CSOÓRI SÁNDOR

 

Nagy idők öröksége

 

 

Éle­tem so­rán sok­fé­le sze­re­pet osz­tott ki rám is a sors, ame­lyet – ha tet­szett ne­kem, ha nem – be­csü­let­ből vál­lal­nom kel­lett. Vol­tak kö­zöt­tük nyo­masz­tó­ak, kí­no­sak, re­gé­nye­sek, mu­lat­sá­go­sak, ame­lye­ket pusz­tán az al­ka­lom szült. Ed­dig sze­ren­csé­re sem­mi olyan nem tör­tént ve­lem, hogy mond­juk, egy ma­gas gó­lya­láb­ra áll­va kell­jen in­ga­do­zás nél­kül szó­no­kol­nom.

Úgy lát­szik, ma en­nek is meg kell tör­tén­nie. Még­pe­dig Há­mo­ri Jó­zsef el­nök úr en­gesz­tel­he­tet­len, ba­rá­ti aka­ra­tá­ból. Ugyan­is ő kért meg ar­ra, hogy az Örök­ség-díj­jal ki­tün­te­tett in­téz­mé­nyek és sze­mé­lyek ne­vé­ben én mond­jak va­la­mi­fé­le rö­vid zár­szót, kö­szö­ne­tet, amely mél­tó lesz az al­ka­lom­hoz.

Szök­ni pró­bál­tam a ké­ré­se elől, de nem le­he­tett. Ma­radt te­hát az ag­go­da­lom: va­jon, ho­gyan tud­nék én két-há­rom perc­ben olyan erő­te­ret te­rem­te­ni kö­rénk, amely­ben szá­za­dok csus­­szan­hat­ná­nak egy­más mel­lé, a Ti­ha­nyi Ala­pí­tó­le­vél meg­fo­gal­ma­zá­sá­nak nap­já­tól má­ig, s eköz­ben, csak úgy mel­lé­ke­sen, meg­idéz­ni azt a szel­le­met, amely fo­lya­ma­tos or­szág­ren­gé­sek mel­lett 425 év­vel ez­előtt Kol­lé­gi­u­mot hoz lét­re Ko­lozs­vá­rott, 120 éve Ope­ra­há­zat Bu­da­pes­ten, Liszt Fe­renc és Er­kel Fe­renc hom­lok­fé­nyé­ben, 110 éves Ma­gyar Olim­pi­ai Bi­zott­sá­got eu­ró­pai él­vo­nal­ban és olyan ma­gán élet­mű­ve­ket, ame­lyek min­dig meg­pró­bál­tak rá­han­go­lód­ni a tör­té­nel­mi fo­lya­ma­tok­ra, il­let­ve ala­kí­ta­ni őket.

Egy ilyen, ös­­sze­il­leszt­he­tő, nagy lá­to­más he­lyett kény­te­len vol­tam a sa­ját ma­ga­mét meg­te­rem­te­ni: azt, hogy sze­mé­lye­sen ne­kem mit je­lent a rend­kí­vü­li ki­tün­te­tés.

Az Örök­ség-díj, a nyelv leg­köz­na­pibb lo­gi­ká­ját kö­vet­ve – az át­örök­lés­sel van köz­vet­len, vér­sé­gi kap­cso­lat­ban. Az­az: a ha­gyo­mán­­nyal. De ha még egyet lé­pünk elő­re a föl­is­me­rés­ben, nyu­god­tan ki­je­lent­het­jük, hogy ma­gá­val a tör­té­nel­mi ér­zék­kel. A tör­té­nel­mi ér­zék pe­dig az em­ber egyik leg­fon­to­sabb, leg­élet­re­va­lóbb ké­pes­sé­ge. Nél­kü­le nincs iga­zán foly­tat­ha­tó élet, nincs fi­lo­zó­fia, mű­vé­szet, tu­do­mány, nincs egye­te­mes­ség-él­mény, amely a min­den­ség­gel kap­csol ös­­sze min­ket. A mo­dern an­gol köl­té­szet egyik leg­na­gyobb alak­ja, T. S. Eliot sze­rint a tör­té­nel­mi ér­zék iga­zi lé­nye­ge az, hogy a múlt­ban nem csu­pán a múl­tat íz­lel­jük, ha­nem ép­pen­ség­gel a múlt min­den­ko­ri ak­tu­a­li­tá­sát. A meg­na­gyob­bo­dott je­lent.

Hogy ez men­­nyi­re így van, éle­tem egyik leg­el­ső nagy él­mé­nyé­vel sze­ret­ném iga­zol­ni.

Ami­kor meg­tud­tam, hogy a 950 éve ala­pí­tott Ti­ha­nyi Ben­cés Apát­ság Örök­ség-dí­já­val együtt ka­pok Örök­ség-dí­jat én is, hir­te­len rám zu­hant a tör­té­ne­lem, ame­lyet gye­rek­ko­rom óta ma­gam­ban hor­dok.

A je­len­levők kö­zül bi­zo­nyá­ra töb­ben is tud­ják, hogy a fej­ér-me­gyei Zá­mo­lyon szü­let­tem. Szü­lő­fa­lum Szé­kes­fe­hér­vár test­kö­zel­ében fek­szik, ti­zen­há­rom ki­lo­mé­ter­re tő­le. Tör­té­nel­mi tény, hogy má­so­dik ki­rá­lyun­kat, Ist­ván ki­rály uno­ka­öc­­csét Or­seo­lo Pé­tert 1046-ban a fa­lunk­ban fog­ták el s va­kí­tot­ták meg a szám­űze­tés­ből ha­za­hí­vott I. And­rás em­be­rei. Bű­ne az volt, hogy Ist­ván ki­rály Ma­gyar­or­szá­gát hű­bé­ri bir­tok­ként föl­aján­lot­ta III. Hen­rik né­met–ró­mai csá­szár­nak. A zá­mo­lyiak meg­rög­zött hi­te sze­rint a fa­lu ne­ve is eh­hez az áru­lás­hoz kap­cso­ló­dik. Ál­lí­tó­lag a Fe­hér­vár­ra igyek­vő Pé­ter­nek az árok­part­ról egy vad ma­gyar azt ki­ál­tot­ta oda: Szá­molj, Pé­ter go­nosz tet­te­i­dért! S a szá­molj­ból így lett Zá­moly!

A tör­té­net kis­sé le­gen­dá­sí­tott, köl­tői, de a mag­ja hi­te­les, igaz.

Gye­rek­ko­rom­ban ez a 900 éven át fönn­ma­radt tör­té­nel­mi ese­mény buj­to­ga­tó ön­tu­da­tot adott. Ké­sőbb, már érett­sé­gi előtt ál­ló pá­pai di­ák­ként úgy men­tem el I. And­rás sír­já­hoz a Ti­ha­nyi Apát­ság al­temp­lo­má­ba, mint­ha olyan ki­rály­hoz za­rán­do­kol­nék, aki­hez ben­ső­sé­ges kö­zöm van.

Eb­ből a rej­tett, tör­té­nel­mi meg­hitt­ség­ből fa­ka­dó­an kez­dett el már elég ko­rán iz­gat­ni az Ala­pí­tó­le­vél tit­ka. Egé­szen pon­to­san az, hogy a la­ti­nul írt ok­le­vél­be ho­gyan ke­rült be­le öt­ven­nyolc ma­gyar köz­szó és har­minc­há­rom ma­gyar rag? Vé­let­le­nül? Ne­tán Kop­pá­nyos dac­ból? Jo­gi szük­ség­sze­rű­ség­ből? Vagy egy­sze­rű­en ere­de­ti­sé­günk, más­fé­le­sé­günk bi­zony­sá­gá­ul? Ek­kor­tájt, mint tud­juk, a jog, a te­o­ló­gia, az iro­da­lom, a ma­gas kul­tú­ra nyel­ve egy­ér­tel­mű­en a la­tin volt. Nem vé­let­le­nül han­goz­tat­ták utó­lag so­kan, hogy a ma­gyar iro­da­lom a la­tin iro­da­lom le­á­nya. Eu­ró­pai ran­gú kép­vi­se­lő­je en­nek a fo­lya­mat­nak Ja­nus Pan­no­ni­us. Ist­ván meg­ko­ro­ná­zá­sa után 470 év­vel ezt ír­ja büsz­kén ön­ma­gá­ról és ha­zá­já­ról:

 

Ed­dig Itá­lia föld­jén ter­met­tek csak a köny­vek,

S most Pan­nó­nia is ont­ja a szép da­lo­kat.

So­kan be­csül­nek már, a ha­zám is büsz­ke le­het rám,

Szel­le­mem egy­re di­csőbb s ál­ta­la hí­res e föld.

 

A ké­sei utód mind­ezt tu­do­má­sul ve­szi, és örül is ne­ki, de ár­tat­la­nul még­is eszé­be jut, hogy a ma­gyar kö­zép­kor szá­za­da­i­ban hol buj­do­sott vagy fél­re­vo­nul­va hol nö­vesz­tet­te ma­gát nag­­gyá a ma­gyar nyelv? A lé­lek és a mű­velt­ség mi­lyen sa­já­tos öve­ze­te­i­ben? Hisz írá­sos em­lé­kek­ben alig-alig vil­lant­ja meg ma­gát, de Má­tyás ha­lá­la után száz év­vel olyan gaz­da­gon, bu­ján, ti­tá­ni te­nyé­szet­ként je­le­nik meg a köz­be­széd­ben és a kul­tú­ránk­ban, hogy szin­te meg­ré­szeg­szik tő­le az em­ber. Ká­rolyi Gás­pár már úgy for­dít­ja ma­gyar­ra a köny­vek köny­vét: a Bib­li­át, mint­ha leg­alább há­rom nyelv­újí­tás zaj­lott vol­na előt­te le. Vagy gon­dol­junk Páz­mány Pé­ter­re, aki úgy tart szent­be­szé­de­ket ma­gya­rul, ahogy Shakes­peare ír­ja drá­má­it an­go­lul.

Bi­zo­nyos va­gyok ab­ban, hogy aki tu­da­to­san vagy ön­tu­dat­la­nul csem­pé­szett be­le ma­gyar sza­va­kat a Ti­ha­nyi Apát­ság Ala­pí­tó­le­ve­lé­be, még nem tud­ta mi lesz a foly­ta­tá­sa, de tet­té­vel ere­de­ti­sé­günk leg­mé­lyebb ösz­tö­nét fe­jez­te ki. Jel­ké­pe­sen szól­va: eb­ből az el­fojt­ha­tat­lan ösz­tön­ből szü­let­he­tett meg 1200 tá­ján a ma­gya­rul írt Ha­lot­ti Be­széd s rá száz év­re az Óma­gyar Má­ria si­ra­lom for­dí­tá­sa, il­let­ve át­köl­té­se. És még ké­sőbb ugyan­eb­ből Cso­ko­nai hal­ha­tat­lan ver­se is: a Ti­ha­nyi ek­hó­hoz:

 

Óh, Tihannak rijjadó le­á­nya!

Szállj ki szent he­gyed kö­zül.

Ím, kit a sors ed­dig an­­nyit há­nya

Par­tod el­le­né­ben ül.

Itt a hal­vány hold­nak fé­nyén

Jaj­gat és sír el­pusz­tult re­mé­nyén

Egy ma­gá­nyos ár­va szív,

Egy ma­gá­nyos ár­va szív.

 

Íme, Ti­hany­tól így ve­zet az út Ti­ha­nyig, mi­köz­ben a sza­vak több­szö­rö­sen meg­ke­rül­ték ve­lünk együtt a Na­pot s a Föl­det.

Itt, az Aka­dé­mia nagy­ter­mé­ben, szin­te meg­ren­dül­ve is­mé­tel­het­jük el, hogy Ist­ván ki­rá­lyunk ma­ra­dan­dó ál­la­mot te­rem­tett ne­künk, ma­gya­rok­nak. Mű­vé­hez egyet­len al­ko­tás fog­ha­tó és mér­he­tő csak: a ma­gyar nyelv. Ter­mé­sze­tes, hogy be­le­ér­tünk eb­be min­dent, ami nyel­vünk­höz tar­to­zik: sza­va­in­kat, mon­dá­in­kat, me­sé­in­ket, nép­da­la­in­kat, bal­la­dá­in­kat, ész­já­rá­sun­kat, ta­pasz­ta­la­ta­in­kon tú­li su­gal­la­ta­in­kat, re­mé­nye­in­ket.

Bi­zo­nyos va­gyok ab­ban, hogy az Örök­ség-díj mai ki­osz­tá­sá­nak emel­ke­dett órá­já­ban, a Ti­ha­nyi Ala­pí­tó­le­vél ma­gyar sza­va­i­ra gon­dol­va, az len­ne a leg­mél­tóbb tisz­te­let­adás tő­lünk, ha anya­nyel­vünk vé­del­mé­re es­küd­nénk meg né­mán, de kö­zö­sen, hi­szen nagy tet­tek­re vál­lal­koz­ni kö­zös nyelv nél­kül ed­dig se le­he­tett, és ez­után se le­het. Le­gyen bár az em­ber mu­zsi­kus, olim­pi­ai baj­nok, ter­mé­sze­tet vé­dő tu­dós vagy ép­pen író, il­let­ve nem­ze­dé­kek nagy ne­ve­lő­je.

Zá­ró­mon­da­ta­im mért ka­nya­rod­tak ép­pen er­re? Azért, mert nyel­vün­ket még so­ha nem fe­nye­get­te kí­vül­ről és be­lül­ről an­­nyi ve­szély, an­­nyi pusz­tí­tó be­teg­ség, mint amen­­nyi ma­nap­ság, eb­ben az órá­ban is fe­nye­ge­ti. 

 

 

 

 

 

 

Szűrös Mátyás

 

Szent István példája

 

 

Au­gusz­tus 20-án ál­lam­ala­pí­tó Szent Ist­ván ki­rá­lyunk pél­da­adó, ma is lel­ke­sí­tő, a ma­gya­rok ös­­sze­fo­gá­sát és bol­do­gu­lá­sát szol­gá­ló tör­té­nel­mi tet­te­i­re em­lé­ke­zünk. Olyan ün­ne­pet ülünk e na­pon, ami­kor né­pünk és nem­ze­tünk leg­ősibb és tar­tal­má­ban is sok­ré­tű je­len­tést hor­do­zó sors­for­dí­tó kor­sza­ká­ról em­lé­ke­zünk meg. A 967 esz­ten­dő­vel ez­előtt el­hunyt Szent Ist­ván ki­rály fe­jez­te be azt a nagy mű­vet, amely­nek szük­sé­ges­sé­gét már hon­fog­la­ló elő­dei kö­zül is töb­ben – min­de­nek­előtt Ál­mos ve­zér­lő fe­je­de­lem, il­let­ve Ár­pád és Gé­za nagy­fe­je­del­mek – fel­is­mer­tek: tör­té­ne­te­sen a kor elő­re­mu­ta­tó esz­me­áram­la­tá­hoz, a ke­resz­tény­ség­hez csat­la­koz­va, Eu­ró­pá­ba il­lesz­ke­dő tar­tós és szu­ve­rén ál­lam­szer­ve­ze­tet ho­zott lét­re, sta­bil he­lyet biz­to­sít­va a ma­gyar­ság­nak az eu­ró­pai ki­rály­sá­gok – a né­pek és a ke­resz­tény ál­la­mok rend­sze­ré­ben. Az ál­la­mi struk­tú­ra ki­épí­té­sé­nél azon­ban tar­tóz­ko­dott a kül­föl­di min­ták szer­vi­lis vagy szol­gai má­so­lá­sá­tól, igye­ke­zett azokat a ha­zai vi­szo­nyo­kat tük­rö­ző tar­ta­lom­mal meg­töl­te­ni. Egyik leg­főbb cél­já­nak te­kin­tet­te az egy­sé­ges ha­zai jog­rend­szer meg­te­rem­té­sét: tör­vé­nyei tar­tal­maz­zák is az egy­há­zi és a vi­lá­gi jog alap­ve­tő fon­tos­sá­gú nor­má­it, ter­mé­sze­te­sen az ak­ko­ri leg­fej­let­tebb szin­t­nek meg­fe­le­lő­en.

Gon­do­la­tai, „in­tel­mei” év­szá­zad­okon át szi­lárd – va­ló­sá­gos tör­té­nel­mi al­kot­má­nyos – esz­mei ala­pot je­len­tet­tek ki­tel­je­se­dő nem­ze­ti lé­tünk fel­tét­ele­i­nek biz­to­sí­tá­sá­hoz. Ezért le­het au­gusz­tus 20-a az ál­la­mi­ság és al­kot­má­nyos­ság ün­ne­pe is.

Szent Ist­ván ki­rály mé­lyen él a ma­gyar em­be­rek em­lé­ke­ze­té­ben és lel­ki vi­lá­gá­ban, ve­zér­lő csil­lag­ként te­kin­te­nek rá, s a ki­rá­lyok kö­zül őt, az el­ső szent ki­rályt em­le­ge­tik leg­gyak­rab­ban fo­há­sza­ik­ban, más nem­ze­ti hő­se­ink mel­lett őt hív­ják paj­zsul, ha baj van, ha a ma­gyar sza­bad­sá­gért és füg­get­len­sé­gért új­ra meg új­ra sík­ra kell száll­ni. El­ső ki­rá­lyunk mel­lett – nem vé­let­le­nül – a köz­ne­me­si szár­ma­zá­sú igaz­sá­gos Má­tyás ki­rályt, a va­rázs­la­tos ural­ko­dót, a ma­gya­rok utol­só nem­ze­ti ki­rá­lyát em­le­get­jük még leg­in­kább, kü­lö­nö­sen a me­se­vi­lág ko­rát élő gyer­me­ke­ink, akik még rom­ló glo­ba­li­zá­ló­dó vi­lá­gunk­ban is az el­ső hely­re te­szik az ő ne­vét. Ne­ki is pél­da­ké­pe volt Ist­ván ki­rály.

Mind­ez ar­ra is rá­mu­tat, hogy nem­ze­tünk jö­vő­je ér­de­ké­ben men­­nyi­re fon­tos is­mer­ni a di­cső­sé­ges múl­tat, de azt is jó em­lé­ke­ze­tünk­be vés­ni, hogy a ba­jok, a nagy ma­gyar tra­gé­di­ák több­nyi­re ak­kor kö­vet­kez­tek be, ami­kor nem volt ös­­sze­fo­gás, ha­nem szét­hú­zás és pár­tos­ko­dás gyen­gí­tet­te or­szá­gun­kat, és ide­gen ura­lom dön­tött né­pünk és nem­ze­tünk sor­sá­ról. Tra­gi­kus pél­da er­re a moh­ácsi vész és Tri­a­non, de az 1943-as Don-ka­nya­ri ka­taszt­ró­fa is. Ezért len­ne oly­an­­nyi­ra fon­tos a ma­gyar gye­re­ke­ket, fi­a­ta­lo­kat nem­csak egy­sze­rű­en tör­té­ne­lem­re ok­tat­ni, ha­nem nem­ze­ti tör­té­nel­mi szem­lé­let­re ne­vel­ni. Eb­ben a mun­ká­ban a jó szán­dé­kú és fel­ké­szült pe­da­gó­gu­sok mel­lé kell áll­nunk.

A mai Ma­gyar­or­szág, né­pünk és nem­ze­tünk így hát jól te­szi, ha nem­csak tisz­te­li tör­té­nel­münk nagy­ja­it, ha­nem ta­nul tő­lük és tet­te­ik­ből, pél­dá­juk­ból erőt is me­rít a je­len és jö­vő fel­ada­ta­i­nak meg­ol­dá­sá­hoz, bol­do­gu­lá­sunk­hoz és meg­ma­ra­dá­sunk­hoz, ami­hez fel­tét­le­nül szük­sé­ges a tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tok tisz­tes­sé­ges szám­ba és fi­gye­lem­be vé­te­le. Ist­ván ki­rály erős ke­zű és szu­ve­rén ural­ko­dó volt, kül­ső el­len­fe­lei sem tud­ták le­gyűr­ni, sőt Ár­pád-há­zi utó­dai sem en­ged­ték hű­bé­ri sor­sra jut­tat­ni az or­szá­got. A mai hely­zet­re gon­dol­va, most még­is el­ső­sor­ban az ál­lam­szer­ve­ző, a ma­gyar­sá­got ke­resz­tény szel­le­mi­ség­ben fel­zár­kóz­ta­tó Szent Ist­ván­ról kí­vá­nok szól­ni, mert a ke­resz­tény kul­tú­ra meg­szer­zé­se, a püs­pök­sé­gek meg­szer­ve­zé­sé­nek kez­de­te az ő ne­vé­hez, el­ső ki­rá­lyunk ne­vé­hez fű­ző­dik.

Az is­ko­lá­zott­ság, a mű­velt­ség meg­szer­zé­se pe­dig utol­só nem­ze­ti ki­rá­lyunk, az igaz­sá­gos Má­tyás ki­rály ural­ko­dá­sá­nak az éve­i­ben vált olyan igén­­nyé, ami­ről a nem­zet nem mond­hat le a leg­ne­he­zebb kö­rül­mé­nyek kö­zött sem, mert ez meg­ma­ra­dá­sá­nak leg­főbb zá­lo­ga. Ist­ván ki­rály szel­le­mi örök­sé­gé­nek ki­tel­je­se­dé­se mu­tat­ko­zott meg pél­dá­ul ab­ban, hogy Má­tyás ki­rá­lyé­nál csak a pá­pa könyv­tá­ra volt na­gyobb az ak­ko­ri Eu­ró­pá­ban, és hogy a ma­gyar szel­le­mi­ség, nyelv és kul­tú­ra ma is fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű, és nem sza­bad meg­en­ged­ni le­rom­bo­lá­sát. Mert szét­es­het az, ami egy ki­rály ha­tal­mát, egy or­szág ál­lam­ha­tal­mi ere­jét jel­ké­pe­zi (igaz maj­dan eset­leg vis­­sza is sze­rez­he­tő), de ha a kul­tú­ra, az európaival egyívású és egyenértékű mű­velt­ség egy nép, egy nem­zet egé­szé­nek sa­ját­já­vá vá­lik, az el­pusz­tít­ha­tat­lan szel­le­mi ér­ték­ké ne­me­se­dik, és meg­tart­ja a nem­ze­tet.

Az tör­tént ugyan­is, hogy Ma­gyar­or­szág öt­száz év alatt föld­ré­szünk egyik leg­je­len­tő­sebb ál­lam­ala­ku­la­tá­ból te­rü­le­té­ben, né­pé­ben és nem­ze­té­ben meg­cson­kí­tott, a fenn­ma­ra­dá­sá­ért és a fel­zár­kó­zá­sért küz­dő or­szág lett, amely im­már nem anya­gi gaz­dag­sá­gá­val, de nem is had­se­reg­ének ere­jé­vel vá­lik vagy tű­nik ki a né­pek ten­ge­ré­ből. Ha­nem szel­le­mi te­rem­tő­ere­je és tel­je­sít­mé­nye, va­la­mint vég­te­len sza­bad­ság­sze­re­te­te ré­vén vív­ta ki és vív­ja ki új­ra meg új­ra a vi­lág né­pe­i­nek meg­be­csü­lé­sét és tisz­te­le­tét. A szel­le­mi te­rem­tő erő pe­dig a ne­ve­lés­nek, a mű­ve­lő­dés­nek, a tu­dás­nak an­nak a mag­vá­ból csí­rá­zott ki, ame­lyet a leg­job­bak, kö­zöt­tük el­ső nagy ki­rá­lyunk és kö­ve­tői ve­tet­tek el ha­zánk hu­mu­szá­ba.

Tör­té­nel­mi­leg így hát szin­te tör­vény­sze­rű, hogy pél­dá­ul a XIX. szá­zad­ban a ma­gya­rok leg­na­gyobb tet­te az 1848–49-es for­ra­da­lom- és sza­bad­ság­harc, s a re­form­kor egé­szé­nek tel­je­sít­mé­nye volt, ami­kor ki­vá­ló elő­de­ink le­rak­ták a mo­dern ma­gyar nem­zet alap­ját. A XX. szá­zad­ban pe­dig a ma­gya­rok leg­na­gyobb tet­te az 1956-os for­ra­da­lom- és sza­bad­ság­harc volt a dik­ta­tú­ra, az ide­gen meg­szál­lás és el­nyo­más el­len, a sza­bad­sá­gért, a nem­ze­ti füg­get­len­sé­gért és a de­mok­rá­ci­á­ért. A ma­gyar nép ak­kor is pél­dát mu­ta­tott az em­be­ri­ség­nek sza­bad­ság­sze­re­tet­ből és ön­fel­ál­do­zó ha­za­fi­ság­ból, melyet vér­rel és ve­rí­ték­kel szen­telt meg. Ezen az úton igye­kez­tünk to­vább men­ni 1989–90-ben al­kot­má­nyos és bé­kés esz­kö­zö­ket al­kal­maz­va, tö­re­ked­vén hely­re­ál­lí­ta­ni a tör­té­nel­mi foly­to­nos­sá­got né­pünk-nem­ze­tünk éle­té­ben, be­le­ért­ve a tör­té­nel­mi vagy lát­ha­tat­lan al­kot­má­nyunk ér­vé­nye­sí­té­sét is. Szent Ist­ván ki­rá­lyunk ha­gya­té­ka je­gyé­ben is kötelességünk követni ezt az irányt, hi­szen a rend­szer­vál­tás, il­let­ve a tör­té­nel­mi át­ala­ku­lás fo­lya­ma­tát eb­ben a szel­lem­ben kell kitel­je­sí­te­nünk or­szá­gunk­ban.

Szent Ist­ván ál­lam- és egy­ház­szer­ve­zői alap­ve­té­se kor­sze­rű és eu­ró­pai volt, de nem volt kön­­nyű hely­zet­ben an­nak meg­va­ló­sí­tá­sát il­le­tő­en, hi­szen az or­szág vi­szo­nyai elég tá­vol ál­lot­tak esz­mé­nye­i­től. Bár­men­­nyi­re is igye­ke­zett ugyan­is gyö­ke­res­től át­ven­ni az újat, s bár­men­­nyi­re is el­há­rí­tot­ta ma­gá­tól po­gány őse­ink ha­gyo­má­nya­it, nem ke­rül­het­te el, hogy szán­dé­ka el­le­né­re is ha­son­lít­son erős aka­ra­tú és szer­ve­ző­ké­pes­sé­gű di­nasz­tiaala­pí­tó őse­i­hez, Ál­mos és Ár­pád fe­je­del­mek­hez, és még in­kább ap­já­hoz, Gé­za fe­je­de­lem­hez. Ist­ván ki­rály így hát ko­rá­nak kény­sze­rí­tő ten­ni­va­ló­it is­mer­te fel, ol­dot­ta meg, és ez­zel jö­vőt te­rem­tett, szu­ve­rén mó­don in­teg­rá­lód­va Eu­ró­pá­ba. Pél­dá­ja ar­ra ta­nít, ami min­den tör­té­nel­mi for­du­lat ide­jén, sőt min­dig is a leg­fon­to­sabb: a va­ló­ság­gal va­ló ál­lan­dó tár­gyi­la­gos szem­be­né­zés­re, az ön­ál­ta­tás nél­kü­li hely­zet­fel­mé­rés­re.

A Szent István-i pél­da lé­nye­gé­hez tar­to­zik a meg­ha­tá­ro­zó kör­nye­zet­hez va­ló és­­sze­rű al­kal­maz­ko­dás, az er­re va­ló szu­ve­rén kész­ség, és ké­pes­ség. A mai glo­ba­li­zá­ló­dó vi­lág­ban és eu­ró­pai uni­ós be­il­lesz­ke­dé­sünk fo­lya­ma­tá­ban is ar­ra kell tö­re­ked­nünk, hogy meg­őriz­zük nem­ze­ti múl­tunk és lé­tünk in­teg­ri­tá­sát, meg­erő­sít­sük a Kár­pát-me­den­cé­ben – és szer­te a nagy­vi­lág­ban – élő ma­gyar­ság ös­­sze­tar­to­zá­sát, egy­ség­be vo­ná­sát, mert csak így le­he­tünk si­ke­re­sek. Ez sa­já­to­san ma­gyar és ne­héz fel­adat a mi időnk­ben is, ami­kor a szom­szé­dos or­szá­gok­ban még min­dig él­te­tik Tri­a­nont, a Be­nes-dek­ré­tu­mo­kat, s diszk­ri­mi­nál­ják vagy ve­rik a ma­gya­ro­kat.

Az is nagy tör­té­nel­mi ta­nul­ság, hogy mi ma­gya­rok ak­kor vol­tunk és va­gyunk leg­in­kább ered­mé­nye­sek, ha sa­ját kút­főnk­ből me­rí­tünk, ha sa­ját ma­gunk gon­dol­juk vé­gig te­en­dő­in­ket, ha nem en­ge­dünk a kül­ső hó­dí­tás­nak, az ide­gen ta­nács­adók ma­ni­pu­la­tív ta­ná­csa­i­nak. Van itt ele­gen­dő szel­le­mi erő és aka­rat, hogy ön­be­csü­lés­sel, sa­ját ma­gunk irá­nyít­suk sor­sun­kat. Eköz­ben job­ban meg­ért­he­tünk más né­pe­ket, sőt ta­nul­ha­tunk is tő­lük a köl­csö­nös tisz­te­let és elő­nyök je­gyé­ben.

Szent Ist­ván mun­kás­sá­ga és élet­mű­ve sok te­kin­tet­ben idő­sze­rű, mert ta­nul­sá­gul szol­gál abban az  ér­te­lem­ben is, hogy ha­zánk in­teg­rá­ló­dá­sa Eu­ró­pá­ba nem új je­len­ség, ha­nem im­már egy év­ez­re­des múlt­ra te­kint vis­­sza. Az ter­mé­sze­te­sen más kér­dés, hogy az ál­ta­la meg­kez­dett in­teg­rá­ció kü­lön­bö­ző tör­té­nel­mi okok mi­att több íz­ben meg­sza­kadt. Ez azon­ban nem je­len­tet­te azt, hogy Ma­gyar­or­szág meg­szűnt vol­na Euró­pa ré­sze len­ni. Eb­ben a szel­lem­ben az eu­ró­pai uni­ós tag­sá­gunk­nak is iga­zán ak­kor van ér­tel­me, ha nem­ze­ti ér­de­ke­in­ket és ér­té­ke­in­ket bent az uni­ó­ban job­ban tud­juk kép­vi­sel­ni és meg­je­le­ní­te­ni, s gaz­da­sá­gi ver­seny­ké­pes­sé­gün­ket is meg­te­rem­te­ni, mint ha kí­vül ma­rad­tunk vol­na. Ezt azon­ban csak ak­kor ér­het­jük el, ha az Eu­ró­pai Uni­ó­ban jól fel­ké­szült nem­ze­ti el­kö­te­le­zett­sé­gű kép­vi­se­lő­ink mun­kál­kod­nak és itt­hon is ilyen mi­nő­sé­gű kor­mány mű­kö­dik, akik­nek és amely­nek el­ső az or­szág és a nem­zet ér­de­ke. Most még nem egé­szen ez a hely­zet.

A po­li­ti­ka for­má­lá­sá­nak alap­ve­tő té­nye­ző­je a ta­pasz­ta­lat, ezért cél­sze­rű fel­idéz­ni e te­kin­tet­ben is, mi­ként ke­zel­te Szent Ist­ván ezt a kér­dést és mit ta­pasz­ta­lunk nap­ja­ink­ban. Szent ki­rá­lyunk In­tel­mek cí­mű mű­vé­ben en­nek a kér­dés­nek a fel­ve­ze­té­se így hang­zik:

„A ven­dé­gek­ben és jö­ve­vé­nyek­ben olyan nagy ha­szon van, hogy a ki­rá­lyi mél­tó­ság­nak ha­to­dik he­lyén mél­tán tart­ha­tók […] Mert mi­ként kü­lön­fé­le ré­szek­ből és tar­to­má­nyok­ból jön­nek ven­dé­gek, azon­kép­pen kü­lön­fé­le nyel­ve­ket és szo­ká­so­kat, kü­lön­fé­le ta­nul­sá­go­kat és fegy­ve­re­ket hoz­nak ma­guk­kal, me­lyek mind a ki­rá­lyi ud­vart éke­sí­tik és ma­gasz­tal­ják, és meg­fé­lem­lí­tik a kí­vül­ről va­lók ön­hitt­sé­gét…” Ez­után ír­ja el­ső ki­rá­lyunk: „mert egy nyel­vű és egy szo­ká­sú or­szág gyen­ge és rom­lan­dó. Azért fi­am – szól Im­re fi­á­hoz – pa­ran­cso­lom ne­ked, hogy őket jó­aka­rat­tal ki­elé­gítsd, és tisz­tes­ség­ben tart­sad, hogy ná­lad szí­ve­seb­ben tar­tóz­kod­ja­nak, mint­sem más­hol lak­ja­nak”. Egy­ér­tel­mű és vi­lá­gos Szent Ist­ván ki­rály ki­in­du­ló­pont­ja és alap­ve­tő né­ző­pont­ja is: a ma­gyar ki­rá­lyi ha­ta­lom és mél­tó­ság nö­ve­lé­se, más szó­val a ma­gya­rok or­szá­gá­nak erő­sí­té­se, nem má­sok irán­ti le­igá­zó szán­dék­kal, új hó­dí­tá­sok­ra buz­dít­va, ha­nem be­fo­ga­dó­an, a meg­lé­vő or­szág ke­re­te­i­be be­il­leszt­ve. És mi­kor a „sok nyel­vű­ség­re” és „sok­fé­le szo­kás­ra” utal, és a sok né­pű és nyel­vű Ró­mát pél­da­ként em­lí­ti, az is tel­je­sen vi­lá­gos­sá vá­lik, hogy a „ven­dé­gek”, azaz a kül­föl­di­ek be­fo­ga­dá­sa nem a ven­dég­lá­tók – va­gyis a ma­gya­rok – hát­tér­be szo­rí­tá­sát cé­loz­za. Olyan for­mán nyit ka­put az ide­ge­nek­nek, amint Ró­ma fog­lal­ta ös­­sze ké­sőbb egy­sé­ges bi­ro­da­lom­ba, po­li­ti­kai ve­ze­té­se alatt a kü­lön­fé­le né­pe­ket, s le­he­tő­leg úgy, hogy az min­den­ki­nek jó le­gyen. Ter­mé­sze­tes do­log, hogy Szent Ist­ván gon­do­la­ta­i­nak ér­tel­mét ko­rá­nak, a XI. szá­zad­nak a kö­rül­mé­nyei, ha­gyo­má­nyai és fo­gal­mai ad­ják meg. De a má­ban is igen ta­nul­sá­go­sak en­nek a ki­emel­ke­dő, szu­ve­rén ál­lam­ala­pí­tó or­szág­ve­ze­tő­nek az in­tel­mei. Gon­dol­junk csak be­le, egy­ál­ta­lán mi­ért me­rül­het fel ma­nap­ság az a kér­dés or­szá­gunk­ban, hogy min­dig el­ső he­lyen va­gyunk e mi ma­gya­rok sa­ját ha­zánk­ban? Nem te­le­pe­dett-e rá or­szá­gunk­ra túl­sá­go­san a mul­ti­na­ci­o­ná­lis pénz­ura­lom vagy árasztotta el a szenny­kul­tú­ra ter­je­dé­se? Mi ke­res­ni­va­ló­juk volt, il­let­ve le­het a ma­gyar ka­to­nák­nak Irak­ban és Af­ga­nisz­tán­ban? Sza­bad-e ne­künk ma­gyar élő­erőt és anya­gi esz­kö­zö­ket ide­gen ér­de­kek szol­gá­la­tá­ba ál­lí­ta­ni? Ezek nem egy­sze­rű­en szó­no­ki kér­dé­sek, ha­nem a tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tok és a mai va­ló­ság­gal va­ló őszin­te szem­be­né­zés ve­ti fel ben­nünk eze­ket a kér­dé­se­ket ak­kor is, ami­kor ün­nep­na­pon szám­ba ves­­szük dol­ga­in­kat. Az em­lé­ke­zés­nek így van iga­zán ér­tel­me, ha erő­sít­jük hi­te­lün­ket és ön­be­csü­lé­sün­ket, né­pünk és nem­ze­tünk ön­ér­ze­tét, hogy itt e ha­zá­ban, a Kár­pát-me­den­cé­ben van a mi ott­ho­nunk, mert ez a föld azo­ké, akik év­szá­zad­ok óta lak­ják és aki­ket, mint Szent Ist­ván ki­rá­lyun­kat Szé­kes­fe­hér­vá­ron, ős­idők óta be­ta­kar. Le­gyen szá­munk­ra em­lé­ke örök pél­da­mu­ta­tás és bá­to­rí­tás a jö­vő­re néz­ve! Tart­son ös­­sze a ma­gyar, bár­hol is él a föld­ke­rek­sé­gen, s le­gyen bé­ke a Föl­dön és bé­kes­ség az em­be­rek kö­zött! 

 

 

 

 

 

 

 

 

Banner Zoltán

 

Szobrok – ár ellenében

Szervátiusz Tibor 75 éves

 

 

Bi­zo­nyos­nak tű­nik, hogy a szob­rá­szat a leg­ősibb kép­ző­mű­vé­szet; a csont­ból, kő­ből, agyag­ból pat­tin­tott, fa­ra­gott, min­tá­zott ter­mé­keny­ség-ido­lu­mok, az ős­mű­vé­sze­ti Vé­nu­szok ko­ráb­bi­ak, mint a bar­lang- és szik­la­fest­mé­nyek ál­lat­áb­rá­zo­lá­sai.

Mert a tér és a ta­pin­tás mű­vé­sze­te a Te­rem­tő „ke­ze nyo­mát” me­len­ge­ti, me­le­gí­ti fel az­ál­tal, hogy új­já­te­rem­ti az em­bert. Ha sem­mi más bi­zo­nyí­té­kunk sem len­ne az Ő lé­te­zé­sé­re és lé­nye­gé­re, mint az, hogy az em­bert fel­ru­ház­ta a te­rem­tés leg­lé­nye­ge­sebb moz­za­na­tá­nak a rep­ro­du­ká­lá­si jo­gá­val, ele­gen­dő le­het­ne az Em­be­ri­ség ön­ma­gá­ba, hi­va­tá­sá­ba ve­tett hi­té­nek és re­mé­nyé­nek a fenn­tar­tá­sá­hoz. (De, mint tud­juk, so­ha­sem volt elég.)

A szob­rász örök­ké ma­gán érez­he­ti a Te­rem­tő te­kin­te­tét: Lás­suk, ho­gyan sá­fár­kodsz a re­ád bí­zott nyers­anyag­gal! Ér­zed, hogy ez a Mű so­ha sincs be­fe­jez­ve? be­lá­tod, hogy mi­ként nincs két egy­for­ma élet, úgy nincs két egy­for­ma szo­bor, az­az új­já­te­rem­tés sem?

Az­tán az el­ké­szült mű­ből új­ra a Te­rem­tő néz vis­­sza a mű­vész­re ak­kor is, ha a mű nem ha­son­lít ugyan az em­be­ri alak­ra, de lét­re­ho­zá­sá­nak szán­dé­ká­ban ben­ne­ la­ko­zik. És vis­­sza­néz ak­kor is, ha a mű ép­pen­ség­gel a te­rem­tés ta­ga­dá­sa – leg­fen­nebb a pil­lan­tá­suk nem ta­lál­ko­zik…

A szob­rá­szat a tár­sa­da­lom élet­ér­zés­ének, ál­la­po­tá­nak a sze­iz­mog­ráf­ja: az olyan tár­sa­da­lom­ban, amely­ben erős az ön­fenn­tar­tás ösz­tö­ne, vá­gya és aka­ra­ta – vi­rág­zik; ahol a kö­zös­ség szer­ve­ze­te be­teg – ott el­sor­vad.

Ezért tör­tént ak­ko­ra rob­ba­nás az utol­só fél­ év­szá­zad er­dé­lyi szob­rá­sza­tá­ban, ép­pen az­alatt az öt­ven év alatt, ami­kor a nagy, nyu­ga­ti mű­vé­sze­ti kul­tú­rák­ban, a XX. szá­za­di mű­vé­szet cso­dá­la­tos nyi­tá­nyát kö­ve­tő­en egy­sze­rű­en a PLASZ­TI­KA ta­ga­dá­sá­ig is el­ju­tot­tak, há­romdi­men­zi­ós for­ma he­lyett pa­pír­lap­ok­ra jegy­zett kon­cep­te­ket ki­ált­va ki szob­rá­szi mű­nek.

És itt nem ar­ról van szó, hogy egy mű­vé­szet­tör­té­ne­ti el­ma­ra­dás ki­egyen­lí­té­sét csak ek­kor tud­ták vol­na na­pi­rend­re tűz­ni a két Tri­a­non­nal az anya­or­szág­tól el­sza­kí­tott nem­zet­rész al­ko­tói, vagy hogy a so­vén, szo­ci­a­lis­ta Nagy­ro­má­nia bel- és kül­té­ri em­lék­mű­vek­re adott meg­bí­zá­sok­kal hal­moz­ta vol­na el ezek­ben az év­ti­ze­dek­ben a ki­sebb­sé­gi szob­rá­szo­kat. Ép­pen­ség­gel a két ke­zü­kön meg tud­ják szá­mol­ni: hány köz­té­ri mű szár­ma­zott ma­gyar kéz­től az 1990-es rend­szer­vál­to­zá­sig, s azok­nak is alig fe­le szol­gál­hat­ta a ma­gyar­ság vi­zu­á­lis mű­vé­sze­ti ön­be­csü­lés­ét.

De az a kö­zel száz szob­rász, akik eb­ben az alig két­mil­li­ós – el­sze­gé­nye­dett, de nem­ze­ti tu­da­tá­ban ez­zel a ki­fosz­tott­ság­gal for­dí­tott arány­ban meg­erő­sö­dött – kö­zös­ség­ben szü­let­tek-él­tek-hal­tak-ki­ván­do­rol­tak-ma­rad­tak, de min­den­kép­p JE­LET hagy­tak, hagy­nak ma­guk után, olyan ma­gas esz­té­ti­kai mi­nő­sé­gű szob­rá­sza­ti kul­tú­rát hoz­tak lét­re, hogy az meg­kü­lön­böz­te­tett mó­don al­kal­mas­nak bi­zo­nyult azok­nak a le­nyo­mat­ok­nak a rög­zí­té­sé­re, ame­lye­ket e Nagy Idő ha­gyott az er­dé­lyi ma­gyar­ság ar­cu­la­tán.

E sti­lá­ri­san és szel­le­mi­leg cso­dá­la­to­san szer­te­ága­zó fo­lyam(at) ere­dő­je a Szer­vá­tiusz-je­len­ség: az a Kö­rö­si Cso­ma Sán­dor élet­el­vé­vel ro­kon ván­dorszob­rász­ko­dás, amely az or­szág­ha­tá­ron be­lül, lé­lek­től lé­le­kig ke­res­te azo­kat az örök vo­ná­so­kat, ame­lyek­ből ed­dig még sen­ki sem te­rem­tet­te új­já az em­bert.

Szer­vá­tiusz Je­nő, az apa meg­ta­lál­ta eze­ket a vo­ná­so­kat a ka­lo­ta­sze­gi, a szé­kely, a csán­gó és má­ra­ma­ro­si fal­vak­ban.

Szer­vá­tiusz Ti­bor, a fiú mes­­szebb né­zett, Kö­rö­si Cso­ma út­já­nak irá­nyá­ba, de azon is túl­ra, mint amed­dig ő el­ju­tott, mert úgy érez­te, hogy az óko­ri Ke­let mű­vé­sze­té­nek a mo­nu­men­ta­li­tá­sa és jel­rend­sze­re rej­ti ma­gá­ban azt a „cso­da­hal­ot­tat”, amely­nek fel­tá­masz­tá­sa sor­sá­ul ada­tott.

A ko­lozs­vá­ri sza­bad­té­ri Szer­vá­tiusz-mú­zeum­nak ott­hont adó bel­vá­ro­si ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nia ud­va­rá­ba ve­ze­tő ka­pu mel­lett, a fal­ba épít­ve lát­ha­tó a Két szob­rász (1954) cí­mű dom­bor­mű, Szer­vá­tiusz Je­nő – el­len­té­tes irány­ba né­ző, lát­no­ki ih­le­té­sű – ket­tős ön­arc­ké­pe Ti­bor­ral.

Nem sok­kal ezt kö­ve­tő­en va­ló­ban el­vál­tak az utak, de csak úgy, mint a kö­zös, azo­nos szi­ge­tet kör­be­öle­lő fo­lyó ágai, ame­lyek, mi­e­lőtt a ten­ger vi­zé­ben új­ra ta­lál­koz­ná­nak, part­ja­i­kon le­rak­ják a más-más sod­rás­ban fé­nyes­re csi­szo­ló­dott kö­ve­ket.

* * *

Kény­sze­rű kó­bor­lás volt az éle­tük a har­min­cas-negy­ve­nes évek­ben. As­­szony nél­kül, szám­ki­vet­ve, jó em­be­rek, ér­tő, de ha­son­ló­kép­pen sze­gény ba­rá­tok nyúj­tot­ta szál­lá­so­kon, a há­ti­zsák­ban vé­sők vol­tak és szob­rok, akár­csak Bar­tó­ké­ban a fo­nog­ráf-hen­ge­rek, s fé­sze­rek, csű­rök fél­ho­má­lyá­ban fel­de­ren­gett az Emré bá’k, a csán­gó as­­szony­fe­jek s az Ha­za­fe­lé, örök­ké ha­za­fe­lé tar­tó erdőlő szé­ke­lyek sors­ké­pi pen­ta­tó­ni­á­ja.

Szer­vá­tiusz Je­nő fi­gu­ra­tív fa­fa­ra­gó mű­vé­sze­té­nek a sors­ér­zé­se, sors­ér­zé­ke­lé­se, cso­dá­la­tos mély­sé­gű azo­no­su­lá­sa mi­nő­sül át az­tán sors­tu­dat­tá Szer­vá­tiusz Ti­bor élet­mű­vé­ben; s bár­mi­lyen hi­he­tet­len és anak­ro­nisz­ti­kus (?!) ez nap­ja­ink­ban – pá­lyá­ját tel­jes egé­szé­ben „a nem­ze­ti szob­rá­szat új­já­te­rem­té­sé­nek a szán­dé­ka” vezérli.1

Új­ko­ri nem­ze­ti mű­vé­sze­tünk szü­le­té­se­kor Fe­renczy Ist­ván vál­lal­ta vol­na ezt a sze­re­pet, de sem te­het­sé­ge, sem a még na­gyon zsen­ge pol­gá­ri tár­sa­da­lom nem tet­te le­he­tő­vé, hogy meg­bir­kóz­has­son ez­zel a fel­adat­tal, s ki­dol­goz­za, ér­vé­nye­sít­se az új ma­gyar szob­rá­szi idi­ó­mát. A zse­ni­á­lis Izsó Mik­lós vi­szont csak ér­zé­ke­lé­se­ket ha­gyott ránk tor­zó élet­mű­vé­ben, és vé­gül is el kell fo­gad­nunk, hogy a ki­egye­zés és az el­ső vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak pá­rat­lan mé­re­tű, Bu­da­pest és az ak­kor leg­je­len­tő­sebb vi­dé­ki vá­ro­sok, pél­dá­ul Po­zsony és Ko­lozs­vár ur­ba­nisz­ti­kai ké­pét meg­ha­tá­ro­zó em­lék­műszob­rá­sza­ta (Fad­rusz Já­nos, Stróbl Ala­jos, Za­la György, Hu­szár Adolf, Li­ge­ti Mik­lós és a töb­bi­ek ki­tű­nő mes­ter­ség­be­li tu­dás­sal meg­ol­dott ro­man­ti­kus-aka­dé­mi­kus-his­to­ri­kus mű­ve­i­vel) adek­vát mó­don tük­röz­te a vi­lág szá­má­ra azo­kat a gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi-mű­ve­lő­dé­si fo­lya­ma­to­kat, ame­lyek ré­vén az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia a vi­lág XX. szá­zad­be­li új­ra­fel­osz­tá­sá­nak el­ső­szá­mú cél­pont­ja lett. A ki­egye­zés ko­ri ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet ugyan­is le­het, hogy lé­pés­hát­rány­ban ta­lál­ta­tott a ta­tár–tö­rök–oszt­rák–orosz dú­lá­sok­tól nem érin­tett Pá­rizs stí­lus­pa­rá­dé­já­hoz vi­szo­nyít­va, de vég­re fel­dol­goz­hat­ta azt a tör­té­nel­mi ra­gyo­gást és el­ham­va­dást, amely a ma­gyar al­ko­tó ­szel­le­met há­rom­száz éven át meg­bé­ní­tot­ta.

Az esz­té­ti­kai mo­der­ni­zá­ció fo­lya­ma­tát Tri­a­non új­ra meg­tor­pan­ásra késztette; (de, csu­pán a szob­rá­szat­ról szól­va, jel­lem­ző a fel­hal­mo­zó­dott, ki­áram­lás­ra kész plasz­ti­kai-ki­fe­je­zé­si ener­gi­ák­ra, hogy a le­sze­gé­nye­dett ma­ra­dék-or­szág­ban az ér­vé­nye­sü­lé­si-meg­bí­zá­si le­he­tő­sé­gek­től új­ra meg­fosz­tott fi­a­ta­lok, olyan je­len­tős te­het­sé­gek, mint Ame­ri­go Tot, Schäf­fer Mik­lós, Bor­be­re­ki Ko­vács Zol­tán, Réth Alfréd, Beö­thy Ist­ván, Ke­mény Zol­tán, Etienne Haj­du, Pierre Szé­kely és má­sok, oda­kint a nagy­vi­lág­ban szin­te ki­vé­tel nél­kül az egye­te­mes XX. szá­za­di mű­vé­szet irány­zat­te­rem­tő de leg­alább­is emb­le­ma­ti­kus alak­ja­i­vá vál­tak); és még­is, a ma­gyar szob­rá­szi etosz ki­mű­ve­lé­se foly­ta­tó­dik: elég ha csu­pán Beck Ö. Fü­löp, Med­gyes­sy Fe­renc, Pátzay Pál, Bok­ros Bir­mann De­zső, Fe­renczy Bé­ni, Bor­sos Mik­lós, Bo­da Gá­bor élet­mű­vé­re gon­do­lunk.

„Min­ket leg­in­kább az ér­de­kel­het­ne, hogy eb­ben a vi­lág­ban is ural­ko­dik az egye­te­mes és nem­ze­ti gon­do­la­ta. Ugyan­az a »stí­lus« vi­rág­zik Szer­bi­á­tól Svéd­or­szá­gig, Ang­li­á­tól Orosz­or­szá­gig; csak nagy mű­vé­szi ko­rok, ta­lán csak a gó­ti­ka, lát­tak ilyen kö­zös­sé­get […]; de mint ahogy a gó­ti­ka a ma­ga kö­zös­sé­gé­ben or­szá­gon­ként más-más szí­ne­ze­tű volt, úgy most is min­den nem­zet visz va­la­mi sa­já­tos­sá­got a kö­zös­ség­be. Ez a gyö­nyö­rű eb­ben a vi­lág­ban, hogy min­den meg­van ben­ne, mint az ész vi­lá­gá­ban: pon­to­san minden­nek az el­len­té­te és a pa­ró­di­á­ja. A rossz és az ab­szur­dum épp­úgy le­het egye­te­mes és nem­ze­ti, mint az és­­sze­rű és a mű­vé­szi. S eb­ben az­tán csak­ugyan egé­szen eu­ró­pa­i­ak let­tünk, mi ma­gya­rok az el­ső sor­ban ál­lunk. Ko­mo­lyan ves­­szük a kül­de­té­sün­ket, s itt már az­tán ös­­sze­gyűj­ti az or­szág min­den anya­gi és szel­le­mi ere­jét, hogy helyt áll­has­sunk. Még nagy jö­vő vár re­ánk eb­ben a világban.”2

Fü­lep La­jos az el­ső vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben je­gyez­te le eze­ket a so­ro­kat, az 1922-ben könyv alak­ban is út­já­ra bo­csáj­tott Ma­gyar Mű­vé­szet cí­mű, má­ig alap­ve­tő mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­ai elő­adás­so­ro­za­tá­ban. Még meg­ér­te az ál­ta­lunk fen­nebb vá­zolt há­bo­rú utá­ni ki­bon­ta­ko­zást, sőt so­kat lát­ha­tott ab­ból is, amit a má­so­dik Tri­a­non szült – szo­bor­ban és lé­lek­ben, ma­gyar­ság­tu­da­ti Tri­a­non­ként. De az 1971-es új­ra­ki­adás­ban még­sem tar­tot­ta ér­de­mes­nek a mó­do­sí­tást, hi­szen ő is tud­ta, hogy meg­ál­la­pí­tá­sai ér­vé­nye­sek.

En­nek a kö­ve­tel­mény­nek a kö­ve­té­sé­ben, s a ma­ga szá­má­ra kö­te­le­ző, prog­ram­sze­rű meg­va­ló­sí­tá­sá­ban te­kint­he­tő pél­da­ér­té­kű­nek Szer­vá­tiusz Ti­bor fél­év­szá­za­dos te­vé­keny­sé­ge, s pa­ra­dox vagy in­kább tör­vény­sze­rű mó­don: szü­lő­föld­jét, Ko­lozs­várt is azért hagy­ja el, hogy oly sok for­rás­ból, de el­ső­sor­ban még­is az er­dé­lyi em­ber ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ból táp­lál­ko­zó ma­gyar­ságél­mé­nyét, tra­gi­kus sors­tu­da­tát a mo­nu­men­tá­lis tér­plasz­ti­ka di­men­zi­ó­iba, ál­lan­dó nyil­vá­nos­sá­gá­ba és szak­ra­li­tá­sá­ba örö­kít­se.

„Ál­ta­lá­ban olyan szob­ro­kat sze­ret­nék – nyi­lat­koz­ta 1964-ben (!) – ame­lyek mint­ha ős­idők óta lé­tez­né­nek, oly egy­sze­rű­ek, s mint­ha én csak ki­ás­tam vol­na őket az is­me­ret­len­ség­ből. Mint ami­lyen Mó­ricz, ez az »ős­gör­ge­teg«, s ame­lyet mint­ha az idő kop­ta­tott vol­na le, »mó­riczi­zált« vol­na gömb­bé… Min­den ed­di­gi tér­plasz­ti­kai kí­sér­le­tem csak elő­ta­nul­mány, váz­lat. De kép­zeld el har­minc­mé­te­res fel­na­gyí­tás­ban eze­ket a fém­konst­ruk­ci­ó­kat a ha­tal­mas kék ég vagy egy ha­tal­mas fe­hér fal sík­já­ra ve­tül­ve! Tu­laj­don­kép­pen be kel­le­ne né­pe­sí­te­nünk a ter­mé­sze­tet, a dom­bo­kat, a he­gye­ket, a par­ko­kat ilyen nagy, em­be­ri él­mé­nyek­re uta­ló tér­for­mák­kal, va­la­hogy úgy, aho­gyan az ősi kul­tú­rák­ból ránk ma­radt dol­me­nek emel­ked­nek…”3

A né­pi épí­té­szet és nép­raj­zi-nép­mű­vé­sze­ti tárgy­kul­tú­ra geo­met­ri­kus és szer­ves mo­tí­vu­ma­i­ban, ará­nya­i­ban, szim­bo­li­ká­já­ban rej­lő mo­nu­men­ta­li­tás­ra ép­pen a ro­mán Cons­tan­tin Brâncuşi ve­zet­te rá a XX. szá­za­di eu­ró­pai szob­rász­mű­vé­sze­tet. S no­ha ha­zá­já­ba csak ha­lá­la után, 1967-ben en­ged­ték vis­­sza a „for­ma­lis­tá­nak”, te­hát nem­zet­ide­gen­nek bé­lyeg­zett mű­vész ki­ál­lí­tá­sát, te­hát Szer­vá­tiusz is leg­fen­nebb al­bu­mok­ból (s per­sze a Tîr­gu-Jiu­ban még a har­min­cas évek­ben fel­ál­lí­tott Vég­te­len osz­lop, a Hall­ga­tás asz­ta­la és a Csók ka­pu­ja köz­ve­tí­té­sé­vel) von­hat­ta le azo­kat a ta­nul­sá­go­kat, ame­lye­ket a szá­zad va­la­men­­nyi kiemelkedő al­ko­tó­já­nak le kel­lett von­nia eb­ből a föld­ren­gés­sze­rű je­len­ség­ből – 1964-es be­szél­ge­té­sünk ide­jén már ott ta­lál­hat­tuk mű­ter­mé­ben az előbb Bör­tön, majd Szü­lő­föl­dem: Er­dély cí­met vi­se­lő 255x250x50-es he­gesz­tett vas­rácsszer­ke­ze­tet, a hárommé­te­res Kön­­nyek osz­lo­pá­nak mind­két vál­to­za­tát, a szin­tén non­fi­gu­ra­tív, fe­ke­té­re pá­colt Atom­füs­töt, de per­sze a lét­port­rék kö­zül a már em­lí­tett, el­ső Mó­ricz-fej mel­lett a szin­tén el­ső, üreg­sze­mű Bar­tó­kot is.

Ek­kor lép el a szen­zu­á­li­san lük­te­tő, ér­zé­ki­en ben­ső­sé­ges szer­vá­tiuszi fa­szob­rá­sza­ti ana­tó­mia, te­hát az apai ha­gyo­mány kö­ré­ből, s az új anya­gok, min­de­nek­előtt a kő és a fém, a kor­sze­rű tech­ni­kai ap­pa­rá­tus („…elő­ször egy tá­bo­ri ko­hót sze­rez­tem; az­tán meg­ta­nul­tam ko­vá­csol­ni-edze­ni a grá­ni­tot fa­ra­gó szer­szá­mo­kat, 1960-ban ál­lí­tot­tam be a he­gesz­tő fel­sze­re­lést s nem­rég a csi­szoló­gé­pet…”4) s a leg­ősibb meg a leg­újabb stí­lus­irány­za­tok pél­dá­i­nak a su­gal­la­tá­val ki­dol­goz­ta azo­kat az ele­me­ket, ame­lyek­ből össze­rak­hat­ja, meg­szer­keszt­he­ti a ter­mé­sze­ti for­mák­kal egyen­ran­gú, de azok­tól lé­nye­gi­leg kü­lön­bö­ző épít­mé­nye­it. „Egy mű­al­ko­tás­nak […] ar­chi­tek­to­ni­kus ala­kí­tá­sa mel­lett (köz­ben) adó­dó for­ma­prob­lé­mák nem a ter­mé­szet­től fel­ál­lí­tot­tak és nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő­ek, még­is, ép­pen ezek az ab­szo­lút mű­vé­szi­ek. Az ar­chi­tek­to­ni­kus ala­kí­tás az, ami a ter­mé­szet mű­vé­szi ku­ta­tá­sá­ból ma­ga­sabb ren­dű mű­al­ko­tást te­remt. Az te­hát, amit az imi­ta­tív szó­val je­löl­tünk, ma­gá­ból a ter­mé­szet­ből vett for­ma­vi­lá­got áb­rá­zol, mely csak ar­chi­tek­to­ni­kus át­dol­go­zás­ban vá­lik tel­jes mű­al­ko­tás­sá. Ez­zel lép csak be szob­rá­szat és fes­té­szet a min­den mű­vé­sze­tek kö­zös lég­kö­ré­be, a pusz­ta na­tu­ra­liz­mus vi­lá­gá­ból az iga­zi mű­vé­szet vi­lá­gá­ba.”5

Az ága­zat lé­nye­gi szak­mai ele­me­it – há­rom di­men­zió, tér­ala­kí­tás, ne­mes anyag, kép­zett for­ma, esz­mei és ur­ba­nisz­ti­kai vagy bel­té­ri funk­ció – még meg­őr­ző s Brâncuşi ál­tal a to­jás­for­má­ig le­mez­te­le­ní­tett mo­dern eu­ró­pai szob­rá­szat ten­ge­lyé­nek a túl­só vé­gén vi­szont az an­gol Hen­ry Moore a plasz­ti­ka örök tár­gya, ős­ele­me, ér­tel­me: az em­be­ri fi­gu­ra meg­őr­ző-fel­bon­tó mo­nu­men­ta­li­zá­lá­sá­val ve­tí­ti elő­re a hi­ány fi­lo­zó­fi­á­já­nak és tár­sa­dal­má­nak a kör­vo­na­la­it.

A XX. szá­zad leg­je­len­tő­sebb eu­ró­pai szob­rá­szi élet­mű­vei en­nek a ten­gely­nek a men­tén épül­nek be a mű­vé­szet­tör­té­net­be.

Szer­vá­tiusz Ti­bor pá­lyá­ját a szak­ma el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti is­me­re­te­i­nek a tö­ké­le­tes bir­tok­lá­sa, ki­vé­te­les fel­ké­szült­sé­ge mel­lett az eme­li e leg­je­len­tő­sebb élet­mű­vek so­rá­ba, amit fen­nebb „hi­he­tet­len” és – bi­zo­nyos, a kor­társ mű­vé­szet je­len­sé­ge­i­nek a meg­íté­lé­sé­ben meg­ha­tá­ro­zó mű­vé­sze­ti köz­vé­le­mény­ala­kí­tó trend sze­rint – „anak­ro­nisz­ti­kus” kö­rül­mény­ként je­lez­tünk: a nem­ze­ti tör­té­nel­mi je­len­hez fű­ző­dő s a nem­ze­ti lét alap­ve­tő ér­té­ke­it fe­nye­ge­tő ve­szé­lye­ket át­élő, fel­fo­ko­zott fe­le­lős­ség­tu­dat.

A hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben még haj­la­mo­sak vol­tunk ar­ra, Er­dély­ben is, ki­sebb­sé­gi jog­fosz­tott­sá­gunk el­le­né­re, hogy hig­­gyünk az em­be­ri­ség böl­cses­sé­gé­ben, az eu­ró­pai hu­má­num­ra tá­ma­dó ten­den­ci­ák jó­ra­ for­du­lá­sá­ban – az új anya­gi, szer­ke­ze­ti, je­len­tés­be­li kö­ze­get ke­res­ve so­ro­zat­ban ké­szül­nek a fel­leg­vá­ri mű­te­rem­ház­ban a már­vány­ból, he­gesz­tett sze­gek­ből, vas­ból, for­rasz­tás­ból, ka­la­pá­lás­ból élet­re hí­vott Nap­is­ten-Je­lek, a je­len­té­sü­ket („éb­re­dés”, „sze­re­lem”, „rend” stb.) va­ló­já­ban az abszt­rakt for­ma ra­gyo­gó tisz­ta­sá­gá­ban, su­gár­zá­sá­ban hor­do­zó konst­ruk­ci­ók. De szin­te pár­hu­za­mo­san, mint­egy e vá­zak­ból, ma­ket­tek­ből nő­nek ki a szen­ve­dés mo­nu­men­sei: a ke­rék­nagy­sá­gú vas­pánt­tal meg­ko­ro­ná­zott, óri­á­si el­sze­ne­sí­tett szil­fa­gyö­kér-fej, a Dó­zsa György ha­lá­la (145x135x90 cm), az im­már év­ti­ze­dek óta a ma­ga mél­tó he­lyén, a Nem­ze­ti Ga­lé­ria ku­po­lá­ja alatt tró­no­ló egész ala­kos Dó­zsa (Tü­zes tró­non, 350x240x100 cm) s a XX. szá­zad egyik (ha nem a) leg­meg­rá­zóbb Kor­pu­sza, (300x300x100 cm), amely ter­mé­szet­sze­rű­en oda­ha­za nem vi­sel­het­te a Ko­lozs­vá­ri Krisz­tus jel­zős cí­met; s no­ha a mű­te­rem­ház ud­va­rán, a he­gyen, hát­tér­ben lenn a vá­ros, fény­kép is rög­zí­tet­te a he­lyét, üze­ne­tét, funk­ci­ó­ját – azt nem­csak har­minc év­vel ez­előtt, hanem saj­nos ma is tud­hat­juk, hogy be­lát­ha­tó időn be­lül, ez­zel a cím­mel fel­ru­ház­va még hos­­szú időn át nem fog­lal­hat­ja el he­lyét a ko­lozs­vá­ri ég alatt. (Per­sze Ma­gyar­or­szá­gon sem, mert „mit szól­nak a szom­szé­dok, akik­kel egy­re jobb kap­cso­la­to­kat ápo­lunk?!…”)

Ma már ma­gam is igyek­szem egy­be­lát­tat­ni a ma­gyar kor­társ mű­vé­szet je­len­sé­ge­it, s el­ke­rül­ni vagy a leg­szük­sé­ge­sebb­re kor­lá­toz­ni az el­sza­kí­tott­ság­ból szár­ma­zó re­gi­o­ná­lis el­té­ré­sek, irány­zat- és idő­be­li fá­zis­el­to­ló­dá­sok hang­sú­lyo­zá­sát, ám ar­ról meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy en­nek az „art brut” és a gó­ti­kus exp­res­­szi­o­niz­mus (lásd Grüne­wald isen­heimi szár­nyas ol­tá­rát) ha­tás­ele­me­i­ből öt­vö­zött Kor­pusz­nak a tér­plasz­ti­kai ér­tel­mét csak­is ki­sebb­sé­gi lét­ben esz­mé­lő­dött al­ko­tó fo­gal­maz­hat­ta meg, ugyan­úgy, mint a Psal­mus Hun­ga­ri­cust (Dsida): „Éne­kelj, hogy vi­lág­gá höm­pö­lyög­jön / zsol­tá­rod, mint a pok­lok tik­kadt, kén­kö­ves sze­le / s Euró­pa fog­ja be fü­lét / s nyög­jön a bor­za­lom­tól / és őrül­jön be­le!”

A szen­ve­dés-szob­rok má­sik vo­nu­la­tá­ban hű ma­rad ugyan a haj­dan édes­ap­já­val együtt meg­szó­lal­ta­tott fák or­go­na­hang­já­hoz, de az em­ber­tes­tű, bal­la­dahor­do­zó töl­gyek, szil­fák, gyer­tyá­nok, ti­sza­fák a ’70-es évek ele­jén már nem Az élet fej­lő­dé­sé­re (mind­ket­tő­jük­nek volt azo­nos té­má­jú, de el­té­rő meg­ol­dá­sú „vég­te­len osz­lo­pa”), ha­nem Pe­tő­fi ha­lá­lá­ra (350x75x75 cm), Ispán­kúti, ha­lál előt­ti ma­gá­nyos­sá­gá­ra (140x12x12 cm) és a csík­má­dé­fal­vi nép­ir­tás Szé­kely Pié­tá­já­ra (120x20x20 cm) val­la­nak. En­nek a sí­ró-si­ra­tó as­­szony­alak­nak a mo­tí­vu­ma, mint ve­zér­mo­tí­vum, ala­kul, ván­do­rol, mi­to­ló­gi­zá­ló­dik át az­tán bronz­vál­to­zat­ban a ké­sőb­bi nagy kom­po­zí­ci­ók­ban: a Tri­a­non, a szá­raz­aj­tai vas­gár­dis­ta pog­rom­ra em­lé­kez­te­tő Er­dé­lyi Piéta (a Vár­me­gye Ga­lé­ria mil­len­ni­u­mi Szer­vá­tiusz-em­lékhe­lyén), a bu­da­fo­ki 1956-os em­lék­mű, az édes­ap­ja sír­em­lé­ke (Er­dé­lyi si­ra­tó) vagy az Oros­há­zi em­lék­park „fe­ke­te Ma­don­ná­i­ként”. De a he­gesz­tett vas plasz­ti­kák bru­tá­lis drá­ma­i­sá­gát is át­te­szi egy négy és fél ­mé­te­res ág­bo­gas, föld­re fek­te­tett fa­törzs kö­ze­gé­be, ame­lyet mint­ha csak most tört vol­na de­rék­ba s ti­port vol­na le az or­kán, s amely el­len­ke­zést nem tű­rő bi­zo­nyos­ság­gal hir­de­ti, hogy Pe­tő­fi Er­dély­ben nyug­szik a föl alatt (430x110x120 cm). Nota bene: a mű­vet da­ra­bok­ba kel­lett fű­ré­szel­ni, hogy vá­mo­sok és ha­tár­őrök sze­me meg ne akad­jon az amúgy­is il­le­gá­li­san át­csem­pé­szett kom­po­zí­ci­ón.

El­ső, te­hát ko­lozs­vá­ri al­ko­tó­kor­sza­ká­nak van még egy vo­nu­la­ta (amely per­sze át­nyú­lik 1976 után­ra), a pu­hább, vi­lá­go­sabb (fő­leg bo­dza) fá­ba fa­ra­gott, me­leg fé­nyű, 20–70 cen­ti­mé­ter kö­zöt­ti Ki­csi bál­vá­nyok („ki­csi Ma­don­nák”) so­ro­za­ta, haj­da­ni ba­ran­go­lá­sa­ik na­pos ol­da­la, ar­cok, szem­pár­ok, mél­tó­sá­gos moz­du­lat­lan­sá­gok, ame­lyek­ben Nap­ke­let ki­vá­lasz­tott né­pe és Szé­pe em­lé­ke­zik ön­ma­gá­ra.

Jó­sze­ré­vel ezek­nek az alig mo­del­lált fe­lü­le­tek­nek s a be­fe­lé tor­ló­dó for­mák­nak a fe­szült­sé­ge ve­zet át a ki­lenc­ve­nes évek dom­bor­mű­sze­rű­en ke­zelt, la­pos ­fa­ra­gá­sú vagy ép­pen­ség­gel csak be­kar­colt vé­se­tű, hi­e­ra­ti­kus áb­rá­zo­lás­mód­já­hoz.

* * *

Per­sze ez a stí­lus iga­zá­ból az acél­sze­rű­en el­len­ál­ló far­kas­la­ki „Fe­ke­te Kő”, a Har­gi­tá­ból le­gör­gött trachit-tömbbe fa­ra­gott Ta­má­si Áron em­lék­mű min­den négy­zet­cen­ti­mé­ter­re ki­ter­je­dő, a ré­gi ka­lo­ta­sze­gi „írá­sos ké­zi­mun­ka” jel­lem­ző fa­ra­gás­tech­ni­ká­já­ban szer­vül Szer­vá­tiusz Ti­bor for­ma­nyel­vé­be (1971–72). Hi­szen eb­ben a mű­ben, akár­csak a hat év­vel ké­sőbb Pá­pán, szin­tén édes­ap­já­val kö­zö­sen fa­ra­gott Jó­kai em­lék­mű „Fe­hér Kö­vé­ben” már az az álom ölt tes­tet, ame­lyet a sza­bad te­rek bir­tok­ba vé­te­lé­ről táp­lált, s amely, ha nem is meg­al­ku­vá­sok, ku­dar­cok és csa­ló­dá­sok nél­kül, de csu­pán Ma­gyar­or­szá­gon va­ló­sul­ha­tott meg.6

1976-os meg­ér­ke­zé­se­kor (de tu­laj­don­kép­pen mind­má­ig) a köl­tők fo­gad­ták a leg­na­gyobb meg­ér­tés­sel. Midenekelőtt ta­lán azért, mert mű­vé­szi cél­ki­tű­zé­se, mun­ka­mód­sze­re s mű­ve­i­nek ha­tá­sa is ha­son­la­tos ah­hoz, ahogy a köl­tő a mind­an­­nyi­unk ál­tal, min­dennap hasz­nált sza­vak új, vers­bé­li kap­cso­la­tá­val min­dig a lát­ha­tat­lant, is­me­ret­lent, ki­fe­jez­he­tet­lent kí­sér­li meg lát­ha­tó­vá ten­ni a kép­ze­let szá­má­ra, azt, ami csak a fo­ko­zot­tan ér­zé­keny lé­lek és gaz­dag nyel­vi fan­tá­zia előtt nyí­lik meg, te­hát egy olyan új (nyel­vi) va­ló­sá­got te­remt, amely­hez a sza­vak csu­pán a lép­cső­fok­ok sze­re­pét töl­tik be, s a te­tőn va­la­mi olyas­mi tá­rul elénk, mint a hí­vő em­ber szá­má­ra a ha­lál után: a Túl­vi­lág, amely­nek azon­ban ki­zá­ró­lag az em­ber le­het a la­kó­ja, akit Is­ten ma­gá­hoz szó­lít. Más­részt azon­ban Nagy Lász­ló, Bu­da Fe­renc, Ko­vács Ist­ván, Ju­hász Fe­renc, Csoóri Sán­dor, Kiss Dé­nes, Ma­gya­ri La­jos, Ta­más Meny­hért és má­sok ver­sei, pró­zá­ba rej­tett köl­tői szö­ve­gei, vagy olyan köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek ki­ál­lí­tá­si meg­nyi­tói, könyv­be­mu­ta­tó­kon el­hang­zott be­szé­dei, mint Ne­mes­kürty Ist­ván, Do­bos Lász­ló, Csur­ka Ist­ván, Szö­ré­nyi Le­ven­te, Kó­sa Fe­renc, Rocken­bauer Zol­tán, La­do­csi Gás­pár – ar­ra val­la­nak, hogy mind a Ko­lozs­vár­ról ma­gá­val ho­zott szob­rai, mint a ’80-as évek ele­jé­től las­san­ként, előbb né­hány is­ko­laud­va­ri vagy bel­té­ri em­lék­hely ki­ala­kí­tá­sá­ra ka­pott meg­ren­de­lés (Eöt­vös Osz­lop Ta­tán, a hód­me­ző­vá­sár­he­lyi Né­meth Lász­ló, a csong­rá­di Élet­fa stb.), majd az el­ső „ol­tá­rok”, sza­bad­ságem­lék­mű­vek ki­fe­je­ző­e­re­jé­ben, egy­ér­tel­mű er­köl­csi-esz­té­ti­kai emel­ke­dett­sé­gé­ben, tör­té­nel­mi-nem­ze­ti tra­gé­di­á­ink, de egy­ben ki­vá­lasz­tott­sá­gunk irán­ti ér­zé­keny­sé­gé­ben és fe­le­lős­sé­gé­ben a ma­gyar­ság szel­le­mi egy­sé­ge­sí­té­sé­nek-egye­sí­té­sé­nek olyan te­tem­re­hí­vá­sát ér­zé­kel­ték és üd­vö­zöl­ték, amely­re mun­kás­sá­guk­kal ma­guk is tö­re­ked­tek-tö­re­ked­nek.

Mű­vé­sze­té­nek ez az in­teg­rá­ló jel­le­ge ha­tá­roz­za meg egyéb­ként té­má­it, mo­tí­vu­ma­it, kom­po­zí­ci­ós meg­ol­dá­sa­it, sőt az anya­gok ki­vá­lasz­tá­sát is.

Ahogy a Ta­má­si- és a Jó­kai-kö­vön az író ál­tal te­rem­tett néhány hős meg­idé­zé­sé­vel nem a re­gé­nye­ket il­luszt­rál­ja, ha­nem az élet­mű kor­szak­ok fe­lett ér­vé­nyes fi­lo­zó­fi­ai és élet­igaz­sá­ga­i­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­met – a ta­tai gim­ná­zi­um fel­ké­ré­sé­re ké­szült Eöt­vös-osz­lop (320x90x90 cm) fá­ba vé­sett, majd bronz­ba ön­tött kör­dom­bor­mű alak­jai fö­lött is az az Eöt­vös Jó­zsef te­kint re­ánk, aki el­bor­zad­va szem­lé­li az ál­ta­la ala­pí­tott ma­gyar köz­ok­ta­tás vál­sá­gát. („Lét­port­réi” is en­nek a szán­dék­nak és mód­szer­nek kö­szön­he­tik szel­lemidé­ző ha­tá­su­kat.)

Sa­ját val­lo­má­sai és mél­ta­tói is ál­lan­dó­an (és jog­gal) hang­sú­lyoz­zák azo­kat az er­dé­lyi gyö­ke­re­ket, él­mé­nye­ket, élet­szem­lé­le­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­go­kat, ame­lyek meg­kü­lön­böz­te­tik szob­rá­szi gon­dol­ko­zás­mód­ját, for­ma­nyelv­ét és at­ti­tűd­jét a ma­gyar­or­szá­gi kor­tár­sa­i­tól.

Ész­re kell ven­nünk azon­ban azt is: mi­ként ol­dó­dik tra­gi­kus élet­ér­zé­se az ott­ho­ni­nál nyi­tot­tabb táj és táv­lat te­ma­ti­kai le­he­tő­sé­ge­i­nek a fel­fe­de­zé­sé­vel olyan mű­vek (oly­kor szó­sze­rin­ti) ra­gyo­gá­sá­ban, mint a csong­rá­di Élet­fa (500x240x100 cm), a Szö­ré­nyi Le­ven­te rock­ope­rá­já­hoz ren­delt, ara­nyo­zott ju­har­fá­ból va­ló Ete­le-emb­lé­ma (50x25x5 cm), a Ta­ver­na Szál­ló bel­ső ud­va­rát dí­szí­tő, ugyan­csak arany­la­pok­kal fe­dett tölgy­fa kom­po­zí­ció, a Szőlő-is­ten­nő (300x50x25 cm) és né­hány más bál­vány-kis­szo­bor.

A várbeli 1848-as em­lék­hely am­bien­tá­lis ki­ala­kí­tá­sa so­ká­ig fog­lal­koz­tat­ja, s az el­or­zott meg­bi­za­tás, az el­ső nagy anya­or­szá­gi ku­darc krá­te­rén át most mé­lyen be­pil­lant­hat az egész ma­gyar­ság lel­ki-tu­da­ti-er­köl­csi rom­lá­sá­ba, s ez a szem­be­sü­lés ala­kít­ja a ’90-es évek ter­mé­sé­nek im­már vég­zet­sze­rű­en át­élt drá­ma­i­sá­gát. Min­de­nek­előtt meg­őr­zi, to­vább­fej­lesz­ti, eksz­ta­ti­kus­sá fo­koz­za a ter­mé­szet ala­kí­tot­ta, amorf kő­töm­bök és a hi­he­tet­len mű­gond­dal, ám szen­ve­dé­lye­sen min­tá­zott s mind sö­té­tebb­re, vé­gül fe­ke­té­re pa­ti­ná­zott bronz(alak) – a ’48-as em­lék­mű ter­ve­zé­se so­rán ér­le­lő­dő – kont­raszt­ját.

Ez ­al­ka­lom­mal új­ra vis­­sza­tér Pe­tő­fi-epo­szá­hoz, az ő el­ha­nyat­lá­sá­ra össz­pon­to­sít­va a for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc bu­ká­sát, de a láng utol­só fel­lob­ba­ná­sá­tól meg­in­dult hegy­om­lás kör­kö­rö­sen s emel­ke­dő nagy­ság­ban el­ren­de­zett szik­la­tömb­jei fö­lött min­den irány­ból lát­ha­tó­k let­tek vol­na a köl­tő ha­lál­ba gör­csö­sül­ten is es­kü­re emelt uj­jai – hogy ra­bok to­vább nem le­szünk…

Ez a cso­dá­la­tos, XIX. szá­za­di ve­riz­mus­sal meg­min­tá­zott idea-alak tu­laj­don­kép­pen a Sza­bad­ság in­kar­ná­ci­ó­ja, s az 1956-ban új­ra el­ti­port ma­gyar for­ra­da­lom ál­do­za­ta­ként új­ra meg­je­le­nik a pes­ti ut­ca­kő­re hull­va (1956, kő és bronz, 70x70x60 cm) és még ugyan­eb­ben az év­ben, 1991-ben két olyan vál­to­za­tot szen­tel a té­má­nak, ame­lyek már a „si­ra­tó”-kom­po­zí­ci­ók so­ro­za­tá­ba il­lesz­ked­nek.

A két Szer­vá­tiusz leg­mé­lyeb­ben el­rak­tá­ro­zott né­pi élet­él­mé­nyei kö­zé tar­to­zott a mold­vai csán­gó ha­lott­si­ra­tás ősi szer­tar­tá­sa; Szer­vá­tiusz Je­nő egy há­rom­mé­te­res, szí­ne­zett pla­tán­fa tör­zsé­be szin­te be­le­mé­lyesz­tet­te a gyász­tól ös­­sze­ros­kad­ni ké­szü­lő as­­szony alak­ját (1958); Ti­bor több más, ha­son­ló em­lék­kel fel­erő­sít­ve a fi­a­tal­ko­ri el­ső be­nyo­mást, 1978-ban hív­ja élet­re a ma­dé­fal­vi ve­sze­de­lem-ve­sze­del­mek éj­sza­ká­i­nak a ke­reszt­jé­re fel­fe­szí­tett szé­kely­ség szen­ve­dé­se­i­ből Szé­kely Pié­tá­já­nak bib­li­ai-bal­la­dai Fáj­da­lom Any­ját.

Őt gon­dol­ja új­ra bronz­alak­ban és ő sze­mé­lye­sí­ti meg a szob­rász min­den gyöt­rel­mét, a nem­ze­ti sors fö­lött ér­zett ke­se­rű­sé­gét a ki­lenc­ve­nes évek kő-bronz di­a­ló­gu­sa­i­ban: a Tri­a­non (Ma­gyar Gol­go­ta, 95x60x75 cm), a már em­lí­tett két 1956-os em­lék­mű (a meg­va­ló­sí­tat­lan, tri­a­no­ni há­rom kő­ke­resz­tes és a bu­da­fo­ki 230x270x90 cm-es), a far­kas­ré­ti te­me­tő­ben ál­ló Apám sír­em­lé­ke (Er­dé­lyi si­ra­tó, 145x55x40 cm), az Oros­há­zi Em­lék­park, il­let­ve a csak mész­kő­be fa­ra­gott Nagy­ma­ro­si Piéta (350x350x100 cm) és a tisz­tán bronz Szé­kely Piéta (Szá­raz­ajta, 60x50x30 cm) a Vár­me­gye Ga­lé­ria mil­len­ni­u­mi em­lék­he­lyén ál­ló vagy tér­dep­lő Fe­ke­te Ma­don­na si­ra­tó­as­­szony alak­já­ban.

A mo­nu­men­tá­lis szob­rászt és szob­rá­sza­tot a fel­ada­tok él­te­tik. A ma­gyar­ság tör­té­nel­me bő­ven kí­nált ilyen fel­ada­to­kat 2000 tá­ján. A hon­fog­la­lás, a ke­resz­tény­ség, il­let­ve a Szent István-i ke­resz­tény Ma­gyar­or­szág szü­le­té­sé­nek „bol­dog” év­for­du­lói is­mét kö­ze­lebb hoz­ták a be­tel­je­sü­lés­hez Szer­vá­tiusz Ti­bor négy­ év­ti­ze­des ál­mát az ég kék­jé­re raj­zo­ló szo­bor­épít­mé­nyek­ről. S ha ed­dig az el­le­nünk-ál­ta­lunk el­kö­ve­tett-el­szen­ve­dett ég­be­ki­ál­tó bű­nök és vesz­te­sé­gek (Úr)fel­mu­ta­tá­sá­val ál­do­zott az igaz­ság­szol­gál­ta­tás kép­ze­let­be­li ol­tá­rán – most új kom­po­zí­ci­ós for­ma­ként ma­ga te­remt Ol­tárt, ol­tá­ro­kat a szer­tar­tás hely­szí­né­ül.

Már az 1996-os Oros­há­zi Em­lék­park kö­zép­pont­já­ba he­lye­zett Fáj­da­lom ka­pu­ja és a Fe­ke­te Ma­don­na együt­te­se ma­gá­ban hor­doz­ta az „Ol­tár­kő”-ef­fek­tus csí­rá­ját; (az Ol­tár­kő a Ke­le­ti Kár­pá­tok egyik le­gen­dás csú­csa, a Szé­kely­föld tu­risz­ti­kai von­ze­re­je); év­szá­mos, jel­ké­pes uta­lá­sú szik­la­tömb­je­i­vel, a me­ga­li­ti­kus épít­mé­nyek­re em­lé­kez­te­tő rusz­ti­kus­sá­gá­val azon­ban in­kább az 1848-as em­lék­hely ter­ve­ze­té­vel tart ro­kon­sá­got.

Az új vo­nu­la­tot iga­zá­ból a Nagy­ma­ro­si Piéta nyit­ja, amely­ben hű ma­rad ugyan a si­ra­tó-cik­lus­hoz tar­to­zó mű­vek re­ne­szánsz vagy még in­kább ba­rokk ma­nu­a­li­tá­sú, szin­te tün­te­tő for­ma­kul­tú­rá­val min­tá­zott Ma­don­ná­i­val kont­raszt­ál­ló ter­mé­sze­tes, dur­va, fa­ra­gat­lan kör­vo­na­lú kő­tömb ele­men­tá­ris ha­tá­sá­hoz, de a kö­zép­ső szté­lé két ol­da­lán el­he­lye­zett s a két vi­lág­há­bo­rú­ban el­eset­tek ne­ve­i­vel te­le­írt pi­lo­nok­kal af­fé­le ős­mű­vé­sze­ti szár­nyas ol­tár­nak tű­nő kom­po­zí­ció „Ke­reszt­le­vé­tel” mo­tí­vu­mát már szin­te csak „be­le­raj­zol­ja” a kő anya­gá­ba. Be­le­raj­zol­ja, hi­szen az amúgy­is re­me­kül raj­zo­ló mű­vész most már csak alig ér­zé­kel­he­tő mély­ség­ben nyit­ja meg a si­má­ra csi­szolt elöl­né­ze­ti fe­lü­let sík­ját, s mint­ha nem is vé­ső­vel, csi­szo­ló­gép­pel, ha­nem egy ví­dia­he­gyű ce­ru­zá­val kar­col­ná be­le a fáj­da­lom ana­tó­mi­á­ját.

A mé­re­te­ik te­kin­te­té­ben is majd­nem azo­nos (5x7 mé­te­res) kő­bá­nyai Ma­gyar Ol­tár (1994–1996) és a győ­ri Püs­pök-vár­ban ál­ló Bol­dog­asszony­kő (2000) a ma­gyar­ság Kár­pát-me­den­cei tör­té­nel­mé­nek két, egy­mást ki­egé­szí­tő „alap­kő­le­té­tel­ét” vé­si az utó­kor em­lé­ke­ze­té­be: a hon­ala­pí­tó Ár­pád s az ál­lam­ala­pí­tó Szent Ist­ván őr­ség­vál­tá­sát, il­let­ve az újabb ha­ta­lom­át­adás moz­za­na­tát, ami­kor Ist­ván a Nagy­bol­dog­asszony ol­tal­má­ba ajánl­ja ár­va or­szá­gát, s a Szent Ko­ro­nát Má­ria fe­jé­re he­lye­zi.

Nos, igen, az min­dig gya­nús, ami­kor egy szo­bor vagy bár­mi­lyen más vi­zu­á­lis mű­vé­sze­ti al­ko­tás „tör­té­ne­tét” el le­het me­sél­ni. Szer­vá­tiusz azon­ban – aki­nek egyéb­ként szé­les­kö­rű mű­velt­sé­ge és ki­vá­ló es­­szé­író ké­pes­sé­ge szá­mos al­ka­lom­mal meg­nyil­vá­nult, te­hát nem szo­rul ar­ra, hogy szob­ra­i­ban fejt­se ki né­ze­te­it – leg­tu­da­to­sab­ban meg­fo­gal­ma­zott mon­da­ni­va­ló­i­hoz sem vá­lasz­tott so­ha­sem le­író esz­kö­zö­ket; ezek­ben a mű­vek­ben is ki­zá­ró­lag a la­pos fa­ra­gá­sú dom­bor­mű tech­ni­ká­já­ból adó­dó ha­tá­sok­kal s a hon­fog­la­lás ko­ri va­la­mint a ke­resz­tény ma­gyar jel­kép­rend­szer (fa­lu­si há­zak orom­za­tá­ról, ka­puk­ról, te­me­tői fej­fák­ról, a né­pi tárgy­al­ko­tó kul­tú­ra egyéb esz­kö­ze­i­ről, em­lé­ke­i­ről jól is­mert) ele­me­i­nek, je­le­i­nek az egy­be­szö­vé­sé­vel, egy­más­ba ha­to­lá­sá­val avat­ja „ta­pint­ha­tó­vá” a for­mák­ba zárt ta­nul­sá­got: nem­ze­ti mű­velt­sé­günk és vi­lág­ké­pünk foly­to­nos­sá­gát.

Ha­tal­mas mé­re­tű sza­bad­té­ri ol­tá­rai – s az em­lí­tet­tek­kel együtt a leg­utób­bi, a Má­ria Va­lé­ria híd lá­bá­hoz he­lye­zett Híd­ol­tal­ma­zó Bol­dog­as­­szony (330x140x80 cm) – így, ezért vál­nak a har­ma­dik év­ez­red­be­li kor­sze­rű nem­ze­ti mű­vé­szet le­he­tő­sé­ge­it ke­re­ső szob­rász út­ja men­tén kul­ti­kus em­lék­he­lyek­ké, a sza­bad­ság, a sze­retet, az ön­tu­dat és a hit vi­zu­á­lis és lel­ki ün­ne­pe­i­vé, ame­lye­ket nem sa­já­tít­hat ki sem po­li­ti­ka, sem ha­ta­lom, sem ci­niz­mus.

* * *

Vé­gül az ön­ma­ga ál­tal „lét­port­rék­nak” mi­nő­sí­tett arc­kép­csar­nok­ról, amely­ben a gon­dol­ko­zá­sát, élet­szem­lé­let­ét ala­kí­tó esz­mény­ké­pek szel­le­me ural­ko­dik.

No­ha ka­rak­ter­ér­zé­ke ki­vé­te­le­sen pon­tos és lé­nyeg­re­tö­rő – so­ha, egyet­len klasz­­szi­ku­san ér­tel­me­zett, te­hát élet­nagy­sá­gú na­túr-arc­kép­szob­rot sem ké­szí­tett. A fel­na­gyí­tás­ban ép­pen­ség­gel az a szán­dék ve­zé­rel­te, hogy sza­ba­dab­ban ke­zel­hes­se a sze­mé­lyi­sé­gi je­gye­ket, s csak azt emel­je ki a mo­dell haj­da­ni fi­zi­kai va­ló­já­ból, ami az élet­mű örök­ér­vé­nyű üze­ne­te­ként fa­gyott rá az im­már amúgy­is élet­te­len anyag: a fa, a kő, a bronz tömb­jé­re.

Ílymódon azok ér­dek­lő­dé­sét is fel­kel­ti, akik so­ha­sem me­rül­tek be­le a ma­gyar iro­da­lom és mű­vé­szet vá­te­sze­i­nek az igaz­sá­ga­i­ba. Vi­szont azok szá­má­ra, akik bár rész­le­ge­sen már át­él­ték Mó­ricz Zsig­mond, Ady End­re, Bar­tók Bé­la, Kós Kár­oly, Né­meth Lász­ló, Sza­bó De­zső vagy Már­ton Áron éle­te mű­vé­nek a tisz­tí­tó ere­jét, e szo­bor­má­sok­ban a mű éle­te foly­ta­tó­dik s nyer új ér­tel­met.

Akár­csak Szer­vá­tiusz Ti­bor ed­di­gi mun­kás­sá­gá­ban a pél­da­ké­pek in­tel­mei. 

Jegy­ze­tek

  1  Szer­vá­tiusz Klá­ra: Az idő ka­pu­já­ban. Bu­da­pest, 2003, Püski Ki­adó. 7. l.

  2  Fü­lep La­jos: Ma­gyar mű­vé­szet. Bu­da­pest, 1971, Cor­vi­na Ki­adó, 76. l.

  3  Banner Zol­tán: Idő­sze­rű be­szél­ge­tés – Szer­vá­tiusz Ti­bor­ral. Ko­lozs­vár, 1964, nov. 13. Utunk, XIX. 46 (837) sz.

  4  Uo.

  5  Adolf Hildebrand: A for­ma prob­lé­má­ja a kép­ző­mű­vé­szet­ben. In: Ke­pes György: A vi­lág új ké­pe a mű­vé­szet­ben és a tu­do­mány­ban. 1979, Cor­vi­na Ki­adó, 276. l.

  6  Az 1989-es ro­má­ni­ai rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en Er­dély­ben so­ha nem re­mélt és nem ta­pasz­talt em­lék­szob­rá­sza­ti te­vé­keny­ség kez­dő­dött, te­nyér­nyi ér­mek­től olyan egész ala­kos, im­már a vá­ro­sok ur­ba­nisz­ti­kai ar­cu­la­tát meg­ha­tá­ro­zó, ki­vá­ló mű­al­ko­tás­okig, mint pél­dá­ul Hu­nya­di Lász­ló Or­bán Ba­lá­zsa Szé­kely­ud­var­he­lyen, Ger­gely Ist­ván Lo­rántffy Zsu­zsan­ná­ja Nagy­vá­ra­don, Ko­lo­zsi Ti­bor Bocs­kai Ist­ván­ja Nagy­sza­lon­tán, Bocs­kai Vin­ce Ber­nády Györ­gye Ma­ros­vá­sár­he­lyen stb. A Szer­vá­tiusz Ti­bor utá­ni nem­ze­dé­kek, szá­mos je­len­tős szob­rász­te­het­ség azon­ban csak ak­kor jut­hat az egyé­ni­sé­gé­re, ké­pes­sé­ge­i­re, von­zal­ma­i­ra sza­bott tér­plasz­ti­kai fel­ada­tok­hoz, ami­kor (re­mél­he­tő­leg az Eu­ró­pai Uni­ós csat­la­ko­zás ha­tá­sa­ként is) mér­sék­lő­dik a sze­gény­ség és lét­re­jön leg­alább a kul­tu­rá­lis ön­ren­del­ke­zés. Szer­vá­tiusz Ti­bor ép­pen e ki­bon­ta­ko­zá­si le­he­tő­sé­gek hí­ján köl­tö­zött ki Ro­má­ni­á­ból (akár­csak olyan ki­tű­nő, tő­le fi­a­ta­labb szob­rá­szok, mint a már Pá­rizs­ban el­hunyt Ro­mán Vik­tor, Ador­já­ni End­re, Vin­cefi Sán­dor, Fe­rencz Er­nő, Szé­kely Já­nos Je­nő és má­sok) a mai ott­hon­ma­ra­dott leg­job­bak élet­ko­rá­ban; s hely­ze­tét, ak­kor, az ép­pen fo­ko­zó­dó több­sé­gi so­vi­niz­mus is sú­lyos­bí­tot­ta. Sok meg­döb­ben­tő val­lo­más­ban mond­ta Ő ezt már el, leg­utóbb Kol­tay Gá­bor Tri­a­non-film­so­ro­za­tá­ban.

 

 

 

 

 

PETRIK BÉLA

 

Sodrásban

Az Erdélyi József-per

I.

Be­val­lom őszin­tén nem kí­ván­tam töb­bet író­asz­tal­hoz ül­ni Er­dé­lyi Jó­zsef ügyé­ben. Amit köl­té­sze­té­ről és ró­la gon­dol­tam, ko­ráb­ban le­ír­tam, s ta­lán si­ke­rült meg­íté­lé­sét új szem­pont­ok­kal ár­nyal­tab­bá ten­nem. Ma is úgy vé­lem, hogy köl­té­sze­te, a köl­té­szet mö­gött ál­ló em­ber tör­té­ne­te és sor­sa a har­min­cas-negy­ve­nes évek for­du­ló­já­ig kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű, az azt kö­ve­tő idő­szak sem mű­vé­sze­te, sem az egyén meg­íté­lé­se szem­pont­já­ból újat nem ho­zott. Ver­sei ek­kor­tól már nem let­tek sem job­bak, sem ros­­szab­bak, mint a XX. szá­za­di ma­gyar lí­rát va­ló­sá­go­san meg­újí­tó ’20-as, ’30-as évek­ben írt költeményei.1 Iro­dal­mi ké­pes­sé­ge­i­nek a po­li­ti­ka szol­gá­la­tá­ba be­fo­gó kí­sér­le­tek sem let­tek újak, csu­pán irá­nyuk vál­to­zott. „Er­dé­lyi, mint­ha köz­ben nem múl­tak vol­na el év­ti­ze­dek, és nem vál­to­zott vol­na meg a ma­gyar köl­té­szet nyel­ve és al­ko­tó­rend­sze­re, az Ibo­lya­le­vél na­iv hang­ját foly­tat­ta. Ah­hoz a köl­tői tárgy­hoz és nyelv­hez tért vis­­sza, amely ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel és né­pi­es­sé­gé­vel ko­ráb­ban lí­ra­tör­té­ne­ti for­du­la­tot ered­mé­nye­zett, de amely az öt­ve­nes évek kö­ze­pén anak­ro­nisz­ti­kus­nak, sőt se­ma­ti­kus­nak tetszett.”2

Ter­mé­sze­te­sen ez nem je­len­ti azt, hogy fe­les­le­ges vol­na a köl­tői élet­mű e fe­je­ze­té­nek ala­po­sabb fel­dol­go­zá­sa és ér­té­ke­lé­se, már csak azért sem, hi­szen a hos­­szú hall­ga­tást kö­ve­tő­en vi­szony­la­gos rend­sze­res­ség­gel meg­je­le­nő, kö­zel egy tu­cat kötetét3 a kri­ti­ka ak­ko­ri­ban úgy­szól­ván tel­jes egé­szé­ben vissz­hang­ta­la­nul hagy­ta, a „szem­be­né­zést el­mu­lasz­tot­ta a bí­rá­lat, he­lyet­te a hall­ga­tást választotta”.4 A ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net adós Er­dé­lyi Jó­zsef e kor­szak lí­rá­já­nak ér­té­ke­lé­sé­vel – dol­go­za­tom kí­sér­le­tet sem tesz e hi­ány pót­lá­sá­ra –, amely an­nak el­le­né­re, hogy je­len­tő­sé­gé­ben már nem mér­he­tő a pá­lya­kez­dés éve­i­hez, igen ter­mé­keny és nagy idő­sza­kot ölelt fel. Fü­löp Lász­ló sze­rint „bár lí­ra­tör­té­ne­ti­leg is je­len­té­keny, nagy je­len­tő­sé­gű köl­té­sze­tet ek­kor már nem te­rem­tett, fi­gyel­met ér­dem­lő ér­té­kek­nek, szá­mon tart­ha­tó ered­mé­nyek­nek a nagy­fo­kú egye­net­len­ség el­le­né­re sincs hí­ján versművészete”.5

Ko­ráb­bi el­ha­tá­ro­zá­so­mat azon­ban egy tanulmány6 meg­vál­toz­tat­ta. Az írás azok­kal a har­min­cas-negy­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­től kom­mu­nis­ta és a bal­ol­da­li pol­gá­ri ra­di­ká­lis kö­rök­ből már jól is­mert sab­lo­nok hasz­ná­la­tá­val in­téz­te el Er­dé­lyi Jó­zse­fet, ame­lyek a va­lós ér­té­ke­ket el­hall­gat­va, ap­ró és na­gyobb té­ve­dé­sek­kel, té­ves fél­re­ér­tel­me­zé­sek tény­ként va­ló köz­lé­sé­vel; hely­hez, idő­höz és sze­mély­hez nem il­lő, sem­mi­ben sem kö­tő­dő ese­mé­nyek­kel, sze­mé­lyek­kel in­do­ko­lat­lan kap­cso­lat­ba ho­za­ta­lá­val kí­ván­ta deg­ra­dál­ni az em­bert és élet­mű­vét, mind­ezt úgy, hogy az ön­cél be­tel­je­sü­lé­sén túl, Erdélyin ke­resz­tül a né­pi moz­ga­lom elé is te­hes­sen egy ne­ga­tív elő­je­let. A fen­ti ál­lí­tás szem­lél­te­té­sé­ül ál­lít­suk ide a szer­ző­nek Er­dé­lyi negy­ve­nes évek előt­ti pá­lya­fu­tá­sát fel­ve­ze­tő szö­ve­gét: „Er­dé­lyi Jó­zse­fet Jó­zsef At­ti­lá­hoz mér­he­tő te­het­ség­nek vél­ték. Így em­le­get­ték: »Petőfi hu­sza­dik szá­za­di utód­ja«, »ős­te­het­ség«, »népi köl­tő«. A né­pi írók kö­ré­be tar­to­zott. Időn­ként be­lé­jük is be­le­mart, de ők el­né­ző­ek vol­tak ve­le szem­ben. Ami­kor pe­dig baj­ba ke­rült, em­be­ri gyen­ge­sé­gé­re és köl­tői nagy­sá­gá­ra hi­vat­koz­va men­te­ni pró­bál­ták. Egész tu­da­tos éle­té­ben an­ti­sze­mi­ta volt. Nyi­las­ként el­va­kul­tan, má­ni­á­ku­san volt zsi­dó­el­le­nes. A né­ze­te­ket kü­lö­nö­sen meg­osz­tó har­min­cas évek­ben a szél­ső­sé­ge­sen jobb­ol­da­li né­ze­tek el­kö­te­le­zett hí­ve lett. A vi­lág­há­bo­rú ide­jén ren­dü­let­le­nül hitt ab­ban, hogy a ma­gya­rok Hit­ler ol­da­lán győz­ni fog­nak, s a há­bo­rút kö­ve­tő­en szél­ső­sé­ges szo­ci­á­lis kü­lönb­sé­gek­től men­tes, zsi­dók nél­kü­li tár­sa­da­lom jön lét­re. 1937 és 1944 kö­zött min­dent meg is tett en­nek érdekében.”7 Eb­ben a rö­vid be­kez­dés­ben is szá­mos té­ve­dés, pon­tat­lan­ság ka­pott he­lyet, csak váz­la­to­san em­lít­ve, nem tér­ve ki va­la­men­­nyi­re: ad1. Stan­deis­ky Éva úgy fo­gal­maz Er­dé­lyi kap­csán, mely sze­rint őt Jó­zsef At­ti­lá­hoz mér­he­tő te­het­ség­nek vél­ték, amely ál­lí­tás egyút­tal ma­gá­ban hor­doz­za an­nak ta­ga­dá­sát is. Ez­zel szem­ben Ba­bits­tól Il­­lyés Gyu­lán, Ju­hász Gé­zán, Né­meth Lászlón, Sár­kö­zi Györ­gyön át, a kér­dés­ben rit­kán hi­vat­ko­zott Vár­ko­nyi Nán­do­rig8 a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar lí­ra meg­újí­tó­já­nak tar­tot­ták Er­dé­lyit. ad2. A szer­ző Er­dé­lyit a har­min­cas évek­ben a szél­ső­jobb­ol­dal el­kö­te­le­zett hí­ve­ként aposzt­ro­fál­ja. Ez a meg­ál­la­pí­tás tény­be­li­leg té­ves, me­lyet rög­tön iga­zít­sunk ki, hi­szen a har­min­cas évek el­ső fe­lé­ben, két-har­ma­dá­ban el­is­mer­ten a leg­prog­res­­szí­vebb köl­tők egyi­ke, aki rend­sze­res és ve­ze­tő po­é­tá­ja a szél­ső­jobb­ol­da­li né­ze­tek­kel ne­he­zen vá­dol­ha­tó Nyu­gat­nak,9 több­szö­rös dí­ja­zott­ja a Baum­gar­ten Ala­pít­vány­nak, a fenn­ál­ló ha­ta­lom ál­tal a rend­szert bí­rá­ló írók el­len foly­ta­tott pe­re­i­nek vis­­sza­té­rő vád­lott sze­rep­lő­je, aki­nek per­be­fo­gá­sa mi­att 1937-ben töb­bek kö­zött olyan sze­mé­lyek til­ta­koz­tak, mint Bar­tók Bé­la, Mó­ricz Zsig­mond, Sza­bó Lő­rinc, Sza­bó Zol­tán, Il­­lyés Gyu­la, Er­dei Fe­renc. ad3. A né­pi írók nem vol­tak ve­le el­né­ző­ek, az 1943-ban köz­zé­tett el­ha­tá­ro­ló­dó nyi­lat­ko­za­tuk­kal egy­ér­tel­mű­vé tet­ték, hogy Er­dé­lyi­vel töb­bé nyilvá­no­san nem vál­lal­nak kö­zös­sé­get. „Alul­írot­tak ki­je­lent­jük, hogy Er­dé­lyi Jó­zsef­nek azo­kat az írás­mű­ve­it, me­lyek­ben so­ro­za­to­san be­le­köt író- és mű­vész­tár­sa­i­ba, gyak­ran a dur­va be­csü­let­sér­tés ha­tá­rát sú­rol­va, fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet­tel meg­bo­csát­juk, és azok­ra töb­bé nem vá­la­szo­lunk. Ma­ga­tar­tá­sát pél­dá­nak nem te­kint­jük, és saj­nál­juk, hogy az utó­kor íté­lő­szé­ke előtt a mi­en­ké­nél ke­mé­nyebb tör­vény alá kell esnie.”10

A ta­nul­mány mind­ezen elő­í­té­le­tes kon­cep­ci­o­ná­lis ér­ték­íté­le­tek kap­csán iz­gal­mas té­mát dol­go­zott fel, ne­ve­ze­te­sen Er­dé­lyi Jó­zsef el­len 1947-ben le­foly­ta­tott nép­bí­ró­sá­gi el­já­rást. A per ira­ta­i­nak nyil­vá­nos­ság elé tá­rá­sa már ön­ma­gá­ban ér­de­mes ar­ra, hogy azt mi ma­gunk is más szem­lé­let­rend­szer­rel kö­rül­jár­juk, s ha már ezt tes­­szük, he­lyé­re kell iga­zít­suk a sab­lo­nok­ban új­ra meg­fo­gal­ma­zó­dó té­ve­dé­se­ket. A bal­ol­da­li kö­rök és így a hi­vat­ko­zott írás ös­­sze­fog­la­ló vé­le­mé­nyét az Er­dé­lyi per­rel kap­cso­la­to­san úgy fog­lal­hat­nánk ös­­sze, hogy Er­dé­lyi in­do­ko­lat­lan és mél­tat­la­nul eny­he íté­let­ben ré­sze­sült, amely két­ség­te­len bi­zo­nyí­ték a kom­mu­nis­ta párt és a né­pi moz­ga­lom kö­zöt­ti el­fo­gad­ha­tat­lan és bű­nös, cin­kos és tu­da­tos ös­­sze­ját­szás­ra és összekacsintásra.11 Ezt a kö­rül­ményt pe­dig – ter­mé­sze­te­sen kü­lö­nö­sebb bi­zo­nyí­tás nél­kül – tény­ként ke­zel­ve, újabb al­kal­mul szol­gál­hat a né­pi moz­ga­lom le­já­ra­tá­sá­ra és rossz ­hír­be ke­ve­ré­sé­re. Stan­deis­ky ezen el­íté­lő be­ál­lí­tá­sa kap­csán, aki egyéb­iránt e ne­ga­tív né­zet ter­jesz­té­sé­nek egyik ve­ze­tő pub­li­cis­tá­ja, óha­tat­la­nul Ács Mar­git gon­do­la­tai jut­nak eszem­be: „Egy bal­ol­da­li ide­o­ló­gi­á­jú párt ha­ta­lom­ra ke­rü­lé­sé­vel elő­állt az a hely­zet, me­lyet az imént a har­min­cas évek­kel kap­cso­lat­ban ok­kal cá­fol­tunk: az ural­mon levő rend­szer és a né­pi moz­ga­lom ide­o­ló­gi­á­ja kö­zött »ge­ne­ti­kus« ös­­sze­füg­gés volt. A Nem­ze­ti Pa­raszt­párt dics­te­len sze­rep­lé­se mu­tat­ja, mi­lyen ve­szé­lyes volt ez a ro­kon­ság. No­ha Ve­res Pé­ter ko­ráb­ban és csak egy ide­ig volt a párt el­nö­ke, és mi­nisz­ter is csak há­rom hó­na­pig a Din­­nyés-kor­mány­ban, ő lett a ku­darc meg­sze­mé­lye­sí­tő­je. A Te­kin­tet Ve­res Pé­ter-szá­má­ban Tóth Pál Pé­ter a sze­rep­vál­la­lást úgy ír­ja le, mint az ahogy le­het po­li­ti­ká­ját, amel­­lyel azon­ban a Nem­ze­ti Pa­raszt­párt kez­de­tek­től a kom­mu­nis­ták po­zí­ci­ó­ját erő­sí­tet­te. E drasz­ti­kus va­ló­sá­got a né­pi­ek is fel­is­mer­ték, s em­lé­kez­tet rá, hogy ezért nem vál­lal­ták a ré­gi ne­vet 1956-ban az új­já­a­la­ku­lá­suk­kor. […] Eb­ből a né­zet­ből csak Er­dei Fe­renc, Dar­vas Jó­zsef lát­szik, az Il­­lyést res­pek­tá­ló Ré­vai és Rá­ko­si, a né­pi kol­lé­gi­u­mok­ból a fo­lyó­irat­ok dics­fé­nyé­be pat­ta­nó fi­a­ta­lok, Ju­hász, Nagy Lász­ló, de nem lát­sza­nak a nép­bí­ró­ság előtt meg­je­le­nő köl­tők, Sza­bó Lő­rinc, Sin­ka, a nyo­mor­ba és el­szi­ge­telt­ség­be szo­rult és min­den nyil­vá­nos­ság­tól meg­fosz­tott Ko­do­lá­nyi, s nem­csak Er­dé­lyi Jó­zsef bűn­hő­dé­se nem lát­szik, ha­nem az an­ti­sze­mi­tiz­mus kér­dé­sé­ről az egész vi­lá­gon pél­da nél­kül ál­ló lel­ki­is­me­re­tes­ség­gel gon­dol­ko­dó és az Il­­lyés szer­kesz­tet­te Vá­lasz­ban ta­nul­mányt pub­li­ká­ló Bibó el­né­mí­tá­sa sem. És nem lát­szik Né­meth Lász­ló fe­nye­ge­tett­sé­ge és az Egy mon­da­tot író Il­­lyés, a fel­ocsú­dó és a pár­tos­ság­ból ki­hát­rá­ló fi­a­ta­lok, Nagy Lászlóék lel­ki­is­me­re­ti drá­má­ja sem.”12

A fen­ti­ek­ben Ács Mar­git gon­do­lat­so­rá­val meg­vi­lá­gí­ta­ni kí­sé­relt konf­lik­tus volt a má­sik sze­mé­lyes in­dí­té­kom ar­ra, hogy Er­dé­lyi Jó­zsef ürü­gyén új­ból szót kér­jek. Az az óhaj, hogy a né­pi moz­ga­lom, a né­pi írók, a né­pi­ség tör­té­ne­tét, ap­ró fe­je­ze­tek­től el­te­kint­ve, ne csak az elő­í­té­le­tek­től, az utób­bi öt­ven-het­ven év sab­lon­ja­i­tól és ver­dikt­je­i­től el­sza­kad­ni nem tu­dó – ta­lán nem is aka­ró – bal­ol­da­li mar­xis­ta-szo­ci­a­lis­ta esz­mé­ken ne­vel­ke­dő, vagy az el­fo­gult­ság­tól ter­hes pol­gá­ri ra­di­ká­lis-li­be­rá­lis gon­dol­ko­dók és sze­mé­lyek ír­ják. Hi­szen ezek az írá­sok ter­mé­sze­te­sen más és más ok­ból és ki­in­du­ló­pont­tól, de egy­sé­ge­sen jut­nak el a né­pi­ség, a né­pi moz­ga­lom és a né­pi írók, po­li­ti­ku­sok el­át­ko­zá­sá­ig, hi­he­tet­len kár­té­kony­sá­guk iga­zo­lá­sá­ig, oly­kor fa­sisz­tá­nak, oly­kor kol­la­bo­ráns kom­mu­nis­tá­nak, de min­dig elv­te­len, ugyan­ak­kor azért el­ve­ik­ben ká­ros, „kút­mér­ge­zők­nek” ál­lít­va be őket. El­len­pon­tot kell ál­lít­sunk azon egy­ol­da­lú tör­té­ne­lem­írás­nak, amely a 1989-es for­du­la­tot kö­ve­tő­en a né­pi moz­gal­mat, a né­pi­e­ket a rend­szer­rel va­ló ös­­sze­épü­lés té­nyé­vel kí­ván­ta meg­ha­tá­roz­ni, hir­te­len meg­fe­led­kez­ve ar­ról, hogy őket egyéb­ként a Ká­dár-rend­szer kul­túr­po­li­ti­ká­ja mind­vé­gig el­len­zék­ként, sőt el­len­ség­ként kezelte.13 Mint­ha az 1958-as meg­bé­lyeg­ző és a né­pi­e­ket mint kö­zös­sé­get meg­sem­mi­sí­te­ni kí­vá­nó Ál­lás­fog­la­lás nem lett vol­na az utol­só pil­la­na­tig ér­vény­ben; el­ken­dőz­ve, hogy a ká­dár­iz­mus az ur­bá­nu­sok­kal szem­ben a fő el­len­sé­get a né­pi­ek­ben lát­ta: „A mun­kás­tö­me­gek­re nem vol­tak po­li­ti­kai be­fo­lyás­sal (az ur­bá­nu­sok – P. B.), a párt­tag­ság­ra nem vol­tak ve­sze­del­me­sek, csak a pol­gár­ság­ra. Ez az irány­zat te­hát nem olyan ve­sze­del­mes, mint a né­pi­e­se­ké. […] Ta­ga­dom te­hát, hogy az ur­ba­niz­mus [sic!] ros­­szabb lett volna.”14 Aho­gyan ar­ra már utal­tunk, a né­pi­ség kri­ti­ka újabb fe­je­ze­tei, úgy Stan­deis­ky írá­sa is azok­ra a pa­ne­lek­re és hí­vó­sza­vak­ra, kri­ti­kák­ra és ki­fo­gá­sok­ra épül, ame­lye­ket a hú­szas évek vé­gén a Toll, majd a ké­sőb­bi Szép Szó kö­re, to­váb­bá a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a Ha­la­dás fo­gal­ma­zott meg, s me­lye­ket Ré­vai és Lu­kács György acé­lo­zott, mö­gé ál­lít­va nyo­ma­té­kul a kom­mu­nis­ta rend­őr­ség erő­szak­szer­ve­zet­ét, és amely vég­ső so­ron a Ki­rály Ist­ván, Pándi Pál és Sza­bol­csi Mik­lós ál­tal meg­fo­gal­ma­zott 1958-as Ál­lás­fog­la­lás­ban emel­ke­dett hi­va­ta­los szin­tű ál­la­mi ide­o­ló­gi­á­vá. Bor­bán­di Gyu­la mu­ta­tott rá elő­ször, és fo­gal­maz­ta meg ta­lá­ló­an: „A né­pi­ség­kri­ti­ka ma is ezek­ből a for­rá­sok­ból táp­lál­ko­zik. Tar­tal­mi­lag és meg­győ­ző erő­ben nem gyarapodott.”15 Úgy gon­dol­tam mind­ezért sem ma­rad­hat el­len­pon­to­zás nél­kül a hi­vat­ko­zott ta­nul­mány.

II.

Er­dé­lyi Jó­zsef éle­té­nek 1944-től kez­dő­dő és az 1947 feb­ru­ár­já­ig, ön­ma­ga fel­adá­sá­ig tar­tó idő­sza­ká­ról vi­szony­lag ke­ve­set tu­dunk. Azt va­ló­szí­nű­sít­het­jük, hogy 1944-ben mun­ka­szol­gá­lat­ra (!) ren­del­ték be, fi­gye­lem­mel ar­ra, hogy szár­ma­zá­sát nem tud­ta meg­fe­le­lő­en iga­zol­ni. Ha­gya­té­ká­ban már 1941-ből meg­ta­lál­ha­tó­k azok a hi­va­ta­los, a hon­véd ki­egé­szí­tő ki­ren­delt­ség fel­szó­lí­tá­sai, ame­lyek ke­resz­tény szár­ma­zá­sá­nak iga­zo­lá­sá­ra hív­ták fel. A so­ro­za­tos, „utol­só nyo­ma­té­kos” fel­hí­vá­sok­ból ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy Er­dé­lyi ezt meg­fe­le­lő ok­irat­ok­kal so­ha iga­zol­ni nem tud­ta, így va­ló­szí­nű­leg be­kö­vet­kez­he­tett az, ame­lyet az egyik utol­só fel­hí­vás szank­ci­ó­ként meg­fo­gal­ma­zott: „…a zsi­dók­kal egyen­lő el­bá­nás alá fo­gom vonni”.16 A szük­sé­ges és így hi­ány­zó do­ku­men­tu­mo­kat – lé­vén, hogy csa­lád­ja Er­dély­ből szár­ma­zott – hely­bé­li csa­lá­dok nyi­lat­ko­za­ta­i­val igye­ke­zett pó­tol­ni, ame­lye­ket az el­já­ró ha­tó­sá­gok ter­mé­sze­te­sen nem ve­het­tek fi­gye­lem­be. A leg­utol­só, e tárgy­kör­ben szü­le­tett le­vél az 1944. áp­ri­lis 27-én kel­te­zett be­ad­vá­nya, amely­ben ere­de­ti szár­ma­zá­si ok­má­nya­it for­dí­tás és hi­te­le­sí­tés vé­gett csatolta.17 Meg­fe­le­lő ok­irat­ok hi­á­nyá­ban ezért – Er­dé­lyi Ho­nor vis­­sza­em­lé­ke­zé­se sze­rint – ek­kor már mint zsi­dó mun­ka­szol­gá­la­tos sze­re­pelt a ka­to­nai nyilvántartásokban,18 s a tény­le­ges mun­ka­szol­gá­la­tot el­ke­rül­ni nem tud­ta, s sa­ját ál­lí­tá­sa sze­rint had­nagy­ként egy zsi­dó mun­ka­szol­gá­la­tos cso­port ve­ze­tő­je lett.19 Úgy vé­lem, hogy e kö­rül­mény nagy­ban be­fo­lyá­sol­hat­ja a nyi­la­sok ál­tal ün­ne­pelt nyi­las köl­tő­ről ki­ala­kí­tott né­ze­te­ket, hi­szen ha Er­dé­lyi sze­re­pe va­ló­ban olyan egy­ér­tel­mű és köz­pon­ti lett vol­na, mint aho­gyan azt ál­lít­ják, vagy aho­gyan azt a per­ben el­já­ró nép­ügyész is ér­zé­kel­tet­ni kívánta,20 úgy ezt a sze­mélyt fel­te­he­tő­en men­te­sí­tet­ték vol­na az iga­zo­lá­si el­já­rás alól, s el­kép­zel­he­tet­len, hogy mun­ka­szol­gá­lat­ra os­­szák be. To­vább ár­nyal­hat­ja a se­ma­ti­kus ké­pet, ha eh­hez még azt is hoz­zá­tes­­szük, hogy „ka­to­na­tiszt­ként pél­dá­san bánt mun­ka­szol­gá­la­tos beosztottjaival”,21 ép­pen a nép­bí­ró­sá­gi tár­gya­lás so­rán, szá­mos mun­ka­szol­gá­la­tos ta­nú iga­zol­ta Er­dé­lyi em­ber­sé­ges viselkedését.22

A há­bo­rú vé­ge fe­lé vis­­sza­tért Ma­gyar­or­szág­ra, de a le­tar­tóz­ta­tás­tól va­ló fé­lel­mé­ben, csa­lád­já­tól sem vé­ve bú­csút, el­mon­dá­sa sze­rint 1944. ok­tó­ber 9-én23 Nyu­gat­ra me­ne­kült: „Ne ne­hez­tel­jen rám, amért bú­csú­szó nél­kül itt ha­gyom, s nem vá­rom meg, de jobb így, hogy ne is tud­ja, mer­re men­tem el. Nem akar­tam be­csap­ni, bo­csás­son meg a kel­le­met­len­sé­gért. Ne je­lent­se, hogy el­tűn­tem. Ha ke­res­nek, ne ta­gad­ja hogy ha­za­jöt­tem. Meg­gon­dol­tam a je­lent­ke­zést, jobb lesz el­tűn­nöm, mi­e­lőtt meg­tud­ják, hogy ha­za­jöt­tem. An­­nyit tud­jon még­is, hogy vis­­sza­me­gyek nyu­gat­ra, ame­ri­kai meg­szállt te­rü­let­re, ott igye­kez­ni fo­gok an­gol tu­dá­som­mal szol­gá­lat­ba áll­ni va­la­me­lyik ka­to­nai kony­há­nál, s ta­lán szép fa­ra­gott bot­ja­im és más ipar­mű­vé­sze­ti cik­ke­im ré­vén ki­jut­ni, ki, ki Ame­ri­ká­ba vagy leg­alább­is egy bé­ké­sebb, biz­ton­sá­go­sabb eu­ró­pai or­szág­ba. Ne félt­sen, tud­ja, hogy cik­ke­im mi­lyen ka­pó­sak, meg­élek, ta­lán még ho­zok is ha­za, ha vis­­sza­tér­he­tek, mi­helyt itt­hon az ál­la­po­tok meg­ja­vul­nak a bé­ke­kö­tés után, ami­kor, bi­zo­nyá­ra, am­nesz­ti­át kaphatok.”24

A köz­vé­le­mény úgy vél­te, hogy ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el,25 amely azon­ban nem bi­zo­nyult igaz­nak. A va­ló­ság­ban Auszt­ri­á­ban, Salz­burg­ban, pon­to­sab­ban ver­sei kel­te­zé­sé­ből ítél­he­tő­en En­gel­hartzell­ben tar­tóz­ko­dott, s er­ről a ko­ra­be­li saj­tó egy szem­ta­nú ré­vén ek­kép­pen szá­molt be „Er­dé­lyi Jó­zsef nyi­las köl­tő Salz­burg­ban iszik” cím­mel: „Az el­sők egyi­ke, aki vi­dá­man ci­ga­ret­táz­va, sé­tált szem­be ve­lem, a nyi­las­ná­ci (sic) író­gár­dá­nak egyik leg­kár­té­ko­nyabb tag­ja: Er­dé­lyi Jó­zsef, a Vir­ra­dat, a Pes­ti Új­ság és a Ma­gyar­ság bel­ső mun­ka­tár­sa, a »Soly­mo­si Esz­ter vé­re« cí­mű go­nosz­tett­nek szá­mí­tó nyi­las bal­la­da szer­ző­je. […] Ér­dek­lő­dé­sem­re meg­tud­tam, hogy gond­ta­la­nul él, sza­bad lá­bon fe­ke­té­ző »test­vé­rei« bő­ven el­lát­ják schil­lin­gek­kel, úgy­hogy es­té­ről es­té­re ré­sze­gen tán­to­rog ha­za két­ab­la­kos, össz­kom­for­tos cellájába.”26

Nem volt ma­ra­dá­sa Auszt­ri­á­ban, 1945. ok­tó­ber 18-án vis­­sza­tért Budapestre,27 ahon­nan to­vábbme­ne­kült, s Er­dély­ben, Ár­pá­don buj­kált, ahol gyer­mek­ko­ri ba­rát­ja, az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban ka­to­na­tár­sa, Fá­bi­án Lász­ló bújtatta.28 „Így test­vé­rek lát­ták ven­dé­gül, sőt ők nem en­ged­ték vis­­sza, ami­kor már utaz­ha­tott vol­na, mert rossz hí­re­ket haj­tott a szél Bu­da­pest fe­lől. Vol­tak, akik ke­res­ték, és bí­ró­ság elé kí­ván­ták ál­lí­ta­ni. Ezek­ben az idők­ben tör­tént, hogy ke­nyér­sü­tés­kor egy ci­pó, hoz­zá­va­ló ha­rap­ni­va­ló zsák­ba ke­rült, és az egy­ko­ri is­ko­la­társ vit­te a ta­nyá­ra, ahol él­de­gélt, vá­ra­ko­zott tü­rel­met­le­nül. Elő­ször még én sem tud­tam, hogy édes­apám ho­va in­dul szo­kat­lan ko­rán, jobb volt ab­ban az idő­ben min­den­ről hall­gat­ni. Majd egy es­te, a szó ki­fo­rog­ta, Jós­ka bá­csi vis­­sza­ment Pest­re, ahol csak­ugyan bí­ró­ság elé ke­rült.”29 A vis­­sza­em­lé­ke­zés­ben jel­zett rossz hí­rek va­ló­sak vol­tak, hi­szen a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták, a pol­gá­ri ra­di­ká­lis és li­be­rá­lis kö­rök, a kom­mu­nis­ták­kal kar­ölt­ve a leg­ke­re­set­tebb há­bo­rús bű­nö­sök so­rá­ban kí­ván­ta Er­dé­lyit fe­le­lős­ség­re von­ni. A lis­tán Er­dé­lyi mel­lett leg­in­kább Sza­bó Lő­rinc, Fé­ja Gé­za, Ko­do­lá­nyi Já­nos, Né­meth Lász­ló és Sin­ka Ist­ván szerepeltek,30 akik­nek há­bo­rús bű­nös­ként va­ló ke­ze­lé­sét Bibó egy­sze­rű­en csak os­to­ba­ság­ként értékelt.31

Mind­ezek el­le­né­re 1947 ele­jén vis­­sza­tért Ma­gyar­or­szág­ra, s szin­te azon­nal, köz­lé­se sze­rint feb­ru­ár 18-án,32 fel­ad­ta ma­gát. Elő­ször le­á­nyát és Tóth Ala­dár ba­rát­ját kér­te meg, hogy Ré­vai Jó­zsef­nél jár­ja­nak köz­ben ér­de­ké­ben, je­lez­zék ha­za­ér­ke­zé­sét, és le­he­tő­ség sze­rint pu­ha­tol­ják ki vár­ha­tó fo­gad­ta­tá­sát, bün­te­té­sét. „Itt va­gyok; már je­lent­kez­tem is; a fő­ka­pi­tány ma­gá­hoz ren­delt ma dél­előtt; ud­va­ri­a­san fo­ga­dott; el­bo­csá­tott sza­bad­lá­bon, az­zal, hogy hét­főn je­lent­kez­zek, vi­gyem ma­gam­mal rö­vid élet­raj­zo­mat. […] Tóth Ala­dárt tu­dat­tam elő­ször meg­ér­ke­zé­sem és szán­dé­kom fe­lől; kér­tem, hogy a Kom­mu­nis­ta Párt fő­tit­ká­rá­val Ré­vay (sic!) Jó­zsef­fel tu­das­sa meg­ér­ke­zé­se­met és je­lent­ke­zé­si szán­dé­ko­mat. Ré­vay­hoz Ho­nor (Er­dé­lyi Jó­zsef lá­nya – P. B.) ment el, s na­gyon oko­san és bát­ran be­szélt ve­le. Ré­vay úgy nyi­lat­ko­zott Tóth Ala­dár­nak, Ho­nor­nak is, hogy eny­he bün­te­tés le­het csak­, ha lesz, s hogy Pé­ter Gá­bor fő­ka­pi­tány­nak je­len­tet­te, hogy itt va­gyok, s ön­ként aka­rok jelentkezni.”33 Ré­vai elő­ször Er­dé­lyi Ho­nort – el­be­szé­lé­se sze­rint – ki akar­ta ha­jí­ta­ni, mond­ván, hogy mi­lyen em­ber az, aki a sa­ját ap­ját fel­ad­ja, de mi­u­tán tisz­tá­zó­dott, hogy Er­dé­lyi ma­ga kér­te lá­nyát a köz­ben­já­rás­ra, a be­szél­ge­tés nem ma­radt el. Er­dé­lyi Ré­vai ne­vé­vel kap­cso­la­tos írás­mód­ja egye­sek vé­le­mé­nye sze­rint tény­be­li té­ve­dé­sen ala­pult, hi­szen ab­ban a hi­szem­ben volt – mond­ták, hogy a kom­mu­nis­ta párt egyik mosz­ko­vi­ta fő ide­o­ló­gu­sa, Ré­vai Jó­zsef azo­nos a ko­ráb­bi Frank­lin könyv­ki­adós Ré­vayval, aki­től, az iro­da­lom okán, ta­lán né­mi kap­cso­la­tot, meg­ér­tést és ke­gyel­met remélt.34 Er­dé­lyi Ho­nor ez­zel szem­ben úgy em­lé­ke­zett, hogy Er­dé­lyi tisz­tá­ban volt Ré­vai sze­mé­lyé­vel, sőt a Moszk­vá­ban ró­la ír­tak alap­ján ab­ban bí­zott, Ré­vai se­gí­te­ni fog­ja őt, hogy „em­be­ri el­bá­nás­ban részesüljön”.35

Stan­deis­ky ta­nul­má­nyá­ban Er­dé­lyi Jó­zse­fet úgy ál­lít­ja be, mint aki a bün­te­tő­el­já­rás alatt ket­tős, tu­da­to­san fel­épí­tett vé­de­ke­zé­si tak­ti­kát al­kal­maz, amely gon­do­lat nem önál­ló és előz­mé­nyek nél­kü­li, hi­szen e mi­nő­sí­tés új­ra­fo­gal­ma­zá­sá­val szin­te szó sze­rint át­vet­te a haj­da­ni nép­ügyész álláspontját,36 amely sze­rint „egy­részt mély­sé­ges bűn­bá­na­tot ta­nú­sí­tott, más­részt igye­ke­zett éle­té­nek egyes ese­mé­nye­it a kom­mu­nis­ták szá­má­ra ked­ve­ző szín­ben feltüntetni”.37 Ezt a meg­ál­la­pí­tást a ma­gunk ré­szé­ről né­mi­leg két­ked­ve fo­gad­juk. Az el­ső tak­ti­kai elem­mel kap­cso­la­to­san – a má­so­dik­ra ké­sőbb tér­nénk rá – ki­je­lent­het­jük, hogy Er­dé­lyi bűn­bá­na­ta – ne­ve­ze­te­sen, hogy ön­ként ha­za­tért az­zal a szán­dék­kal, hogy bí­rái elé áll­va el­nyer­je bün­te­té­sét – va­lós­nak és őszin­té­nek hat. Hogy egy in­ter­jú­ban az el­já­rás alatt azt nyi­lat­koz­za: „so­kat vé­tet­tem és te­li bűn­bá­nat­tal vá­rom a nép­bí­ró­ság ítéletét”,38 még tűn­het han­gu­la­ti, tak­ti­kai elem­nek, de az már nem élet­sze­rű, hogy meg­ér­ke­zé­se pil­la­na­tá­ban, a nyil­vá­nos­ság és az ön­fel­adás előtt egy szi­go­rú­an ma­gán jel­le­gű le­vél­ben eze­ket a so­ro­kat ves­se pa­pír­ra az­zal a szán­dék­kal – ugyan mi szük­sé­ges lett vol­na er­re –, hogy fe­le­sé­gét meg­té­ves­­sze: „Ké­rem, ked­ves Ilu, ne ag­gód­jék; akár­mi­lyen éles is ma a bel­po­li­ti­kai hely­zet; ön­kén­tes je­lent­ke­zé­sem a bi­zony­ság rá min­den ép­eszű em­ber előtt, hogy nem aka­rok más egye­bet, csak bi­zo­nyos­sá­got; ha bű­nös­nek ta­lál­nak, elég­té­telt adok, ami­lyen­re ítél a bí­ró­ság, az új Ma­gyar­or­szág, a nép ne­vé­ben, mely­hez tar­to­zok. Nem aka­rok to­vább buj­kál­ni, gyá­va szín­ben tűn­ni fel az em­be­rek előtt, s ke­gye­lem ke­nye­ret en­ni, in­kább rabkenyeret.”39 Nem gon­do­lom, hogy Er­dé­lyi fe­le­sé­gét is, pes­ti­e­sen szól­va, ek­kép­pen kí­ván­ta vol­na „meg­ve­zet­ni”, aho­gyan azt fel­té­te­le­zik. Sok­kal in­kább úgy vé­lem, ese­té­ben a buj­ká­lás­tól vég­képp meg­fá­radt, az ül­döz­te­tés­től ál­lan­dó­an ret­te­gés­ben élő, a hon­ta­lan em­ber vég­ső, a bün­te­tés bi­zo­nyos­sá­gát vál­la­ló két­ség­beesé­sé­ről van in­kább szó, amely­ben ter­mé­sze­te­sen rá­is­mer­he­tünk Er­dé­lyi la­bi­lis, né­hol ér­zel­gős, ér­zel­mes, a pá­toszt sem nél­kü­lö­ző ter­mé­sze­té­nek és gesz­tu­sa­i­nak meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ra. Ha sze­re­pet is ját­szik, mé­lyen hi­szi, hogy a mél­tó bün­te­té­sét el­nye­rő, de ugyan­ak­kor a tisz­te­le­tet ér­dem­lő, meg­tért fi­út játsz­hat­ja el: „A saj­tó még nem tud­ja, hogy itt va­gyok; ha meg­tud­ja, tu­dom, lesz vi­har; de van­nak ne­kem ba­rá­ta­im is, nem­csak el­len­sé­ge­im, s el­len­sé­ge­im kö­zül is pár­tom­ra fog ál­lí­ta­ni so­kat ön­kén­tes je­lent­ke­zé­sem hí­re. Ta­pasz­tal­tam a fő­ka­pi­tány­sá­gon is, min­den őr­szem, rend­őr, rend­őr­tiszt bi­zo­nyos meg­ha­tó­dás­sal, tisz­te­let­tel néz rám, mint olyan em­ber­re, aki ön­ként je­lent­ke­zik, há­bo­rús bű­nös létére.”40

Bűn­bá­na­tát azért is ér­zem őszin­té­nek, mert a fen­ti­e­ken túl is­meretes Er­dé­lyi­nek egy ver­se, ame­lyet még Ár­pá­don írt 1946 ok­tó­be­ré­ben, te­hát jó­val ha­za­té­ré­sét meg­elő­ző­en, olyan ma­gány­ban, amely­ben sza­bad vé­le­mény­al­ko­tá­sát kül­ső kény­sze­rí­tő kö­rül­mé­nyek ta­lán ke­vés­sé be­fo­lyá­sol­ták, tá­vol még a tak­ti­ká­zá­sok­tól, az eset­le­ges sze­rep­ját­szás­tól. Az Is­ten asz­ta­la cí­mű 60 vers­sza­kos, a bűn­bá­nat és a bűn­bo­csá­nat ke­resz­té­nyi el­ve alap­ján meg­fo­gal­ma­zott ver­se szám­ve­tés ad­di­gi éle­té­vel és há­bo­rú utá­ni hely­ze­té­vel, mely­ből egy­fe­lől süt Er­dé­lyi ma­gá­nyos­sá­ga, szám­ki­ve­tett­sé­gé­nek, más­fe­lől tisz­tán és vi­lá­go­san meg­fo­gal­ma­zó­dik az ön­ma­gá­val szem­be­ni bű­nös­sé­gé­nek ér­ze­te: „Én nem me­gyek. Men­nék ta­lán, de né­kem / nincs se or­szá­gom, se há­zam, se né­pem, / nincs há­zam-föl­dem, biz­tos ott­ho­nom, / fe­nye­get en­gem hát min­den to­rony. // Me­het min­den­ki, cseng­ve-bong­va hív­ja / a ha­rang­szó vagy szí­ve-lel­ke húr­ja. / Ár­tat­la­nok mind, mind ár­tat­la­nok, / bű­nös ma­gam, bű­nös csak én va­gyok.” S ez a ket­tős­ség más ho­ri­zon­ton is vis­­sza­kö­szön, hi­szen bár úgy vé­li, hogy őt köl­tő Mes­si­ás­ként vár­ják ott­hon, ke­se­rű­ség töl­ti el, hogy ül­döz­te­tés­ben kény­te­len buj­dos­ni. A vers azon­ban két­ség­te­len bi­zo­nyí­ték ar­ra, hogy Er­dé­lyi szá­mot ve­tett ön­ma­gá­val, ko­ráb­bi éle­té­vel, fel­is­mer­te em­be­ri gyar­ló­sá­gát, s ké­szen ál­lott a ke­resz­té­nyi el­vek­hez tör­té­nő vis­­sza­té­rés­hez, amely­nek el­ső fel­té­te­le a bűn­bá­nat kel­lett le­gyen: „Sze­resd az em­bert! Ne le­gyen te­né­ked / em­ber a föl­dön so­ha el­len­sé­ged! / Sze­resd az em­bert, ki vagy, ma­ga­dat, / nézd el hi­bá­it mint hi­bá­i­dat! // Sze­resd az Is­tent: igaz­ság, út, élet, – / az Is­ten nem más: hal­ha­tat­lan lé­lek, / te vagy ma­gad, ki vol­tál, vagy, le­szel, / egy, ket­tő, száz és ezer­szer ezer. // … / Tűn­jön el min­den fo­goly­tá­bor, bör­tön, / épül­jön Is­ten or­szá­ga a föl­dön, / és egye­sít­se az em­be­re­ket / igaz­ság és szabadságszeretet!…”41

Er­dé­lyi Jó­zsef te­hát 1947. feb­ru­ár vé­gén fel­ad­ta ma­gát, s ki­hall­ga­tás­ra je­lent­ke­zett, amely­ről fenn­ma­radt a ki­hall­ga­tá­sát fo­ga­na­to­sí­tó Ma­gyar Ál­lam­rend­őr­ség Ál­lam­vé­del­mi Osz­tá­lyá­nak 1947. már­ci­us 1-jén kelt jegy­ző­köny­ve és egy kü­lön je­len­té­sük, amely fel­te­he­tő­en a kom­mu­nis­ta párt­köz­pont­nak szólt. Er­dé­lyi a val­lo­má­sát már­ci­us 8-án – már 3-a óta elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tás­ban volt – a Bu­da­pes­ti Nép­ügyész­sé­gen, a ké­sőb­bi nép­ügyész előtt vál­to­zat­lan tar­ta­lom­mal meg­is­mé­tel­te. A jegy­ző­köny­vet, to­váb­bá a je­len­tést ké­szí­tő sze­mélyt a hi­vat­ko­zott ta­nul­mány író­ja a kö­vet­ke­zők­kép­pen jel­lem­zi: „A kom­mu­nis­ta dr. Décsi Gyu­la, a Ma­gyar Ál­lam­rend­őr­ség Ál­lam­vé­del­mi Osz­tá­lyá­nak egyik ve­ze­tő mun­ka­tár­sa hall­gat­ta ki elő­ször az ön­ként je­lent­ke­ző bű­nöst. 1947. már­ci­us 1-jei Je­len­té­se csu­pa jó­in­du­lat: »Er­dé­lyi Jó­zsef az új ma­gyar iro­da­lom ta­lán leg­na­gyobb köl­tő­je. Min­den­eset­re [a kur­zív­val sze­dett sza­va­kat Dé­csi utó­lag át­húz­ta] az ún. né­pi írók­nak leg­te­het­sé­ge­sebb lí­ri­ku­sa. Élet­pá­lyá­ja és köl­tői pá­lyá­ja köz­is­mert, ami­ért is ta­nú­ki­hall­ga­tás­ok fo­ga­na­to­sí­tá­sát nem tar­tom szük­sé­ges­nek, an­nál is ke­vés­bé, mert Er­dé­lyi lé­nye­gé­ben tel­jes be­is­me­rés­ben van, s a ki­hall­gat­ha­tó ta­núk (Il­­lyés Gyu­la, Tóth Ala­dár, va­la­mint az iro­dal­mi és mű­vé­sze­ti élet mai sze­rep­lői) va­la­men­­nyi­en in­kább men­tő, mint ter­he­lő val­lo­mást ten­né­nek ügyé­ben. Mint köl­tő kü­lön­ben is bűn­cse­lek­mény­ét mű­ve­i­vel kö­vet­te el, és így men­tő szem­pont­ok és eny­hí­tő kö­rül­mé­nyek ki­hang­sú­lyo­zá­sa a vé­de­lem fel­ada­ta lesz. Élet­pá­lyá­ját egyéb­ként sze­mé­lyi val­lo­má­sá­ban a köz­is­mert va­ló­ság­hoz hí­ven ad­ja elő.« Az ávós rend­őr őr­nagy, mint lát­ni fog­juk, té­ve­dett. Le­het, hogy csu­pán fe­lü­le­tes volt, ami szin­tén nem le­he­tett vé­let­len: a po­li­ti­kai rend­őr­ség fel­te­he­tő­en mi­nél előbb le akar­ta zár­ni az ügyet.”42

A szer­ző sze­rint te­hát a je­len­tést író őr­nagy csu­pa jó­in­du­lat, aki egyéb­ként is té­ve­dés­ben volt, il­le­tő­leg ha nem is té­ve­dett, de leg­alább­is fe­lü­le­tes. A ked­ves, jó­sá­gos rend­őr, akit Er­dé­lyi ra­fi­nált szín­já­té­ka, ket­tős tak­ti­ká­ja ala­po­san meg­té­vesz­tett. Néz­zük meg kö­ze­lebb­ről azt a sze­mélyt, akit ek­kép­pen ál­lí­tot­tak elénk, és jel­le­mez­tek, és aki­nek a Je­len­té­sét a fen­ti­ek­ben már kö­rül­írt cél ér­de­ké­ben kí­ván­ták így ba­ga­tel­li­zál­ni. Azért is szük­sé­ges­nek tar­tom, hogy a ki­hall­ga­tást és a nyo­mo­zást ve­ze­tő sze­mély­re kü­lön ki­tér­jünk, hi­szen iga­zán fon­tos sze­rep­lő­ről volt szó, amely­ből azt a kö­vet­kez­te­tést min­den­kép­pen le­von­hat­juk, hogy Ré­vaiék éppen­hogy he­lyén és ér­té­kén ke­zel­ték Er­dé­lyi ügyét. Dr. Dé­csi Gyu­la (1919–1990) az ál­lam­vé­del­mi osz­tály őr­na­gya, ké­sőbb al­ez­re­de­se, majd még ké­sőbb 1952-től a Rá­ko­si kor­mány igaz­ság­ügy-mi­nisz­te­re, az ÁVH „C” ügy­osz­tá­lya VIII. al­osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­je, ké­sőbb a Jo­gi és Bör­tön­ügyi Fő­osz­tály ve­ze­tő­je. Ő volt az, aki ki­emel­ten fon­tos ügyek­ben ma­ga nyo­mo­zott, irá­nyí­tot­ta a ha­tó­ság bör­tö­ne­it és in­ter­ná­ló tá­bo­ra­it. A Princz-cso­por­tot a „leg­dur­vább szak­sze­rű és mód­sze­res bán­tal­ma­zás­ra, kín­zó eljárásra„43 uta­sí­tó egyik ve­ze­tő­je, az úgy­ne­ve­zett Ma­gyar Köz­tár­sa­ság ös­­sze­es­kü­vé­si per vizs­gá­la­tá­nak irá­nyí­tó­ja, a Rajk-per kon­cep­ci­ó­já­nak egyik ki­agya­ló­ja, a ki­hall­ga­tá­so­kat vég­ző cso­port tag­ja, a Rajk-per­ben ho­zan­dó ha­lá­los íté­le­tek pos­tai kéz­be­sí­tő­je („…Dé­csi meg­mu­ta­tott egy pa­pírt, amely ál­lí­tó­lag a párt ál­lás­pont­ját, a PB ál­lás­pont­ját tar­tal­maz­za, és amely­re fel vol­tak ír­va az íté­le­tek. Dé­csi pa­pír­ja sze­rint mind az öt vád­lot­tat ha­lál­ra kel­lett vol­na ítélni”44), aki a ha­lá­los íté­le­tek vég­re­haj­tá­sát kö­ve­tő­en gra­tu­lált, és együtt koc­cin­tott Far­kas Mi­hál­­lyal, Ká­dár Já­nos­sal, Pé­ter Gá­bor­ral, Far­kas Vladimirral.45 A szer­ző sze­rint te­hát ez az em­ber volt jó­in­du­la­tú, il­le­tő­leg őt té­vesz­tet­te vol­na meg Er­dé­lyi szín­já­té­ka, to­váb­bá ő lett vol­na az, aki eset­le­ge­sen fe­lü­le­te­sen vé­gez­te mun­ká­ját? A fen­ti élet­raj­zi ele­mek is­me­re­té­ben ez alig­ha hi­he­tő ál­lí­tás, s ab­ban egé­szen biz­to­sak le­he­tünk, hogy mind a nyo­mo­zás, mind ma­ga a per, a meg­ho­zott íté­let – s er­re en­ged kö­vet­kez­tet­ni a nyo­mo­zást ve­ze­tő sze­mély ki­emelt fon­tos­sá­ga is – gon­do­san mér­le­gelt és elő­ze­te­sen ki­ala­kí­tott for­ga­tó­könyv sze­rint zaj­lott és ké­szült.

A ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­könyv­ben Er­dé­lyi – az is­mert élet­raj­zi ele­me­ken, sé­rel­me­ken és ku­dar­co­kon túl – igen ke­rek és ös­­sze­sze­dett, min­den kön­tör­fa­la­zást nél­kü­lö­ző vád­ira­tot fo­gal­ma­zott meg ön­ma­gá­val szem­ben. „Gyer­mek­ko­rom­tól kezd­ve ben­nem szun­­nya­dó an­ti­sze­mi­ta ösz­tö­nök kap­tak erő­re, az Est La­pok, a Sa­lu­sin­sik­től (he­lye­sen: Sa­lu­sinsz­ky – P. B.) ért újabb nagy sé­rel­met már tu­da­to­san mint a zsi­dó Est La­pok­tól ért sé­rel­met érez­tem át, és meg­ír­tam el­ke­se­re­dé­sem­ben hír­hed­té vált és ké­sőb­bi pá­lyám­ra és el­zül­lé­sem­re dön­tő be­fo­lyás­sal bí­ró ver­se­met a »Soly­mo­si Esz­ter vé­rét«. […] A bí­rá­la­to­kat haj­szá­nak ér­ze­tem, s et­től az idő­től kezd­ve nőtt ül­dö­zé­si má­ni­ám olyan fok­ra, hogy má­ni­ás ál­ma­im vol­tak, amit ak­kor ver­se­im­ben meg is ír­tam. […] Én ma­gam ter­mé­szet­sze­rű­leg mind­in­kább igaz­nak érez­tem azt, amit ír­tam, s las­san­ként an­ti­sze­mi­tiz­mu­som szin­te zsi­dó­má­ni­á­vá fej­lő­dött, oly­an­­nyi­ra, hogy má­ni­á­kus zsi­dó­zá­som mi­att még a nyi­la­sok is ki­csú­fol­tak. […] Ek­ko­ri­ban már mind több al­ko­holt fo­gyasz­tot­tam, fi­ze­té­se­met jó­részt ital­ra köl­töt­tem. Egy­szer ka­pa­tos fő­vel meg­ta­gad­tam az en­ge­del­mes­sé­get, ami­ért négyhó­na­pi fog­ház­ra íté­let a sze­ge­di hon­véd­bí­ró­ság. A négy hó­nap­ból hár­mat már Pes­ten, a ka­to­nai kór­ház zárt ideg­osz­tá­lyán töl­töt­tem ki. Az­tán mint ideg­ba­jost le­sze­rel­tek. […] Ro­ha­mos er­köl­csi zül­lé­sem pél­dá­ja­ként fel­hí­vom a fi­gyel­met ar­ra, hogy ön­élet­raj­zom el­ső kö­te­te, a »Har­ma­dik fiú« kö­tet, amely 1942-ben je­lent meg, be­csü­le­tes han­gú, és ink­ri­mi­nál­ha­tó mon­da­tot nem tar­tal­maz. Ez­zel szem­ben a »Fegy­ver­te­len« cí­men 1943-ban meg­je­lent má­so­dik kö­tet ele­jé­től vé­gig mind tar­tal­mi­lag, mind stí­lu­sá­ban zsi­dóel­le­nes uszí­tás. Még 1944-ben is je­len­tek meg an­ti­sze­mi­ta ver­se­im, töb­bek kö­zött Bos­nyák Harc című lap­já­ban is.”46 A le­ír­tak­ból meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Er­dé­lyi pon­to­san olyan val­lo­mást tett, mint ami­lyet tő­le a kom­mu­nis­ta rend­őr­ség el­várt, a haj­da­ni nép­ügyész és az azt át­eme­lő Stan­deis­ky ál­lí­tá­sá­val szem­ben, ab­ban nyo­mát sem lát­ni a ket­tős tak­ti­ká­ra fel­épí­tett ko­mo­lyan ve­he­tő vé­de­ke­zés­nek – hi­szen az al­ko­ho­liz­mus, az ül­dö­zé­si má­nia még egy la­i­kus szá­má­ra sem je­lent­het eny­hí­tő kö­rül­ményt –, s lé­nye­gé­ben nem men­tet­te sem ön­ma­gát, sem tet­te­it, igen ne­ga­tív ké­pet fes­tett el­fo­gult­sá­ga­i­ról, ita­lo­zó élet­mód­já­ról, el­ítél­he­tő ma­ga­tar­tá­sá­ról.

A vád­irat­ra ezt kö­ve­tő­en két hó­na­pot kel­lett vár­ni, az csak 1947. má­jus 2-án ér­ke­zett meg a Bu­da­pes­ti Nép­bí­ró­ság­hoz. Aho­gyan ar­ra ko­ráb­ban utal­tunk, Er­dé­lyi ezt az időt már elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tás­ban töl­töt­te, ame­lyet lát­szó­la­gos bé­ké­ben fo­ga­dott el. Jel­lem­ző ko­ráb­bi élet­vi­te­lé­re és hely­ze­té­re, hogy fog­ház­be­li élel­me­zé­sé­vel elégedett,47 s lát­ha­tó­an két prob­lé­ma iz­gat­ta iga­zán, ré­szint a kint levő csa­lád­tag­ja­i­nak ne­héz anya­gi hely­ze­te és sor­sa, ré­szint a rá vá­ró bün­te­tés mér­té­ke: „Ki tud­ja, mek­ko­ra bün­te­tést, hos­­szú éve­ket szab­hat rám a bíróság…”48

Er­dé­lyi­vel, még a vád­irat be­nyúj­tá­sát meg­elő­ző­en, már­ci­us vé­gén in­ter­jú je­lent meg. A ri­por­ter a fog­ház­ban ta­lál­ko­zott ve­le, s két­sé­get nem hagy­va a fe­lé­je irá­nyu­ló köz­han­gu­lat­ról, a be­szél­ge­tés ele­jén fe­jé­re ol­vas­ta fő bű­nét, a „Soly­mo­si Esz­tert”. A ri­port ér­de­kes­sé­ge, hogy bár Er­dé­lyi most sem ta­gad­ta tet­te­it, meg­té­vedt és bű­nös em­ber­nek val­lot­ta ma­gát, ugyan­ak­kor a bör­tön fe­nye­ge­tett­sé­gé­ben igen pon­tos ké­pet raj­zolt az odá­ig ve­ze­tő út­ról, cse­le­ke­de­tei mo­ti­vá­ci­ó­i­ról: „Be­lá­tom, bűnt kö­vet­tem el. Ma­gam je­lent­kez­tem, hogy el­ve­gyem mél­tó bün­te­té­se­met. Meg­vizs­gál­tam a lel­ki­is­me­re­te­met, és rá­jöt­tem ar­ra, hogy nagy hi­bát kö­vet­tem el, mert ha­ra­gud­tam az em­be­rek­re. Azt a sok-sok ke­se­rű­sé­get és szen­ve­dést, ame­lyet hos­­szú esz­ten­dő­kön ke­resz­tül ne­kem kel­lett el­vi­sel­nem, le­nyel­nem, vis­­sza akar­tam va­la­ki­nek ad­ni. Ma már tu­dom, bű­nös vol­tam, és sze­ret­ném bű­nö­met jó­vá ten­ni. Ítél­je­nek el! Saj­nos, meg­té­ved­tem. Hu­szon­öt esz­ten­dőn ke­resz­tül csak ki­lincsel­nem volt sza­bad a szer­kesz­tő­sé­gek­ben. Nyo­mo­rog­tam, kol­dul­tam, ala­mizs­nát kap­tam ver­se­i­mért, ame­lyek­ben min­dig a szo­ci­á­lis igaz­sá­go­kért har­col­tam. Úgy érez­tem, hogy hoz­zá tar­to­zom az új ma­gyar köl­té­szet meg­ala­pí­tó­i­hoz. Ez a ke­se­rű­ség, ez a sér­tés tört ki be­lő­lem, ami­kor úgy érez­tem, hogy az egész vi­lág el­le­nem for­dul. Éhes vol­tam, mel­lőz­tek, el­fo­gott a vágy, hogy vég­re vé­ge le­gyen a nyomoromnak.”49 Ta­lán nem ér­dek­te­len ar­ra is fel­hív­nunk a fi­gyel­met – amely tény is­mét al­kal­mas le­het ar­ra, hogy a ve­le kap­cso­la­to­san ki­ala­kult ké­pet ár­nyal­has­suk –, hogy Er­dé­lyi, bá­tor­ta­la­nul, de meg­em­lí­tet­te, nem­csak an­ti­sze­mi­ta ver­se­ket írt a negy­ve­nes évek kö­ze­pén, ha­nem egy Szá­la­si-el­le­nes gúny­ver­set is köz­zé­tett. A Rend (Szá­la­si Fe­renc­nek) cí­mű ver­sé­ben igen jó hu­mor­ral vá­zol­ta fel a vi­lág­egye­tem ren­det­len­sé­gét – ahol „pa­na­sza van a Hold­ra” s a „Tej­út oly ren­de­zet­len”, „A szá­raz­föld s a ten­ger / hogy van el­oszt­va? Bot­rány! / El­hűl a ren­des em­ber, / A Föld oly kí­nos lát­vány.” –, amely­ben az­tán, utal­va a nyi­la­sok ki­ro­ha­ná­sa­i­ra, Szá­la­si ren­det te­remt­het: „Olyan ren­det te­rem­tünk, / ami­lyen ne­künk tet­szik, / hogy a med­vék fe­let­tünk / a sze­mü­ket me­resz­tik. // Az ál­la­tok közt ren­det, / az em­be­rek közt ren­det. / Olyan is­te­ni ren­det / az Is­ten sem te­remtett!…”50

A ter­je­del­mes, 15 ol­da­las vád­irat­ban, amely úgy fest, mint egy ki­sebb gyűj­te­mé­nyes kö­tet, Er­dé­lyi Jó­zse­fet nép­el­le­nes bűn­tett el­kö­ve­té­sé­vel vá­dol­ta a nép­ügyész­ség, mert mint „je­len­tős hír­név­vel ren­del­ke­ző lyrikus 1937-től kez­dő­dő­en mind fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben a szél­sőjobb­ol­da­li irány­za­tok fe­lé sod­ró­dott”, s nyi­las la­pok­ban je­len­te­tett meg a „de­mok­rá­cia el­len uszí­tó és szél­ső­sé­ge­sen an­ti­sze­mi­ta” verseket.51 Rend­kí­vül ér­de­kes azt lát­nunk, hogy Er­dé­lyi ön­kén­tes val­lo­má­sá­ban szin­te az ös­­szes, a vád­irat­ban ké­sőbb sze­rep­lő ink­ri­mi­nált vers, mű em­lí­tés­re ke­rült, úgy tű­nik, az ügyész­ség is meg­fe­le­lő­en ter­he­lő val­lo­más­ként ér­té­kel­het­te a köl­tő­nek a rend­őr­sé­gi nyo­mo­zás so­rán tett nyi­lat­ko­za­tát. Az­az Er­dé­lyi vagy tény­le­ge­sen tel­jes, fel­tá­ró jel­le­gű val­lo­mást tett, hi­szen a vád­irat sem tu­dott egye­bet fel­hoz­ni, vagy mind a val­lo­más, mind a vád­irat elő­re meg­írt kot­ta sze­rint ké­szült.

A vád­irat kap­csán, a tel­jes­ség ked­vé­ért még egy kö­rül­mény­re fel kell hív­nunk a fi­gyel­met. Bár a köz­tu­dat­ban, és így pél­dá­ul Stan­deis­ky írá­sá­ban is, Er­dé­lyi Jó­zsef pe­re és bű­ne a zsi­dó­ság­gal szem­be­ni mér­he­tet­len uszí­tá­son és el­va­kult zsi­dó­el­le­nes­sé­gén ala­pult, a vád­irat és maj­dan az íté­let is leg­alább olyan hang­súl­­lyal ke­zel­te a ma­gyar hon­vé­de­ket ki­tar­tás­ra, a szov­jet had­se­reg­gel, a „vö­rös hor­dá­val”, az el­nyo­mó orosz bar­bár­ság­gal szem­be­ni harc­ra buz­dí­tó mű­ve­it. Er­dé­lyi pe­re te­hát nem­csak az an­ti­sze­mi­tá­val, de az an­ti­kom­mu­nis­tá­val szem­be­ni fel­lé­pést is je­len­tet­te egy­ben, amely – aho­gyan Bibó is mond­ta – csak egy né­ző­pont­ból je­len­ti egy és ugyanazt.52 Er­dé­lyi köl­tői pá­lyá­ját a vád­iratot vé­gül úgy ös­­sze­gez­te, hogy a har­min­cas évek ele­jén köl­té­sze­té­ben még a „szo­ci­a­liz­mu­sért”, „az el­nyo­mott­ság el­le­ni harc gon­do­la­tai tes­te­sül­nek meg”, a „nyi­las és szél­ső jobb­ol­da­li moz­gal­mak fej­lő­dé­sé­vel Er­dé­lyi Jó­zsef ro­ha­mo­san a fa­sisz­ta és an­ti­sze­mi­tiz­mus ala­csony és az ő te­het­sé­gé­hez nem il­lő szol­gá­já­vá szegődik”.53

A vád­irat el­ké­szül­té­nek hí­rét a Sza­bad­ság szel­lőz­tet­te meg, el­ső kéz­ből szá­molt be ar­ról, il­le­tő­leg ha pon­to­sak aka­runk len­ni, a vád­iratot az írás meg­je­le­né­sé­nek idő­pont­já­ban még alá sem ­írták, így az ma hasz­ná­la­tos szó­val in­for­má­ció ki­szi­vá­rog­ta­tá­son alapult.54 Az írás szer­kesz­té­se rend­kí­vül za­va­ró, hi­szen nem ál­la­pít­ha­tó meg, hogy csu­pán a ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­vek­ből idéz és sze­mel­get, vagy – a lát­szat sze­rint – tény­le­ge­sen Er­dé­lyi­vel is folyt be­szél­ge­tés. A cikk a ko­ráb­bi ló­zun­gok is­mét­lé­se mi­att szót sem ér­de­mel­ne, ha an­nak egy rész­le­te nem kel­tett vol­na ki­sebb vi­hart. A lap ugyan­is a „Soly­mo­si Esz­ter vé­re” cí­mű vers­sel kap­cso­la­to­san idéz­te Er­dé­lyi azon ki­je­len­té­sét, mely sze­rint an­nak meg­je­le­né­sét kö­ve­tő­en va­la­ki­től száz pen­gőt ka­pott, aki nem volt más, mint Fe­nyő Mik­sa. Er­dé­lyi – a cikk sze­rint – meg­kö­szön­te Fe­nyő­nek a pénzt, aki, ál­lí­tá­sa sze­rint, azt mond­ta, „majd meg­adod, ha nyi­las ki­rály leszel”.55 Ez a ki­je­len­tés a ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­könyv­ben nem sze­re­pelt – a tör­té­ne­tet Er­dé­lyi a „Fegy­ver­te­len” cí­mű ön­élet­raj­zi írá­sá­ban ír­ta le, ahol Fe­nyő Mik­sát olyan sze­mély­ként sze­re­pel­te­ti, aki zsi­dó lé­té­re ba­rá­ti köl­csö­nök for­má­já­ban je­len­tős se­gít­sé­get nyúj­tott számára56 –, így ma már nem ért­he­tő, hogy a Sza­bad­ság ezt a za­va­ró ­re­pü­lést va­jon mi­lyen cél­lal tet­te. A Ha­la­dás az Er­dé­lyi ügyet nyil­ván sze­ret­te vol­na fo­lya­ma­to­san na­pi­ren­den tar­ta­ni, s ezért ka­pott az al­kal­mon, hogy Fe­nyő Mik­sa hely­re­iga­zí­tás cí­mén meg­szó­lal­has­son, s újabb sze­rep­lő­vel bő­vít­hes­sék az Er­dé­lyit nyil­vá­no­san el­íté­lők tá­bo­rát, aho­gyan ma hasz­nál­nánk, te­ma­ti­zál­ják és ori­en­tál­ják a köz­vé­le­ményt. Fe­nyő en­nek az igé­nyek meg is fe­lelt, s a tör­té­net ta­ga­dá­sán túl, a még tel­je­sebb el­ha­tá­ro­lódás ér­de­ké­ben Er­dé­lyi la­kás­szer­zé­se meg­ének­lé­sét is fel­idéz­te, saj­nál­koz­va afe­lett, hogy „a nyil­vá­nos­ság előtt ilyen meg­bé­lyeg­ző meg­ál­la­pí­tás­sal” kel­lett hely­ze­tét sú­lyosbítania.57

Er­dé­lyi pe­ré­nek el­ső tár­gya­lá­sá­ra a vád­irat be­nyúj­tá­sát kö­ve­tő­en gyor­san, 1947. má­jus 19-én sor ke­rült, ame­lyet a Sza­bad Szó már egy bő hét­tel ko­ráb­ban cím­lap­ján beharangozott.58 A tár­gya­lás a ko­ráb­bi előz­mé­nyek­hez ké­pest új­don­sá­got nem ho­zott, Er­dé­lyi bű­nös­sé­gét el­is­mer­te, sőt val­lo­má­sá­ban nyil­vá­nos elég­té­telt adott az ál­ta­la tá­ma­dott zsidóságnak.59 Az ügyész a per ál­ta­la várt ki­me­ne­te­le ügyé­ben ros­­szat sejt­he­tett, mert a tár­gya­lás be­fe­je­zé­sét meg­elő­ző­en to­váb­bi nyo­mo­zá­si cse­lek­mé­nyek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gét kér­te, mond­ván, hogy a köl­tő­nek a vád­irat­ban meg­je­löl­te­ken túl to­váb­bi há­bo­rú­ra iz­ga­tó és né­me­te­ket di­cső­í­tő ver­sei is is­mere­tesek. A nép­ügyész ezért azt in­dít­vá­nyoz­ta, hogy a bí­ró­ság ál­la­pít­sa meg Er­dé­lyi bű­nös­sé­gét, a jog­ala­pot, de ne szab­jon ki íté­le­tet, mert an­nak mér­té­ke még sú­lyo­sít­ha­tó to­váb­bi pót­nyo­mo­zás­sal. A bí­ró­ság – úgy vé­lem, jo­gi szem­pont­ból he­lye­sen – az in­dít­ványt el­ve­tet­te, hi­szen Er­dé­lyi „de­mok­rá­cia el­le­nes te­vé­keny­sé­gét tel­je­sen el­bí­rál­ha­tó­nak” tar­tot­ta, ame­lyen a to­váb­bi ver­sek nem mó­do­sí­ta­nak ér­dem­ben, és „sem a vád­lott ala­nyi bű­nös­sé­gi fo­kát, sem cse­lek­mé­nyé­nek tár­gyi súlyát”60 lé­nye­gé­ben nem vál­toz­tat­ják meg. A nép­bí­ró­ság er­re fi­gye­lem­mel az el­ső tár­gya­lá­si na­pon íté­le­tet hir­de­tett. Er­dé­lyit há­bo­rús és nép­el­le­nes bűn­tet­tek­ben bű­nös­nek ta­lál­ták, akit ezért 3 évi bör­tön­re és po­li­ti­kai jo­gai gya­kor­lá­sá­nak 5 évi fel­füg­gesz­té­sé­re ítéltek.61 A nép­bí­ró­ság a vád­lott val­lo­má­sa és a vád­irat­ban fog­lal­tak alap­ján bi­zo­nyít­va lát­ta, hogy Er­dé­lyi köl­té­sze­te „óri­á­si ha­sa­dá­son” ment ke­resz­tül, s a ben­ne szun­­nya­dó an­ti­sze­mi­ta ösz­tö­nök ha­tá­sá­ra egy­re más­ra ír­ta a jobb­ol­da­li és nyi­las saj­tó­ban meg­je­le­nő „há­bo­rús uszí­tó és a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság­gal szem­ben a leg­drasz­ti­ku­sabb el­já­rást kö­ve­te­lő ver­se­it”.62 Az íté­let, a vád­irat­ban ír­tak­kal szem­ben meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a „Ta­vasz­hoz”, a „Fi­a­ink­hoz” és a „Ma­gyar írók­hoz” cí­mű ver­sei nem nép­el­le­nes bűn­tet­tet, ha­nem a há­bo­rús bűn­tett tény­ál­lá­sát va­ló­sí­tot­ták meg, hi­szen ezek­kel a ver­se­i­vel – mond­ja az íté­let – „a há­bo­rú fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben va­ló foly­ta­tá­sá­ra izgatott”.63 Az íté­let in­do­ko­lá­sá­ban ki­fej­tet­ték, hogy a bün­te­tés ki­sza­bá­sá­nál eny­hí­tő kö­rül­mény­ként mér­le­gel­ték Er­dé­lyi bün­tet­len elő­é­let­ét, csa­lá­dos ál­la­po­tát, „nagy írói te­het­sé­gét” és azt a kö­rül­ményt, hogy köl­te­mé­nye­i­ben „hos­­szú éve­ken ke­resz­tül az el­nyo­mott kis­em­be­rek jo­gai ér­vé­nye­sí­té­sé­ért szállt síkra”.64 Ezen eny­hí­tő kö­rül­mé­nyek, úgy vé­lem, ob­jek­tív ka­te­gó­ri­ák, ame­lyek fi­gye­lem­be­vé­te­le – te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a bí­ró­ság­nak az eny­hí­tő és sú­lyos­bí­tó kö­rül­mé­nyek kö­ré­ben hi­va­tal­ból jár el – a jog ál­tal meg­sza­bott kö­te­le­zett­ség, így az sem­mi­kép­pen nem te­kint­he­tő a nép­bí­ró­ság ré­szé­ről va­la­mi­fé­le in­do­ko­lat­lan mél­tá­nyos­sá­gi el­já­rás­nak, aho­gyan ar­ra Stan­deis­ky írá­sá­ban utal. Ugyan­csak nem mi­nő­sít­he­tő an­nak, hogy a bí­ró­ság e kör­ben mér­le­gel­te Er­dé­lyi be­is­me­ré­sét, to­váb­bá, hogy ön­ként je­lent­ke­zett a ha­tó­sá­gok­nál, il­le­tő­leg, hogy cse­lek­mé­nye­i­vel kap­cso­la­to­san meg­bá­nást mu­ta­tott. Ezen eny­hí­tő kö­rül­mé­nyek­ben bár­mi­fé­le mö­göt­tes szán­dé­kot ke­res­ni, az el­já­rás­jog is­me­re­té­nek hi­á­nyá­ra utal, és va­la­mely pre­kon­cep­ció iga­zo­lá­sát kí­ván­ja szol­gál­ni. Egyet­len kö­rül­ményt em­lít az íté­let, amely vi­tá­ra ad­hat al­kal­mat: „Eny­hí­tő kö­rül­mény­ként ér­té­kel­te a nép­bí­ró­ság vád­lott túl­zot­tan ér­zé­keny ter­mé­sze­tét, amely­nek kö­vet­kez­té­ben az egyes em­be­rek­től el­szen­ve­dett sé­rel­mek mi­att el­ke­se­re­dé­sé­ben ál­ta­lá­no­sít­va a zsi­dó­ság egye­te­mét tá­mad­ta meg, sze­gény­sé­gét és azt a kö­rül­ményt, hogy nagy te­het­sé­ge el­le­né­re csak­nem egész éle­te fo­lya­mán nél­kü­lö­zött és kínlódott.”65 A vi­tát ter­mé­sze­te­sen nem a fen­ti té­nyek meg­kér­dő­je­lez­he­tő­sé­gé­ben lá­tom, hi­szen aki Er­dé­lyi éle­tét is­me­ri, an­nak szá­má­ra egy­ér­tel­mű, hogy a le­írt és idé­zett tény­ál­lás va­lós, ha­nem ab­ban, hogy ez va­jon mér­le­ge­lés tár­gyá­vá te­he­tő-e a bün­te­tés ki­sza­bá­sa­kor. S ha már az eny­hí­tő kö­rül­mé­nye­ket szám­ba vet­tük, tér­jünk ki – Stan­deis­ky­vel szem­ben – a sú­lyos­bí­tó kö­rül­mé­nyek­re is: hi­szen így mér­le­gel­te a nép­bí­ró­ság azt a tényt, hogy a „vád­lott, aki­nek nagy te­het­sé­gé­nél és az át­lag­nál jó­val fe­lül­emel­ke­dő mű­velt­sé­gé­nél fog­va elő­re kel­lett vol­na lát­nia el­té­ve­lye­dé­sét és ezen cse­lek­mé­nyé­nek kö­vet­kez­mé­nye­it, olyan idő­ben vált a szél­sőjobb­ol­da­li esz­mék al­jas han­gú és rom­bo­ló pro­pa­gan­dis­tá­já­vá, ami­kor az ilyen tár­gyú köl­te­mé­nyek­nek és egyéb írás­mű­vek­nek a fel­zak­la­tott és a szél­ső­jobb­ol­da­li pro­pa­gan­dá­tól meg­té­vesz­tett és meg­va­dí­tott tö­me­gek­re a leg­ká­ro­sabb volt a hatása”.66 Az íté­let in­do­ko­lá­sa te­hát így tel­jes.

A nép­bí­ró­sá­gi íté­let a saj­tó egyik ol­da­lán pusz­ta tény­köz­lés­sé, míg a pol­gá­ri li­be­rá­lis és ra­di­ká­lis, szo­ci­ál­de­mok­ra­ta kö­rök­ben bot­rány­kő­vé vált. A Sza­bad Szó a tár­gya­lás más­nap­ján, még az íté­let is­me­re­té­nek hi­á­nyá­ban, rö­vid írás­ban tu­dó­sí­tott, ki­emel­ve Er­dé­lyi ön­ma­ga bű­nös­sé­gé­re tett nyilatkozatát,67 majd a kö­vet­ke­ző na­pon tény­sze­rű­en is­mer­tet­ték a bün­te­tő per­ben ho­zott íté­le­tet. Ez utób­bi cikk ér­de­kes­sé­ge, hogy hos­­szú idő után Er­dé­lyi Jó­zsef-ver­set kö­zöl­tek nyom­ta­tás­ban – ma már azt is tud­juk, hogy ezt kö­ve­tő­en hos­­szú ide­ig több nem is lá­tott nap­vi­lá­got –, ame­lyet Er­dé­lyi az utol­só szó jo­gán mon­dott el.68

A Nép­sza­va né­mi elég­té­tel­lel szá­molt be az íté­let­ről, ki­emel­ve és vas­ta­gon szed­ve Er­dé­lyi sa­ját bű­nös­sé­gé­re és há­lát­lan­sá­gá­ra vo­nat­ko­zó nyi­lat­ko­za­tát. A cikk egy meg­tört és bűn­bá­nó, ma­gá­ba ros­ka­dó em­ber­ről tudósított.69 A kom­mu­nis­ta saj­tó­ban Ör­kény Ist­ván kom­men­tál­ta igen ke­mény han­gon a pert.70 Persze a nagy­ágyúk csak ez­után jöt­tek, s itt meg is ér­ke­zünk Stan­deis­ky írá­sá­nak for­rás­vi­dé­ké­re. Ha ed­dig ugyan­is nem ér­tet­tük vol­na, hogy ho­gyan volt le­het­sé­ges ilyen ki­for­rott és ka­te­go­ri­ku­san el­íté­lő vé­le­ményt meg­fo­gal­maz­ni Er­dé­lyi köl­tői és em­be­ri pá­lya­fu­tá­sá­nak hi­á­nyos is­me­re­té­ben, úgy a Ha­la­dás­ban meg­je­lent cik­ke­ket ol­vas­va, Bor­bán­di Gyu­la már idé­zett sza­va­i­ra is gon­dol­va, mind­ez ér­tel­met nyer. A Ha­la­dás az íté­let­re há­rom nap múl­va re­a­gált egy ér­zel­mek­től túl­fű­tött írás­ban, ame­lyet nagy­fo­kú ket­tős­ség jel­le­mez. A cikk szer­ző­je egy­fe­lől a le­foly­ta­tott pert és az ab­ban ho­zott íté­le­tet szin­te fel­men­tés­ként ér­té­kel­te, a tár­gya­lást af­fé­le mű­ked­ve­lő elő­adás­ként, há­zi mu­lat­ság­ként jel­le­mez­te, meg­fo­gal­maz­va, végül is e kö­rök mi­lyen íté­le­tet sze­ret­tek vol­na vi­szont­lát­ni Er­dé­lyi pe­ré­ben: „Fran­cia­or­szág­ban ha­lál­ra ítél­ték vol­na ezt a po­rosz ka­to­nák­tól is vers­re ih­le­tett költőt.”71 Más­fe­lől ezt az ál­lás­pon­tot mint­egy meg­ha­lad­va, rá­mu­ta­tott ar­ra is, hogy Er­dé­lyi sor­sát lé­nye­gé­ben nem ez az íté­let ha­tá­roz­za meg, ha­nem az a „lát­ha­tat­lan per”, amely az áru­ló fran­ci­ák, né­me­tek, bel­gák el­len in­dult a „sza­bad­ság, a szel­lem új vi­lá­gá­ban”. Gyár­fás írá­sát ott foly­tat­ta, ahol Ró­nai Mi­hály And­rás 1937-ben72 ab­ba­hagy­ta, Er­dé­lyit és köl­té­sze­tét ki­ta­gad­ta az iro­da­lom­ból: „Aki a bar­ba­riz­mus di­csé­re­tét zeng­te ak­kor, mi­dőn a tör­té­ne­lem kín­zókam­rá­i­ban mil­li­ók jaj­ki­ál­tá­sa hal­lat­szott, az a leg­ször­nyűbb íté­le­tet mond­ta ki ön­ma­ga fe­lett. Így tör­tént ez Er­dé­lyi Jó­zsef­fel is. Az igaz­ság­szol­gál­ta­tás el­vé­gez­te a dol­gát. Er­dé­lyi Jó­zsef kis tisz­tí­tó­tűz­ön ke­resz­tül lét­jo­go­sult­sá­got ka­pott. De a lát­ha­tat­lan íté­let mű­ve­it dob­ta sze­ren­csét­len éle­te he­lyett a ha­lál ör­vé­nyei­be.”73 Úgy tű­nik, az iro­da­lom­ból tör­té­nő ki­ta­ga­dás és így a tör­té­ne­lem utó­la­gos fe­lül­írá­sá­nak igé­nye és szán­dé­ka a pol­gá­ri ra­di­ká­lis-li­be­rá­lis szel­le­mi kör be­vett és ked­velt for­mu­lá­ja volt, ame­lyet elő­sze­re­tet­tel és szin­te ri­tu­á­li­san al­kal­ma­zott bár­mely, ál­ta­la vég­le­ge­sen diszk­re­di­tál­ni kí­vánt sze­mél­­lyel szem­ben. Így tet­tek 1945-ben pél­dá­ul Né­meth Lász­ló, Sin­ka Ist­ván, Ko­do­lá­nyi Já­nos mel­lett Sza­bó Lő­rinc­cel is: „Nem his­­szük, hogy bár­ki­nek is bá­tor­sá­ga len­ne Sza­bó Lő­rin­cet vis­­sza­csem­pész­ni a ma­gyar irodalomba…”74

Gyár­fás cik­ke lé­nye­gé­ben csak elő­hang Zsolt Bé­la cím­la­pon ho­zott, már a cí­mé­ben is – „Min­den el­adó?” – cin­kos al­kut sej­te­tő írásához.75 Zsolt nem elő­ször fog­lal­ko­zott Er­dé­lyi­vel, hi­szen már az 1937-es bot­rányt kö­ve­tő­en is meg­bé­lye­gez­te nem­csak őt ma­gát s a „faj­na­tu­ra­lis­ta ős­te­het­ség­ként la­zán, la­po­san és di­let­tán­san imp­ro­vi­zált” köl­te­mé­nye­it mint a „zsur­na­lisz­ti­kai Hun­ga­rian shop” ál­tal ki­áru­sí­tott se­lej­tes bar­ká­cso­lá­sok sze­me­tét, ha­nem a Már­ci­u­si Fron­tot, a né­pi­ek leg­jobb­ja­it is, amely moz­ga­lom „út­nak in­dít­ja a Soly­mo­si Esz­ter gyű­lö­le­tet a ma­gyar nép között”.76 Zsolt Bé­la hos­­szan me­di­tál írá­sá­ban ar­ról, hogy Er­dé­lyi őrült volt-e, vagy láng­ész, s vé­gül ar­ra ju­tott, nem te­kint­he­tő más­nak csak egy „nor­má­lis gaz­fic­kó­nak”. Zsolt a bün­te­tés mér­té­két ci­ni­kus ki­szó­lás­sal nem ke­ve­sell­te, s han­got adott azon vé­le­mé­nyé­nek, mely sze­rint ő tu­laj­don­kép­pen sza­ba­don is bo­csá­tot­ta vol­na, „sőt mun­ká­ba ál­lí­tom, mert még ma is ke­ve­sen akad­nak, akik ha­son­ló­an al­kal­ma­sak ar­ra, hogy an­nak ír­ja­nak, aki fi­zet, s azt és olyas­mit, amit pén­zért meg­ren­del­nek nála”.77 Írá­sá­ban ter­mé­sze­te­sen szó­vá tet­te a „sok­fé­le, gyen­gé­den kor­ho­ló, am­nesz­ti­á­val ke­cseg­te­tő és bá­to­rí­tó vagy ba­ga­tel­li­zá­ló saj­tó­vissz­han­got”, ki­emel­ve a Sza­bad Szó tu­dó­sí­tá­sát, amely kö­zöl­te Er­dé­lyi bör­tön­ben írt és utol­só szó jo­gán el­mon­dott ver­sét. Zsolt Bé­la Er­dé­lyit pén­zért min­den­re kap­ha­tó alak­nak ítél­te, aki pél­dá­ul a hú­szas évek­ben zsi­dó­kért lel­ke­se­dő ver­set is írt, így el­kép­zel­he­tő­nek tar­tot­ta, hogy ha­ma­ro­san sza­bad­láb­ra ke­rül­vén, az új rend­szert fog­ja szol­gál­ni ver­se­i­vel. Zsolt Bé­la jól is­mer­het­te be­lül­ről a bal­ol­da­li ész­já­rást, hi­szen vé­le­mé­nyem sze­rint is ez le­he­tett a kom­mu­nis­ták szán­dé­ka Er­dé­lyi­vel. Rög­zít­sük azért, nem így tör­tént, Er­dé­lyit be­tör­ni és ke­zel­ni so­ha nem tudták.78

Et­től a hang­nem­től né­mi­kép­pen el­tért Zelk Zol­tán írá­sa, aki­nek vé­le­mé­nye sze­rint is áru­ló és bű­nös volt Er­dé­lyi Jó­zsef. Ugyan­ak­kor írá­sá­ból hi­ány­zott az az en­gesz­tel­he­tet­len sze­mé­lyes gyű­lö­let és düh, amely pél­dá­ul Gyár­fás cik­két jel­le­mez­te, to­váb­bá Er­dé­lyi kap­csán nem kí­ván­ta a né­pi írók szí­ne-ja­vát is a vád­lot­tak pad­já­ra ül­tet­ni. Zelk Er­dé­lyi ügyé­ben a sze­mé­lyes fe­le­lős­ség mel­lett fel­ismer­te a sze­mé­lyi­ség sor­sá­ban rej­te­ző oko­kat és kö­rül­mé­nye­ket, ezért sok­kal in­kább az „el­len­for­ra­dal­mi Ma­gyar­or­szá­got” hi­báz­tat­ta Er­dé­lyi fél­re­csú­szott köl­tői sor­sá­ért, aho­gyan fo­gal­ma­zott, nem­csak az „an­ti­sze­mi­ta köl­tőt, ha­nem az áru­ló és hűt­len”, a „bű­nös és sze­ren­csét­len köl­tőt” lát­ta a vád­lot­tak pad­ján, és azt is, aki­nek sor­sa és de­rék­ba ­tört köl­té­sze­te mö­gött a tel­jes bűnt, az „úri Ma­gyar­orszá­got” vél­te felfedezni.79

A má­sod­fo­kú íté­let­re több mint egy évet kel­lett vár­nia, amely időt Er­dé­lyi kez­det­ben né­mi meg­nyug­vás­sal töltött,80 rá­érő ide­jé­ben ta­nu­lás­hoz fo­gott, s leg­in­kább hoz­zá­tar­to­zói iránt ag­gó­dott: „Én ide­benn úgy va­gyok, mint­ha ön­ként vál­lalt fog­ság­ban vol­nék, hasz­ná­lom az időt, ta­nu­lok, s nagy örö­möm van benne...”81 Az idő ha­lad­tá­val azon­ban egy­re na­gyobb nyug­ta­lan­ság gyö­tör­te sa­ját sor­sá­val kap­cso­la­to­san, s egy­re erő­sö­dött ben­ne a bi­zony­ta­lan­ság: „Nem tar­tom ki­zárt do­log­nak a jó for­du­la­tot sem sor­som­ban, azon­ban nemcsak a jót kell tud­ni vár­ni, ha­nem fel­ké­szült, edzett, erős lé­lek­kel fo­gad­ni és áll­ni a ros­­szat is…”82 Ek­ko­ri­ban – 1948 feb­ru­ár­já­ban – ér­te­sült vé­dő­ügy­véd­jé­től ar­ról, hogy ügyét fel­ter­jesz­tet­ték a fel­lebb­vi­te­li bí­ró­ság­hoz, a Nép­bí­ró­ság­ok Or­szá­gos Ta­ná­csá­hoz, me­lyet már tü­rel­met­le­nül várt.83

A má­sod­fo­kú tár­gya­lás­ra vé­gül is majd­nem pon­to­san egy év­vel az el­ső fo­kú íté­let ki­hir­de­té­sét kö­ve­tő­en ke­rült sor, 1948. má­jus 28-án, ame­lyet a más ügyek­ben már hír­hedt­té vált Ma­jor Ákos ta­ná­csa vitt. Mi­u­tán va­la­men­­nyi fél fenn­tar­tot­ta ko­ráb­bi elő­adá­sa­it, il­le­tő­leg az ügyész ál­tal elő­ter­jesz­tett fel­leb­be­zé­sen kí­vül egyéb in­dít­vány nem hang­zott el, a NOT íté­le­tet hir­de­tett ezen a na­pon. A nép­ügyész fel­leb­be­zé­sét a má­sod­fok el­uta­sí­tot­ta, il­le­tő­leg az el­sőfo­kú bí­ró­ság­nak a cse­lek­mény mi­nő­sí­té­sé­re vo­nat­ko­zó ren­del­ke­zé­sét meg­vál­toz­tat­ta. A má­sod­fo­kú íté­let meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Er­dé­lyi cse­lek­mé­nyei nem te­kint­he­tő­k há­bo­rús, ha­nem ki­zá­ró­lag nép­el­le­nes bűn­tett­nek. A bí­ró­ság rá­mu­ta­tott, hogy a ver­sek „egész tar­tal­ma és rész­le­tei nem mu­tat­nak ilyen (há­bo­rús bűn­tett­re uta­ló – P. B.) tény­ál­la­dé­kot”. „Nincs ben­nük a há­bo­rú fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben va­ló foly­ta­tá­sá­ra iz­ga­tás, va­gyis olyan lel­ki rá­ha­tás, amely al­kal­mas lett vol­na ar­ra, hogy az ol­va­sók­ban (hall­ga­tók­ban) oly in­du­la­tot kelt­sen, hogy a há­bo­rút ne­künk fo­ko­zot­tan kell foly­tat­ni, il­let­ve meg­lé­vő ilyen in­du­la­tot fokozzon.”84 A má­sod­fo­kú ta­nács is úgy ér­té­kelt, hogy a nép­ügyész­ség fel­leb­be­zé­se, amely lé­nye­gé­ben pót­nyo­mo­zás le­foly­ta­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gé­re irá­nyult, meg­ala­po­zat­lan, hi­szen a vád tár­gyá­vá tett cse­lek­mény a szá­mos­ság ál­tal sú­lyo­sab­bá már nem vál­hat. A má­sod­fo­kú bí­ró­ság az el­sőfo­kú bí­ró­ság eny­hí­tő kö­rül­mé­nyek mér­le­ge­lé­se kö­ré­ben ki­fej­tett in­do­ko­lá­sá­val is egyet­ér­tett, mert bár „a vád­lott cse­lek­mé­nyé­nek tár­gyi sú­lya, iro­dal­mi mű­kö­dé­sé­nek vád tár­gyá­vá tett anya­gá­ban meg­nyi­lat­ko­zó csak­nem pél­dát­lan al­pá­ri hang­ja és ha­tá­sá­nak szé­les kö­re folytán”85 be­fo­lyá­sa je­len­tős volt, a fel­hí­vott eny­hí­tő sza­kasz al­kal­ma­zá­sát in­do­kolt­nak ítél­te meg. Az íté­let 1948. au­gusz­tus 5-én emel­ke­dett jog­erő­re.

A má­sod­fo­kú tár­gya­lást meg­elő­ző­en azon­ban Er­dé­lyi fe­le­sé­ge az 1948. feb­ru­ár 10-én kelt ké­rel­mé­vel már ke­gyel­mi kér­vén­­nyel for­dult a köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz. Mi­u­tán Er­dé­lyi­re az úgy­ne­ve­zett köz­ke­gyel­mi ren­de­let nem ter­jedt ki,86 egyé­ni am­nesz­ti­át kért szá­má­ra, egy­fe­lől a hú­szas-har­min­cas évek­ben be­töl­tött po­zi­tív sze­re­pé­re, két­ség­te­len írói te­het­sé­gé­re, más­fe­lől meg­rom­lott egész­sé­gi ál­la­po­tá­ra való hivatkozással.87 A ke­gyel­mi kér­vény a jog­erős má­sod­fo­kú íté­let meg­ho­za­ta­lá­ig el­fe­küdt azon­ban, s csak 1948 szep­tem­be­ré­ben ér­ke­zett meg vé­le­mé­nye­zés­re a Nép­ügyész­ség­hez. A már em­lí­tett nép­ügyész a kér­vény tel­jes egé­szé­ben tör­té­nő el­uta­sí­tá­sát ja­va­sol­ta – s em­lít­sük meg, hogy Stan­deis­ky az ügyé­szi ál­lás­fog­la­lás szin­te tel­jes érv­kész­le­tét hi­vat­ko­zott ta­nul­má­nyá­ba át­emel­te –, mi­vel Er­dé­lyi meg­bá­ná­sát, ön­kén­tes je­lent­ke­zé­sét nem tar­tot­ta őszin­té­nek, s ál­lás­pont­ja sze­rint te­het­sé­ge és in­tel­lek­tu­sa alap­ján fel kel­lett vol­na is­mer­nie, hogy őt esz­köz­ként hasz­nál­ták fel, és áru­lást kö­ve­tett el, ami­kor ki­szol­gá­ló­já­vá vált a fa­sisz­ta irányzatoknak.88 Mind­ezek el­le­né­re Er­dé­lyi Jó­zsef 1949. feb­ru­ár 16-án el­nö­ki ke­gye­lem­ben ré­sze­sült. Er­dé­lyi ek­kor már rég­óta sza­bad­lá­bon van, hi­szen – egyes ira­tok sze­rint 1948. jú­ni­us 2-án,89 de tény­le­ge­sen – jú­ni­us 10-én bün­te­té­sét fél­be­sza­kí­tot­ták, és sza­bad­láb­ra he­lyez­ték. El­ső sza­bad­ság­ban írott le­ve­le fe­le­sé­gé­hez szólt, te­le bi­za­ko­dás­sal és re­mén­­nyel: „Ré­gi mun­ká­i­mat, ahogy át­fu­tot­tam ma, még job­ban meg­győ­ződ­tem ar­ról, hogy nem hi­á­ba küz­döt­tem: írá­sa­im ma ér­de­ke­seb­bek, mint va­la­ha, és szük­ség lesz rá­juk, új ki­adás lesz be­lő­lük. Van anya­gom bő­ven az­óta is, az iro­dal­mi élet­ben szük­ség van rám; az irigy­ség nem győz­het le, nem né­mít­hat el. Mun­ka­ked­vem ép, a fog­ság csak ne­velt raj­tam; test­ben is, nem csak lé­lek­ben, egész­sé­ge­sebb­nek ér­zem ma­ga­mat, mint valaha.”90 Ma már tud­juk, hogy op­ti­miz­mu­sa alap­ta­lan volt, hi­szen 1954-es vis­­sza­té­ré­sé­ig még hos­­szú idő­nek kel­lett el­tel­nie.

Er­dé­lyi Jó­zsef sza­ba­don bo­csá­tá­sa, de méginkább ke­gyel­mi ügye már a köz­éle­ti ér­dek­te­len­ség ho­má­lyá­ba ve­szett. Aho­gyan a po­li­ti­kai ha­ta­lo­mért foly­ta­tott harc egy­re in­kább el­dőlt – s ez már 1947 ké­ső ta­va­szán jól lát­szott –, az Er­dé­lyi ügyé­ből bár­me­lyik ol­da­lon is – akár a kom­mu­nis­ták, akár a pol­gá­ri li­be­rá­lis, ra­di­ká­lis kö­rök­ben – tő­két ko­vá­csol­ni igyek­vő szán­dé­kok egy­re hal­vá­nyul­tak. A köl­tő és az em­ber sor­sa ér­dek­te­len­né vált az egy­re ho­mo­gé­nebb po­li­ti­kai kö­zeg­ben, a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ki­fej­lő­dé­sé­vel pár­hu­za­mo­san a kom­mu­nis­ták ré­szé­ről egy­re ke­ve­sebb szük­ség volt ma­ni­pu­la­tív esz­köz­ként tör­té­nő ta­lon­ban tar­tá­sá­ra és fel­hasz­ná­lá­sá­ra, a bal­ol­da­li li­be­rá­lis és ra­di­ká­lis ol­da­lon pe­dig egy­re ke­vés­bé látsz­ha­tott ér­tel­me a meg­bé­lye­ge­zé­sé­nek, egy­re ke­vés­bé le­he­tett őt a kom­mu­nis­ták és a né­pi­ek kö­zöt­ti pak­tum iga­zo­lá­sá­ul fel­mu­tat­ni. Ter­mé­sze­te­sen a Ha­la­dás nem hagy­ta szó nél­kül sza­ba­du­lá­sát, s bár Gyár­fás Mik­lós kény­te­len-kel­let­len tu­do­má­sul vet­te, hogy a bör­tönt el­hagy­hat­ta, mint a „meg­bo­csá­tás­nak”, a „friss ma­gyar po­li­ti­kai igazságszolgáltatás”91 új in­téz­mé­nyét, azért a köl­tő­vel szem­be­ni vád alól to­vább­ra sem kí­ván­ta fel­men­te­ni és őt a ma­gyar iro­da­lom­ba vis­­sza­bo­csá­ta­ni. Gyár­fás eb­ben a cik­ké­ben – aho­gyan egy év­vel ko­ráb­ban tet­te – a tő­le már meg­szo­kott in­ge­rült hang­nem­ben is­mé­tel­ten el­te­met­te a köl­tőt: „Mi vis­­sza­fo­gad­juk Er­dé­lyi Jó­zse­fet, mert an­nak az új tár­sa­da­lom­nak va­gyunk a tag­jai, amely el­len ő an­­nyi ver­set hu­ho­gott. Vis­­sza­fo­gad­juk, hogy gyógy­ul­jon a sza­bad­ság­ban, és meg­ta­lál­ja em­be­ri bé­kes­sé­gét. De a köl­tőt, ha akar­nánk se ve­het­nénk vis­­sza a fel­sza­ba­du­lás vi­lá­gá­ba, mert a köl­tő nincs töb­bé. Sok év­vel ez­előtt el­hagy­ta az em­be­ri kö­zös­sé­get, és fel­lé­pett az áru­lás guillo­tin­já­ra, ahol egy vi­gyor­gó né­met ej­tő­er­nyős ka­to­na le­csap­ta a köl­tő fe­jét, és azu­tán vi­dá­man to­vább ivott a Führer egész­sé­gé­re egy nyo­mo­rú­sá­gos, be­szá­mít­ha­tat­lan er­köl­csű alak­kal, akit Er­dé­lyi Jó­zsef­nek hív­tak (ki­eme­lé­sek az ere­de­ti szö­veg­ben – P. B.).”92

A per 1949 ele­jén így zá­rult.

III.

Az Er­dé­lyi Jó­zsef­fel szem­ben le­foly­ta­tott pert, az an­nak alap­ján szü­le­tett íté­le­tet, méginkább a kom­mu­nis­ta, szo­ci­ál­de­mok­ra­ta és pol­gá­ri li­be­rá­lis, ra­di­ká­lis saj­tó­ban nyil­vá­nos­sá­got lá­tott vé­le­mé­nye­ket nem pusz­tán és nem el­sőd­le­ge­sen bün­te­tő­jo­gi szem­pont­ok, ha­nem sok­kal in­kább po­li­ti­kai meg­fon­to­lá­sok ha­tot­ták át és mo­ti­vál­ták, „hi­szen a »köz­tár­sa­ság vé­del­mé­re« 1946-ban meg­al­ko­tott tör­vény le­he­tő­vé tet­te, hogy a nép­bí­ró­ság­ok po­li­ti­kai pe­re­ket tár­gyal­ja­nak. A bű­nös egyút­tal el­len­ség­gé is mi­nő­sült. A nép­bí­ró­ság­ok az osz­tály­harc szer­ves ré­sze­i­vé vál­tak… A nép­bí­rás­ko­dás­nak, a »for­ra­dal­mi tör­vé­nyes­ség­nek« már el­ső perc­től dek­la­rált szán­dé­ka volt a po­li­ti­kai el­len­fe­lek szé­les cso­port­ja­i­nak el­tá­vo­lí­tá­sa, a po­li­ti­kai vé­le­mény kriminalizálása.”93 Bár a nép­bí­ró­ság­ok el­ne­ve­zé­sük­ben bí­ró­ság­ként mű­köd­tek, az­zal, hogy a rá­juk vo­nat­ko­zó sza­bá­lyo­kat ki­emel­ték a ren­des bí­ró­sá­gok­ra vo­nat­ko­zó rend­ből, hogy tag­ja­i­kat az egy „hi­va­tá­sos” bí­rón kí­vül a po­li­ti­kai pár­tok de­le­gál­ták, le­he­tő­vé tet­ték, hogy az ítél­ke­zés a pár­tok kö­zöt­ti po­li­ti­kai küz­de­lem szín­te­ré­vé vál­jon. Hi­á­ba igye­kez­tek a nép­bí­ró­ság­ok a jog­sze­rű­ség és a tör­vé­nyes­ség be­tar­tá­sá­ra, a de­le­gá­ló pár­tok nyil­ván­va­ló el­vá­rá­so­kat fo­gal­maz­tak meg tag­ja­ik­kal szem­ben, ne­ve­ze­te­sen, hogy a meg­ho­zan­dó íté­le­tek sok­kal in­kább fe­lel­je­nek meg az úgy­ne­ve­zett „tör­té­nel­mi igaz­sá­gos­ság­nak”, a tár­sa­da­lom igaz­ság­ér­zet­ének, sem­mint az írott jog al­kal­ma­zá­sá­nak. Az, hogy a po­li­ti­kai erők ál­tal fel­ál­lí­tott nép­bí­ró­ság­ok tény­ke­dé­se ilyen kö­vet­kez­mé­nyek­kel fe­nye­get, na­gyon ko­rán lát­ha­tó­vá vált, hi­szen pél­dá­ul Bibó Ist­ván 1945-ben már ek­kép­pen ve­tet­te pa­pír­ra ag­gá­lya­it: „A nép­bí­ró­ság­ok elé va­ló­sá­gos, fel­ró­ha­tó bű­nö­ket kell vin­ni, nem pe­dig a hu­szon­öt évig ural­ko­dott ma­gyar po­li­ti­kai kor­lá­tolt­ság ti­pi­kus, kon­ven­ci­o­ná­lis megnyilatkozásait.”94

A per vég­ki­me­ne­tel­ét an­nak idő­pont­ja is lé­nye­ge­sen be­fo­lyá­sol­ta, hi­szen ép­pen er­re az idő­szak­ra esett a Kom­mu­nis­ta Párt ál­tal a „Ma­gyar Kö­zös­ség” tag­ja­i­val szem­ben in­dí­tott kon­cep­ci­ós és konst­ru­ált köz­tár­sa­ság-el­le­nes ös­­szes­kü­vé­si per, a Kis­gaz­da­párt és a par­la­men­ti pol­gá­ri de­mok­rá­cia fel­szá­mo­lá­sa ér­de­ké­ben. Eb­ben az élet-ha­lál harc­ban, amely a leg­na­gyobb or­szág­gyű­lé­si párt le­gi­tim ve­ze­té­sé­nek fi­zi­kai lik­vi­dá­lá­sá­ra irányult95 – ide ért­ve Nagy Fe­ren­cet, az or­szág mi­nisz­ter­el­nök­ét is –, Er­dé­lyi Jó­zsef ügye el­vesz­tet­te sú­lyát és je­len­tő­sé­gét. Úgy vé­lem, Er­dé­lyi­nek 1945-ben sok­kal sú­lyo­sabb bün­te­tés­sel kel­lett vol­na szá­mol­nia, így buj­do­sá­sa, szó sze­rint élet­men­tő le­he­tett. Az Er­dé­lyi­vel szem­be­ni pert 1947-ben már a pél­da sta­tu­á­lás he­lyett sok­kal in­kább egyéb tak­ti­kai cé­lok el­éré­se ér­de­ké­ben mu­tat­koz­ha­tott cél­sze­rű­nek fel­hasz­nál­ni. Már­kus Bé­la írá­sá­ból vett idé­zet ta­lán rá­vi­lá­gít az Er­dé­lyi-per ál­ta­lam vélt tény­le­ges cél­já­ra és szán­dé­ká­ra. „Luk­ács utó­la­gos ma­gya­rá­za­tá­nál is meg­győ­zőbb­nek lát­szik a pro­le­tár­dik­ta­tú­ra friss győ­zel­mé­től meg­it­ta­sult Hor­váth Már­ton egy­ko­rú, a »sza­lá­mi­tak­ti­ka« hasz­ná­la­tá­ról ta­nús­ko­dó, rit­kán idé­zett val­lo­má­sa. »A mű­vé­sze­tek és iro­da­lom te­rü­le­te­in igye­kez­tünk fegy­ver­nyug­vást lét­re­hoz­ni – ír­ta a Lo­bo­gónk: Pe­tő­fi be­ve­ze­tő­jé­ben –, […] mert fel­is­mer­tük vi­szony­la­gos he­lyi gyen­ge­sé­gün­ket, és a meg­ví­van­dó har­cok he­lyes, idő­be­li sor­rend­jét… Az iro­da­lom­po­li­ti­ká­ban s ál­ta­lá­ban a kul­túr­po­li­ti­ká­ban tett át­me­ne­ti en­ged­mé­nye­ink gyak­ran meg­kön­­nyí­tet­ték szi­lárd el­vi po­li­ti­kánk ér­vé­nye­sí­té­sét ha­tal­mi kér­dé­sek­ben. Ugyan­ak­kor a pol­gá­ri-kis­pol­gá­ri pár­tok kul­túr­po­li­ti­ká­já­nak és iro­dal­mi agi­tá­ci­ó­já­nak tak­ti­kai kü­lönb­sé­ge­it igye­kez­tünk el­mé­lyí­te­ni és épp­úgy ki­hasz­nál­ni a fe­nye­ge­tő kom­mu­nis­ta­el­le­nes egy­ség­front aka­dá­lyo­zá­sá­ban, mint a nagy­po­li­ti­ká­ban. Ha Jusztuszék és Ko­vács Imréék nem tud­tak nyílt an­ti­kom­mu­nis­ta egy­ség­fron­tot lét­re­hoz­ni párt­ja­ik­ban: eb­ben – ki­sebb rész­ben – iro­da­lom- és kul­túr­po­li­ti­kai tak­ti­kánk­nak is ré­sze volt.« El­mé­lyí­te­ni és ki­hasz­nál­ni a vi­tá­kat: Hor­váth Már­ton sze­rint a kom­mu­nis­ták be nem val­lott cél­ja volt ez.”96

Úgy gon­do­lom, hogy az Er­dé­lyi­vel szem­be­ni íté­let is e gon­do­la­tok­tól ve­zér-elv szerint szü­let­he­tett meg a kom­mu­nis­ta párt köz­pont­já­ban. An­nak bi­zony­sá­gául, hogy Er­dé­lyit – aka­ra­tán kí­vül – min­dig is a né­pi moz­gal­mat, a né­pi író­kat meg­osz­tó és le­já­ra­tó po­li­ti­ka szol­gá­la­tá­ba és kö­zép­pont­já­ba kí­ván­ták ál­lí­ta­ni a kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gi­ai ve­ze­tői, áll­jon itt Hor­váth Már­ton és Ré­vai Jó­zsef le­vél­vál­tá­sá­nak rész­le­te, amely Er­dé­lyi 1954-es iro­dal­mi vis­­sza­té­ré­sét előz­te meg: „Er­dé­lyi ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul je­len­té­ke­nyebb köl­tő, mint az egész volt vagy je­len­le­gi fa­sisz­ta tár­sa­ság. Sú­lyos bűnt kö­ve­tett el, de ő az egyet­len, aki meg is la­kolt a bű­né­ért: há­rom évig bör­tön­ben volt. Ő az egyet­len az egész tár­sa­ság­ból, aki min­den jel sze­rint őszin­tén a né­pi de­mok­rá­cia fe­lé for­dul. Azok az írók (Il­­lyés, Ve­res, Sza­bó Pál és má­sok), akik most ügy­véd­ked­nek a »hall­ga­tó« írók ér­de­ké­ben, csak Sin­kát, Né­meth Lász­lót, Weörest, eset­leg Ko­do­lá­nyit em­le­ge­tik, de Er­dé­lyi Jó­zsef­ről az a vé­le­mé­nyük, hogy »el­itta az eszét«. Az a gya­núm, hogy en­nek fő tü­ne­tét ab­ban lát­ják, hogy Er­dé­lyi di­csé­ri a né­pi de­mok­rá­ci­át. Mu­tas­suk meg te­hát Er­dé­lyi pél­dá­ján, hogy van út a »hall­ga­tó írók« szá­má­ra az iro­dal­mi élet­be va­ló új be­kap­cso­ló­dás­ra, de ez nem »köl­csö­nös« en­ged­mé­nye­ken, nem »nagy­ha­tal­mak« kö­zöt­ti dip­lo­má­ci­ai tár­gya­lá­so­kon, ha­nem egye­dül és ki­zá­ró­lag a né­pi de­mok­rá­cia plat­form­já­nak fel­té­tel nél­kü­li el­fo­ga­dá­sán át ve­zet” – ír­ta Hor­váth Ré­va­i­nak, aki nem so­ká­ig kés­le­ke­dett a vá­las­­szal: „El­vi­leg he­lyes meg­pró­bál­ni meg­bon­ta­ni ezt a tár­sa­sá­got, és ha le­het, Er­dé­lyit szem­be­for­dí­ta­ni ve­lük (ki­eme­lés tő­lem – P. B.). […] De ugyan­ilyen fon­tos vi­gyáz­ni ar­ra, hogy ezt a lé­pést ne hasz­nál­has­sák ki el­le­nünk, ne ma­gya­ráz­has­sák gyen­ge­sé­günk je­lé­nek és sa­ját tá­ma­dá­sa­ik el­ső ered­mé­nyé­nek. Ezért fel­tét­le­nül szük­sé­ges­nek tar­tom, hogy az el­ső ver­sek kö­zött, ame­lye­ket kö­zöl­nénk tő­le, le­gye­nek va­ló­ban »ön­kri­ti­kai« ver­sek. Eb­ben a cso­mag­ban, amit ne­kem el­küld­tél, ilyen ver­sek nin­cse­nek. […] Sem­mi eset­re se hi­vat­koz­zunk […] ar­ra, hogy »ő az egyet­len, aki meg is la­kolt a bű­né­ért«, nem kell az ő 3 éves bör­tön­bün­te­tését még cél­zás for­má­já­ban sem fel­hány­tor­gat­ni. […] Né­meth Lász­lót nem so­rol­nám a »hall­ga­tó írók« kö­zé, vi­szont Sin­ka, Ko­do­lá­nyi, Weöres dol­gá­ban sem­mi­fé­le en­ged­ményt nem tar­tok he­lyes­nek” – ír­ta Révai.97

Aho­gyan ar­ra már ko­ráb­ban utal­tam, Stan­deis­ky az Er­dé­lyi Jó­zsef­fel szem­ben ho­zott íté­le­tet eny­hé­nek tar­tot­ta – nem tud­juk ugyan, hogy mi­lyen ada­tok bir­to­ká­ban ál­lít­ja ezt a szer­ző-, amely­nek okát –, és itt tér­nénk rá a má­so­dik ok­ra: ab­ban vél­te fel­is­mer­ni, hogy a kom­mu­nis­ták „mél­tá­nyol­ták an­ti­ka­pi­ta­lis­ta in­du­la­ta­it, fa­sisz­ta meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it vi­szont eljelentéktelenítették”.98 A szer­ző e bi­zo­nyí­tat­lan ál­lí­tá­sá­ra ala­poz­va hi­he­tet­len pa­ra­bo­lát raj­zol, s a bör­tön­be zárt és évek­re el­hall­gat­ta­tott Er­dé­lyit hir­te­len moz­du­lat­tal egy plat­form­ra he­lye­zi az őt fe­le­lős­ség­re vo­nó sze­mé­lyek­kel, hi­szen aho­gyan ír­ja, Er­dé­lyi zsi­dó­el­le­nes­sé­gé­nek fő cél­pont­jai – a pol­gá­ri li­be­rá­lis saj­tó fenn­tar­tói és új­ság­írói – egy­bees­tek a kom­mu­nis­tá­ké­val, élén az­zal a Luk­ács Györ­gyé­vel, aki a pol­gá­ri li­be­rá­lis erő­ket szin­tén le­győ­zen­dő, el­né­mí­tan­dó el­len­ség­nek tar­tot­ta. Mind­ezt az­zal kí­ván­ja alá­tá­masz­ta­ni, hogy a per ide­je alatt éles vi­ta folyt Luk­ács György és Zsolt Bé­la, a pol­gá­ri ra­di­ká­lis Ha­la­dás és a ra­di­ká­lis kom­mu­nis­ta To­vább kö­zött, amely­ben „Luk­ács »ob­jek­tí­ve« Er­dé­lyit véd­te, […] a szo­ci­a­lis­ta mo­rál ne­vé­ben min­dent, ami pol­gá­ri a ká­ros és meg­sem­mi­sí­ten­dő múlt­ma­rad­vá­nyok kö­zé sorolt”.99 Mi­köz­ben te­hát Er­dé­lyi Jó­zse­fet a nép­bí­ró­ság elé ál­lí­tot­ták, s a bör­tön­bün­te­tést kö­ve­tő­en hos­­szú éve­kig né­ma­ság­ra kár­hoz­tat­ták, mi­köz­ben a né­pi írók szí­ne-ja­va – Né­meth Lász­ló, Sin­ka Ist­ván, Ko­do­lá­nyi Já­nos, Sza­bó Lő­rinc, Fé­ja Gé­za s a sort hos­­szan foly­tat­hat­nánk – a tel­jes fi­zi­kai és szel­le­mi nyo­mor­ban, az el­hall­gat­ta­tás ál­la­po­tá­ban volt, s a né­pi moz­ga­lom de­rék­ha­dát je­len­tő fi­a­tal pa­raszt­pár­ti és kis­gaz­da­pár­ti ér­tel­mi­sé­gi­ek, va­la­mint a Pa­raszt­szö­vet­ség ve­ze­tői el­len haj­szát foly­ta­tott a po­li­ti­kai rend­őr­ség az NKVD se­gít­sé­gé­vel, Stan­deis­ky Er­dé­lyi Jó­zsef vád­lot­tak pad­já­ra tör­té­nő ál­lí­tá­sa kap­csán iga­zol­va lát­ja, hogy a né­pi írók – úgy ál­ta­lá­ban – és a kom­mu­nis­ták kö­zös po­li­ti­kai plat­form fe­lé kö­ze­led­nek, kap­cso­la­tuk „meg­újul”; to­váb­bá, hogy az ak­ko­ri­ban egyéb­iránt még önál­ló eg­zisz­ten­ci­á­val és mé­di­á­val ren­del­ke­ző, sza­ba­don pub­li­ká­ló szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, pol­gá­ri li­be­rá­lis és ra­di­ká­lis erők pusz­ta saj­tó­po­lé­mi­á­ban meg­nyil­vá­nu­ló szem­ben­ál­lá­sa a kom­mu­nis­ták­kal vég­ső so­ron Er­dé­lyi eny­he íté­le­té­hez ve­zet­tek. Ta­lán nem szük­sé­ges job­ban kör­vo­na­laz­nunk az ál­lí­tás kép­te­len­sé­gét. S ta­lán nem ha­szon­ta­lan ar­ra is em­lé­kez­tet­nünk, hogy az úgy­ne­ve­zett köz­tár­sa­ság el­le­nes ös­­sze­es­kü­vés kap­csán 1947. ja­nu­ár­já­ban ép­pen – a Stan­deis­ky ál­tal éle­sen szem­ben­ál­ló­nak vélt, a va­ló­ság­ban azon­ban a kis­gaz­da­párt és a né­pi­ek nem­ze­ti el­kö­te­le­zett­sé­gű erő­i­nek ki­vé­rez­te­té­sé­hez lel­ke­sen as­­szisz­tá­ló – a ra­di­ká­lis Zsolt Bé­láék csat­la­koz­tak a kom­mu­nis­ták­hoz, di­csér­ték éber­sé­gü­ket, s szor­gal­maz­ták he­ve­sen, hogy a né­pi moz­gal­mat, an­nak szel­le­mi elő­de­it mi­nél na­gyobb kör­ben von­ják bün­te­tő­el­já­rás alá.100

A szer­ző ál­lí­tá­sá­val csak an­­nyi­ban ért­he­tünk egyet, hogy a ko­a­lí­ci­ós idők­ben a né­pi­ek­re el­sőd­le­ge­sen va­ló­ban nem a kom­mu­nis­ták je­len­tet­ték a fő ve­szélyt – aho­gyan Cs. Sza­bó Lász­ló fo­gal­ma­zott, az ő „lé­lek­mér­ge­ző s el­né­mí­tó sze­re­pük 1948 után bon­ta­ko­zott ki pusz­tí­tó formában”101 –, ha­nem sok­kal in­kább a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt és an­nak ér­tel­mi­sé­gi hold­ud­va­ra, va­la­mint a kom­mu­nis­ták és a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták gya­láz­ko­dá­sa­in is túl­te­vő „Zsolt Bé­la ra­di­ká­lis pol­gár”, aki „hab­zó száj­jal, vá­lo­ga­tás nél­kül min­den­kit le­fa­sisz­tá­zott; ha szi­go­rú­an csak szö­ve­ge­it vizs­gá­lom, bár­hol a vi­lá­gon még ma is föld­alat­ti ter­ror­szer­ve­ze­tek tisz­te­let­be­li őse le­het­ne”.102 Cs. Sza­bó lát­vá­nyos meg­fo­gal­ma­zá­sá­ból ki­ol­vas­ha­tó, hogy a né­pi­e­ket az ül­dö­zött zsi­dó­ság és a né­pi­ek­kel szem­ben meg­fo­gal­ma­zott an­ti­sze­mi­tiz­mus fe­lől te­kint­ve a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, a pol­gá­ri ra­di­ká­lis és a kom­mu­nis­ta erők el­té­rő mó­don ke­zel­ték. Bibó Ist­ván mu­ta­tott rá ar­ra, hogy ezt a vi­szo­nyu­lást a kom­mu­nis­ták szár­ma­zás­ra te­kin­tet nél­kül szi­go­rú­an po­li­ti­kai-tak­ti­kai kér­dés­nek te­kin­tet­ték, és „szá­mos zsi­dó szár­ma­zá­sú kom­mu­nis­ta majd­hogy­nem be­csü­let­kér­dést csi­nált ab­ból, hogy ezt ne zsi­dó szem­pont­ból ítél­je meg”.103 A szo­ci­ál­de­mok­ra­ták, il­le­tő­leg Zsolt Bé­láék kö­ré­ben ez a faj­ta ál­lás­pont és mér­ték­tar­tás nem volt jel­lem­ző, s szá­mos párt­ál­lás­fog­la­lást mo­ti­vált a Bibó ál­tal zsi­dó ér­zé­keny­ség­ként aposzt­ro­fált at­ti­tűd. Egy­fe­lől te­hát ki­ala­kult egy ma­ga­tar­tás­for­ma, amely a „fa­siz­mus­nak a ma­gyar nem­zet ál­tal tör­té­nő szá­mon­ké­ré­se ke­re­té­ben óhaj­tott be­le­von­ni és fa­sisz­tá­nak mi­nő­sí­te­ni min­den ma­ga­tar­tást, mely a zsi­dó­ság ér­zé­keny­sé­gét bár­mely for­má­ban sér­tet­te”, más­fe­lől ez­zel szem­ben állt a hi­va­ta­los párt­po­li­ti­ka szint­jé­re emelt kom­mu­nis­ta ál­lás­pont, amely tu­da­to­san és hang­sú­lyo­san tá­vol kí­ván­ta tar­ta­ni ma­gát et­től haj­szá­tól, ahogy Bibó fo­gal­ma­zott, „me­rő zsi­dó sé­rel­mi em­lé­kek­re nem akar­tak po­li­ti­kát ala­pí­ta­ni”.104 Er­dé­lyi Jó­zsef pe­ré­ben is ez a két­fé­le meg­kö­ze­lí­tés üt­köz­he­tett, s bár ese­té­ben – a né­pi­ek kö­zül egye­dü­li­ként – a há­bo­rús bű­nös­ség is tény­le­ge­sen fel­vet­he­tő volt, és meg­ál­la­pí­tás­ra ke­rült, a kom­mu­nis­ták igye­kez­het­tek nem túl­haj­ta­ni ezt az ügyet, s ta­lán ezt ma­gán vi­se­li az íté­let is.

Stan­deis­ky az eny­he íté­let okát ab­ban is fel­fe­dez­ni vé­li, hogy a „kom­mu­nis­ta ve­ze­tők a ha­ta­lo­mért foly­ta­tott har­cuk­ban az írók kö­zül leg­in­kább a né­pi­ek­re szá­mí­tot­tak”. En­nek a »szá­mí­tás« ki­fe­je­zés­nek a hasz­ná­la­ta megint meg­té­vesz­tő, hi­szen az va­la­mely együtt­mű­kö­dő kap­cso­la­tot en­ged sej­tet­ni, szem­ben a va­lós hely­zet­tel, amely­ben e szá­mí­tás csu­pán an­­nyit je­len­tett a né­pi­ek szá­má­ra, hogy köz­vet­len élet­ve­szély­ben nem vol­tak. Vi­lá­go­san rá kell mu­tat­nunk ar­ra, hogy a kom­mu­nis­ta párt tak­ti­kai okok­ból idő­sza­kon­ként azért tűr­te meg a né­pi moz­ga­lom egyes kép­vi­se­lő­it és nem ma­gát a né­pi moz­gal­mat – amely­nek mű­kö­dé­sét Bor­bán­di Gyu­la sza­va­i­val él­ve, ál­lam­el­le­nes cse­le­ke­det­nek mi­nő­sí­tett, és ek­ként til­tott –, hogy ez­zel „a nem­zet és a pa­raszt­ság ügye irán­ti fo­gé­kony­sá­got dokumentálja”.105 „Er­dé­lyi pe­ré­re ép­pen ak­kor ke­rült sor, ami­kor a kom­mu­nis­ták­nak si­ke­rült ki­szo­rí­ta­ni­uk a ha­ta­lom­ból leg­főbb po­li­ti­kai el­len­fe­lü­ket, a Kis­gaz­da­pár­tot, s úgy érez­ték, hogy to­váb­bi el­kép­ze­lé­se­ik meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz a ko­ráb­bi­ak­nál is na­gyobb szük­sé­gük van a Pa­raszt­párt tá­mo­ga­tás­ra. Rá­ko­si Mátyás106 és Ré­vai Jó­zsef en­nek ér­de­ké­ben ta­lál­koz­tak Il­­lyés Gyu­lá­val és az ad­dig tá­ma­dott Né­meth Lász­ló­val, ami nagy fel­zú­du­lást oko­zott a ta­lál­ko­zó­ban po­li­ti­kai prak­ti­kát gya­ní­tó szo­ci­ál­de­mok­ra­ták és pol­gá­ri bal­ol­da­li­ak kö­ré­ben. Er­dé­lyi eny­he íté­le­té­ben ez a ta­lál­ko­zó is sze­re­pet játszhatott.”107 A szer­ző vé­le­mé­nyé­nek azon ré­szét, amely­ben a kom­mu­nis­ta ve­ze­tők hát­só szán­dé­ka­i­ra utal, ma­gunk is oszt­juk; de hogy a hír­he­dett ta­lál­ko­zó bár­mely be­fo­lyás­sal bírt vol­na Er­dé­lyi Jó­zsef pe­ré­ben szü­le­tett íté­let­re, azt is­mét két­ked­ve fo­gad­juk, s ezért el­ke­rül­he­tet­len, hogy a hi­vat­ko­zott ta­lál­ko­zó ese­mé­nyei mö­gé te­kint­sünk.

Il­­lyés Gyu­la, Né­meth Lász­ló, va­la­mint Ré­vai Jó­zsef és Luk­ács György ta­lál­ko­zó­já­ra a kom­mu­nis­ták, sze­mély sze­rint Ré­vai kezdeményezésére108 ke­rült sor. Az ef­fé­le ki­hall­ga­tássze­rű ta­lál­ko­zók a kom­mu­nis­ták­tól nem vol­tak ide­ge­nek ko­ráb­ban sem, hi­szen Il­­lyés már 1945-ben is ha­son­ló hely­zet­be ke­rült, ami­kor az írói iga­zo­lá­si el­já­rá­sok so­rán az őt és a né­pi író­kat dur­ván tá­ma­dó cik­ke­ket igen erős hang­vé­te­lű írás­ban kí­ván­ta vis­­sza­uta­sí­ta­ni. Il­­lyés vá­la­szát a kom­mu­nis­ta ve­ze­tés eltil­tot­ta a meg­je­le­nés­től, de a kom­mu­nis­ta párt szék­há­zá­ban tar­tott éj­sza­kai meg­be­szé­lés – ame­lyen raj­ta kí­vül Rá­ko­si, Ré­vai, Vas Zol­tán, Far­kas Mi­hály és Gerő vett részt – an­­nyi ered­ményt még­is ho­zott a cikk fel­ál­do­zá­sa ré­vén, hogy író nem ke­rült há­bo­rúsbű­nös-lis­tán fe­le­lős­ség­re vonásra.109 A né­gyes ta­lál­ko­zó öt­le­té­nek ki­agya­ló­it nyil­ván­va­ló­an az a szán­dék ve­zé­rel­te, hogy fel­mér­hes­sék a né­pi írók és a né­pi gon­do­lat egyik leg­je­len­tő­sebb kép­vi­se­lő­jé­vel, Né­meth Lász­ló­val, a har­ma­dik utas esz­me meg­ha­tá­ro­zó ide­o­ló­gu­sá­val kap­cso­la­to­san an­nak le­he­tő­sé­gét, men­­nyi­ben le­het­ne „jobb be­lá­tás­ra” bír­ni, men­­nyi­re si­ke­rült őt meg­dol­goz­ni a há­bo­rút kö­ve­tő idő­szak rá­zú­du­ló szel­le­mi per­gő­tűz­ében. Az ösz­­sze­es­kü­vé­si per fe­nye­ge­tett­sé­gé­ben – Né­meth Lász­ló­val szem­ben a Ma­gyar Kö­zös­ség-ügy kap­csán haj­tó­va­dá­szat in­dult, s emi­att a le­tar­tóz­ta­tás­tól va­ló ál­lan­dó ret­te­gés­ben és fé­le­lem­ben élt – men­­nyi­re le­het őt hall­ga­tá­sá­ból ki­moz­dí­ta­ni, és men­­nyi­ben le­het­ne a kom­mu­nis­ta párt ügyé­nek meg­nyer­ni, egé­szen konk­ré­tan tő­le a vád­lot­tak­ra ter­he­lő nyi­lat­ko­za­tot ki­csi­kar­ni, amel­­lyel ter­mé­sze­te­sen egyi­de­jű­leg komp­ro­mit­tál­ha­tó sa­ját hí­vei kö­ré­ben is. Ne té­ved­jünk: Ré­vaiék Né­meth Lász­lót épp­oly bű­nös­nek tar­tot­ták a ta­lál­ko­zó idő­pont­já­ban is, mint előt­te (s utá­na), a kö­ze­le­dést egy­ér­tel­mű­en na­pi po­li­ti­kai meg­fon­to­lá­sok kész­tet­ték. S ha Ré­vai lát­szó­la­go­san meg is véd­te Né­meth Lász­lót „a né­pi­ek­kel szem­ben pog­rom­han­gu­la­tot szí­tó Zsolt Bé­lá­val és né­mely szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­kal szemben”,110 az nem a meg­bo­csá­tás és bé­kü­lés, az együtt­mű­kö­dés gon­do­la­tá­nak je­gyé­ben fo­gant. Ré­vai ugyan­is a ta­lál­ko­zó­val egy­idő­ben je­len­tet­te meg az ösz­­sze­es­kü­vé­si ügy kap­csán egyik elő­adá­sá­nak szö­ve­gét, amely­ben Né­meth Lász­lót lé­nye­gé­ben, ha nem is bün­te­tő­jo­gi ér­te­lem­ben, de po­li­ti­ka­i­lag min­den­kép­pen fe­le­lős­ség­re vont, a vád­lot­tak­kal egy pad­ra ül­te­tett: „A Né­meth Lász­ló-fé­le har­ma­dik út­ból nem kö­vet­ke­zett ugyan a Hor­thyval va­ló szö­vet­ke­zés, de kö­vet­ke­zett a de­mok­rá­ci­á­val va­ló szem­be­for­du­lás, és ezért fe­le­lős Né­meth Lász­ló. Fe­le­lős azért, hogy a Fi­to­sok és Kis­sek az ő ta­ní­tá­sai sze­rint szem­be­for­dul­tak, a de­mok­rá­ci­á­val, és ros­­sz ta­nít­vány­ként szö­vet­kez­tek Hor­thyval. Né­meth Lász­ló nem azért fe­le­lős el­ső­sor­ban, hogy mit hir­de­tett 1944 előtt, ha­nem azért, amit nem tett 1944 után, azért, hogy a fel­sza­ba­du­lás után nem szólt sem­mit, pe­dig ő tud­ná leg­job­ban meg­ma­gya­ráz­ni, hogy a Fi­to­sok rossz ta­nít­vá­nyai vol­tak. Kö­te­les­sé­ge is vol­na ez, és ami ért­he­tet­len a ma­ga­tar­tá­sá­ban, az az, hogy hallgat.”111 Mind­eb­ből vé­le­mé­nyem sze­rint ki­ol­vas­ha­tó a kom­mu­nis­ta ve­ze­tők szán­dé­ka a ta­lál­ko­zó­val, amely­re ki­mon­dot­tan azért kel­lett sor ke­rül­jön – Ré­vai ily mó­don ezt elő­re meg is üzen­te –, hogy Né­meth Lász­ló fe­jez­ze be de­monst­ra­tív hall­ga­tá­sát, az­az te­gyen hű­ség­nyi­lat­ko­za­tot a kom­mu­nis­ták mel­lett, amely je­len ügy­ben a kom­mu­nis­ta rend­őr­ség­nek a nyo­mo­zás­sal kap­cso­la­tos tény­ke­dé­sé­vel kap­cso­la­tos egyet­ér­tés­ét je­len­tet­te vol­na, s az el­té­ve­lye­dett vád­lot­tak ide­o­ló­gi­ai meg­bé­lyeg­zé­sét.

Stan­deis­ky Éva és az ál­ta­la kép­vi­selt né­ző­pont mind­ezen kö­rül­mé­nye­ket fi­gyel­men kí­vül hagy­ja, s ép­pen azt fe­lej­ti el e ta­lál­ko­zó kap­csán, s von le ezért tel­je­sen fél­re­ve­ze­tő kö­vet­kez­te­tést, hogy ott és ak­kor nem egyen­lő part­ne­rek szu­ve­rén ba­rá­ti esz­me­cse­ré­jé­ről, ha­nem egy vég­ső­kig ki­szol­gál­ta­tott és űzött, az élet min­den szeg­men­sé­ben pe­ri­fé­ri­á­ra szo­rí­tott, bün­te­tő­jo­gi re­tor­zió ár­nyé­ká­ban ál­ló sze­mély és e ki­szol­gál­ta­tott hely­ze­tet ki­hasz­nál­ni igyek­vő kom­mu­nis­ta ve­ze­tők, ki­mon­dott vagy ki­mon­dat­lan, tisz­tes­ség­te­le­nül fel­kí­nált al­ku­já­ról volt szó. Ré­vai és Luk­ács nem szel­le­mi szö­vet­sé­gest ke­re­sett ma­gá­nak, ha­nem hű­bé­rest, va­zal­lust. Stan­deis­ky hi­vat­ko­zá­sa a ta­lál­ko­zó­ra Er­dé­lyi kap­csán azon­ban an­­nyi­ban pon­tos, és ezért szük­sé­ges eb­ben az írás­ban em­lí­te­ni, mert Er­dé­lyi ügye az esz­me­cse­re so­rán va­ló­ban szó­ba ke­rült: „A be­szél­ge­té­sek­ből most már csak ös­­sze­füg­gés­te­len cso­mó­kat tu­dok ki­emel­ni: Er­dé­lyi­ről volt szó. Ré­vai Erdélyin csu­dál­ko­zott, hogy mi­ért ná­la je­lent­ke­zett, még­pe­dig bi­za­ko­dón. Nem tud­ta, hogy Er­dé­lyi azt hit­te, a Frank­lin Ré­vay Jó­zse­fé­vel van dolga.”112 Er­dé­lyi hely­ze­tét, Sza­bó Lő­rinc­cel, Ta­má­si Áron­nal és Ko­do­lá­nyi­val együtt, aho­gyan azt más­kor is tet­te, fel­te­he­tő­en Il­­lyés hoz­hat­ta fel.113 Mert bár Er­dé­lyi­vel a né­pi írók min­den nyil­vá­nos kö­zös­sé­get meg­ta­gad­tak,114 Bibó sza­va­i­val él­ve, nyil­vá­nos szo­li­da­ri­tást ve­le nem vállaltak,115 Il­­lyés nem volt rest az al­kal­mat meg­ra­gad­va, né­mi se­gít­sé­get, vé­del­met kér­ni Er­dé­lyi Jó­zsef és a töb­bi ül­dö­zött né­pi író szá­má­ra. „Ő úgy te­kin­tet­te ön­ma­gát, mint a ma­gyar nem­ze­ti iden­ti­tás és a ma­gyar ér­de­kek kép­vi­se­lő­jét, aki­nek nem­csak jo­ga, ha­nem kö­te­les­sé­ge is tár­gyal­ni, komp­ro­mis­­szu­mo­kat köt­ni, és meg­vé­de­ni el­té­ve­lye­dett haj­da­ni ba­rá­ta­it. […] Ő ezt ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek tar­tot­ta dip­lo­ma­ta­ként, de ma­gát min­dig egyen­ran­gú fél­nek te­kint­ve tár­gyalt ve­lük. Ő so­se ment el odá­ig, hogy a Ré­vai vagy Aczél, vagy nem tu­dom ki előtt meg­aláz­ko­dott vol­na. […] A po­li­ti­kai kap­cso­la­tot meg­sza­kí­tot­ta ve­lük, de nem akar­ta en­ged­ni, hogy bos­­szút áll­ja­nak raj­tuk (Er­dé­lyin és Sin­kán – P. B.), mert még­is ér­té­ket je­len­tet­tek a ma­gyar iro­da­lom számára.”116

A ta­lál­ko­zó a kom­mu­nis­ták­nak sem­mi­fé­le kéz­zel­fog­ha­tó ered­ményt nem ho­zott, Né­methék nem en­ged­tek a nyomásnak.117 Sem a konk­rét célt nem ér­ték el – Ré­vaiék­nak a hi­he­tet­len pres­­szió alatt élő Né­meth Lász­ló hall­ga­tá­sát nem si­ke­rült meg­tör­niük –, sem egy ál­ta­lá­nos jel­le­gű együtt­mű­kö­dé­si haj­lan­dó­sá­got nem si­ke­rült kör-­vo­na­laz­ni­uk. Ezt a si­ker­te­len­sé­get per­sze Né­meth Lász­ló már a ta­lál­ko­zó előtt je­lez­te, hi­szen a fent már em­lí­tett 1947. év ele­ji tá­ma­dás­so­ro­zat Né­met­het mo­rá­li­san nem tör­te meg, sőt min­den­re el­szán­tan vé­del­mez­te ön­ma­ga szu­ve­re­ni­tá­sát és integritását:118 „Ők per­sze azt hi­szik (Luk­ács és Ré­vai, a kom­mu­nis­ták – P. B.), hogy a ja­nu­á­ri ese­mé­nyek kel­lő ha­tást tet­tek az ide­ge­im­re. Való­já­ban so­sem ért a sze­mem­ben ilyen ke­ve­set az éle­tem. Azt sem­mi eset­re sem éri meg, hogy becs­te­len­sé­get kö­ves­sek el érte.”119 Úgy íté­lem meg, hogy ha a ta­lál­ko­zó Er­dé­lyi íté­le­té­ben sze­re­pet ját­szott vol­na, az a si­ker­te­len­ség mi­att in­kább ron­tott vol­na hely­ze­tén, nem­hogy eny­hí­tet­te volna a ve­le szem­be­ni fel­lé­pést. A ta­lál­ko­zó sok­kal in­kább ar­ról győz­het­te meg a kom-­mu­nis­tá­kat, hogy Er­dé­lyi ügye nem ké­pez­he­ti ko­moly al­ku tár­gyát, na­gyobb cé­lok el­éré­sé­re nem vet­he­tő be. Ta­lán Vár­ko­nyi Nán­dor fog­lal­ta ös­­sze szin­te jö­vő­be­lá­tó­an a ta­lál­ko­zó lé­nye­gét és az azt kö­ve­tő ese­mé­nye­ket: „Hal­lot­tam Il­­lyés, Luk­ács, Ré­va­i­val va­ló tár­gya­lá­sod­ról; hasz­nos­nak hasz­nos, gon­do­lom, de nem dön­tő. Hor­váth–Zsolték bi­zo­nyá­ra tá­mad­ni fog­nak, de en­nek ered­mé­nye, ha­tá­sa nem lesz, s ha el­múl­nak az el­ső, vál­sá­gos bé­ke­hó­na­pok, a vad ro­ha­mok a ha­ta­lo­mért, ter­mé­sze­te­sebb egyen­­­sú­lyi hely­zet­nek kell ki­ala­kul­nia, vagy pe­dig mind­nyá­jun­kat ki­ta­szí­ta­nak a szel­le­mi életből.”120

Aho­gyan azt Vár­ko­nyi le­ve­lé­ben meg­jó­sol­ta, a fel­zú­du­lás nem ma­radt el. Ek­kor in­dult a Né­meth Lász­ló­val és raj­ta ke­resz­tül a né­pi­ek­kel szem­be­ni ne­gye­dik – a har­ma­dik a már em­lí­tett ún. köz­tár­sa­ság el­le­nes ös­­sze­es­kü­vés kap­csán zaj­lott – éles tá­ma­dá­si hullám.121 Hor­váth Már­ton Sza­bad Nép-beli cik­ke mel­lett Zsolt Bé­la a Ha­la­dás­ban köz­zé­tett hír­hedt és sok­szor idé­zett cik­ké­ben ha­tá­ro­zot­tan til­ta­ko­zott bár­mi­fé­le, a né­pi írók­hoz tör­té­nő kö­ze­le­dés el­len. A ta­lál­ko­zó kap­csán Zsolt – egy év­ti­ze­des ha­zug be­ál­lí­tás tény­ként tör­té­nő ke­ze­lé­sé­vel – pár­hu­za­mot hú­zott mint „Illyésék gya­lá­za­tos po­li­ti­kai em­lé­ke­ket” idé­ző, az „Il­­lyés Gyu­la és kö­re” ál­tal Göm­bös Gyu­lá­val tar­tott ta­lál­ko­zó­já­val, amely ta­lál­ko­zók ab­ban va­ló­ban ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, hogy mind­ket­tőn a ha­ta­lom bir­to­ko­sai po­li­ti­kai cé­lok el­éré­se ér­de­ké­ben kör­nyé­kez­ték meg a né­pi író­kat, akik azon­ban egyik eset­ben sem tet­tek en­ged­ményt. Zsolt szél­ső­sé­ges vé­le­mé­nye sze­rint ak­kor „kez­dő­dött író­ink je­len­té­keny cso­port­já­nak áru­lá­si fo­lya­ma­ta, amely­nek so­rán a bát­rab­bak és becs­vá­gyób­bak el­ju­tot­tak a fa­siz­mu­sig, az óva­to­sab­bak és alat­to­mo­sab­bak pe­dig meg­elé­ged­tek az­zal, hogy ha­mis ta­núi és ha­szon­él­ve­zői le­gye­nek”.122 S bár, mint lát­tuk, a né­gyes ta­lál­ko­zó sem­mi­fé­le né­ven ne­vez­he­tő és komp­ro­mit­tá­ló ered­ményt nem szült, Zsolt Bé­láék cik­kei és a ta­lál­ko­zó torz in­terp­re­tá­lá­sa ar­ra min­den­kép­pen al­kal­mas volt, hogy a né­pi­e­ket új­ra rossz ­hír­be ke­ver­je, amely­nek ered­mé­nye­kép­pen a mai na­pig a gya­nú ár­nyé­ka ve­tül rá­juk. Illyésék elv­te­len po­li­ti­zá­lá­sá­nak vád­ja kap­csán zá­ró­jel­ben te­gyük fel azt a kér­dést is, hogy volt-e egy­ál­ta­lán an­nak re­a­li­tá­sa, Né­meth Lászlóék vol­tak-e olyan hely­zet­ben, hogy a ta­lál­ko­zó­ra szó­ló in­vi­tá­lás elől ki­tér­je­nek, vis­­sza­uta­sít­sák azt. Úgy gon­do­lom, a fi­zi­kai fe­nye­ge­tett­ség ve­szé­lye nél­kül nem.

Vé­gül­is, hogy Er­dé­lyi Jó­zsef ügyé­ben eny­he – aho­gyan azt ál­lít­ják – vagy meg­ér­de­mel­ten sú­lyos bün­te­tő­jo­gi íté­let szü­le­tett, az úgy vé­lem nem ál­la­pít­ha­tó meg, vi­szo­nyí­tás kér­dé­se. Ha azt gon­dol­juk, hogy pe­ré­ben akár élet­fogy­tig tar­tó sza­bad­ság­vesz­tés vagy ha­lá­los íté­let is ki­szab­ha­tó lett vol­na – két­sé­gem sincs afe­lől, hogy ha ez állt vol­na a kom­mu­nis­ta párt ér­de­ké­ben, ak­kor ilyen íté­let szü­le­tik –, ak­kor a meg­szü­le­tett ver­dikt mél­tá­nyos és eny­he, ta­lán Stan­deis­ky Éva is eh­hez a mé­rő­pont­hoz vi­szo­nyí­tott. Azt a kö­vet­kez­te­tést ter­mé­sze­te­sen le­von­hat­juk, hogy az Er­dé­lyi­vel szem­ben ho­zott íté­let­tel a kom­mu­nis­ták Er­dé­lyit szol­gá­lat­ba kí­ván­ták ál­lí­ta­ni cél­ja­ik ér­de­ké­ben. Mi­ért ép­pen er­re az íté­let­re volt szük­sé­gük a fent ír­tak el­éré­sé­hez, azt ma még nem tud­juk, ta­lán a párt­tör­té­ne­ti ira­tok­ból egy­szer vá­laszt kap­ha­tunk. Úgy gon­do­lom Er­dé­lyi ügye je­len­ték­te­len­né vált a pe­ré­vel egyi­de­jű­leg fo­lyó, a kom­mu­nis­ták szá­má­ra sok­kal na­gyobb va­da­kat fel­vo­nul­ta­tó haj­szá­val, a Kis­gaz­da­párt és a ma­gyar par­la­men­tá­ris de­mok­rá­cia fel­szá­mo­lá­sá­ra irá­nyu­ló el­já­rás­sal szem­ben. Ügyét af­fé­le el­len­súly­nak szán­hat­ták a kom­mu­nis­ták, a több­fron­tos harc el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben tett gesz­tus­nak, amely ak­kor is, és lát­hat­juk, még ma is al­kal­mas esz­köz­nek tű­nik a né­pi­ek meg­osz­tá­sá­ra, a né­pi moz­ga­lom ink­ri­mi­ná­lá­sá­ra és le­já­ra­tá­sá­ra, aka­ra­tu­kon kí­vül az ös­­sze­ját­szás cin­kos­sá­ga kép­ze­té­nek fel­ál­lí­tá­sá­ra.

S még egy: Er­dé­lyi Jó­zsef­fel szem­be­ni íté­let­ben, aho­gyan a hi­vat­ko­zott szer­ző is, so­kan nem­csak a bün­te­tő­jo­gi mi­nő­sí­tést, ha­nem az er­köl­csi-po­li­ti­kai ér­ték­íté­let tár­gyi­a­su­lá­sát is vár­ták és ke­res­ték, a bün­te­tő per­ben szü­le­tett íté­let­ben nem­csak a bün­te­tő­jo­gi­lag ér­té­kel­he­tő té­nye­ket, ha­nem a „csak­” mo­rá­li­san szám­ba ve­he­tő ele­me­ket is sze­ret­ték vol­na vi­szont­lát­ni, ta­lán ezért is je­lent­he­tett szá­muk­ra csa­ló­dást a tény­le­ges ver­dikt.

Pe­dig Er­dé­lyi szá­má­ra ta­lán ez utób­bi ha­tás je­len­tet­te az élet­fogy­tig, lát­hat­juk még azon túl is, má­ig tar­tó, mél­tány­ta­la­nul sú­lyos bün­te­tést. 

Jegyzetek

  1  „Mit le­het eh­hez a lí­rá­hoz hoz­zá­ad­ni? Im­már csak ver­se­ket. A har­minc-né­hány éves Er­dé­lyi be­fe­je­zet­tebb, vál­toz­ha­tat­la­nabb, mint leg­töb­ben az öre­gek kö­zül.” Né­meth Lász­ló: Er­dé­lyi Jó­zsef – Két nem­ze­dék. Bu­da­pest, 1970, 320.

  2  Po­mo­gáts Bé­la: A tár­gyi­as köl­té­szet­től a mitologizmusig. Bu­da­pest, 1981, Akadémiai Kiadó, 206–207.

  3  Vis­­sza­té­rés (Új ve­r­sek, 1945–1954, 1954), Csip­ke­bo­kor (Vá­lo­ga­tott ver­se, 1919–1954, 1955), Arany mé­nes (1959), Csil­lag és tü­csök (1963), Sző­lő­fürt (1965), Es­ti dal (1969), Arany­la­ko­da­lom (Öt év­ti­zed vá­lo­ga­tott ver­sei, 1972), Zen­gő csil­lag (1976), Csont­fu­ru­lya (1979), Arany­al­ma (Ki­adat­lan ver­sek, 1917–1978, 1982).

  4  Fü­löp Lász­ló: Élő köl­té­szet – Er­dé­lyi Jó­zsef lí­rá­ja 1945 után. 1976, Magvető, 173.

  5  Uo. 175.

  6  Stan­deis­ky Éva: Bűn­bo­csá­nat. Er­dé­lyi Jó­zsef pe­re és köl­tői rehabilitása. 2000, 2001. jú­ni­us, 49–62 (a to­váb­bi­ak­ban: St.1.) – Stan­deis­ky ál­lás­pont­ját tisz­te­let­ben tar­tom, s nem két­lem, hogy a ma­ga szem­szö­gé­ből ki­fej­tett né­ző­pont­ját meg­győ­ző­dés­sel vall­ja. Írá­som nem kí­ván vi­ta­cikk len­ni, s nem azért hi­vat­ko­zom rá an­­nyit, hogy lép­ten nyo­mon cá­fol­jam ál­lí­tá­sa­it, ha­nem mert a dol­go­za­tá­ban ki­fej­tett ál­lás­pont oly­an­­nyi­ra jel­leg­ze­tes és ti­pi­kus, hogy ki­vá­ló­an al­kal­mas a vé­le­mé­nyem sze­rint tart­ha­tat­lan né­ze­tek be­mu­ta­tá­sá­ra.

  7  St. 1. uo.

  8  Lásd pél­dá­ul Vár­ko­nyi Nán­dor: Az újabb ma­gyar iro­da­lom 1880–1940. Bu­da­pest, 1942, Szukits. Vár­ko­nyi az ál­ta­la szer­kesz­tett Sor­sunk­ban Er­dé­lyi sze­re­pel­te­té­sét igen fon­tos­nak ítél­te, s nem­csak ver­se­it kö­zöl­te egé­szen 1944-ig, ha­nem a ró­la szó­ló írá­so­kat, pél­dá­ul Gu­lyás Pál (1942-ből) vagy Ju­hász Gé­za (1941-ből) tol­lá­ból.

  9  Ba­bits 146 (!) Er­dé­lyi ver­set kö­zölt a Nyu­gat­ban. – Lásd er­ről Med­vigy End­re: Sí­ron túl hal­ha­tat­lan. A húsz éve el­hunyt Er­dé­lyi Jó­zsef el­fe­lej­tett ver­sei elé. Ha­vi Ma­gyar Fó­rum, 1998. augusz­tus, VI. év­fo­lyam, 8. szám, 37.

10  Es­ti Ma­gyar­ság 1943. áp­ri­lis 10., 6. Barsi Dé­nes, Boda Gá­bor, Fé­ja Gé­za, Ká­dár La­jos, Ko­do­lá­nyi Já­nos, Muhoray Mi­hály, Né­meth Lász­ló, Sin­ka Ist­ván, Sza­bó Pál, Ve­res Pé­ter.

11  St. 1. uo. : „Az el­ső­fo­kú íté­let­ben Er­dé­lyi Jó­zsef há­bo­rús és nép­el­le­nes bűn­tett mi­att há­rom év bör­tön­bün­te­tést ka­pott. (Egy év­vel ko­ráb­ban a szin­tén a né­pi­ek tá­bo­rá­ból in­dult Ma­tol­csy Má­tyást tíz év­re ítél­ték.) A bün­te­tő­pa­ra­gra­fu­sok nem tet­ték vol­na le­he­tő­vé az eny­he íté­le­tet (ki­eme­lés – P. B.), ezért a tör­vény­nek a ki­vé­telt le­he­tő­vé te­vő sza­ka­szát al­kal­maz­ták. »A nép­bí­ró­ság – fi­gye­lem­mel az eny­hí­tő kö­rül­mé­nyek nagy szá­má­ra és igen nyo­ma­té­kos vol­tá­ra, fő­ként pe­dig a vád­lott je­len­le­gi ma­ga­tar­tá­sá­ra – úgy ta­lál­ta, hogy a fen­ti bűn­tet­tek­re [va­gyis a nép­el­le­nes és há­bo­rús bű­nök­re] a tör­vény­re emelt nép­bí­ró­sá­gi ren­de­let­ben meg­ál­la­pí­tott leg­ki­sebb tar­ta­mú sza­bad­ság­vesz­tés-bün­te­tés is arány­ta­la­nul sú­lyos len­ne.« Az ítél­ke­zők egyik leg­főbb in­do­ka az volt, hogy Er­dé­lyi »fia­tal éve­it ép­pen úgy, mint egész gyer­mek­ko­rát a sze­gény­ség és a lé­tért va­ló küz­de­lem jel­le­mez­te«, »nagy te­het­sé­ge el­le­né­re csak­nem egész éle­te fo­lya­mán nél­kü­lö­zött és kín­ló­dott«, ami nem volt igaz (ki­eme­lés – P. B.).” – A szer­ző, ami­kor pél­dá­ul ez­zel a rö­vid som­má­zott ki­je­len­tés­sel igyek­szik az íté­let in­do­ko­lá­sá­nak egyik té­te­lét an­nu­lál­ni, úgy tű­nik fel előt­tünk, mint­ha Er­dé­lyi éle­té­nek tör­té­né­se­it még csak a leg­váz­la­to­sabb for­má­já­ban sem is­mer­né. Er­dé­lyi év­ti­ze­des nél­kü­lö­zé­sei ugyan­is le­gen­dá­sak, va­ló­sá­go­san éhe­zik és nyo­mo­rog, csa­var­gó­ként (ma haj­lék­ta­lan­nak mon­da­nánk) ten­ge­ti éle­tét. Kö­te­te­it fe­le­sé­ge – akit hó­na­po­kig meg­lá­to­gat­ni is kép­te­len, mert vo­nat­jegy­re sem te­lik – örök­sé­gé­nek fel­emész­té­sé­vel és öcs­­csé­nek anya­gi tá­mo­ga­tá­sá­val ad­ja ki.

12  Ács Mar­git: Iro­da­lom-e a né­pi iro­da­lom? Kor­társ, 1997, 1. szám.

13  Pe­dig Ká­dár Já­nos­nak az 1958-as Ál­lás­fog­la­lás ter­ve­ze­té­nek a Po­li­ti­kai Bi­zott­ság elé ke­rü­lé­se al­kal­má­ból mon­dott be­szé­dét ép­pen Stan­deis­ky idé­zi: „…né­pie­sek ak­kor lép­tek fel, ami­kor a bur­zso­á­zia ál­ta­lá­nos krí­zis­ál­la­pot­ban volt, […] te­vé­keny­sé­gük ob­jek­tí­ve, kép­vi­se­lő­i­nek szán­dé­ká­tól füg­get­le­nül is a bur­zso­á­zia cél­ki­tű­zé­se­it tá­mo­gat­ja. […] A né­pi­e­se­ket mint je­len­leg a re­ak­ci­ót tá­mo­ga­tó po­li­ti­kai cso­por­tot meg kell szün­tet­ni el­ső­sor­ban po­li­ti­kai esz­kö­zök­kel, de ha szük­sé­ges, ad­mi­niszt­ra­tív rend­sza­bály­ok­kal is. Iro­dal­mi cso­port­ként lé­tez­het­nek, amen­­nyi­ben a párt ide­o­ló­gi­ai né­ze­tei, cél­ki­tű­zé­sei iránt lo­já­lis ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­ta­nak.” Vagy egy má­sik Ká­dár-idé­zet ugyan­eb­ből az idő­ből: „El­le­ne va­gyunk az iro­da­lom vagy a kul­tú­ra más te­rü­le­te­in a re­ak­ci­ós vagy a po­li­ti­kai ma­ra­di­sá­got kép­vi­se­lő po­li­ti­kai cso­por­to­su­lá­sok­nak. Mi – pél­dá­nak oká­ért – nem iro­dal­mi stí­lus­irány­zat­nak, ha­nem po­li­ti­kai cso­por­to­su­lás­nak, még­pe­dig a ha­la­dás­sal ilyen vagy olyan for­má­ban szem­ben ál­ló po­li­ti­kai cso­por­to­su­lás­nak tart­juk az úgy­ne­ve­zett né­pi­es iro­dal­mi cso­por­to­su­lást” Élet és Iro­da­lom. 1958. ja­nu­ár 31. – idé­zi Stan­deis­ky Éva: Az írók és a ha­ta­lom. Bu­da­pest, 1996, 1956-os In­té­zet, 372.

14  Ká­dár Já­nost idé­zi Stan­deis­ky Éva: Az írók és a ha­ta­lom. Id. mű, 379.

15  Bor­bán­di Gyu­la: A né­pi­ség­kri­ti­ka nyo­mo­rú­sá­ga. Né­pi­ség és né­pi­ek. Bu­da­pest, 2000, Püski, 67.

16  Má­so­dik, utol­só fel­hí­vás. Szent­end­re, 1941. de­cem­ber 9. – MTAKK MS 5595/43.

17  A ma­gyar ki­rá­lyi 8. Hon­véd Be­vo­nu­lá­si Köz­pont Pa­rancs­nok­sá­gá­hoz (Szent­end­re) írott le­ve­le – MTAKK MS 5595/48.

18  Merva Má­ria: Be­szél­ge­tés Er­dé­lyi Hon­or­ral. Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um Hang­tá­ra (to­váb­bi­ak­ban: PIMH) 383–389. szám alatt. 1979. áp­ri­lis 9., 72.

19  Lásd a Szi­vár­vány cí­mű lap­ban Er­dé­lyi Jó­zsef „nyi­las köl­tő­vel” meg­je­lent be­szél­ge­tést – 1947. már­ci­us 29., 13. szám, 11.

20  „Er­dé­lyi Jó­zsef mű­kö­dé­se nél­kül nem ke­rül­he­tett vol­na sor a Don mel­let­ti ál­la­ti ke­gyet­len­ke­dé­sek­re és a Du­na par­ti mé­szár­lá­sok­ra” – Sár­kány György nép­ügyész in­dít­vá­nyá­ból a ke­gyel­mi kér­vény ügyé­ben. Az Er­dé­lyi-per anya­gát – így a ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­vet, a tár­gya­lá­si jegy­ző­köny­vet, íté­le­tet, má­sod­fo­kú jegy­ző­köny­vet és íté­le­tet, a ke­gyel­mi kér­vényt és a per egyéb ira­ta­it a Fő­vá­ro­si Le­vél­tár­ban őr­zik. Az idé­ze­tek az ott ta­lál­ha­tó ira­tok­ból va­lók, kü­lön a to­váb­bi­ak­ban nem je­lö­löm.

21  Ungváry Krisz­ti­án: Ér­tel­mi­ség és an­ti­sze­mi­ta köz­be­széd. Be­szé­lő, 2001/6. szám.

22  Lásd Iro­dal­mi ba­rát­ko­zá­sok – Tatay Sán­dor vis­­sza­em­lé­ke­zé­sei. Te­kin­tet, 1998, 2–3. szám, 86.

23  Er­dé­lyi Jó­zsef val­lo­má­sa éle­té­ről és bű­né­ről – Pa­lás­ti Lász­ló ri­port­ja Er­dé­lyi Jó­zsef­fel. Sza­bad­ság, 1947. áp­ri­lis 22., 3.

24  Er­dé­lyi Jó­zsef le­ve­le fe­le­sé­gé­hez – dá­tum nél­kül. A vé­gé­re azt ír­ta: „Éges­se el ezt a le­ve­let!” – MTAKK Ms 5596/191.

25  Lásd pél­dá­ul Szil­ágyi Gé­za: Jó köl­tő, de gyar­ló em­ber – Utó­la­gos le­be­csü­lé­sek. Új Élet, 1946. szep­tem­ber, 36. szám, 8.

26  Ba­lázs Ve­ra: Er­dé­lyi Jó­zsef nyi­las köl­tő Salz­burg­ban iszik. Szi­vár­vány, 1946. au­gusz­tus 17., 12. szám, 1.

27  Er­dé­lyi Jó­zsef gyanúsítotti ki­hall­ga­tá­sá­nak jegy­ző­köny­ve – 5.

28  A más­fél év alatt Ár­pá­don töb­ben is búj­tat­ták, il­le­tő­leg ha pon­to­sak aka­runk len­ni, Er­dé­lyi egy­ál­ta­lán nem buj­kált, ott­lé­té­ről a fa­lu­be­li­ek mind tud­tak, de nem akadt sen­ki, aki fel­je­len­tet­te vol­na őt. – Lásd er­ről még Dánielisz End­re: Er­dé­lyi Jó­zsef árpádi buj­do­sá­sa. Hon­is­me­ret, 1997/4, 15–18.

29  Fá­bi­án Gyu­la vis­­sza­em­lé­ke­zé­se – kéz­irat. Fá­bi­án Gyu­la úr szí­ves en­ge­dé­lyé­vel idé­zem, a kéz­ira­tot Med­vigy End­re volt szí­ves ren­del­ke­zé­sem­re bo­csá­ta­ni.

30  A Sza­bad Nép 1945. szep­tem­ber 12-ei szá­má­ban Szitnyai Zol­tán író pe­re kap­csán ar­ról tu­dó­sít, hogy Kátai Mik­lós nép­ügyész vád­be­széd­ében han­goz­tat­ta, hogy a ma­gyar író­gár­dá­ból Sza­bó Lő­rin­cen és Er­dé­lyi Jó­zse­fen kí­vül csak Szitnyai ál­lott azok kö­zé, akik a né­me­tek új »Euró­pa-rend­jét« he­lye­sel­ték. A Nép­sza­va 1945. szep­tem­ber 14-ei szá­má­ban nyil­vá­nos fel­je­len­tést tett az író­kat iga­zo­ló bi­zottsághoz a fent hi­vat­ko­zott nép­ügyé­szi vád­be­széd­re tör­té­nő hi­vat­ko­zás­sal Sza­bó Lő­rinc és Er­dé­lyi ügyé­ben. S a sort hos­­szan foly­tat­hat­nánk. – Lásd er­ről Kab­de­bó Ló­ránt: id. mű, 312–314.

31  Hu­szár Ti­bor in­ter­júja Bibó Ist­ván­nal – 1989, Ma­gyar Kró­ni­ka, 78.

32  Er­dé­lyi Jó­zsef val­lo­má­sa éle­té­ről és bű­né­ről – uo.

33  Er­dé­lyi Jó­zsef le­ve­le fe­le­sé­gé­hez – 1947. feb­ru­ár 22. Bu­da­pest, MTAKK Ms 5596/192.

34  Lásd er­ről Né­meth Lász­ló: Ho­mály­ból ho­mály­ba. II köt. Bu­da­pest, 1977, Mag­ve­tő és Szép­iro­dal­mi Ki­adó, 1977, 52.

35  Er­dé­lyi Ho­nor – PIMH uo. 75.

36  Lásd er­ről a ke­gyel­mi kér­vény­re írt ügyé­szi aján­lás szö­ve­gét.

37  St. 1. uo.

38  Er­dé­lyi Jó­zsef val­lo­má­sa éle­té­ről és bű­né­ről – uo.

39  E. J. le­ve­le fe­le­sé­gé­hez 1947. feb­ru­ár 22. – uo.

40  Uo.

41  A ver­set Er­dé­lyi Jó­zsef: Fe­hér to­rony cí­mű ös­­sze­gyűj­tött ver­sek kötet­ből idéz­tem – 1995, Püski, II. köt., 852. – A vers­re Med­vigy End­re hív­ta fel fi­gyel­me­met. A vers je­len­tő­sé­gé­re Dánielisz is rá­mu­ta­tott – id. mű.

42  St. 1. uo.

43  Kiszely Gá­bor: ÁVH – Egy ter­ror­szer­ve­zet tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 2000, Korona Kiadó, 164.

44  Uo. 183.

45  Uo. 191.

46  Er­dé­lyi ki­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­ve, 3–5.

47  „A fog­há­zi élel­me­zés, ha nem is va­la­mi pol­gá­ri kony­ha ter­mé­ke, elég az em­ber táp­lá­lá­sá­ra, ha egy kis pót­lék, rán­tás, zsi­ra­dék van hoz­zá, íz­le­tes­sé is te­he­tő, a ke­nyér meg egye­ne­sen jobb, mint a vá­ro­si ke­nyér” – Er­dé­lyi le­ve­le Honorhoz – 1947. áp­ri­lis 19. – MTAKK MS 5596/137/a.

48  Er­dé­lyi le­ve­le Honorhoz – 1947. áp­ri­lis 19. – MTAKK Ms 5596/137/a.

49  Herczeg György: „Bűnt kö­vet­tem el, szá­nom-bá­nom bűnömet…” – Be­szél­ge­tés Er­dé­lyi Jó­zsef­fel, a nyi­las köl­tő­vel. Szi­vár­vány, 1947. már­ci­us 29., 11.

50  Er­dé­lyi Jó­zsef: Rend (Szá­la­si Fe­renc­nek). Nem­zet­őr, 1944. au­gusz­tus 25. – A ver­set Med­vigy End­re aján­lot­ta fi­gyel­mem­be.

51  Vád­irat, 1. – A vád tár­gyá­vá az aláb­bi ver­se­it tet­ték: A Harc cí­mű lap­ban meg­je­lent „Sár­ga ke­reszt”, „Soly­mo­si Esz­ter vé­re”, „Ra­gyás De­me­ter”, „Ma­gyar út” (Em­lék cí­mű kö­tet­ben), „A ta­vasz­hoz”, „A med­ve ár­nyé­ka”, „Fi­a­ink­hoz”, „A ma­gyar író­hoz”, (Örök­ség cí­mű kö­tet­ben), „Vö­rös má­jus” (Vil­lám és vi­rág cí­mű kö­tet­ben), „A zsi­dó­ról” (Nem­zet­őr cí­mű fo­lyó­irat­ban). Ezen túl­me­nő­en az ön­élet­raj­zi írás má­so­dik kö­te­té­ből, a Fegy­ver­te­lenből mint­egy 4 sű­rűn gé­pelt ol­dal­nyi szö­veg.

52  Ez ter­mé­sze­te­sen ki­zá­ró­la­go­san tény­ál­lí­tás, és sem­mi­fé­le ér­ték­íté­le­tet a ki­je­len­tés nem tar­tal­maz.

53  Vád­irat, 14.

54  A vád­irat 1947. áp­ri­lis 29-i kel­te­zé­sű.

55  Pa­lás­ti Lász­ló: Er­dé­lyi Jó­zsef val­lo­má­sa éle­té­ről és bű­né­ről. Sza­bad­ság, 1947. áp­ri­lis 22., 3.

56  Er­dé­lyi Jó­zsef: Fegy­ver­te­len. TURUL, 1942, 195.

57  Fe­nyő Mik­sa nyi­lat­ko­za­ta Er­dé­lyi Jó­zsef val­lo­má­sá­ról. Ha­la­dás, 1947. má­jus 1., 9.

58  Má­jus 19-én ke­rül a nép­bí­ró­ság elé Er­dé­lyi Jó­zsef. Sza­bad Szó, 1947. má­jus 10., 1.

59  „A vá­dat meg­ér­tet­tem, bű­nös­nek ér­zem ma­gam. Ami­kor azon­ban a vád­irat­ban sze­rep­lő ver­se­ket ír­tam, el­fo­gult vol­tam, és nem érez­tem bűn­nek azt, amit csi­nál­tam, más­képp nem is tud­tam vol­na meg­ír­ni ver­se­i­met. Én sem­mi­fé­le jobb­ol­da­li párt­nak tag­ja nem vol­tam. Nem vol­tam a jobb­ol­da­li rend­szer­nek ki­szol­gá­ló­ja sem. Nem kap­tam tő­lük sem­mit, csak ar­ra vol­tam jó ne­kik, hogy komp­ro­mit­tál­ja­nak. Nem akar­tam ezek­kel a för­med­vé­nyek­kel hír­ne­vet sze­rez­ni ma­gam­nak. El­fo­gult­sá­gom és meg­gyen­gült aka­rat­erőm okoz­ta, hogy eze­ket a ver­se­ket meg­ír­tam.” „Mi­kes La­jos­tól il­le­tő­leg az Est La­pok­tól ha­vi 48 pen­gő »tá­mo­ga­tást« kap­tam. Köz­ben több ver­ses­kö­te­tem je­lent meg, a hír­ne­vem is nőtt, míg vé­gül 1929-ben a Baum­gar­ten-dí­jat is meg­kap­tam. Ez 4000 pen­gőt je­len­tett ne­kem. A díj­ból egy éven ke­resz­tül ha­von­ként 300 pen­gőt kap­tam kéz­hez. A fe­lét a csa­lá­dom­nak ad­tam, a má­sik fe­lé­ből itt nyo­mo­rog­tam Pes­ten. Ké­sőbb még két alak­alom­mal kap­tam meg egy-egy év­re a Baum­gar­ten-dí­jat, évi 3000–3000 pen­gő ös­­szeg­ben. Ezt az ös­­sze­get is ha­vi rész­le­tek­ben kap­tam kéz­hez. El­is­me­rem, hogy ez volt az egyet­len tá­mo­ga­tás, amit köl­tői mű­kö­dé­sem fo­lya­mán kap­tam. Még­is a zsi­dó­ság el­len for­dul­tam ké­sőbb: ez há­lát­lan­ság volt ré­szem­ről, és ezért ér­zem most ma­gam bű­nös­nek. Köz­ben az ál­lan­dó nyo­mo­rú­ság, sze­gény­ség, az ott­hon­ról ho­zott em­lé­kek egy lel­ki ha­sa­dást idéz­tek elő ben­nem. A ke­resz­tény saj­tó is meg­ta­ga­dott, de ezen­kí­vül zsi­dó szer­kesz­tők, köl­tők és új­ság­írók is ál­lan­dó­an bán­tot­tak. Ezek a sze­mé­lyes sé­rel­mek vol­tak az in­dí­tó okai a ver­se­im­nek. Az or­szá­gos rossz pél­da sze­rint én is ká­ro­san ál­ta­lá­no­sí­tot­tam, és meg­tá­mad­tam a zsi­dó­sá­got ala­po­san a ver­se­im­ben. Be­lát­tam, hogy kö­zön­sé­ges do­log volt ez tő­lem, el­íté­lem és meg­bá­nom azt, amit tet­tem.” „An­ti­sze­mi­ta vol­tam, de ma már nem va­gyok az, mert be­lát­tam té­ve­dé­se­met. Egy ör­dög ural­ko­dott raj­tam, ame­lyet nem tud­tam meg­fé­kez­ni. Ma már nem tu­dok mást mon­da­ni, csak azt, hogy bo­lond vol­tam” – Er­dé­lyi Jó­zsef tár­gya­lá­si jegy­ző­köny­ve (Nb.V.1668/1947/2. sor­szám alatt) – 2–4.

60 Er­dé­lyi Jó­zsef tár­gya­lá­si jegy­ző­köny­ve – uo. 5.

61 Dr. Gálfalvi Ist­ván ta­nács­ve­ze­tő bí­ró, Végh Sán­dor (FKgP), dr. Nagy Ist­ván­né (MKP), Fa­ra­gó Jó­zsef (Szoc.Dem. P.), Os­tor Győ­ző (NPP), Lász­ló Gé­za (PDP), Hrubi Jó­zsef (Szak­szer­ve­ze­tek Or­szá­gos Ta­ná­csa).

62 Nb.V. 1668/1947/2. szá­mú íté­let, 3.

63  Uo. 5.

64  Uo. 6.

65  Uo. 6.

66  Uo. 7.

67  Er­dé­lyi Jó­zsef a nép­bí­ró­ság előtt, Sza­bad Szó, 1947. má­jus 20., 2.

68 Há­rom év­re ítél­ték Er­dé­lyi Jó­zse­fet. Sza­bad Szó, 1947. má­jus 21., 5. – A cikk köz­li „A ju­bi­le­um” cí­mű ver­sét, ame­lyet Er­dé­lyi a per­re írt. Er­dé­lyi az íté­let­hir­de­tés idő­pont­já­ban ün­ne­pel­te 50. szü­le­tés­nap­ját: „Már én csak így ju­bi­lá­lok, / hogy bí­ró­ság elé ál­lok, / sze­ren­csét­len éle­tem­mel, / ma­gyar köl­tő, sze­gény em­ber.”

69  A „bűn­bá­nó” Er­dé­lyi Jó­zse­fet há­rom év­re ítél­ték. Nép­sza­va, 1947. má­jus 20., 4.

70  Ör­kény Ist­ván: „Köl­tő a bí­ró előtt”. To­vább, 1947. má­jus 23., 8.

71  Gyár­fás Mik­lós: A lát­ha­tat­lan íté­let. Ha­la­dás, 1947. má­jus 22., 3.

72 „Vol­ta­kép­pen meg se szü­le­tett: so­ha nem volt köl­tő.” „S ha lett vol­na is, ha ő ír­ta vol­na akár a leg­szebb ma­gyar ver­se­ket, sür­gő­sen le ké­ne ta­gad­nunk, em­lé­ke­ze­tünk­ből ki­tö­röl­ni…” Ró­nai Mi­hály And­rás: Egy köl­tő ha­lá­lá­ról. Pes­ti Nap­ló, 1937. au­gusz­tus 8.

73  Gyár­fás: id. mű, uo.

74  „H” szig­nó­val: A szent meg a ra­jon­gó­ja. Nép­sza­va, 1945. má­jus 13.

75  Zsolt Bé­la: Min­den el­adó? Ha­la­dás, 1947. má­jus 29., 1.

76  Zsolt Bé­la hoz­zá­szó­lá­sa. Pes­ti nap­ló, 1937. au­gusz­tus.

77  Zsolt Bé­la: Min­den el­adó? – uo.

78  Az 1958-as Ál­lás­fog­la­lás ha­tá­sát vizs­gá­ló bel­ügyi je­len­tés egy év­ti­zed múl­tán így jel­le­mez­te Er­dé­lyit: „A né­pi­e­sek közt a leg­meg­rög­zöt­tebb fa­sisz­ta, na­ci­o­na­lis­ta be­ál­lí­tott­sá­gú sze­mély, aki be­ál­lí­tott­sá­gán sem­mit sem vál­toz­tat.” Je­len­tés a né­pi írók­ról – köz­li a 2000, 2002. szep­tem­ber.

79  Zelk Zol­tán: Köl­tő a vád­lot­tak pad­ján. Sza­bad­ság, 1947. má­jus 21., 2.

80  Er­dé­lyi Jó­zsef a Koz­ma ut­cai Gyűj­tő­fog­ház­ban volt, a Jobb II., I. em. 120. cel­lá­ban – MTAKK Ms 5595/78.

81  Er­dé­lyi le­ve­le le­á­nyá­nak, Ho­nor­nak – 1947. VIII. 2. – MTAKK Ms. 5596/137 b.

82  Er­dé­lyi le­ve­le Ho­nor­nak – 1948. febr. 23. hét­fő – MTAKK Ms 5596/140.

83  Er­dé­lyi le­ve­le fe­le­sé­gé­hez – 1948. már­ci­us 15. – MTAKK Ms. 5596/228.

84  NOT III. 2561/6./1947. szá­mú íté­le­te.

85  NOT íté­let in­do­ko­lá­sa uo.

86  Itt is pon­to­sí­ta­nunk kell Stan­deis­ky írá­sát, amely Er­dé­lyi egyé­ni am­nesz­ti­á­ját té­ve­sen ös­­sze kí­ván­ja kap­csol­ni a kom­mu­nis­ta párt­po­li­ti­ka am­nesz­tia-ren­de­le­té­vel: „A köl­tő sza­ba­don en­ge­dé­se ab­ba az am­nesz­tia­fo­lya­mat­ba il­lesz­ke­dett, amely­nek so­rán min­de­nek­előtt az erő­sza­kos cse­le­ke-­de­te­kért el­ítélt kom­mu­nis­ták előtt nyílt meg a bör­tön ka­pu­ja. Ek­kor, va­gyis a tel­jes kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­telt kö­ve­tő­en ke­rül­tek pél­dá­ul sza­bad­láb­ra a szen­te­si rend­őr­gyil­kos­ság el­ítélt­jei és a kun­ma­da­ra­si an­ti­sze­mi­ta pog­rom ag­rár­pro­le­tár részt­ve­vői” – St. 1. uo.

87  „Fér­jem – ha ké­sőbb jobb­ol­da­li esz­mé­ket szol­gált is mint az el­ső vi­lág­há­bo­rú utá­ni nem­ze­dék egyik leg­ere­de­tibb te­het­sé­ge, a mai né­pi köl­té­szet meg­in­dí­tó­ja volt, és ver­se­i­nek szo­ci­á­lis tar­tal­ma a leg­bal­ol­da­libb írók kö­zé ál­lí­tot­ta. Hogy ki­vá­ló író lé­té­re el­té­ve­lye­dett: em­be­ri gyar­ló­ság, amit ha jó­vá nem is te­het, de eny­hít az a kö­rül­mény, hogy ön­kén­tes je­lent­ke­zé­sé­vel ön­ma­ga kér­te bün­te­té­sét. Egész­sé­gi ál­la­po­ta rossz. Ré­gi re­u­má­ja, ba­ze­dov­ja, szív­gyen­ge­sé­ge, vé­gül nem utol­sósor­ban ko­ra, na­gyon meg­ne­he­zí­tik szá­má­ra a bör­tön­éle­tet.” Er­dé­lyi Jó­zsef­né ke­gyel­mi ké­rel­me.

88  Dr. Sár­kány György nép­ügyész ál­lás­pont­ja: „Bár min­den le­he­tő­sé­ge meg­volt an­nak, hogy nagy te­het­sé­gé­vel az iro­dal­mon ke­resz­tül a nép ér­de­ke­it szol­gál­ja, a fa­sisz­ta irány­za­tok meg­erő­sö­dé­sé­vel al­jas op­por­tu­niz­mus­ból el­árul­ta te­het­sé­gét, múlt­ját, és nemcsak kö­ve­tő­jé­vé, ha­nem fák­lya­hor­do­zó­já­vá vált a leg­al­pá­ribb, a leg­vér­lá­zí­tóbb uszí­tás­nak. Ál­lás­pon­tom sze­rint mind­az, amit a bí­ró­ság íté­le­te el­ítélt, te­het­sé­gé­vel és múlt­já­val kap­cso­lat­ban eny­hí­tő­ kö­rül­mény­ként mér­le­gelt, sú­lyos­bí­tó kö­rül­mény­ként lett vol­na mér­le­ge­len­dő, mert ha va­la­ki, úgy az el­ítélt volt az, aki fel­is­mer­het­te az igaz­sá-­got, és ne­ki mint né­pi szár­ma­zá­sú író­nak kel­lett vol­na a helyt­ál­lás­ban pél­dát mu­tat­ni. Ugyan­ak­kor, ami­kor pol­gá­ri szár­ma­zá­sú, ún. in­tel­lek­tu­el írók kö­ze­led­tek a mun­kásmoz­ga­lom­hoz, tö­mö­rül­tek a Már­ci­u­si Front­ba, az el­ítélt nem­csak hogy tá­vol tar­tot­ta ma­gát ezek­től a moz­gal­mak­tól, ha­nem el­ad­ta ma­gát a fa­sisz­ta nyi­las saj­tó­nak, és te­het­sé­gét a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb gaz­sá­ga szol­gá­la­tá­ba ál­lí­­tot­ta. Nyo­ma­té­ko­san esik az el­ítélt ter­hé­re az, hogy ép­pen or­szá­go­san el­is­mert te­het­sé­gé­re hi­vat­ko­zott a nyi­las saj­tó, és büsz­kél­ked­he­tett ve­le. Az el­ítélt bű­nös­sé­ge egé­szen más fo­kú, mint pl. Bá­gyo­ni Vá­ró An­dor vagy más nyi­las toll­for­ga­tók és te­het­ség­te­len akar­no­ko­ké, mert ezek sok­kal ki­sebb mér­ték­ben be­fo­lyá­sol­ták a köz­vé­le­ményt, mint az el­ítélt. Nem hi­vat­koz­ha­tik az el­ítélt a nyo­mo­rá­ra vagy ér­zé­keny­sé­gé­re, mert az iga­zi em­be­rek, az iga­zi ma­gya­rok és iga­zi köl­tők, mint pl. Jó­zsef At­ti­la nem­hogy nem sze­gőd­tek a fa­sisz­ta uszí­tás szol­gá­la­tá­ba, ha­nem él­har­co­sai vol­tak és ma­rad­tak az em­be­ri­ség jobb éle­té­ért foly­ta­tott küz­de­lem­ben. Az el­ítélt azon vé­de­ke­zé­se, hogy ő ko­ra gyer­mek­ko­rá­tól kezd­ve fer­tőz­ve volt az an­ti­sze­mi­tiz­mus­tól, s ez rob­bant ki sze­mé­lyes sé­rel­me foly­tán, ki­zá­ró­lag per­tech­ni­kai ok­ból szü­le­tett. Az el­ítélt köl­tői múlt­ja bi­zo­nyít­ja, hogy 1930-as éve­kig nem volt nyo­ma en­nek a gyű­lö­let­nek írá­sa­i­ban, csak ak­kor jött elő, ami­kor ez di­vat volt és ér­vé­nye­sü­lé­si le­he­tő­ség. Épp­úgy nem fo­gad­ha­tó el őszin­té­nek meg­bá­ná­sa és ön­kri­ti­ká­ja. Va­jon mi kész­tet­te az el­ítél­tet an­nak fel­is­me­ré­sé­re, hogy rossz úton jár? Ami­kor az el­ítélt a leg­uszí­tóbb ver­se­it ír­ta, már min­den­ki tud­ta, hogy a fa­sisz­ta há­bo­rú egyik cél­ki­tű­zé­se a tíz­mil­li­ós eu­ró­pai zsi­dó­ság tel­jes ki­ir­tá­sa. Ezt Hit­ler rá­di­ó­ban és saj­tó­ban nyíl­tan han­goz­tat­ta. Ek­kor már a ma­gyar zsi­dó­ság sok tíz­ezer ál­do­za­ta pusz­tult el a mun­ka­szol­gá­lat­nak ne­ve­zett rab­szol­ga­ság­ban, és út­ban volt a ha­zai zsi­dó­ság tel­jes ki­ir­tá­sa. Ezt sür­get­te, ezt kö­ve­tel­te és er­re ké­szí­tet­te elő min­den­ki­nél ered­mé­nye­seb­ben az el­ítélt. Ilyen fel­fo­gá­sú em­bert va­jon mi kész­te­tett meg­bá­nás­ra? Nem fo­gad­ha­tom el őszin­té­nek az el­ítélt ön­kén­tes je­lent­ke­zé­sét sem. Ő a né­pi de­mok­ra­ti­kus Ro­má­ni­á­ból jött ha­za, te­hát oly or­szág­ból, amely a há­bo­rús bű­nö­sö­ket Ma­gyar­or­szág­nak ki­ad­ja. Ezt kí­ván­ta meg­előz­ni, és mi­u­tán bű­nét ta­gad­ni nem tud­ta, hi­szen a tár­gyi bi­zo­nyí­té­kok ren­del­ke­zés­re áll­tak, kí­ván­ta a bí­ró­ság­gal el­hi­tet­ni az őszin­te meg­bá­nást. Rá kell mu­tat­nom ar­ra, hogy nem­csak a Szov­jet­unió, ha­nem a há­bo­rús bű­nö­sök­kel szem­ben elég­gé saj­ná­la­tos mó­don oly el­né­zést és ke­gyel­met gya­kor­ló nyu­gat-eu­ró­pai ál­la­mok, pl. Fran­cia­or­szág és Bel­gi­um, szá­zá­val ítél­ték ha­lál­ra és vé­gez­ték ki a kol­la­bo­ráns új­ság­író­kat, író­kat és köl­tő­ket, mert fel­is­mer­ték, hogy min­den­ki­nél na­gyobb fe­le­lős­ség ter­he­li a szel­lem em­be­re­it, mert csak az ő szisz­te­ma­ti-­kus uszí­tá­suk tet­te al­kal­mas­sá a szé­les köz­vé­le­ményt a fa­siz­mus mér­gé­nek be­fo­ga­dá­sá­ra és ar­ra, hogy a föl­iz­ga­tott, föl­lá­zí­tott tö­me­gek nem­csak vak esz­kö­zé­vé vál­tak a ná­ci bi­tan­gok­nak, ha­nem ön­te­vé­ke­nyen is, meg­győ­ző­dés­sze­rű­en vet­ték ki ré­szü­ket az em­ber­te­len­sé­gek­ből. Er­dé­lyi Jó­zsef mű­kö-­dé­se nél­kül nem ke­rül­he­tett vol­na sor a Don mel­let­ti ál­la­ti ke­gyet­len­ke­dé­sek­re és a Du­na par­ti mé­szár­lá­sok­ra.”

89  Ezt a dá­tu­mot az ügyészi ira­tok tar­tal­maz­zák. Ugyan­ak­kor is­meretes egy 1948. jú­ni­us 10-én kelt táv­irat, amely­ben le­á­nya ér­te­sí­tet­te fe­le­sé­gét a sza­ba­du­lás­ról: „Apu­ka es­te ha­za­ér­ke­zett. Ha­ma­ro­san megy” – MTAKK Ms 5596/239.

90  Er­dé­lyi le­ve­le fe­le­sé­gé­hez – 1948. VI. 11. – MTAKK Ms. 5596/238.

91  Gyár­fás Mik­lós: A köl­tő nem tér­het vis­­sza. Ha­la­dás, 1948. jú­li­us 15., 5.

92  Uo.

93  Var­ga Lász­ló: „For­ra­dal­mi tör­vé­nyes­ség”. Jog­szol­gál­ta­tás 1945 után Ma­gyar­or­szá­gon. Be­szé­lő, 1999. no­vem­ber.

  94  Bibó Ist­ván: A ma­gyar de­mok­rá­cia vál­sá­ga. 1986, Magvető, II. kö­tet. 37.

  95  Nemcsak Ko­vács Bé­la párt­fő­tit­kár­ra kell gon­dol­nunk, ha­nem a Kis­gaz­da­párt­nak a kom­mu­nis­ták­kal szem­ben komp­ro­mis­­szum­kép­te­len tag­ja­i­ra is, a zö­mé­ben fon­tos tiszt­sé­get vi­se­lő 260 (!) le­tar­tóz­ta­tott­ra, az „ap­ró­szen­tek­re”. „A Mis­téth-per­nek két fő cél­ja volt. Egy­részt, hogy meg­tör­jék az FKgP tár­sa­dal­mi szer­ve­ze­té­nek, a Pa­raszt­szö­vet­ség­nek a be­fo­lyá­sát, más­részt hogy komp­ro­mit­tál­ják Nagy Fe­ren­cet és Ko­vács Bé­lát. A per elő­ké­szí­té­sé­nek na­gyobb je­len­tő­sé­ge volt, mint ma­gánk a per­nek. Az 1947. ja­nu­ár ele­jén kez­dő­dő, fi­a­tal kis­gaz­da po­li­ti­ku­so­kat, kép­vi­se­lő­ket érin­tő le­tar­toz­ta­tá­sok egy­részt sok­kol­ták a pár­tot, más­részt a le­tar­tóz­ta­tot­tak­ból erő­szak­kal ki­sze­dett val­lo­má­sok ki­fe­je­zet­ten Ko­vács Bé­la, majd Nagy Fe­renc el­len irá­nyul­tak (irá­nyít­tat­tak). Ezt mu­tat­ja az is, hogy ami­kor Mis­téth End­re és 43 tár­sá­nak pe­re 1947. jú­ni­us 12-én meg­kez­dő­dött, már ál­lam­csín­­nyel el­tá­vo­lí­tot­ták a ha­ta­lom­ból Nagy Fe­ren­cet is.” – Pa­la­sik Má­ria: A „Ma­gyar Kö­zös­ség” ügy és ta­nul­sá­gai. A jog­ál­la­mi­ság meg­te­rem­té­sé­nek kí­sér­lete és ku­dar­ca Ma­gyar­or­szá­gon, 1944–1949. Bu­da­pest, 2000, Napvilág, 194–229.

  96  Már­kus Bé­la: Egy író, aki­nek ud­va­rol­tak. Szél­jegy­ze­tek Il­­lyés mun­kás­sá­gá­nak 1945–48 kö­zöt­ti meg­íté­lé­sé­hez. Al­föld, 1982, 11. szám, 63–64.

  97  Stan­deis­ky Éva: A né­pi írók és a kul­túr­po­li­ti­ka az 1950-es évek­ben – www.rev.hu/tanulmányok (to­váb­bi­ak­ban: St. 2). Itt je­gyez­zük meg, hogy a Ré­vai ál­tal igé­nyelt „ön­kri­ti­kus” vers meg­szü­le­tett és így 1954 feb­ru­ár­já­ban is­mét nap­vi­lá­got lát­hat­tak ver­sei Ma­gyar­or­szá­gon, az Iro­dal­mi Új­ság­ban. Er­dé­lyi lé­nye­gé­ben ezt az egyet­len – a Vis­­sza­té­rés cí­mű köl­te­mény – kí­sér­le­tet tet­te a vissza­té­rés­hez a kom­mu­nis­ták ál­tal fel­té­te­lül sza­bott ön­kri­ti­kai szem­be­né­zés­re, ahogy Fü­löp Lász­ló is ír­ja, igen ké­sőn, 1954-ben, s nyil­ván a ha­ta­lom nyo­má­sá­ra. „Jel­lem­ző fej­le­mény, hogy ez az ön­ta­nú­sí­tás hos­­szú idő el­tel­té­vel, csak az iro­dal­mi élet­be va­ló tény­le­ges vis­­sza­té­rés al­kal­má­ból fo­gal­ma­zó­dott meg, az ad­di­gi fö­löt­tébb ter­mé­keny al­ko­tó évek­ben lé­nye­gé­ben sem­mi­fé­le előz­mé­nye nincs en­nek az egy­ér­tel­mű szem­be­né­zés­nek, egye­nes be­szé­dű le­szá­mo­lás­nak; ki­tért elő­le a köl­tő. És ugyan­csak be­szé­des tü­net, hogy el­ma­rad a foly­ta­tás is: a Vis­­sza­té­rés egyet­len al­kal­mat je­len pusz­tán (ki­eme­lé­sek – P. B.), ma­gá­ban áll, me­lyet al­ko­tó­ja egy­szer s min­den­kor­ra ér­vé­nyes, min­dent he­lyet­te­sí­tő el­in­té­zés­nek te­kint, s ily mó­don hi­ány­ta­lan tel­jes­sé­gű gesz­tus­nak érez” – Fü­löp Lász­ló: id. mű, 180–182. A Vis­­sza­té­rés cí­mű ver­set egy má­sik­kal együtt (Arany­as­­szony) a mün­che­ni Lá­tó­ha­tár egy rö­vid meg­em­lé­ke­zés kí­sé­re­té­ben 1954 már­ci­u­sá­ban új­ra­kö­zöl­te, így Er­dé­lyi nem­csak a ma­gyar­or­szá­gi, ha­nem a me­ne­kült ma­gyar­ság nyu­ga­ti saj­tó­já­ban is szin­te ez­zel egyi­de­jű­leg ju­tott nyil­vá­nos­ság­hoz. A Lá­tó­ha­tár 1954. má­ju­si, 3. szá­má­ban az­tán Vá­mos Im­re rész­le­te­sen fog­lal­ko­zott Er­dé­lyi Jó­zsef sze­re­pé­vel, amely írás ter­mé­sze­te­sen vi­tát vál­tott ki az emig­ráns ma­gya­rok kö­zött, amely egy-egy el­íté­lő és egyet­ér­tő ol­va­sói le­vél ke­re­té­ben he­lyet is ka­pott a szep­tem­be­ri szám­ban.

  98  St. 1. uo.

  99  „Luk­ács leg­ke­mé­nyebb vi­ta­part­ner­ét, Zsolt Bé­lát pol­gá­ri hu­ma­nis­ta meg­győ­ző­dé­se és szo­ci­á­lis igaz­ság­ér­ze­te so­dor­ta már-már ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­be. Jól ér­zé­kel­te, hogy az an­ti­ka­pi­ta­lis­ta ha­tal­mi erők fe­lül­ke­re­ke­dé­se nö­vel­te a tár­sa­da­lom­ban amúgy is meg­le­vő zsi­dó­el­le­nes­sé­get, s a né­pi­ek és a kom­mu­nis­ták kö­zött 1947 ta­va­szán meg­úju­ló kap­cso­lat kü­lö­nö­sen ez utób­bi párt­ban hoz­ta fel­szín­re az ad­dig több­nyi­re le­foj­tott an­ti­sze­mi­tiz­must. Nem a zsi­dó nagy­tő­kést, ha­nem a zsi­dó kis­pol­gárt véd­te, és nem tett kü­lönb­sé­get a fa­siz­mus ál­do­za­tai kö­zött. A de­mok­ra­ta Zsolt és az an­ti­de­mok­ra­ta Lu­kács nem egy nyel­vet be­szél­tek” – Stan­deis­ky id. mű, uo.

100  Lásd er­ről pél­dá­ul Sa­la­mon Kon­rád: A har­ma­dik út küz­del­me. Né­pi moz­ga­lom, 1947–1987. Bu­da­pest, 2002, Korona Kiadó, 129.

101  Cs. Sza­bó Lász­ló: Nagy vá­ra­ko­zá­sok, na­gyobb csa­ló­dá­sok. A ma­gyar iro­da­lom 1945 és 1948 kö­zött. Új Lá­tó­ha­tár, 1981, 1. szám, 16.

102  „Fél gú­nyo­san, fél in­ge­rül­ten egy­más közt azt mon­do­gat­tuk ak­kor, hogy ün­nep­nap­juk az len­ne, ha az Ok­to­gon tér lám­pa­va­sa­in lóg­na Er­dé­lyi Jó­zsef és Sin­ka Ist­ván mel­lett Né­meth Lász­ló, Ko­do­lá­nyi Já­nos, Sza­bó Lő­rinc, sőt! mi­vel a vas elég te­her­bí­ró, ta­lán rá­tét­nek Il­­lyés Gyu­la s a né­pi­ek­kel al­ka­lom­ként ös­­sze­dol­go­zó, ur­bá­nus Cs. Sza­bó is” – Cs. Sza­bó Lász­ló: id. mű, uo.

103  Hu­szár Ti­bor in­ter­jú­ja Bibó Ist­ván­nal – id. mű, 84.

104  Uo.

105  Lásd er­ről Bor­bán­di: id. mű, 75.

106  A szer­ző itt va­ló­szí­nű­leg té­ve­dett, hi­szen a né­gyes ta­lál­ko­zó egyik sze­rep­lő­je nem Rá­ko­si, ha­nem Luk­ács György volt. Igaz ez így már nem olyan mu­ta­tós – P. B.

107  St. 1. uo.

108  „Már­ta is mond­ta már: úgy lát­ja, Ré­vai meg akar is­mer­ni. Egyik pes­ti utam alatt Il­­lyés hoz­ta össze a ta­lál­ko­zót. Ré­vai la­ká­sán gyűl­tünk ös­­sze, ak­kor még Zug­ló­ban la­kott. Il­­lyés, ő, én, a ne­gye­dik Lu­kács György. Il­­lyés in­tett, hogy vi­gyáz­zak, s el ne ra­gad­tas­sam ma­gam” – Né­meth Lász­ló: Ho­mály­ból ho­mály­ba – uo. II. köt., 52. vagy ugyan­ez: „Már­ta út­ján Ré­vai is ta­lál­ko­zás­ra hí­vott fel. Tán okos do­log vol­na egy­szer ös­­sze­ül­ni ve­le. Hi­szen mi mind a ket­ten ugyan­azt akar­juk: hogy Ma­gyar­or­szág en­gem el­fe­led­jen” – Né­meth Lász­ló le­ve­le Il­­lyés Gyu­lá­hoz – 1947. feb­ru­ár 25. – Né­meth Lász­ló éle­te le­ve­lek­ben, 1914–1948. – 1993, Mag­ve­tő–Szép­iro­dal­mi, 600.

109  Idé­zi Kab­de­bó Ló­ránt: Egy esz­mé­let tör­té­ne­te. Sza­bó Lő­rinc: Bí­rók­hoz és ba­rá­tok­hoz. 1990, Magvető, 290.

110  Bor­bán­di: id. mű, 75.

111  Ré­vai Jó­zsef: Az ös­­sze­es­kü­vés ta­nul­sá­gai. Tár­sa­dal­mi Szem­le, 1947. már­ci­us, 167.

112  Né­meth Lász­ló: Ho­mály­ból ho­mály­ba. Uo. II. köt., 52.

113  Lásd pél­dá­ul egyik ko­ráb­bi nap­ló­be­jegy­zés­ét: „Es­te Rá­ko­si, Gerő, Ré­vai. A cik­kem so­kat ár­ta­na kül­po­li­ti­ka­i­lag, azt le­het­ne ki­ol­vas­ni be­lő­le, itt ölik, ül­dö­zik az ér­té­ket. Hát nem? Ők nem! Ak­kor már­is el­ér­tem a cé­lom, nem ra­gasz­ko­dom a köz­lés­hez. Te­hát: sem Sza­bó­nak, sem Né­meth­nek nem es­het ba­ja, Ta­má­si­nak, Ko­do­lá­nyi­nak, Fé­já­nak sem (utób­bit ők mond­ták). De egyen­lő­re ne ír­ja­nak, gusz­tus­ta­lan len­ne az »át­ál­lá­suk« ilyen hir­te­len.” Il­­lyés Gyu­la: Nap­ló, 1929–1945, má­jus 9., 361.

114  Ezt a tényt, Stan­deis­ky és a ve­le egy vé­le­mé­nyen levők ked­vé­ért tá­mas­­szuk alá egy újabb ada­lék­kal, egy olyan for­rás­sal, amely az öt­ve­nes évek vé­gén ke­let­ke­zett, s amely a né­pi­ek­től ab­szo­lút füg­get­len­nek te­kint­he­tő: „Ki­je­len­té­se­it, vag­dal­ko­zá­sa­it írótár­sai nem is ve­szik ko­mo­lyan. Sú­lya a né­pi­e­sek tá­bo­rá­ban nincs. A töb­bi­ek mint­egy a né­pi­e­sek­hez tar­to­zó tör­té­nel­mi em­lé­ket ke­ze­lik… »Tud­ja ró­lam min­den­ki, hogy nem va­gyok egé­szen be­szá­mít­ha­tó, hogy sok­szor za­vart az agyam is…« Er­dé­lyi Jó­zsef­nek a már hos­­szú idő óta az ab­nor­ma­li­tás ha­tá­rán moz­gó ma­ga­tar­tá­sa ar­ra mu­tat, hogy alig­ha lesz ké­pes a leg­ki­sebb mér­ték­ben is el­sza­kad­ni je­len­le­gi ma­ga­tar­tá­sá­tól” – Je­len­tés a né­pi írók­ról. A Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um II/5 e al­osz­tá­lyá­nak je­len­té­se a né­pi írók­ról az MSZMP Ál­lás­fog­la­lá­sát kö­ve­tő­en – 1958. de­cem­ber 11. – köz­li a 2000, 2002. szep­tem­be­ri szá­ma.

115  Bibó Ist­ván: Le­vél Bor­bán­di Gyu­lá­hoz. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok. 1986, Magvető, III. kö­tet, 359.

116  A zsi­dó­ság és a né­pi-ur­bá­nus vi­ta. Be­szél­ge­tés Fej­tő Fe­renc­cel. Szá­zad­vég, 1990, 2. szám, 132.

117  Lásd er­ről Mo­nos­to­ri Im­re: A Né­meth Lász­ló-re­cep­ció tör­té­ne­té­nek főbb kér­dé­sei 1945 után. Kor­társ, 2001, 2–3. szám.

118  En­nek nagy­sze­rű iro­dal­mi meg­nyil­vá­nu­lá­sa Né­meth Husz-drá­má­ja, amely­nek ke­let­ke­zés­tör­té­ne­tét nagy­sze­rű pon­tos­ság­gal dol­goz­ta fel Mo­nos­to­ri Im­re „…ahogy a szel­lem fe­lel­het a ha­ta­lom­nak” cí­mű ta­nul­má­nyá­ban – Új For­rás, 1996, 7. szám.

119  Né­meth Lász­ló le­ve­le Il­­lyés Gyu­lá­nak. Né­meth Lász­ló éle­te le­ve­lek­ben – uo. 603.

120 Ma már tud­juk, hogy ez utób­bi kö­vet­ke­zett be. Vár­ko­nyi Nán­dor le­ve­le Né­meth Lász­ló­nak – 1947. áp­ri­lis 14. – Né­meth Lász­ló éle­te le­ve­lek­ben, 1914–1948. Bu­da­pest, 1993, Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 608.

121  Lásd er­ről pél­dá­ul Gre­zsa Fe­renc: Né­meth Lász­ló vá­sár­he­lyi kor­sza­ka. 1979, Szépirodalmi, 30–36.

122  Zsolt Bé­la: Ér­de­kes ta­lál­ko­zó. Ha­la­dás, 1947. áp­ri­lis 10., 1.

 

 

 

 

 

KULCSÁR ISTVÁN

 

Hozzászólás Babus Antal

József Attila 1945 és 1962 közötti szovjetunióbeli recepciója című tanulmányához

 

 

En­ged­tes­sék meg, hogy mint a ta­nul­mány­ban több­ször hi­vat­ko­zott és idé­zett sze­mély hoz­zá­szól­jak Ba­bus An­tal­nak a fo­lyó­irat idei 6. szá­má­ban Jó­zsef At­ti­la 1945 és 1962 közötti szov­jet­uni­ó­be­li re­cep­ci­ó­ja cím­mel meg­je­lent ta­nul­má­nyá­hoz.

Elő­re­bo­csá­tom, hogy a dol­go­za­tot na­gyon ér­de­kes, út­tö­rő jel­le­gű, hé­zag­pót­ló mun­ká­nak tar­tom, amely­nek szer­ző­je óri­á­si anya­got te­kin­tett át. Kö­vet­kez­te­té­se­i­nek nagy ré­szé­vel tel­je­sen egyet­ér­tek.

Ugyan­ak­kor úgy vé­lem, hogy egyes – leg­alább­is en­gem érin­tő – pon­tok­ban el­ra­gad­ta a fan­tá­zi­á­ja, és meg­ala­po­zat­lan fel­té­te­le­zé­sek­be bo­csát­ko­zott.

Ba­bus rész­le­te­sen idé­zi azt a le­ve­le­met, ame­lyet a le­nin­grá­di egye­tem ötö­dik év­fo­lya­mos hall­ga­tó­ja­ként ír­tam, és amely­ben szó­vá tet­tem, hogy Hi­das An­tal és kö­re (az 1950-es évek­ről van szó) fel­há­bo­rí­tó mó­don le­be­csü­li Jó­zsef At­ti­la mun­kás­sá­gát, ha­mis szín­ben tün­te­ti fel vi­lág­né­zet­ét, il­let­ve a mun­kás­moz­ga­lom­ban be­töl­tött sze­re­pét. E le­vél ki­vo­na­ta a „min­den­ha­tó” D. V. Po­li­kar­pov­nak, a Szov­jet Írók Szö­vet­sé­ge ak­ko­ri tit­ká­rá­nak az író­asz­tal­ára ke­rült.

A ta­nul­mány szer­ző­je előbb „alul­ról jö­vő”, „ma­gán­kez­de­mé­nye­zés­nek” ne­ve­zi le­ve­le­met, „bá­tor­nak” azt, aho­gyan „né­ven ne­ve­zem a vét­ke­se­ket”, „el­is­me­rés­re mél­tó­nak” ak­ko­ri ki­ál­lá­so­mat Jó­zsef At­ti­la mel­lett. Né­hány be­kez­dés­sel ké­sőbb vi­szont mind­ezt agyon­üti az­zal a spe­ku­lá­ci­ó­val, hogy le­ve­lem ta­lán még­sem egyé­ni kez­de­mé­nye­zés­ből szü­le­tett, ha­nem – mi­vel azt anyám nő­vé­re, Fa­ze­kas Er­zsé­bet, ne­tán an­nak fér­je, Gerő Er­nő su­gall­ta – eset­leg pár­ton be­lü­li vi­ták, le­szá­mo­lá­si szán­dé­kok hú­zód­tak meg mö­göt­te. „Nem va­ló­szí­nű – ál­lít­ja Ba­bus An­tal – hogy Kul­csár csu­pán sze­mé­lyes in­dí­ték­ból meg­koc­káz­tat­ta vol­na egy ilyen le­vél meg­írá­sát”, majd a „Kul­csár­ra és az eset­leg mö­göt­te ál­lók­ra” vo­nat­ko­zó fel­té­te­le­zé­sek­be bo­csát­ko­zik.

Nos, hat év­ti­zed múl­tán nem me­rem ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­ta­ni, hogy nagy­né­ném­mel vagy a fér­jé­vel so­ha­sem be­szél­tem Jó­zsef At­ti­lá­ról vagy Hi­das An­tal­ról. Egy­sze­rű­en nem em­lék­szem rá. Azt vi­szont ki­je­lent­he­tem, hogy er­ről a le­vél­ről bi­zo­nyo­san nem kon­zul­tál­tam ve­lük, sőt, édes­anyám­mal sem. Nem is te­het­tem vol­na, mi­vel a le­ve­let áp­ri­lis­ban ír­tam, hét hó­nap­pal azu­tán, hogy a nyá­ri szü­ne­tet kö­ve­tő­en vis­­sza­utaz­tam Bu­da­pest­ről Le­nin­grád­ba. Most meg­néz­tem anyám­mal ak­ko­ri­ban vál­tott le­ve­le­i­met is: nem­hogy elő­ző­leg, még utó­lag sem esik ben­nük szó a Jó­zsef At­ti­la ügyé­ben írott le­ve­lem­ről.

Tel­je­sen sa­ját kez­de­mé­nye­zé­sem­ből szü­le­tett le­ve­lem meg­írá­sa­kor egyéb­ként egy pil­la­na­tig sem gon­dol­tam ar­ra, hogy az – Ba­bus sza­va­i­val él­ve – „ka­lóz­ak­ció”, és hogy én va­la­mi­fé­le bá­tor vagy koc­ká­za­tos tet­tet haj­tok vég­re. A „fé­nyes szel­lők” szel­le­mé­ben szo­ci­a­li­zá­lód­va, na­iv hit­tel úgy vél­tem: kö­te­les­sé­gem be­le­szól­ni min­den­be, amit rossz­nak, vagy az Ügy szem­pont­já­ból ká­ros­nak íté­lek. Az ­iránt pe­dig a leg­ki­sebb két­sé­gem sem volt, hogy a Jó­zsef At­ti­la és köl­té­sze­te meg­íté­lé­sé­ben mu­tat­ko­zó Hi­das-vo­nal rossz­in­du­la­tú és ha­zug. Ki­zá­ró­lag en­nek pró­bál­tam han­got ad­ni, ta­lán túl he­ve­sen is, ami ab­ból szár­ma­zott, hogy Jó­zsef At­ti­lá­nak – apám és anyám ba­rát­já­nak – a csa­lá­dunk­ban ural­ko­dó kul­tu­szá­ban nőt­tem fel. (Apám­tól nem egy­szer hal­lot­tam Hi­das An­tal és Jó­zsef At­ti­la konf­lik­tu­sá­ról, igaz, apám ezt el­ső­sor­ban ma­gán­éle­ti té­nye­zők­kel ma­gya­ráz­ta, amit Ba­bus most elég meg­győ­ző­en cá­fol.)

A ta­nul­mány szer­ző­je ab­ból is kö­vet­kez­te­té­se­ket pró­bál le­von­ni, hogy nem köz­vet­le­nül 1952-ben, a Jó­zsef At­ti­la mun­kás­sá­gát szűk­keb­lű­en be­mu­ta­tó, Hi­das-fé­le Ma­gyar Köl­tők An­to­ló­gi­á­já­nak meg­je­le­né­se után, ha­nem csak há­rom év­vel ké­sőbb ír­tam meg azt a bi­zo­nyos le­ve­let. En­nek több oka is van. Az el­ső: az 1955-re már ki­ala­kult „ol­va­dás”, amely­nek ide­jén már fel­tét­le­nül ér­de­mes­nek tűnt meg­ír­ni egy ilyen le­ve­let. A má­so­dik: ak­ko­ri­ban ke­rült a ke­zem­be és há­bo­rí­tott fel mély­sé­ge­sen a kár­pát­al­jai ma­gyar nyel­vű kö­zép­is­ko­lák Hi­das ál­tal jó­vá­ha­gyott iro­da­lom tan­köny­ve, amely­ben az orosz és uk­rán szer­zők mel­lett mind­ös­­sze négy ma­gyar író sze­re­pelt, még­pe­dig Pe­tő­fi Sán­dor, Zal­ka Má­té, Hi­das An­tal és Il­lés Bé­la. Vé­gül és leg­fő­kép­pen: Jó­zsef At­ti­la szü­le­té­sé­nek kö­zel­gő 50. év­for­du­ló­ját ki­vá­ló ap­ro­pó­nak tar­tot­tam a le­vél meg­írá­sá­hoz.

Úgy vé­lem, Ba­bus An­tal meg­ta­ka­rít­hat­ta vol­na ma­gá­nak a fá­rad­sá­got, hogy mind­ezek­be a fel­té­te­le­zé­sek­be és ta­lál­ga­tá­sok­ba bo­csát­koz­zon. Ele­gen­dő lett vol­na fel­hív­nia en­gem te­le­fo­non, és én szí­ve­sen el­mond­tam vol­na ne­ki mind­azt, amit a fen­ti­ek­ben le­ír­tam.

Nem Ba­bus­sal vi­táz­va sze­ret­ném még az imén­tiek­hez hoz­zá­ten­ni, hogy ké­sőbb meg­ta­nul­tam Hi­das An­talt és Kun Ág­nest tisz­tel­ni is. Ami­kor az ’50-es évek vé­gén moszk­vai tu­dó­sí­tó­ként Leo­nyid Mar­ti­nov­val, a XX. szá­zad egyik leg­ki­vá­lóbb orosz köl­tő­jé­vel és több más, a Hi­das-há­zas­pár ál­tal a ma­gyar köl­té­szet át­ül­te­té­se ügyé­nek meg­nyert mű­for­dí­tó­val be­szél­get­tem, meg­ér­tet­tem, hogy a Ma­gyar Köl­té­szet An­to­ló­gi­á­já­nak lét­re­ho­zá­sá­val, ál­ta­lá­ban a ma­gyar iro­da­lom szov­jet­uni­ó­be­li meg­is­mer­te­té­sé­ben be­töl­tött sze­re­pük­kel két­ség­te­le­nül nagy ér­de­me­ket sze­rez­tek. Mar­ti­nov pél­dá­ul el­be­szél­te, mi­lyen ala­pos gon­dos­ság­gal ké­szí­tet­te el Kun Ág­nes a nyers­for­dí­tá­so­kat, mi­lyen tü­re­lem­mel ol­vas­ta fel Hi­das új­ra és új­ra ere­de­ti­ben a ma­gyar ver­se­ket, hogy rit­mu­su­kat be­lop­ja a mű­for­dí­tók fü­lé­be, hogy mun­ka köz­ben bár­mi­kor, akár éj­sza­ka is fel­hív­hat­ták a há­zas­párt nem tel­je­sen meg­ér­tett rész­le­tek tisz­tá­zá­sa vé­gett. Mind­ez ter­mé­sze­te­sen a leg­ki­sebb mér­ték­ben sem men­ti Hi­das An­tal nyil­ván irigy­ség­ből fa­ka­dó J. A.-fó­bi­á­ját és an­nak hos­­szan ha­tó szo­mo­rú kö­vet­kez­mé­nye­it. Nem sze­ret­ném azon­ban, ha az egyéb­ként sem ki­ma­gas­ló ké­pes­sé­gű köl­tő ki­zá­ró­lag ilyen mi­nő­sé­gé­ben vo­nul­na be az iro­dal­mi köz­tu­dat­ba, és aho­gyan Hor­ger An­tal nyel­vész­pro­fes­­szor ne­ve hal­la­tán is job­bá­ra csak azt idé­zi fel a nagy­kö­zön­ség, hogy az egye­tem fu­ra ura volt, aki nem akar­ta ta­nár­nak lát­ni Jó­zsef At­ti­lát, Hi­das­ról is csu­pán azt tud­ná az utó­kor, hogy min­den ere­jé­vel ár­tott J. A. szov­jet­uni­ó­be­li meg­is­mer­te­té­sé­nek.