Ébert Tibor

 

Alag­út­ban

 

Epi­zó­dok fel­jegy­zé­se­im­ből, 1944/45

 

Ma még mi­énk a vi­lág

Min­den­ki csak Fininek hív­ta. Zon­go­ra­láb, ha­tal­mas test, de fi­lig­rán fej, ta­lán ez a ket­tős­ség a va­rá­zsa. És va­ló­ban szép az ar­ca: kék szem, fe­ke­te haj, az áll, az orr ará­nya… eny­hén dom­bo­ru­ló hom­lok. Lil Da­go­ver­re ha­son­lít egy ki­csit. Ott állt a Ven­túr ut­ca sar­kán, és mind­járt aján­la­tot is tett ne­ki. Félt tő­le? Mert he­zi­tált, le­het, hogy nem is akart sem­mit, me­ne­kült vol­na, de meg­tor­pant. Fi­ni be­lé­ka­rolt. Tet­szel ne­kem, oly sá­padt az ar­cod, az ilye­ne­ket sze­re­tem, ero­ti­kus, mond­ta, itt la­kom a szom­széd­ban, Lim­ba­che­rék fö­lött. (Lim­ba­che­ré­ket min­den­ki is­mer­te a vá­ros­ban, ki­vált­képp az ős­la­ko­sok.) Nos. Fel­men­tek. Lép­cső­ház, eme­le­tek, gang, Fi­ni szin­te húz­ta ma­gá­val. A sej­tel­mes meg­vi­lá­gí­tás­ban fény csob­bant az aj­kán. Be­lép­tek a la­kás­ba. Il­lat, il­la­tok, mint­ha par­fű­mö­ket spric­cel­tek vol­na szét. Meg­né­zem a ro­lót, ne­hogy ki­szök­jön a fény. Meg­gyúj­tot­ta az ál­ló­lám­pát. Bronz­fény ­csí­kok ug­rál­tak a fa­lon. Két he­ve­rő egy­más mel­lett. Epe­dás, szólt Fi­ni, ho­zok va­la­mi italt, ka­pok a kun­csaf­tok­tól. Ek­kor lát­ta meg iga­zán ru­ben­si mé­re­te­it, ará­nya­it. Te va­ló­szí­nű­leg amo­lyan stu­dent le­hetsz, vagy af­fé­le. Mu­zsi­kus, fe­lel­te. Ah, mu­zsi­kus… dú­dol­ni kezd­te Du­sik ope­rett­jé­ből a Sai­go­ni dalt. Nem ilyen, szólt, klas­­szi­kus. Ek­kor már fél­ni kez­dett a test­től… Butterfly, per­sze, de nem éne­kelt be­lő­le. Mi­ért nem iszol? Whis­ky, ere­de­ti an­gol, a fe­ne tud­ja, hogy ke­rült ide. A rend­őr­ka­pi­tány hoz­ta a múlt­kor, aki a szín­ház­ban ügye­le­tes, ba­lett-tán­cos a fe­le­sé­ge. Is­mer­ned kell, ze­nész. Is­mer­te, de nem szólt. Me­sélj va­la­mit ma­gad­ról. Mit ját­szol? He­ge­dü­lök, fe­lel­te kö­zöm­bö­sen. És mit? Bac­hot, Mo­zar­tot, a Fio­rillo-etű­dö­ket. Az mi­cso­da? Gya­kor­la­tok. Ak­kor te gya­ko­rolsz! So­kat, so­kat. Hát, na­pi négy-öt órát leg­alább. Ne­kem mit ját­sza­nál? Fo­gal­ma se volt, mit ját­sza­na Fi­ni­nek. Azt a Bac­hot vagy Fi, Fi, Fi, Fiorillót, egé­szí­tet­te ki gyá­mo­lat­la­nul. Fi, Fi, ne­ve­tett Fi­ni. Azt nem, fe­lel­te, va­la­mit, va­la­mit, ami ma­gá­nak va­ló. Mit?, is­mé­tel­te kö­ve­te­lőz­ve, be­le­né­zett ar­cá­ba, szug­ge­rál­ta őt. Mit?, kér­dez­te hal­kan. Ha itt vol­na a hang­sze­rem, ta­lán a Kis­lány ke­ze­ket fe­lt vagy a Szo­mo­rú va­sár­na­pot. Nem is­me­rem, je­len­tet­te ki Fi­ni, a pla­fon­ra bá­mult. Olyan vagy, mint aki még szűz, szé­gyel­led ma­gad, tő­lem nem kell fél­ned, kis­fiú, stu­dent. Fi, Fi, mu­zi­kan­tom… Csön­get­tek. Hos­­szan, eré­lye­sen. Olyan volt, mint egy nagy fel­ki­ál­tó­jel. Ez a hú­gom, Ste­fan­ka. Na, be­fel­leg­zett. Ő is ide­hoz­za a pa­si­ját. Kö­zös­kö­dünk, együtt la­kunk. Ál­ta­lá­ban vált­juk egy­mást. Ha le­het. Így ki­fi­ze­tő­dő. Fél perc múl­va va­ló­ban meg­je­lent Ste­fan­ka fe­ke­te per­zsa­bun­dá­ban, vö­rös ha­ja on­do­lál­va. Ne ha­ra­gud­ja­tok, mond­ta, az üz­let az üz­let. Ven­dé­ge, egy koc­ka­fe­jű fér­fi, tag­ba­sza­kadt, vi­gyor­gott is, nem is, de ez a fél­vi­gyor ös­­sze­húz­ta az ar­cát. Ki tud­ja, med­dig ke­fél­he­tünk még, jön­nek az oro­szok. Azok majd min­den nőt meg­dug­nak in­gyen. Most szé­le­sen vi­gyor­gott, ki­tá­gult a vi­gyo­ra bam­bán, szét­te­rült az ar­ca, mint egy kelt tész­táé. Háát… ka­u­ká­zu­si, grú­zok, ázsi­ai, min­den­fé­le nép­ség. És szlá­vok, vág­ta rá Fi­ni ön­ér­ze­te­sen. Test­vé­re­ink. Szent Is­ten, Ste­fan­ka a szék­re dob­ta ka­bát­ját, Is­tent ne em­le­ges­se­tek. Svaty Ci­rill és Methód. Az se! Elv­tár­sak, akik mind egyen­lőek, de én eb­ből nem ké­rek, hol­nap el­tű­nök, eva­ku­ál­nak min­ket. Ma még mi­énk a vi­lág! Kop­junk le, szólt Fi­ni. Ta­lá­lunk mi va­la­mi he­lyet. Köz­te­her­vi­se­lés, szo­li­da­ri­tás a hú­gocs­kám­mal. Ki­men­tek az ut­cá­ra. Szél fújt, a vá­ros­ban min­dig fúj a szél. Há­rom szél: a dé­vé­nyi ka­pu­ból, a Kis­kár­pá­tok­ból, Ma­gyar­or­szág fe­lől. Tu­dok egy jó kis he­lyet a Reich cuk­rász­dá­val szem­ben. Két tűz­fal meg egy licht­hof kö­zött. Lor­dom, sut­tog­ta hoz­zá. Oda­ci­pel­te és be­tusz­kol­ta az alig két négy­zet­mé­te­res hely­re, ku­kák is áll­tak ott. Eb­ben a pil­la­nat­ban fel­hör­dül­tek a szi­ré­nák. Félsz?, kér­dez­te, stum­man­golj, jó kis hely… Szól­tak a szi­ré­nák, el­hall­gat­tak. Fi­ni az­tán fel­állt, hát­ra­nyúj­tóz­ko­dott, ki­húz­ta a de­re­kát. Ka­bát­ján sej­tel­me­sen csil­lo­gó da­rab­kák, rúzs­ma­rad­vá­nyok. Az­nap es­te nem jöt­tek a re­pü­lő­gé­pek, de már tud­ta, hogy dél fe­lől hó­pely­he­ket ho­zva fúj a szél. És a leg­szí­ve­seb­ben a sze­mét­ku­ká­ba gyö­mö­szöl­te vol­na a tör­té­nel­met és sa­ját ma­gát.

Alag­út­ban

Az alag­út föld alat­ti át­ve­ze­tés­re szol­gá­ló épít­mény, ame­lyet úgy épí­te­nek, hogy a fe­let­te le­vő föld- vagy szik­la­ré­te­ge­ket épí­tés köz­ben nem tá­vo­lít­ják el. Nos, ilyen ala­gu­tat épí­tet­tek ná­lunk a Vár­hegy alatt. Még csak épült, ami­kor el­kez­dőd­tek a lé­gi­ri­a­dók, de nagy­sze­rű bom­ba­biz­tos bú­vó­hely­nek szá­mí­tott. Akik a kö­zel­ben lak­tak a ­ki­já­ra­tai­nál, oda igye­kez­tek a szi­ré­nák meg­szó­la­lá­sa­kor. Ők is az egyik nyí­lá­sá­hoz lak­tak kö­zel, ta­lán száz­öt­ven mé­ter­nyi­re, ide­jük volt te­hát, hogy oda­ér­je­nek. Ké­zi­tás­ká­i­kat ki­ké­pez­ték két kis fe­ke­te rat­ler­ku­tyá­juk el­he­lye­zé­sé­re, ké­tol­dalt ­pis­lo­gott ki a sze­mük, azt vit­ték ma­guk­kal, meg a he­ge­dűt (Luz­­ze­na úr mes­ter­he­ge­dű­jét). Ro­han­tak az alag­út Véd­cö­löp úti be­já­ra­tá­hoz. Ak­na­be­já­rat, min­den­ki igyek­szik a mély­be, lej­tett, ka­vi­csos ho­mo­kos, még nem ki­kép­zett út volt, az em­be­rek egy­mást so­dor­ják elő­re. A fa­lak­ból szi­vá­rog a víz, né­hol csor­do­gál, süp­pe­dő föld, sár, kiki más-más he­lyen ál­la­po­dik meg, ál­ta­lá­ban a kö­ze­pe tá­ján, mert az a hi­e­de­lem (ám lo­gi­kus), hogy a ki­já­ra­tok­nál nagy a ve­szé­lye a be­csa­pó­dá­sok­nak és a szí­vó­ha­tá­s­nak. Per­sze, en­nek ki­csi a va­ló­szí­nű­sé­ge. Le­ül­nek, kis ös­­sze­csuk­ha­tó szé­ket is visz ma­gá­val a leg­több ala­gu­tas (így ne­ve­zik őket). Vár­nak, vár­ják a ri­a­dó vé­gét. Sen­ki se tü­rel­met­len­ke­dik, itt-ott vi­lá­gít egy elem­lám­pa (lán­got sen­ki se gyújt­hat, do­há­nyoz­ni se le­het) egy­más ar­cát ta­po­gat­ják, a han­gok fel­ér­té­ke­lőd­nek, és így a sö­tét­ben, ho­mály­ban is­me­ret­sé­gek, ba­rát­sá­gok kö­tőd­nek. A lát­ha­tat­lan­ság a bi­za­lom szü­le­té­se. Egy­szer va­la­ki éne­kel­ni kez­dett, s a töb­bi­ek ve­le éne­kel­tek. Ko­moly vi­ták ke­let­kez­nek, fi­lo­zo­fál­nak, idéz­get­nek, a tárgy, a té­ma nem­csak a há­bo­rú, a po­li­ti­ka, a jö­vő. Meg­kér­ték, he­ge­dül­jön va­la­mit, mert ész­re­vet­ték két tér­de közt a he­ge­dű­to­kot, kü­lön­ben is is­mer­ték már a mu­zsi­kus ala­gu­tast. Ját­sza­ni kel­lett: Bac­hot ter­mé­sze­te­sen. A csönd áhí­ta­tá­ban kü­lö­nös akusz­ti­ká­ban sod­ró­dott a ze­ne, ki­vájt szik­lák mély­sé­ge szív­ta ma­gá­ba. Az em­be­rek hall­gat­ták. Az­tán va­la­ki kí­ván­sá­gá­ra el kel­lett ját­sza­nia a Pla­ta­nen­wal­cert, köz­ben le­fúj­ták a lé­gi­ri­a­dót. Meg­ló­dult a tö­meg, még jó, hogy hang­szer­ét be­cso­ma­gol­hat­ta a tok­ba.

Alag­út, alag­út mély­sé­ge, me­ne­dé­kük… A ku­tyák csönd­ben fe­küd­tek a szaty­ruk­ban. Ál­la­tot szi­go­rú­an ti­los volt be­vin­ni az alag­út­ba a ki­zá­rás ter­he alatt. De két kis rat­le­rük hall­ga­tott, nem nyü­szí­tet­tek, nem ugat­tak, mint­ha csak érez­ték vol­na a le­sel­ke­dő ve­szélyt, mely gaz­dá­i­kat is ki­zár­ta vol­na a vé­de­lem­ből.

Alag­út, alagutak… föld alat­ti üre­gek, fo­lyo­sók, ki­tá­gu­ló ter­mek, mély­sé­gek re­mé­nyei, a mély­sé­gek­be ka­pasz­kod­tak, a fény­te­len­ség­be, ár­nyé­kok­ba, ők vol­tak a vé­del­me­ző­ik. Any­ja oly­kor imád­ko­zott, ró­zsa­fü­zér­ét mor­zsol­gat­ta. S oly­kor, ami­kor a sö­tét­ség­ből a fény­be néz­he­tett, a fel­hők­be, az ég­re, a nap vi­lá­gos­sá­gá­ba, ab­ba, ami te­rem­tő ér­tel­mük, vis­­sza­hő­költ, meg­tán­to­ro­dott – nem a va­rá­zsá­tól, és vis­­sza­fu­tott vol­na a mély­be, őszin­te ma­gán­va­ló­sá­gá­ba…

Csak­, csupán…

Sor­ba ál­lí­tot­ták a fér­fi­a­kat. Azt mond­ták, men­nek egy kis mun­ká­ra. Hal­lot­tak ilyes­mi­ről. És íme itt a va­ló­ság. Irány a Kon­vent ut­ca. A ré­gi evan­gé­li­kus is­ko­la előtt meg­áll­tak, kö­rül­be­lül ott, ahol pro­tes­táns ki­vá­ló­sá­gok – Me­lanch­ton, Bél Má­tyás, Luther és má­sok – szob­rai dí­szí­tik az el­ső eme­le­ti mell­vé­den a há­zat. Be­pó­lyál­ta őket az est, a fa­lak több­szö­rös ré­te­gű ár­nya, a csönd da­gá­lya el­lep­te a kis csa­pa­tot. Nem lát­ták egy­más ar­cát. De mi­ért kel­lett meg­áll­ni­uk, nem is olyan mes­­sze há­zuk­tól? Mi­fé­le ter­vük le­het ve­lük? A sö­tét­ben csil­log­nak a va­sak, azt lát­ták, fegy­ve­re­ket. Meg-meg­csú­szott raj­tuk a kép­ze­let­be­li fény. Né­gyen vol­tak, ők pe­dig ket­ten. Tud­ta, a ki­szol­gál­ta­tott­ság te­he­tet­len­né deg­ra­dál­va el­ra­bol­ja a le­he­tő­sé­gét a vé­de­ke­zés­re és meg­sem­mi­sí­ti mél­tó­sá­god. Va­la­mi­fé­le vir­tuá­lis ösz­tö­nös­ség­gel azon­ban a fa­lak­hoz hú­zód­tak, mint­ha hoz­zá­juk, be­lé­jük me­ne­kül­tek vol­na, ki­váj­va, ki­tép­ve-sza­kít­va-mar­kol­va anya­gu­kat a két­ség­beesés jo­gán, a tég­lá­kat, a va­ko­la­tot, kö­ve­ket, hogy mé­lyük­be me­ne­kül­je­nek. Von­zott, pa­ran­csolt a le­he­tet­len, a kép­te­len­ség, nem volt más ki­út. Így tel­tek a má­sod­per­cek, ta­lán per­cek, va­ló­já­ban időt­len­ség. Ide­gen be­szé­det, sza­va­kat, szó­fosz­lá­nyo­kat hal­lot­tak. Az­tán odább lök­ték őt ká­rom­ko­dva. Le­rán­ci­gál­ták Hacki úr bőr­ka­bát­ját (sze­ren­csé­jé­re, más­nak is néz­het­ték vol­na), Ti­ma urat le­vet­kőz­tet­ték, ott áll­ha­tott jé­ger­ben, Szil­vi, Haas Szil­vesz­ter ön­ként oda­ad­ta jel­vé­nye­it meg a pu­ló­ve­rét, ő kö­vet­ke­zett, feléjük nyúj­tot­ta ap­ja ci­zel­lált, ró­mai szá­mos, ezüst zsebórá­ját, me­lyet Alb­recht fő­her­ceg­től ka­pott aján­dék­ba fu­tásban elért ­győ­zel­mé­ért a PTE pá­lyán. Nem volt elég, el­kezd­tek ki­a­bál­ni, ha­do­nász­ni a fegy­ve­rek­kel, da­vaj, da­vaj csasi, csasi… le­húz­ták nad­rág­ját, ba­kan­csát meg két­uj­jú gyap­jú­kesz­tyű­jét, a faiszt­lin­got. Ti­ma úr­hoz visz­­sza­men­tek, és el­kér­ték négy­di­opt­ri­ás szem­üveg­ét, Weiss úr már vár­ta őket és al­só­nad­rág­ján kí­vül jó­for­mán min­de­nét át­ad­ta. A ház­mes­ter Storbl bá­csi na­gyo­kat kö­hö­gött, sí­polt a tü­de­je, mint egy lyu­kas har­mo­ni­ka, fel-fel­tép­ve ez­zel a csön­det, tő­le nem kel­lett sem­mi (meg­saj­nál­ták?), Pa­pa, szól­tak hoz­zá. Igyi, szólt egyi­kük, és a le­ve­gő­be lőtt. Gye­rünk, mond­ta Weiss úr. Da­moj. Ha­za. El­in­dul­tak té­to­ván. Lö­vés. Az­tán még egy a fal­ba. Ta­nyec. Tánc. És tán­col­ni­uk kel­lett. Lö­vé­sek, gyen­ge so­ro­zat. Tán­col­tak. Igyi. Tán­col­va egy­re gyor­sabb iram­ban igye­kez­tek ha­za­fe­lé. Lö­vé­sek kí­sér­ték. Lá­buk elé, után, a ház­fa­lak­ba, ab­la­kok­ba, az ég­be. Lö­vé­sek, so­ro­za­tok. Ők meg csak tán­col­tak mez­te­le­nül, fé­lig pu­cé­ran, di­de­reg­ve, Strobl úr si­pá­ko­lá­sa­i­nak rit­mu­sá­ra is – a tör­té­ne­lem kí­sér­te­te­ként. És tu­laj­don­kép­pen sze­ren­csé­jük volt. Él­ve ma­rad­tak. Ki­fosz­tot­ták őket: csak­.

A csak (az ér­tel­me­ző szó­tár sze­rint) a ki­re­kesz­tés és meg­szo­rí­tás, kor­lá­to­zás ki­fe­je­zé­sé­re szol­gál, tar­tal­ma más­ra nem ér­vé­nyes, mint a csak szó­val ki­emelt egy vagy több sze­mély­re, tárgy­ra, do­log­ra, men­­nyi­ség­re, tu­laj­don­ság­ra, ál­la­pot­ra, cse­lek­vés­re, tör­té­nés­re vagy ezek­nek va­la­mely kö­rül­mé­nyé­re… sen­ki vagy sem­mi más… csu­pán, egye­dül, pusz­tán… Ki­ra­bol­tak csu­pán, csak, pusz­tán… Ha­za­tán­col­tat­tak… dö­röm­bö­lő kér­dő­je­lek­kel, ve­lük, az ott­hon mar­adot­tak­kal va­jon mi tör­tént, tör­tén­he­tett ez­alatt… Va­jon vis­­sza­kap­hat­ták mind­nyá­jan mél­tó­sá­gu­kat.

A sé­ta

Ki­me­rész­ke­dett a vá­ros­ba. Tu­laj­don­kép­pen teg­nap­előtt fu­tott át raj­tuk a front. Meg­le­he­tő­sen koc­ká­za­tos vál­lal­ko­zás volt. De haj­tot­ta a kí­ván­csi­ság. A vár­hegy fe­lé in­dult, va­la­mi ösz­tön vit­te ar­ra­fe­lé, pe­dig a bel­vá­ros­ba szán­dé­ko­zott, ked­venc ut­cá­i­ba, a Ven­tur, a Nyer­ges, a Mi­hály­ka­pu, a Hos­­szú, a Lő­rinc­ka­pu ut­cá­ba, széj­jel akart néz­ni a ba­rokk és re­ne­szánsz há­zak kö­zött, a vár­he­gyen rit­kán for­dult meg, utol­já­ra ta­lán két év­vel ez­előtt, ami­kor is Gé­zá­hoz igye­ke­zett szo­ná­tá­zás­ra, ke­resz­tül­vág­va az emel­ke­dé­sen úgy eresz­ke­dett le a Cu­ker­mand­li­ra, ke­zé­ben he­ge­dű meg a kot­ta.

El­in­dult az Edl ut­cán, an­nak vé­gé­ben fel a lép­csőn, on­nan már csak né­hány lé­pés az emel­ke­dő, a domb, egé­szen a vár­ba. Nem ta­lál­ko­zott sen­ki­vel, az em­be­rek ha már nem is a pin­cék­ben, a há­zak­ban tar­tóz­kod­tak. Ahogy ki­ért az elég szé­les út­ra (a Vár­hegy ut­cá­ra), az út­tes­ten holt­tes­tek fe­küd­tek, mond­hat­ni, úgy­szól­ván sza­bá­lyos tá­vol­ság­ban, két-há­rom-négy mé­ter­nyi­re egy­más­tól. Né­met ka­to­nák. Egyi­kük mel­lét vál­lá­tól ágyé­kig gép­pisz­toly­so­ro­zat ér­te, al­vadt fe­ke­te vér­tó­csá­ban fe­küdt, szét­tárt gör­bült uj­jú te­nye­ré­nél ki­hullott ka­to­na­köny­ve, ada­ta­i­val; fö­löt­te né­hány lé­pés­nyi­re mint­ha is­me­rős­re buk­kant vol­na, hir­te­len eszé­be ju­tott, aki­nek ka­bá­tot, ru­hát adott, pisz­to­lyát, kö­pe­nyét el­ás­ta a pin­cé­ben, aki el­tűnt a ke­rí­té­sen át… Hans, Hel­muth, Franc vagy Jozef… Egy­for­ma a sze­mük, ar­cuk, ki­fe­je­zé­sük, moz­du­lat­lan­sá­guk. A ha­lál ki­egyen­lí­ti a kü­lönb­sé­ge­ket. Eggyé vá­lunk. Va­la­ki. De ezen nem volt rajta se ap­ja ru­há­ja, ka­bát­ja… le­het, hogy még­is ő volt… fe­jét, nya­kát ér­het­ték a lö­vé­sek, fél­re­is­mer­he­tet­le­nül szét­ron­csol­ták. Az a má­sik meg mel­let­te nyu­god­tan, mint­ha alud­na, szin­te lé­leg­zik, ál­mo­dik…

Ti­zen­két ka­to­nát szá­molt ös­­sze, akik me­ne­kü­lés köz­ben hal­tak meg a Vár­he­gyen. Va­ló­szí­nű­leg a he­gyen át akar­tak ki­jut­ni a part­ra, le a Du­ná­hoz. Hogy on­nan az­tán ho­gyan to­vább? Ha az em­ber me­ne­kül, csak me­ne­kül az is­me­ret­len­be, me­ne­kül­nie kell, bár­ho­va, a ha­lál­ba is. Ti­zen­ket­te­jük itt ezen az úton ro­hant a domb­ra, fel a ha­lál­ba, oda, ahol na­gyon ha­son­lí­tunk egy­más­ra. Al­ko­nyo­dott, és ilyen­kor a ha­lál plasz­ti­ku­sabb. Nem volt ked­ve to­vább sé­tál­ni. Ha­za­fe­lé in­dult, vis­­sza, ahol jött az Edl ut­cán.

A ka­to­nák na­po­kig fe­küd­tek ott, míg fel­dob­ták őket egy te­her­au­tó­ra, s vit­ték va­la­ho­va, va­la­ho­va.

Ti­zen­ket­tő: a szám­sor egyi­ke: száz­ból, ezer­ből, mil­li­ó­ból, mil­li­ók­ból. Em­be­ri szám: a vé­ges-vég­te­len­ből: élet, ha­lál…

A vi­gyor

Any­ja mig­rén­ben szen­ve­dett, na­pon­ta szed­te a mig­re­nin po­ro­kat, me­lye­ket Pá­vai-po­rok­nak hív­tak, mi­vel­hogy a Pá­vai-gyógy­sze­rtárban állították össze. Szab­vá­nyos le­vél­kék­ben volt a gyógy­szer, és Pá­vai gyógy­sze­rész úr any­já­nak ké­szí­tet­te a leg­töb­bet. Ha­von­ként egy­szer a mig­rén há­nyás­ban ma­ni­fesz­tá­ló­dott, eb­ben a ro­ha­mos idő­szak­ban anya ágy­nak dőlt, alat­ta a la­vór.

Most is ott fe­küdt ru­hás­tul a vi­lá­gos cse­resz­nye­faágy­ban. Ak­kor lé­pett be ép­pen a szo­bá­ba, ami­kor a grúz ka­to­na fel­haj­tot­ta any­ja vi­rá­gos min­tá­jú ru­há­ját a ha­sá­ig, és vi­gyor­gott. Vi­gyo­ra ke­resz­tül­döf­te őt. De vi­gyor­gott to­vább, s ez a vi­gyor meg­fosz­tot­ta any­ját mél­tó­sá­gá­tól. Ez a vi­gyor nem akart meg­szűn­ni, min­de­nütt ott le­be­gett, óri­á­si vi­gyo­rok ug­rán­doz­tak a tár­gya­kon, bú­to­ro­kon, ké­pe­ken, ez a vi­gyor csil­lo­gott áll­ha­ta­to­san a tü­kör­ben. Any­ja meg ott fe­küdt sós­bor­sze­szes bo­ro­ga­tás­sal a hom­lo­kán (ez csök­ken­tet­te, hű­sí­tet­te iszo­nya­tos fej­görcs­ét), hal­lot­ta só­haj­tá­sát, ap­rócs­ka nyö­gé­se­it, ért­he­tet­len til­ta­ko­zá­sát. A grúz ka­to­na ren­dü­let­le­nül vi­gyor­gott, hos­­szú-hos­­szú vi­gyor­gás­sal, meg­sza­kít­ha­tat­lan vi­gyor­gá­sa vi­gyo­rok egy­más­ba ka­pasz­ko­dá­sa, óri­ás vi­gyo­rok vi­gyo­ra. Oda­ment any­já­hoz, és le­húz­ta, el­ren­dez­te ru­há­ját. Szót­la­nul néz­te a grúzt – bi­zo­nyá­ra te­he­tet­le­nül gyá­ván. De csak ott állt az ágy­nál ki­hí­vó­an, és bá­mul­ta any­ját, vi­gyo­rá­val kö­rül­ta­po­gat­ta, egy­re szen­ve­dé­lye­seb­ben vi­gyor­gott. Vi­gyo­rok ná­szá­val, eu­fó­ri­á­já­val, vi­gyo­rok pő­re ex­tá­zi­sá­val. A ka­to­na és any­ja közt he­lyez­ke­dett el, de a vi­gyo­rok ke­resz­tül­ha­tol­tak min­de­nen és min­den­kin, raj­ta, vi­gyo­rok pász­táz­tak ren­dü­let­len­sé­gük­kel. Fog­ta a pok­ró­cot, és rá­te­rí­tet­te any­já­ra, de a vi­gyor rá­juk te­ke­rő­zött, érez­te pa­ra­zsát, tü­rel­met­len­sé­gét, mint­ha vi­gyor-óri­áskí­gyó szo­rí­tot­ta vol­na ma­gá­hoz egy­re erő­seb­ben, ha­tal­ma­sab­ban… Foj­to­ga­tta. Fel­ug­rott az ágy­ról. A grúz cso­dál­koz­va hát­ra­lé­pett, vis­­sza­ren­de­ződött az arc, a rán­cok, ba­jusz, le­fej­tő­dött hir­te­len a vi­gyor mar­ko­lá­sa, meg­sem­mi­sült a sú­lya. A ka­to­na ki­ment a szo­bá­ból.

Ki­cse­rél­te a hű­sí­tő bo­ro­ga­tást any­ja hom­lo­kán.

A ba­le­ri­na és őr­na­gya

A ba­le­ri­na (ál­lí­tó­lagos príma­ba­le­ri­na) ál­lí­tó­lagos őr­na­gyá­val be­köl­tö­zött a la­ká­suk­ba. Brics­ká­val ér­kez­tek, be­szál­lá­sol­ták ma­gu­kat ná­luk. Hoz­tak en­ni­va­lót, son­kát, kol­bászt, bort. Va­ló­ban, me­sé­be il­lő­en top­pan­tak be. A ba­le­ri­na fi­tos or­rú sző­ke­ség lok­nik­kal, az őr­nagy tag­ba­sza­kadt szep­lős, vö­rös ­ha­jú, kis­sé bum­for­di, ami ko­ru­kat il­le­ti, a fér­fi jó­val idő­sebb tán­cos­nő­jé­nél, aki ami­nt meg­pil­lan­tot­ta a pi­a­ní­nót, ked­ves moz­du­la­tot tett, és úgy csiz­má­ban spic­cre állt, két ke­zét szét­tár­va meg­ha­jolt ke­cse­sen. Artist, artist, mond­ta az őr­nagy. Mu­zsi­ka, da­vaj! Er­re any­ja oda­ült a zon­go­rá­hoz, és el­kez­dett ját­sza­ni egy val­cert, Strauss, Strauss lel­ken­de­zett a nő, Strauss, áhí­tat­tal ej­tet­te ki a nevet. Strauss, is­mé­tel­te ba­ri­ton­ján az őr­nagy, kom­po­si­tor ocseny ha­ra­so… Köz­ben va­la­mi­ért ab­ba­ma­radt a zon­go­rá­zás. Da­vaj, da­vaj, biszt­ro… És szólt a ze­ne. Elő­vet­te he­ge­dű­jét, és ját­szot­ta a dal­la­mot, a Kék Du­nát. Nem­so­ká­ra Bécs­ben le­szünk, je­len­tet­te ki az őr­nagy, po­zavt­ra, hol­nap­után… Bécs, Jo­hann Strauss… De sok­kal to­vább ma­rad­tak. Na­pon­ta ki­ko­csi­káz­tak a brics­kán a vá­ros­ba, őrt ál­lí­tot­tak a ház­hoz. Biz­ton­ság­ban érez­ték ma­gu­kat – min­d az ott­ la­kók. Már tud­ták, hogy Ol­gá­nak hív­ják a ba­le­ri­nát, az őr­na­gyot pe­dig Szer­gej­nek. Ol­ga és Szer­gej Ope­rá­ba akar­tak men­ni, az Ope­ra azon­ban még nem mű­kö­dött. Es­tén­ként hall­gat­ták a mu­zsi­kát, és ami­kor el­ját­szot­ta ne­kik Csaj­kovsz­kij ro­mán­cát, Szer­gej meg­ölel­te. Rusz­kij Bee­tho­ven, mond­ta. El­zon­go­ráz­ták Csaj­kovsz­kij év­sza­ko­kjá­ból az őszt, a bar­ka­rolát. Ol­ga min­den­fé­le hos­­szú há­ló­ing­sze­rű ru­há­kat vett fel, be­köl­niz­te (pa­csu­liz­ta), kirú­zsoz­ta ma­gát, az őr­nagy ke­zé­ben lo­vag­lóos­tor, mely min­dig ná­la volt, ez­zel ütö­get­te rá­tar­ti­an a csiz­má­ját, nad­rág­ját, és ez­zel ha­do­ná­szott min­den­kép­pen im­po­nál­ni akar­va. Egy­szer bün­te­tés­ből ez­zel a lo­vag­lóos­tor­ral több­ször ar­cul csa­pott egy ka­to­nát (ta­lán csics­ká­sát), majd be­zá­rat­ta a mo­só­kony­há­ba, őr­sé­get ál­lí­tott elé­je. Ám mi­vel­hogy min­den me­sé­nek vé­ge szo­kott len­ni (itt a vé­ge, fuss el vé­le) me­se­be­li őr­an­gya­luk­nak, a ba­le­ri­ná­nak (mint­hogy an­gyal volt, el­hi­szem, prí­ma­ba­le­ri­ná­nak a le­nin­grá­di ope­rá­ban), Ol­gá­nak és Szer­gej­nek to­vább kel­lett men­ni­ük. Ta­lán va­ló­ban Bécs­be, Strauss vá­ro­sá­ba. Fö­lül­tek a brics­ká­ra, és „il­la­to­san” lo­vag­lóos­to­ros­tul tá­voz­tak. Ol­ga még meg­for­dult, és in­te­ge­tett, Szer­gej fel­emel­te os­to­rát, mint egy mar­sall­bo­tot. Csics­ká­suk is utá­nuk ment.

A Vad­em­ber és a bú­gó­csi­ga

Csö­röm­pö­lé­sek­kel, láb­do­bo­gás­ok­kal, dü­bör­gé­sek­kel, a le­ve­gő­ben or­dí­to­zá­sok hul­lá­moz­tak le­beg­ve, a lép­cső­ház­ban nagy vissz­hang­ok, ká­rom­ko­dá­sok bun­kóz­ták egy­mást, meg­ér­ke­zett a Vad­em­ber. Dél­után­ba bá­gyadt az idő nesz­ful­lánk­ja­i­val a nem­rég vis­­sza­tért bi­za­lom egyen­sú­lyá­ban, ami­kor va­ló­ság­gal be­rob­ban­tak az új jö­ve­vé­nyek – nem állt már őr a ka­pu előtt, a ház ki­szol­gál­ta­tot­tan kí­nál­ta ma­gát. Hom­lo­ká­ra tolt sap­ká­ban há­rom ka­to­na kí­sé­re­té­ben a ka­pu­ki­lincs­be rúg­va be­lé­pett a Vad­em­ber, fel egye­ne­sen a la­ká­suk­ba. A Vad­em­ber ma­hor­ká­ra gyúj­tott, az égő pa­pi­rost el­dob­ta a szo­bá­ban. Jól van, jö­het­nek, szólt, rá­ta­po­sott a kun­ko­rod­va el­fe­ke­te­dett pa­pír­da­rab­ká­ra, rá is kö­pött, né­ze­get­te a bú­to­ro­kat, ki­nyi­tot­ta a szek­ré­nye­ket. Ez volt az int­rá­da. Sé­tált fel s alá, min­dent szem­ügy­re vett, em­lék­tár­gya­kat, po­ha­ra­kat, csé­szé­ket, fi­gu­rá­kat (mi­lyen na­iv mó­don ott ma­rad­tak, nem rej­tet­ték el őket), ké­pe­ket, te­rí­tőt, füg­gönyt, fel­nyi­tot­ta a zon­go­ra fe­de­lét, a bil­len­tyűk­re ma­gas­ról rá­ütött, a polc­ról ki­vett köny­ve­ket a föld­re ha­ji­gál­ta, el­nyom­ta ma­hor­ká­ját az asz­ta­lon, a csik­ket a te­rí­tőn hagy­ta. Jöt­tek a ka­to­nák, há­rom, négy, öt, hat tel­jes fel­sze­re­lés­sel. Meg­szó­lalt a Vad­em­ber. Itt most én pa­ran­cso­lok. Csak­is én. Ott is, mu­ta­tott a má­sik szo­bá­ra, aho­vá be­vo­nul­tak a ka­to­nák. Itt is, ott is. Min­de­nütt. A pa­rancs­nok én va­gyok. Itt sen­ki más nem pa­ran­csol­hat. Meg-meg­állt nagy­apa olaj­fest­mé­nye előtt, és min­dig rá­ütött a bil­len­tyűk­re, nyo­ma­té­ko­sít­va sza­va­it, ez na­gyon tet­szett ne­ki. A für­dő­szo­bát ke­res­te, meg­mu­tat­ták. Azt mond­ta, ha akar­ja úgy­is meg­ta­lál­ja, meg a vé­cét is. A ka­to­nát is. Ki­ál­tott, és a szom­széd szo­bá­ból meg­je­len­tek a ka­to­nái. Mon­dott va­la­mit, és a vé­cé fe­lé mu­ta­tott. Er­re a ka­to­nák nagy rö­hög­ve meg­in­dul­tak, sor­ban áll­tak a vé­cé előtt, slic­cü­ket gom­bol­gat­ták. Fe­les­le­ges az ag­gó­dás, mond­ta a Vad­em­ber. A ka­to­nák kö­zül egye­sek fel­áll­tak a vé­cé­desz­ká­ra úgy vi­zel­tek a vé­cé­be, mel­lé, be­le­cé­loz­gat­va. Hú­zo­gat­ták, rán­gat­ták a lán­cot, ját­sza­doz­tak a víz­öb­lí­tés­sel. Egyi­kük a ke­zét is mos­ta a vé­cé­ben, egy­mást fröcs­köl­ték, pas­kol­ták vi­zé­vel.

A Vad­em­ber rit­kán járt ki a vé­cé­re, éj­jel so­sem, be­le­vi­zelt a vá­zá­ba, leg­több­ször li­la üveg­vá­zá­juk­ba, ott hagy­ta az asz­ta­lon, vagy ki­ön­töt­te az ud­var­ra. A Vad­em­ber de­mi­zson­ból it­ta a bort, le­ön­töt­te ma­gát, csur­gott a nya­ká­ra, in­gé­re, tes­té­re, ru­há­já­ra, tó­csák­ban állt alat­ta. Ivott, ivott, míg­nem le­zu­hant a föld­re, szá­ja egy tó­csá­ban, úgy ma­radt moz­du­lat­la­nul.

Meg­ha­ra­gu­dott a Vad­em­ber. Gaz­em­ber, or­dí­tot­ta. El­len­ség. Pisz­to­lyát az asz­tal­ra dob­ta. Meg­halsz, fa­sisz­ta! Sen­ki sem me­he­tett ki a ház­ból. Ös­­sze­hív­ta a „tör­vény­szé­ket”, a ka­to­nai bí­ró­sá­got. Meg­rá­gal­ma­zott min­ket, mond­ta ne­ki, aki ott állt előt­te, mel­let­te két ka­to­na. Rá­ga­lom, al­jas rá­ga­lom! Rá­gal­ma­zott min­ket. En­gem!, ki­a­bál­ta a Vad­em­ber. Ide fi­gyel­jen! Pisz­to­lyá­val ha­do­ná­szott. Szi­tá­vá lő­he­tem. Ér­ti? Meg­te­he­tem. És meg­ásat­hat­nám ma­gá­val a sír­ját is! Azt csi­ná­lok, amit aka­rok. Amit aka­runk. Lát­vá­nyos gesz­ti­ku­lá­lá­sok, fel­ug­rik, hát­ra­lök­ve a szé­ket, be­le­rúg az asz­tal­ba. Egé­szen kö­zel ha­jol hoz­zá: Ri­pi­tyá­ra lö­vök itt min­dent. Amit aka­rok. Az egész ba­gázst, ma­gu­kat, a há­zat. Ezért jöt­tünk ide mi, fel­sza­ba­dí­tók? Mi? Mű­fel­há­bo­ro­dás, szín­há­zi je­le­net va­ló­ság­tar­ta­lom­mal. Ta­ka­rod­jon!, or­dí­tot­ta. A Vad­em­ber­nek tet­szett sa­ját nagy­je­le­ne­te, mert el­mo­so­lyo­dott. A ka­to­nák hall­hat­ták, bó­lo­gat­tak. De a há­zat nem hagy­hat­ja el! Ez volt a bí­ró­sá­gi tár­gya­lás. Ő ki­sza­ladt a szo­bá­ból, sa­ját la­ká­suk­ból, le az ud­var­ra a lo­vak, sze­ke­rek kö­zé. Li­dérc­nyo­má­sos éj­sza­ka. Ti­vor­nyá­zás, női se­géd­let­tel. Any­já­val va­la­hol egy szom­széd­nál töl­töt­te az éj­sza­kát. Az­tán egy reg­gel le­né­zett az ud­var­ra. El­men­tek, sut­tog­ta. El­men­tek, mond­ta hal­kan. El­men­tek, ki­a­bál­ta. El­men­tek! El! El! Vé­gig­sza­ladt a lép­cső­ház­ban. El­men­tek! El! El! El! A la­ká­suk fel­for­gat­va. Szal­ma, pi­szok, étel­ma­ra­dék, hul­la­dék min­de­nütt, és húg­­gyal te­li por­ce­lán­vá­za az asz­ta­lon. De el­men­tek, el, el… Nézd, mit hagy­tak itt, mond­ta lel­ke­sen any­ja. Egy bú­gó­csi­gát! Visz­­sza­for­dult. Bú­gó­csi­gát? Azt. Hát nem olyan?, s any­ja már ke­zé­be vet­te vol­na. Ne!, or­dí­tot­ta. Ne!, Ne nyúlj hoz­zá!… És jött Weiss úr, fel­emel­te óva­to­san a to­jás­grá­ná­tot, és le­vit­te az ud­var­ra. Bú­gó­csi­ga, szólt, és ne­ve­tett. Bú­gó­csi­ga, mond­ta hal­kan any­ja. Bú­gó­csi­ga, bú-­gó-csi­-ga, is­mé­tel­te ma­gá­ba. A Vad­em­ber aján­dé­ka. Ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, min­den ab­la­kot. Ki­tisz­tult az ég­bolt?

Vis­­sza­jöt­tek Jan­csiék

Csak Te­re­zín­ben (Te­re­sien­stadt­ban) vol­tak. Sze­ren­csé­jük­re. Meg­úsz­ták. Át akar­ták őket szál­lí­ta­ni Ausch­witz­ba, de már nem volt idő, se ka­pa­ci­tás. A szu­dé­ta né­met vá­ros­ká­ban töl­töt­tek né­hány hó­na­pot. Meg­mu­tat­ták az ott hasz­nált zsi­dó pénzt, me­lyet pro­pa­gan­dacél­ból nyom­tat­tak a né­me­tek a „leg­idő­sebb” zsi­dó arc­má­sá­val. He­ten lak­tak egy szo­bá­ban, nem ba­rakk­ban, la­kó­ház­ban. A vá­ros­lá­ger (lá­ger­vá­ros) amo­lyan ren­de­zett min­ta­tá­bor, me­lyet meg­lá­to­gat­hat­tak a nem­zet­kö­zi (sváj­ci, svéd) vö­rös­ke­reszt tag­jai. Ut­cák, üz­le­tek, vá­ro­si élet – ál­cá­zott ál­la­pot: ha­zug­ság.

Meg­ölel­ték egy­mást. Jan­csi sem­mit se vál­to­zott. S fo­gal­ma sincs mi­ért, mi­ért ép­pen azt, a vi­szont­lá­tás örö­mé­re át­nyúj­tot­ta ne­ki Wag­ner Par­si­val­já­nak zon­go­ra­ki­vo­na­tát. Cso­dá­la­tos, mond­ta Jan­csi, zse­ni­á­lis. Kö­szö­nöm, na­gyon kö­szö­nöm, be­le­ve­tem ma­gam eb­be a ze­né­be, ta­nul­má­nyoz­ni fo­gom. Én is hoz­tam ne­ked va­la­mi sze­ré­nyebb aján­dé­kot. Ott kom­po­nál­tam Te­re­zín­ben: több­szó­la­mú in­ven­ci­ók, fú­gák… min­den­na­pi ele­mó­zsi­ám. Per­sze, nem volt zon­go­ra, hogy el­játsz­has­sam. Ez volt a vi­szont­lá­tás. És né­hány nap múl­va fe­lejt­ve a tör­té­nel­mi pro­duk­ci­ó­it már szo­ná­táz­tunk: Mo­zar­tot, Bee­tho­vent. Schu­ber­tet.

 

„De haj­nal ara­nyoz­ta a vi­lá­got

s fel­jött a nap azon csil­lag­se­reg­gel,

mely vé­le volt, mi­dőn a szép cso­dá­kat

meg­moz­dí­tá Is­ten az el­ső reggel…”

(Dan­te)

Csel­ló­han­gok

A tü­dő­vé­szes csel­lis­tá­ra gon­dol, aki a hó­na alatt, min­dig a bal ol­da­lán, hang­szer­ét ci­pe­li a Káp­ta­lan ut­cá­ban. A bo­rot­vá­lat­lan per­ga­men­arc mint­ha a bar­na vá­szon­hu­zat­ból búj­na ki hoz­zá­ta­pad­va, kis­sé ol­dalt hajt­ja a fe­jét úgy, hogy a fü­le majd­nem a vál­lá­hoz ér. Így jön le a Pré­post ut­ca macs­ka­kö­ve­in a klarisszák mel­lett. Vé­gig­ban­du­kol a kor­zón be-be­kö­szön­ve az üz­le­tek­be, a ki­ra­kat­üve­gek­ben né­ze­ge­ti ma­gát. A csel­ló meg ő, ő és a ti­ro­li vagy olasz mes­ter mun­ká­ja el­vá­laszt­ha­tat­lan egy­más­tól. Megy a szín­ház­ba vagy a kon­zer­va­tó­ri­um­ba, vagy a Vi­ga­dó­ba, vagy ka­ma­ra­ze­né­lés­re. Mi­e­lőtt ját­sza­ni kezd, für­kész­ve kö­rül­néz, ez a szo­ká­sa, s a moz­du­lat, ahogy a cson­tos, hos­­szú­kás arc, az üre­gé­be süp­pedt fény­lő szem meg­akad, jel­zi, hogy mind­járt meg­szó­lal Bach, Bee­tho­ven, Haydn, Mo­zart, Dvo­ŕák. A vi­lá­gos má­zú cor­pus elég ma­ga­san he­lyez­ke­dik el a föld­nek tá­masz­ko­dó vas­rúd­ján. Rá­dől a hang­sze­ré­re. Min­den ere­je ben­ne. A be­gyan­tá­zott vo­nó­szőr a négy húr­já­ra me­rő­le­ge­sen sík­já­ban ta­pad­va sik­lik, de­ta­ché, spic­ca­to, ri­so­lu­to. Oly­kor ap­ró lá­zak moc­can­nak bá­gyadt mo­so­lyú te­kin­te­té­ben. Pa­rá­nyi iz­zad­ság­göm­bök pat­tan­nak hom­lo­kán, mely­nek la­pos dom­bo­ru­la­tá­nak két­har­ma­dát si­má­ra fé­sült, len­sző­ke ha­ja bo­rít­ja.

Ahogy megy vis­­sza­fe­lé, ha­za, a sze­líd kap­ta­tó­kon, kö­hö­gé­se­i­nek szá­raz lép­tei kö­ve­tik. Fö­löt­te ci­ga­ret­ta­füst té­pá­zott ko­szo­rú­ja. Ba­rak­kos ka­pu­alj ra­gad­ja be, sö­tét hű­vö­sé­be tű­nik.

Mu­zsi­ká­já­nak tak­tusvo­na­lai fel­mé­rik a tá­vol­sá­got, út­ját, tá­vol­sá­ga­it, a kö­ze­li mes­­szi­sé­get…