Gé­za kép­ri­port­ja tu­dat­ta a be­mu­ta­tó ese­mé­nyét; And­rás kétol­da­las írá­sa is idő­ben meg­ér­ke­zett: Egy szín­da­rab for­rás­tá­jé­ká­ról; ké­ré­sem­re Funtek Fri­gyes pe­dig He­gyek, lo­vak, em­be­rek cím­mel em­lé­ke­zett a nyá­ri út­ra, a szer­ző­vel va­ló ta­lál­ko­zás­ra; Vi­rág Ka­ta­lin szer­kesz­tő pe­dig a té­vé­for­ga­tás­ról szá­molt be, amely­nek su­gár­zá­sát a té­vé­új­ság a be­mu­ta­tó­val egy idő­ben, 20-án es­te 21.10 és 22.15 kö­zött ígér­te.

El­ső al­ka­lom, hogy most el­mon­dom: a szer­kesz­tő­ség­ből tá­voz­tam, s meg­fo­gad­tam: tő­lem ugyan nem tud­ják meg a til­tást. Mert ha köz­löm a lap szer­kesz­tő­i­vel, ak­kor idő van az anya­gok ki­cse­ré­lé­sé­re. Ha a lap Ad­vent-ös­­sze­ál­lí­tá­sa meg­je­le­nik, a be­til­tás a leg­fel­sőbb ve­ze­tés előtt szá­mon kér­he­tő, s a bot­rány is el­ke­rül­he­tet­len. Szo­rí­tot­tam; csak szűk két na­pig tart­son a hi­va­ta­los su­nyí­tás, mert szer­dán dél­ben néz­zük a szal­mi­ák­vál­to­za­tot, egy ke­ve­set még ab­ban is le­het ja­ví­ta­ni, de már az is költ­sé­ges. Csü­tör­tö­kön pe­dig nyom­ják a la­pot, s ha ak­kor ál­lít­ják le a gé­pet, azt már sok­mil­lió fo­rint bán­ja. A cen­zú­ra ügy­me­net­ében ütem­za­var ígér­ke­zett; es­küd­tem hát: min­den­kép­pen hall­ga­tok!

Idő előtt a sar­kon, a pa­ti­ka előtt vol­tam; Im­re pon­to­san és társ­sal ér­ke­zett: „Is­mer­ked­je­tek meg! Ta­baj­di Csa­ba!” De már­is in­dul­tunk a szín­ház fe­lé, szem­üve­ges ko­moly­ság­gal Csa­ba szin­te fu­tott. Li­heg­ve kér­te, is­mer­tes­sem a hely­ze­tet, s nyo­má­ban fuj­tat­tam a té­nye­ket, ér­te­sü­lé­se­i­met a tár­su­lat hogy­lé­té­ről, Fe­ri­ről, And­rás­ról, a szí­né­szek­ről. A mű­vész­be­já­ró por­tá­ját, alig­ha a drá­ga és szi­go­rá­ról hír­he­dett Fisi né­ni őriz­het­te, mert re­kedt pa­ran­cso­ló hang­ja vis­­sza­hök­ken­tett vol­na, így csak oda­ve­tet­tem: „Sík Fe­renc­hez me­gyünk”! El­húz­tunk a mel­lék­he­lyi­sé­gek nyom­vo­na­lán, mi­köz­ben Sin­ko­vits Im­re zsol­tá­ros hang­ját hal­lot­tuk a szín­pad­ról. Tár­sa­im­tól tü­rel­met kér­ve, az ol­dal­só aj­tón be­nyi­tot­tam, s az üres né­ző­tér kö­ze­pén mun­ka­tár­sa­i­val ülő Sík Fe­ri­hez men­tem. „Ki tud­nál jön­ni?” Fe­ri már emel­ke­dett, mi­köz­ben rik­kan­tot­ta: „Csak foly­tas­sá­tok!”, s már in­dult is. A csa­pó­aj­tó mö­gött állt a két hi­va­ta­los ven­dég, be­mu­tat­koz­tak. Ta­baj­di Csa­ba kér­de­zett in­kább, Fe­ri rész­le­te­sen be­szá­molt a tör­tén­tek­ről, hogy Ma­lo­nyay De­zső igaz­ga­tót Kö­peczi Bé­la uta­sí­tot­ta a pró­bák fel­füg­gesz­té­sé­re. Ne­gyed­órát tar­tott az esz­me­cse­re; bá­mul­tam Fe­rit, fe­szült­sé­get nem mu­ta­tott, s oly nyu­ga­lom­mal is­mer­tet­te és ele­mez­te az órán­ként bo­nyo­ló­dó his­tó­ri­át, mint­ha ez vol­na ter­mé­sze­tes. Hogy be­til­ta­nak egy da­ra­bot. Ha Ta­baj­di Csa­ba és Szokai Im­re nem oly ko­mo­lyan fi­gye­lik a tör­tén­te­ket, tán ka­ca­gunk is. Mert Fe­ri ked­ves fö­lén­­nyel lát­tat­ta a ma­gyar párt­köz­pont, a mi­nisz­te­ri­á­lis elv­tár­sak és igaz­ga­tó­já­nak gyá­va­sá­gát a ro­mán dik­tá­tum­ra – mi­köz­ben ott­hon, fe­nye­ge­tett és ki­szol­gál­ta­tott vol­tá­ban, a szer­ző is a da­rab be­mu­ta­tó­já­ra bá­to­rí­tot­ta a szín­há­zat. És tudatta azt is a po­li­ti­ku­sok­kal, amit Sü­tő And­rás oly nagy nyo­ma­ték­kal kö­zölt ve­le a te­le­fon­ba: „A da­ra­bot én ír­tam, s nem a ro­mán szer­zői jog­vé­dő iro­da! Így jo­guk sincs be­le­szól­ni az Ad­vent sor­sá­ba!” A té­nyek­hez tar­to­zik az is, hogy Ma­lo­nyay De­zső, a ne­héz na­pok­ban egyet­len al­ka­lom­mal se hív­ta fel Sü­tő And­rást, így a pre­mi­er be­fa­gyasz­tá­sá­ról se értesítette. Új­ra és új­ra Sík Fe­ri hív­ta és tá­jé­koz­tat­ta. „Ne hagy­já­tok ab­ba, dol­goz­za­tok to­vább, mi min­dent meg­te­szünk az elő­adá­sért” – mond­ta Sík Fe­renc­nek Ta­baj­di Csa­ba, és Szokai Im­ré­vel el­ro­bog­tak.)

Alig­ha­nem e de­cem­ber 10-ei nap dél­után­ján lob­bant fel a vi­ta a párt­köz­pont­ban. Ad­dig Aczél György ha­gya­té­kos ap­pa­rá­tu­sa ural­ta a hely­ze­tet. Va­gyis az Ad­vent ana­té­má­ja a ro­mán dik­tá­tum­nak ked­ve­zett, mi­sze­rint a be­mu­ta­tó idő­pont­ja meg­sem­mi­sült, s an­­nyi szi­vár­gott ki a szín­ház tit­kár­sá­gá­ról, hogy ta­vas­­szal vagy a kö­vet­ke­ző évad­ban majd szín­re ke­rül­het. A jel­zett na­pon dél­ben Szű­rös Má­tyás mun­ka­tár­sai friss és pon­tos in­for­má­ci­ók­kal ér­kez­tek a Já­szai té­ri köz­pont­ba, szól­tak a tár­su­lat áll­ha­ta­tos­sá­gá­ról, s fő­kép­pen ar­ról, hogy Sü­tő And­rás tán­to­rít­ha­tat­lan az Ad­vent sor­sát il­le­tő­en. Ilyen­kép­pen le­he­tett té­nyek­re hi­vat­koz­ni, ér­vel­ni a be­mu­ta­tás mel­lett, hi­tel­te­le­nít­ve a ká­dá­ri–aczé­li dokt­rí­nát, a „tú­szo­kat szál­lí­tó re­pü­lő­gép” ál­sá­gos ér­ve­lé­sét. Szű­rös Má­tyás a kül­po­li­ti­ka fe­le­lős tisz­te­se­ként ér­vel­he­tett, s Be­recz Já­nos, kül­po­li­ti­kai ér­zé­keny­ség­gel is, bi­zo­nyá­ra Sík Fe­renc tá­jé­koz­ta­tá­sa nyo­mán, az Ad­vent elő­adá­sát kép­vi­sel­te. A de­cem­ber 20-ai blo­kád im­már biz­tos volt, de a Nem­ze­ti együt­te­se vál­to­zat­la­nul dol­go­zott. A párt­vi­szály fe­szült és tar­tós le­he­tett, an­­nyi­ra, hogy a saj­tót nem mer­ték tá­jé­koz­tat­ni a til­tás­ról, így be­csa­pott a Film Szín­ház Mu­zsi­ka de­cem­ber 14-ei szá­ma Kubik An­na va­rázs­la­tos ar­cá­val és az Ad­vent-ös­­sze­ál­lí­tás­sal, amely a 20-ai pre­mi­ert hir­det­te.

Több mint mű­vé­sze­ti, im­már nyil­vá­nos­ság elé vitt bel­po­li­ti­kai üg­­gyé vált, hogy az Ad­vent a Har­gi­tán­nal a ve­ze­tés­nek el kell szá­mol­nia. Hoz­zá: ezek­ben a na­pok­ban az új­sá­gos bó­dék­ba ke­rült a Ti­sza­táj Ad­vent-szá­ma is, amely szen­zá­ci­ó­ként ha­tott, s né­hány nap múl­tán már öt­száz fo­rin­tért vá­sá­rol­ták a zug­ke­res­ke­de­lem­ben. An­nus Jó­zsef és Vö­rös Lász­ló az Ad­vent-anya­gok mel­lé és kö­ré sok ki­vá­ló írást szer­kesz­tett; Joó Ru­dolf a ki­sebb­sé­gi de­mok­rá­ci­á­ról ér­te­ke­zett, Gö­röm­bei And­rás a Csil­lag a mág­lyánt ele­mez­te, de Ba­logh Ed­gár jegy­ze­tei, Far­kas Ár­pád, Mar­kó Bé­la, Nagy Gás­pár ver­sei is a szám rang­ját emel­ték. A ha­vi gya­kor­lat sze­rint, ha­csak a bel­ügy uta­sí­tá­sá­ra a Pos­ta nem ver­mel­te a Ti­sza­táj zsák­ja­it, a fo­lyó­irat ti­ze­di­kén ke­rült az ut­cai for­ga­lom­ba. Sü­tő And­rás fel­jegy­zé­se sze­rint de­cem­ber 13-án Ma­ros­vá­sár­he­lyen már ol­vas­hat­ta a la­pot. A Ti­sza­táj Ad­vent-szá­ma te­hát nem mu­tat­ko­zott ve­sze­del­mes­nek, ám a fo­lyó­irat né­hány nap múl­tán, de­cem­ber kö­ze­pén már té­nye­i­vel, a be­mu­ta­tás idő­pont­ját is kö­zöl­ve, kí­nos és idő­sze­rű ér­vek­kel szólt be­le a ma­gas­ban ví­vott küz­de­lem­be.

Szo­kás volt a vi­dé­ki fo­lyó­irat­ok éle­té­ben, a re­gu­lá­zás stra­té­gi­á­já­hoz tar­to­zott, hogy ja­nu­ár­ban vagy feb­ru­ár­ban a mi­nisz­té­ri­u­mi il­le­té­kes ve­ze­tői a szer­kesz­tő­sé­gi ös­­sze­jö­ve­te­len ér­té­kel­ték a lap elő­ző év­fo­lya­mát. Kár, hogy Vö­rös Lász­ló Szi­go­rú­an el­len­őr­zött mon­da­tok cí­mű mun­ká­já­ban (2003), no­ha sok rend­szer­jel­lem­ző és bi­zal­mas tényt em­lít, az Ad­vent a Har­gi­tán­hoz kö­tőd­ve is, de nem szól ar­ról, amit tő­le, Vö­rös Lász­ló­tól tu­dok: egyik ud­vor­ni­ká­val a mi­nisz­té­ri­um iro­dal­mi osz­tály­ve­ze­tő­je, Rátki And­rás de­cem­ber kö­ze­pén vá­rat­la­nul be­top­pant a szer­kesz­tő­ség­be. Év­ér­té­ke­lés ürü­gyén az Ad­vent köz­lé­se fö­lött mon­dott vád­be­szé­det. Rátkit te­hát a fen­ti ha­tal­mi küz­de­lem szem­pont­já­ból si­e­tős kény­szer vit­te Sze­ged­re. Az elő­adás ügyé­ben fel­csa­pó bo­zót­tü­zek sze­ge­di el­foj­tá­sá­ra me­nesz­tet­ték Rátkit, aki pi­pá­ját szi­pog­tat­va, fö­lé­nyes­ked­ve ma­gas ­röp­tű esz­té­ti­zá­lás­ba kez­dett, mely sze­rint nem lett vol­na sza­bad, hogy egy „gyön­ge mű” köz­lé­sé­vel a Ti­sza­táj le­szál­lít­sa ma­gas szín­vo­na­lát és igé­nyét. Knopp And­rás és Kö­peczi Bé­la ide­o­ló­gi­ai fu­tá­ra­ként szol­gált Rátki And­rás, aki­nek ci­niz­mu­sa már a párt ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság­po­li­ti­ká­já­nak csőd­jé­ről árul­ko­dott. El­ke­rül­he­tet­len­nek mu­tat­ko­zott a bot­rány, s hogy ment­se bő­rét a le­pusz­tult tár­sa­ság, még ál­sá­gos esz­té­ti­kai becs­mér­lés­be kez­dett.

A drá­ma­iro­da­lom nagy szak­ér­tő­je és az esz­té­ti­ka egyik ínyen­ce, Rátki, aki sze­rint az Ad­vent ugyan kön­­nyű­nek ta­lál­ta­tott, még­is meg­fe­küd­te a gyom­rát. Amint fő­nö­ké­nek, Kö­peczi Bé­lá­nak és a párt­köz­pon­tos bé­ní­tó ap­pa­rá­tus­nak is. Nem le­he­te­tett lep­lez­ni cen­zo­ri had­mű­ve­le­tü­ket. A na­pi­lap­ok in­dok­lás nél­kül, szű­ken fo­gal­ma­zott hír­ben tu­dat­ták a szín­ház köz­le­mé­nyét, mi­sze­rint az Ad­vent be­mu­ta­tó­ja el­ma­rad. A Nem­ze­ti Szín­ház­nak de­cem­ber ele­jén a bu­da­pes­ti osz­lo­pok­ra he­lye­zett pla­kát­ja, akár egy trip­ti­chon: jobb ol­da­lán a 25. Ist­ván ki­rály elő­adá­sát hir­det­te, kö­zé­pen a ha­vi mű­sort kö­zöl­te, bal­ján pe­dig az Ad­vent pre­mi­er­jé­nek ada­ta­it ol­vas­hat­tuk; ami­re ha­mar­já­ban át­fu­tó sza­la­got ra­gasz­tot­tak: „A be­mu­ta­tó ké­sőb­bi idő­pont­ra ha­laszt­va!” Ám de­cem­ber 14-én, szom­ba­ton reg­gel a fő­vá­ros és az or­szág va­la­men­­nyi új­sá­gos­bó­dé­já­ban Kubik An­na ma­don­nás egy­sze­rű­ség­gel su­gár­zó ar­cá­val a bo­rí­tón, ott füg­gött a Film Szín­ház Mu­zsi­ka, vál­to­zat­la­nul hír­el­ve Sü­tő And­rás drá­má­já­nak de­cem­ber 20-ai pre­mi­er­jét. Ér­de­mes volt te­hát hall­gat­ni; a száz­ezer pél­dány­ban meg­je­le­nő lap szer­kesz­tő­i­vel hi­va­ta­lo­san sen­ki nem kö­zöl­te a til­tást, így el­ma­rasz­ta­lás sem kö­vet­kez­he­tett.

A mű­sor­vál­to­zás a szín­ház tit­kár­sá­gá­tól sú­lyos és he­ro­i­kus mun­kát kö­ve­telt. Fel­bo­rult a rend, amely­nek nyo­mán a nagy­szín­ház és a Vár­szín­ház mű­so­rát mó­do­sí­ta­ni kel­lett, s hoz­zá va­la­men­­nyi szí­nész élet­rend­jé­nek, el­fog­lalt­sá­gá­nak meg­vál­toz­ta­tá­sa is per­cek alatt dön­tést igé­nyelt. A kö­zön­ség­szer­ve­zés­ben is tel­jes a boly­du­lás, hi­szen egy pre­mi­ert és azt kö­ve­tő bér­le­te­zett há­za­kat, va­la­mely már mű­so­ron levő da­rab­bal fel­vál­ta­ni s hoz­zá né­ző­ket to­bo­roz­ni na­po­kon be­lül, szin­te he­ro­i­kus fel­adat – hoz­zá ka­rá­csony kö­ze­li na­pok­ban. Szín­há­zi em­be­rek is ke­ve­sen is­me­rik a fel­adat mély­sé­gét; mi­cso­da harc kez­dő­dik a per­cek­kel, a mi­előb­bi új mű­sor tisz­tá­zá­sá­ra és a kö­zön­sé­gért. A Nem­ze­ti ve­ze­té­se úgy ha­tá­ro­zott, hogy ja­nu­ár­ban a Vár­szín­ház­ban ját­szott Tartuffe elő­adás­sal vált­ja ki az Ad­vent-es­té­ket.

A PRÓ­BA­TÁB­LA TÖR­VÉNY a szín­ház­ban. Üzem­me­ne­ti­leg alig mu­tat­ko­zott meg­ol­dan­dó kér­dés a Tartuffe köl­töz­te­té­sé­nek dol­gá­ban. Egy­sze­rű tech­ni­kai mű­ve­let­nek ígér­ke­zett, hogy a dísz­le­te­ket le­fu­va­roz­zák Bu­dá­ról, s a já­ték­tér bő­vü­lé­se foly­tán a dísz­let­ter­ve­ző vagy a szce­ni­kus a szín­pad­mes­ter­rel meg­be­szé­li az ap­róbb iga­zí­tá­so­kat, s az­tán egy be­já­ró­pró­ba nyo­mán a szí­né­szek akár kezd­he­tik az elő­adást. De most újabb rob­ba­nás kö­vet­ke­zett. Bu­bik Ist­ván kö­zöl­te: az Ad­vent elő­adás­ban ugyan nem ját­szik, de er­köl­csi és mű­vé­szi be­csü­le­te el nem fo­gad­hat­ja Sü­tő And­rás mű­vé­nek be­til­tá­sát, s a szé­gyen­tel­jes hely­zet­ben a Tartuffe elő­adá­sá­val nem haj­lan­dó meg­men­te­ni és ki­vál­ta­ni a szín­há­zat. Bu­bik Ist­ván, Tartuffe ala­kí­tó­ja te­hát meg­ta­gad­ta az en­ge­del­mes­sé­get, és a ma­ga to­váb­bi sor­sát és a szín­ház rend­jét is ve­szé­lyez­te­tő gesz­tus­sal állt elő. Ha­son­ló bá­tor­ság­ról nincs tu­do­má­som a ho­ni szín­há­zi élet­ben. Bu­bik­ban már egy fáj­dal­mas fel­is­me­rés élt: né­pi öl­tö­zék­ben és sza­lon­ná­zó im­posz­tor­ként, ját­szot­ta Moličre fi­gu­rá­ját. Aczél György sok év­ti­ze­des bi­zal­ma­sa és mű­vé­sze­ti min­den­ha­tó­ja, Szi­ne­tár Mik­lós nem is tit­kol­ta: Csoóri Sán­dor­ban és a né­pi­ek­ben lát­ta az új idők Tartuffe-jét. Bu­bik Ist­ván ké­sőbb nyil­vá­no­san is el­mond­ta: ez a pri­mi­tív és alan­tas ren­de­zői gon­dol­ko­dás egy élet­re ta­nul­sá­got je­len­tett ne­ki, s mű­vé­szi éber­sé­gét töb­bé ren­de­ző ki nem játsz­hat­ja. Bu­bik el­ha­tá­ro­zá­sa az Ad­vent dol­gá­ban vissz­hang­zott a szín­ház­ban; s el­ju­tott kí­vü­lebb­re, a párt fel­ső, vi­szály-vi­dé­ke­i­re is. Így már a Tartuffe elő­adá­sa is ve­szély­be ke­rült. Újabb bot­rány el­ke­rü­lé­se vé­gett, a fe­szült hely­zet­ben tár­gyal­ni kel­lett a fi­a­tal mű­vés­­szel. Vá­mos Lász­ló fő­ren­de­ző ké­ret­te ma­gá­hoz. Egyez­ke­dés kez­dő­dött, Vá­mos tisz­té­ből kö­vet­ke­ző­en, s per­sze idő­nye­rés­ből is, a szín­ház rend­jét véd­te, va­gyis a Tartuffe Wes­se­lé­nyi ut­cai elő­adá­sá­ra győz­köd­te Bu­bik Ist­vánt. A fő­ren­de­ző ér­dem­ben nem cá­fol­hat­ta mű­vé­szé­nek bá­tor és szo­li­dá­ris vi­sel­ke­dé­sét; s Vá­mos jó ér­zék­kel szer­ző­dés­sze­géssel és fe­gyel­mi fe­nye­ge­té­sé­vel nem akar­ta já­ték­ra kény­sze­rí­te­ni. Vá­mos ér­te­sül­he­tett ar­ról, hogy az idő­le­ges til­tás el­le­né­re a ve­ze­tők har­ca még nem dőlt el a párt­köz­pont­ban, így komp­ro­mis­­szum szü­le­tett: Bu­bik az­zal a fel­té­tel­lel vál­lal­ta az Ad­vent es­té­i­re il­lesz­tett Tartuffe elő­adá­sa­it, hogy Vá­mos be­csü­let­sza­vát ad­ja: Sü­tő And­rás mű­vé­nek be­mu­ta­tó­já­ra kö­ze­le­sen sor ke­rül a Nem­ze­ti­ben. Ad­ta!

De­cem­ber 19-én dél­előtt, a nyílt fő­pró­ba nap­ja kö­vet­ke­zett vol­na, ám az ér­ke­zők a szín­ház ka­pu­it zár­va ta­lál­ták. Jöt­tek a szo­kott lá­to­ga­tók, de a be­til­tás hí­re szét­sza­ladt a fő­vá­ros­ban, hív­tuk is az em­be­re­ket, le­gyen mi­nél na­gyobb cső­dü­let a Wes­se­lé­nyi ut­cá­ban és a He­ve­si té­ren! Így is tör­tént; ma­gam a mű­vész­be­já­ró­nál amo­lyan ön­kén­tes hopp­mes­ter­ként tes­sé­kel­tem be az em­be­re­ket, bent Sík Fe­renc és a mű­vé­szek jel­mez­ben aj­tó­nyi­to­ga­tó­ként mű­köd­tek. Fel­for­ró­so­dott elő­já­ték kez­dő­dött: a mű­vész­be­já­rón át az ös­­sze­zsú­fo­ló­dott kö­zön­ség nyo­mult be­fe­lé, s le­he­tett vol­na-e ked­ve­sebb a fo­gad­ta­tás, mint­hogy Sin­ko­vits Im­re, Agárdy Gá­bor vagy Funtek Fri­gyes tart­ja az aj­tót, s mond ne­kik is­ten­ho­zot­tat? Ne­gyed­óra alatt meg­telt a hat­százöt­ven ­sze­mé­lyes szín­ház. Nyil­vá­nos fő­pró­bák­ra jeg­­gyel ér­ke­zik a kö­zön­ség, most min­den­ki ott ült le, ahol he­lyet ta­lált, ilyen­kép­pen a lép­cső­sor is le­lá­tó­ként szol­gált. Egy­szer ta­lán még meg­tud­hat­juk a tit­kos ira­tok­ból: a szín­há­zi ébe­rek mel­lett jó né­hány ro­mán és ha­zai bel­ügyes is szo­ron­gott azon a zárt­nak hírelt fő­pró­bán. A dél­előt­ti tör­vény­te­len kö­zön­ség pre­mi­e­ri fű­tött­ség­ben kö­vet­te a szín­pa­di ese­mé­nye­ket, s né­ző­ként ki­jő­ve és ki­búj­va a já­ték­ból csak azt vi­het­te hí­rül kis és nagy Ma­gyar­or­szág­ban, hogy Nagy­rom­lás alatt élünk ma­gunk is, mert Sü­tő And­rás meg­ren­dí­tő jaj­ki­ál­tá­sa es­tén­ként nem jut­hat el az em­be­rek­hez.

Min­den rend­sze­rek, pár­tok és ügyek lá­zas emi­nen­se, Ke­ré­nyi Im­re szü­net­ben meg­szó­lí­tott, s ar­ról győz­kö­dött, hív­jam te­le­fo­non a Sza­bad Eu­ró­pát és rész­le­te­sen mond­jam el az ese­mé­nye­ket. Hű­sí­tet­tem a szél­ka­kas­elvű ren­de­ző urat; te­gye ha akar­ja, de a be­mu­ta­tó ügye a Sza­bad Eu­ró­pá­nak leg­fön­nebb egy hír­nyi hisz­té­ria, a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság ügyét nem vál­lal­ták fel, így hát nem il­le­té­ke­sek az Ad­vent sor­sá­ban sem. Sü­tő And­rás nap­ló­já­ban de­cem­ber 20-ai jegy­zet­ként áll: a mün­che­ni adó­ban „le­szed­ték a ke­reszt­vi­zet a ma­gyar párt­ve­ze­tés­ről”. Ma­guk­ról is szed­het­ték vol­na év­ti­ze­dek né­ma­sá­gá­ért, te­szem hoz­zá két év­ti­zed múl­tán is. Em­lí­tett he­lyen csil­la­gok alat­ti jegy­zet­ben az író azt is tu­dat­ja, hogy a rá­dió be­mond­ta: az Ad­vent be­mu­ta­tó­já­nak új idő­pont­ja: ja­nu­ár 2. Sü­tő And­rás té­ve­sen ír­ta, vél­he­tő­en ké­sőb­bi ér­te­sü­lé­sét he­lyez­te előbb­re, mert csak a két ün­nep kö­zött vált bi­zo­nyos­sá és hi­va­ta­los­sá a be­mu­ta­tó en­ge­dé­lye. A fel­ső párt­ve­ze­tés­ben a harc kör­vo­na­laz­ha­tó: a Szű­rös Má­tyás ve­zet­te kül­ügyiek és Be­recz Já­nos a be­mu­ta­tó mel­lett ér­velt, a Knopp And­rás és a Lend­vai Il­di­kó ne­vé­vel fény­lő tár­sa­ság to­váb­bá Kö­peczi Bé­la mi­nisz­té­ri­u­ma pe­dig a til­tást, a ro­má­nok mel­let­ti vál­to­zat­lan la­káj­ko­dást kép­vi­sel­te. Ide­o­ló­gi­ai tit­kár­ként Be­recz Já­nos vé­gül is dön­tött, és en­ge­dé­lyez­te az Ad­vent pre­mi­er­jét. Kö­peczi Bé­la mi­nisz­ter pe­dig több­szö­rö­sen meg­szé­gye­nült eb­ben a küz­de­lem­ben. Be­recz Já­nos érez­te, hogy a fel­fo­ko­zott ha­zai, bel­po­li­ti­kai köz­han­gu­lat­ban, már ha meg­kés­ve is, men­te­nie kell a fel­ső ve­ze­tés te­kin­té­lyét. A ros­­szat nem ron­tot­ta to­vább. Meg­erő­sít­het­te, hogy a ro­má­nok vé­tó­ja foly­tán az Eu­ró­pai Kul­tu­rá­lis Fó­rum nyi­lat­ko­za­ta meg­bi­csak­lott. Ilyen­kép­pen a ven­dég­lá­tó jo­gán s egy­ben va­la­men­­nyi rész­ve­vő or­szág ne­vé­ben is az Ad­vent ro­mán til­tá­sá­nak sem­mi­be­vé­te­le vá­laszt je­len­tett a kon­du­ká­to­ri po­li­ti­ka bu­da­pes­ti sze­rep­lé­sé­re is. Egy­ben Szű­rös Má­tyásnak és kis csa­pa­tá­nak (Ko­vács Lász­ló nem tar­to­zott kö­zé­jük) iga­zát és hely­ze­tét se­gí­tet­te a párt­köz­pont­ban egy­re erő­sebb dú­ló há­bo­rú­sá­gok­ban.

(Sü­tő And­rás da­rab­já­nak sor­sa nyil­vá­nos­ság előtt nem ke­rült szó­ba, de két al­ka­lom­mal ér­te­sül­he­tett a kö­zön­ség a va­lós tör­té­net­ről: de­cem­ber 19-én dél­után a Kos­suth Klub­ban Sík Fe­renc be­szélt az Ad­vent ügyé­ről. Nem le­het­tem ott a ren­dez­vé­nyen, mert ugyan­ak­kor a Fé­szek Klub­ban időz­tem. A La­ti­no­vits Kör ren­dez­vé­nyén, aho­vá Ma­lo­nyay De­zső jó idő­vel ko­ráb­ban el­fo­gad­ta a meg­hí­vást a szín­há­zi élet kér­dé­se­i­nek tár­gyá­ban. Ter­mé­sze­te­sen az Ad­vent sor­sa még nem sze­re­pel­he­tett a prog­ram­ban, de a be­til­tás té­nye el­ka­nya­rí­tot­ta a be­szél­ge­tést. Má­sok­kal együtt ma­gam is a tör­tén­tek­ről és ál­lás­pont­já­ról kér­dez­tem a ven­dé­get. Igaz­ga­tó úr igény­te­len sem­mit­mon­dás­sal pró­bál­ta el­üt­ni a pre­mi­er mély­hű­tés­ének sú­lyát. Döb­ben­ten ta­pasz­tal­tuk: Ma­lo­nyay De­zső szín­vo­nal­ta­lan aczéli ér­vek­kel véd­te a véd­he­tet­lent, fe­let­te­se­i­nek iga­zo­dá­sát a ro­mán ha­ta­lom­hoz. Eu­fe­misz­ti­kus emel­ke­dett­ség­gel fo­gal­ma­zott: Sü­tő And­rás „disz­cip­lí­nák alatt él”, s az elv­tár­si hon­sze­re­tet­ének ag­go­dal­ma pe­dig eb­ből kö­vet­ke­zett: „Vé­de­ni kell Sü­tőt!” Mint­ha ad­dig nem lett vol­na elég tény a ro­má­ni­ai ma­gyar­ság el­le­ni meg­sem­mi­sí­tő po­li­ti­ká­ra. Az Ad­vent ro­mán til­tá­sát pe­dig így kom­men­tál­ta: „meg kell szer­vez­nünk az of­fen­zí­vát, s eh­hez kell gyűj­te­nünk anya­got”. Er­re szót kér­tem, s meg­le­he­tős erél­­lyel uta­sí­tot­tam el a di­rek­tor avítt ál­lás­pont­ját, mert év­ti­ze­dek pusz­tí­tó té­nyei nem ele­gen­dő­ek, kér­dez­tem, mi­re ő kö­zöl­te: ma­gán­em­be­ri és szak­mai vé­le­ke­dé­sem­re nem tart igényt. Eb­ben ma­rad­tunk. Az­tán 1986 ja­nu­ár­já­ban ne­ki cím­zett le­vél­ben ös­­sze­gez­tem a tör­tén­te­ket. Mert még más­ról is volt ír­ni­va­ló.

De még ezen a na­pon, de­cem­ber 19-én ké­ső es­te csen­get­tek la­ká­sunk aj­ta­ján: a pos­tás táv­ira­tot ho­zott. Fel­nyi­tot­tam: Ma­ros­vá­sár­hely­ről ér­ke­zett: „gabor in­get kind fe­lej­tet­tek istvan bacsi”. Fél­álom­ban, rejt­je­lez­ni pró­bál­tam a fel­szó­lí­tást; las­san tisz­tult előt­tem Ist­ván bá­csi sze­mé­lye: Sü­tő And­rás te­le­xes írás­je­lek­kel is za­vart üze­ne­te. Né­hány nap­pal ko­ráb­ban ba­rá­ti fu­tár­ral az egyik össz­pró­bá­ról ké­szült fo­tó­kat el­küld­tem a szer­ző­nek, aki­nek sür­gö­nye a le­ány­ké­rő je­le­net­re utalt. Ami­kor Gá­bor (Funtek Fri­gyes) Ré­kát (Kubik An­na) for­gat­ta a ma­gas­ban, s fe­szí­tet­te ma­gát, az erős, hir­te­len nyúj­tóz­ko­dó moz­du­la­tok foly­tán a le­gény szé­kely­ha­ris­nyá­já­ból az in­ge ki­küz­döt­te ma­gát. Lám az a je­le­net, amit egy es­te há­rom órát gyöt­rel­me­sen pró­bál­tak, s még hány­szor az­tán is, jel­mez­gond­dá egy­sze­rű­sö­dött a szer­ző kény­sze­rű távol­lét­ében. Sík Fe­renc­nek em­lí­tet­tem „istvan bacsi” oda­áti táv- és téviratos szisszenetét, Sü­tő And­rást pe­dig te­le­fo­non hív­tam, és meg­nyug­tat­tam: nem ren­de­zői „kon­cep­ció”, s nem is szí­né­szi gon­dat­lan­ság, amit ki­fo­gá­sol, egy­sze­rűen a ru­ha is ját­szik; al­kal­maz­ko­dik vi­se­lő­jé­nek sze­rel­mes já­té­ká­hoz.

S még egy ese­mény a hét kró­ni­ká­já­hoz tar­to­zott: a Jan­csó Adrienne ál­tal ki­tű­nő­en szer­kesz­tett Vár­be­li es­ték so­ro­za­tá­ban Fe­renczy Cson­gor Ta­más Meny­hért ver­se­i­ből ös­­sze­ál­lí­tott szép est­jét mu­tat­ta be. Ha­tal­mas ér­dek­lő­dés ígér­ke­zett, két ház­ra va­ló kö­zön­ség szo­ron­gott a Ze­ne­tu­do­má­nyi In­té­zet elő­csar­no­ká­ban; az em­be­rek már az Ad­vent til­tá­sá­nak fe­szült­sé­gé­ben is gyü­le­kez­tek. S csak fo­koz­ta a han­gu­la­tot, hogy az utol­só pil­la­nat­ban meg­ér­ke­zett Sü­tő And­rás nagy­ha­tá­sú be­ve­ze­tő­je is, Vér­csep­pes ös­vé­nyen cím­mel; fü­lel­het­ték az il­le­té­ke­sek Jan­csó Adrienne fel­ol­va­sá­sá­ban. Úgy in­dult, s majd foly­ta­tó­dott Sü­tő And­rás le­ve­le, mint­ha da­rab­já­nak til­tó­i­hoz szól­na: „Thészeuszi mind­ahá­nyunk sor­sa; va­la­mi­ként le kell szá­mol­nunk a tör­té­nel­mi igaz­ság­ta­lan­sá­gok Mi­nó­tau­ru­szai­val…”)

Ne­künk a leg­szeb­bik, a de­cem­ber 20-ai es­tét fe­ke­té­re fes­tet­ték.

(Év­ti­ze­de ta­lán, Fe­ri ha­lá­lát kö­ve­tő­en, Sík Ve­ra jó­vol­tá­ból rég fe­le­dett le­ve­le­met ve­het­tem kéz­hez. De­cem­ber 20-án reg­gel ír­tam, s az elő­ző na­pi fő­pró­bá­ról va­ló kri­ti­kai ész­re­vé­te­lek kí­sé­re­té­ben ad­tam át a szín­ház por­tá­ján. Sor­sze­rű­nek mu­tat­ko­zik, hogy Fe­ri­nek ked­ves le­he­tett, s túl­él­te ren­de­ző ba­rá­tom sa­já­tos irat­tá­ro­si rend­sze­rét, mi­sze­rint újabb és újabb szaty­rok­ba, iszá­kok­ba, tás­kák­ba he­lyez­te, így gyak­ran el­hagy­ta félt­ve őr­zött pa­pír­ja­it is. Ol­va­som a húsz esz­ten­dő­vel ez­előtt, si­e­tő­sen fo­gal­ma­zott gép­ira­tot. Nem vi­gasz­ként, ha­nem kö­szö­net­képp Ady­ra gon­dol­va ír­tam ne­ki: ezen a tá­jon bi­zony só­sab­bak a kön­­nyek, s te­rem­tő em­ber­nek esz­té­ti­kai igé­nyek mel­lett és fö­löt­ti fel­ada­tok­ban is éget­ni, por­lasz­ta­nia kell ma­gát. So­se hi­vat­ko­zott rá, de fá­tu­mos­sá lett, hogy ké­sőb­bi vég­ze­tes szö­vet­sé­günk­ben a le­vél­ben is jel­zett igény, „a Nem­ze­ti Szín­ház er­köl­csi esz­mé­nye” ve­ze­tett ben­nün­ket.)

Sü­tő And­rás da­rab­já­nak bi­zony­ta­lan sor­sá­ról a Pes­ti Mű­sor is árul­ko­dik. A szín­há­zak ös­­sze­sí­tett ja­nu­á­ri mű­so­ra a de­cem­be­ri utol­só szám­ban je­lent meg, amely­nek le­adá­si ha­tár­ide­je, a nyom­da ilyen­kor szo­kott, elő­re­ho­zott ün­ne­pi rend­je sze­rint, még a ka­rá­csony előt­ti na­pok­hoz köt­he­tő. Át­te­kint­ve a Nem­ze­ti ja­nu­ár­ra ígért mű­so­rát, ki­tű­nik: az Ad­ven­tet ki­ope­rál­ták a prog­ram­ból, s a Tartuffe át­ül­te­té­sé­ről is dön­töt­tek: ja­nu­ár 7-ére, majd 13 és 14-ére is ezt ígér­ték a nagy­szín­ház­ba. Ja­nu­ár 2-án es­te pe­dig Pás­kán­di Gé­za A szél­ma­lom la­kói cí­mű da­rab­já­nak elő­adá­sa sze­re­pelt a prog­ram­ban.

 

KA­RÁ­CSONY MÚL­TÁN for­du­lat kö­vet­ke­zett. Hi­va­ta­lo­san kö­zöl­ték: ja­nu­ár 2-án a Nem­ze­ti Szín­ház be­mu­tat­hat­ja Sü­tő And­rás da­rab­ját. A két ün­nep kö­zött is pró­bált a tár­su­lat, s per­sze be­szi­vár­gott az ér­dek­lő­dők se­re­ge. Ter­mé­sze­te­sen a szer­ző nem re­mél­het­te, hogy Bu­da­pest­re utaz­hat, de csa­lád­tag­ja­i­ra, ba­rá­ta­i­ra, is­me­rő­se­i­re gon­dol­va, egyik de­cem­ber ele­ji te­le­fon­be­szél­ge­té­sünk so­rán kér­te: ne­vé­ben a tisz­te­let­je­gye­ket in­téz­zem a Nem­ze­ti tit­kár­sá­gá­val. Idő­ben, még a be­til­tás előtt el is küld­tem a meg­hí­vot­tak név­so­rát. A bot­rány fel­ver­te az Ad­vent ár­fo­lya­mát po­li­ti­kai kö­rök­ben is. Ja­nu­ár 2-án áll­tam a Nem­ze­ti be­já­ra­ta előtt, s csak me­red­tem az ér­ke­zők­re: ki min­den­ki, ma­gas elv­tár­sak és nem elv­tár­sak vo­nul­tak az elő­csar­nok­ba! Egy mo­so­lyos su­gár­zó szép arc me­rül fel az em­lé­ke­ze­tem­ben; Rutt­kai Éva fé­nyes te­kin­tet­tel nyi­tot­ta a csa­pó­aj­tót. Ag­gód­va kí­sér­te az elő­adás be­fa­gyasz­tá­sá­nak tör­té­ne­tét, s hogy most, leg­alábbis da­rab­já­val, még­is kö­zöt­tünk le­het kö­zös, ked­ves író­ba­rá­tunk, te­kint­sük meg­ké­sett ka­rá­cso­nyi aján­dék­nak, mo­so­lyog­ta Éva, mi­köz­ben meg­kö­szön­te az ün­nep­re aján­dé­ko­zott Gross Ar­nold-al­bu­mot is. Ahogy el­néz­tem az ér­ke­ző hi­va­ta­lo­so­kat, jó ré­szük se de­cem­ber 20-án, de ké­sőbb se néz­te vol­na az elő­adást, most azon­ban sikk lett meg­je­len­ni a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Po­tom­ság, hogy Sü­tő And­rás meg­hí­vott­jai, Né­meth László­né, Il­­lyés Gyu­lá­né, Ta­má­si Áron­né és má­sok nem ér­de­me­sül­tek jegy­re, mert de­cem­ber 30-án, Fő­tit­kár úr ne­mes ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve, „ma­ga­sabb szin­tű” jegy­igé­nye­ket kel­lett biz­to­sí­ta­nia. Oly ma­gas szin­ten si­ke­rült az elv­tár­si po­tya­je­gye­sek kö­rét tel­je­sí­te­ni, hogy az író lá­nyá­nak, Sü­tő Ág­nes­nek és fér­jé­nek, Cse­lé­nyi Lász­ló­nak se ad­tak be­lé­pőt. Fő­tit­kár úr elő­zé­ke­nyen kö­zöl­te Ág­nes­sel: „Vá­las­­szon más elő­adást!”

„Nincs út­le­vél, nem uta­zunk” – ír­ta fáj­dal­mas tré­fál­ko­zás­sal Sü­tő And­rás 1986. ja­nu­ár 2-ai nap­ló­jegy­zet­ében. A szín­há­zi irat­tár meg­őriz­te: jegy­blo­kád­já­ért Ma­lo­nyay igaz­ga­tó úr 1986. ok­tó­ber 28-ai le­ve­lé­ben kért el­né­zést a szer­ző­től. Ág­nes lá­nyá­nak ka­la­mi­tá­sa nyo­mán, te­le­fo­non vi­gasz­tal­tam az írót: lám, Vá­sár­hely­hez ra­gasz­tá­sá­ban a ro­mán ve­ze­tés gon­dos­ko­dó ter­mé­sze­tét lás­sa! Kí­mé­lik a fö­lös­le­ges uta­zás­tól, mert a bu­da­pes­ti szín­ház­ban je­len­lét­ét csak kel­le­met­len­ke­dés­nek te­kin­te­nék, hi­szen da­rab­já­hoz je­gyet igé­nyel­ne! Mint­hogy a szín­ház köz­le­mé­nye csak az Ad­vent be­mu­ta­tó­já­nak té­nyét és idő­pont­ját tu­dat­ta a la­pok­ban, az elő­adás be­til­tá­sá­nak hí­re szár­nya­kon járt, per­sze, hogy ja­nu­ár 2-án es­te jegy nél­kül, ám a be­ju­tás re­mé­nyé­ben ha­tal­mas, ér­dek­lő­dő kö­zön­ség se­reg­lett egy­be. So­kan, fő­ként fi­a­ta­lok nem moc­can­tak ak­kor sem, ami­kor a VIP pro­to­koll be­ju­tott, s a pénz­tár pe­dig több je­gyet már nem ad­ha­tott. Il­lett vol­na szól­ni hoz­zá­juk; kö­szön­ve ér­dek­lő­dé­sü­ket és meg­ér­té­sü­ket kér­ve a ne­héz hely­zet­ben. Nem tör­tént meg, a fe­szült­ség erő­sö­dött. Egy szín­ház elő­te­re épp­úgy köz­te­rü­let, mint egy pos­ta vagy mo­zi tér­sé­ge. Fő­tit­kár úr jól­ne­velt­ség­ét azon­ban az erő­szak gon­do­la­tá­val tár­sí­tot­ta, s ki­hív­ta a rend­őr­sé­get. S ha már a kö­zeg ki­száll, okát is kell ta­lál­ni: rend­bon­tás cí­men a csend­ben és fe­gyel­me­zet­ten áll­do­gá­ló fi­a­ta­lo­kat, akár egy nyil­vá­nos pop­kon­cert hecc­mes­te­re­it iga­zol­tat­ták, s ada­ta­i­kat fel­ír­ták. Benn a te­rem­ben ek­kor már öreg Bódi és Dá­ni­el kap­tat­tak fel a Nagy­rom­lás tö­vé­ben, meg­vi­tat­va a Jég­ma­dár szár­nya­lá­sá­nak cso­dás vol­tát.

Mert cso­da tör­tént azon a ja­nu­á­ri es­tén a Nem­ze­ti Szín­ház­ban.

AZ ELŐ­ADÁS VÉ­GÉN, az el­ső vis­­sza­hí­vást kö­ve­tő­en Sin­ko­vits Im­re Kis­ré­ka fe­ke­te-pi­ros há­rász­ken­dő­jét kö­zép­re he­lyez­te, je­lez­vén az es­te ár­va­sá­gát, hogy Sü­tő And­rás nem le­he­tett je­len da­rab­já­nak ün­ne­pén, ame­lyet csak­nem fél­órás tün­te­tés-ere­jű taps­zu­ha­tag iga­zolt.

Fel­tá­ma­dás a Nagy­rom­lás alatt – a né­ző­té­ren is.

Kü­lö­nös es­te volt; a szín­ház ba­rá­tai, a szer­ző hí­vei mel­lett ott vol­tak azok, akik a be­til­tást pár­tol­ták, és azok­kal tap­sol­tak, akik a be­mu­ta­tó­ért küz­döt­tek. De az Ad­vent be­mu­ta­tó­ja en­nél több­ről is szólt: Sík Fe­renc elő­adá­sa vis­­sza­me­nő­en iga­zol­ta az ön­fel­adó po­li­ti­ka ku­dar­cát. És nagy erőt je­len­tett ah­hoz, hogy a tri­a­no­ni nyo­mo­rú­ság­ba kény­sze­rí­tett ma­gyar­ság irán­ti tár­sa­dal­mi fi­gye­lem fel­erő­söd­jön. Az ön­be­csün­kért, mél­tó­sá­gunk vis­­sza­szer­zé­sé­ért ví­vott küz­de­lem, amit ad­dig Il­­lyés Gyu­la, Csoóri Sán­dor, Czine Mi­hály, a Ti­sza­táj, az Al­föld fo­lyó­irat­ok, írók, mű­vé­szek egyé­ni par­ti­zán­küz­de­lem­ben foly­tat­tak, az Ad­vent si­ke­ré­vel in­téz­mé­nye­sült, Sü­tő And­rás da­rab­já­nak be­mu­ta­tó­ja így vált ün­nep­pé. Fi­a­ta­lok tó­dul­tak az elő­adás­ra, vi­dé­ki gim­ná­zi­u­mok kü­lön­vo­nat­tal ér­kez­tek, egye­te­mis­ták új­ra és új­ra je­gyet vál­tot­tak, az er­dé­lyi­ek, a ha­tá­ron tú­li­ak leg­fon­to­sabb ma­gyar­or­szá­gi prog­ram­ja lett az, hogy meg­te­kint­sék Sü­tő And­rás da­rab­ját. Es­tén­ként a szí­nész­be­já­ró­nál a kö­zön­ség, fő­ként fi­a­ta­lok szá­zai gyer­tyá­val, ének­kel, taps­sal fo­gad­ták a mű­vé­sze­ket. Az csak ké­sőbb tisz­tá­zó­dott, hogy az Ad­vent a Har­gi­tán elő­adá­sa lé­lek­ben, szel­lem­ben fel­ké­szí­tet­te az em­be­re­ket; azo­kat, akik majd az er­dé­lyi tün­te­tés, a me­ne­kül­tek fo­ga­dá­sa s a ro­má­ni­ai for­du­lat idő­sza­ká­ban oly fel­eme­lő fe­gyel­me­zett­ség­gel, mél­tó­ság­gal, szol­gá­latké­szen vi­sel­ked­tek és cse­le­ked­tek. Év­ti­ze­dek­re vis­­sza­me­nő­en is cá­fol­ták azt a sok szen­­nyes rá­gal­mat, amit Aczél György és mé­diaud­va­ra (E. Fe­hér Pál, Fa­ra­gó Vil­mos és tár­sa­sá­ga) na­ci­o­na­lis­ta vol­tunk­ról ál­lí­tott. Mert a szí­vó­san mű­köd­te­te­tett rá­gal­mak­kal el­len­tét­ben so­sem te­rü­le­tet óhaj­tot­tunk, ha­nem nem­zet­tár­sa­ink­nak em­ber­hez mél­tó éle­tet. A ká­dá­ri rend­szer sok év­ti­ze­des tör­té­ne­té­ben el­ső al­ka­lom volt, hogy nyíl­tan meg­mu­tat­ko­zott a párt­ve­ze­tés sza­ka­dá­sa, s ez­zel a ká­dá­ri–aczé­li dokt­rí­na meg­bu­kott. Ja­nu­ár 2-án for­du­lat tör­tént; az Ad­vent után már az er­dé­lyi és a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság ügyé­ről a ré­gi stí­lus­ban to­vább nem le­he­tett be­szél­ni. Köz­ügyi fel­sza­ba­dí­tó vol­ta csak mű­vé­szi ha­tá­sa nyo­mán vál­ha­tott iga­zo­ló erő­vé. Amit Sík Fe­renc ve­ze­té­sé­vel a mű­vé­szi csa­pat­ban Kubik An­na ki­vé­te­les já­té­ka va­rázs­lat­tá emelt.

 

(Két év­ti­zed múl­tán se en­ged­jük sor­vad­ni ér­zé­se­in­ket és em­lé­ke­in­ket; nagy szí­nész­nő szü­le­tett azon az es­tén. Ami­ről, tes­té­ben már a pusz­tí­tó kór­ral, Rutt­kai Évá­val több­ször be­szél­get­tünk az 1986-os ta­va­szon; szí­nész­ki­rály­nő­ként so­se iri­gyel­te kol­lé­gái si­ke­rét, s ha te­het­te fi­gyel­te a fi­a­ta­lo­kat, néz­te más szín­há­zak elő­adá­sa­it. Kubik An­na te­het­sé­gé­re vál­to­za­tos gon­do­la­tok­kal, új­ra és új­ra vis­­sza­tért. A ha­lál szo­rí­tá­sá­ban, 1986 szep­tem­be­ré­ben a Kút­völ­gyi kór­ház­ban az Ad­vent-elő­adás em­lé­ké­vel, a ma­ga fáj­dal­ma he­lyett az er­dé­lyi ma­gyar­ság ke­ser­ve­i­ről, a se­gí­tés mó­do­za­ta­i­ról fag­ga­tott. Kö­ze­li és kö­zös, sze­mé­lyes él­mé­nye­ket em­le­get­tünk, hi­szen sű­rű el­fog­lalt­sá­gai kö­ze­pet­te há­rom­szor is együtt jár­tunk Er­dély­ben; Szat­már­tól Sep­si­szent­györ­gyig an­­nyi­szor bol­do­gan meg­él­het­te, hogy ki­vé­te­les em­ber­ként és mű­vész­ként ün­ne­pel­ték. Fel­is­mer­ték bár­mer­re járt, már a bor­si ro­mán ha­tár­át­ke­lő­nél is, ahol ha­tá­sos nagy­je­le­ne­tet ren­de­zett, ami­kor Er­dély úti­könyv­ét vet­ték el tő­le.)

HA BÖLCS EGY PO­LI­TI­KA, hi­bá­ját, mu­lasz­tá­sát ja­vít­hat­ja, át­han­gol­hat­ja. Az Ad­vent ese­té­ben pél­dá­ul úgy is, hogy a si­ker te­rem­tő­it ki­tün­te­ti; Sík Fe­renc és Kubik An­na mű­vé­szi tel­je­sít­mé­nyét Kos­suth-díj­jal ju­tal­maz­za. Nem tör­tént meg. Ami­kor Gub­csi La­jos, a Ma­gyar If­jú­ság fő­szer­kesz­tő­je he­lyet­te­sé­vel, Pálfy G. Ist­ván­nal a Ma­gyar Mű­vé­sze­tért-díj élet­re hí­vá­sát kör­vo­na­laz­ták, leg­fon­to­sabb cél­juk ép­pen az volt, hogy a Kos­suth-díj el­fo­gult­sá­ga­it, va­gyis Aczél György több év­ti­ze­des já­té­ka­it és ma­ni­pu­lá­ci­ó­it hely­re­i­ga­zít­sák. Sza­va­za­tok nyo­mán a díj­ról dön­tő ku­ra­tó­ri­um tag­ja lett Sin­ko­vits Im­re is, aki az­zal tisz­telt meg, hogy ta­nács­adó­já­nak kért föl. Má­sod­per­ce­ken be­lül egyetér­tet­tünk; per­sze, hogy Im­ré­nek is sze­mé­lyes ügye volt a ku­ra­tó­ri­um fi­gyel­mé­be aján­la­ni Kubik An­na szár­nya­ló te­het­sé­gét és Sík Fe­renc mun­ká­ját. En­nek nyo­mán 1988 no­vem­be­ré­ben a Nem­ze­ti Szín­ház­ban ren­de­zett ün­nep­sé­gen át­ve­het­ték a Ma­gyar Mű­vé­sze­tért-dí­jat. S hogy Bu­bik Ist­ván már Gá­bor­ként is a ki­tün­te­tet­tek közt volt, bár nem fo­gal­maz­tuk meg, mű­vé­szi tel­je­sít­mé­nye mel­lett, az Ad­vent mel­let­ti bá­tor ki­ál­lá­sa er­köl­csi ér­vet je­len­tett az el­is­me­rés­ben.

(Va­la­hány­szor te­le­fo­non szót vál­tot­tunk Sü­tő And­rás­sal, va­la­mi­lyen ked­ves for­du­lat­ban min­dig ér­dek­lő­dött az elő­adás sor­sá­ról, így hát ezért is fo­lya­ma­to­san ké­szül­nöm kel­lett, te­hát be­jár­tam az Ad­vent es­ték­re. Már-már csa­lá­di­as ott­ho­ni­as­ság­gal ko­pog­tam be az öreg ha­va­si le­gé­nyek öl­tö­ző­jé­be. A kép szin­te vál­to­zat­lan­nak mu­tat­ko­zott: Ga­bi bá­csi füs­töl­te a tük­röt, Siki bá­csi ke­zé­ben is ci­ga­ret­ta ham­vadt, de ő le­fe­le sluk­kolt, mert­hogy mély ih­let­ben tű­nő­dött, hogy az asz­ta­lon előt­te fek­vő ké­pes­lap­ra szer­ző-ba­rát­ját vi­dí­tó ver­set fa­rag­jon. Im­re jól gon­dol­ta: nincs tit­kol­ni­va­ló­ja a ro­mán cen­zú­ra előtt, nyílt la­po­kon küldte hét­köz­na­pi és me­ta­fo­ri­kus uta­lá­sok­kal sű­rí­tett ver­si­ké­it. El­ső hall­ga­tó­ja Gá­bor ko­má­ja volt, gyak­ran egy-két öt­let­tel s rím­mel se­gí­tet­te is a négy­so­ros nem­ze­ti époszok tö­ké­le­te­sí­té­sét. Siki bá­csi szá­moz­ta is a la­po­kat, s amint em­lé­ke­zé­sé­ben Sü­tő And­rás a Hi­tel­ben ír­ta volt, a rí­mes hír­adás­ok rend­re meg­ér­kez­tek a cím­zett­nek. Im­re a be­mu­ta­tó­tól 1989 de­cem­be­ré­ig 100 la­pot in­dí­tott Ma­ros­vá­sár­hely­re. Ke­zem­ben egy szá­mo­zat­lan, a tör­té­nel­mi for­du­lat után, 1989. de­cem­ber 23-án, szom­ba­ton 14 óra­kor írott jó­kí­ván­sá­ga: „Bé­kes­sé­get nyu­gal­mat, / biz­tos jö­vőt / nem szi­vár­ványt! / Já­szol-böl­csőt, / – nem hús­vé­ti bá­rányt! / Ér­te­tek is lo­bog / ka­rá­cso­nyi gyer­tyánk.” Al­kal­mi jel­zet­len la­pok ko­ráb­ban is íród­tak per­sze, egyet kö­zü­lük: 1988. I. 7-én a 81. elő­adás örö­mé­ben Im­re egy kis szín­la­pot ké­szí­tett Víg Ist­ván a sep­si­szent­györ­gyi Vár­temp­lom raj­zá­nak hát­ol­da­lá­ra. A ját­szó­tár­sak oda­ír­ták kéz­je­gyü­ket a sze­rep mel­lé, de Im­re Stég An­talt, a da­rab­ban csak em­lí­tett, de meg nem je­le­nő vő­le­gényt is meg­ne­vez­te – Sík Fe­ri pe­dig alá­ír­ta. Alat­ta ál­ló be­tűk­kel pe­dig: „S ki ma e né­pes csa­lád­nak ör­ven­dett”: Pozs­gay Im­re.)

Ak­ko­ri­ban egy szín­há­zi mű­sor­fü­zet ezer­öt-két­ezer pél­dány­ban ké­szült. A Ti­sza­táj Advent-szá­má­ból a Nem­ze­ti tit­kár­sá­ga öt­szá­zat ren­delt. Ter­mé­sze­te­sen, na­po­kon be­lül el­fo­gyott, s a zug­pi­a­con öt­száz fo­rin­tért árul­ták. New York­ban Püski Sán­dor eb­ből sok­szo­ro­sí­tott fü­ze­tet adott köz­re. Ha a Ti­sza­táj 1985 de­cem­be­ré­ben Rátki elv­társ ma­gas igé­nyé­nek nem fe­lelt meg, 1986 nya­rán már Be­recz Já­nos po­li­ti­kai és „tu­do­má­nyos” ál­lás­pont­ját is sér­tő kér­dés­ben nép­fron­tos egyet­ér­tés­be ke­rült Knopp And­rás elv­tár­si kom­pá­ni­á­já­val, mi­sze­rint Nagy Gás­pár ver­sé­vel be­telt a Ma­gyar Szo­ci­a­lis­ta Párt ide­o­ló­gia ser­le­ge, s a fo­lyó­irat szer­kesz­tő­sé­gét le­vál­tot­ták. Az in­téz­ke­dés el­len til­ta­ko­zó me­mo­ran­dum dol­gá­ban má­sok mel­lett ma­gam is se­rény­ked­tem 1986 au­gusz­tu­sá­ban; így ké­ré­sem­re alá­ír­ta Funtek Fri­gyes is. A párt Blo­kád­köz­pont­ja vá­la­szolt, s 1987 te­lén kö­zöl­ték Fri­gyes­sel: ak­ci­ó­ját Já­szai Ma­ri-dí­ja és már­ci­us 15-ére a Mú­ze­um lép­cső­jén ese­dé­kes Pe­tő­fi sze­re­pe bán­ja. En­nek az 1986-os év­nek jú­ni­u­sá­ban a könyv­hét nagy ese­mé­nye lett: Ad­vent a Har­gi­tán cím­mel a Szép­iro­dal­mi Ki­adó gon­do­zá­sá­ban meg­je­lent Sü­tő And­rás há­rom já­té­ka. Ke­ve­sen fe­dez­ték fel, hogy a Nem­ze­ti szín­pa­dán lát­ha­tó da­rab­tól a könyv­be­li vál­to­zat öt pon­ton is el­tért. Már a be­mu­ta­tó után, 1986 ta­va­szán a kri­ti­ká­kat mér­le­gel­ve, Sü­tő And­rás fel­erő­sít­ve Stég An­tal kí­sér­tő ár­nyát, új­ra írt je­le­ne­te­ket, kér­ve, hogy a könyv­be már a mó­do­sí­tott vál­to­za­tot il­les­­szük. Tíz év­vel ké­sőbb köz­re­adott élet­mű­ki­adás­ban, Sík Fe­renc­re em­lé­kez­ve, mind­két Ad­vent vál­to­zat ol­vas­ha­tó. Élő ma­gyar szer­ző drá­magyűj­te­mé­nye ilyen nagy­ság­rend­ben még nem ke­rült könyv­for­ga­lom­ba: a há­rom já­ték (az Ad­vent mel­lett a Vi­dám si­ra­tó és a Pom­pás Ge­de­on) har­minc­két­ezer pél­dány­ban na­po­kon be­lül el­fo­gyott.

(Bo­rí­tó­ján Sin­ko­vits Im­re: be­kecs­ben, kucs­má­val a fe­jén, ma­gas­ra emelt jobb ke­zé­ben a cso­da lám­pács­ka vi­lá­gol. Így él ben­nem ma is. Mert utol­só ta­lál­ko­zá­sunk itt Pá­rizs­ban tör­tént 2000. ja­nu­ár 22-én. Két órán át sor­sunk­ról be­szélt a Ma­gyar In­té­zet pó­di­u­mán; Ist­ván ki­rály­tól Bódi Ven­ce­lig; év­ez­re­des só­haj­tás­sal meg­ma­ra­dá­sun­kért imád­ko­zott. Más­nap bor­zolt idő­ben jár­tuk Pá­rizst, az­tán jó volt meg­pi­hen­ni ott­ho­nunk­ban. Magdó fi­nom­sá­ga­it ren­dez­te, dí­szí­tet­te még a kony­há­ban, mert egy ven­dég­lős fia igé­nyé­nek is meg kel­lett fe­lel­ni, s köz­ben be­szél­get­tünk. Bo­lyong­tunk az ott­ho­ni tá­ja­kon Bu­da­pest­től Te­mes­vá­rig, s az­tán el­ju­tot­tunk a Har­gi­tá­ra is; egy­kor de bal­gán re­mél­tük a nagy­rom­lá­sok vé­gét! Kí­vül és bé­vül der­med­tek va­gyunk, s vál­to­zat­la­nul óva­to­sak a hang­gal, mert reánk om­lik a ma­gas­ság! S mert az Idő és a Gond zúz­ma­rá­ját Im­re ar­cá­ról nem ol­vaszt­hat­tam le, ke­zé­be ad­tam a Vi­gasz lám­pács­kát. Im­már a ko­pott kucs­ma és be­kecs nél­kül, sö­tét ru­há­ban, hét­köz­na­pi re­mény­ség­gel gyújt­sa meg a cso­da­mé­csest, amit 285 elő­adás ki­vá­ló ügye­lő­je és se­géd­ren­de­ző­je, Cse­pe­li Sán­dor aján­dé­ko­zott ne­kem bú­csú­zá­sunk fe­led­he­tet­len órá­já­ban, 1999 jú­ni­u­sá­ban. Im­re a szín­pa­di já­ték­nál kö­ze­lebb von­ta ma­gá­hoz a lám­pács­kát, majd moz­dí­tot­ta a pöc­köt, s a fel­vil­la­nó zöld fény ar­cát is ár­nyal­ta. Har­gi­tai fe­nyő­pá­lin­ka he­lyett bor­deaux­-i vö­rö­set töl­töt­tem a po­ha­rá­ba, ab­ban a re­mény­ben, hogy est­jét te­kint­sük pre­mi­er­nek, mert ahogy Bódi is vi­gasz­tal­ta Kis­ré­kát, „Ke­res­sük egy­mást az élők kö­zött”, eb­ben az ös­­sze­tar­to­zás-óhaj­tás­ban mé­csesláng gyúj­tá­sa egy-egy pó­diu­mi sze­rep­lé­se is. Köz­éle­ti szó­nok­la­tok per­zsa­vá­sá­rá­ban a lé­lek, a szel­lem fé­nyé­től kí­sér­ten jut­ha­tunk el em­ber­tár­sa­ink­hoz. Im­re el­kat­tin­tot­ta a mé­csest, kí­ván­va, hogy óv­jon min­ket a fe­ke­te szí­nű es­ték­től. Ám jó­kí­ván­sá­gát a vég­ze­te ron­tot­ta el. Gyász­hí­re pá­ri­zsi éve­im leg­sö­té­tebb órá­ját ha­ran­goz­ta.)

Az Ad­vent­ről ér­ke­ző hí­re­ket kö­ve­tő­en Az álom­kom­man­dó gyöt­rel­mes fo­gan­ta­tá­sá­ról szó­ló té­nye­ket ol­vas­ha­tunk Sü­tő And­rás nap­ló­já­ban: „Az Ausch­witz-drá­má­val nem va­gyok meg­elé­ged­ve. Egé­szen kö­zel­ről s az el­vég­zett mun­ka örö­mé­vel néz­ve jobb­nak lát­szott. Egy hét múl­tán, hű­vö­sebb fő­vel ítél­ve úgy tű­nik föl ne­kem, hogy nem min­den­ben olyan, ami­lyen­nek el­kép­zel­tem. Új­ra­írom hát. Az el­ső sor­tól az utol­só­ig” – áll 1986. jú­ni­us 28-ai be­jegy­zés­ként.

Hi­het­nénk, a po­li­ti­ka ku­dar­cá­ból ta­nul, per­sze nem a dik­ta­to­ri­kus el­me. Ha a nyil­vá­nos­ság nem fé­ke­zi, má­ni­á­já­ban meg nem ren­dül. El­ké­szült Az álom­kom­man­dó, s Knopp And­rás és kü­lö­nít­mé­nye, de­mok­ra­ti­kus köz­élet­ben bí­ró­ság­ra tar­to­zó for­du­lat­tal, Sü­tő And­rás da­rab­ját el­oroz­va, Agár­di Pé­ter, ak­kor már mint Rá­dió el­nök­he­lyet­tes fu­tár­szol­gá­la­tá­val is, az új Ti­sza­tá­jat hi­te­le­sí­ten­dő, Sze­ge­den akar­ta meg­je­len­tet­ni. De Sü­tő And­rás nem en­ge­dett. S ez egy újabb tör­té­net a Nagy­rom­lás alatt, ame­lyet majd más al­ka­lom­mal szük­sé­ges el­mon­da­ni. Most az Ad­vent­ről be­szé­lünk.

SÜ­TŐ AND­RÁST 1986. ok­tó­ber 29-ei le­ve­lé­ben Ma­lo­nyay De­zső igaz­ga­tó új­ra meg­hív­ta az Ad­vent elő­adá­sá­ra. Új­ko­ri Sü­tő-fó­bi­á­ban szen­ve­dő, ku­szált lel­kű bib­li­og­rá­fus és az ál­ta­la is han­golt, erő­sen tény- és szem­pont­ká­ro­sult ba­rá­ti tár­sa­ság pe­dig azt is ös­­sze­szá­mol­hat­ná, hány be­mu­ta­tó­já­ra nem ad­tak út­le­ve­let a szer­ző­nek. Idő­köz­ben ugyan­is a Ma­dách Szín­ház az Egy ló­csi­szár vi­rág­va­sár­nap­ját tűz­te mű­so­rá­ra, Sík Fe­renc pe­dig 1987 nya­rán Gyu­lán, majd szep­tem­ber­ben a Víg­szín­ház­ban Az álom­kom­man­dót vit­te szín­re, de Sü­tő And­rás egyik pre­mi­er­jén se le­he­tett je­len. Az Ad­ven­tet csak­nem két év­vel a be­mu­ta­tó után, 1987. no­vem­ber 20-án lát­hat­ta elő­ször. Sin­ko­vits Im­re ve­ze­té­sé­vel pre­mi­erün­nep­pé emel­ke­dett az es­te; elő­ször nem ke­rült föld­re a há­rász­ken­dő, ahol kis vi­rág­ko­sár­ral a ke­zé­ben Sü­tő And­rás állt, s meg­ha­tot­tan fo­gad­ta a kö­zön­ség kö­szön­té­sét. Ahogy a pil­la­nat­ról ké­szült fel­vé­telt né­zem, Agárdy Gá­bor ki­vál­va tár­sai mel­lől, ol­dal­vást tap­sol­ja ked­ves szer­ző-ba­rát­ját. Aki a 100. elő­adás­ra se jut­ha­tott el 1988. má­jus 12-én es­te, csak Örök­ké tar­tó Ad­vent cím­mel küld­het­te jó­kí­ván­sá­ga­it szí­nész-ba­rá­ta­i­nak, „…akik egy ma­gá­nyos álom­ból szín­pa­di va­lót te­rem­tet­tek: kö­szö­nöm ba­rá­ta­im, hogy fel­ka­rol­tá­tok Ad­vent tá­vo­li gond­ja­it. Kö­szö­nöm az osz­to­zást ab­ban a sors­ban, amely az em­ber­lét tör­vé­nye sze­rint ép­pen­ség­gel a meg­osz­tott­ság­ban eny­hül és for­dul re­mény­ke­dés­re.” A szer­ző kö­szö­ne­tét, mely tit­kos uta­kon ép­pen idő­re ér­ke­zett, ama há­rász­ken­dő előtt Sin­ko­vits Im­re ol­vas­ta fel. Sík Fe­renc ün­ne­pet szer­ve­zett ezen a szá­za­dik es­tén; az Ad­vent já­té­ko­sai már har­gi­tai éle­tük jel­me­zé­be öl­töz­ve, fél hét­kor az elő­csar­nok­ban, asz­tal­nál ül­ve fo­gad­ták a kö­zön­sé­get, s a Ri­val­da kö­tet­ben meg­je­lent Ad­ven­tet de­di­kál­ták. A száz pél­dány vi­ha­ro­san el­fo­gyott, so­kan már csak a ju­bi­le­u­mi elő­adás­ra nyom­ta­tott mű­sor­la­pot írat­ták alá a mű­vé­szek­kel.

(Őriz­zük az­óta is, mert Im­re bá­jos fi­gyel­me ki­te­kin­tett az együtt­lét örö­mé­ből. Pá­rom­nak cí­mez­te: „Magdó ked­ves! Min­dig csak a rö­vi­deb­bet húz­za, csak a fér­je agyon ne nyúz­za! Kéz­csók az Édes Anyá­nak!” Mert­hogy Magdót a gyer­me­kek vi­gyá­zá­sa tar­tot­ta ott­hon. S az az es­te más, szép pil­la­na­tot is ho­zott; is­mer­ke­dé­sem Luk­ács Mar­git­tal. Az öl­tö­ző­ben a har­gi­tai le­gé­nyek­kel fáj­lal­tuk Sü­tő And­rás hi­á­nyát, mi­köz­ben mo­so­lyos fen­ség­gel be­lé­pett Luk­ács Mar­git. Nem­ze­ti­jé­nek min­den fon­tos ese­mé­nye ne­ki is ün­ne­pet je­len­tett. Hogy rú­zsa ne hagy­jon nyo­mo­kat, óva­tos csók­kal kö­szön­töt­te mű­vész­tár­sa­it, majd kop­ja­fa-for­mán fa­ra­gott go­lyós­tol­lal aján­dé­koz­ta meg őket; Bu­bik Pis­ta, Im­re és Gá­bor is ka­pott már, s per­sze a ka­ca­rá­szó Sík Fe­ri­nek is adott egyet, de még min­dig ma­radt Mar­git­ká­nál. Rám né­zett, s már nyúj­tot­ta is: „Ezt pe­dig ma­gá­nak aján­dé­ko­zom.” Meg­ha­tot­tan be­mu­tat­koz­tam, ugyan hon­nan is tu­dott vol­na ró­lam! Luk­ács Mar­git tol­la is kí­sé­ri éle­te­met, író­asz­ta­lo­mon im­már va­ló­sá­gos kop­ja­fa­ként fi­gyel­mez­tet az ő ha­lá­lá­ra is, s hogy ar­ról a ta­lál­ko­zás­ról már csak Ga­bi bá­tyám ta­nús­ko­dik.)

A szer­ző kö­szö­ne­te Bu­bik Ist­ván­nak is szólt, mert úgy a nyolc­va­na­dik elő­adás kö­ze­lé­ben, 1988 ta­va­szán Gá­bor sze­re­pét át­vet­te Funtek Fri­gyes­től. Az is az elő­adás tör­té­ne­té­hez tar­to­zik, hogy 1989 má­ju­sá­ban Agárdy Gá­bor be­teg­sé­ge foly­tán Csur­ka Lász­ló két­sze­ri be­ug­rás­sal men­tet­te meg az elő­adást, két al­ka­lom­mal pe­dig Má­ri­át Götz An­na he­lyett Tóth Au­gusz­ta f. h. ját­szot­ta. Tör­té­ne­té­nek el­ső fe­je­ze­té­ben az elő­adás egy­szer moz­dult ki a szín­ház­ból: 1989. jú­ni­us 26-án, ami­kor Győr­ben ven­dég­sze­re­pelt. Az ad­ven­ti cso­da­mé­cses pe­dig a tör­té­nel­mi vál­to­zá­sok hó­nap­ja­i­ban új­ra és új­ra meg­gyul­ladt es­tén­ként; s a ro­má­ni­ai for­du­lat sem vet­te el ha­tá­sát, ere­jét. Mert lé­lek­fo­gya­té­kos vi­lág­ban, el­va­dult pa­ra­di­csom­ban a gyer­tya és a könyv, az em­be­ri szó és a mél­tó­ság pa­ran­csa nem je­lent ha­tal­mat az ál­la­mi­lag ve­zé­nyelt hor­da­han­gu­lat­ban. Lét alá nyo­mo­rí­tot­tan pe­dig az em­ber szín­há­zi ál­má­ban el­me­rül­ten is a Vá­ra­ko­zás és a Cso­da lé­lek­erő­sí­tő és meg­tar­tó ere­jé­ben re­mény­ked­het. De a szín­ház ha­tal­ma az is, hogy hírt vi­gyen a hét­köz­nap­ok Nagy­rom­lá­sa alól. Amely újabb om­lá­so­kat ho­zott 1989 de­cem­be­re után, ahogy a szer­ző, úgy az er­dé­lyi ma­gyar­ság sor­sá­ban is.

(Egy fe­ke­te-fe­hér kép ke­rült a ke­zem­be; Pá­rizs­ban ké­szült, 1992. már­ci­us 29-én. Vígh Ár­pád in­té­ze­ti igaz­ga­tó jó­vol­tá­ból az Ad­vent stú­dióvál­to­za­tát két al­ka­lom­mal ját­szot­ta a Nem­ze­ti Szín­ház együt­te­se. Ahogy Vígh Ár­pád mond­ta, for­du­la­tot je­len­tett az elő­adás; el­ső al­ka­lom­mal tör­tént, hogy kü­lön­fé­le szer­ve­ze­tek ma­gyar­jai egy né­ző­té­ren s együtt ül­tek. Sü­tő And­rás mű­ve el­vek szét­szórt­sá­gá­ban is ös­­sze­hoz­ta az em­be­re­ket. Né­zem a fel­vé­telt; áll­nak az ad­ven­ti va­rázs­lók bol­do­gan – és hár­man kö­zü­lük már az örök­lét­be mo­so­lyog­nak. Kö­zé­pen Bu­bik Pis­ta le­gé­nye­sen, Lon­don­ból jött át Pá­rizs­ba, hogy be­ug­rás­sal vis­­sza­ve­gye ré­gi sze­re­pét; Sin­ko­vits Im­re Vö­rös Esz­tert ka­rol­ja át, tán ab­ban a re­mény­ben, hogy for­dí­tá­sá­ban a mű el­jut­hat fran­cia szín­pad­ra is. Sík Fe­ri la­zán, zseb­re du­gott kéz­zel ki­san­dít a kép­ből; ő már is­me­ri a fran­cia kö­zön­sé­get és Pá­rizst, hi­szen 1956-ban és 1957-ben az Ál­la­mi Né­pi Együt­tes szó­ló­tán­co­sa­ként arat­ta a tap­so­kat. Kö­zöt­tük szőkéllik Bartal Zsu­zsa, Árvai Ré­ka új ala­kí­tó­ja. Az Ad­vent a Har­gi­tán tör­té­ne­té­nek új fe­je­ze­te Pá­rizs­ból in­dult; út­ra kel­tünk a da­rab­bal és a Nem­ze­ti­vel, hogy ke­res­sük egy­mást az élők kö­zött. És Ma­ros­vá­sár­hely­től Bé­csig, és Új­vi­dék­től a Zobor vi­dé­ké­ig Árvai Ré­ka sor­sá­val be­jár­tuk a Du­na-me­den­ce ma­gyar tá­ja­it. Az elő­adás erőt is je­len­tett; a gyű­lö­let kar­tács­tü­zei kö­ze­pet­te mé­cses­ként vi­lá­golt szín­há­zi nap­ja­ink­ban.)

Itt csak an­­nyit: a 190. elő­adás után, 1991 nya­rán bú­csú­ként Kubik An­na úgy ír­ta Sü­tő And­rás­nak, hogy az Ad­vent a Har­gi­tán ad­di­gi éle­té­nek leg­szebb éve­it je­len­tet­te, mert Árvai Ré­ká­val rö­pül­he­tett, s ez­után majd ne­he­zebb, gya­lo­gos évek kö­vet­kez­nek.

A mé­cses pe­dig vakon mered holnapjaimba…

 

 

 

 

 

TASNÁDI GÁBOR

 

Kodálynál, Galyatetőn

 

 

A fe­hér csil­lo­gás mö­gött a sö­tét­kék ég szi­por­ká­zó­an ra­gyo­gott. Ő kis­ka­bát­ban, kucs­má­ban, el­tör­pül­ve az óri­ás fák mel­lett, mint egy he­gyi pász­tor állt ott, és in­te­ge­tett. Tá­vo­zó lá­to­ga­tó­i­nak, Forrai Katalinéknak. A hi­deg, ke­mény csend a he­gyi éj­sza­kák sej­tel­mes nyu­gal­mát, a ra­gyo­gó ég­bolt az an­gya­lok gló­ri­á­ját és a ka­rá­csony uj­jon­gá­sát idézte…

A ga­lya­te­tői Nagy­szál­ló épít­ke­zé­se 1939-ben fe­je­ző­dött be. Ko­dály Zol­tán és fe­le­sé­ge már a kö­vet­ke­ző év ele­jé­től szí­ve­sen tar­tóz­kod­nak itt. Nyo­mon kö­vet­he­tik a kö­zel­ben a ká­pol­na épí­té­sét, amely Jan­kó Gyu­la ter­vei alap­ján ké­szül. Szür­ke an­de­zit kö­vek­ből, kap­cso­lód­va a nagy­szál­ló táj­ba il­lő épü­le­té­hez, a he­lyi ha­gyo­má­nyok­hoz. 1941. szep­tem­ber 8-án, a Ma­gya­rok Nagy­as­­szo­nya tisz­te­le­té­re szen­te­lik föl. A ha­ran­got ké­sőbb az eg­ri ér­sek aján­dé­koz­ta, fel­ira­ta „hős hon­vé­deink” do­ni tra­gé­di­á­já­ra em­lé­kez­tet. A kar­za­ton ma is meg­le­vő – nap­ja­ink­ban is hasz­ná­la­tos – har­mó­ni­um­nál kom­po­nál­ta Ko­dály a Csen­des mi­sét. Több­ször he­lyet­te­sí­tet­te a gyön­gyös­oro­szi kán­tort, fő­leg té­len, nagy ha­vak ide­jén. Tré­fá­san ezért galyai se­géd­kán­tor­nak ne­vez­te ma­gát.

A Csen­des mi­se or­go­na­mű­vet 1944 má­ju­sá­ban Pé­csi Se­bes­tyén mu­tat­ta be Bu­da­pes­ten, a Szent Ist­ván Ba­zi­li­ká­ban. Kom­po­zí­ci­ó­ját a Mes­ter utóbb szó­ló­han­gok­kal és ve­gyes kar­ral bő­ví­tet­te ki – meg­szü­le­tett a Missa brevis in tem­po­re bel­li, az­az Rö­vid mi­se há­bo­rú ide­jén. Mű­vét vé­gül hang­sze­rel­te is. Ezt a nagy­ze­ne­ka­ri vál­to­za­tot elő­ször a wor­ces­te­ri szé­kes­egy­ház 1948. évi kó­rus­ün­ne­pén an­gol éne­ke­sek és ze­né­szek ad­ták elő; ve­zé­nyelt Ko­dály Zol­tán. A Missa brevis – Eősze Lász­ló sza­va­i­val – be­te­tő­zi Ko­dály egy­ház­ze­nei al­ko­tá­sa­it, és ös­­sze­fog­lal­ja […] az eu­ró­pai egy­há­zi mu­zsi­ka ér­té­kes ha­gyo­má­nya­it. A kis mát­rai temp­lom­ból el­in­dult mi­sét az­óta a vi­lág szá­mos ka­ted­rá­li­sá­ban be­mu­tat­ták, föl­vé­te­lei szé­les kö­rű­en is­mer­etesek. Vi­gaszt és bé­kes­sé­get hir­det­nek je­len­nek, jö­ven­dő­nek.

A galyai temp­lom gó­ti­kus ab­la­ka­i­nak szí­nes üve­ge­in Ár­pád-há­zi szent ki­rá­lyaink és más szen­tek – Sztehló Li­li al­ko­tá­sai. Az eu­ró­pai hí­rű üveg­fes­tő­mű­vész mun­ká­ja a Ko­dály­né em­lé­két meg­örö­kí­tő Szent Hu­ber­tus-ab­lak is a szen­tély­ben, hi­szen Em­ma as­­szony a kez­de­tek­től a ká­pol­na nagy ado­má­nyo­zó­ja volt. Az újabb idők szí­nes üveg­ab­la­ka­it Csiby Mi­hály ké­szí­tet­te 1987–89-ben, így a Missa bre­vis­re em­lé­kez­te­tőt ugyan­csak a szen­tély­ben és a be­já­rat­nál levő­ket: a Bol­dog­as­­szony Anyánk cí­mű tör­té­nel­mi tab­ló­sort.

A bel­ső fa­lon he­lyez­ték el Mi­le­tits Ka­ta­lin szob­rász­mű­vész Ko­dály-dom­bor­mű­vét. A bronz­ba ön­tött em­lék­táb­la 1982-ben, a ze­ne­mű­vész szá­za­dik szü­le­tés­nap­já­ra ké­szült el; Ko­dály má­so­dik fe­le­sé­ge, Péczely Sa­rol­ta tá­mo­ga­tá­sá­val. Ava­tá­sa­kor a je­les za­rán­dok gyü­le­ke­zet e Ko­dály-ká­pol­nát – a mai Ma­gyar­or­szág leg­ma­ga­sab­ban fek­vő temp­lo­mát – nem­ze­ti szen­tél­­lyé nyil­vá­ní­tot­ta. Tóth Sán­dor lí­rai úti­raj­zá­ban (A Mát­ra köny­ve, 2003) a ká­pol­ná­hoz vo­nu­ló ün­nep­lők­nek, cen­te­ná­ri­u­mi tisz­tel­gők­nek is em­lé­ket ál­lít. Tó­dult a he­gyek al­já­ról a so­ka­ság, fej­ken­dős né­nik – Ko­dály egy­ko­ri dal­mon­dói – bú­csús éne­ke­ket zen­ge­dez­tek, és a sza­ka­dó eső­ben sem csi­tult lel­kük­ben a tűz. Tud­ták, ki­hez jön­nek. Ah­hoz, aki a ze­ne, a mű­vé­sze­tek, az imád­ság és a ta­len­tu­mos ma­gyar lé­lek ál­tal hi­tet oszt, erőt su­gall. […] A hi­deg kö­vön Bár­dos La­jos és Ra­jeczky Ben­ja­min tér­delt ak­kor, s az idős Fasang Ár­pád haj­tott fe­jet. Há­rom XX. szá­za­di ze­nei nagy­ság.

Nem vé­let­len te­hát, hogy 1991. jú­ni­us 30-án, mi­u­tán az ide­gen ka­to­nai meg­szál­lók utol­só kép­vi­se­lő­je is tá­vo­zott az or­szág­ból, a ma­gyar hon­vé­del­mi mi­nisz­ter épp e fa­lak kö­zül kö­szön­ti – a rá­dió hul­lá­ma­in ke­resz­tül is – a sza­bad­ság nap­já­nak el­jöt­tét. A ki­vé­te­les, ün­ne­pi be­széd hely­szí­né­nek ki­vá­lasz­tá­sa­kor eszé­be jut­ha­tott Für La­jos­nak az is, hogy az 1956-os for­ra­da­lom ide­jén Ga­lya­te­tőn re­kedt Ko­dály ép­pen e mát­rai ma­gas­lat­ról pró­bál­ta lat­ba vet­ni te­kin­té­lyét, vi­lág­hír­ne­vét – for­ra­dal­munk vé­del­mé­ben, Ma­gyar­or­szág füg­get­len­sé­gé­ért. A Pe­tő­fi Párt na­pi­lap­ja, az Új Ma­gyar­or­szág má­so­dik (egy­ben utol­só) szá­ma ad­ta hí­rül, 1956. no­vem­ber 3-án: „Lap­zár­ta­kor ér­ke­zett hír­adás sze­rint a vi­dé­ken tar­tóz­ko­dó Ko­dály Zol­tán orosz nyel­vű le­ve­let in­té­zett a szov­jet ze­ne­szer­zők­höz, amely­ben köz­ben­já­rá­su­kat kér­te, hogy a Szov­jet­unió is­mer­je el Ma­gyar­or­szág füg­get­len­sé­gét és sem­le­ges­sé­gét.”

Az em­lé­ke­ze­tes va­sár­nap reg­ge­len, mi­kor a mi­nisz­ter a ká­pol­ná­ba lé­pett, nem csak Ga­lya­te­tőn, de az or­szág va­la­men­­nyi temp­lo­má­ban meg­szó­lal­tak a sza­ba­du­lá­sun­kat hir­de­tő ha­ran­gok. Für La­jos fo­hász­ban vég­ző­dő sza­vak­ba fog­lal­ta, hogy tör­té­nel­münk utób­bi négy­száz­öt­ven éve szin­te sza­ka­dat­lan küz­del­mek so­ro­za­ta – ál­la­mi szu­ve­re­ni­tá­sunk, nem­ze­ti füg­get­len­sé­günk hely­re­ál­lí­tá­sá­ért. Ezért a sza­bad­sá­gért vé­rez­tünk 1956 drá­mai nap­ja­i­ban is – hang­sú­lyoz­ta. Az ün­nep­lők­kel meg­telt galyai temp­lom­ba, je­len ese­mén­­nyel, ma­ga az élő tör­té­ne­lem vo­nult be. Itt nem­csak a tör­té­nel­mi pil­la­nat nagy­sá­ga, de a hely szel­le­me is kö­te­lez ben­nün­ket – mond­ta az el­ső sza­ba­don vá­lasz­tott ma­gyar kor­mány kép­vi­se­lő­je. – An­nak a ká­pol­ná­nak a szel­le­me, ame­lyik Ko­dály ne­vét vi­se­li, és Ko­dály szel­le­mét őr­zi. Azét a Ko­dá­lyét, aki a tör­té­nel­mi ma­gyar­ság­nak egyik ha­tal­mas, nagy gé­ni­u­sza volt. S aki nagy mű­ve­i­ben tör­té­nel­mi sor­sun­kat fog­lal­ta hal­ha­tat­lan al­ko­tá­sok­ba. Olya­nok­ba, ame­lyek csak­ugyan a sors­kér­dé­se­ink­ről szól­nak. Kö­zü­lük itt most ket­tő­re em­lé­ke­zünk: a Ma­gyar zsol­tár­ra, ame­lyik ép­pen rab­ság­ba vet­te­té­sün­ket éne­kel­te meg, si­rat­ta el cso­dá­la­tos zen­gé­sű ze­né­ben. És em­lé­kez­nünk kell a má­sik­ra: a Bu­da­vá­ri Te Deum­ra, ame­lyik az el­len­ke­ző pó­lust örö­kí­ti meg. […] A tö­rök rab­ság­ból va­ló sza­ba­du­lá­sun­kat fog­lal­ta hal­ha­tat­lan mű­be. […] Cso­dá­la­to­san zen­gő ze­né­je szin­te ide­hall­ha­tó­an szól ma is a nem­zet­hez és a min­den­ha­tó Is­ten­hez:

 

Sza­ba­dítsd meg Uram né­ped,

Áldd meg a te örök­sé­ged,

Te kor­má­nyozd, te vi­gasz­tald,

Mind­örök­ké fel­ma­gasz­tald!

Azt kér­jük Uram, Min­den­ha­tó Atyánk, úgy áldd meg, úgy kor­má­nyozd, úgy vi­gasz­tald ezt a so­kat szen­ve­dett né­pet, hogy az el­kö­vet­ke­ző év­ez­red­ben is egyik va­ló­ban fel­ma­gasz­talt né­pe le­gyen a vi­lág­nak a ma­gya­rok nem­ze­te. Le­gyen! Most és mind­örök­ké. Ámen.

 

Az 1942. ka­rá­cso­nyi Ma­gyar Ze­nei Szem­lé­ben, majd a ko­lozs­vá­ri Pász­tor­tűz fo­lyó­irat hús­vé­ti szá­má­ban egy ha­son­ló tar­tal­mú, hos­­szabb Ko­dály-nyi­lat­ko­zat ol­vas­ha­tó. Utób­bi Be­szél­ge­tés Ko­dály Zol­tán­nal a Ga­lya­te­tőn cím­mel. Mind­ket­tő Bar­tók Já­nos (1912–1992), Bar­tók Bé­la uno­ka­öc­­cse, is­mert folk­lo­ris­ta, ké­sőbb fo­ne­ti­kus köz­lé­se­ként, sa­ját ész­re­vé­te­le­i­vel. A rend­ha­gyó in­ter­jú Ko­dály sza­va­it sok­szor át­té­te­le­sen köz­ve­tí­ti. Ezért írá­sa­i­nak, be­szé­de­i­nek és nyi­lat­ko­za­ta­i­nak há­rom­kö­te­tes nagy gyűj­te­mé­nyé­be e ri­port­tá szé­le­se­dett be­szél­ge­tés­nek csak egyes rész­le­tei ke­rül­tek (Vis­­sza­te­kin­tés, 3, 1989). Most a Ko­lozs­vá­ron meg­je­lent – s az­óta csak­nem el­fe­lej­tett – vál­to­za­tá­ból (Pász­tor­tűz, 1943. áp­ri­lis 15.) me­rít­sünk hos­­szab­ban. Be­cses do­ku­men­tum­ról van szó; még 1942 őszé­ről. Vál­to­zat­la­nul idő­sze­rű, nap­ja­ink­ban is lét­fon­tos­sá­gú gon­do­la­tok­kal, ami­lye­ne­ket Ko­dály pél­dá­ul a ha­zai is­ko­lai ok­ta­tás gond­ja­i­ról, pe­da­gó­gi­ánk kí­vá­na­tos tar­tal­má­ról mon­dott. Vagy ép­pen az Ame­ri­ká­ba tá­vo­zott Bar­tók mun­ká­já­ról. Kü­lön ér­ték, hogy a tu­dó­sí­tó mű­hely­tit­ko­kat, rit­ka pil­la­na­to­kat is föl­vil­lant: szem- és fül­ta­nú­ként éli át a hat­van­éves Mes­ter or­go­ná­ra írt új mű­ve ke­let­ke­zé­sé­nek több moz­za­na­tát, az el­sők kö­zött hall­ja a Csen­des mi­se egyes rész­le­te­it.

Hű­vös szél­ben lép­tem ki Ga­lya­te­tőn az au­tó­busz­ból – ír­ja a fi­a­tal Bar­tók Já­nos. – Azon­nal el­kezd­tem ér­dek­lőd­ni Ko­dály fe­lől. […] Va­la­ki azt mond­ta, hogy men­jek a ká­pol­ná­ba, ott ma az ün­ne­pen, a dé­li kis­mi­sén or­go­nál­ni fog. […] Ott már gyü­le­kez­tek a dé­li is­ten­tisz­te­let­re; a vá­ra­ko­zás csend­jé­ben láb­ujj­he­gyen men­tem fel a kó­rus­ra. Fe­lém hát­tal, egy kis har­mó­ni­um előtt ült Ko­dály, és ol­va­sott va­la­mit. Zaj­ta­la­nul mö­gé­je áll­tam, és a kot­ta­tar­tó­ra te­kin­tet­tem, me­lyen egy kis jegy­ző­fü­zet volt ki­nyit­va, raj­ta hang­je­gyek Ko­dály ke­ze írá­sá­val. A kör­nye­zet és a csend s a hely­zet rit­ka­sá­ga kü­lön­le­ges gon­do­lat­tár­sí­tá­so­kat, mond­hat­nám ví­zi­ót kel­tett ben­nem. […] Már Ko­dály mel­lett áll­tam né­hány má­sod­perc­e, mi­kor meg­for­dult és rám né­zett. Né­ma meg­haj­lás­sal üd­vö­zöl­tem. Ar­cán sem­mi­fé­le meg­le­pe­tés nem lát­szott. Vis­­sza­for­dult és to­vább ta­nul­má­nyoz­ta kéz­ira­tát. Pár perc múl­va a mi­se meg­kez­dő­dött, Ko­dály az ele­jé­től kezd­ve a vé­gé­ig har­mó­ni­u­mo­zott. Hol az idő­köz­ben elő­ke­rült kán­tort kí­sér­te, hol pe­dig kéz­ira­tá­ból ját­szott egyes té­te­le­ket. A mi­se után azon­nal a gya­nít­ha­tó­an új Ko­dály-mű­ről ér­dek­lőd­tem, mely­nek egyes rész­le­te­it el­sők kö­zött hall­hat­tam.

Csen­des mi­sé­ken, ahol ének- és ze­ne­kar nin­csen, az or­go­nis­ta vé­gig­imp­ro­vi­zál­ja a mi­sét. Ná­lunk, Ma­gyar­or­szá­gon en­nek az imp­ro­vi­zá­lás­nak sem­mi kap­cso­la­ta nincs a li­tur­gi­kus mi­sé­vel. Ugyan­is a ma­gyar egy­há­zi ze­ne­iro­da­lom­ból, szem­ben a fran­ci­á­val, az or­go­na­mi­se hi­ány­zik. Or­go­na­mi­sét egye­dül Liszt írt (elég unal­ma­sat, ezért nem játs­­szák) a ma­gyar szer­zők kö­zül.

Ko­dály tá­jé­koz­tat az or­go­na­mi­se kü­lön­le­ges kö­ve­tel­mé­nye­i­ről és az or­go­na­mi­sét író ze­ne­szer­ző spe­ci­á­lis fel­ada­ta­i­ról. […]

Mi­e­lőtt kér­dé­se­im­mel elő­ho­za­kod­nék, Ko­dály Ga­lya­te­tő­vel is­mer­tet meg en­gem. […] Ép­pen 35 év­vel ez­előtt járt er­re elő­ször. Pász­tó és Gyön­gyös kö­zött az út a Mát­ra-ge­rin­cen ke­resz­tül 10–12 óra. Az út a Ga­lyán ke­resz­tül ve­zet. Ezt az utat több­ször meg­já­ró Ko­dály egyik al­ka­lom­mal az it­te­ni lyu­kas te­te­jű me­ne­dék­kuny­hó­ban ázott meg, mi­kor ott töl­töt­te az éj­sza­kát. Nem­csak itt, ha­nem az egész Mát­rá­ban szál­ló­nak hí­re sem volt (a Ké­kes te­te­jén vas­to­rony ál­lott), a kö­zép­osz­tály a kül­föl­di he­gye­ket ke­res­te fel, mi­kor pi­hen­ni ment. […]

Ko­dály sok nép­dalt gyűj­tött a Mát­rá­ban, a Mát­rai ké­pek dal­la­mai is in­nen va­lók, és mint­hogy Ko­dály nem­ré­gen itt Ga­lyán a kör­nyék­ről va­ló és a szál­ló­ban al­kal­ma­zott két lány­tól 60 dal­la­mot, köz­tük rit­kább da­ra­bo­kat is gyűj­tött, meg­kér­dez­tem, hogy a mát­rai köz­sé­gek­ben tud­ják-e még azo­kat a dal­la­mo­kat, me­lye­ket húsz év­vel ez­előtt gyűj­tött ot­tan?

– Az ál­lo­mány a hú­szas évek óta nem vál­to­zott. Nép­ze­né­ről van szó.

Afe­lől is ér­dek­lő­döm, hogy mik a ta­pasz­ta­la­tai a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán a kö­te­le­ző mel­lék­tárgy­ként ta­ní­tott nép­ze­ne­tan­sza­kon, me­lyet Ko­dály mint nyug­dí­jas, to­vább­ra is el­vál­lalt. […]

Ko­dály Zol­tán nem­csak a leg­na­gyobb ma élő ze­ne­szer­zők egyi­ke és egye­dül­ál­ló­an fel­ké­szült ze­ne­tu­dós, ha­nem éles íté­le­tű mű­ve­lő­dés­po­li­ti­kus is.

– A pe­da­gó­gia ide­gen szel­le­mű volt, mert a ré­gi oszt­rák is­ko­lák ta­ní­tá­si rend­sze­rét vet­ték át tel­je­sen az ak­ko­ri ve­ze­tők. A ci­vi­li­zá­ló­dás vá­gya gyors mun­kát ered­mé­nye­zett; ide­gen át­vé­te­le­ket, for­dí­tá­so­kat; nem volt idő or­ga­ni­kus fej­lő­dés­re. Ja­vu­lás azon­ban van: so­kat je­len­tett már Kle­bels­berg in­téz­ke­dé­se a ma­gyar nyelv jobb ta­ní­tá­sá­ért, a mai mi­nisz­ter is ilyen irány­ban hat. Min­den­eset­re csak is­ko­lán ke­resz­tül le­het se­gí­te­ni, a ve­ze­tők­ben a leg­jobb szán­dé­kok mu­tat­koz­nak, és re­mél­ni le­het, hogy ered­mé­nyes is lesz ez az igye­ke­zet, és a meg­le­vő for­mák ma­gyar tar­ta­lom­mal te­lí­tőd­nek.

[…] Kí­ván­csi­sá­gom ez­után ar­ra irá­nyul, hogy mi­ként vé­lek­szik Ko­dály a köz­vet­len szom­széd né­pek ze­nei tö­rek­vé­se­i­ről? Le­het­ne-e és mi­ként le­het­ne azok­kal rend­sze­res kap­cso­la­to­kat ki­épí­te­ni?

– A rá­dió már el­kezd­te az ilyen cse­re­hang­ver­se­nye­ket. Ro­mán est még nem volt, pe­dig men­­nyi­sé­gi­leg és mi­nő­sé­gi­leg köz­vet­len szom­széd­ja­ink kö­zül a leg­je­len­tő­seb­bek. Nyil­ván – elég saj­ná­la­tos – a po­li­ti­kai vi­szony er­re nem te­rem­tett ked­ve­ző at­mosz­fé­rát. […]

Bar­tók 1940 ok­tó­be­re óta Ame­ri­ká­ban van. A leg­utób­bi év­ben sem­mi hí­rünk nincs mű­kö­dé­sé­ről. Meg­ké­rem Ko­dályt, mond­jon va­la­mit Bar­tók ame­ri­kai mun­ká­já­ról.

– Je­len­leg hang­ver­se­nye­zés mel­lett a Co­lum­bia Egye­tem meg­bí­zá­sá­ból folk­lo­risz­ti­kai mun­ká­kat vé­gez.

[…] A Ta­nár úr asz­ta­lán kor­rek­tú­ra la­po­kat lát­tam, új kom­po­zí­ci­ók meg­je­le­né­se vár­ha­tó leg­kö­ze­lebb­re?

– A most köz­re­a­dott Bi­ci­nia Hun­ga­ri­ca IV. fü­ze­tén kí­vül még má­sik há­rom, if­jú­ság­nak szánt gyűj­te­ményt fe­jez­tem be, me­lyek az utol­só két év fo­lya­mán ke­let­kez­tek. A gyer­me­kek­nek szánt ze­ne mai kö­rül­mé­nyek kö­zött ná­lunk fon­to­sabb, mint a fel­nőt­tek­nek írt kom­po­zí­ció, mert az for­mál­ja a jö­vő kö­zön­sé­gét.

[…] Ko­dály a hegy­te­tő­re ve­ze­tett, és on­nan sor­ra ne­vez­te meg a Mát­rá­ban fek­vő köz­sé­ge­ket. Az or­szág­ban ép­pen olyan jól tá­jé­ko­zó­dik, mint amen­­nyi­re egye­dü­li­en biz­to­san lát­ja a ma­gyar­ság ös­­szes sors­kér­dé­seit…

 

Ko­dá­lyék két­szo­bás lak­ré­sze – er­kél­­lyel, ab­la­kok­kal a Ké­kes­re s hát­tér­ben a ho­mály­ba ve­sző ma­gyar Al­föld­re – a nagy­szál­ló el­ső eme­le­tén volt. (Ma már fák ta­kar­ják a ki­lá­tást.) Az öt­ve­nes évek ele­jé­től ál­lan­dó­sult he­lyen, a 108-as­ban. Ide a szál­lo­da be­já­ra­ta és az alag­so­ri uszo­da egy­aránt kö­zel esett. Ra­gasz­kod­tak hű­sé­ges pin­cé­rük­höz, Sa­mu bá­csi­hoz is, aki min­dig egész­sé­ges, vál­to­za­tos éte­le­ket aján­lott, mi­vel a Mes­ter a re­form­kony­ha hí­ve volt.

Lá­to­ga­tók gyak­ran ér­kez­tek hoz­zá­juk. Ná­da­si Al­fonz ben­cés ren­di ta­nárt azon­ban hos­­szabb idő­re és dol­goz­ni in­vi­tál­ta Ko­dály. Együtt, ere­de­ti­ben ol­vas­ták a Szent­írást és az an­tik klas­­szi­ku­so­kat. A köz­tük le­vő ré­gi lel­ki és mun­ka­kap­cso­lat ér­té­kes meg­nyi­lat­ko­zá­sa a Mi min­den­re em­lé­ke­zett Ko­dály? cí­mű Ná­da­si-könyv (Mis­kolc, 2000). A tu­dós pap eb­ben ír­ja: A for­ra­da­lom alatt fel­hí­vott Ga­lyá­ra. Vit­tem a Szent­írást, Plu­tark­hoszt, szó­tárt, és úgy dol­goz­tunk, mint­ha sem­mi sem tör­tén­nék. De ez csak lát­szat volt. Még az ad­di­gi­ak­nál is gyak­rab­ban áll­tunk meg. Egy-egy je­len­ték­te­len­nek lát­szó mel­lék­mon­dat­nál is rög­tön meg­érez­te az egész gon­do­lat sú­lyát, és már­is mon­dott egy-egy ne­vet. De min­dig a for­ra­da­lom­mal kap­cso­lat­ban! A leg­fel­tű­nőbb és ná­la tel­je­sen szo­kat­lan szó­kinc­­csel egy­szer csak azt mond­ta, szin­te ki­ált­va és meg­ren­dül­ten: „Már két éve meg­mond­tam!” […] Eköz­ben is­mé­tel­ten be­jött a má­sik szo­bá­ból el­ső fe­le­sé­ge, Em­ma, és kö­nyör­gő han­gon kér­lel­te: „Zol­tán, ne vál­lalj sem­mit!” A kül­föl­di rá­di­ók sor­ban azt mond­ják: „Ko­dály le­gyen a ma­gyar ál­lam el­nö­ke.” – Ko­dály sze­lí­den vá­la­szolt két al­ka­lom­mal is: „Hagyj ben­nün­ket dol­goz­ni!” Ami­kor már har­mad­szor is ki­jött, és még ag­gó­dóbb han­gon kö­nyör­gött, Ko­dály le­tet­te a szem­üveg­ét, szo­ká­sa sze­rint egy má­sod­per­cig hall­ga­tott, majd fe­le­sé­ge ag­gó­dá­sá­tól meg­ren­dült lé­lek­kel vá­la­szolt: „Meg­ír­tam a Te Deum­ban: Non con­fun­dar in aeter­num, nem ren­dü­lök meg so­ha­sem.” A fe­le­sé­ge né­mán ki­ment. Töb­bé nem jött be. Az egész for­ra­da­lom fog­la­la­ta volt ez a mon­dat!

A no­vem­ber 4-e utá­ni he­tek­ben az ál­lam­el­nök­ség kér­dé­se az or­szág ve­szett ügye el­le­né­re sem ke­rült le a na­pi­rend­ről. A for­ra­da­lom alatt meg­ala­kult ér­tel­mi­sé­gi nem­ze­ti bi­zott­sá­gok még re­mény­ked­nek, he­lye­seb­ben: men­te­ni akar­ják a ment­he­tő­nek lát­szót… Fő­ta­ná­csot ala­pí­ta­nak, és Bu­da­pes­ten, no­vem­ber 21-én Ko­dályt a Ma­gyar Ér­tel­mi­ség For­ra­dal­mi Ta­ná­csá­nak el­nö­ké­vé vá­laszt­ják. Ott el­ha­tá­roz­ták, hogy Ko­dály Zol­tánt, aki fönt volt ak­kor a Ga­lya­te­tőn, le kell hoz­ni, mert őt kell a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság el­nö­ké­vé ten­ni – em­lé­ke­zik utóbb Ke­resz­tury De­zső, aki az író­szö­vet­ség kül­döt­te­ként volt a gyű­lé­sen je­len (Így lát­tuk Ko­dályt. Szer­kesz­tet­te Bó­nis Fe­renc, 1994). – En­gem je­löl­tek ki ar­ra a cél­ra, hogy hoz­zam le a hegy­ről. Az Aka­dé­mia egy­ko­ri el­nök­he­lyet­te­sé­vel fel is men­tem; ő az Aka­dé­mi­á­ra sze­ret­te vol­na le­in­vi­tál­ni. Kí­sér­te­ti­es volt, hogy az óri­á­si ga­lya­te­tői szál­lo­dát tel­jes üzem­ben tar­tot­ták, pe­dig csak két ven­dé­ge volt: Ko­dály Zol­tán és fe­le­sé­ge. Ér­dek­lő­dé­sünk­re azt mond­ták: a ta­nár úr most ép­pen min­den­na­pi úszó­gya­kor­la­tát vég­zi. Vár­tunk; fel­jött tar­ka für­dő­kö­peny­ében. Meg­be­szél­tük, hogy ebéd után meg­tár­gyal­juk a meg­tár­gya­lan­dó­kat. Föl­men­tünk hoz­zá, ő vis­­sza­vo­nult az Aka­dé­mia kép­vi­se­lő­jé­vel, én meg le­ül­tem be­szél­get­ni Em­ma as­­szon­­nyal. Da­ra­big hall­gat­tunk; egy­szer­re meg­szó­lalt és azt mond­ta: „De­zső, ké­rem, ne vi­gye el Zol­tánt […] ez az idő nem ar­ra va­ló, hogy Zol­tán most el­men­jen.” Mon­dom én: „En­gem tény­leg azért küld­tek, de én azért jöt­tem, hogy ne vi­gyem el, hogy in­kább le­be­szél­jem; mert az a dol­ga, hogy bár­ki jön ér­te, ak­kor is ma­rad­jon a Ga­lya­te­tőn.”

A ka­rá­csonyt is fenn a he­gyen töl­tik, s csak 1957 ja­nu­ár­já­ban tér­nek Bu­da­pest­re vis­­sza, hogy az­tán nyár­tól kez­dő­dő­en új­ra hos­­szú galyai hó­na­pok kö­vet­kez­ze­nek. Fe­le­sé­ge el­vesz­té­se utá­ni egye­dül­lét­ében is fő­ként Ga­lya­te­tőn ke­res vi­gasz­ta­ló­dást. Az­tán a hat­va­nas évek – új há­zas­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en – is­mét de­rűt hoz­nak éle­té­be. Sok mun­ká­val, uta­zás­sal, vi­lág­já­rás­sal, ame­lyek fá­ra­dal­ma­it több­nyi­re a meg­szo­kott ha­zai ma­gas­la­ton pi­he­nik ki. Utol­já­ra 1966 vé­gén – ha­lá­la előtt alig több mint há­rom hó­nap­pal – tar­tóz­ko­dik a Mát­rá­ban Ko­dály, ez­út­tal is Sá­ri­ká­val. A no­vem­ber 10-én Ga­lya­te­tő­ről kül­dött, alig­ha­nem utol­só ké­pes­lap­já­nak (Sá­rosi Bá­lint fi­a­tal nép­ze­ne­ku­ta­tó­nak írt raj­ta el­iga­zí­tó sza­va­kat) hát­ol­da­lán az ek­kor ke­re­ken ne­gyed­szá­za­dos ká­pol­na fény­ké­pe lát­ha­tó.

E temp­lom fenn­ál­lá­sá­nak el­ső hu­szon­öt éve – jel­ké­pes­nek te­kint­het­jük – csak­nem nap­ra egy­be­esik Ko­dá­lyék Ga­lya­te­tő­höz szo­ro­san kö­tő­dő idő­sza­ká­val. Csu­pán a há­bo­rús esz­ten­dők kény­sze­rű­sé­gé­ben, majd az új­ra­kez­dés so­ka­so­dó te­en­dői mi­att ma­rad­nak he­gyi ott­ho­nuk­tól hu­za­mo­sab­ban tá­vol. Kép­ze­let­ben per­sze ek­kor sem sza­kad­nak el Galyá­tól, he­gyi ká­pol­ná­juk­tól. Em­ma as­­szony em­lí­ti egyik Bu­da­pes­ten kelt le­ve­lé­ben a Ga­lya­te­tőn pi­he­nő Sza­bó Fe­renc ze­ne­szer­ző­nek, 1949-ben: Be­néz­tek-e ab­ba a kis jég­hi­deg ká­pol­ná­ba, ahon­nét K. kom­po­zí­ci­ót (Missa), K-né pe­dig tü­dő­gyul­la­dást ho­zott ha­za? Utób­bi ke­rü­len­dő, előb­bi kö­ve­ten­dő.

 

2004-ben a szál­lo­dát szé­pen föl­újí­tot­ták. Azon­ban a Ko­dály-em­lék­szo­bát – ko­ráb­ban kü­lön­le­ges ér­té­ket, egye­dül­ál­ló színt s szel­le­met köl­csön­zött az egész üdü­lő­hely­nek – a mai ven­dé­gek­kel és lá­to­ga­tók­kal együtt hi­á­ba ke­res­sük. Úgy hír­lik, az egy­kor ki­ál­lí­tott ké­pek, tár­gyak jó­részt még meg­van­nak. A Mes­ter zon­go­rá­ját a bil­len­tyűk­nél le­la­ka­tol­ták, és egy ki­szé­le­se­dő fo­lyo­só fa­lá­hoz tol­ták. Rá­tet­ték a mell­szob­rát. Föl­ira­tok nin­cse­nek, pe­dig a szál­lo­da e he­lyén so­kan meg­for­dul­nak. Ko­dály Zol­tán ne­vét – a szál­ló­hoz ve­ze­tő sé­tá­nyon kí­vül – nap­ja­ink­ban az egyik kon­fe­ren­cia­te­rem vi­se­li, egy má­sik ülés­te­rem „me­se­ter­mő” hő­sé­ét, Há­ry Já­no­sét. Egy har­ma­di­kat pe­dig Vid­rócz­ki­ról, a Mát­rai ké­pek kó­rus­mű­ve hí­res­sé lett be­tyár­já­ról ne­vez­tek el.

Né­hány perc­nyi­re a nagy­szál­ló­tól, 960 mé­ter­rel a ten­ger fö­lött ma­ga­so­dik a Pé­ter­he­gye­se-ki­lá­tó. Sok lép­cső­jét Ko­dály – Bó­nis Fe­renc­től tud­juk – het­ven­öt éves ko­rá­ban is für­ge lép­tek­kel mász­ta meg. Leg­in­kább ve­rő­fé­nyes na­po­kon, ősz­től ta­va­szig, mi­kor a Ma­gas-Tát­ra hó­föd­te vo­nu­la­tá­nak pá­rat­lan lát­vá­nyá­ban gyö­nyör­köd­he­tett. Ám 2004 őszén csak a ki­lá­tó­to­rony zárt vas­aj­ta­ja fo­gad­ta a tu­ris­tá­kat…

Pisz­kés-te­tő fe­lé, a ge­rin­cen in­du­lunk to­vább. Egy da­ra­big még az öreg bük­kös év­ről év­re fo­gyat­ko­zó, ha­tal­mas fái kö­zött ha­la­dunk. Az­tán az el­ső le­ága­zás­nál bal­ra té­rünk, s a mai sport­pá­lya mel­lett hú­zó­dó nyír­fa­li­get ele­jén már­is a Ko­dály­ról el­ne­ve­zett em­lék­fa tű­nik föl: egy fek­vő S ala­kú, na­gyon öreg nyír (Be­tu­la pen­du­la). Az üdü­lő­te­lep köz­pont­já­ban el­he­lye­zett tér­ké­pes, nagy tá­jé­koz­ta­tó táb­lán ezen „élő em­lék­mű” saj­nos nincs föl­tün­tet­ve, de a mát­ra­szent­im­rei ön­kor­mányzat – aho­vá Ga­lya­te­tő tar­to­zik – leg­újabb hon­lap­ján, an­nak tér­ké­pén is sze­re­pel: „A ha­gyo­mány sze­rint e fa alatt pi­hent meg Ko­dály nép­dal­gyűj­tő út­jai so­rán” – ol­vas­hat­juk.

No­ha a kör­nyé­ken min­den idő­sebb fa, er­dő a Mes­ter­re em­lé­kez­tet és em­lé­ke­zik, a név­adás még­is he­lyén­va­ló. Egy­fe­lől, mert a fi­a­tal Ko­dályt úgy­szin­tén idé­zi, e táj­jal va­ló igen ré­gi kap­cso­la­tá­ra utal, de az em­lék­fá­nak egyéb mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zá­sai is van­nak; más­részt pe­dig rit­ka ter­mé­sze­ti ér­ték.

Vaj­da Er­nő ter­mé­szet­fo­tós és bo­ta­ni­kus a ha­zai nö­vé­nyek, tá­jak mes­te­ri meg­örö­kí­tő­je volt, ki­vált az öreg fá­ké, er­dő­ké; de az Al­pok, a Ri­vi­é­ra és a dal­mát szi­ge­tek sa­já­tos nö­vé­nye­it is fény­ké­pez­te. Ne­vét A ma­gyar nö­vény­vi­lág ké­pes­köny­ve cí­mű al­bu­ma (1956) ha­tá­ra­in­kon túl szin­tén is­mert­té tet­te, hi­szen a könyv há­rom vi­lág­nyel­ven is meg­je­lent. Vaj­da Er­nő a Kár­pát-me­den­ce tá­ja­it örök te­re­pé­nek te­kin­tet­te. Egy­szer a vi­rág­zó négy­fo­gú nap­ma­gocs­kát fo­tóz­za a Pop­rá­di-tó­nál vagy ép­pen Bu­ga­con a ma­gá­nyos vad­rozst. Más­­szor a ki­vé­te­les ala­kú és ko­rú galyai nyír­fá­kat jár­ja sor­ra az ot­ta­ni er­dés­­szel – aki Ko­dály­nak szin­tén jó em­be­re volt –, s ró­luk min­den ér­de­me­set föl­je­gyez. Azu­tán több al­ka­lom­mal, más-más év­szak­ok­ban, vis­­sza­jön ide a ked­vü­kért – fény­ké­pe­ző­gé­pé­vel.

A tu­do­má­nyos do­ku­men­tá­lás mel­lett Vaj­da a mű­vé­szi kép­al­ko­tás ki­me­rít­he­tet­len le­he­tő­sé­ge­it ke­res­te a Ga­lya­te­tőn is: a nyí­rek­ről ér­té­kes fo­tók so­rát ké­szí­tet­te. Vé­gül hár­mat emelt ki kö­zü­lük, a vé­de­lem­re leg­mél­tóbb fák leg­töb­bet mon­dó-sej­te­tő fény­ké­pe­it. Egy vi­har­vert, na­gyon öreg – az­óta el­pusz­tult – nyír­fá­ét, ame­lyik a galyai ge­rinc­út egyik tisz­tá­sán ál­lott. Em­lé­két a Fák, li­ge­tek, er­dők cí­mű Vaj­da Er­nő-könyv (1962) őriz­te meg. A má­sik ki­vá­lasz­tott föl­vé­tel alig­ha­nem az or­szág leg­idő­sebb nyír­fá­já­ról ké­szült, 1951-ben. Ko­rát két­száz év kö­rü­li­nek tar­tot­ták. Saj­nos ez a fa sem él már. A har­ma­dik a mai Ko­dály-em­lék­fa fény­ké­pe. 1952 nya­rá­ról va­ló, ami­kor a fát száz­esz­ten­dős­nek be­csül­ték, s az elő­ző kép­pel együtt a fo­tó­mű­vész Öreg fák al­bu­má­nak (Na­tú­ra, 1969) ékes­sé­ge lett. E könyv társ­szer­ző­je De­ve­cse­ri Gá­bor, aki min­den egyes fá­hoz kü­lön ver­set írt. A rej­tel­mes fo­tók ké­sőbb Ju­hász Fe­ren­cet kész­tet­ték írás­ra (A fák, 1970).

Ko­dály mind­há­rom fát jól is­mer­te. Mi­kor elő­ször – 1907-ben – Pász­tó­ról jö­vet er­re járt, már föl­fi­gyel­he­tett rá­juk. A mát­ra­bér­ci ré­gi tu­ris­ta­út ugyan­is a Galya-csúcs (965 m) és a Pé­ter­he­gye­se kö­zöt­ti nyír­fás-ré­tes fenn­sí­kon ke­resz­tül for­dult Gyön­gyös fe­lé. Nem ke­rül­ve így el az egy­ko­ri ván­do­rok és he­gyi em­be­rek ál­tal kü­lö­nö­sen ked­velt, meg­be­csült öreg fá­kat. A már ak­kor te­kin­té­lyes ko­rú nyí­rek vonz­hat­ták a több­ször is er­re ki­rán­du­ló, majd a hú­szas évek­ben ide is­mét vis­­sza­té­rő Ko­dályt. Cso­dá­la­tos, az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­val da­co­ló lé­nyük­kel, a ma­gá­nyo­san ál­ló – fény­ked­ve­lő – fák nagy­sze­rű lát­vá­nyá­val, s mert föld­re haj­ló, hos­­szú ága­ik­kal len­gő pi­he­nő­pad­nak kí­nál­koz­tak. Pé­ter­he­gye­sén a ki­lá­tó 1934-ben épült föl, ek­kor­tól a tu­ris­ta­út kis­sé el­tá­vo­lo­dott a fák­tól.

Nem így Ko­dály, idős­ko­ri sé­tái so­rán. A szál­lo­dá­ból ki­lép­ve, majd át­ha­lad­va a bal­kéz­ről eső Kis­er­dő (ő ne­vez­te el így) ak­kor még fi­a­tal feny­ve­sén, mind­járt a ked­ves nyír­fá­i­nál le­he­tett. Gyak­ran jött, le­ve­gő­zött er­re. Vaj­da Er­nő fény­ké­pezé­se­i­nek idő­sza­ká­ban kü­lö­nö­sen sok­szor, hi­szen az öt­ve­nes évek ele­jét leg­in­kább a Ga­lya­te­tőn töl­töt­te. Nem cse­kély a va­ló­szí­nű­sé­ge an­nak, hogy min­den­na­pos út­ja­in az öreg fák­nál ta­lál­koz­tak egy­más­sal. S mit is em­lí­tett vol­na Ko­dály a ki­vá­ló fo­tog­rá­fus­nak elő­ször, mint e nyír­fák­kal va­ló igen ré­gi is­me­ret­sé­gét. (Vaj­da mel­les­leg ügy­véd is volt, aki Bar­tók Bé­la ha­gya­té­ki el­já­rá­sán si­ker­rel kép­vi­sel­te a csa­lád és a ma­gyar ál­lam ér­de­ke­it.)

A két ne­ve­ze­tes öreg nyír vers­be fog­la­lá­sa­kor De­ve­cse­ri Gá­bor alig­ha sej­tet­te, hogy az egyi­ket maj­dan Ko­dály-em­lék­fá­nak ne­ve­zik. De az bi­zo­nyos, hogy kép­ze­le­té­ben a Ga­lya­te­tő név­hez azon­nal Ko­dá­lyé tár­sult; tu­da­tá­ban volt: az it­te­ni lég­kör­től, kör­nye­zet­től a nagy ze­nész alak­ja és szel­le­me ha­lá­la után is el­vá­laszt­ha­tat­lan. Tud­ta ugyan­csak­, hogy er­re­fe­lé a fák­hoz ér­zel­mi­leg is kap­cso­ló­dott Ko­dály, akit kü­lön­ben már a hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ján épp egy famo­tí­vu­mok­ra épült ver­sé­vel ün­ne­pelt. Mi­ként az a nagy fa, / az az égig érő, / úgy vagy te kö­zöt­tünk / egy­ma­gad­ban er­dő… – ír­ta 1942-es kö­szön­tő­jé­ben De­ve­cse­ri. Ne­gyed­szá­zad múl­tán, ami­kor Vaj­da le­en­dő köny­vük fá­i­ról me­sélt ba­rát­já­nak, a galyai nyí­rek­nél szó­ba hoz­hat­ta Ko­dály Zol­tánt, a még­is­csak meg­tör­tént ta­lál­ko­zá­su­kat. A köl­tő­ben ta­lán az is föl­me­rült, hogy az idő­seb­bik fát ko­ráb­ban ki­vág­ták, a hat­va­nas évek Ko­dá­lyát már nem lát­hat­ta. Ez a má­sik nyír vi­szont sé­tá­i­nak még az utol­só évek­ben is kö­ze­li szem­lé­lő­je le­he­tett, a Mes­ter­rel hu­szon­öt éves ko­rá­tól éle­te vé­gé­ig – va­gyis ke­rek hat­van esz­ten­dőn ke­resz­tül! – jó is­me­ret­ség­ben volt; s az­óta pe­dig az em­lé­két őr­zi…

Akár­hogy volt – er­ről az utób­bi fá­ról szó­ló vers mint­ha Ko­dály­ról, élet­út­já­ról is val­la­na.

 

Ke­let s nyu­gat fe­lé tö­rek­szik,

mint raj­to­ló fu­tó­baj­nok, a nyír.

Tán a föld­göm­böt vá­gyik át­ölel­ni.

Ben­ne a len­dü­let.

Ha be­fut­ja és vis­­sza­ér ma­gá­hoz,

ki­csit li­heg, s az­tán me­sél

min­den be­járt vi­dék­ről vég­he­tet­len:

hogy át­szá­guld­va raj­ta, mit ta­pasz­talt,

míg ön­ma­gá­ra új­ra rá­ta­lált.

 

Nap­ja­ink­ra e Ko­dály-fa, a ma­ga több mint száz­öt­ven évé­vel, Ma­gyar­or­szág egyik leg­öre­gebb – ha nem a leg­öre­gebb – nyír­fá­já­vá lett. Fi­a­tal ko­rá­ban a két el­vá­ló, hul­lá­mo­san haj­ló tör­zse az óko­ri lí­ra hang­szer tu­li­pán for­má­já­ra em­lé­kez­te­tett. (Hegy­te­tők erős szél­vi­ha­ra­i­nak ki­tett „lí­ra­fái” – lant­fái – in­nen kap­ták ne­vü­ket.) A tör­zsek az­tán szét­nyíl­tak, évek-év­ti­ze­dek múl­tán föld­re ha­jol­tak, de „len­dü­le­tes” alak­ju­kat meg­tart­va, sőt hang­sú­lyoz­va fej­lőd­tek to­vább. El­len­té­tes irány­ban. Jól mond­ja a vers, ez a fa ke­let és nyu­gat fe­lé tö­re­ke­dett egy­szer­re. De min­dig föld­kö­zel­ben ma­radt, az ural­ko­dó sze­lek el­len így is vé­de­kez­ve. Akár­csak a mi fánk­ról ír­ta vol­na Vaj­da Er­nő: …a Ga­lyán gyak­ran dú­ló vi­ha­rok­kal foly­ta­tott küz­de­lem nyo­ma­it vi­se­li. A te­tőn vé­gig­söp­rő vad sze­lek irá­nyá­ban nőtt, ága­i­nak csa­va­ro­dott­sá­gá­val mint­egy az él­ni aka­rás jel­ké­pe.

Vi­har, vil­lám, jég­ve­rés, kár­te­vők, kór­oko­zók, em­be­ri gon­dat­lan­ság s per­sze a mú­ló idő a ma­ga kí­mé­let­len­sé­gé­vel – az em­lék­fát sem hagy­ták nyom­ta­la­nul. „Nyu­ga­ti” tör­zse – és an­nak tö­vé­nél egy föl­fe­lé csa­va­rod­va fej­lő­dött, de­rék­vas­tag­sá­gú ága – saj­nos már csak a ré­gi fény­ké­pen lát­ha­tó. A meg­ma­radt, ke­let fe­lé tö­rek­vő fa­törzs azon­ban ma is él: vas­ta­go­dik, hos­­szab­bo­dik, min­den év­ben ég­re tö­rő, egész­sé­ges lom­bo­za­tot ne­vel. Né­mi gon­do­zás­sal, el­ső­sor­ban az od­va­so­dás­nak in­dult ré­szek ke­ze­lé­sé­vel, éle­tét akár né­hány év­ti­zed­del is meg le­het­ne hos­­szab­bí­ta­ni. Vé­del­met ér­de­mel­ne te­hát. És leg­alább egy ki­sebb fa­táb­lá­val tör­té­nő meg­jelö­lést. (Mint ami­lyent pél­dá­ul épp e nyí­rest ha­tá­ro­ló, je­len­leg is vál­to­zat­la­nul Me­ző Im­re ne­vét vi­se­lő út ka­pott az ön­kor­mány­zat­tól, a kö­zel­múlt­ban…)

 

Ko­dály galyai nap­ja­i­hoz, a szo­ká­sos reg­ge­li úszás és a rend­sze­res tor­ná­szás mel­lett, a hos­­szabb sé­ták min­dig hoz­zá­tar­toz­tak, sok­szor dél­után is. Nyá­ri idők­ben hol a Nye­sett­vár­ra né­ző hegy­ol­da­li mál­nás­ban, hol a pisz­kés-te­tői er­dő­szé­len kö­tött ki, ahon­nan fo­nott ko­sár­ká­ba sze­dett friss mál­ná­val tért vis­­sza a fe­le­sé­gé­hez. Oly­kor pe­dig kis vad­vi­rág­cso­kor­ral.

Té­len pe­dig, egé­szen het­ven­öt éves ko­rá­ig, fel­csa­tol­ta a sí­lé­ce­it. Leg­in­kább a Len­gyen­di-Galya hos­­szú és lan­kás, itt-ott hul­lám­zó sí­fu­tó­pá­lyá­it ked­vel­te. Il­­lyés Gyu­la je­gyez­te meg él­ce­lőd­ve, ami­kor egy­szer kö­zös mát­rai te­lü­ket idéz­te, hogy előbb is­mer­tem őt – sí­mes­ter­nek, mint kar­mes­ter­nek.

Nyá­ri út­ja­in, hogy tal­pát a ter­mé­sze­tes kö­rül­mé­nyek­hez szok­tas­sa, le­vet­te ci­pő­jét. A fű­zők­nél la­zán ös­­sze­köt­ve át­ve­tet­te vál­lán. A láng­ész itt sé­tált me­zít­láb a he­gyi ré­ten, / túl a nyolc­va­non s Is­ten­nel be­szél­ge­tett… – jut­nak eszünk­be Csoóri Sán­dor e tá­jé­kon fo­gant ver­sé­nek szép so­rai. Ko­dály és egész éle­te, egész mű­ve a sza­bad le­ve­gő­höz, a föld­höz, a táj­hoz, de fő­leg a he­gyek­hez kap­cso­ló­dott – ír­ja Sza­bol­csi Ben­ce. – Köz­te és a hegy­vi­dék kö­zött tit­kos és szo­ros ös­­sze­füg­gé­sek, mély ro­kon­sá­gi szá­lak szö­vőd­tek… Sok­szor volt ott Ko­dály­nál a szét­nyit­ha­tó, kis tu­ris­ta­szé­ke. Ar­ra te­le­ped­ve hos­­szan fi­gyel­te a he­gyi vi­lá­got. Szin­te be­le­fü­lelt a nap­le­men­té­be, ha va­la­me­lyik hegy te­te­jén vol­tunk – em­lé­ke­zik Ná­da­si Al­fonz. – Ahogy csen­de­se­dett a vi­lág, és ha­nyat­lott a nap, an­nál zen­gőbb lett ő be­lül. […] Ilyen­kor érez­te az em­ber, hogy egyet­len szót sem sza­bad hoz­zá szól­ni. Le­fe­lé jö­vet, az él­mény be­fe­jez­té­vel szó­lalt meg: Mi­cso­da har­mó­ni­ák! Így imád­ko­zik a ter­mé­szet!

Ko­dály Zol­tán nem­csak meg­hal­lot­ta, hanem meg is szó­lal­tat­ta a he­gyek hang­ját. A szö­veg nél­kü­li He­gyi éj­sza­kák öt női ka­rá­ból a há­rom kö­zép­sőt 1955–56-ban, az utol­sót pe­dig 1962-ben mát­rai él­mé­nyek, lá­to­má­sok su­gal­ma­zá­sá­ra kom­po­nál­ta. A züm­mö­gő, tisz­ta kó­rus­han­gok, szü­ne­te­ik­kel, a he­gyek vi­lá­gá­nak ti­tok­za­tos­sá­gát, rit­ka lob­ba­ná­sa­it, a hold­fé­nyes éj­je­lek időt­len­sé­gét és vég­te­len nyu­gal­mát idé­zik.

Most dél fe­lől szűn­ni nem aka­ró, igen kel­le­met­len mo­tor­zaj ve­ri föl a csön­det. Ar­ra ves­­szük az irányt, mi tör­té­nik itt, a Mát­ra szí­vé­ben? A Ko­dály-ká­pol­na mö­göt­ti és a ká­pol­ná­val ke­let­ről szom­szé­dos tel­ken mint­ha a me­se­be­li Fa­nyü­vő járt vol­na: va­la­men­­nyi fát s bok­rot ki­vág­ták már. De az ir­tás foly­ta­tó­dik. Még­hoz­zá a temp­lom­kert­ben! E per­cek­ben ép­pen a ká­pol­na lép­cső­i­nél vi­gyá­zó – a temp­lom meg­szo­kott ké­pé­hez hoz­zá­tar­to­zó – utol­só fe­nyő­fa­óri­á­sok­ra vet­te­tett a fű­rész. Ró­luk az éj­sza­ka hul­lott friss hó a nya­kunk­ba szó­ró­dik, mi­köz­ben a mo­tor­bú­gás és a ben­zin­gő­zök elől a ká­pol­ná­ba me­ne­kü­lünk.

Ki­jő­ve, a föl­ve­ze­tő lép­csők két ol­da­lán s a temp­lom ele­jé­nél, tu­cat­nyi le­dön­tött szál­fa mé­lyen el­szo­mo­rí­tó lát­vá­nya fo­gad. A sek­res­tyé­nél nőtt gyö­nyö­rű luc­fe­nyő törzs­ke­rü­le­te el­éri a két mé­tert. Tönk­jé­nek még csak­nem me­leg vá­gás­fe­lü­le­tén né­hány hí­ján fél­száz év­gyű­rűt szá­mo­lunk meg. Van­nak fi­a­ta­labb fák is kö­zöt­tük. Mind egész­sé­ges pél­dány, sö­tét­zöld gal­­lyak­kal. Fö­löt­tünk meg­ré­mült ma­da­rak kö­röz­nek. Sír­ni tud­nánk. A ki­vég­zés utá­ni né­ma­sá­got va­la­me­lyik he­gyek alat­ti fa­lu föl­hal­lat­szó ha­rang­sza­va tö­ri meg. Dél volt, 2004. no­vem­ber 10-én. Szer­dán. (Hu­szon­öt nap­pal a le­súj­tó ered­mé­nyű or­szá­gos nép­sza­va­zás előtt.) Az imád­ko­zó Ko­dály Zol­tán ta­núi, meg­hitt tár­sai nin­cse­nek töb­bé. Nem dí­szí­tik már a temp­lom­ker­tet, nem ad­nak majd hűs ár­nyé­kot for­ró nyá­ri idő­ben, nem szol­gál­nak örök­zöld me­ne­dék­he­lyül a ma­da­rak­nak. Nem kö­szön­tik az ide­lá­to­ga­tó­kat, nem őr­zik, nem vé­dik már to­vább a kí­vül-be­lül amúgy is elég­gé pusz­tu­ló nagy­be­csű épü­le­tet. Há­tul, ahol ed­dig sem óv­ták fák a fa­la­kat, a re­pe­dé­sek­ben cser­jék te­le­ped­tek meg; az egyik tá­masz­tó­pil­lér kö­vei meg­in­dul­tak… Be­lül a ká­pol­ná­ban om­la­do­zik, hul­lik a va­ko­lat.

Szo­ko­lay Sán­dor ír­ja: …ön­hitt­ség­ben élünk, hogy túl­ju­tot­tuk raj­ta, pe­dig utol sem ér­tük. Ko­dály szel­le­mi óri­ás volt, akik ve­le vi­tat­koz­nak, nem part­ne­rei. Ko­dály Zol­tán ne­vét szim­bó­lum­nak ér­zem. Ő a ma­gyar kul­tú­ra szim­bó­lu­ma. És a ma­gyar szel­le­mi fel­emel­ke­dés szim­bó­lu­ma. Egy mű­vel­tebb és iga­zabb Ma­gyar­or­szág szim­bó­lu­ma.

Ga­lya­te­tő fe­lől, a ma­gas­ból most is fi­gyel min­ket. Szi­go­rú te­kin­tet­tel. 

 

 

 

 

 

 

 

ZELNIK JÓZSEF

 

Thalassa, Thalassa*

 

Ha se szél, se tenger, a hajót

mi hajtja? Mily erő?…

Coleridge: Rege a vén tengerészről

 

 

Ha van ten­gernyelv, azt csak úgy kép­zel­het­jük el, mint ze­nék kö­zött a szfé­rák ze­né­jét. A ten­gernyelv­nek nincs gram­ma­ti­ká­ja, ahogy a szfé­rák ze­né­jé­hez sem kel­le­nek hang­sze­rek, csak a koz­mosz együttlé­leg­ző, re­me­gő, hul­lám­zó tes­te és egy „fül”, egy lé­lek, aki hall­ja sa­ját ma­gá­ból be­lül­ről. Ha van ten­gernyelv nem is sza­vak­ból áll, ha­nem hol zú­gó, hol só­haj­sze­rű ki­ál­tá­sok­ból, mint Tha­las­sa, Tha­las­sa és utá­na csu­pa nő­ne­mű, de in­kább női prin­cí­pi­um­mal ál­dott, tit­kos ér­tel­mű hang­ró­zsák, mint Mare, Mare, Má­ria a ten­germin­den­ség szí­vé­nek leg­szebb rej­té­lye, amely fe­lett kez­det­ben ott le­be­gett az Úr lel­ke.

A múlt szá­zad­elő már szin­te tel­je­sen el­ho­má­lyo­sult em­lé­ke­ze­te sze­rint Gyö­rök Leó volt az el­ső ma­gyar ten­ge­ri fes­tő. Né­hány ké­pe köz­gyűj­te­mény­ben is fenn­ma­radt. Így a Nem­ze­ti Ga­lé­ria ar­chí­vu­ma sze­rint ná­luk is van egy fest­mé­nye, job­ban és csú­nyáb­ban mond­va ki, van he­lyez­ve a NE­KÖM agy­rém­ne­vű kul­tu­rá­lis mi­nisz­té­ri­um­ba, az ötö­dik eme­let 503-as szo­bá­ba. Ta­lán min­den­nap né­ze­ge­ti egy fá­radt hi­va­tal­nok, és ar­ról ál­mo­dik, hogy még nyug­díj előtt el kel­le­ne men­nie oda a ten­ger­hez, ahol a me­re­dek szik­la te­te­jé­re lép­cső ve­zet a vár­hoz. A hegy ol­da­lá­hoz úgy ta­pad­nak a kis kö­zép­ko­ri há­zak, mint a fecs­ke­fész­kek. Ud­va­ru­kon fe­hér­ne­mű szá­rad, s a ho­ri­zon­ton, ahol az ég a ten­ger­rel ka­cér­ko­dik ott, ott a tá­vol­ban egy fe­hér vi­tor­la…

 

Va­la­hogy úgy kel­le­ne él­ni, ahogy Gyö­rök Leó élt. Fi­a­ta­lon, na­gyon sza­ba­don és na­gyon óvat­la­nul. Pá­rizs­ban csa­var­gott a Kom­mün ide­jén, a fel­her­gelt cső­cse­lé­ket szem­lél­te, így őt is be­gyűj­töt­ték, és in­ter­nál­ták Mar­seil­les-­be. A fo­goly­csa­pat há­rom­ne­gyed ré­sze el­hul­lott út­köz­ben. Őt rajz­tu­dá­sa men­tet­te meg, és a ha­jó­bör­tön pa­rancs­no­ká­nak mű­vé­szet­sze­re­te­te. Hi­á­ba, a mű­vé­szet élet­men­tő, meg­óv­ta Gyö­rök Leó éle­tét is, aki az egyik leg­kü­lö­nö­sebb ma­gyar me­cé­nás lett. Nem a szá­zad­for­du­lós új­gaz­dag­ok faj­tá­já­ból, akik sznob­ként ös­­sze­vá­sá­rol­nak fűt-fát, mit sem sejt­ve ar­ról, hogy jön­nek majd az oro­szok, és min­dent el­visz­nek. Gyö­rök meg­szál­lott me­cé­nás volt. Elő­ször bé­relt ha­jó­kon kós­tol­gat­ta a ten­gert, s érez­te an­nak von­zó, ré­sze­gí­tő sze­rel­mes íze­it, majd épí­tett egy sa­ját ter­ve­zé­sű vi­tor­lást, a Ku­rult aho­vá sor­ba hív­ta mű­vész­ba­rá­ta­it, hogy be­avas­sa őket is a ten­ger nyel­vé­be, meg­mu­tas­sa ne­kik a ten­ger szí­ne­it és az azo­kon ját­szó­dó fényt, ami a fes­té­szet lé­nye­ge. Így lett ten­ge­ri fes­tő­vé Mend­lik Osz­kár és Edvi Il­lés Ala­dár is. Mend­lik an­­nyi­ra, hogy szin­te mást nem is volt haj­lan­dó ab­ban az idő­ben ké­pe­i­re fes­te­ni, csak a ten­ger hul­lá­ma­it, s né­ha a szik­la­par­tot, de azt is csak a hul­lá­mok ki­egé­szí­tő­je­ként, más­tes­tű hul­lám­ként.

                   (Mend­lik fest­mény)

Eb­ben a mai bél­pok­los mű­vé­sze­ti élet­ben nem is ért­he­tő ez az egy­ko­ri na­iv egy­sze­rű­ség. Vé­lem, le­né­zen­dő ar­ról a ci­ni­ku­san be­kép­zelt ál­lás­pont­ról, hogy ha már ilyen üres, mi­ért ilyen gyá­va, hogy nem egé­szen a sem­mit áb­rá­zol­ja, per­sze a sem­mi­nek evi­lá­gi ol­da­lát, mert a túl­vi­lá­gi már megint transz­cen­dens, és a mo­dern­iz­mus sem­mi­től sem resz­ke­tett job­ban, mint a transz­cen­dens­től, leg­alább­is an­nak égi vál­to­za­tá­tól.

Ér­zem a ten­ger most köz­be­mor­mog, és ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy za­var­ja őt a bél­pok­los mű­vé­szet szó­kap­cso­lat. Elég len­ne csak pok­lost mon­da­ni, mert a rö­vi­debb­ség pon­to­sabb. Fő­leg, ha a bib­li­ai ér­tel­met is mel­lé­ves­­szük. Ne fe­led­jük so­ha, ho­gyan szólt az Úr Mó­zes­hez és Áron­hoz: Mi­kor be­men­tek majd a Ká­na­án föld­jé­re, a me­lyet én adok nék­tek bir­to­kul, és a ti bir­to­ko­tok­ban le­vő föld va­la­me­lyik há­zá­ra pok­los­sá­got bo­csá­tok:

Ak­kor men­jen el az, a kié a ház, és je­lent­se meg a pap­nak, mond­ván: Mint a pok­los­ság, olyan mu­tat­ko­zik ná­lam a ház­ban.

Nagy mu­lasz­tá­sunk, hogy nem je­lent­jük a rab­bi­nak, hogy va­la­mi ki­ütés­fé­le lát­szik már rég­óta a mű­vé­sze­ten vagy azon a fur­csa je­len­sé­gen, amit an­nak ne­ve­zünk. Leg­alább a rab­bi­nak le­het­ne ma­gá­hoz va­ló esze, ha már kö­zü­lünk ne­ki adott az Is­ten an­­nyit.

Jó len­ne most itt nem el­me­rül­ni a mű­vé­szet­kri­ti­ka kul­túr­kri­ti­kai se­ké­lyes vi­ze­i­ben, de azért se­gít­sé­günk­re le­het­ne a ten­ger, hogy va­la­mi ér­vé­nye­set mond­junk, és ki­ke­rül­he­tet­lent, ne ma­gunk mi­att, ha­nem mind­nyá­jun­kért.

A ten­ger csak ar­ra fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket, hogy ne le­gyünk olya­nok, mint Vep­ri­nac vagy Sal­va­dor Da­lí. Vep­ri­nac Ti­mót hos­­szú­já­ra­tú ten­ge­rész­ka­pi­tány azt ál­lí­tot­ta, hogy ő fej­tet­te meg vég­kép­pen a kí­sér­tet­ha­jó tit­kát, amely után sok or­szág rend­őr­sé­ge és ten­ge­ré­sze­ti ha­tó­sá­ga hi­á­ba ku­ta­tott. A kí­sér­tet­ha­jó-le­gen­da és a mű­vé­szet an­­nyi­ban bi­zo­nyá­ra ha­son­la­tos, hogy so­kat ha­zud­tak és fon­tos­kod­tak ró­la. Fő­leg azok fon­tos­kod­tak, akik nem hagy­ták me­ne­kül­ni a gon­do­la­tot az ön­cen­zú­ra ha­tal­má­ból.

Vep­ri­nac apó, aki öreg ten­ge­rész és hos­­szú­já­ra­tú ha­zu­do­zó volt, csak ár­tat­lan te­kin­te­tű ho­mé­ro­szi gya­lo­gos tó­dí­tó a mo­dern­iz­mus mű­vé­sze­ti fő­pap­ja­i­hoz ké­pest. A sza­bad­szel­le­mű le­van­tei ha­jó­sok csak cso­dás szi­ge­tek­ről, Ka­lüp­szó ra­bul ej­tő tün­dér­szi­ge­té­ről fes­tik a kép­ze­let má­mo­ros köl­tői ké­pe­it, le­bi­lin­csel­ve a me­sé­re vá­gyó em­be­ri szel­le­met, va­la­hogy így:

 

Kört­ve mo­so­lyog kört­vén, pi­ros al­ma mo­so­lyog pi­ros al­mán,

Szöl­lõ függ szöl­lõ­fe­je­ken, fü­ge függ fü­gé­ken.

Va­la­mi­kor rég Ke­me­nes Jó­zsef így for­dí­tot­ta Ho­mé­roszt, s eb­ből lát­hat­juk, hogy ma­nap­ság már a for­dí­tás sem a ré­gi…

A kel­le­mes ha­zug­sá­gok­nak, köl­tői túl­zá­sok­nak ezt a vi­lá­gát vál­tot­ta fel a mű­vé­sze­ti élet­ér­zés bél­pok­los gon­do­la­ti struk­tú­rá­ja. Sal­va­dor Da­lí így ír nap­ló­já­ban: „Hozz ne­kem egy kis bo­ros­tyánt le­ven­du­la­olaj­ban és a vi­lág leg­fi­no­mabb ecse­te­it. Sem­mi sem le­het elég fi­nom meg­fes­te­ni Meis­so­ni ult­ra-reg­res­­szív stí­lu­sá­ban, szu­per-in­tu­i­tív de­lí­ri­u­mot, a misz­ti­kus és tes­ti ön­kí­vü­le­tet, ami el­ra­gad, ahogy a vá­szon­ra kez­dem vin­ni a Hit­ler hú­sán fe­szü­lő bőr­szíj ké­pét… Szól­tam Bre­ton­nak, hogy sür­gős, rend­kí­vü­li ülést hív­jon ös­­sze a cso­por­ton be­lül, hogy meg­tár­gyal­juk a hit­le­ri misz­ti­ku­mot a nietz­schei és an­ti­ka­to­li­kus ir­ra­ci­o­ná­lis szem­szö­gé­ből. Re­mél­tem, hogy a meg­be­szé­lés an­ti­ka­to­li­kus jel­le­ge csá­bí­ta­ni fog­ja Bre­tont. Rá­adá­sul Hit­lert tel­je­sen ma­zo­chis­tá­nak tar­tot­tam, aki azért in­dí­tott há­bo­rút, hogy hő­si­e­sen ve­szít­hes­se el. Iga­zá­ból olyan­faj­ta nagy­lel­kű tett vég­re­haj­tá­sá­ra ké­szült, ami­lye­ne­ket a cso­por­tunk ak­ko­ri­ban nagy­ra tar­tott…”

Így gon­dol­ko­dott Sal­va­dor Da­lí, akit And­ré Bre­ton Avida Dollarsszá (Dol­lár­ra Éhessé) anagrammált.

Vajh mit szólt vol­na eh­hez déd­nagy­apánk az Eré­nyes uta­zók­hoz cí­mű eper­je­si sza­bad­kő­mű­ves pá­holy­ban?

Ha ez a ki­té­rő vis­­sza­ve­zet a pok­los­ság­hoz, ak­kor ér­de­mes a pok­los­ság szó, a Me­có­ra (nem eb­ből ered a ma­ce­ra?) ere­de­ti ér­tel­mét ke­res­nünk. A böl­csebb zsi­dók is­mer­ték en­nek a szó­nak a lep­rán tú­li ér­tel­mét. Tud­ták, hogy plety­ka, ki­be­szé­lés, a „rossz nyelv” te­szik po­kol­lá az em­ber éle­tét. Iga­zá­ból fő­leg az idé­ző­jel nél­kü­li rossz nyelv, ami az el­sza­ba­dult tu­dat pes­ti­se. A ma­gá­val meg­telt lé­lek bű­ne, aki ilye­ne­ket mond, hogy min­den­ki pap vagy en­nek nyo­mán is, hogy min­den­ki mű­vész. Így áll tót­ágast Lu­ther­től Joseph Beyusig a be­ava­tás. Va­gyis az, hogy be­avat­ha­tom ma­ga­mat úgy, ahogy aka­rom. Nem kell vé­gig­jár­ni a lét­tra­dí­ció pen­gevé­kony ös­vé­nyét ha­lál­pon­to­san, ha­nem elég csi­pe­get­nem a szak­rá­lis és pro­fán ön­ké­nye­sen ki­vá­lasz­tott ele­me­i­ből, és ak­kor ben­nem az ele­ve lé­te­ző, kész pap és kész mű­vész majd eklektizál va­la­mit. Ha a női prin­cí­pi­um­mal vagy a Szűz Má­ria kul­tus­­szal nem tu­dok mit kez­de­ni, ak­kor el­ha­gyom. Ha Is­ten­nel a mű­vé­szet­ben nem tu­dok mit kez­de­ni, ak­kor szám­űzöm. Ha kell, in­di­vi­du­á­lis gőg­gel meg­te­rem­tem a hüb­risz szenthá­rom­sá­gát: min­den­ki pap, min­den­ki mű­vész, min­den­ki is­ten. Eb­ben a pil­la­nat­ban sül­­lyed el az az út, a leg­mé­lyebb be­ava­tás, amely­nek a vé­gén tény­leg bár­ki is­ten­né vál­hat – Is­ten fi­á­vá az em­ber fia –, ha ké­pes rá, ha elég bá­tor, hogy te­gye.

Ma­radj te csak bo­ró­ka, súg­ja a ten­ger fe­lől Poseidon, a leg­de­re­kabb gö­rög is­ten. Ahogy lá­tom, iga­za van. Szer­te itt a Veglián té­len-nyá­ron őr­zi kis tüs­kés ma­gát a sok bo­ró­ka­bo­kor igény­te­le­nül, szá­raz­sá­got és fa­gyot egy­aránt jól tűr­ve, ve­he­men­sebb rá­gó­gép kecs­kék­kel is szem­be­száll­va. Fá­ja las­san nö­vő, de erős, fa­ra­gás­ra al­kal­mas, s ahol nincs ti­sza­fa öröm­mel be­érik ez­zel is a pász­torfa­ra­gók. Gö­csör­tös ágai kis iga­zí­tás­sal Aph­ro­di­té, mind­nyá­junk Aph­ro­di­té­jé­nek vá­gyott tá­vo­li mez­te­len tes­tét idé­zik, hogy kön­­nyeb­ben ha­za­ta­lál­jon hoz­zá a pász­tor­kép­ze­let. A bo­ró­ka sok­ol­da­lú szol­gá­ja az em­ber­nek. Az egy­éves bo­ró­ka­bo­gyó éte­lek­hez, a két­éves sze­szes ita­lok­hoz ki­tű­nő fű­szer. A bo­ró­ka­olaj fer­tőt­le­ní­tő, mé­reg­te­le­ní­tő, bőr­gyó­gyí­tó. Szá­raz le­ve­le­it füs­tö­lő­szer­ként is hasz­nál­ták, hasz­nál­ják. Fő­leg azok, akik nem jut­nak töm­jén­hez, vagy nem sze­re­tik a töm­jén il­la­tát, mint az ör­dög vagy ké­nyes or­rú, szent­éle­tű szép­as­­szony­ok.

Az én vegliai kö­zön­sé­ges bo­ró­ká­im ki­vá­lasz­tott ro­ko­na a sí­nai-fél­szi­ge­ti édomi bo­ró­ka ezer évig is el­él­het. Il­la­tos fá­ja so­kak sze­rint a céd­ru­sé­nál is ér­té­ke­sebb. Ola­ját ha­lot­tak meg­ke­né­sé­re hasz­nál­ták. A hé­be­rek­nél a szol­gá­lat és a vé­de­lem, va­la­mint a hos­­szú élet szim­bó­lu­ma. A Bib­li­á­ban a si­va­tag­ban ma­gá­nyo­san ten­gő­dő alak­ját, az Is­te­nét el­ha­gyó bű­nös em­ber jel­kép­ének te­kin­tik. Bo­ró­kás lel­kű lett a vi­lág. Már meg­ér­ke­zett az an­ti­krisz­tu­si üze­net: vi­lág bo­ró­kái egye­sül­je­tek. Vagy ha nem, hát néz­zé­tek a me­zők li­li­o­ma­it, de leg­alább ol­vas­sá­tok Kereszty Zol­tán ha­son­ló cí­mű köny­vét a bib­li­ai nö­vé­nyek­ről: bo­ró­kák­ról, alo­ék­ról, bal­zsam­fák­ról, csá­szár­al­mák­ról, fá­tyol­vi­rág­ok­ról, fel­tá­ma­dás­vi­rá­gok­ról, méz­ves­­szők­ről, lé­te­zé­sünk ká­na­á­ni ol­da­lá­ról.

Ho­gyan vá­lik az is­ten­őr­ző bo­ró­ka is­ten­ta­ga­dó bo­ró­ká­vá? Ez mű­vé­sze­ti kér­dés, ez a mű­vé­szet kér­dé­se, ez a barzakh. Mi tör­té­nik va­ló­já­ban, ha el­ha­tá­roz­za az em­ber, hogy mű al­ko­tá­sá­ra ad­ja a fe­jét?

A kí­vül­ál­ló azt hi­szi, hogy ez egy egy­sze­rű fel­adat, jó­po­fa do­log, pe­dig ez egy po­kol­ra­szál­lás or­phe­u­szi és krisz­tu­si ér­te­lem­ben is. Or­phe­u­szi azért, mert min­dent, még Euridiké egyet­len sze­rel­mün­ket is el­ve­szít­het­jük egy rossz moz­du­lat­tal. Krisz­tu­si azért, mert egy em­ber, ön­ma­gunk meg­vál­tá­sa, meg­óvá­sa, be­ava­tá­sa a tét, és na­gyon kes­keny az ös­vény a be­ava­tás és az el­len­be­ava­tás ha­tá­rán. Egy pen­ge­vé­kony vo­na­lon kell nagy biz­ton­ság­gal ha­lad­ni. Er­ről a misz­ti­kus ve­szély­ről leg­pon­to­sab­ban az isz­lám ezo­té­ria barzakh sza­va be­szél.

Az Al-Furgan szúrában ezt ol­vas­hat­juk:

 

„és Ő az, aki hagy­ta a két ten­gert szom­szé­do­san foly­ni

– az egyik édes és íz­le­tes, a má­sik sós és ke­se­rű – és ket­te­jük kö­zé föld­szo­rost (barzakh) és ti­lal­mas ti­lal­mat ren­delt”.

 

Ha el­in­du­lunk ezen a barzakhon, ezen a haj­szál­vé­kony vá­lasz­tó­vo­na­lon, ele­in­te bi­zony­ta­lan lá­bak­kal, re­me­gő lé­lek­kel ta­po­gat­juk az utat, csak at­tól ret­te­günk, nem bi­csak­lik-e meg a lé­pés. Mi­kor már egy ki­csit biz­ton­sá­go­sab­ban lép­ke­dünk, azon el­mél­ke­dünk, hogy biz­to­san szét tud­juk-e vá­lasz­ta­ni ezt a két vi­lá­got, ame­lyik­nek bi­zony­ta­lan ha­tá­ra­in kó­bo­ro­lunk. Egy­szer azu­tán le­het, hogy el­jön a pil­la­nat, ami­kor már oly kön­­nyű lesz a lé­pés s oly szár­nya­ló a szív, hogy meg­kez­dőd­het a fel­emel­ke­dés. Ek­kor ész­re­ves­­szük, hogy nem en­nek a két vi­lág­nak a szét­vá­lasz­tá­sa a fő fel­adat, ha­nem van egy ma­ga­sabb ren­dű is: en­nek a két vi­lág­nak az ös­­sze­kap­cso­lá­sa. Köz­ve­tí­tés a két vi­lág kö­zött: száll­ni alá a pok­lok­ra. Ti­lal­mas ti­lal­mak kö­zött Is­ten­nek tet­sző­en ször­föl­ni szel­le­mi­leg. Úgy, mint a fény ját­szik a leg­szebb fest­mé­nye­ken. Mond­hat­juk fest­mény csak az, ahol a for­má­kat a fény be­avat­ja va­la­mi transz­cen­dens­be. A mo­dern­iz­mus leg­na­gyobb csap­dá­ja en­nek a be­ava­tó fény­nek az el­áru­lá­sa, ki­űzé­se a kép­ből.

 

Ha Fényt mon­dok, Is­tent mon­dom

Ha Is­tent mon­dok, a Fényt mon­dom

Szuhrawardi, az isz­lám misz­ti­kus fi­lo­zó­fus így pró­bál­ta meg­kö­ze­lí­te­ni a Fény lé­nye­gét az is­te­ni lé­nye­get, ami a fen­sé­ges­ben mu­tat­ja meg ma­gát, és eme­li ma­gá­hoz lel­kün­ket. Éle­tünk­ben kí­sért az ál­lan­dó be­ava­tás, s ha ezt nem ves­­szük ész­re éle­tünk mel­lett élünk, és va­la­hogy úgy já­runk, mint aki fi­a­ta­lon el­al­szik, és ar­ra éb­red, hogy el­telt az éle­te. Mi­lyen jó is len­ne már fi­a­ta­lon lát­ni olyan fest­mé­nye­ket, olyan szem­mel, amel­­lyel az em­ber a kép tisz­ta táv­la­tos tér­ide­jé­ben az örök­ké­va­ló­sá­gig is el­lát­hat. Csak ez a lá­tás ér­de­kes, ez a min­den föl­di vak­sá­gon tú­li lá­tás és lát­ta­tás. Az iga­zi fes­tőt ez a lát­ta­táské­pes­ség jel­zi, a töb­bi szó­ra sem ér­de­mes va­kí­tás, vagy ahogy a ma­gyar nyelv pon­to­san meg­ne­ve­zi, szem­fény­vesz­tés. Ha fényt mon­dok, Is­tent mon­dom. Ha Fényt ve­szí­tek, Is­tent ve­szí­tem és utat ve­szí­tek, utat hoz­zá és azt a le­he­tő­sé­get, hogy mi­kor már az idő nem hor­doz to­vább, vég­képp Is­ten­re bíz­has­sam ma­gam. El bír-e en­­nyit egy fest­mény? El bír-e en­­nyit a mű­vé­szet­nek ne­ve­zett, a be­ava­tás­tól a bo­hó­za­tig tán­co­ló je­len­ség? Vagy be­le­bé­nul a szel­lem, ha mind­ezt vé­gig­gon­dol­ja, és meg­vi­lá­go­so­dás he­lyett ki­üre­se­dik? Mi­lyen lét­tech­ni­ka kö­ze­lí­ti az em­bert a lét lé­nye­gé­hez? Elő­idéz­he­tő-e tu­da­to­san egy olyan ál­dott ál­la­pot, amellyel a szent ve­ge­tá­ció aján­dé­koz­za meg a nö­vé­nye­ket a vi­rág­zás pil­la­na­tá­ban, mi­kor ki­nyí­lik a vi­rág, és az egész nö­vény meg­te­lik lé­lek­kel? Vagy ez ma­ga a női prin­cí­pi­um cso­dá­ja, ma­ga a Má­ria-je­len­ség, ma­ga a tit­kos ér­tel­mű ró­zsa. Tisz­tes­sé­ge­sebb ró­zsa­ke­resz­te­sek ta­lán ezt vagy ezt is ke­res­ték. Ezt a lét­ér­zést, lét­te­rem­tést sze­ret­ték vol­na fér­fi­ként is át­él­ni. Ta­lán úgy is, mint Ril­ke a ben­nünk élő bel­ső nő­i­sé­get, ta­lán más­képp. Ta­lán er­re so­ha nem le­szünk ké­pe­sek, mert el­vesz­tet­tünk va­la­mit, mi­ó­ta „át­he­lyez­ték a fé­nye­ket”. De kik és ho­va he­lyez­ték át. Ta­lán ezt tud­ták, sej­tet­ték, sej­tik a nagy fes­tők, és vis­­sza­he­lye­zik a fé­nye­ket ere­de­ti he­lyük­re és ere­de­ti ál­la­po­tuk­ba. Úgy, mint az utol­só al­ki­mis­ta New­ton, ami­kor ki­mond­ta, hogy a fe­hér fény nem ho­mo­gén, ha­nem szí­nek­ből te­vő­dik ös­­sze. Mi­cso­da té­ve­dés ezt csak egy egy­sze­rű tu­do­má­nyos fel­fe­de­zés­nek te­kin­te­ni?

Én, ha fes­tő len­nék, csak ten­gert fes­te­nék, ta­lán azt mer­nék. Nem mer­nék em­be­ri ar­cot, az még­is csak az Ő ha­son­la­tos­sá­ga. Ab­ba Le­o­nar­do is majd be­le­őrült. Vé­gül fel­ta­lál­ta ő is a zse­ni­á­lis egy­sze­rű­sí­tést, azt, hogy Is­tent az Andro­gyn­ben tud­juk, eb­ben a föl­di lé­te­zés­ben, meg­ra­gad­ni. Fő­leg az­óta mi­ó­ta „át­he­lyez­ték a fé­nye­ket”. Azt a su­gár­zó, ti­tok­za­tos mo­soly­ban vib­rá­ló égi fényt, ami még az et­ruszk há­zas­pár ar­cán ott tün­dö­költ tü­né­keny tün­dé­ri­en, de még min­den­ki szá­má­ra meg­ra­gad­ha­tó­an.

 

Kü­lön­ben én úgy lá­tom, hogy a vi­lág egyet­len mú­ze­u­má­ban tö­ké­le­te­sen ér­zé­kel­he­tő a fény át­he­lye­zé­sé­nek pil­la­na­ta. Az athé­ni Akro­polis mú­ze­um­ban, ahol U alak­ban vé­gig­sé­tál­ha­tunk az óko­ri szo­bor­sor előtt, s majd­nem az U-alak­zat kö­ze­pé­nél el­tűn­nek a ti­tok­za­tos mo­so­lyú ark­an­gyalar­cok, és meg­je­len­nek a ki­üre­se­dett at­lé­taar­cok. Mint­ha ame­ri­kai di­vat­fi­csú­rok és ma­cák vál­ta­nák le azt a bölcs éte­ri ar­cot, mely vél­he­tő­leg egye­dül őriz­te meg At­lan­tisz múlt-jö­vő, jö­vő-múlt tit­kát. A jö­ve­vé­nyek „szé­pek”, tisz­ták, har­mo­ni­ku­sak, de már csak a disz­kosz­do­bó föl­di hús-for­má­já­nak szép­sé­gét hir­de­tik. És a disz­kosz­do­bó­nak már disz­kosz­do­bó agya van, s a lel­ke he­lyén egy disz­kosz, melyet már csak a nyers erő tud fel­emel­ni, a fény már so­ha. Ta­lán a re­ne­szánsz leg­na­gyobb csap­dá­ja, hogy csak eh­hez a for­ma­zsong­lőr vi­lág­hoz tu­dott vis­­sza­nyúl­ni és nem az ez előt­ti­hez. Pe­dig ab­ból a mo­soly­ból mi­lyen vi­lá­got le­he­tett vol­na, le­het­ne épí­te­ni, és új­ból meg­ta­nul­nánk na­gyobb re­mén­­nyel él­ni és meg­hal­ni.

A han­gyák élet­ve­szé­lye­sek. Ha ta­lál­ná­nak egy ne­kik tet­sző má­sik boly­gót, ké­pe­sek len­né­nek át­hor­da­ni oda a Föld­ről a föl­det. A Ma­rine Ter­ra­ce mel­lett egy kis te­rü­le­tet fü­ve­sí­tek. Re­mény­te­len vál­lal­ko­zás ez eb­ben a sí­vó nyár­ban, de egy re­mény­te­len vál­lal­ko­zás­sal több vagy ke­ve­sebb, az én ko­rom­ban már nem szá­mít. Kü­lön­ben is le­he­tő­sé­get kell ad­ni a ve­ge­tá­ci­ó­nak, mert ő ma­ga a re­mény, ta­lán még az Is­ten­nek is. Be­ge­reb­lyé­zem a fű­ma­got, szó­rok rá hu­muszt, la­pát­tal le­la­po­ga­tom, s mint ki jól vé­gez­te dol­gát te­kin­te­tem­mel vé­gig­si­mo­ga­tom a kis ve­te­ményt. Egy óra múl­va ar­ra já­rok, és fur­csa moz­gást ész­le­lek. Ezer­nyi han­gya gyűj­ti a fel­szí­nen ma­radt fű­ma­got lo­gisz­ti­kai zse­ni­a­li­tás­sal. Elő­ször a te­rü­let öt jól ki­vá­lasz­tott pont­já­ra, majd azt át­cso­por­to­sít­ja elő­ször há­rom, majd két hely­re. Ar­ra a két hely­re, ahol föld­alat­ti bi­ro­dal­muk be­já­ra­ta van. Es­té­re a há­rom nagy ma­rék­nyi fű­ma­got el­tö­kí­tik a föld szí­né­ről. Va­jon mi­ért kel­lett ne­kik ez a ren­ge­teg mag? Té­ve­dés­ből azt hit­ték, hogy ezek az ő széj­jel­szó­ró­dott báb­ja­ik, vagy föld­alat­ti ci­vi­li­zá­ci­ó­juk rak­tá­ra­i­ba gyűj­töt­ték egy han­gya-Jó­zsef pa­ran­csá­ra a ga­bo­nát, ké­szül­ve a hét szűk esz­ten­dő­re? Bár­mit is hit­tek, ha­lál­ra ítél­ték föld­alat­ti han­gya Agarthá­ju­kat. Ugyan­is a fo­lya­ma­tos lo­cso­lás­tól meg­duz­zad majd, és ki­csí­rá­zik lent az a ren­ge­teg mag, és a ve­ge­tá­ció fű­bur­ján­zá­sa szét­szur­kál­ja, szét­fe­szí­ti, szét­ron­csol­ja Han­gya­or­szá­got. Egy zse­ni­á­li­san jól szer­ve­zett ci­vi­li­zá­ci­ós terv szét­ve­ti az egész bi­ro­dal­mat. A han­gyák, akik vél­he­tő­en köz­vet­le­nül Is­ten „kom­pu­te­ré­re” van­nak kap­csol­va, min­den­re tö­ké­le­te­sen ké­pe­sek, csak egy­re nem, át­lát­ni Is­ten ter­ve­it. Azt, hogy Is­ten­nek a fű­vel is van ter­ve. Mi­lyen ér­tel­met­len az örök ma­ni­cheus kér­dés: hol a go­nosz a vi­lág­ban, Is­ten­ben vagy az em­ber­ben? To­la­ko­dik az a kur­va fű – mond­ta kö­ze­le­dő ha­lá­lá­ra utal­va Nagy Lász­ló egy-két év­vel ha­lá­la előtt Kó­sa Fe­renc­nek. To­la­ko­dik az a kur­va fű han­gya-Ma­gyar­or­szág szí­ve kö­rül is. Amint a han­gyák­nak, ne­künk is le kel­le­ne ci­pel­ni ér­té­ke­in­ket a Ma­gyar Agar­thá­ba vagy föl az Il­­lyés Gyula-i ma­gas­ba, ahol a ha­za van. Ho­gyan le­het­ne egy ilyen gi­gá­szi fel­adat­hoz egy ilyen el­át­ko­zott, el­árult, tör­me­léklel­kű nép­nek rá­csat­la­koz­ni Is­ten „kom­pu­te­ré­re”. Rá­adá­sul úgy, hogy ne egy is­me­ret­len is­ten gyűj­tes­se ve­lünk a szá­raz fű­ma­got az­zal a na­iv hit­tel, hogy gyer­me­ke­in­ket ment­jük és épít­jük a jö­vőn­ket, pe­dig…

Ma­gyar Agartha. Er­ről fan­tá­zi­ált mos­ta­ná­ban egy el­ár­vult szel­lem, egy ré­gi ha­son­ló cí­mű írá­som kap­csán. Ab­ban ar­ról fa­bu­láz­tam, hogy lé­tez­nie kell a nagy mi­to­lo­gi­kus Agartha min­tá­já­ra egy ma­gyar Agarthá­nak, aho­vá a több év­szá­za­dos le­ve­re­tés köz­ben a ma­gyar böl­csek han­gya­szor­ga­lom­mal le­ci­pel­ték szel­le­mi-lel­ki kin­cse­in­ket, és hogy el­jött az ide­je értemenni ezek­nek az ér­té­kek­nek, és van­nak, akik el­kezd­ték ezt a mun­kát. Az egy­ügyű­en el­ár­vult szel­lem vi­szont odá­ig ju­tott, hogy ez temp­lom­épí­tés sza­bad­kő­mű­ves ér­te­lem­ben és egy jól szer­kesz­tett ma­gyar­el­le­nes ös­­sze­es­kü­vés. Bo­csás­sa ezt meg a ma­gya­rok is­te­ne, aki lát­ja, hogy ma­nap­ság a vi­lág­ban az ös­­sze­es­kü­vé­sek­nél csak az ös­­sze­es­kü­vés-el­mé­le­tek bur­ján­za­nak job­ban, s már nem is le­het tud­ni, hogy va­ló­já­ban me­lyik a ve­szé­lye­sebb. Az biz­to­san élet- és köz­ve­szé­lyes, hogy egy­re ke­ve­seb­ben tu­dunk kü­lönb­sé­get ten­ni a bűn struk­tú­rá­ja és a struk­tú­ra bű­ne kö­zött. Vi­szont eb­ben az „ál­dott”, egy­ügyű ál­la­pot­ban – mint az ad­ri­ai ka­bó­cák a lá­bu­kat – so­kan a ki­cse­re­pe­se­dett agyu­kat re­sze­lik ál­lan­dó ér­tel­met­len­ség­gel. El­sza­po­ro­dott a ka­bó­cagon­dol­ko­dás. Egy­más­nak fe­szü­lő ol­da­lak, jobb­ol­dal és bal­ol­dal, li­be­rá­li­sok és kon­zer­va­tí­vok, sze­mi­ták és an­ti­sze­mi­ták, ras­­szis­ták és anti­rasszis­ták, lo­pok és an­ti­lo­pok re­szel­nek fá­rad­ha­tat­la­nul. Nem tö­rőd­ve az­zal, hogy Is­ten mit gon­dol egy nép­ről. Va­jon mit gon­dol ró­lunk, ma­gya­rok­ról, sze­gény ma­gya­rok­ról, han­gyama­gya­rok­ról? Meg kel­le­ne kér­dez­ni. Ta­lán Nagy Lász­ló vak­me­rő pró­fé­tai fel­szó­lí­tá­sá­val: ad­ja úgy is, ha nem ké­rem. Mond­ja úgy is, ha nem kér­jük, de mer­jük kér­ni, akár így? Ret­te­ne­te­set tud mon­da­ni az Is­ten. Mi pe­dig tör­té­nel­mün­ket fi­gyel­ve, Jób né­pe va­gyunk. Jób azon­ban min­den csa­pás köz­ben meg­tar­tot­ta a hi­tet. Ha meg­kér­dez min­ket az Úr, hogy mi mit tar­tot­tunk meg, mit vá­la­szo­lunk? Ta­lán azt, hogy mi meg­őriz­tük a nyel­vet, a nyel­ve­det, Uram, és nem kér­dez­tük so­ha, mi­ért kell Is­ten nyel­vé­nek buj­do­kol­nia…

For­dí­tott meg­vál­tás zaj­lik. A po­kol ké­szül ben­nün­ket meg­lá­to­gat­ni, és szálla fö­lé. Nap­ja­ink­ban min­den ed­di­gi­nél ra­fi­nál­tab­ban a Krisz­tus-je­len­sé­get nyá­laz­za kö­rül a po­kol. Vagy csak egy sá­tá­ni di­a­lek­ti­ka mű­kö­dik va­la­hogy így: ha nek­tek van szálla alá, ak­kor ne­künk is van szálla fö­lé, s eb­be be­le­sa­va­nyo­dik lel­künk hu­mu­sza, fő­leg ak­kor, ha tud­juk a ma­gyar reg­ösének mot­tó­já­val, hogy azt is meg­ad­hat­ja az a nagy Úr­is­ten: dó-re-mi-fá-szó-lá, szó-fá-mi-fá-szó-lá, szó-lá-szó-fá-mi-dó. 

 

 

 

 

 

 

 

RÁCZ ISTVÁN

 

Vallás, hit, szakralitás Egry József művészetében

 

 

Né­hány klas­­szi­kus fes­tő­mű­vé­szünk élet­mű­vén be­lül ki­emel­ke­dő je­len­tő­sé­gű­ek a hi­tük ál­tal ins­pi­rált, va­la­mint az ó- és új­szö­vet­sé­gi írá­sok szel­le­mé­ből, ese­mé­nye­i­ből, to­váb­bá a zsi­dó–ke­resz­tény ha­gyo­má­nyok­ból, kul­tú­rá­ból me­rí­tő ké­pek. A ma­te­ri­a­liz­mus csap­dá­já­ban ver­gő­dő mű­vé­szet­tör­té­ne­ti kor­szak után el­ér­ke­zett a ke­resz­tény alap­ve­té­sű vizs­gá­ló­dá­sok ide­je is, me­lyek fel­tár­hat­ják azo­kat a szel­le­mi ér­té­ke­ket, ame­lyek­ről egyes mű­vé­szek ese­té­ben leg­fel­jebb csak óva­to­san be­szél­het­tek a mű­elem­zők.

Csont­vá­ry Koszt­ka Ti­va­dar élet­mű­vé­ben csak né­hány ki­fe­je­zet­ten bib­li­ai mű ta­lál­ha­tó. Fe­renczy Kár­oly sej­tel­mes, il­let­ve Egry Jó­zsef im­ma­te­ria­li­zá­ló­dott ké­pei után a XX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben szín­re lé­pő Vaj­da La­jos, Bá­lint End­re, Or­szág Li­li el­von­tabb, ám Kon­dor Bé­la ha­gyo­má­nyos ala­pok­ra épít­ke­ző élet­mű­vé­nek esz­mei ge­rin­cét al­kot­ják azok a ké­pek, me­lyek a szak­ra­li­tás­sal át­ha­tott transz­cen­dens ré­gi­ók­ba emel­ked­nek. Ők azok a mű­vé­szek, akik át­tör­ték a Mun­kácsy Mi­hály ál­tal fém­jel­zett re­a­lisz­ti­kus lát­ta­tás kor­lá­tait, a prog­ram­sze­rű szak­rá­lis mű­vé­szet, a ró­mai is­ko­la sé­má­it, va­la­mint az er­köl­csi-szo­ci­á­lis in­dít­ta­tá­sú té­ma­fel­dol­go­zá­sok gyak­ran tar­tal­mát vesz­tett ar­tisz­ti­ku­mát.

 

In­nen néz­ve jog­gal ál­la­pít­hat­ta meg Kál­lay Er­nő még 1926-ban: „Ben­nünk nincs meg a ma­gunk át­en­ge­dé­sé­nek, az egyé­ni kö­rül­ha­tá­rolt­ság­ból el-ki­fe­lé tö­rek­vő oda­adás­nak, az esz­mé­ben… va­ló tel­jes át­lé­nye­gü­lés­nek az a ra­jon­gá­sa, mely az oro­szo­kat, és az az ide­a­liz­mus, mely a né­me­te­ket jel­lem­zi. Min­dig, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött ott a vá­lasz­fal énünk és a nem én kö­zött. Hi­ány­zik ben­nünk a köz­pont, mely­ben mint vég­ső meg­fej­tés­ben egy­aránt meg­ol­dott­nak, nyu­ga­lom­ra ju­tott­nak él­het­nők lé­nyünk bel­ső és kül­ső prob­lé­má­it. Nin­cse­nek misz­ti­ku­saink…”1

A me­ta­fi­zi­ká­ra ér­zé­keny Egry Jó­zsef, Vaj­da La­jos, Bá­lint End­re, Or­szág Li­li, to­váb­bá Kon­dor Bé­la mun­kás­sá­ga óta meg­ha­la­dott­nak te­kint­het­jük Kál­lai Er­nő fen­ti meg­ál­la­pí­tá­sát, mert ezek a mű­vé­szek ké­pe­sek vol­tak fel­fog­ni, át­él­ni, al­ko­tá­sa­ik­ban köz­ve­tí­te­ni a lé­te­zés Te­rem­tő­jé­nek szak­rá­lis-transz­cen­dens misz­té­ri­u­mát. Mű­vé­sze­tük a gon­dol­ko­dó és in­tu­i­tív szel­lem, az ih­le­tett al­ko­tói kész­ség egye­te­mes ér­vé­nyű tel­je­sít­mé­nye. Nem an­­nyi­ra gya­kor­ló val­lá­sos­sá­guk len­dí­tet­te őket a misz­ti­ka ha­tá­ra­i­ra, ha­nem a lel­kük mé­lyén mun­kál­ko­dó hit, a be­lő­le fa­ka­dó me­ta­fi­zi­kai szem­lé­let.

Gyer­mek­ko­rá­ban Egry Jó­zsef (1883–1951) sze­gény­ség­ben élt. A tár­sa­da­lom szám­ki­ve­tett­jei, el­ha­gyott­jai éle­té­be leg­fel­jebb na­gyobb ün­ne­pe­ken, jó­té­kony­sá­gi ak­ci­ók so­rán, csa­lá­di ese­mé­nyek al­kal­má­val – val­lá­sos rí­tu­sok ré­vén – szű­rő­dött be né­mi égi fény. Fel­jegy­zé­se­i­ben Egry ko­rai él­mé­nyei kö­zött em­lí­ti meg a temp­lo­mo­kat, szent­ké­pe­ket, bú­csú­kat, hús­vé­ti hí­mes to­já­so­kat, mint­egy jel­zé­sé­ül an­nak, hogy már kis­ko­rá­ban ér­ték val­lá­sos szí­ne­ze­tű ha­tá­sok.2 Fa­lu­si kör­nye­ze­te és any­ja pél­dá­ja nyo­mán plán­tá­ló­dott lel­ké­be afféle né­pi val­lá­sos­ság­ban gyö­ke­re­ző ős­ke­resz­tény ér­zü­let, mely az­tán a Ba­la­ton te­ré­ben és Ba­da­csony kör­nyé­ké­nek né­pe kö­zött egy­re in­kább ki­bon­ta­ko­zott ben­ne. Krisz­tus Egry Jó­zsef szá­má­ra em­ber­kö­ze­li, meg­szen­te­lő pél­da­kép, ugyan­ak­kor a szen­ve­dő, ár­tat­la­nul bán­tal­ma­zott em­ber pél­da­ké­pe is. S pél­da­ké­pe volt egy­sze­rű, tisz­tes­ség­ben meg­öre­ge­dett, val­lá­sos any­ja is, akit imá­ra kul­csolt kéz­zel, áhí­tat­ba me­rül­ve örö­kí­tett meg (Édes­anyám, 1929 k.).

Kül­föl­di ta­nul­mány­út­ja­in a ré­gi mű­vé­szek kö­zül Mem­ling, Van Eyck, Remb­randt, Grüne­wald ké­pe­it ta­nul­má­nyoz­ta. Grüne­waldot azért tar­tot­ta ko­ra (1528) egyik leg­na­gyobb fes­tő­jé­nek, mert „ke­vés mes­ter tet­te an­­nyi­ra ma­gá­é­vá Krisz­tust a pik­tú­rá­ban, mint ő”. Olasz­or­szág­ban (1930) a „ko­rai ke­resz­té­nye­ket”, a mo­zai­ko­kat, va­la­mint a Six­tus ká­pol­na Mi­che­lan­ge­lo­-fest­mé­nye­it cso­dál­ta.

Egry Jó­zse­fet te­hát már ko­ra gyer­mek­ko­rá­ban meg­érin­tet­ték val­lá­si él­mé­nyek, érett fej­jel pe­dig a ré­gi mes­te­rek mun­ká­it meg­is­mer­ve ta­pasz­tal­ta, hogy mi­lyen fon­tos a fes­tő szá­má­ra a Bib­li­á­ból me­rí­tett té­ma. Leg­ko­ráb­bi ilyen mű­ve egy Krisz­tus-fej (rajz, 1901), hos­­szú ha­jú, sza­kál­las, szim­met­ri­kus kom­po­zí­ció, akár­csak az 1907 kö­rü­li Krisz­tus, mely ha­son­ló­sá­got mu­tat az 1914-es Ön­arc­kép­pel. 1905-ben ki­ál­lí­tá­son sze­re­pelt az Es­ti ima, az 1919-es egy­ház­mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tá­son pe­dig a Pro­ces­sio (szén­rajz), Jé­zus (pasz­tell), az Úr Jé­zus Krisz­tus, az utób­bi olaj­ké­pet egy 1936-os ár­ve­ré­si köz­löny is em­lí­ti. Cí­mén kí­vül nem tud­ni töb­bet a Kép­ző­mű­vé­szek Új Tár­sa­sá­ga (KUT) 1924. évi tár­la­tán be­mu­ta­tott Szent Csa­lád­ról sem, akár­csak az 1908-ra da­tált Ve­ro­ni­ka ken­dő­jé­ről. A Krisz­tus Em­mausz­ban cí­mű ké­pén (is­me­ret­len he­lyen) há­rom mű­vész ül a szo­bá­ban, az aj­tón ke­resz­tül pe­dig Krisz­tus lép be. Az utób­bi té­má­kat Egry ké­sőbb új­ból meg­fes­tet­te.

A kor­szak ki­emel­ke­dő mű­ve az 1909 kö­rül ke­let­ke­zett Ádám és Éva, a bűn­tu­dat ké­pe az egész akt­ban áb­rá­zolt Ádám­mal és Évá­val. Szié­ná­val és zöld­del fes­tett, sze­ces­­szi­ós jel­le­gű al­ko­tás ez, ma­guk­ba mé­lyedt ala­kok­kal. Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű mű a lap­pan­gó Szim­bó­lum (1912) – a hoz­zá ké­szült tanulmány a szin­tén 1912-es Ön­arc­kép hát­ol­da­lán lát­ha­tó. Kas­sák La­jos el­is­me­rés­sel írt ró­la. Va­ló­ban kö­zel áll­ha­tott hoz­zá ez a Gol­go­ta-kép, me­lyen mun­kás függ a ke­resz­ten, alat­ta két tár­sa áll, a hát­tér­ben pe­dig lo­vas eresz­ke­dik le a domb­ol­da­lon.

Egry Jó­zsef 1916-ban ke­rült elő­ször a Ba­la­ton mel­lé, ahol 1918-ban vég­leg le­te­le­pe­dett. Sor­sa ve­tet­te ide, nem pe­dig a vi­lág­tól va­ló el­vo­nu­lás igé­nye, va­la­mi­fé­le tár­sa­dal­mi­lag mo­ti­vált bel­ső emig­rá­ció kény­sze­re, mint azt egye­sek meg­pró­bál­ták sors­for­du­la­tá­ba be­le­ma­gya­ráz­ni. Fe­le­sé­gül vet­te Pauler Ju­lis­kát (aki­vel, az as­­szony el­ső fér­jé­nek ha­lá­la után, 1941-ben egy­há­zi há­zas­sá­got is kö­tött) –, ez volt a sors­for­du­lat. Keszt­he­lyen és Ba­da­csony­to­maj­ban két val­lá­sos nő élt Egry mel­lett: fe­le­sé­ge és édes­any­ja. Ők egy­más kö­zött val­lá­si kér­dé­sek­ről is be­szél­get­tek, de Egry eb­be ide­gen­ke­dett be­kap­cso­lód­ni. Ide­gen­ke­dett at­tól, hogy hi­tét szó­ban ki­fe­jez­ze. Nincs rá adat, hogy fe­le­sé­ge vagy any­ja té­ma­vá­lasz­tá­sa­it be­fo­lyá­sol­ta vol­na, de né­hány keszt­he­lyi ké­pén őket is meg­fes­tet­te. Nem mo­dell­ként, ha­nem ben­ső­sé­ges együt­te­sek­ben, bib­li­ai ese­mé­nyek rész­ve­vő­je­ként, a hit­ből vi­gaszt me­rí­tők meg­sze­mé­lye­sí­tő­je­ként.

Egry a Ba­la­ton és kör­nyé­ké­nek ta­nul­má­nyo­zá­sa köz­ben raj­zo­kat és szín­váz­la­to­kat ké­szí­tett, imp­resszio­nisz­ti­kus táj­ké­pe­ket, exp­res­­szi­o­nis­ta kom­po­zí­ci­ó­kat fes­tett, pél­dá­ul a Krisz­tus Em­mausz­bant (1920 k.). A ké­pen temp­lom­tor­nyos keszt­he­lyi vá­ros­rész­let lát­ha­tó, a nagy­ab­la­kos szo­bá­ban asz­tal mel­lett ta­nít­vá­nyok ül­nek – Egry, Ju­lis­ka, a ma­ma és még egy fi­gu­ra –, Krisz­tus pe­dig meg­áld­ja őket.

Az 1959-ben Egry szel­le­mé­hez mél­tat­lan ha­mi­sí­tás­sal „Vö­rös igaz­ság”-nak utó­lag el­ne­ve­zett, ugyan­csak 1920 kö­rü­li ké­pen le­haj­tott fe­jű, imád­ko­zó, il­let­ve bi­za­lom­mal fel­te­kin­tő ala­kok fö­lé fény­be ­vont, át­vál­to­zó­ban levő Krisz­tus emel­ke­dik, aki Luk­ács evan­gé­li­u­ma sze­rint (24. fe­je­zet, 50–51. rész) „…ke­zét föl­emel­ve meg­ál­dot­ta” a ta­nít­vá­nyo­kat, és „ál­dás köz­ben meg­vált tő­lük”. A bal­ol­da­li, Krisz­tus­ra né­ző nő Ju­lis­ka, mel­let­te a tá­vol­ba né­ző fér­fi Egry, a fej­ken­dős fi­gu­rák egyi­ke pe­dig va­ló­szí­nű­leg az édes­any­ja. Az áhí­tat, a bi­za­ko­dás ké­pe ez a Menny­be­me­ne­tel (cím a szer­ző­től!), mely­nek té­má­ja, emel­ke­dett­sé­ge, a meg­je­le­ní­tet­tek hi­te ki­zár­ja, hogy Egry Jó­zsef a pro­le­tár­dik­ta­tú­ra „vö­rös igaz­sá­gát” akar­ta vol­na meg­je­le­ní­te­ni. A kép, mely a vesz­tett há­bo­rú utá­ni idő­ben ké­szült, a hit­ben va­ló fel­ol­dó­dást pél­dáz­hat­ja ugyan, de nem je­len­tett po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lást, mint azt a kép­cím (má­sik, mar­xis­ta vál­to­za­tá­ban Vö­rös Krisz­tus) be­le­ve­tí­tet­ni igye­ke­zett. S itt ér­de­mes meg­em­lí­te­ni Grüne­wald isen­heimi ol­tá­rá­nak Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sa cí­mű ké­pét, mely­nek fény­kör­ében a már anyag­ta­lan­ná vált test a szét­tárt ka­rok­kal, to­váb­bá a vö­rö­ses szín hasz­ná­la­ta fel­tű­nő ha­son­ló­sá­got mu­tat Egry ké­pé­nek Krisz­tus alak­já­val és rész­ben szín­vi­lá­gá­val.4 De mathis Neithart Gothart, az­az Grüne­wald egyéb­ként is ha­tott Egry­re: a Krisz­tus si­ra­tá­sa a Sír­ba­té­tel­re, az isen­heimi ol­tár Gol­go­tá­já­nak drá­má­ja, Krisz­tus-fe­je a Tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus­ra.

A Krisz­tus Em­mausz­ban és a Menny­be­me­ne­tel szo­ro­san ös­­sze­tar­to­zik, mert a fel­tá­ma­dás és az azt kö­ve­tő em­mau­szi je­le­nés, va­la­mint, hogy „fel­ment a me­nnyek­be” a Krisz­tus-hí­vők szá­má­ra ke­resz­tény hi­tük alap­ját je­len­ti. (Luk­ács mind­két ese­ményt evan­gé­li­u­ma utol­só fe­je­ze­té­ben hoz­za.)

Egry Jó­zsef a Ba­la­ton mel­lé ér­ve vol­ta­kép­pen ha­za­ta­lált. Szü­lő­föld­je kö­ze­lé­ben olyan kö­zeg­be ke­rült, amely még őriz­te bon­tat­lan har­mó­ni­á­ját, ősi pan­non kul­tú­rá­ját. „Szó­val – mint ír­ta – gyö­nyö­rű a Ba­la­ton vi­lá­ga. Nem cso­da, hogy a leg­egy­sze­rűbb hétköz­nap is ün­nep­pé tud len­ni ben­ne.” Ott „min­den fi­gu­ra va­la­mi ün­ne­pi meg­je­le­nés­ben ma­gasz­to­sul”. Eb­ben a ma­gasz­tos gon­do­la­tok­ra ins­pi­rá­ló kör­nye­zet­ben Egry gon­dol­ko­dá­sa to­vább mé­lyült, esz­me­vi­lá­ga gaz­da­go­dott. Már Keszt­he­lyen élt, ami­kor egy éj­sza­ka élet­re szó­ló él­mény­ben volt ré­sze, me­lyet Kas­sák La­jos – Egry el­be­szé­lé­se nyo­mán – ci­zel­lált mon­da­tok­ban jegy­zett le. Idéz­zük: „Éle­tem egyik leg­na­gyobb él­mé­nye volt az az éj­sza­ka – mon­dot­ta Egry –, mi­kor a ha­lá­szok­kal elő­ször ki­men­tem a víz­re. Sem­mi mást nem lát­tam, csak a gyö­nyö­rű csil­la­gos eget és a tük­rö­ző­dő vi­zet, a la­dik kön­­nyen rin­gott ve­lünk, s va­la­mi re­me­gő pá­ra ös­­sze­kö­töt­te kö­rü­löt­tem az eget és a vi­zet s ek­kor úgy érez­tem, hogy va­la­hol a vég­te­len­ség kö­ze­pé­ben va­gyok s en­nek az éj­sza­ká­nak az át­élé­se új­ra ke­zem­be ad­ta az ecse­tet. Nem ér­de­kel­tek töb­bé az imp­resszio­nisz­ti­kus ter­mé­szeti meg­fi­gye­lé­sek, nem akar­tam »ki­vá­gá­so­kat« csi­nál­ni. Szin­te tárgy­ta­lan volt az ins­pi­rá­ció, ami he­ví­tett, ké­pe­im­ből ki­ma­rad­tak a zá­ró­vo­na­lak, a szí­ne­im le­be­gők­ké let­tek, s ar­ra tö­re­ked­tem, hogy a min­den­ség­hez va­ló vi­szo­nyo­mat fe­jez­zem ki ál­ta­luk.”5

Az anya­gi vi­lá­gon túl, a Min­den­ség – a tel­jes egész – ma­gá­ban fog­lal­ja a me­ta­fi­zi­ka, a transz­cen­den­cia vi­lá­gát is, a tel­jes szel­le­mi lé­tet. Egry Jó­zsef ké­pe­in az em­ber ben­ne él a ter­mé­szet­ben, örül szép­sé­gé­nek, ugyan­ak­kor a csak meg­sejt­he­tő, még­is va­la­mi­kép­pen üze­nő tá­vo­li vi­lá­got is für­ké­szi; né­ha meg­hök­ken­ve, más­kor cso­dál­koz­va, uj­jong­va vagy alá­za­to­san. Elég csak olyan fő ­mű­vek­re hi­vat­koz­ni, mint az ég­re mu­ta­tó szán­tó­ve­tő­vel a Dé­li­bá­bos pá­rás fé­nyek (1923), a bot­já­ra tá­masz­ko­dó Ba­la­to­ni pász­tor (1926), a pász­tor­ral, te­he­nek­kel az időt­len De­le­lés (1926) – Egry ide­jé­ben a dél­idő­nek még szak­rá­lis tar­tal­ma volt –, a pál­ma­fás Ön­arc­kép nap­sü­tés­ben v. Fes­tő (1927), az Egry vi­lá­gát vi­zi­o­ná­ló mo­nu­men­tá­lis Szi­vár­vány (1927), a fény­ha­sá­bok­ból kom­po­nált tü­ne­mé­nyes Kon­da (1934), a re­á­lis va­ló­ját el­vesz­tő Fi­gu­ra a ba­la­to­ni tér­ben (1929), a sza­ma­ras Taor­mi­nai he­gyek kö­zött (1930), az ös­­sze­fo­gott tö­me­gű, csu­pa rit­mus, a táj ál­tal meg­idé­zett vi­lá­got a stég­ről cso­dá­ló fi­gu­rá­val a Szig­li­ge­ti kú­pok v. Szig­li­ge­ti est (1936 k.), az 1942-es Sző­lő­hegy a pi­he­nő ka­pá­ló­val, a moc­ca­nat­lan ter­mé­szet­ben me­di­tá­ló Hor­gá­szó (1936), az Arany­ka­pu (1943–44) az őszi fé­nyek pom­pá­já­ban el­ha­jó­zó vi­tor­lás­sal. No­ha Egry Jó­zsef a Ba­la­ton vi­lá­gát fes­ti, még­sem a Ba­la­ton, ha­nem ő ma­ga a köz­pont, mint aho­gyan a fel­so­rolt ké­pek szin­te mind­egyi­kén ön­ma­gát he­lye­zi a je­len­sé­gek köz­pont­já­ba. Mű­ve­in em­be­ri gon­do­la­tok, ref­le­xi­ók szó­lal­nak meg, ezek­hez a ter­mé­szet, an­nak je­len­sé­gei a mé­di­um sze­re­pét töl­tik be. Ezek ins­pi­rál­ják a mű­vészt, ami­kor „meg­szó­lal­tat­ja” a ter­mé­sze­tet, mely­ről csak az em­ber be­szél.

Az a tá­gas, fényit­tas pan­nó­ni­ai kör­nye­zet, amely­be Egry ke­rült, ma­gá­val ra­gad­ta őt egy ad­dig szá­má­ra is­me­ret­len szfé­rá­ba. Er­ről 1926-ban így val­lott: „A tér, a vég­te­len ér­de­kel… En­gem a fény ma­ga iz­gat. Az at­mosz­fé­ra, amely – archi­tek­to­ni­kus. Ná­lam a fény, a pá­ra, for­mát nyer, mint ma­ga a fi­gu­ra. Be­töl­ti a te­ret.” Fel­jegy­zé­se­i­ben pe­dig eze­ket ír­ta: „A Ba­la­ton­nak sa­já­tos je­len­sé­gei, opá­los szí­nei, pá­rás fé­nyei… van­nak. Gyors vál­to­za­tai, a misz­ti­kus dé­li­bá­bos je­len­sé­gek­től az el­vont abszt­ra­há­lá­sig.”6

Ké­pe­i­ben 1921–22-től a fény al­ko­tó­elem, a kom­po­zí­ció ré­sze, be­töl­ti az egész kép­fe­lü­le­tet. Fény­épít­mé­nyei időt­len nyu­gal­mat árasz­ta­nak vagy vál­to­zé­ko­nyan ta­gol­ják a te­ret. Egry szin­te me­ta­fi­zi­kai ér­te­lem­ben akar­ta meg­ra­gad­ni té­má­it, s ez rit­káb­ban ké­pe­i­nek tár­gyá­ban, in­kább at­mosz­fé­rá­já­ban re­a­li­zá­ló­dik. Nem fi­zi­kai, ha­nem szel­le­mi ér­te­lem­ben vett at­mosz­fé­rá­já­ban: örök­ér­vé­nyű­sé­gé­ben, áhí­ta­tá­ban (Ba­la­to­ni fé­nyek, 1926; Isola Bel­la, I–II., 1930; Ve­ri az ör­dög a fe­le­sé­gét, 1930; Ki­de­rül, 1931; Nap a víz­tü­kör­ben, 1937 k.; Nap­fel­kel­te, 1940. k.; Vissz­hang, 1940;. Szi­vár­vány, 1940; Ezüst­ka­pu, 1941).

Egry Jó­zsef a ma­ga egyé­ni – át­gon­dolt, fes­té­sze­tünk­ben sen­ki más­ra nem jel­lem­ző – fény­fel­fo­gá­sá­val akar­va-aka­rat­la­nul a misz­ti­ku­sok ro­ko­ná­vá vált. Vár­ko­nyi Nán­dor ír­ja: „A fény­kép­zet a misz­ti­ku­sok­nak úgy­szól­ván kö­zös ele­mi él­mé­nye, az át­szel­le­mü­lés, a ré­vü­let ex­tá­zis gya­ko­ri ta­pasz­ta­la­ta, pri­mer is­ten­él­mény­nek ne­vez­het­jük. Val­lá­si­lag azo­nos Szent Já­nos evan­gé­li­u­má­nak kez­dő ké­pé­vel: „(Is­ten­ben) vala az élet, és az élet vala az em­be­rek vi­lá­gos­sá­ga, és a vi­lá­gos­ság a sö­tét­ség­ben fény­lik.”7

Egrynek a vi­lág­egye­tem­hez va­ló vi­szo­nya te­hát nem re­du­ká­ló­dik szub­jek­tu­má­nak a ter­mé­szet­re ve­tí­tett ref­le­xi­ó­já­ra, ha­nem me­ta­fi­zi­kai táv­la­to­kat nyit. Fi­lo­zó­fi­á­ja nem pan­te­iz­mus, hi­te transz­cen­dens egy­is­ten­hit, Krisz­tus­sal a köz­pont­ban.

Egy in­ter­jú­ban him­ni­kus emel­ke­dett­ség­gel szólt az örök és egye­dül va­ló élet­ről: „A mű­vé­szet a lé­lek ün­ne­pe. Ün­ne­pi ru­hát ve­szek a lel­kem­re, ha fes­tek… Ha ma­gam­ra öl­töm, ál­ta­la nagy­sze­rű kap­cso­lat­ba ke­rü­lök az örök és egye­dül va­ló élet­tel. Aki pe­dig az élet­tel, a nagy­be­tűs Élet­tel kap­cso­lat­ba ke­rül, nem te­het mást, mint hogy uj­jong és má­mo­ros, mert meg­ada­tott ne­ki az a cso­da, hogy él­het, hogy lát­hat­ja a reg­gelt, a pá­rás Ba­la­tont, hogy lát­hat­ja a Na­pot, hogy lát­hat­ja az őszt és a ta­vaszt. És néz­ze, hogy mi­lyen nagy és vég­te­len az élet jó­sá­ga – még szi­vár­ványt is lát­hat az em­ber.” Egry Jó­zsef nem­csak az örök élet­ben, ha­nem az evi­lá­gi élet ér­tel­mé­ben is hitt. „A je­len­nel szem­be­ni fa­nyar­sá­ga mel­lett – mint Ber­náth Au­rél ír­ja – vég­ső bi­za­ko­dás és áhí­tat pa­rázs­lott ben­ne, s ez nem hunyt ki be­lő­le so­ha.” Ez igaz ná­la val­lá­si ér­te­lem­ben is. No­ha nem járt temp­lom­ba, Krisz­tus-hi­vő, egye­te­mes szem­lé­le­tű em­ber volt, s mint ro­ko­na – hi­te­les ta­nú –, Bo­gyai Pi­ros­ka (Egry­né test­vér­ének le­á­nya) mond­ta ró­la: „Is­ten kö­zel­sé­gé­ben élt, va­la­hol az ab­szo­lút dol­gok­kal volt kap­cso­lat­ban.” 1951. má­jus 21-ei utol­só nap­ló­be­jegy­zés­ének be­fe­je­zé­se­ként ezt ír­ta: „Gyak­ran imád­ko­zom; ké­rek Is­ten­től egy kis egész­sé­get.” S mi­u­tán meg­gyónt – Bo­gyai Pi­ros­ka köz­lé­se –, 1951. jú­ni­us 19-én csen­de­sen meg­halt.8

Az 1920-as évek ele­jé­től a kö­vet­ke­ző val­lá­sos tár­gyú ké­pe­ket fes­tet­te: Krisz­tus a gyer­me­kek kö­zött (1922), Ká­in és Ábel (19269, Szent Kris­tóf a Ba­la­ton­nál (1927), Szent Kris­tóf a faluban (1927), Sze­gény ha­lá­szok (1929), Ke­resz­te­lő Szent Já­nos (1930 k.), Ka­rá­cso­nyi ének v. Bet­le­hem-já­rás (1932), Krisz­tus a pri­bé­kek kö­zött I. (1930. MNG), Krisz­tus a pri­bé­kek kö­zött II. (1940. mgt.), Tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus I. (1929 k.), Tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus II. (1940 k. mgt.), Ve­ro­ni­ka (1943), Cso­dá­la­tos ha­lá­szat (1944). Ke­resz­tury De­zső köz­lé­se sze­rint ma­gán­tu­laj­don­ban lé­te­zik még egy Cso­dá­la­tos ke­nyér­sza­po­rí­tás cí­mű mű, de er­ről nem tu­dunk töb­bet.

Ezek kö­zül a Sze­gény ha­lá­szok­nak csak fe­ke­te-fe­hér rep­ro­duk­ci­ó­ja is­mert. A kép bal ol­da­lán a ha­lá­szo­kat meg­ál­dó dics­fé­nyes Krisz­tus lát­ha­tó, mö­göt­te két ta­nít­vány, kö­zü­lük az egyik gyen­gé­den a Mes­ter vál­lá­ra te­szi a ke­zét. A kép jobb fe­lén két ha­lász húz­za ki a há­lót a fod­ro­zó­dó-csil­lo­gó víz­ből. Krisz­tus ál­dá­sa a ha­lá­szok mun­ká­ját szen­te­li meg, a kép ez­zel je­le­ní­ti meg Egry Jó­zsef gon­do­la­tát: „A Ba­la­tont a sze­gény ha­lá­szok avat­ták szent­té.” Ugyan­csak fe­ke­te-fe­hér rep­ro­duk­ci­ó­ról is­me­rős a Cso­dá­la­tos ha­lá­szat, me­lyen két ha­lász a zsák­mán­­nyal küsz­kö­dik, egy a bár­ka or­rá­ban uj­jong, egy má­sik, a pa­don ülő pe­dig Jé­zust szim­bo­li­zál­ja Luk­ács (5. fe­je­zet) és Já­nos (21. fe­je­zet) evan­gé­li­u­ma szel­le­mé­ben. Egry nyil­ván­va­ló­an is­mer­te a té­má­já­ul vá­lasz­tott bib­li­ai ese­mé­nye­ket, me­lyek hely­szí­nét a Ba­la­ton­ba he­lyez­te át. Mint ba­la­to­ni em­ber és hor­gász pe­dig is­mer­te a ha­lá­szo­kat is, akik­ről egész sor ké­pet fes­tett: Keszt­he­lyi ha­lá­szok, 1920 k., Ba­la­to­ni ha­lá­szok – egyi­ke a ko­rai fő ­mű­vek­nek – 1923, Ha­lá­szok I, 1933, Ha­lá­szok II., 1935, Ha­lá­szat, 1941., stb. Eze­ken a ké­pe­ken is azt fes­tet­te meg, amit át­élt („én min­dig azt fes­tem, amit élek” – ír­ta), s ez épp­úgy ér­vé­nyes ha­lász-ké­pe­i­re, mint az akár so­ro­za­tok­ba szed­he­tő más té­má­i­ra.

A rep­ro­duk­ci­ó­ból is­mert mű­vek kö­zül a Ve­ro­ni­ka9 ér­de­mel még em­lí­tést, a lep­len el­mo­só­dó tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus-fej­jel és Ve­ro­ni­ka meg­ket­tő­zött, Krisz­tus­ra ve­tő­dő pro­fil­já­val. A Krisz­tus a gyer­me­kek kö­zött fa­lu­si ut­cát áb­rá­zol, a gyer­me­kek­hez le­haj­ló Krisz­tus­sal – a té­ma le­írá­sa mind­há­rom szi­nop­ti­kus evan­gé­li­um­ban sze­re­pel. Még nem egé­szen ki­for­rott mű, rá­il­lik azon­ban Egry szép gon­do­la­ta: „Nincs szebb, mint krisz­tu­si­val ta­lál­koz­ni va­la­mi sze­gény­váj­ta ut­cá­ban.” A Nem­ze­ti Sza­lon­ban sze­re­pelt a Krisz­tus a sze­gé­nyek közt cí­mű pasz­tell, s adat van egy Krisz­tus ke­nye­ret oszt cí­mű kép­ről is, meg­sze­gett ke­nyér­rel és hal­lal, de mind­két kép lap­pang.

A kö­vet­ke­ző mű­vek vi­szont – egy ki­vé­te­lé­vel – is­mere­tesek, és a ma­gyar fes­té­szet ki­emel­ke­dő al­ko­tá­sai kö­zé tar­toz­nak. Éva fi­a­i­nak, a föld­mű­ves Ká­in­nak és a juh­pász­tor Ábel­nek ős­tör­té­ne­te is vis­­sza­té­rő­en fog­lal­koz­tat­ta Egry Jó­zse­fet, amíg a ki­ér­lelt vál­to­za­tot meg­al­kot­ta. Az egyik vál­to­zat (egy má­sik is­me­ret­len) 1919-ben, a nagy öl­dök­lé­sek után ké­szült. Ezen Egry – épp­úgy, mint ko­ra­be­li al­ko­tá­sain – még küsz­kö­dik a fén­­nyel, a táj da­ra­bok­ra tö­re­de­zett, a két fi­gu­ra pe­dig ta­nul­mány-jel­le­gű. Az 1926-os Ká­in és Ábel vi­szont már ele­mi ere­jű al­ko­tás. A test­vér­gyil­kos­ság­ba a ter­mé­szet be­le­re­meg, a fa ko­ro­ná­ját vi­ha­ros ég ci­bál­ja, s mi­köz­ben Ká­in föld­re ­ro­gyó test­vér­ét agyon­üt­ni ké­szül, a pász­tor ál­tal ott­ha­gyott te­he­nek mit sem sejt­ve bé­ké­sen áll­nak a Ba­la­ton­ban. Egry ér­zel­mi vi­lá­gá­ból ki­rob­ba­nó al­ko­tás ez, er­re a hő­fok­ra még ő is csak rit­kán he­vült fel.

A két Kris­tóf-kép vi­szont bol­dog ván­dor­lás a gyer­mek Jé­zus­sal a Ba­la­ton part­ján, il­let­ve a „fa­lu­ban”. Alap­gon­do­la­tuk két él­mény­re ve­zet­he­tő vis­­sza. Az egyik Szent Kris­tóf, a Krisz­tus-hor­do­zó le­gen­dá­ja, mely sze­rint az óri­á­si fér­fi a meg­áradt fo­lyón ma­gát a gyer­mek Jé­zust vit­te át. A má­sik Egry élet­raj­zi fel­jegy­zé­sé­re ala­poz­ha­tó. Ezt ír­ta: „5–6 éves le­het­tem. Ho­má­lyo­san em­lék­szem az ak­ko­ri vi­lá­gunk­ra, kü­lön­bö­ző ván­dor­lá­sa­ink­ra, nagy ha­va­zá­sok­ra, vi­zek­re, apám nya­ká­ba ka­pasz­kod­va.” A Szent Kris­tóf a fa­lu­ban cí­mű vál­to­za­ton a ház alatt fo­lyó ka­nya­rog, raj­ta át­ve­tett pal­ló, a híd, ame­lyen Kristóf-Egry ép­pen át­ér­ve, a nya­ká­ba ka­pasz­ko­dó gyer­mek­kel, ke­zé­ben a ván­dor­bot­tal nagy lé­pés­sel megy to­vább. Bol­dog­ság­ér­zés, ön­fe­ledt­ség len­gi kö­rül a ké­pet, mely a fe­hér­fé­nyű, gir­be-gur­ba Ba­la­ton-fel­vi­dé­ki fal­vak­ban érin­ti meg az em­bert. A dom­bos táj, a két ház, a Kris­tóf-fi­gu­ra meg­for­má­lá­sa ké­pi­leg egyen­ér­té­kű, min­den rész­le­té­ben tisz­tá­zott, igaz. A Szent Kris­tóf a Ba­la­ton­nál ma­gá­val ra­ga­dó kom­po­zí­ci­ó­já­ban ha­tal­mas len­dü­le­tű, vég­te­len­sé­get su­gal­ló, ová­lis tó­par­ton Kris­tóf lép­del a gyer­mek­kel. Az ég men­­nyei fé­nyek­kel áraszt­ja el a tá­jat, kü­lön fény­nya­láb­bal a ván­dort. Bár a le­gen­da sze­rint Kris­tóf cse­le­ke­de­té­vel ma­gá­ra vet­te az élet ter­hét, ezen a ké­pen Jé­zus nem te­her, ha­nem olyan kis­gyer­mek, aki a gye­rek­sze­re­tő Egry­nek nem ada­tott meg. Meg­fes­tet­te hát a Gyer­me­ket! S köz­vet­ve em­lé­ket ál­lí­tott ap­já­nak is, akit már nem tu­dott ma­ga mel­lé ven­ni.

A Ka­rá­cso­nyi ének a bet­le­he­me­zést, a Bet­le­hem-já­rást na­iv báj­jal ál­lít­ja a né­ző elé. A na­i­vi­tást Egry a tő­le szo­kat­lan szög­le­tes, kis­sé bum­for­di for­mák­kal ér­zé­kel­te­ti. A szo­bá­ban le­cö­ve­kelt bet­le­he­me­sek kö­zül az egyik há­zi­lag ké­szí­tett temp­lo­mot tart, a kép bal ­ol­da­lán pe­dig rusz­ti­kus, te­rí­tett asz­tal áll. Egry ide­jé­ben még szo­kás volt a bet­le­he­me­zés, te­nye­res-tal­pas „pász­to­rok­kal”, aki­ket vers­mon­dás és kán­tá­lás után il­lett meg­ven­dé­gel­ni. De a ven­dég­lá­tó há­zi­gaz­da nincs se­hol, nem is hi­ány­zik, mert a kép min­den sal­lang­tól men­te­sen a lé­nyeg­re tö­rek­szik. Ugyan­ak­kor be­te­kin­tést en­ged ab­ba a pu­ri­tán kör­nye­zet­be, mely­ben a fes­tő Ba­da­csony­to­maj­ban élt.

A Ke­resz­te­lő Szent Já­no­son Egry Jé­zus meg­ke­resz­te­lé­sét a Ba­la­ton te­ré­be ál­lít­ja, a víz­tü­kör táv­la­tos fe­hér sík­ját a fo­nyó­di dom­bok zár­ják le. Az elő­tér­ben há­rom fi­gu­ra lát­ha­tó. Kö­zé­pen a ke­resz­te­len­dő Jé­zus, túl­vi­lá­gi szel­lem­ké­pé­vel, a bal­ ol­da­lon az ese­ményt né­ző fi­gu­ra, a jobb ­ol­da­lon pe­dig a ke­resz­te­lő, Já­nos, aki te­nye­ré­vel vi­zet me­rít a Ba­la­ton­ból. Ezt a té­mát Egry kü­lön ké­pen is meg­fes­tet­te (Víz­be­né­ző), a víz­me­rí­tés pe­dig egy él­mé­nyét örö­kí­ti meg: „Lát­tam egy öreg pa­rasz­tot – ír­ja –, mi­kor be­le­már­tot­ta uj­ját a Ba­la­ton­ba, és ke­resz­tet ve­tett ma­gá­ra – meg­ha­tó volt.” Ki más is le­het­ne Egry Jó­zsef Ke­resz­te­lő Szent Já­no­sa, mint ez a Ba­la­ton vi­zé­vel ön­ma­gát meg­hin­tő öreg pa­raszt. A lé­lek­ből fel­tö­rő áhí­tat, mely az öreg­em­bert meg­érin­tet­te, Egry al­ko­tá­sá­ban val­lá­sos ér­tel­me­zést nyert. Egyet le­het ér­te­ni Olt­vá­nyi (Ár­tin­ger) Im­re vé­le­mé­nyé­vel, mely sze­rint Egry „ódai szár­nya­lá­si­nak val­lá­sos ér­tel­mez­he­tő­sé­ge szár­ma­zá­sá­nak rom­lat­lan pa­rasz­ti gyö­ke­re­i­re mu­tat, ősi, kol­lek­tív áhí­tat­ér­zés­re, mely el­sőd­le­ges for­mu­lá­zá­sok­ra ké­pes…”

A két Krisz­tus-kép a pri­bé­kek­kel kü­lön ér­de­kes­sé­ge, hogy az el­ső vál­to­zat 1930-ban, míg a má­so­dik tíz év múl­va, 1940 kö­rül ke­let­ke­zett. A Krisz­tus a pri­bé­kek kö­zött I. az Egryé­ket is súj­tó 1929–1930-as vi­lág­gaz­da­sá­gi vál­ság ide­jé­ből va­ló, raj­ta a meg­kö­tö­zött ke­zű Krisz­tus kö­nyö­ké­vel a kép al­só szé­lé­nek tá­masz­ko­dik, mel­let­te-mö­göt­te egy-egy ka­la­pos, il­let­ve sil­des-sap­kás pri­bék áll. A bal ­ol­da­li fur­kós­bo­tot szo­ron­gat, de hogy ar­ca – mint mo­nog­rá­fu­sa ír­ja – Egry ön­arc­ké­pe len­ne, két ok­ból is ki­zárható. Az egyik, hogy ez az ér­ze­lem­men­tes mar­co­na fej ka­rak­te­ré­ben egy­ál­ta­lán nem ha­son­lít Egry gyöt­rő­dő ön­arc­ké­pe­i­re, a má­sik pe­dig, hogy Egry job­ban tisz­tel­te Krisz­tust, és nem kö­vet­he­tett el ak­ko­ra ot­rom­ba­sá­got, hogy akár szim­bo­li­ku­san is ön­ma­gát fes­se pri­bék­nek. A „pri­bék­ség” nem tar­to­zott jel­lem­vo­ná­sai kö­zé. Itt két „vég­re­haj­tó­ról” van szó, akik – akár Jé­zus meg­kín­zói – pa­ran­csot tel­je­sí­te­nek a ki­szol­gál­ta­tot­tal, a véd­te­len­nel szem­ben. Ezt az ér­tel­me­zést alá­tá­maszt­ja Egry­nek Fruch­ter La­jos­hoz 1931. no­vem­ber 19-én írt le­ve­le, amely­ben ezt kö­zöl­te ve­le: „… nem le­het az em­ber an­­nyi­ra ci­ni­kus, hogy (a vég­re­haj­tók zak­la­tá­sa­i­nak – R. I.) lé­nye­gét ne érez­ze, lát­tas­sa.”

A Tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus I. nem is­mert vál­to­za­tá­ról an­nak ide­jén (Reg­gel, 1929. aug. 12.) Bá­lint Je­nő tu­dó­sí­tott: „Egry­nek van egy ké­pe: né­hány ult­ra­ma­rin ös­­sze­ve­gyü­lé­se a mart rozs­da­bar­ná­val: egy bör­tön­ab­lak. Mö­göt­te Krisz­tus tö­vis­ko­szo­rús fe­je su­gár­zik va­la­mi égi vi­lá­gos­ság­ban. A Fény fes­tő­jé­nek ar­ca vi­lá­gít ab­ban.” Hoz­zá­te­het­jük: szen­ve­dés­él­mé­nye is, mint az előb­bi kép Krisz­tu­sá­ban. A má­sik, az is­mert kép, a Tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus II. (1940 k.) szín­ben és meg­for­má­lás­ban ha­son­lít az el­ső­höz. Krisz­tus fe­je Egry tra­gi­kus élet­ér­zé­sű ön­arc­ké­pe­i­nek be­te­tő­zé­se, a szim­bo­li­kus ér­tel­mű rác­­csal, egy­ben azo­no­su­lás az em­ber szen­ve­dé­sé­vel. Mert bár a fes­tő uj­jon­gó ké­pek­ben di­csér­te az éle­tet, nem fe­led­kez­he­tett meg ar­ról sem, amit fi­a­ta­lon át­élt: a „gyöt­rő ron­da­sá­gok­ról”, a fér­fi­ko­rá­ban dú­ló há­bo­rúk­ról, az ap­róbb na­gyobb gon­dok­ról, a lép­ten-nyo­mon ta­pasz­talt em­be­ri gyar­ló­sá­gok­ról s az egész éle­tét vé­gig­kí­sé­rő be­teg­sé­gé­nek meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ról. S no­ha mint mé­lyen­já­ró el­me fel­is­mer­te, hogy „az iga­zi mű­vész kön­­nye le­tö­röl­he­tet­len” – szen­ve­dé­sét ma­gá­ban hord­ja, és azt nem is akar­ja fel­ol­da­ni –, mű­vé­sze­te olyan szin­té­zis, mely esz­me­vi­lá­gá­nak szél­ső pó­lu­sa­it – a küz­del­met és har­mó­ni­át – az élet­mű egé­szé­ben össz­hang­ba hoz­za. Kül­de­té­se volt, s csak cso­dál­ha­tó, hogy vé­ges ere­jé­vel ele­get tett an­nak, amit sor­sa rá­ru­há­zott: emel­ke­dett szel­le­mű mű­vé­sze­tén be­lül szak­rá­lis mű­vé­sze­tünk sa­já­tos as­pek­tu­sú, ki­emel­ke­dő rep­re­zen­tán­sá­vá vált. 

 

 

JEGYZETEK

 

l           Kál­lai Er­nő: Új ma­gyar pik­tú­ra. 1900–1925. 1926, Amicus-kiadás, 13–14.

2          Rácz Ist­ván: Küz­de­lem és har­mó­nia Egry Jó­zsef esz­me­vi­lá­gá­ban. Mű­vé­szet, 1972. már­ci­us, 19.

3          Kas­sák La­jos: Egy em­ber éle­te. 1966, Mag­ve­tő Ki­adó, 812.

4          Kampis An­tal: Grüne­wald. Budapest, 1964, Kép­ző­mű­vé­sze­ti Alap Ki­adó­vál­la­lat, 24. rep­ro­duk­ció.

5          Kas­sák La­jos: Val­lo­más ti­zen­öt mű­vész­ről. Bu­da­pest, 1942, 26.

6          Egry bre­vi­á­ri­um. Ke­resz­tury De­zső ta­nul­má­nyá­val. 1973, Veszp­rém Me­gyei Mú­ze­u­mi Igaz­ga­tó­ság ki­ad­vá­nya,

168.

7          Vár­ko­nyi Nán­dor: Az el­ve­szett pa­ra­di­csom. 1988, Pan­nó­nia Köny­vek, 108.

8          Az is­mer­te­tett ada­tok köz­lé­sé­nek he­lye és ide­je: Ba­da­csony, 1970. au­gusz­tus 17.

9          A Veronicát (olaj­pasz­tell, 1943) és a Cso­dá­la­tos ha­lá­sza­tot (olaj, 1944) 1949-ben, az Új Idők Iro­dal­mi In­té­zet

Rt. ál­tal ki­adott, Genthon Ist­ván be­ve­ze­té­sé­vel el­lá­tott Egry-könyvecskében rep­ro­du­kál­ták.

 

 

 

 

 

 

NAGY GÁSPÁR

 

Búcsú Vörös Lászlótól

 

 

Egy tisz­ta em­ber­től bú­csú­zom, egy le­gen­dás lap, le­gen­dás fő­szer­kesz­tő­jé­től, aki ma­ga per­sze til­ta­koz­na e jel­ző el­len, ha sze­mé­lyé­re vo­nat­koz­ta­tom. Mert ter­mé­sze­tes sze­rény­sé­ge, igaz­ság­sze­re­te­te ke­rül­te az ef­fé­le fel­leng­zős­nek tű­nő meg­fo­gal­ma­zá­so­kat. Azt mon­da­ná: tet­tem a dol­gom, vagy ahogy Már­ton Áron, Er­dély szent éle­tű, már­tír püs­pö­ké­nek jel­mon­da­tá­ból köl­csö­nöz­zük, me­lyet Vö­rös Lász­ló is na­gyon jól is­mert: Non recuso laborem, az­az nem vo­na­kod­tam, nem fu­ta­mod­tam meg a mun­ká­tól.

De ki is volt ez a tisz­ta em­ber, ez a haj­lít­ha­tat­la­nul be­csü­le­tes, bá­tor fő­szer­kesz­tő, aki a „nyü­szít­ve tá­ma­dó gyá­va­ság” ko­rá­ban 11 ke­rek évig, 1975–1986 kö­zött állt a sze­ge­di Ti­sza­táj élén? Ta­lán nem szer­zői el­fo­gult­ság ré­szem­ről, ha so­kak­ra hi­vat­koz­va mon­dom, a leg­jobb, leg­tá­ga­sabb ho­ri­zon­tú ma­gyar kul­tu­rá­lis fo­lyó­irat élén, amíg po­li­ti­kai okok­ból szer­kesz­tő-tár­sa­i­val együtt le nem vál­tot­ta a ké­ső Ká­dár-kor­szak, szép eu­fe­miz­mus­sal pu­ha dik­ta­tú­rá­nak ne­ve­zett őr­le­tő gé­pe­ze­te, nem lé­te­ző cen­zú­ra-hi­va­ta­la, föl­je­len­tő gon­do­lat­rend­őr­sé­ge. Ahogy im­már tud­ha­tó, mind­ez tör­tént a párt­fő­tit­kár sze­mé­lyes uta­sí­tá­sá­ra, mert ki tud­ja mi­ért, kü­lö­nö­sen ér­zé­keny volt 1956-ra, s ma­gá­ra vet­te ama nem ép­pen pa­tyo­la­tos inget…

Há­rom év múl­va, a rend­szer­vál­to­zás haj­na­lán, Nagy Im­re és már­tír­tár­sa­i­nak te­me­té­se után, 1989 jú­li­u­sá­ban re­ha­bi­li­tál­ták Vö­rös Lász­lót. De már nem lett töb­bé fő­szer­kesz­tő. A posz­tot if­jabb szer­kesz­tő­tár­sa­i­ra hagy­ta.

Vö­rös Lász­ló Mély­kú­ton szü­le­tett 1934. ok­tó­ber 14-én. A kö­zép­is­ko­lát Kis­kun­ha­la­son az ép­pen ak­kor ál­la­mo­sí­tott nagy­hí­rű Szilády Áron re­for­má­tus gim­ná­zi­um­ban vé­gez­te, ahol az ál­la­mo­sí­tás után is ma­rad­tak ki­tű­nő ta­ná­rok, ma­radt a hí­res Szilády-s szel­lem, ahol pél­dá­ul Ady End­re köl­té­sze­té­nek sze­re­te­té­re okí­tot­ták, be­lé­plán­tál­va tán leg­job­ban ma­gyar­ság­fél­tő- és is­ten­fé­lő gyö­nyö­rű ver­se­it, me­lye­ket Vö­rös Lász­ló leg­több­ször idé­zett ta­nít­vá­nya­i­nak. Sze­ge­den volt egye­te­mis­ta 1957–1962 kö­zött, ma­gyar-tör­té­ne­lem sza­kon vég­zett. Egye­te­mi do­cens­ként a Jó­zsef At­ti­la Tu­do­mány­egye­tem új­ko­ri ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­ti tan­szé­kén ok­ta­tott 1962-től 1996-os ko­rai nyug­dí­ja­zá­sá­ig.

1967-től a Ti­sza­táj ro­vat­ve­ze­tő­je, majd 1975 kö­ze­pé­től le­vál­tá­sá­ig és a lap be­til­tá­sá­ig, te­hát 1986 jú­li­u­sá­ig fő­szer­kesz­tő­ként jegy­zi a le­gen­dás fo­lyó­ira­tot.

Utol­só in­ter­jú­já­ban, me­lyet ez év jú­li­u­sá­ban adott a Ma­gyar Nem­zet­nek, így jel­lem­zi a Ti­sza­tá­jat, amely az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­nak – kü­lön hang­súl­­lyal be­le­ért­ve a ha­tá­ra­in­kon tú­li író­kat – ér­ték­fel­fe­de­ző és -őr­ző or­gá­nu­ma volt. Il­­lyés Gyu­la, Sü­tő And­rás, Ká­nyá­di Sán­dor, Csoóri Sán­dor és má­sok leg­jobb kéz­ira­ta­i­nak ál­lan­dó és ki­tün­te­tett pub­li­ká­ci­ós he­lye.

„A fo­lyó­irat az egyik zász­ló­vi­vő­je volt a szel­le­mi meg­úju­lá­si, de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­si fo­lya­mat­nak. Iro­dal­mi ér­té­ke­ket se­gí­tett nap­vi­lág­ra hoz­ni, le­he­tő­vé tet­te, hogy az ol­va­só­kö­zön­ség ezek­hez hoz­zá­jus­son. Az én sze­re­pem a két mun­ka­tár­sam­mal, An­nus Jó­zsef­fel és Olasz Sán­dor­ral az volt, hogy mer­tük vál­lal­ni an­nak az ak­kor nem ke­vés ve­szél­­lyel já­ró mun­ká­nak a koc­ká­za­tát. És meg­tor­pa­ná­sok, ke­rü­lő utak nél­kül, vi­szony­lag kö­vet­ke­ze­te­sen vég­hez­vit­tük.”

Ezek­nek a ke­mény, mond­hat­ni li­dér­ces évek­nek rész­re­haj­lás nél­kü­li pon­tos lát­le­let­ét ír­ta meg Vö­rös Lász­ló Szi­go­rú­an el­len­őr­zött mon­da­tok cím­mel, mely ta­valy lá­tott nap­vi­lá­got a Ti­sza­táj-köny­vek so­ro­za­tá­ban, s mely­ről rá­di­ónk­ban is szól­tunk. A könyv té­má­ja az al­cím­ben ol­vas­ha­tó: A fő­szer­kesz­tői ér­te­kez­le­tek tör­té­ne­té­ből, 1975–1986. A szo­ci­a­lis­ta kul­túr­po­li­ti­ka, amint a hír­he­dett és ugyan­csak szo­ron­gá­sos fő­szer­kesz­tői ér­te­kez­le­te­ken gya­kor­lat­ban be­mu­tat­ja a há­rom T (tá­mo­gat, tűr, tilt) el­vé­nek „ékes vi­rá­ga­it”, az­az leg­in­kább az úgy­ne­ve­zett „köz­lés­po­li­ti­kai hi­bá­kat”, mely­ben a Vö­rös Lász­ló fő­szer­kesz­tet­te lap bi­zony élen járt. Ti­zen­egy éven át ír­ta, je­gyez­te gyöngy­be­tű­i­vel ezen ér­te­kez­le­tek kró­ni­ká­ját, hogy az­tán szin­te vég­ren­de­let­ként, ala­pos jegy­zet­anyag­gal, név­mu­ta­tó­val asz­ta­lunk­ra te­gye a kor­sza­kot hi­deg ob­jek­ti­vi­tás­sal át­vi­lá­gí­tó és le­lep­le­ző do­ku­men­tu­mot, bíz­vást mond­hat­juk: ezt a nem akár­mi­lyen tit­ko­kat tu­dó, hi­te­les for­rás­ként hasz­nál­ha­tó tan­köny­vet.

Mi­vel a Ti­sza­táj szo­mo­rú vég­já­té­ká­ban sor­sunk szo­ro­san egy­be­fo­nó­dott, és ba­rát­sá­gunk még in­kább el­mé­lyült, jó volt ol­vas­ni e könyv mot­tó­ja­ként, ki­tün­te­tő, hol­to­mig őr­zen­dő de­di­ká­ci­ó­ja fö­lött, Ady so­ra­it, me­lyet Vö­rös Lász­ló, az em­ber, az iro­dal­már, a fő­szer­kesz­tő min­dig bát­ran kép­vi­selt és val­lott:

 

S ha kés­le­ke­dik az okos­ság,

Nem po­é­ta-faj­ták okoz­zák!

 

Ked­ves Lász­ló! Drá­ga Ba­rá­tunk! Im­már tud­juk és leg­ked­ve­sebb köl­tőd­del mond­juk: Té­ged „Csön­de­sen és vá­rat­la­nul át­ölelt az Is­ten.”

Le­gyen meg az Ő aka­ra­ta. Tisz­ta és ro­mol­ha­tat­lan em­lé­ked meg­őriz­zük.

 

Nyu­godj bé­ké­ben!

 

 

 

 

 

BUDA FERENC

 

Szécsi Margit laudációja

 

 

Ör­ven­de­ni il­len­dő, hogy ke­mény ti­zen­öt esz­ten­dő­vel ha­lá­la után Szécsi Mar­git is vég­re a Ma­gyar Örök­ség ré­sze s ré­sze­se le­het.

Éle­té­nek s a nem­rég múlt­ba ha­nyat­ló láz­fol­tos XX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ki­tel­je­se­dő köl­té­sze­té­nek el­sőd­le­ges szín­te­re a kül­vá­ros, ame­lyet kí­vü­le s előt­te egye­dül Jó­zsef At­ti­la emelt ilyen ma­gas­la­tok­ba. Ne szű­kít­sünk azon­ban s ne sze­gé­nyít­sünk: e tö­ré­keny as­­szony ki­vé­te­le­sen gaz­dag vi­lá­gú po­é­zi­se épp an­nak ré­vén vá­lik erős­sé s egye­te­mes­sé, hogy ma­gá­ba öle­li, föl­mu­tat­ja s tün­dé­ri­leg fönn le­beg­te­ti a tér-, idő- és lé­lek­be­li ma­gyar va­ló­ság ki­ta­pint­ha­tó­an konk­rét ké­pe­it s kép­le­te­it. Be­lül­ről fa­ka­dó su­gár­zás­sal, tü­zes szí­nek­kel, fé­nyek­kel, ám fe­ke­te ár­nyak­kal tel­jes ké­pei, a sza­bad és zár­tabb for­mák­ban egy­aránt ele­ven erő­vel lük­te­tő vers­be­szé­de a má­so­ké­val ös­­sze­té­veszt­he­tet­le­nül öt­vö­zi egy­be szer­ves egés­­szé az ős­ha­gyo­mányt a leg­újab­bal. Min­den te­kin­tet­ben mél­tó pár­ja ez a köl­té­szet a ve­le hol­tig társ Nagy Lász­ló­é­nak.

„Meg­sej­tek és meg­ítél­ni áhí­tok min­dent, ami ben­nün­ket nem sze­ret­ni, de meg­aláz­ni, fel­hasz­nál­ni, ido­mí­ta­ni akar – min­dent, ami szár­nya­kat ta­rol” – ír­ja egyik köny­ve utó­sza­vá­ban.

Ha ma él­ne, va­jon mi sza­va len­ne a nyá­ri – és té­li és min­den­ko­ri – ba­zár-so­ron szó­nok­ló ki­he­vült ko­fák­ra? Ar­ra, hogy ma is épp­úgy – sőt még in­kább – min­den, de min­den el­adó?

Visszatéríthető-é az el­ve­szett, el­ve­szí­tett Éden?

Köl­tő­nek van-é egyéb va­gyo­na, mint az örö­kül ka­pott ta­golt be­széd?

Foly­tat­hat­nám bár, de kér­dé­se­i­met itt be­re­kesz­tem.

Szécsi Mar­git élet­mű­ve a Ma­gyar Örök­ség ré­sze im­má­ron hi­va­ta­lo­san is. Jó ezen ör­ven­de­nünk.

Ke­vés­bé ör­ven­de­tes, hogy a ma­gyar li­te­rá­to­rok Szécsi Mar­git­tal szem­be­ni adós­sá­ga egy­elő­re még le­ro­vat­lan. Ide­je vol­na leg­alább né­hány rész­le­tet tör­lesz­te­ni eb­ből a tar­to­zás­ból. 

 

2005. szep­tem­ber 12.