Beata mundi

Tódor János: Aluljárók népe

 

 

Tó­dor Já­nos ar­ról az iszapmély em­be­ri vi­lág­ról ír, ame­lyik­ről, ha sze­mé­lye­sen nem érin­tett az em­ber, nor­má­lis eset­ben hal­vány fo­gal­ma sin­csen. Bör­tön­la­kók, ál­la­mi gon­do­zot­tak, haj­lék­ta­la­nok, szki­zof­rén ápol­tak… pá­ri­ák. Hogy szép­iro­dal­mi szo­ci­og­rá­fia-e az Alul­já­rók né­pe cí­mű köny­ve, eb­ben nem va­gyok bi­zo­nyos. A Két évad a Ba­ha­má­kon, a Tank­réd, A Zárt El­mé­től az él­he­tő éle­tig ta­lán igen, a töb­bi in­kább a tény­föl­tá­ró új­ság­írás meg a szo­ci­og­rá­fia ha­tá­rán he­lyez­ke­dik el (utób­bi fe­lé ha­jol­va), mond­juk: do­ku­men­ta­ris­ta iro­da­lom. Azon­ban hogy szo­ci­og­rá­fia vagy tény­fel­tá­ró új­ság­írás, ezek a mű­faj­el­mé­le­ti prob­lé­mák Tó­dort egy­sze­rű­en nem ér­dek­lik, ahogy az iro­dal­mi ká­no­nok sem, sem az ural­ko­dók, sem a nem ural­ko­dók. Köny­vé­nek mot­tó­já­ul a fe­ne­gye­rek Charles Bu­kows­kit idé­zi: „Egy író­nak azt kell pa­pír­ra vet­nie, amit lát és érez, füg­get­le­nül a kö­vet­kez­mé­nyek­től. Vi­szont mi­nél több kö­vet­kez­mén­­nyel szem­be­sül, an­nál ve­he­men­seb­ben len­dül tá­ma­dás­ba. Egye­sek sze­rint ez őrült­ség, sze­rin­tem majd­nem igaz­ság” – ezt te­kint­het­jük Tó­dor Já­nos ars po­e­ti­cá­já­nak is. Az ol­va­só per­sze rög­tön gya­nak­szik (kor­tü­net), itt va­la­ki na­gyon ki akar ug­rat­ni (hadd szól­jon!)…

Mind­egy, hogy mi a mű­fa­ja, köny­ve min­den­eset­re föl­zak­la­tó és nyug­ta­la­ní­tó – akar­tam ír­ni, csak hát ép­pen ar­ról van szó, hogy nem az. Tör­vény­sze­rű­en nem le­het az. Jól­le­het iga­zán nyers, sem­mi szé­pel­gés, sem­mi mo­ra­li­zá­lás ben­ne (már ha meg tu­dunk egyez­ni a mo­ra­li­zá­lás meg a mo­rá­lis íté­let fo­gal­mi kü­lön­bö­ző­sé­gé­ben), sőt még az iró­nia mint ko­runk di­va­tos hang­üté­se is jócs­kán al­kal­maz­va van. Min­den együtt áll te­hát. Csak­hogy… a könyv ele­ve ku­darc­ra van ítél­ve.

Tó­dor Já­nos köny­vét ki­zá­ró­lag azért ol­vas­tam el, mert va­la­me­lyest ba­rá­ti kap­cso­lat­ban va­gyok a szer­ző­vel, be­csü­löm szen­ve­dé­lyes igaz­ság­ke­re­sés­ét, kor­rekt­sé­gét, egyéb­ként va­ló­szí­nű, hogy a ke­zem­be sem ke­rül (nem ke­rül­het, is­mer­ve a könyv­ki­adás/-ter­jesz­tés ano­má­li­á­it), vagy ha még­is, fél­re­te­szem – nagy­já­ból is­mer­jük a prob­lé­má­kat, nincs mit ten­ni. A ré­gi pa­rancs nem ér­vé­nyes (ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus), az új meg nem jó sem­mi­re (va­ló­sítsd meg ön­ma­gad!). A könyv ku­darc­ra van ítél­ve – a prob­lé­ma nincs „te­ma­ti­zál­va” a ve­ze­tő mé­di­u­mok­ban, sem az író, az ugyan fő­vá­ro­si szü­le­té­sű, de most épp „vi­dé­ki” kis ki­adó szűk kör­ben is­mert szer­ző­je –, pár ba­rát, is­me­rős el­ol­vas­sa (szí­ves­ség­ből ne­tán), eset­leg egy-két ap­ró reci, és ez­zel be is fe­je­ző­dött a mű utó­éle­te.

Ho­lott a tár­sa­da­lom lel­ki­is­me­re­té­re akar hat­ni, az ol­va­só­ban meg­pen­dí­te­ni a lát­ha­tat­lan és sze­mély­te­len kö­zös lel­ki­is­me­ret reá eső ré­szé­nek szá­la­it. Tisz­te­let­re mél­tó tö­rek­vés. Mó­ricz meg a fa­lu­ku­ta­tó írók or­szá­gá­ban ma csak ke­vés ha­son­ló­ról tu­dok. Szer­vác Jó­zsef (†), Tar Sán­dor (†), Var­ga Im­re, Ze­lei Mik­lós, Rott Jó­zsef s még nyil­ván né­há­nyan, aki­ket nem is­me­rek. Az un­der­class­ról, a pe­ri­fé­ri­á­ról Gion Nán­dor (†) elé­gi­kus „pes­ti el­be­szé­lé­sei” szól­tak leg­utóbb to­rok­szo­rí­tó sze­líd­ség­gel, rész­vét­tel és sze­re­tet­tel. Ar­ról a ré­teg­ről, ame­lyik va­ló­já­ban „nem szá­mít”. Gion köny­vét szin­tén pél­dá­za­tos vissz­hang­ta­lan­ság (kö­zöny) fo­gad­ta.

* * *

Tó­dor Já­nos új köny­ve va­ló­já­ban két kö­tet ös­­sze­vo­ná­sa, az „egyik”, a kö­tet mint­egy fe­le a Két évad a Ba­ha­má­kon egy 1989-ben írt bör­tön­szo­ci­o­ló­gia a ba­racs­kai bün­te­tés­vég­re­haj­tó in­té­zet­ről, a „má­sik” könyv az ös­­szes töb­bi írás, a kö­rül­be­lül a ki­lenc­ve­nes évek­től nap­ja­in­kig tar­tó idő­szak un­der­classjá­ról. (Fi­ók­ban vá­ra­ko­zik az 1998-as Skin­head­könyv – ez idő tájt nyil­ván ér­dek­te­len a fi­gye­lem­re.) A Ba­ha­mák mel­lett A Zárt El­mé­től az él­he­tő éle­tig a kö­tet leg­erő­tel­je­sebb da­rab­ja. Utób­bit ol­vas­ni is arc­pi­rí­tó: az író­nak a pszi­chi­át­ri­ai osz­tá­lyon tett lá­to­ga­tá­sa kö­ré épül, aho­vá be­teg édes­any­ját he­lyez­te el. (Ha­son­ló tör­té­ne­te­ket vé­ge­ér­he­tet­le­nül tud­nánk so­rol­ni va­la­men­­nyi­en, a ki­szol­gál­ta­tott em­ber meg­alá­zá­sá­ról, em­be­ri mél­tó­sá­gá­nak meg­sér­té­sé­ről, el­do­lo­gi­a­sí­tá­sá­ról.) Mó­ri­czi lá­tás – nemcsak lát, hall is, sza­gol is, ér­zi a gyo­mor­re­me­gést is –, az in­du­lat iga­za, a kö­nyör­te­len igaz­ság­ke­re­sés és a re­á­li­ák ke­se­rű de­ter­mi­niz­mu­sá­nak a be­is­me­ré­se szö­vi sű­rű­re írá­sát. Ma­gyar­or­szág la­kó­i­nak 1%-a szki­zof­rén a szak­iro­da­lom sze­rint – em­lé­kez­tet az író, ne hu­zi­gál­juk a vál­lun­kat.

A Hun­ga­ris­ták meg az „El­ke­zelt” SZOT-üdü­lők írás­ban vi­szont kö­vet­ni sem na­gyon tud­tam a szá­la­kat, ki mit ho­gyan lo­pott el, kit ho­gyan vert át tö­ké­le­tes pro­fes­­szi­o­na­liz­mus­sal és ci­niz­mus­sal, mi­fé­le zagy­va­sá­gok­kal ki és ho­gyan ma­ni­pu­lált, s az­tán ho­gyan ön­ger­jesz­ti ma­gát a szél­ső­jobb­ra sod­ró­dott, jobb sors­ra ér­de­mes fi­a­ta­lok cso­port­ja. Ezek az írá­sok jel­zik a tény­fel­tá­ró új­ság­írás kor­lá­tait. Ha nem él ben­ne a „kö­zeg­ben” tar­tó­san, nem tud­hat­ja be­lül­ről meg­mu­tat­ni a te­re­ket, erő­vi­szo­nyo­kat, a ki nem mon­dott gon­do­la­to­kat – csak a fel­szí­nen vil­lódz­hat. Ta­lán ér­de­mes vol­na tud­ni, mi­fé­le úton-mó­don lesz va­la­ki­ből rap­per, skin­head, anar­chis­ta (+ egyéb) a mai Ma­gyar­or­szá­gon; mi­fé­le za­va­ros­ság ke­ring a fi­a­ta­lok fe­jé­ben az ér­tel­mi­sé­gi tár­sa­da­lom idő­sza­ká­ban (alap­ja­i­nak le­ra­ká­sa ide­jén), hogy szá­nal­mas, min­den szép­sé­gé­től, emel­ke­dett­ség­ét­től meg­fosz­tott lá­za­dá­suk ösz­tön­mély­sé­gé­ben va­jon mi mun­kál (ta­lán hogy ők a már­ci­u­si if­jak, nem sejt­vén, hogy a Hit­ler Ju­gend meg a Le­nin-fi­úk is eb­ből a kor­osz­tály­ból to­bor­zó­dott, meg ál­ta­lá­ban min­den ren­dű, jobb- és balol­da­li erő­szak­bri­gá­dok… Tó­dor kéz­ira­tos köny­ve er­ről be­szél va­jon?).

Pe­dig az író min­dent meg­tesz, hogy kö­zel fér­kőz­zön. Két évig ne­ve­lő­tiszt volt Ba­racs­kán, ké­sőbb ne­ve­lő­ta­nár a hír­hedt bu­da­pes­ti Bok­ré­ta ut­cai ál­la­mi gon­do­zot­tak in­té­ze­té­ben. Meg­szál­lot­tan pró­bál­ko­zik. Tud­ja, hogy ott kell len­ni, ki kell vo­nul­ni a pusz­tá­ba, sás­kát kell en­ni, hogy ne han­da­ban­dáz­zon ös­­sze-vis­­sza. Tó­dor Já­nost alap­ve­tő­en az egye­dü­li pél­dány em­be­ri sor­sa a ma­ga egye­di­sé­gé­ben ér­dek­li. Hogy meg­ért­hes­se, bí­zik sa­ját ösz­tö­ne­i­ben, köz­vet­len ta­pasz­ta­la­ta­i­ban (csak ezek­ben bí­zik). Ezért nem mély­lé­lek­ta­ni in­ter­jú­kat ké­szít, meg eset­ta­nul­má­nyo­kat, ha­nem bull­dog­ként megy, vizs­gá­ló­dik, utá­na­jár, meg­pró­bál be­le­lát­ni a sors­ba. Haj­lék­ta­lan­nak öl­tö­zik, hogy be­jus­son az ál­la­ti lé­te­zés pe­re­mén ten­gő­dők szál­lá­sá­ra, meg­ta­pasz­tal­ni az ágya­kat, az el­lá­tást. Igen ro­kon­szen­ves, hogy nem föl­tar­tott or­ral jön ki: lám, mennyi­re nem mű­kö­dik, men­­nyi­re em­ber­te­len, lám, a név­te­len al­kal­ma­zot­tak meg, ni csak­, bun­kók a ja­vá­ból. Ha­nem ép­pen azt ta­pasz­tal­ja, hogy akik test­kö­zel­ben él­nek a ki­ta­szí­tot­tak­kal, azok em­ber­sé­ge­seb­bek, ál­do­zat­ké­szeb­bek, iga­zab­bak a ló­zun­gos szó­no­kok­nál. Tó­dor pon­to­san tud­ja, ha zsák­ut­ca is, de be­megy a zsák­ut­cá­ba meg­sze­rez­ni a meg­sze­rez­he­tő el­len­őr­zött ta­pasz­ta­la­tot. Kor­lá­tait, már amen­­nyi­re az em­ber ké­pes rá, meg­pró­bál­ja le­győz­ni, és meg­ír­ja, hogy… Hogy vál­toz­zon meg a vi­lág, a bü­rok­ra­ti­kus ál­lam­ap­pa­rá­tus, a hi­va­tal meg mi mind, va­la­men­­nyi­en, egyen­ként, em­be­ri mi­nő­sé­günk­ből, mert ös­­sze­han­golt szo­li­da­ri­tás nél­kül sem­mi sem vál­toz­hat, ho­lott ele­mi vál­to­zás­ra szo­rul.

* * *

Ba­racs­kát, a Bok­ré­ta ut­cát meg a töb­bi hely­színt Tó­dor Já­nos nem vizs­gá­la­ti te­rep­nek te­kin­tet­te egy maj­da­ni kar­ri­er csi­nos épít­ge­té­sé­hez, ha­nem mint egy hi­te­ha­gyott la­tin-ame­ri­kai mun­kás­pap, akit a sze­gény­ség, ki­szol­gál­ta­tott­ság zsi­ge­ri szin­ten meg­érin­tett, a ben­ne élő klas­­szi­kus eu­ró­pai ér­ték­rend­nek en­ge­del­mes­ked­ve el­fo­gad­ja, hogy meg­je­löl­tes­sék: ezen­túl, nem tö­rőd­ve kö­vet­kez­mé­nyek­kel, egye­bek­kel, má­sok ér­de­ké­ben is mun­kál­ko­dik, meg­vesz­te­get­he­tet­le­nül. (Nem hi­szem per­sze, hogy Tó­dort va­la­ha is meg akar­ták vol­na vesz­te­get­ni.) Mond­juk, kö­rül­be­lül így. De le­het­sé­ges, hogy sem­mi ma­gasz­tos nincs a do­log­ban. Von­zó­dá­sa a pe­ri­fé­ri­á­hoz af­fé­le Dosz­to­jevsz­ki­jes von­za­lom ugyan, de te­kint­he­tünk a je­len­ség­re úgy is, mint hogy Tó­dor ön­meg­va­ló­sí­tá­sá­nak ilyen fu­ra spe­ci­fi­ku­ma van, sze­gé­nyek irán­ti von­zal­mát pe­dig sza­ba­don ki­él­he­ti vég­re. (A szo­ci­a­liz­mus­ban, ahol ab ovo nem lé­tez­he­tett sze­gény­ség, leg­föl­jebb be­gyű­rű­zött stb., ez nem volt ma­gá­tól ér­te­tő­dő.) Él­het köz­tük, el­sze­gőd­het a jó szol­gá­lat­hoz, a sze­re­tet­mis­­szi­ó­hoz, ka­to­li­zál­hat is akár. Ír­hat ró­luk, meg is je­len­het, vé­gül is azt csi­nál­hat­ja, amit sze­ret. (El­is­me­rést is ka­pott, a Moz­gó Vi­lág meg a So­ros Ala­pít­vány ní­vó­dí­ját, dí­ját). Mi az ör­dö­göt akar­hat még?

* * *

Tu­dós tár­sa­da­lom­elem­zők le­ír­ják, ho­gyan ala­kul ki és ter­me­lő­dik új­ra meg új­ra az un­der­class, mik a jel­lem­zői, s hogy mind­ez az adott vi­szo­nyok kö­zött mi­ért tör­vény­sze­rű, hogy mit le­het ered­mé­nye­sen meg mit nem Vé­gül is vagy két­száz éve föl va­gyunk vi­lá­go­sod­va, lát­tuk, mi­re ju­tott a kol­lek­tív meg­vál­tás esz­mé­je (ke­resz­tény­ség, kom­mu­niz­mus), sem­mi­re, ugyan­ott va­gyunk, ahol a part sza­kad, fej­lő­dés ide, fej­lő­dés oda, a sze­gény­ség nem akar meg­szűn­ni, új­ra­ter­me­lő­dik, a kí­vánt­nál vagy a ter­ve­zett­nél na­gyobb mér­ték­ben. Stb. A Ba­ha­más írá­sá­nak zá­ró­ré­szé­ben Tó­dor egy Da­ni ne­vű ál­la­mi gon­do­zott fiú élet­út­ján (ál­lat­or­vo­si pél­daló) ke­resz­tül azt mu­tat­ja meg, mint ke­rin­ge­nek, de­ter­mi­nál­tan, ör­dö­gi kör­ben a tár­sa­da­lom pe­ri­fé­ri­á­ján élők: már szü­le­té­sük­kor meg­je­löl­ve, alul­szo­ci­a­li­zá­lód­va tör­vény­sze­rű­en bör­tön­ből ki-be ve­zet az út, és nincs meg­ol­dás. Da­ni utó­gon­do­zó­ja, majd ön­kén­tes véd­nö­ke, Edit né­ni kín­ló­dá­sát, er­köl­csi, lel­ki és (bi­zony) sze­mé­lyes anya­gi se­gít­ség­nyúj­tá­sá­nak ka­nosszá­ját kö­vet­het­jük vé­gig, az új­ra és új­ra ne­ki­len­dü­lő erő­fe­szí­té­se­ket, ame­lyek sor­ra ku­darc­ba ful­lad­nak. Ek­kor már nem an­­nyi­ra a „tár­sa­da­lom” el­len­ál­lá­sán, kö­zö­nyén sem­mi­sül meg a be­fek­te­tett ener­gia, mint in­kább a fiú szét­esett sze­mé­lyi­sé­gé­nek hul­lám­tö­rő­jén. „Az is­te­nek ar­ra ítél­ték Szi­szü­phoszt, hogy sza­ka­dat­la­nul egy szik­la­töm­böt gör­ges­sen föl­fe­lé, föl a hegy­csúcs­ra, ahon­nan a kő sa­ját sú­lyá­nál fog­va min­dig vis­­sza­hullt. Né­mi jog­gal úgy gon­dol­ták, hogy nincs ször­nyűbb bün­te­tés, mint a fö­lös­le­ges és re­mény­te­len mun­ka” – Ca­mus a hegy­ről alá­bal­la­gó Szi­szü­phoszt bol­dog­nak lát­ta, én vi­szont úgy gon­do­lom, Edit né­ni, alá­bal­lag­ván a ma­ga he­gyé­ről, nem bol­dog. A fo­gát csi­kor­gat­ja, át­koz eget meg föl­det. Mert ne­héz együtt él­ni a te­he­tet­len­ség meg a lá­tás lel­ki­is­me­re­ti ter­hé­vel ha­lan­dók közt.

Tó­dor Já­nos né­mely kö­vet­kez­te­té­sé­vel nem ér­tek egyet, de szen­ve­dé­lyes igaz­ság­ke­re­sé­se, kö­nyör­te­len hu­ma­niz­mu­sa (szó­val hogy em­ber­ként ön­ma­gá­val egyen­lő­nek te­kin­ti a ki­ta­szí­tot­tat is) meg­győz. In­du­la­ta mind­egyik po­li­ti­kai párt, mind­egyik ha­ta­lom el­len irá­nyul, ame­lyik nem ar­ra tö­rek­szik min­den ideg­szá­lá­val, hogy meg­szün­tes­se a nyo­mort. A tu­dós tár­sa­da­lom­is­me­rők­kel, ma­ga­san kva­li­fi­kált szak­em­be­rek­kel szem­ben is ele­mi mó­don bi­zal­mat­lan (is­me­ri mun­ká­i­kat). Bi­zo­nyos anar­chiz­mu­sa, ra­di­ka­liz­mu­sa ép­pen el­le­nük irá­nyul: tor­kig van a sok du­má­val, okos­to­jás­ko­dás­sal, ön­elé­gült to­ka- meg talp­va­ka­rás­sal. Egyet ért, az ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus ide­a­liz­mu­sán túl kel­le­ne jut­nunk, de az el- és túl­bü­rok­ra­ti­zá­ló­dott ér­tel­mi­sé­gi elit költ­sé­ges pro­jektmá­ni­á­já­val el­len­tét­ben egy­sze­rű, tisz­ta, vi­lá­gos gon­do­la­tot és fő­leg cse­lek­vést akar, elő­ször is a cse­lek­vés aka­rá­sá­nak az aka­rá­sát. Élet­sze­rű gon­dol­ko­dá­sa meg­óv­ja az utó­piz­mus­tól, a tár­sa­da­lom mai mér­nö­ke­i­nek tech­nok­ra­ta el­gon­do­lá­sá­tól, hogy ím lát­juk a prob­lé­mát, s már mu­tat­juk is a meg­ol­dást. Meg­ta­lál­tuk a he­lyes utat, vi­lá­gunk a lé­te­ző vi­lá­gok leg­job­bi­ka, csak fa­rig­csál­ni kell raj­ta ezt-azt, plussz: ki-ki, ha sze­ren­csét­len is, se­rény­ked­jen, ügyes­ked­jen ké­rem, ne maf­lán áll­do­gál­jon egyik lá­bá­ról a má­sik­ra.

* * *

Az író kö­vet­kez­te­té­sei nem újak, mond­hat­nám sem­mi új nincs ben­nük – hogy nem sza­bad ma­guk­ra hagy­nunk a le­sza­kad­ta­kat, az el­eset­te­ket, hogy akár­men­­nyi­re tör­vény­sze­rű­en új­ra­ter­me­lő­dik is ez a ré­teg, pró­bál­junk meg olyan tár­sa­dal­mat mű­köd­tet­ni, amely­ben mi­ni­má­lis­ra szo­rít­ha­tó a nem hasz­no­sít­ha­tó em­be­ri se­lejt, hogy a kol­lek­tív fe­le­lős­ség-nem-vál­la­lás idő­sza­ká­ban is lé­te­zik sze­mé­lyes fe­le­lős­ség, ap­rócs­ka moz­gás­tér –, de Or­wellt idéz­ve „olyan mély­re sül­­lyed­tünk, hogy az in­tel­li­gens em­be­rek­nek az evi­den­ci­á­kat kell ki­mon­da­niuk”.

Tó­dor írá­sai, mint a re­pe­ti­tív ze­nék, mo­no­to­nul új­ra­mond­ják az ezer­ar­cú lel­ki és anya­gi nyo­mort, elénk hoz­zák a szét­esett sze­mé­lyi­sé­get, azt, ame­lyik már nem lesz ké­pes vis­­sza­il­lesz­ked­ni, mert egy pon­ton túl meg­for­dít­ha­tat­lan a le­épü­lés fo­lya­ma­ta. Az író a ré­gi, be­vált vagy be nem vált gyógy­írok­nál nem tud mást, újab­bat, cso­da­szert. Amit te­het, meg­pró­bál­ja a meg­ke­mé­nye­dett ér­zé­keny­sé­get, az el­fá­sult lel­ki­is­me­re­tet, a ta­ka­ré­kon pis­lo­gó szo­li­da­ri­tás-kész­sé­get va­la­hogy élet­re gal­va­ni­zál­ni. (Nem ol­va­sott köny­vé­vel; de te­gyük hoz­zá, nem mel­les­leg, sze­mé­lyes élet­gya­kor­la­tá­val is.) Ré­geb­ben ilyes­mi­kért meg­di­csér­ték az írót, ma­nap­ság anak­ro­niz­mus a tár­sa­da­lom lel­ki­is­me­re­té­re apel­lál­ni, vá­tesz­ked­ni.

Két­ség­te­len, meg­vál­to­zott az írói pél­da­kép mo­dell az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben. A hat­va­nas évek bal­ol­da­li il­lú­zi­ó­já­ból táp­lál­ko­zó szé­ria, amely nagy­já­ból a rend­szer­vál­to­zás­sal fu­tott ki, ami­kor az író mi­ni­mum az egész vi­lá­got akar­ta meg­vál­ta­ni, el­pá­rol­gott, mint­ha so­ha nem lett vol­na. Az in­gyen dol­go­zó, lá­zas lel­kü­le­tű pró­fé­ta he­lyét át­vet­te a mer­kan­ti­lis­ta író esz­mé­nye, aki elő­nyös szer­ző­dé­se­ket pró­bál elő­nyös hely­ze­tű ki­adók­nál el­ér­ni na­gyobb pél­dány­szá­mot, ked­ve­ző mé­dia­fo­gad­ta­tást, ha­zai és nem­zet­kö­zi pénz & si­ker-t. Mert lám, mi­re ju­tott a pró­fé­ta­sze­rep… (Kü­lön­ben tény­leg oda.) És köz­ben az iden­ti­tás­za­va­ros írók so­ka­sá­ga: le­mon­da­ni az igaz­ság­ke­re­sés­ről nem akar, ho­lott nem na­gyon mer/tud mit mon­da­ni, de al­kut köt­ni a tő­ké­vel sem akar, jól­le­het sze­ret­ne job­ban él­ni, nya­ral­gat­ni, nyi­lat­koz­gat­ni, de mint Bu­ri­dán sza­ma­ra, el­bi­zony­ta­la­no­dá­sá­ban pri­vát hasz­ná­lat­ra ír­ja to­vább mo­no­ton egy­han­gú­ság­gal, meg­ke­se­red­ve, a vi­lág ál­tal meg­sért­ve, a ma­gá­ét. Tó­dor­ban nincs ilyes­faj­ta el­bi­zony­ta­la­no­dás, Szi­szü­phosz­ként gör­ge­ti a ma­ga szik­lá­ját, mi­köz­ben – Ca­mus hi­po­té­zi­sé­vel el­len­tét­ben – a leg­ke­vés­bé sem bol­dog; to­por­zé­kol a fáj­da­lom­tól, a kö­zöny­től meg a te­he­tet­len­ség­től (a ma­gá­é­tól is). Írá­sa­i­ban nem tö­rek­szik szép, le­ke­re­kí­tett (har­mo­ni­ku­san meg­kom­po­nált, mes­ter­sé­ge­sen, ott, ahol kell, meg­zök­ken­tett) mon­da­tok­ra, írá­sai mint­ha nem len­né­nek be­fe­jez­ve, va­la­mi hi­ány­zik a vé­gük­ről, az ös­­szeg­zés, az il­lendő ide­a­liz­mus (Azért még­is csak ha­la­dunk…). Esz­té­ti­ká­ja az in­du­lat, az igaz­ság­ke­re­sés szen­ve­dé­lyes iga­zá­ban rej­lik, de ab­ban ben­ne van.

* * *

Tó­dor Já­nos nem foly­tat­ta nagy ívű bör­tön­szo­ci­og­rá­fi­á­ját a rend­szer­vál­toz­ta­tás utá­ni idők­ről (sejt­he­tő­en a hely­zet nem ja­vult), a ki­lenc­ve­nes évek írá­sai azon­ban ar­ról az un­der­class vi­lág­ról tu­dó­sí­ta­nak, ame­lyet bát­ran ne­vez­he­tünk a bör­tö­nök elő­szo­bá­i­nak: ne­héz fi­úk, pénz­be­haj­tók, mar­ke­co­lók, en­ge­dély nél­kü­li la­kás­fog­la­lók (Il­la­tos út), ál­la­mi gon­do­zot­tak, az alul­já­rók meg a bol­ha­pi­acok mul­ti­kul­tu­rá­lis kö­zös­sé­ge, el­me­be­te­gek, pá­ri­ák – jobb ér­zé­sű em­ber mes­­szi­ről ke­rü­li őket. Azon­ban a ki­lenc­ve­nes évek bör­tön­vi­lá­gá­ról a vé­let­len egy má­sik köny­vet is a ke­zem­be adott, A nyo­mor bör­tö­neit. Szer­ző­je, Loic Wacquant az USA egyik (jobb, ros­­szabb, nem tu­dom) egye­te­mé­nek ok­ta­tó­ja, aján­ló elő­szót Ta­más Gás­pár Mik­lós írt hoz­zá (gya­nak­vás nél­kül hi­vat­koz­ha­tom rá). Ez va­la­me­lyes ké­pet ad ar­ról, va­ló­szí­nű­sít­he­tően ho­vá, mer­re fej­lőd­het bör­tön- (és un­der­class) vi­lá­gunk. A köny­vecs­ke nyil­ván el­ke­rül­te vol­na a fi­gyel­me­met, ha nem ka­pom el fél füllel, hogy Ma­gyar­or­szá­gon is ma­gán­bör­tö­nö­ket kel­le­ne épí­te­ni, mert az ál­lam nem tud­ja ki­szol­gál­ni ezt a szeg­menst. (Az­tán megint nem hal­lom, ta­lán még­is csak ki tud­ja.)

Na­gyon váz­la­to­san, hogy mi­ről is szól ez a tisz­tes­sé­ges­nek tű­nő mun­ka. A nyolc­va­nas évek­ben az Egye­sült Ál­la­mok a – kö­zép­osz­tály ér­zé­ke­lé­se sze­rint el­vi­sel­he­tet­len mé­re­tű­vé nö­ve­ke­dett – nagy­vá­ro­si bű­nö­zés meg­fé­ke­zé­sé­re meg­hir­det­te a „zé­ró to­le­ran­ci­át”, s pél­dát­lan be­bör­tön­zé­si hul­lá­mot in­dí­tott el. Az ide­o­ló­gi­ai ar­gu­men­tá­ci­ót, a „be­tört ab­lak szindró­ma” el­vét a Man­hat­tan Ins­ti­tut szol­gál­tat­ta, mely­hez más, nyi­tott szel­le­mű tu­do­má­nyos mű­he­lyek is ru­gal­ma­san föl­zár­kóz­tak. Esze­rint, „ha ma ha­zudsz, hol­nap lopsz is”, az­az csí­rá­já­ban kell el­foj­ta­ni a bű­nö­zést, le kell csap­ni a ki­sebb stik­lik­re, mi­e­lőtt azok na­gyobb stik­lik­ké nö­ve­ked­né­nek. Elő­re­gyár­tott, ha­mis té­má­ról foly­ta­tott ha­mis ku­ta­tá­sok iga­zol­ták, ál­tu­do­má­nyos ered­mé­nye­ket gyárt­va, az erős kéz kí­vá­nal­mát. Épü­le­tes sü­let­len­sé­gek vál­tak té­ved­he­tet­len igaz­sá­gok­ká, mint pl.: a sze­gény azért sze­gény, mert mo­rá­li­san, in­tel­lek­tu­á­li­san sze­gény; a „bűn leg­bi­zo­nyo­sabb for­rá­sa ma­ga a bű­nö­ző”; „ha a sze­gény­ség el­ső­sor­ban a sze­gé­nyek vi­sel­ke­dés­for­má­i­ból, nem pe­dig a tár­sa­dal­mi kor­lá­tok­ból ered, ak­kor a vi­sel­ke­dés­for­mák­nak kell meg­vál­toz­ni­uk, nem pe­dig a tár­sa­da­lom­nak”; a do­log­ta­la­nok tár­sa­dal­mi in­kom­pe­ten­ci­á­juk és mo­rá­lis al­kal­mat­lan­sá­guk mi­att kép­te­le­nek dol­goz­ni, be­tar­ta­ni a kon­szo­li­dált tár­sa­dal­mi együtt­élés nor­má­it, ezért ki kell von­ni őket a for­ga­lom­ból, a bün­te­tés majd el­gon­dol­kod­tat­ja/meg­ta­nít­ja őket. Az USA meg­hir­det­te te­hát a bű­nö­zés el­le­ni há­bo­rút, a köz­te­rü­le­tek vis­­sza­hó­dí­tá­sát a lum­pen ele­mek­től, az „ér­zé­keny vá­ros­ré­szek” (ste­ril fo­ga­lom, tkp. azok a fő­leg nagy­vá­ro­si ne­gye­dek, ahol a köz­biz­ton­ság erő­sen meg­ren­dült) meg­tisz­tí­tá­sát.

Ezt a ha­tal­mas em­ber­tö­me­get azon­ban (az 1975-ben 380 ezer be­bör­tön­zött szá­ma 1998 vé­gé­re kö­zel két­mil­li­ó­ra ug­rott) az ál­la­mi bör­tö­nök már kép­te­le­nek vol­tak fel­szív­ni, ezért 1983-ban en­ge­dé­lyez­ték a ma­gán­bör­tö­nök épí­té­sét és mű­köd­te­té­sét. Mely­nek kö­vet­kez­té­ben a bör­tön­ipar vi­rág­zó ipar­ág­gá fej­lő­dött, pi­a­ci ré­sze­se­dé­se évi 45%-kal nőtt. Ahogy bő­vült a bün­te­tés­vég­re­haj­tó szek­tor, va­la­me­lyest csök­kent a mun­ka­nél­kü­li­ség, 1993-ra ez a szek­tor az or­szág har­ma­dik leg­na­gyobb mun­kál­ta­tó­já­vá nőt­te ki ma­gát – a Ge­ne­ral Mo­tors és a Wal-Mart szu­per­mar­ket-há­ló­zat mö­gött. Hogy az ál­lam fe­dez­ni tud­ja a bör­tö­nök (+bí­ró­ság, já­ru­lé­kos ki­szol­gá­ló ap­pa­rá­tus, utó­gon­do­zás, „in­for­ma­ti­kai gyám­ság”, mar­ke­ting) költ­sé­ge­it, emel­te a bün­te­tés­vég­re­haj­tás­ra for­dí­tott tá­mo­ga­tást – a szo­ci­á­lis, az egész­ség­ügyi és az ok­ta­tá­si tá­mo­ga­tás ter­hé­re. Ahogy a me­sé­ben len­ni szo­kott, kis­test­vér kö­ve­ti nagy­test­vért: mi­u­tán a be­bör­tön­zé­sek ered­mé­nyes­sé­ge iga­zo­ló­dott (?!), meg­tör­tént a meg­vi­lá­go­so­dás az öreg kon­ti­nen­sen is. Több fon­tos eu­ró­pai fő­rend­őr ta­nul­mány­út­ra ment az Új­vi­lág­ba (il­let­ve on­nan ide), költ­sé­ges pro­jek­te­ken és kur­zu­so­kon vet­tek részt, és hir­te­len min­den­ki­nek le­esett. Mely­nek kö­vet­kez­té­ben 1985–95 kö­zött az Unió va­la­men­­nyi tag­or­szá­gá­ban je­len­tő­sen meg­nőtt a be­bör­tön­zöt­tek szá­ma. Eu­ró­pa leg­pél­dá­sabb de­mok­rá­ci­á­ja né­mi­képp túl is tett a min­tán: mun­kás­pár­ti mi­nisz­ter­el­nök­ének égi­sze alatt 1998-ban el­ső­ként épí­tett gyer­mek­bör­tönt Ang­lia. Egy fran­cia szo­ci­a­lis­ta bel­ügy­mi­nisz­ter pe­dig ki­je­len­tet­te (el­szól­ta ma­gát), hogy is­mét meg kel­le­ne nyit­ni a „gyer­mek-fe­gyenc­te­le­pe­ket”…

Ez az egész úgy hang­zik, mint­ha ka­ri­ka­tú­ra vol­na, ho­lott le­het, hogy igaz.

Wacquant kö­vet­kez­te­té­se ho­m­lok egye­nest szem­be áll a mainst­ream­mel. Rö­vi­den és lé­nyeg­re tö­rő­en: a gon­dos­ko­dó ál­lam a nagy sza­bad­ság- meg to­le­ran­cia­szlo­ge­nek ár­nyé­ká­ban át­ala­kult bün­te­tő ál­lam­má. Ki­csit bő­veb­ben: „Ahol a neo­li­be­rá­lis utó­pia si­ke­re­sen va­ló­ság­gá vált, a leg­sze­gé­nyeb­bek szá­má­ra (s mind­azok szá­má­ra, akik előbb-utóbb vég­zet­sze­rű­en ki­hul­la­nak a vé­dett mun­ka bi­ro­dal­má­ból) nem a sza­bad­ság meg­nö­ve­ke­dé­sét hoz­za ma­gá­val, aho­gyan ezt töm­jé­ne­zői ál­lít­ják. El­len­ke­ző­leg: a sza­bad­ság csök­ke­né­sé­hez, sőt eset­leg a meg­szű­né­sé­hez is ve­zet­het egy olyan reg­res­­szió vé­gé­re, amely a vad­ka­pi­ta­liz­mus rep­resszív pa­ter­na­liz­mu­sa fe­lé ve­zet, meg­fe­jel­ve egy min­den­tu­dó és min­den­ha­tó bün­te­tő ál­lam­mal. Az Adam Smith-nek oly ked­ves »lát­ha­tat­lan kéz« va­ló­ban vis­­sza­tér, de ez­út­tal »vas­kesz­tyű­be« búj­tat­va.” A szer­ző ok­fej­té­se sze­rint is sú­lyos gond a nagy­vá­ro­si bű­nö­zés és a ga­ráz­da fi­a­ta­lok ma­gas ará­nya, csak­hogy nem sza­bad vá­lasz­tá­suk, ha­nem a ka­pi­ta­liz­mus mo­der­ni­zá­ló­dá­sa és az ál­lam vissza­hú­zó­dá­sa kö­vet­kez­té­ben nőtt „el­vi­sel­he­tet­le­nül” ma­gas­ra szá­muk. A nagy­ipar tönk­re­té­te­lé­vel föl­hal­mo­zó­dott egy ha­tal­mas, mun­ka nél­kül élő em­ber­men­­nyi­ség, ame­lyik nem haj­lan­dó fe­gyel­me­zet­ten feszt a té­vé előtt ül­ni, ha­nem ki­megy az ut­cá­ra, be­le­rúg eb­be-ab­ba, be­zúz ezt-azt, ront­ja az ut­ca­ké­pet, pusz­ta meg­je­le­né­sé­vel is el­bi­zony­ta­la­nít­ja a vi­szony­la­gos jó­lét­ben élő, biz­ton­ság­ra vá­gyó kö­zép­osz­tályt.

A glo­ba­liz­mus dog­ma­ti­kus ta­ní­tá­sa sze­rint a pi­ac min­den te­rü­le­ten fel­sőbb­ren­dű; a tő­két nem sza­bad fé­kez­ni, kor­lá­toz­ni, mun­ka­hely­te­rem­tés­re kény­sze­rí­te­ni, el­len­ke­ző­leg, a mo­dern ál­lam kül­de­té­se ép­pen az, hogy el­há­rít­sa elő­le az aka­dá­lyo­kat. A mo­dern ál­lam ezért le­mond gond­vi­se­lő és szo­ci­á­lis funk­ci­ó­já­ról, a kor­lát­lan ha­tal­mú­nak fel­té­te­le­zett pi­ac­cal szem­ben föl­ad­ja elő­jo­ga­it („…nem­igen esik szó »zé­ró to­le­ran­cia« gya­kor­lá­sá­ról a mun­kál­ta­tók­kal szem­ben, ami­kor azok át­hág­ják a mun­ka­ügyi vagy a szo­ci­á­lis jo­go­kat”), vi­szont a meg­ter­me­lő­dött (alul­is­ko­lá­zott, kép­zet­len) em­ber­fö­lös­leg­gel va­la­mit vál­to­zat­la­nul ne­ki kell kez­de­nie. „A szo­ci­á­lis vis­­sza­vo­nu­lás ma­ga után von­ja, sőt el­ke­rül­he­tet­len­né te­szi a bör­tö­nök­be va­ló túl­zott be­vo­nu­lást, mi­vel sem­mi más nem ké­pes ar­ra, hogy meg­fé­kez­ze a gond­vi­se­lő ál­lam fel­szá­mo­lá­sá­val já­ró fel­bom­lást, il­let­ve az ab­ból az osz­tály­struk­tú­ra al­só szfé­rá­i­ban el­ke­rül­he­tet­le­nül kö­vet­ke­ző anya­gi bi­zony­ta­lan­sá­got” (kiem. az ere­de­ti­ben). A szer­ző sze­rint az USA-ban a hat­va­nas évek óta a „bör­tön a get­tót mint be­zá­rá­si szisz­té­mát he­lyet­te­sí­ti, ahol őriz­ni le­het e né­pes­sé­get, me­lyet de­vi­áns­nak, ve­szé­lyes­nek és fö­lös­le­ges­nek tar­ta­nak”, to­váb­bá: „ma sok­kal iga­zabb, mint va­la­ha, hogy az eu­ró­pai bör­tö­nök »ter­mé­sze­tes kli­en­sei« a mun­kás­osz­tály bi­zony­ta­lan hely­zet­be ke­rült cso­port­jai, és leg­in­kább az af­ri­kai ere­de­tű, sze­gény csa­lá­dok­ból szár­ma­zó fi­a­ta­lok”, össze­gez­ve pe­dig: „a bör­tön az új, le­ér­té­kelt mun­ka­erő pi­a­cá­nak egy­szer­re sze­gé­lye és túl­fo­lyó­ja”, köl­tői me­ta­fo­rá­val: a bör­tön „a tár­sa­dal­mi biz­ton­ság­vesz­tés ku­kás­au­tó­ja”.

Mi­köz­ben bé­ké­sen mal­moz­ga­tunk, ör­ven­dez­ve eu­ró­pa­i­sá­gunk­nak, nemigen gya­na­ko­dunk. Bí­zunk a de­mok­rá­cia ön­kor­rek­ci­ós ké­pes­sé­gé­ben, ho­lott a szer­ző sze­rint „az eu­ró­pai bün­te­tő ál­lam meg­ho­no­so­dá­sa gya­kor­la­ti­lag már fo­lya­mat­ban van, míg az egész föld­rész­re ki­ter­je­dő szo­ci­á­lis ál­lam eset­le­ges lét­re­ho­zá­sa még csak a ter­vek és a jám­bor óha­jok ko­rát éli”. Ér­de­kes vi­szont, jegy­zi meg a szer­ző, hogy „a ka­to­li­kus vagy szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, erős ál­la­mi tra­dí­ci­ójú eu­ró­pai or­szá­gok­ban a tár­sa­dal­mi küz­del­mek az év­ti­ze­dek so­rán több­rend­be­li or­vos­la­tot, me­ne­dé­ket hoz­tak lét­re a mun­ka­erő­pi­ac nyers szank­ci­ói el­len”. Nem rész­le­te­zi, pon­to­san mi­kép­pen. Vé­ge­ze­tül, ta­lán nem csak az il­len­dő­ség (a meg­je­len­he­tő­ség) ked­vé­ért, min­den szkep­szi­se el­le­né­re nyit­va hagy­ja a kér­dést, hogy a jö­vőt il­le­tő­en me­lyik út mel­lett kö­te­le­zi el ma­gát Eu­ró­pa.

* * *

Szét­túrt sze­mét­ha­lom, ágy­mat­rac, szí­nes ru­ha­fosz­lá­nyok, nej­lon­zacs­kók, vas­da­ra­bok, szét­ta­po­sott fél pár ci­pő, mo­só­po­ros do­boz, ház­tar­tá­si hul­la­dék, óv­szer, sza­ros ga­tya, egye­bek. Gu­be­rá­lók jön­nek sor­ban, hos­­szú bo­tok­kal, szét­túr­ják az anya­got, kéz­be vesz­nek, meg­ta­po­gat­nak ezt-azt, a hasz­nál­ha­tó roncs ba­ba­ko­csi­ba, ta­lyi­gá­ba ke­rül, a töb­bit bú­csú­zás­ként csa­ló­dot­tan szét­rúg­ják. Meg­moz­dul a le­ve­gő, a sze­mét­ha­lom föl­ső ré­sze meg­ka­va­ro­dik, a kön­­nyebb hol­mik, nej­lo­nok föl­leb­ben­nek, hogy pár mé­ter­rel odébb lan­dol­va be­te­rít­sék a kör­nyé­ket. Dé­ja vu: kal­kut­tai csend­élet – Új­pest kon­szo­li­dált­nak mond­ha­tó la­kó­te­le­pe lom­ta­la­ní­tás­kor. Most nin­cse­nek vá­lasz­tá­sok, még két na­pig er­jed a bűz, ter­jed a sze­mét. Nem vi­gasz, hogy An­gyal­föl­dön is ugyan­ez az imázs. Új­pa­lo­ta a ne­u­ró­zis, a de­pres­­szió me­leg­ágya. Bu­da­pest szé­kes­fő­vá­ros pe­rem­ke­rü­le­tei köz­vet­le­nül az Eu­ró­pai Uni­ós csat­la­ko­zás előtt, alatt és után.

Bo­gár Zol­tán sze­rint a mai Ma­gyar­or­szág egy­har­ma­da a le­sza­ka­dó, roncs tár­sa­da­lom kö­zé so­rol­ha­tó. Bo­gár Ma­gyar­or­szág és a glo­ba­li­záció cí­mű köny­vé­ben vá­zol­ja, kik ér­ten­dők ezen. A nagy­vá­ro­si la­kó­te­le­pi la­kók zö­me, az ap­ró, el­öre­ge­dett, ki­pusz­tu­lás­ra ítélt fal­vak la­kói, s per­sze, alap­ér­tel­me­zés­ben a ci­gány­ság na­gyob­bik há­nya­da. Tár­sa­dal­mi med­dő­há­nyó a nem­rég még ve­ze­tő­nek te­kin­tett mun­kás­osz­tály a ve­le szö­vet­sé­ges pa­raszt­ság­gal. „Csák Má­té föld­jén vö­rös Csepel épí­ti a ma­gyar Pimodánt” (Szer­vác Jó­zsef).

A rend­szer­vál­tás­ba tu­laj­don­kép­pen ren­de­sen le­pusz­tult az or­szág egy­har­ma­da. Eköz­ben a kor­társ ma­gyar iro­da­lom jól el­volt a ma­ga ho­mou­sion-ho­moiu­sion vi­tá­já­val, ami kü­lön­ben csöp­pet sem ér­de­kel­te az édes ha­zát. Nem is ér­tet­te, mi­ről fo­lyik a szó, ami még­is át­ment a mé­dia hi­per­ér­zé­keny szű­rő­be­ren­de­zé­sén, az a vé­get nem érő, kö­nyör­te­len gyil­kos ma­ra­ko­dás lát­sza­ta. (Va­la­mint az író­tár­sa­da­lom időn­ként fel­emelt uj­jú fi­gyel­mez­te­té­se, hogy a tár­sa­da­lom­nak kö­te­les­sé­ge to­le­ráns­nak len­nie, meg plu­rá­lis­nak meg stb.-nek.) Ha va­la­ki az el­múlt más­fél év­ti­zed­ről és az em­lí­tett le­sza­ka­dó egy­har­mad­ról akar­na va­la­mit meg­tud­ni, nem for­dul­hat a ma­gyar iro­da­lom­hoz. (Ki­vé­tel per­sze a sza­bályt.) Ho­lott Baud­ril­lard sze­rint már szin­te min­dent tu­dunk a vi­lág­ról, ato­mok­ról meg csil­la­gok­ról, a mi utol­só fel­fe­de­zés­re vá­ró föld­ré­sze­ink egye­dül a nyo­mor föld­ré­szei. A mainst­ream ké­nyes ud­va­ri köl­té­sze­tet mű­vel, ez rend­ben van, ki-ki ami­hez af­fi­ni­tást érez. De ide­je vol­na a két há­bo­rú köz­ti né­pi írók moz­gal­ma min­tá­já­ra meg­hir­det­ni az „is­merd meg a má­sik Ma­gyar­or­szá­got” moz­gal­mat (kik­nek is?) az… író­tár­sa­da­lom pe­ri­fé­riá­já­nak…? (Hah, hah, ne­vet­ve el!) A szo­ci­og­rá­fus meg az éle­tes író szá­má­ra a ta­nul­má­nyoz­ha­tó te­rep gaz­da­gon bur­ján­zik, a haj­lék­ta­la­nért, a nyo­mo­rul­tért, az un­der­clas­sért nem kell ki­lo­mé­te­re­ket gya­lo­gol­nia, költ­sé­ges­ked­nie, lép­ten-nyo­mon be­lé­jük üt­kö­zik. (De mi­ért pont ő sza­ma­ri­tá­nus­kod­jon? Vagy mi­ért pont én?)

* * *

Van va­la­mi az un­der­class­ban (lum­pen?), ami­ért, szem­ben a klas­­szi­kus sze­gény­ség­gel, nem rész­vé­tet, ha­nem ide­gen­ke­dést, bi­zal­mat­lan­sá­got ér­zek ve­le szem­ben. A min­den­nap lej­mo­ló föl­bos­­szant, a ház előt­ti or­de­ná­ré ud­var­lást ne­he­zen vi­se­lem. És egy­re ne­he­zeb­ben az ut­cán, nyílt té­ren, mé­di­á­ban meg­nyil­vá­nu­ló igény­te­len­sé­get, dur­va­sá­got, kö­zön­sé­ges­sé­get, ver­bá­lis erő­sza­kot. Ne­he­zen fo­ga­dom el, hogy pa­ra­dig­ma­vál­tás tör­tént mind­ös­­sze, hogy a hi­ba ki­zá­ró­lag az én el­avult kód­rend­sze­rem­ben van.

A het­ve­nes-nyolc­va­nas évek kul­tu­rá­lis meg­ren­dü­lé­sé­re a né­pi-pa­rasz­ti kul­tú­ra beeme­lé­sé­vel vá­la­szolt a ma­gyar­or­szá­gi tár­sa­da­lom. Ez egy­be­esett a pa­rasz­ti osz­tály föl­szá­mo­lá­sá­val. Kul­tú­rá­já­nak utol­só mor­zsá­it épp ak­ko­ri­ban, a hu­szon­ne­gye­dik órá­ban gyűj­töt­ték föl. Kér­dés, mi van a hu­szon­ne­gye­dik óra után, mi a hu­szon­ötö­dik­ben, a hu­szon­ha­to­dik­ban…?

A ma­gyar nép­ze­ne em­déef­fes meg fi­de­szes, a Kos­suth-nó­ta szél­ső­job­bos – so­rol­ja a fi­a­tal, ro­kon­szen­ves egye­te­mis­ta. Jó­hi­sze­mű­en pró­bál tá­jé­ko­zód­ni, le­he­tő­leg min­den szél­ső­ség­től, párt­tól, po­li­ti­kai el­kö­te­le­zett­ség­től füg­get­len­nek tud­ni ma­gát. Örü­lök, hogy dög­fá­radt va­gyok; se erőm, se ked­vem ug­ra­ni. Ne­kem, nem­ze­dé­kem­nek a ma­gyar nép­ze­ne nem el­len­zé­ki volt, még csak nem is szim­bó­lum, ha­nem a sza­bad­ság, a biz­ton­ság, ma­ga a meg­ta­lált ön­azo­nos­ság ab­ban az esze­ment kor­ban. Most köz­ne­vet­ség tár­gya vagy párt­emb­lé­ma. Há­zi re­zer­vá­tu­mom­ban őr­zöm, nyil­vá­nos vál­la­lá­sá­val nem pro­vo­ká­lok.

Az un­der­class­nak nincs kul­tú­rá­ja. Sem sa­ját te­rem­tett, sem át­ha­gyo­má­nyo­zó­dott kul­tú­rá­ja. Amit örö­költ, örö­köl­he­tett vol­na, el­vesz­tet­te, meg­ta­gad­ta. A tö­meg­mé­dia ide­ig-órá­ig le­fog­lal­ja, a ma­ra­dék ér­tel­me­zői kö­zös­ség, amely még fo­gé­kony le­het­ne a klas­­szi­kus eu­ró­pai ér­ték­rend sze­rin­ti kul­tú­rá­ra, sze­münk lát­tá­ra esik szét.

* * *

A rend­szer­vál­to­zás óta, de úgy sej­tem, Bi­bó, Né­meth Lász­ló óta eled­dig ér­dem­ben ta­lán csak Bo­gár Zol­tán kí­sé­relt meg (ne­ki si­ke­rült) új tár­sa­da­lom­ér­tel­me­zést meg­fo­gal­maz­ni. Ahogy Bo­gár Zol­tán új­ra­ér­tel­me­zi a Nyu­gat tör­té­ne­tét, kez­de­té­től nap­ja­in­kig, egé­szen le­han­gol, mi­köz­ben óva­kod­va, kel­let­len­ked­ve iga­zat adok ne­ki: amit fej­lő­dés­nek hi­szünk, nem más, mint a tő­ke gát­lás­ta­lan be­nyo­mu­lá­sa a tár­sa­da­lom­ba – min­den kö­te­le­zett­ség­től men­te­sen fo­lya­ma­to­san ki­foszt­ja azt, szét­ron­csol­ja tel­jes szo­ciokul­tu­rá­lis szö­vet­rend­sze­rét, leg­utol­já­ra a csa­lá­di mély­gaz­da­sá­got. Ki­szi­vat­­tyúz­za, amit ki le­het; glo­bá­lis lat­ri­na, tár­sa­dal­mi med­dő­há­nyó, roncs- és tör­me­lék­tár­sa­da­lom ma­rad utá­na. A mo­dern ál­lam ala­kos­kod­va söp­rö­get, bör­tön­be zár­ja a de­vi­áns, hasz­nál­ha­tat­lan, fö­lös­le­ges­sé vált, ve­szé­lyes­nek mi­nő­sü­lő em­ber­fö­lös­le­get, a „sze­gé­nye­ket” (Loic Wacquant), aki­ket bű­nö­zők­nek ne­vez, hogy föl­ment­sen min­ket, jobb mód­ban élő­ket a lel­ki­is­me­ret meg a fe­le­lős­ség szé­gyen­le­tes ter­he alól.

* * *

Tó­dor köny­ve azt mond­ja, ál­do­za­tot kell hoz­ni (nem pénz­re gon­dol, mi­ni­má­lis fi­gye­lem­re, oda­for­du­lás­ra), ér­tük, az ál­do­za­to­kért, meg­ál­lí­ta­ni, nem en­ged­ni to­vább a zu­ha­nást. A jobb­lét­ben élők azon­ban job­ban bíz­nak a gond­vi­se­lő ost­rom­zár (H. Böll) vé­del­mé­ben: ez leg­alább meg­vé­di őket, ér­té­ke­i­ket, élet­mi­nő­sé­gü­ket. Meg­elé­gel­ték, hogy a sze­gény­ség ma­gá­tól is meg­te­rem, a jobb lé­tért meg fo­lya­ma­to­san, ál­lan­dó­an mun­kál­kod­ni kell (nem fon­ják kol­bász­ból). A ma­gyar­or­szá­gi tár­sa­da­lom is a gond­vi­se­lő ost­rom­zá­rat vá­lasz­tot­ta, ami­kor egy­ér­tel­mű­en és nyíl­tan vá­lasz­ta­nia kel­lett: a 8 mil­lió vá­lasz­tó­jo­gú­ból 6,5 mil­li­ót nem ér­de­kel és nem is akar­ja ér­de­kel­ni, mi van az ost­rom­zá­ron túl. Az ost­rom­zár csak an­­nyi­ra le­gyen erős, hogy én ki ne hull­jak.

Ha le­het, per­sze, nem aka­rok ál­do­za­tot hoz­ni, sőt: egy­ál­ta­lán nem aka­rok több ál­do­za­tot hoz­ni – elég ál­do­za­tot hoz­tam már. Ez­zel, gon­do­lom, má­sok is így van­nak. És nyil­ván azok sem akar­nak ál­do­za­tot hoz­ni, akik­kel – tet­szik, nem tet­szik – meg­kér­de­zé­sük nél­kül meg­ho­zat­ják a leg­főbb ál­do­za­tot. Ma­guk az ál­do­za­tok.

* * *

„A je­len gaz­da­sá­gi hely­zet szá­munk­ra sem ke­cseg­tet sem­mi jó­val. Mi­ben bíz­hat­nak, ki­ben re­mény­ked­het­nek? A tár­sa­da­lom, meg­íté­lé­sem sze­rint, sem­mi kéz­zel fog­ha­tó meg­ol­dá­si al­ter­na­tí­vá­val sem szol­gál. Ami egy­ál­ta­lán szó­ba jö­het­ne és nem ke­rül pénz­be, az az em­be­ri meg­ér­tés, együtt­ér­zés, sok­kal na­gyobb szo­li­da­ri­tás le­het­ne. Egy ön­zés nél­kü­li vi­lág­ban. De hát a mi­énk ilyen? Ki­kö­zö­sít­jük, meg­bé­lye­gez­zük őket. Eze­ket. Az­tán meg ítél­ke­zünk, a tel­jes tár­sa­dal­mi ap­pa­rá­tust mű­kö­dés­be hoz­va, fö­löt­tük. Egy ön­gyil­kos tár­sa­dal­mi me­cha­niz­mus ez” – ír­ja a kő­gör­ge­tő Edit né­ni. A mon­dat be­fe­je­zé­sé­nek óha­ja Edit né­ni ré­szé­ről nyil­ván csak il­lő ud­va­ri­as­sá­gi for­mu­la – „mely­nek ide­je vol­na már me­gálljt pa­ran­csol­ni”. Ugyan!

 

PÉ­CSI GYÖR­GYI

 

 

 

 

 

 

„Néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”

Varga Csaba: Jogfilozófia az ezredfordulón. Minták, kényszerek –múltban, jelenben

 

 

Var­ga Csa­ba Jog­fi­lo­zó­fia az ez­red­for­du­lón cí­mű vas­kos (450 ol­da­las!) kö­te­té­ről alig­ha a Hi­tel­ben kell szak­mai ér­té­ke­lést ad­ni, és biz­to­san nem e so­rok író­já­nak. Já­rat­lan­sá­gom a jog­fi­lo­zó­fi­á­ban le­he­tet­len­né te­szi, hogy ér­dem­ben szól­jak a tu­dós élet­mű­vé­ről, an­nak ered­mé­nye­i­ről, vi­tá­i­ról. Nem iga­zo­dom el a kö­tet ha­tal­mas hi­vat­ko­zá­si anya­gá­ban, s il­le­ték­te­len­sé­gem tu­da­tá­ban eme­lek ki né­hány – el­ső­sor­ban nem a jog­tu­do­mány­ra vo­nat­ko­zó – kér­dést, ame­lyek­kel előbb-utóbb kény­te­le­nek le­szünk szem­be­néz­ni.

Var­ga Csa­ba több­ször hi­vat­ko­zik a „lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus­ra” és a „szo­ci­a­liz­mus mar­xiz­mu­sá­ra”. Marx szó­tá­ra két­ség­te­le­nül mé­lyen él hon­fi­tár­sa­ink tu­da­tá­ban, s a ta­na­in ala­pu­ló kü­lön­bö­ző irány­za­tok­nak fon­tos sze­re­pe van a vi­lág szel­le­mi éle­té­ben. Más kér­dés, meny­­nyi­ben ha­tá­roz­ták meg a mar­xis­ta esz­mék Ma­gyar­or­szág (és a Szov­jet Bi­ro­da­lom) né­pe­i­nek a tör­té­nel­mét? A nyak­ra-fő­re han­goz­ta­tott szó­la­mok ugyan­is lé­nye­gé­ben nem be­fo­lyá­sol­ták az ön­kény­ura­lom hű­bé­ri el­ven mű­kö­dő kö­nyör­te­len és ön­ző ve­ze­tő­it. Mi in­do­kol­ja, hogy a pro­le­tár­dik­ta­tú­ra el­vi alap­já­ról so­ha el nem moz­du­ló – a fe­lül­ről ki­vá­lasz­tás alap­ján mű­kö­dő – „rend­szert” (akár iro­ni­ku­san) „szo­ci­a­liz­mus­nak” ne­vez­zük?

Nem ab­ból fa­kad-e nap­ja­ink po­li­ti­kai vál­sá­ga, hogy el­mu­lasz­tot­tunk szem­be­néz­ni a min­den tö­rek­vé­sük­ben ku­dar­cot val­lott „re­formkom­mu­nis­ták­nak” az­zal az – 1988-ban vi­lá­gos és fél­re nem ér­he­tő, az­óta ki­ürült – té­te­lé­vel, mi­sze­rint az „ön­kény­ural­mi szo­ci­a­liz­mus” át­vál­toz­tat­ha­tó „de­mok­ra­ti­kus szo­ci­a­liz­mus­sá”? És eh­hez nem kell a szo­ci­a­liz­mus fo­gal­mát tar­ta­lom­mal meg­töl­te­ni, elég en­ge­dé­lyez­ni több – azo­nos el­vi ala­pon ál­ló – pár­tot. (Az SZDSZ mar­xis­ta–ma­o­is­ta gyö­ke­re­i­ről alig­ha le­he­tett va­la­ki­nek két­sé­ge.) Nem az alap­ve­tő kér­dé­sek ha­mis kö­ze­ge ma­gya­ráz­za-e a köz­vé­le­mény tév­esz­mé­i­nek mély be­ágya­zott­sá­gát? Be­le­ért­ve a min­den ol­dal­ról ér­zé­kelt er­köl­csi vál­sá­got? Ha a tár­sa­dal­mi-gaz­da­sá­gi föl­té­te­le­zé­sek el­vi­leg is meg­va­ló­sít­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyul­tak, mi­hez ra­gasz­kod­nak a „szo­ci­a­liz­mus” hí­vei? Ta­pasz­ta­la­tunk csak a „párt­ál­lam” ki­vált­ság­rend­sze­ré­ről, a hi­ány­gaz­da­ság „ál­dá­sa­i­ról”, a kül­föl­di köl­csö­nök (be­fek­te­té­sek nél­kü­li) föl­élé­sé­ről és a mar­xis­ta jog­gya­kor­lat mű­kö­dé­sé­ről van. (Szá­mos – gon­do­san ki­mun­kált – íté­le­tet haj­tot­tak vég­re, amit – utó­lag – a mar­xis­ta „jog­tu­dó­sok” is tör­vény­te­len­nek mi­nő­sí­tet­tek.)

„A mar­xiz­mus esz­mé­nye egy tu­do­má­nyos, te­hát tör­vény­sze­rű­sé­gek föl­is­me­ré­sé­re és meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra épí­tett tár­sa­da­lom­kép volt” – ír­ja Var­ga Csa­ba. Sze­rin­te az el­mé­let az ös­­sze­füg­gé­sek, sza­bály­sze­rű­sé­gek, a lo­gi­ka, a di­a­lek­ti­ka tör­vé­nye­i­nek meg­fe­le­lő „va­ló­ság”-ra, il­let­ve an­nak a tu­dat­be­li tük­rö­ző­dé­sé­re épült. (Eb­ben a „nyelv, fo­ga­lom­vi­lág – szin­tén va­ló­ság­da­ra­bok”.) Csak­hogy a „mo­del­le­ket” hasz­ná­ló tár­sa­da­lom­tu­do­mány sem in­dul­hat ki utó­pi­ák­ból és elő­í­té­le­tek­ből, ami­re a mar­xiz­mus egész rend­sze­re föl­épült. Marx té­te­le­i­től el­té­rő­en mű­köd­tek az ál­tal föl­té­te­le­zett „osz­tály­harc” ered­mé­nye­ként ki­ala­kult – egy­mást vál­tó – tár­sa­dal­mi „rend­sze­rek”, a le­írt fej­lő­dés jö­vő­ké­pe pe­dig té­ves­nek bi­zo­nyult. A „va­ló­sá­got” je­len­tő – gyak­ran em­le­ge­tett – „té­nye­ket” ala­po­sabb vizs­gá­la­tok nem iga­zol­ták. A szer­ző egy szó­val sem utal ar­ra a sok­szor ki­fej­tett kép­te­len­ség­re, aho­gyan a „pro­le­tár­dik­ta­tú­ra” irá­nyí­tói a „de­mok­rá­cia” el­vét ér­tel­mez­ték; ar­ra a sza­ka­dék­ra, ami az ön­kény­ura­lom min­den­na­pi gya­kor­la­tát el­vá­lasz­tot­ta a tár­sa­da­lom­el­mé­le­ti fo­ga­lom­tár („sza­bad­ság”, „nép”, „vá­lasz­tás”, „for­ra­da­lom-el­len­for­ra­da­lom”, „terv­gaz­da­ság”, „tár­sa­dal­mi tu­laj­don” és így to­vább) ere­de­ti je­len­té­sé­től. Kí­vül ma­rad gon­do­lat­kö­rén, hogy az adott rend­szer az „igaz­sá­got” a tör­vény­ho­zás­ban (és a bí­rói gya­kor­lat­ban) nyíl­tan alá­ren­del­te az (ön­ké­nye­sen ér­tel­me­zett) „osz­tály­ér­dek­nek”. Pe­dig a szer­ző ko­ráb­bi és je­len­le­gi föl­fo­gá­sa köz­ti el­lent­mon­dás át­hi­dal­ha­tat­lan, az egy­ko­ri „tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket” az­óta ma­ga is vi­tat­ja, s a „fo­ga­lom­vi­lá­got” sem hasz­nál­ja. Le­het, hogy ál­lí­tá­sá­nak meg­fe­le­lő­en a mar­xiz­mus „min­dent el­fe­dő égi­sze alatt a meg­kö­ze­lí­té­sek és né­ze­tek sok­szí­nű­sé­ge” fej­lő­dött ki” (306), és nem ér­vé­nye­sült a „plu­ra­li­zál­ha­tó­ság­nak” a párt­ha­tá­ro­zat­tal ki­mon­dott ti­lal­ma. De – ahogy itt ol­vas­suk – a mar­xiz­mus min­den „mo­dern” esz­me­rend­szer­től el­szi­ge­te­lő­dött, és „min­den ala­po­zó és társ­tu­do­má­nyi be­lá­tás­tól, meg­sej­tés­től re­mény­te­len tá­vol­ság­ra ke­rült” (307).

A mar­xiz­mus­ra hi­vat­ko­zó idő­szak meg­szé­pí­té­sé­nek „bű­vész­mu­tat­vá­nya” nem si­ke­rül­he­tett. Már csak azért sem, mert a XX. szá­zad kö­ze­pén a Heideg­ger utá­ni fi­lo­zó­fia és a Karl R. Pop­per nyo­mán ki­bon­ta­ko­zó szo­ci­o­ló­gia jó né­hány irány­za­ta már föl­ve­tet­te azo­kat az alap­ve­tő­en új kér­dé­se­ket, ame­lyek­kel a Ma­gyar­or­szá­gon élők kö­zül ke­ve­sen ta­lál­koz­hat­tak. Var­ga Csa­ba ma­ga ír­ja, hogy a Marx utá­ni esz­mék el­mu­lasz­tott vi­tá­it nem le­het meg­ke­rül­ni, még­is nagy te­ret szen­tel an­nak, hogy sa­ját szak­má­já­ban a mar­xis­ta ke­re­tek­ben el­ért el­mé­le­ti ered­mé­nye­ket hang­sú­lyoz­za. Sze­rin­te a „ma­gyar jog­el­mé­let a tu­do­má­nyos­ság bel­ső igé­nye­it, sa­ját lo­gi­ká­ját (per­sze: a le­he­tő­sé­gek kö­rén be­lül) rend­kí­vül ko­mo­lyan vet­te”. Ám az el­is­me­rés elő­fel­té­te­le az volt, hogy a tu­do­mány­te­rü­let mű­ve­lő­je tar­tóz­kod­jon „a kü­lön­fé­le (po­li­ti­kai, ide­o­ló­gi­ai) ex­cesszu­sok­tól…” (túl­ka­pá­sok­tól – 300–301). Va­gyis vi­gyáz­zon rá, hogy a ki­je­lölt kö­rön be­lül ma­rad­jon. A kí­vül­ál­ló nem tud­hat­ja, ez­zel a kor­lá­to­zás­sal a mar­xis­ta jog­el­mé­let me­nnyi­ben já­rul­ha­tott hoz­zá az em­be­ri jo­gok sok­olda­lú meg­kö­ze­lí­té­sé­hez a rész­te­rü­le­tek (nor­ma­tív­iz­mus, jo­gi szo­cio­lo­giz­mus, kom­pa­ra­ti­viz­mus, axio­lo­giz­mus, ter­mé­szet­jog stb.) ki­dol­go­zá­sá­val (300). Leg­föl­jebb a „nyu­ga­ti vis­­sza­jel­zé­sek­ből” ki­ol­vas­ha­tó iga­zo­lás­sal kap­cso­lat­ban le­het­nek két­sé­gei, mert mi­lyen ér­té­ke­ket hoz­ha­tott lét­re az az el­mé­let, amely­nek ki­dol­go­zói vál­lal­ták, hogy ti­lal­mak­kal ki­je­lölt ha­tá­rok kö­zött vizs­gá­lód­nak? A mar­xis­ta szó­la­mo­kat hasz­ná­ló ha­ta­lom gon­do­san el­len­őr­zött ke­re­tek kö­zött tar­tot­ta a könyv- és fo­lyó­iratki­adást, a nyil­vá­nos­ság min­den mé­di­á­ját, így „sok­szí­nű né­zet”, „plu­ra­liz­mus” csak az alap­té­te­lek meg nem kér­dő­je­le­zé­sén be­lül volt en­ge­dé­lye­zett. En­nek sú­lyos kö­vet­kez­mé­nye­in mit sem vál­toz­tat, hogy a „til­tott” szel­le­mi áram­la­tok (a XX. szá­zad kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­zei ré­vén) las­san még­is át­szi­vá­rog­tak, és so­ka­kat meg­érin­tet­tek. A tá­jé­koz­ta­tást – és a tá­jé­ko­zó­dást – már nem le­he­tett a tör­té­ne­lem­ben jól be­vált ré­gi mód­sze­rek­kel (cen­zú­ra, be­til­tás) tel­je­sen el­len­őr­zés alatt tar­ta­ni. Ti­tok­ban hall­gat­tuk a Sza­bad Euró­pa Rá­di­ót, hoz­zá­ju­tot­tunk – itt­hon is – „el­haj­ló” né­ze­tek­hez; a köz­vé­le­mény jó­rész­ét még­is si­ke­rült ha­mis el­kép­ze­lé­sek vi­lá­gá­ba zár­ni. A mar­xis­ta is­ko­la ugyan­is ar­ra ne­vel, hogy a „va­ló­ság” té­nye­it az el­mé­let elő­í­té­le­te­i­vel fog­juk föl, s mind­azt, ami en­nek nem fe­lel meg, „el­len­sé­ges” té­ve­dés­nek mi­nő­sít­sük. A for­rás­fel­tá­ró, könyv­tá­ra­zó, pon­tos jegy­ze­tek­re ala­po­zott ku­ta­tó­mun­ka ma­ga­tar­tás­esz­mé­nye (amely­re a szer­ző hi­vat­ko­zik) et­től füg­get­le­nül a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi ku­ta­tás egyet­len ered­mé­nyes mód­sze­re.

Ahogy e kö­tet vis­­sza­te­kin­té­sei is mu­tat­ják, szel­le­mi éle­tünk múlt­ja szá­mos csap­dát ál­lí­tott az elé, aki füg­get­len­ség­re tö­re­ke­dett – il­let­ve tö­rek­szik. Var­ga Csa­ba nyil­ván sa­ját sza­bad­sá­gá­nak ön­meg­va­ló­sí­tá­si le­he­tő­sé­ge­it ke­res­te ab­ban a kö­zös rab­ság­ban, amely­ben – so­kunk­hoz ha­son­ló­an – ő is csak (szép sza­vá­val) „hit­ve­sé­vel” oszt­hat­ta meg el­tit­kolt gon­do­la­ta­it, el­hall­ga­tott kér­dé­se­it. A jog­el­mé­let tu­dós ku­ta­tó­ja még­is ment­sé­ge­ket ke­res a kö­rül­mé­nyek­re s azok sze­re­pé­re, akik­kel együtt­mű­kö­dött. (Aki nem ezt tet­te, meg­él­he­té­se ér­de­ké­ben fi­zi­kai mun­ká­ra kény­sze­rült, mint – má­sok­kal együtt – Ham­vas Bé­la.) Amit va­la­ha gon­dol­tunk, sa­ját tu­da­tunk­ból nem tö­röl­he­tő ki, leg­föl­jebb meg­je­lent mun­ká­ink­ról le­het rossz vé­le­mé­nyünk. Az ön­kény­ural­mi rend­sze­rek jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy a ki­szol­gál­ta­tot­tak há­lá­sak an­nak, aki – vi­szony­lag – ked­ve­zőbb kö­rül­mé­nye­ket biz­to­sí­tott ne­kik. (A ná­ci és kom­mu­nis­ta tá­bo­rok iro­dal­má­ban gyak­ran ta­lál­ko­zunk ez­zel.) Var­ga Csa­ba sa­ját fő­nö­ke­it a le­het­sé­ges „jó”, Acél Györ­gyöt a „rossz” meg­tes­te­sí­tő­je­ként em­lí­ti. (Má­sok az utób­bi­tól nyert ked­vez­mé­nyek mi­att több-ke­ve­sebb há­lá­val em­lé­kez­nek rá, ne­kem nem volt ve­le kap­cso­la­tom.) Et­től per­sze az a szer­ve­zett, amely­ben az egyi­künk­kel-má­si­kunk­kal jó­in­du­lat­tal vi­sel­ke­dők ve­ze­tő sze­re­pet vit­tek, nem lett jobb, csak a ked­vez­mé­nye­zet­tek (és a meg­tűr­tek) él­vez­tek bi­zo­nyos vé­dett­sé­get, kap­tak be­ha­tá­rolt le­he­tő­sé­ge­ket. A til­tot­tak­nak az ül­dö­zött­ség már­tí­rom­sá­ga ju­tott, de a ki­vá­lasz­tás zárt gya­kor­la­ta mi­att a hír­hedt há­rom „T” tá­bo­rá­ba sem min­den­ki tar­to­zott be­le. So­ka­kat ítél­tek ar­ra (az ará­nyok ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en nem is­mer­he­tő­k), hogy ész­re­vét­le­nül ma­rad­ja­nak si­ker­te­le­nek, hogy be se ke­rül­je­nek ab­ba a kör­be, ahol a szel­le­mi al­ko­tó­te­vé­keny­sé­get vé­gez­het­nek. A ki­tö­rés út­ját (párt­fo­gó­kon kí­vül) ha­tá­ro­zott – ám­bár hall­ga­tó­la­gos – fel­té­te­lek határozták meg: a KISZ- és párt­tag­ság, nem rit­kán pe­dig a tit­kos­szol­gá­la­ti sze­rep­vál­la­lás. A zsar­nok­ság mód­sze­re­i­vel ez is vál­to­zott, de szel­le­me má­ig él, s vál­to­zat­la­nul meg akar­ja mon­da­ni azt is, „ki vol­tál”, ahogy Illyés Gyu­la ezt már 1950-ben meg­fo­gal­maz­ta.

„Nyil­ván­va­ló, hogy tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyunk­nak min­den­kor nyi­tott­nak kell len­nie a be­fo­ga­dás­ra, egy­szer­smind sa­ját kri­ti­kai ál­lás­pont­já­nak el­fo­ga­dá­sá­ra” (380). Ezt hi­á­nyo­lom, ami­kor a kö­vet­ke­ző­ket ol­va­som: „A jog szo­ci­a­lis­ta ni­hi­li­zá­lá­sá­ra a ma­gyar vá­lasz a jog­nak ha­son­ló­an rom­bo­ló fe­ti­si­zá­lá­sa lett” (386). Ha ugyan­is a jo­got „ni­hi­li­zál­ták”, a mar­xis­ta jog el­mé­le­te nem le­het ered­mé­nyes. A sür­ge­tett – és még el sem kez­dett – vi­ták szük­sé­ges­sé­gé­vel egyet­ér­tek, mert va­ló­ban „il­le­nék már rá­jön­nünk ar­ra, hogy a gon­dol­ko­dói rest­ség és önál­lót­lan­ság alig­ha al­kal­mas út a bol­do­gu­lás­hoz” (389). A fél év­szá­za­dos szel­le­mi ön­kény­ura­lom ki­ürí­tet­te a „köz” fo­gal­mát, a tör­té­ne­lem­ről al­ko­tott „hi­va­ta­los” né­ze­tek ös­­sze­za­var­ták a nem­ze­ti ér­dek és min­den ha­gyo­má­nyos ér­ték föl­fo­gá­sá­nak a ké­pes­sé­gét. Ezért a köz­vé­le­ményt mély bi­zony­ta­lan­ság­ér­zés hat­ja át, amit gyak­ran erő­sza­kos né­ze­tek lep­lez­nek. „Men­­nyi­re uni­ver­za­li­zál­ha­tók egy­ál­ta­lán az el­vek? Men­­nyi­re ke­zel­he­tők ab­szo­lút mó­don, ka­te­go­ri­kus mó­don fel­fo­gott ka­te­gó­ri­a­ként?” – kér­de­zi a jog­filo­zó­fus, s a ki­egyen­sú­lyo­zott igaz­ság­szol­gál­ta­tás „mű­vé­sze­tét” fél­ti – most (no-­ha ma­gunk­kal hoz­tuk) – a tü­rel­met­len­ség­től, a ki­zá­ró­la­gos­ság­tól, az egy­ol­da­lú­ság­tól (334–335). Sze­rin­te „szel­le­mi vi­lá­gunk min­den ízé­ben ki­bo­goz­ha­tat­la­nul, sőt ele­mi ré­sze­i­ben is szét­vá­laszt­ha­tat­la­nul két­faj­ta ösz­tön­zés foly­to­nos egy­más­ra ha­tá­sá­ból te­vő­dik ös­­sze”. Egyik té­nye­ző­je a gya­kor­la­ti ta­pasz­ta­lat­ból ki­in­du­ló élet­böl­cses­ség, má­sik a fo­gal­mi is­me­ret. A meg­is­mer­tek egy ré­sze meg­fog­ha­tó és bi­zo­nyít­ha­tó (vé­li egyes poszt­mo­dern gon­dol­ko­dók­kal el­len­tét­ben), a má­sik csu­pán a sze­mé­lyes, az ér­zel­mi vi­lág­ban és kép­ze­let­ben ala­kul ki. Ez gyak­ran olyan, mint­ha az előb­bi­ből kö­vet­kez­ne, il­let­ve vis­­sza is hat ar­ra. A tu­do­mány a ma­te­ma­ti­ká­tól el­ta­nult „axio­ma­tiz­mus esz­mé­nye” és az „iga­zo­lás lo­gi­ká­ja sze­rint” épül föl. A fel­vi­lá­go­so­dás ha­tá­sá­ra a ha­la­dás el­ve az „és­­sze­rű­ség” di­a­dal­me­ne­té­vel fo­nó­dott ös­­sze. Ám tu­da­tá­ra kell éb­red­nünk, hogy a jog töb­bé nem szent­ség, ha­nem a tár­sa­da­lom­ban ér­vé­nye­sí­tett já­ték­sza­bály­ok” gyűj­te­mé­nye (221–222). Ak­kor is, ha a ’68-as bal­ol­da­li lá­za­dás óta el­len­tét van a szó­lás­sza­bad­ság és más em­be­ri jo­gok kö­zött, erő­sen ér­vé­nye­sül az em­be­ri ma­ga­tar­tás­nak a ha­gyo­má­nyos er­kölcs meg­ta­ga­dá­sá­ból fa­ka­dó (ön­ké­nyes föl­té­te­le­zé­sek­re épí­tett) meg­íté­lé­se. A ra­di­ká­lis bal­ol­dal (kö­vet­ve az ön­kény­ura­lom gya­kor­la­tát) dog­ma­ként ér­vé­nye­sí­ti sa­ját elő­í­té­le­te­it, s köz­ben az el­vek sza­bad­sá­gá­ra hi­vat­ko­zik. Ta­gad­ja a tör­té­ne­ti­sé­get, de olyan múlt­be­li vi­szo­nyok­ra (el­nyo­más­ra, ül­dö­zés­re) hi­vat­ko­zik, amely­nek je­len­bé­li fel­tét­elei nem lé­tez­nek többé. (Vis­­sza­ál­lí­tá­suk el­kép­zel­he­tet­len.) Var­ga Csa­ba újabb mű­vek alap­ján mu­tat rá e gon­do­lat­me­net mély csö­kö­nyös­sé­gé­re, an­ti­in­tel­lek­tua­liz­mu­sá­ra, in­to­le­ran­ci­á­já­ra, a vol­ta­kép­pe­ni li­be­rá­lis el­ve­ket ta­ga­dó szel­le­mé­re (233). Ko­runk fő kér­dé­sé­nek lát­ja a tech­no­ló­gi­ai fej­lő­dés si­ke­ré­től el­va­kult em­bert, aki nem „ér­zé­ke­li im­már az ál­ta­la ön­ma­ga kö­rül konst­ru­ált (meg­al­ko­tott) vi­lág­nak ép­pen ma­gá­ra az em­ber­re le­sel­ke­dő ve­szé­lye­it. Tu­do­má­nyo­san alá­tá­masz­tott­nak vélt utó­piz­mu­sok ural­ják hát szel­le­mi éle­tün­ket…” (239).

(A nem­zet­kö­zi ter­ro­riz­mus, ami­nek alap­ja­it a mar­xis­ta gyö­ke­rű „fel­sza­ba­dí­tá­si el­mé­let” és az ön­ma­gu­kat bal­ol­da­li-ra­di­ká­lis­nak ne­ve­ző „for­ra­dal­mi” moz­gal­mak szov­jet tá­mo­ga­tá­sa tett vi­lág­mé­re­tű­vé, má­ra jog­el­mé­le­ti kér­dés­sé is vált: Nagy-Bri­tan­nia bal­ol­da­li mi­nisz­ter­el­nö­ke sa­ját fe­le­sé­gé­vel ke­rült szem­be, mert az egyé­ni sza­bad­ság­jog­ok új meg­ha­tá­ro­zá­sa – bi­zo­nyos kor­lá­to­zá­sa – nél­kül alig­ha le­het a me­rény­lők gyil­kos, meg­fé­lem­lí­tő szán­dé­ká­val szem­ben az egyént vé­dő köz­biz­ton­sá­got is­mét meg­te­rem­te­ni.)

A ma­gyar ol­va­só akár a rossz (vég­re­hajt­ha­tat­lan) tör­vé­nyek so­ka­sá­gá­ra, akár az ijesz­tő mér­té­kű jog­bi­zony­ta­lan­ság­ra, akár az igaz­ság­ér­ze­tün­ket föl­há­bo­rí­tó bí­rói íté­le­tek­re gon­dol, nem a jog­fi­lo­zó­fia szak­mai kér­dé­se­i­re fi­gyel. Az el­mé­let és gya­kor­lat köz­ti sza­ka­dék per­sze más (ter­mé­szet)tu­do­má­nyok­ra is vo­nat­ko­zik. Ho­vá ju­tot­tunk, kér­de­zi a szer­ző, mi van kö­rü­löt­tünk: „Meg­va­ló­su­lat­la­nul meg­va­ló­sult vagy meg­va­ló­sul­tan meg­va­ló­su­lat­lan jog­ál­lam?” (TTE ki­eme­lé­se, a kö­tet­ben fe­je­zet­cím.) Var­ga Csa­ba szé­les­kö­rű ta­pasz­ta­la­ta és el­mé­le­ti jár­tas­sá­ga alap­ján nap­ja­in­kon töp­reng­ve éle­sen fo­gal­maz: „Mi az ér­té­ke egy olyan al­kot­má­nyos­ság­nak és de­mok­ra­tiz­mus­nak, jog­ál­la­mi­ság­nak”, amit er­kölcs­te­len ügyes­ke­dés­re le­het föl­hasz­nál­ni? „Ho­vá ve­zet egy olyan jo­gi esz­mény, mely ön­ma­gát foszt­ja meg év­ez­re­des fun­da­men­tu­má­tól, a jog­ren­det pusz­tán el­já­rá­si já­ték­le­he­tő­sé­gek­re sze­gé­nyí­ti” és az erő­sza­kos­ság be­fo­lyá­sa alatt áll (346). „Ki­nek a jo­gát véd­jük vol­ta­kép­pen, ha fel­vi­lá­go­sult buz­gal­munk­ban ál­do­zat­nak a bű­nö­ző­vel, rend­vé­dő­nek a jog­sér­tő­vel, bün­te­tésvég­re­haj­tó­nak a bör­tön­töl­te­lék­kel szem­be­ni küz­del­mét egy sport­mér­kő­zés tet­sző­le­ges sze­re­pei ját­szá­sá­nak ál­szent pár­tat­lan­sá­gá­val szem­lél­jük?” (347). A kér­dés­re va­la­mi­vel ké­sőbb így tér vis­­sza: „Gon­dol­juk csak vé­gig: ha a jog­ál­la­mi­ság esz­mé­nye köz­pon­ti ele­me­ként őr­zi a sza­bá­lyo­zás­sal, avagy az el­vek­től irá­nyí­tott bí­rói dön­tés­sel tör­té­nő rend­te­rem­tést, mely egy­ként köt kor­mány­zót és kor­mány­zot­tat” – mi­ként le­het vá­la­szol­ni „az új tech­no­ló­gi­ák és vi­lág­gaz­da­sá­gi tren­dek nyo­mán” for­má­ló­dó kér­dé­sek­re? Ideért­ve a mé­dia­ha­ta­lom és saj­tó­sza­bad­ság, a „sza­bad pi­ac” és a szak-szer­ve­ze­tek ér­dek­ér­vé­nye­sí­té­se köz­ti – sza­bá­lyo­zat­lan (az ön­tör­vé­nyű) – vi­szonyt (365). A szer­ző sze­rint a hat­va­nas évek de­re­ká­tól szem­be­ke­rült egy­más­sal a „köz­ügy” („köz­jó”, „köz­ér­dek”, „köz­biz­ton­ság”, „kö­zeg­ész­ség”) két év­szá­za­dos föl­fo­gá­sa az egyén jo­go­sult­sá­ga­i­val. Nem ér­vé­nye­sül a ka­to­li­kus egy­ház ta­ní­tá­sa ar­ról, hogy „vi­lá­gi in­téz­mé­nye­ink­nek (1) a sze­mély mél­tó­sá­gá­nak el­is­me­ré­sé­re kell épül­nie; kö­vet­ke­zés­kép­pen (2) vív­má­nya­ink nem is ön­ma­guk­ban hor­doz­zák ér­té­kü­ket: a de­mok­rá­cia is csu­pán a ben­ne meg­va­ló­su­ló ér­té­kek foly­tán ér­té­kes; (3) e mél­tó­ság pe­dig – szin­te el­ide­ge­nít­he­tet­le­nül – fe­le­lős­sé­get fel­té­te­lez: jo­gok és kö­te­les­sé­gek egy­sé­gét” (367).

Eze­kért a mes­­sze ve­ze­tő föl­is­me­ré­se­kért ér­de­mes ezt a gon­do­lat­gaz­dag – kis­sé túl­bur­ján­zó­an gaz­dag – kö­te­tet el­ol­vas­ni. El­fo­gul­tan, a szak­mai ered­mé­nye­ket mel­lőz­ve ar­ra a ta­nul­ság­ra jut­ha­tunk, hogy Illyés Gyu­la hí­res mon­da­ta a zsar­nok­ság­ról fé­lel­me­tes ér­vé­nyes­sé­gű. Hi­á­ba ál­ta­tom ma­gam az­zal, hogy én – mert nem akar­tam – nem vol­tam „szem a lánc­ban”, hogy ne­kem nem jel­zett „pisszt” az ujj; hogy az erő­szak nem ha­tolt be a kép­ze­le­tem­be. Azok­nak, akik át­él­ték a kort, min­den ön­ál­ta­tás nél­kül, ön­kín­zó őszin­te­ség­gel kel­le­ne föl­idéz­ni­ük em­lé­ke­i­ket, hogy vá­laszt ta­lál­has­sunk a „poszt­mo­dern” vi­lág ége­tő kér­dé­se­i­re. En­nek alap­ve­tő ne­héz­sé­ge, hogy a sa­ját éle­tünk, mun­kánk, el­ért ered­mé­nye­ink ré­szei an­nak, ami meg­tör­tént ve­lünk, s ami­nek kö­vet­kez­mé­nyei olyan­ná te­szik vi­lá­gun­kat, ami­lyen.

 

TAXNER TÓTH ER­NŐ

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudománytól a politikáig

Ablonczy Balázs: Teleki Pál

 

 

Te­le­ki Pál bi­zo­nyos ér­te­lem­ben há­lás té­ma a tör­té­né­szek szá­má­ra. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar elit egyik meg­ha­tá­ro­zó és szí­nes egyé­ni­sé­ge volt, aki­nek mun­kás­sá­ga már kor­tár­sai ré­szé­ről is erő­tel­jes re­ak­ci­ó­kat vál­tott ki, s még in­kább el­mond­ha­tó ez az utó­kor­ról. Sok­ol­da­lú köz­éle­ti te­vé­keny­sé­ge alap­ján be­szél­he­tünk a tu­dós, ne­ve­lő, in­téz­mény­szer­ve­ző, is­ko­la­te­rem­tő, kor­mány­po­li­ti­kus, kül­po­li­ti­kus és gon­dol­ko­dó Te­le­ki­ről. Ugyan­ak­kor ta­gad­ha­tat­lan, hogy az irán­ta meg­nyil­vá­nu­ló fel­fo­ko­zott ér­dek­lő­dés dön­tő­en má­so­dik mi­nisz­ter­el­nök­ség­ének kö­szön­he­tő. A köz­vé­le­mény je­len­tős ré­sze ma is ügy vé­li, hogy Te­le­ki Pál ko­rai és tra­gi­kus ha­lá­la nél­kül Ma­gyar­or­szág má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alat­ti tör­té­ne­te – leg­alább­is rész­ben – más irányt vett vol­na, és az ál­ta­la kép­vi­selt po­li­ti­ká­val a há­bo­rú vé­gé­re be­kö­vet­ke­ző sú­lyos ve­re­ség és ös­­sze­om­lás, va­la­mint azok kö­vet­kez­mé­nyei el­ke­rül­he­tő­ek lett vol­na.

A szer­ző a már bi­zo­nyos előz­mé­nyek­re vis­­sza­te­kin­tő po­li­ti­kai bio­grá­fia­írás ha­gyo­má­nya­it kö­vet­te. Idő­rend­ben ha­ladt vé­gig fő­hő­se éle­té­nek fon­to­sabb ál­lo­má­sa­in, s bár ért­he­tő­en hang­sú­lyo­sabb lett az élet­pá­lya – idő­ben vi­szony­lag rö­vid – po­li­ti­ku­si sza­ka­sza­i­nak tár­gya­lá­sa, de sze­ren­csé­re ter­je­del­mi té­ren az ará­nyok nem to­lód­tak el egy­ol­da­lú­an az utób­bi ja­vá­ra. A kö­te­te kap­csán óha­tat­la­nul kí­nál­ko­zik az ös­­sze­ve­tés Rom­sics Ig­nác­nak a kor má­sik emb­le­ma­ti­kus kon­zer­va­tív ál­lam­fér­fi­ú­já­ról ké­szí­tett élet­raj­zá­val. Te­le­ki­ről – Beth­len­hez vi­szo­nyít­va – jó­val szé­le­sebb, gaz­da­gabb, in­for­ma­tí­vabb és rész­ben hoz­zá­fér­he­tőbb for­rás­anyag ma­radt fenn, ami tág te­ret nyúj­tott Ab­lon­czy Ba­lázs­nak ar­ra, hogy nagy mély­ség­ben, rend­kí­vül rész­le­te­sen tud­ja re­konst­ru­ál­ni a tra­gi­kus sor­sú mi­nisz­ter­el­nök élet­út­ját, an­nak min­den fon­to­sabb te­rü­le­tét. Mind­ez más ol­dal­ról meg is ne­he­zí­tet­te fel­ada­tát. Ha­tal­mas mé­re­tű for­rás­fel­tá­ró és anyag­gyűj­tő mun­kát kel­lett vé­gez­nie, rá­adá­sul gyak­ran elég­gé el­té­rő ter­ré­nu­mo­kon, hi­szen Te­le­ki­nél a po­li­ti­ka vi­lá­gá­hoz va­ló kö­tő­dés tá­vol­ról sem bi­zo­nyult olyan do­mi­náns­nak, mint Beth­len ese­té­ben. Ezt a fel­ada­tot csak rész­ben könnyí­tet­te meg, hogy te­vé­keny­sé­gé­nek egyes te­rü­le­te­i­ről már szü­let­tek rész­fel­dol­go­zá­sok és fő­leg a po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti fe­je­ze­tek­nél vi­szony­lag szé­les tör­té­ne­ti szak­iro­da­lom­ra tá­masz­kod­ha­tott.

A szer­ző igye­ke­zett el­fo­gult­ság­ok­tól és elő­í­té­le­tek­től men­te­sen kö­ze­lí­te­ni té­má­já­hoz, s mun­ká­ja so­rán hig­gadt, tár­gyi­la­gos szem­lé­let­mó­dot ér­vé­nye­sí­te­ni. A tá­vol­ság­tar­tás per­sze még nem je­len­ti azt, hogy hi­á­nyoz­na be­lő­le bi­zo­nyos fo­kú em­pá­tia fő­hő­se iránt, ar­ra azon­ban tö­re­ke­dett, hogy köny­vé­ben az áb­rá­zo­lás és elem­zés do­mi­nál­jon az ér­ték­íté­le­tek, kü­lö­nö­sen az ösz­­szeg­ző és ál­ta­lá­no­sí­tó ér­ték­íté­le­tek he­lyett. Er­re an­nál na­gyabb szük­ség volt mi­vel Te­le­ki te­vé­keny­sé­ge, né­ze­tei nap­ja­in­kig szá­mos vi­tát és in­du­la­tot ger­jesz­te­nek, po­zi­tív és ne­ga­tív ér­te­lem­ben egy­aránt. A szer­ző sze­ren­csé­re nem ke­rü­li meg eze­ket a vi­tás te­rü­le­te­ket és min­den eset­ben az ár­nyalt, dif­fe­ren­ci­ált meg­kö­ze­lí­tés­re tö­rek­szik.

Az 1920-as évek meg­ha­tá­ro­zó po­li­ti­ku­sá­nak Beth­len Ist­ván te­kint­he­tő, aki egye­bek mel­lett az­zal ért el ki­emel­ke­dő po­li­ti­kai si­ke­re­ket, hogy ki­vá­ló tak­ti­kai ér­zé­két ka­ma­toz­tat­va nagy jár­tas­sá­got és te­het­sé­get mu­ta­tott a par­la­men­ti és párt­po­li­ti­kai küz­del­mek te­rén, biz­tos kéz­zel irá­nyí­tot­ta az ál­la­mi ad­mi­niszt­rá­ci­ót. Az 1930-as évek Ma­gyar­or­szá­gán azon­ban, mely­nek köz­han­gu­la­tát egy­re job­ban a ha­gyo­má­nyos párt­po­li­ti­zá­lás­ból va­ló ki­áb­rán­dult­ság ural­ta, a si­ker­hez már más­faj­ta po­li­ti­ku­si eré­nyek is kel­let­tek. Te­le­ki – be­val­lot­tan – meg­le­he­tő­sen bi­zony­ta­la­nul moz­gott azo­kon a te­re­pe­ken, me­lyek Beth­len fő erős­sé­gei vol­tak. El­len­ben fel­is­mer­te azt, hogy a po­li­ti­ka csak ak­kor le­het ha­té­kony, ha új uta­kat ke­res­ve, szé­le­sebb tö­me­gek­hez tud el­jut­ni. A nem­zet­ne­ve­lés, a köz­vé­le­mény­for­má­lás szem­pont­já­ból ki­emelt je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott a kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi egye­sü­le­tek, szer­ve­ze­tek mun­ká­já­nak. A po­li­ti­kai te­vé­keny­ség ilyen tág ér­tel­me­zé­se egyéb­ként is kö­ze­lebb állt egyé­ni­sé­gé­hez. A szer­ző több­ször hang­sú­lyoz­za, hogy tu­dó­si-ta­ná­ri al­ka­ta má­so­dik mi­nisz­ter­el­nök­sé­ge ide­jén is rend­re ki­üt­kö­zött.

A fen­ti pár­hu­zam­nál ma­rad­va a két ál­lam­fér­fi a kon­zer­va­ti­viz­mus két – egy­más­tól szá­mos pon­ton el­té­rő – ágát kép­vi­sel­te. Igaz, mind­ket­ten rend­sze­re­sen han­goz­tat­ták a ha­gyo­má­nyok meg­őr­zé­sé­nek, a fo­ko­za­tos fej­lő­dés­nek a fon­tos­sá­gát, és fenn­tar­tás­sal vi­sel­tet­tek a nyu­ga­ti tö­meg­de­mok­rá­ci­ák iránt. De Beth­len éle­te vé­gé­ig ra­gasz­ko­dott a par­la­men­ta­riz­mus ha­gyo­má­nyos, pár­tok­ra épü­lő for­má­i­hoz. A du­a­lis­ta Ma­gyar­or­szág szel­le­mi­sé­gén szo­ci­a­li­zá­lód­va, kon­zer­va­ti­viz­mu­sa nem nél­kü­lö­zött bi­zo­nyos li­be­rá­lis vo­ná­so­kat sem. Te­le­kit vi­szont egy­ér­tel­mű és hang­sú­lyo­zott antili­be­ralizmus, va­la­mint a ke­resz­tény szel­le­mi­ség­nek mint tár­sa­da­lom­össze­tar­tó erő­nek a vál­la­lá­sa jel­le­mez­te. Ez az an­ti­li­be­ra­liz­mus az auto­ri­ter rend­sze­rek és egy­faj­ta ke­resz­tény szel­le­mi­ség­gel át­ita­tott ál­lam­kor­po­ra­ti­viz­mus irán­ti fo­gé­kony­ság­gal, va­la­mint kö­vet­ke­ze­tes an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal tár­sult. Ab­lon­czy Ba­lázs szá­mos for­rás­sal bi­zo­nyít­ja, hogy Te­le­ki bel­ső meg­győ­ző­dés­ből állt ki a kor­szak szá­mos zsi­dó­el­le­nes in­téz­ke­dé­se mel­lett, és az el­ső, va­la­mint a má­so­dik zsi­dó­tör­vény meg­szü­le­té­se sok­kal in­kább a bel­ső ha­zai po­li­ti­kai erő­vi­szony­ok­ra, sem­mint va­la­mi­fé­le erő­tel­jes né­met nyo­más­ra ve­zet­he­tő vis­­sza. Mel­les­leg ér­de­mes len­ne meg­vizs­gál­ni, hogy rá és szá­mos ha­zai kor­társ­ára mi­ért a por­tu­gá­li­ai Sa­la­zar-rend­szer ha­tott kü­lö­nö­sen ter­mé­ke­nyí­tő­leg. A jó­val kö­ze­leb­bi oszt­rák pél­da, az 1934-től fenn­ál­ló ún. hi­va­tás­ren­di al­kot­mány iránt jó­val ki­sebb ér­dek­lő­dést le­he­tett ta­pasz­ta­ni.

A mo­no­grá­fia újabb ada­lé­kok­kal erő­sí­ti meg, hogy ide­je len­ne le­szá­mol­ni az olyan, időn­ként ma­nap­ság is fel­buk­ka­nó köz­hely­sze­rű meg­fo­gal­ma­zá­sok­kal, mi­sze­rint az arisz­tok­rá­cia és a nagy­tő­ke al­kot­ta a Hor­thy­-kor­szak két ural­ko­dó osz­tá­lyát. A po­li­ti­kai ha­ta­lom bir­tok­lá­sá­nak kér­dé­se en­nél jó­val ös­­sze­tet­tebb prob­lé­ma, és az arisz­tok­rá­cia, bár egyi­ke volt a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak be­fo­lyá­sos elit­cso­port­ja­i­nak, ko­ránt­sem volt olyan min­den­ha­tó, mint ami­lyen­nek egyes ko­ráb­bi mun­kák lát­ták. Beth­len a fő­úri ré­te­get még a po­li­ti­kai és köz­élet egyik lé­nye­ges, bár nem ki­zá­ró­la­gos alap­pil­lér­ének tar­tot­ta. 1931. évi, a Nem­zeti Ka­szi­nó Szé­che­nyi­-la­ko­má­ján el­hang­zott be­szé­dé­ben az arisz­tok­rá­cia tér­vesz­té­sét fon­tos és saj­ná­la­tos je­len­ség­ként kons­ta­tál­ta. Tő­le el­té­rő­en Te­le­ki­nél vi­lá­gos el­tá­vo­lo­dás ér­zé­kel­he­tő. Pá­lyá­ja kez­det­ben még jól il­lesz­ke­dett a szá­zad ele­ji arisz­tok­rá­cia vi­lá­gá­ba. Az 1920-as évek­ben az­tán ma­ga­tar­tá­sá­ban, vi­sel­ke­dé­sé­ben, kap­cso­la­ta­i­ban el­in­dult az ér­tel­mi­sé­gi­vé vá­lás út­ján. Et­től kezd­ve mág­nás tu­da­ta csak el­vét­ve, ki­éle­zett szi­tu­á­ci­ók­ban ke­rült a fel­szín­re, mint pél­dá­ul a Táj és Nép­ku­ta­tó Köz­pont 1938. no­vem­be­ri be­zá­rá­sa­kor. Má­so­dik kor­mány­fő­sé­ge jót mu­tat­ja, hogy bi­zal­ma­sai, kö­ze­li mun­ka­tár­sai in­kább szak­em­be­rek­ből, ér­tel­mi­sé­gi­ek­ből ke­rül­tek ki. Egy ra­di­ká­lis föld­re­form el­fo­ga­dá­sa per­sze tá­vol ál­lott tő­le, ami­ben a ha­gyo­má­nyok­hoz va­ló kö­tő­dé­se épp­úgy sze­re­pet játsz­ha­tott, mint bi­zo­nyos köz­gaz­da­sá­gi meg­fon­to­lá­sok. A szer­ző jog­gal mu­tat rá, hogy a két po­li­ti­kus el­té­rő ha­bi­tu­sa, né­ze­tei, sze­mé­lyes kap­cso­la­tai kö­vet­kez­té­ben vi­szo­nyuk tá­vol­ról sem volt olyan szo­ros és kö­ze­li, mint ahogy azt a tör­té­ne­ti pub­li­cisz­ti­ka időn­ként fel­té-­te­le­zi.

Ab­lon­czy Ba­lázs szá­mos to­váb­bi, a köz­tu­dat­ban töb­bé-ke­vés­bé má­ig ha­tó szte­re­o­tí­pi­át pró­bál el­osz­lat­ni, dif­fe­ren­ci­ál­tan be­mu­tat­ni. Te­le­ki 1939–1941 kö­zött, kor­mány­fő­ként va­ló­ban Ma­gyar­or­szág kül­po­li­ti­kai moz­gás­sza­bad­sá­gá­nak meg­őr­zé­sé­re tö­re­ke­dett, óva­to­san ke­rül­ve, hogy bár­me­lyik nagy­ha­ta­lom­mal nyílt konf­lik­tus­ba ke­ve­red­jen. Az er­dé­lyi te­rü­le­tek vis­­sza­szer­zé­sé­re tett erő­fe­szí­té­sei kö­zött azon­ban egy Ro­má­ni­á­val va­ló, ké­tes ki­me­ne­te­lű és vél­he­tő­en sú­lyos ál­do­za­tok­kal já­ró ka­to­nai konf­lik­tus le­he­tő­sé­gét is haj­lan­dó volt fel­vál­lal­ni. Mi­köz­ben fenn­tar­tá­sok­kal ke­zel­te a ha­zai köz­vé­le­mény fel­fo­ko­zott re­ví­zi­ós vá­ra­ko­zá­sa­it, ef­fé­le túl­zó vá­gyak­tól ő ma­ga sem volt men­tes. Po­li­ti­ká­ja – úgy tű­nik – ki­ke­rül­he­tet­le­nül ma­gá­ban hor­doz­ta a ku­darc le­he­tő­sé­gét. A re­ví­zi­ós si­ke­rek­kel kom­bi­nált kí­vül­ma­ra­dás el­ve 1941 ta­va­szán vég­képp ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len­nek bi­zo­nyult az­ál­tal, hogy Hit­ler bi­zo­nyos te­rü­le­tek fe­jé­ben a ma­gyar had­erő be­kap­cso­ló­dá­sát kö­ve­tel­te a Ju­go­szlá­via el­le­ni há­bo­rú­ba. Vég­ered­mény­ben ez a szá­má­ra fel­old­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyu­ló di­lem­ma ve­ze­tett el ön­gyil­kos­sá­gá­hoz. A szer­ző több­fé­le meg­kö­ze­lí­tés­ben ugyan, de meg­erő­sí­ti a tör­té­net­írás­ban ural­ko­dó ha­gyo­má­nyos ál­lás­pon­tot, s lé­nye­gé­ben el­ve­ti a pub­li­cisz­ti­ká­ban idő­ről idő­re fel­buk­ka­nó gyil­kos­ság teó­ri­át.

Egy kö­zös­ség sa­ját múlt­já­hoz va­ló vi­szo­nyát több­nyi­re a je­len­ből ki­in­dul­va pró­bál­ja meg­ha­tá­roz­ni. Előz­mé­nye­ket, gyö­ke­re­ket, ta­nul­sá­go­kat ke­res, az­az bi­zo­nyos ér­ték­rend/ér­ték­ren­dek sze­rint sze­lek­tál. Ez a sze­lek­ció óha­tat­la­nul haj­la­mos az egy­sze­rű­sí­tés­re, az egy­ol­da­lú kö­ze­lí­té­sek­re, a kö­zel­múlt sze­rep­lő­it tisz­tán jó­nak és rossz­nak, tel­jes egé­szé­ben vál­lal­ha­tó vagy el­ve­ten­dő, el­íté­len­dő tra­dí­ci­ó­nak lát­ni. A mo­no­grá­fia en­nek az igény­nek – sze­ren­csé­re – nem kí­ván meg­fe­lel­ni, s egyik leg­na­gyobb eré­nye ép­pen az, hogy ár­nyalt­sá­gá­ban, ös­­sze­tett­sé­gé­ben ké­pes meg­ra­gad­ni a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Ma­gyar­or­szág egyik ki­emel­ke­dő köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gé­nek, po­li­ti­ku­sá­nak éle­tét. 

PÜSKI LE­VEN­TE