KISS GY. CSABA

Történelem és nemzeti héroszok a közép-európai himnuszokban

 

Édes hazánk, Litvánia,

hősök szülőföldje,

dicső múltad bizalommal

szívünket betöltse.

(Szedő Dénes fordítása)

 

 

Vincas Kudirka litván költőnek 1898-ban jelent meg az a verse, melyet húsz évvel később a fölszabadult Litvánia nemzeti himnusz rangjára emelt. Azok közé a költemények közé tartozik – a XIX. században Közép-Európában számtalan rokona született –, amelyek invokációja a hazához, a nemzethez szól. A költemény idézett első versszakában Litvánia a héroszok földje; vagyis itt a haza első és legfontosabb jellemzője, hogy hős fiai születtek a múltban. Tudnivaló, hogy a nemzeti mitológia kiemelten fontos szövegeinek számítanak azok a versek, amelyeket a közmegegyezés, nem egy esetben pedig a jog is, nemzeti himnusszá nyilvánított. Ahogy Maria Delaperriere tanulmányában olvashatjuk: “Egy nemzet szimbolikus reprezentációinak sorában a himnuszok különleges helyet foglalnak el, abban a mértékben, ahogy közvetlenül kapcsolódnak kollektív rítusokhoz.”

Ez alkalommal a nemzeti himnuszok történelmi dimenzióját kívánom vizsgálni, mindenekelőtt pedig a versekben szereplő történelmi személyeket és az általuk kifejezett jelképiséget. Abból a föltevésből kiindulva, hogy a nemzet héroszainak e szövegekben megjelenő együttese sajátos “szoborcsoportot”, szűkebb vagy tágabb nemzeti panteont alkot, és ezt az együttest a nemzeti mitológia kontextusában lehet valójában értelmezni. A nemzeti mitológia jelenségét a modern nemzetté válás meghatározóan fontos jelenségének tarthatjuk. Amikor elkezdődik a nemzet “teremtésének”, konstruálásának a munkája, a nemzetépítők kisebb vagy nagyobb tudatossággal létrehozzák azokat a narratívumokat, amelyek az új típusú kulturális közösséggel való azonosulást szolgálták. Ezeknek a szövegeknek a nagy része par excellence szépirodalmi mű, de van közöttük nem kis számban politikai értekezés, vitairat, publicisztikai írás is. A nemzeti mitológiaként olvasható szövegek a nemzettel való azonosulást segítik elő a szocializáció különböző csatornáin keresztül, a családtól kezdve a templomon át az iskoláig. Kisebb-nagyobb mértékben egymáshoz kapcsolódó narratívákról van szó, amelyek gazdag jelképi értékű történetekben adnak magyarázatot a szóban forgó – megteremtendő – modern nemzet eredetéről, honfoglalásáról, honalapításáról, a nemzet földrajzi (térbeli) “szent helyeiről” és múltjának emlékezetes eseményeiről, jeles hőseiről. Azért beszélünk megteremtendő nemzetről, mert ezek a történetek bizonyos értelemben maguk is hozzák létre a nemzetet. Ha a nemzet elképzelt (“imagined”), kitalált közösség – ami részben igaz –, akkor “kitalálásában”, az elképzelt nemzet megrajzolásában pótolhatatlan szerepe van ezeknek az elbeszéléseknek.

Amiképpen a klasszikus mitológia fontos fejezetét alkotják a “hérosztörténetek”, úgy a modern nemzet mitológiájában is nagyon fontos mozzanat a nemzeti pantheon vagy Wallhalla megteremtése. A XIX. században a romantika, majd a historizmus művészeti irányzata gyakorta alkotta meg a nemzet hőseinek a “csarnokát” a különböző művészeti ágazatokban. Látványos példája az ilyen pantheonoknak a budapesti Hősök terén álló millenniumi szoboregyüttes. Elől a hét honfoglaló magyar vezér lovas szobra, mögöttük pedig két oszlopsorban a magyar uralkodók. A magyar honfoglalás ezredik évfordulójára készült nagyszabású emlékmű a honalapítás és az állami folyamatosság jelentőségét volt hivatva kifejezni. A hét magyar törzs vezérének a neve a középkori krónikákból volt ismeretes, az uralkodók kiválasztását a kulturális emlékezet kánonja határozta meg. Nyilvánvaló, hogy ez a kánon általában szoros kapcsolatban van elkészítésének az idejével, az adott kor nemzeti szimbolika iránti követelményeivel; vagyis attól függ, hogy milyen politikai üzenete lehet akkor a pantheonba kiválasztott alakoknak, hogy milyen az a közönség, az a befogadói közeg, amelyhez szólni kíván a nemzeti hősök csarnoka. 1896-ban Habsburg királyok szobrai zárták a sort, és az uralkodó Ferenc József volt az utolsó. A kommunista hatalomátvétel és a szovjet hódoltság állandósulása után az oszlopsor utolsó öt alakját, a Habsburgok szobrait kicserélték a magyar függetlenségi harcok vezetőinek a szobrával; annak a megfontolásnak a jegyében, hogy meghatározó értékes hagyománynak tartják a nemzeti függetlenségért vívott harcot, ha németekkel–osztrákokkal szemben folyt ez a küzdelem. A szoborcsoport mind eredeti, mind pedig módosított formájában a történelem sűrített nemzeti narratívájának tekinthető. A kronológiát követő uralkodók és szabadsághősök sora egybetartozó folyamatként képzeli el a nemzet történelmét, az államalapító királytól kezdve a XIX. közepének szabadsághőséig, azt üzenvén, hogy a nemzet a történelmi folyamat alapvető kerete, korszakokon keresztül létező közösség, ha úgy tetszik, olyan jelenség, amelynek nincs történetisége.

Ebben az értelemben a nemzeti történelem pantheonjai – annak ellenére, hogy alakjai az “objektív” történelemből vétettek – a történelmen kívüli időhöz tartoznak, olyan időhöz, amely nem történik, nem halad valahonnan valahová, hanem együtt van benne múlt, jelen és jövendő, más szóval: ezek a pantheonok a mítosz idejében léteznek. Jól mutatja ezt például az a tény, hogy a szerb kollektív emlékezet pantheonjában megtalálható az a Márkó királyfi, aki sokkal inkább mondai, mint valóságos történelmi személy. Az egyházalapító Szent Száva, a középkori nagyságot megtestesítő Dusán cár és a koszovói mártír Lázár cár mellett – sőt nemegyszer ezek alakját elhomályosítóan – jelenik meg a szerb hősi epikában Márkó királyfi, a rettenthetetlen hős, a bátor vitéz, a szegények pártfogója, aki talán meg sem halt, csak alszik valahol, s ha fölébred, kiszabadítja a szerbeket a török rabságból. Az “objektív” történelmi valóságban a törökök vazallusa volt, ez azonban egyáltalán nem kisebbíti jelentőségét a héroszok körében. A nemzeti mitológia héroszai a klasszikus görög–latin mitológiában létező rokonaikhoz hasonlóan a transzcendens és a földi világ közötti alakok. Mitizált személyiségek, akikben emberi tulajdonságok és tettek formájában mutatkozik meg az emberi történelmet befolyásoló földöntúli erők hatása. Archetípusok, “ősképek” – családi, közösségi kapcsolatokat, meghatározó magatartásformákat kifejező jelképek: a védelmező apa, az önfeláldozó testvér, a családi tűzhelyt-hazát teremtő férfi, a nemzetség (nemzet) ősanyja vagy -apja, az új hazát megszerző hős és így tovább. Valójában minden kulturális közösségnek – és politikai közösségnek is – szüksége van ilyen, személyekben megtestesülő mítoszokra, a görög héroszok rokonaira. “A rendkívüli személyiség – aki közvetítő az emberek és az istenek vagy az emberek és a sors, vagy az emberek és a történelem között – tekintélyt szerez magának az emberiség kalandozásának hajnalától fogva mindmáig, beleértve a legmagasabb teljesítményű és látszólag szkeptikus szellemű technológiai és demokratikus társadalmakat is. Egyetlen közösség sem tud meglenni ’hősök’ és ’megmentők’ nélkül – sem a köznapi életben, sem pedig a történelmi hagyományok felelevenítésében” – írja Lucian Boia a román történelmi mítoszokról szóló könyvében.

A nemzeti himnuszok és emblematikus nemzeti jelképversek fogalmát könynyebb meghatározni, mint világosan elhatárolni, hogy melyek az e körbe sorolható a versek. A magyar kollektív emlékezet elsősorban három költeményt tart közéjük tartozónak, Kölcsey Himnuszát, Vörösmarty Szózatát és Petőfi Nemzeti dalát. Azért érdemes – és célszerű – az állam által kanonizált himnuszokon kívül a legfontosabb nemzeti jelképpé vált költeményeket együtt tárgyalni, mert Közép-Európában nemcsak hogy állam, önálló állam kerete nélkül született meg a modern nemzet, hanem a nemzetet építő igyekezet gyakran a létező állami-birodalmi keretek széttörését tűzte ki célul. A lengyel nemzetállam megvalósításának a célja például a XIX. században egyet jelentett azzal, hogy módosítani akarják a korabeli politikai határokat, meg akarják szüntetni a lengyel területeket szétvágó birodalmi határokat. Így a nemzeti jelképpé emelkedő versszövegek történelemformáló szerepe csak korlátozott mérvű lehetett, semmiképpen nem lehettek államilag irányított kultusz részévé. Magyarország közjogi státusa felemás volt az Osztrák–Magyar Monarchia keretében, s amikor az első újkori olimpia első magyar bajnokának a tiszteletére Athénban a Gotterhaltét, a császárhimnuszt kezdte játszani a görög királyi zenekar, a magyar küldöttség fölháborodva tiltakozott. Magyarország ekkor nem volt a nemzetközi jog önálló szubjektuma, himnusza a külföld szemében nem számított állami jelképnek. Az állam himnuszával ugyanakkor megtörténhetett, hogy politikai akaratra változtatták meg. Ismeretes, hogy 1945 után Romániában több alkalommal “cseréltek” himnuszt. A szlovén parlament az állami függetlenség elnyerésével egy időben döntött úgy, hogy nem a hagyományosan (az 1860-as évektől) elfogadott vers lesz a köztársaság himnusza, hanem egy másik költemény. Ez a “labilitás” – sajátos történelmünk következménye – az oka annak, hogy minden nemzet esetében több szöveggel kell számolnunk. Így a legcélszerűbb azt az utat követni a himnuszok elemzésénél és bemutatásánál, amelyet a párizsi INALCO Közép-Európa nemzeti himnuszai című kötete követett, melyben minden nemzetnek két-három legfontosabb jelképnek számító költeményét közlik.

Ezért szerintem Közép-Európában csak részben felel meg a valóságnak, amit Maria Delaperriere a nemzeti himnuszokról megállapított: “A nemzetállamok eljövetelével a himnuszok szekularizálódnak, és belépnek a Történelembe: az egyik legismertebb példája ennek kétségkívül a Marseillaise-é. A himnuszok gyakran egy konkrét történelmi pillanatot idéznek föl, és az öntudatra ébredés történelmi eseményéről tanúskodnak.” A mi népeink számára ugyanis a nemzeti állam a XIX., sőt gyakorta a XX. században is csupán cél volt, nem pedig valóság. Láthattuk, a nemzetté válás folyamata – például a szlovénok, a szlovákok vagy horvátok számára – csak a XX. század legvégén fejeződött be.

Ami a közép-európai nemzeti himnuszok műfaji és tematikai tipológiáját illeti, épp a történelmi körülmények (önálló államiság hiánya) miatt ritka a legfontosabb jelképversek között a dinasztikus himnusz. E csoportba mindössze a régi román királyhimnusz (Vasile Alecsandri: Éljen a király – Traiasca regele) és a szerb himnusz (Jovan Djordjevic: Az igazság Istene – Boze pravde) tartozik. Mind a kettő az angol God save the King (Queen) konvenciójának megfelelően Istentől kér áldást az uralkodóra és az országra. Ha úgy tetszik, az uralkodó az, aki a nemzeti pantheon középpontjába kerül, az ő személyén vagy dinasztiáján keresztül dicsőíti a költő a hazát; ő az, aki megtestesíti az országot, a nemzetet. 1866-ban “saját” uralkodója lett Romániának Hohenzollern Károly személyében, őt élteti himnuszában a költő. Személy szerint ugyan nincs megnevezve a király, és a fohász nemcsak a román koronára kéri Isten oltalmát, hanem legalább annyira hangsúlyosan áldást kér a hazára, a románok országára is. A szerb Djordjevic költeménye egy dráma betétdala, befejező éneke. A színpadi mű két részből áll, a szerb történelem évszázadait eleveníti meg, címével pedig – Márkó királyfi kardja – a nemzeti mitológia népszerű alakjára utal. Az 1872-ben bemutatott darab utolsó jelenetében egy tündér hirdeti meg a boldog idők eljövetelét, erre hangzik föl a reményt kifejező imádság Istenhez. A költő itt is egyként kér áldást az uralkodóra és a szerb népre: “Mentsd meg Isten, óvd meg Isten / A szerb királyt, a szerb nemzetséget !” Ebben az esetben a himnusz örök időre utaló, mítoszi jellegű fohásza hatni akar a napi eseményekre is, hiszen ekkor került trónra az új uralkodó az ifjú Milan Obrenovic személyében.

Sajátos átmenet az uralkodó dicsőítésétől a nemzet dicsőítéséig a lengyel Alojzy Felinski költeménye. 1816-ban I. Sándor cár lengyel királlyá koronázásának első évfordulójára írt a lengyel költő egy himnuszt. Az Istenhez forduló fohász: “Isten, ki Lengyelhont oly sok század éven / Övezted fénnyel és dicső karoddal” mindenekelőtt a haza oltalmazását kéri, az imádság az országot megtartó cár-királyra kér áldást, hogy virágozzék két népének a barátsága. A lengyel hagyományban viszonylag hamar megváltozott a folklorizálódó vers refrénje. A haza szabadságáért mondott fohász lett belőle: “Szent oltárodnál térdre hullva kérünk / Szabad hazánkat, óh add vissza nékünk!”

Történelmi dimenziójukat tekintve a közép-európai nemzeti himnuszok némi egyszerűsítéssel két csoportra oszthatók. Legyen szó a költeményekben a haza (a táj mint földi paradicsom, mint Árkádia), a nemzet vagy a nemzeti nyelv laudációjáról, az első típusnál kifejezetten mítoszi időről beszélhetünk. Itt nem találkozunk a valóságos történelem hőseivel, nincsenek név szerint említve, a nemzet létének mintegy örök idejébe lépünk be. A második típus versei a nemzet dicső múltjára hivatkoznak nagyszerű tettek és héroszok fölsorolásával. A történelem természetesen elsősorban példatár, a nemzet jövőjének alakításához van szükség rá. Ezekben a költeményekben a nemzet régi mivolta, eredete, egykori nagysága, hősi erényei kapnak hangsúlyt. A haza, a nemzet létének egyik meghatározó vonása, identitásának sajátossága ez a történetiség. Nyilvánvalóan nem független attól, hogy a XIX. századi kortárs befogadók szemléletében, gondolkodásmódjában meghatározóan fontos volt a történeti tudat, a történelmi emlékezet.

Mítoszi idő uralkodik Josef Kajetan Tyl cseh himnuszában (Hol van a hazám? – 1834), ahol Csehország, a cseh táj, vonzó édenként jelenik meg. A cseh föld Istennek tetsző paradicsom, az ideális táj megfelelő attribútumaival, van rajta rét, patak, erdő és virág. A címben megfogalmazott költői kérdésre a válaszok sora jelen idejű, mintha minden így volna az idők kezdetétől fogva, és mindörökké ilyen békés harmóniában is maradna. Egy verssor azonban világosan utal a múltra és a jövőre, a cseh nemzet tűrésére és lankadatlan kitartására: “Itt az erő, mely dacol a balsorssal / ez a csehek nemzetsége.”

Az 1835-ben született horvát himnusz (Antun Mihanovic: Szép hazánk – Lijepa nasa domovina című verse) Horvátországról, a horvát hazáról formált képe szintén édent és Árkádiát mutat. De ezt az idilli szépséget és békés harmóniát a dicső múlt tette lehetővé: “Szép hazánk / Kedves hősi föld / Öröksége régi dicsőségnek.” A horvát Árkádia képei harmóniát sugallnak: változatos a hazának a tája síksággal és hegyvidékkel, piros arcú emberekkel és piros borokkal, vidám aratókkal és este a réten mulatókkal. A mítoszi időt, a derűs béke időtlen idejét azonban hirtelen baljós esemény szakítja félbe. Mintha fájdalmas kiáltás hangoznék az Una folyó felől. Tudhatjuk, hogy ez a folyó Horvátország és Bosznia (melynek e részét Török Horvátországnak hívták a XIX. század első felében) történelmi határa, a túloldalán is testvérek, horvátok laknak. A megoldatlan nemzeti kérdés drámája áll szemben a békés, idilli Árkádiával, ezen a helyen mintha a történelem kérdésessé tenné a mítoszt. A harmónia visszaállításának a föltétele a haza megvédéséért, a nemzet, a testvérek szabadságáért vállalt áldozat; a hazaszeretet erénye a szülőföld és az ott élők között a legfőbb kapocs, ezt üzeni a nemzet folyója, a Száva: “Amerre csak zúgsz, mondd meg a világnak / Hogy a horvát szereti hazáját.”

A történelem mint a nemzet létezésének legfontosabb kerete, mint a nemzet azonosságának alapvető sajátossága, Kölcsey és Vörösmarty, valamint a román Andrei Muresanu költeményében jelenik meg. A nemzeti történelem ebben a megközelítésben ősi, mitikus időkben veszi kezdetét, föltétlenül beletartozik a régi dicsőség, tragédiák szakíthatják meg, de mindig folytatódik újra, benne van az örök visszatérés (v.ö. Mircea Eliade) elve, a bukások utáni föltámadás gondolata. Megszületésük kronológiáját tekintve Közép-Európa első himnusza 1797-ben keletkezett. Ez a lengyel híres Dabrowski-mazurka, Józef Wybicki verse, melyet indulóként énekeltek a napóleoni lengyel légiók katonái. Az örök visszatérés ciklikus ismétlődési ritmusát tekintve a nemzet újjászületésének, föltámadásának a pillanatában vagyunk: “Nem halt még meg Lengyelország / Amíg mi élünk.” Magyarázatul még annyit, hogy az indulónak ez az első két sora válaszként is fölfogható az Európa-szerte elterjedt (a porosz propaganda szívesen népszerűsítette) Finis Poloniae szólásra (1794-ben a szabadságharc kimenetele szempontjából tragikus végű maciejowicei csatában mondta volna Kosciuszko, amikor orosz fogságba esett; tényként ezt soha senki sem tudta bizonyítani).

Az említett négy vers kapcsán beszélhetünk sajátos nemzeti pantheonról. Igen tanulságos, kik azok a történelmi alakok, akik a nemzet sorsát jelképezik, akik e verseken keresztül a jövőnek üzennek.

Mind a magyar, mind a román himnusz szerzője számára nagyon fontos az ősi származás. A román Muresanu sorrendben első alakja Trajanus római császár, akinek a személye a románok XVIII. század végétől tudatosított római származását hivatott jelképezni. Kölcsey szintén egy régi mitologémát elevenít föl, a középkori krónikákból örökölt hun–magyar rokonság gondolatát. A magyarok honfoglalása kapcsán találkozunk ezzel a metaforával: “Bendegúznak vére”, ismeretes, hogy a hagyomány szerint Attila királynak Bendegúz volt az apja, aki inkább ködbe burkolózó mitikus előidőkhöz tartozik, mint a valóságos történelemhez. A magyar versben a másik fontos személyiség – és nemcsak Kölcseyében, hanem Vörösmartyéban is – Árpád, a honfoglaló magyarok vezére.

A magyar és a román költők is nagyszerű ősökről, hősi elődökről szólnak: Muresanu például “dicső árnyakról”, Vörösmarty “hős Árpádról”. A román vers héroszai egymás mellett állnak, mint egy kis pantheon alakjai: Mihály, István és a Korvinok. Vagyis az a Mihály vajda, aki a XVII. század elején egész rövid időre uralkodója volt Havasalföldnek, Moldvának és Erdélynek. Az a Nagy István vajda, akinek sikerült a XV. század végén megvédenie Moldvát a török hódítástól. “Ők azok az uralkodók, írja róluk Lucian Boia, akiket a leggyakrabban és legbővebben idéznek tankönyvekben, politikai beszédekben és a történeti tárgyú szépirodalomban.” És végül, de nem utolsósorban a Korvinok: Hunyadi János és Mátyás király. A Hunyadiak nyilvánvalóan román származásuk miatt kerültek a román nemzeti pantheonban. Természetesen szerepelnek Kölcseynél és Vörösmartynál is. A Himnuszban a két részre osztott nemzeti történelem fényes, dicső felének a csúcspontját jelenti Mátyás uralkodása, amikor a király Bécset is elfoglalta (nota bene: a költemény megírásának idején a Habsburg király Bécsben tartott udvart, és már évek óta nem hívta össze a magyar országgyűlést). A Szózatban pedig a szabadság nemzeteként bemutatott magyar nemzet egyik nagy hőstette Hunyadi János nevéhez fűződik (“Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai”).

Érdekes egyezés ez, még az összefonódott közép-európai történelem jelképe is lehetne. Ám tudnivaló, hogy a magyar kollektív emlékezetben legfönnebb csak szórványosan lehet jelen az a tény, hogy a román nemzeti tudat számon tartja hősei között a Hunyadiakat, és a románok nagy többsége előtt sem közismert, hogy az ő héroszaik – a magyaroké is.

A valóságos történelem idejéhez a lengyel himnuszban megjelenő idő van a legközelebb. Hiszen Wybicki híres indulója arra a kihívásra született válasz, amit az ország háromszoros fölosztása jelentett. Azok a katonák menetelnek a ritmusára, akik maguk a lengyel nemzet, hiszen amíg ők énekelnek, “Nincs még veszve Lengyelország”. Ahhoz persze, hogy igazából lengyelek legyenek, állampolgárként is, haza kell térni és föl kell szabadítani az országot. “Átkelünk a Visztulán, át a Wartán, / Lengyelek leszünk.” Az indulót éneklők számára a múltból a fölszabadító harcok jelképei, hősei fontosak elsősorban. Czarniecki hetman például, aki a svéd hódoltságból szabadította föl hazáját a XVII. században meg az 1794-es szabadságharc hőse, Tadeusz Kosciuszko. Egyedülállóvá teszi a lengyel himnuszt közép-európai rokonai között, hogy hősei között szerepel Bonaparte, mivel az ő háborúi jelentenek reményt, adnak példát a lengyel légióknak, melyek Itáliában Napóleon oldalán harcolnak. A költemény refrénje hangsúlyozza az induló katonai jellegét, és név szerint említi a lengyel légió parancsnokát, Dabrowski tábornokot. Aktuális pillanathoz és aktuális parancsnokhoz kapcsolódott 1797-ben Wybicki mazurkája. A vers szövegének időviszonyai egyértelműen a jövő felé nyílnak, hiszen a lengyel légió az olasz hadszíntéren is abban a meggyőződésben készül harcba, hogy az igazi cél Lengyelország jövőbeni fölszabadítása.

Befejezésül mindössze annyit kívánok megállapítani, hogy a szakralizált nemzeti múlt a maga héroszaival a himnuszokon keresztül szintén jelentős mértékben hozzájárult a nemzetnek nevezett kulturális közösség megteremtéséhez, újra- és újrateremtéséhez. Ami jól kifejez a litván himnusz (Nemzeti dal – Tautiska giesmé) mottóként idézett első versszaka:

 

Édes hazánk, Litvánia,

hősök szülőföldje,

dicső múltad bizalommal

szívünket betöltse.

 

 

 

 

 

DUSAN SKVARNA

A modern szlovák nemzeti szimbólumok keletkezéséről

 

“Mérhetetlen fájdalmak közepette születünk e világra; mert

lelkünk sehol nem talál kész utakat, hanem önmagában

vívott harcok révén kell keresnie.”

Jozef Miloslav Hurban

 

Mai életünk paramétereinek nagy része azokban a civilizációs változásokban gyökerezik, amelyek a XVIII. század második felében kezdődtek Európában. E változások első szakasza a XIX. század első felében zárult le. Ebben a korszakban gyengült meg, illetve volt elmúlóban a régi rendi társadalom és vele jellemző jegyei. Létrejöttek az új polgári társadalomszerkezet, politika, identitás alapjai, kezdtek kirajzolódni körvonalaik. Ennek a változásnak szerves része volt a modern nemzetek kialakulása. Ez a folyamat is rendkívül sokszínű volt, kiterjedt az élet különböző területeire. Közben pedig az addigi kulturális univerzalizmus és hagyományos patriotizmus kezdett elégtelennek mutatkozni, vonzerejüket megkérdőjelezte vagy csökkentette a “nemzeti elv”. Az új korszak fontos értéke lett a nemzet, amely sajátos és csak rá jellemző tulajdonságokkal és jelekkel határozta meg magát. Fokozatosan kialakult az az elképzelés, miszerint a nemzet sajátos, önmagába zárt és önálló egység. A modern Európa saját kultúrájú és identitású nemzetekre kezdett hasadozni.

Közép-Európában a modern nemzetek nem könnyen és nem feszültségek nélkül jöttek létre. A “nemzeti eszme” megteremtői és terjesztői eleinte a művelt emberek kis csoportjából, valamint a szűk létszámú vagyonos és szellemi elit tagjaiból kerültek ki. Csak fokozatosan – az egyes nemzeteknél különböző gyorsasággal és intenzitással – azonosult ezzel az eszmével a szélesebb nyilvánosság, így lett ebből a marginális és csak egy kisebbség által képviselt jelenségből az “egész nemzet” ügye. A nemzethez való tartozást fejezte ki a nemzeti identitás. Ez nem volt magától értetődő, nem volt valamilyen adottság, hanem jövőbe mutató cél volt. Létre kellett jönnie, és alakulásának be kellett fejeződnie. Kezdetben bizonytalan volt, kevéssé konkrét, fokozatosan kapott csak teljesebb tartalmat és pontosabb jellemzőket. Emellett meg kellett küzdenie a hagyományos identitással, továbbá a szomszédok nemzeti identitásával is. Tőlük azonban ösztönzéseket is kapott. A nemzetet teremtő folyamat része és eredménye volt tehát a nemzeti identitás létrehozása. Tartalmához és jellemzőihez tartoztak a mítoszok, a legendák, a szimbólumok, a tradíciók, a történelmi tudat, az államhoz fűződő viszony, a szomszéd nemzetekről alkotott kép, a hozzájuk fűződő viszony és hasonlók. Határozottan integráló szerepük volt a szimbólumoknak. Tompították, sőt föloldották az etnikumon belül a szociális, regionális vagy vallási különbségeket, és erősítették a nemzeten belül az összetartozás és az egység érzését. Befelé tehát – a saját etnikumra – integráló, homogenizáló, kifelé, környezete felé viszont dezintegráló hatással voltak. A szimbólumok megalkották a saját nemzet pozitív képét, sajátos, sőt különleges vonásait hangsúlyozták, vonzó tulajdonságait, dicső történetét és egyedülálló, jövőbeni küldetését mutatták meg. Vallottak ugyanakkor múltjának negatív mozzanatairól, a sérelmekről, elnyomásról, a múltbeli, illetve jelenkori szenvedésről. Így ezek a szimbólumok is hozzájárultak az etnikumok közötti különbségek növeléséhez, a nemzeti kultúrák és mentalitás egymástól való távolodásához. Létrejött a nemzeti identitások többrétegű feszültségmezője, mivel ugyanazon a területen több nemzeti történelem kezdett formálódni.

A nemzeti szimbólumok megteremtése egy sor belső és külső, korabeli és történeti tényezőre volt hatással. E szimbólumok szüntelenül ütköztek a szomszédságéval, főleg a környező nemzetek jelképeivel. Részint szemben álltak velük, vagy tagadták őket, részint pedig gyakran a szomszédoktól vettek át szimbólumokat, vagy módosították ezeket (ugyanazt a jelképet más tartalomhoz kapcsolták). Ami a szlovák szimbólumokat illeti, a magyar, a cseh, a szláv, kisebb mértékben a német kontextussal vannak összefüggésben, valamint a Magyar Királyság történelmével összefonódott szimbólumokkal. Ennek következtében a szimbólumok nemegyszer fedték át egymást, erős szinkretizmus jellemezte őket.

A nemzeti szimbólumok csak részben fejezték ki a történelmi és a kortársi valóságot. Inkább tudatos kiválasztásnak és konstrukciónak voltak az eredményei, mint valószerű rekonstrukciónak. Emellett azonban reális alapjuk volt, a történelem valós mozzanataira reagáltak, és a társadalmi rétegződés, a politikai légkör és egyéb kérdések tükröződnek bennük vissza. Megalkotásukban a vallási hagyományok szintén szerepet játszottak. Ugyanilyen fontos volt a nemzeti eszme helye az illető államban. A hivatalosság bélyegét viselő jelképek többségét az állam vagy a dinasztia múltjából vették, vagy ezeket alakították át. Azoknak a nemzeteknek a szimbólumai viszont, amelyek állami keret híján jöttek létre, fenntartást fejeznek ki a történelmi állam tekintélyével szemben, válságos helyzetekben egyenesen megkérdőjelezik ezt a tekintélyt. A nemzeti szimbólumok megteremtésére tehát hatással volt a történelmi államhoz fűződő viszony és a közös múlt tudata az együtt élő nemzetekkel. A szimbólumok különböző alapon keletkeztek, szerkezetük nemzetenként eltérő. Nagy szerepe volt bennük a történelmi emlékezetnek, a múlt konstruálásának. A történelmi emlékezetből azokat az elemeket választották ki, amelyek a történeti államiságot (az állam régiségét) hangsúlyozták. Nemzeti történeti hagyomány jött így létre, amely egyúttal a mindenkori kortársi törekvéseket legitimálta. A régebbi szimbólumok nemegyszer új tartalmat nyertek. A jelképek pantheonjában megjelentek a kiváló kortársi egyéniségek, a nemzeti szempontból értelmezett konfliktusok, természeti jelenségek, különböző kulturális rétegek. Ugyanígy gyakran nemzeti jelképek szintjére emelkedtek regionális jelentőségű események vagy a népi kultúra szimbólumai.1 Ez a részben dezintegrációs, részben integrációs folyamat ment végbe Magyarországon is. A nemzeti szimbólumok megteremtése itt is hosszú folyamat volt, bizonyos szempontból máig sem fejeződött be. Írásomban tézisekben foglalom össze a szlovák szimbólumok kialakulásának első szakaszát, mely a XVIII. század nyolcvanas éveitől a XIX. század hatvanas éveiig tartott. E korszakot öt szakaszra osztottam fel.

 

1.

Az első, felvilágosodás kori szakaszt a XVIII. század utolsó két évtizede és a XIX. század első két évtizede adja. A nemzeti jelképek épphogy körvonalazódnak, és ekkor még csak néhány szimbólumról beszélhetünk. Erős hangsúlyt kapott a történetiség, és ebben két tendenciát lehetett megfigyelni. Egyrészt a szlovák és a magyar patrióták a Magyar Királysággal és államisággal kapcsolatos közös jelképeket fogadták el. Mind a szlovákok, mind a magyarok ápolták a hazai szentek és uralkodók – főleg az Árpád-házi királyok – kultuszát, számon tartották az ország sorsfordító eseményeit. Másfelől a szlovák patrióták kezdték ápolni saját külön történelmi hagyományukat és kialakítani saját kollektív emlékezetüket. Ezt a törekvést segítette az a tény, hogy a magyar elitek a hagyományos magyarországi (hungarus) jelképeket kezdték csak magyarnak tekinteni és azonosítani őket a magyar etnikummal. A szlovák patrióták egyes történelmi eseményeket másképpen értelmeztek. Így például Szent Istvánban már nemcsak a Magyar Királyság megalapítóját és a szent királyt látták, hanem az igazságosság és a magyarországi nemzetek egyenjogúságának a szimbólumát is.

A múlt “szlovákosítása” során kezdtek formálódni az önálló, jellegzetes szlovák jelképek. A történelemből fokozatosan kiválasztottak bizonyos mozzanatokat, melyeket szlovákként határoztak meg. Így például Juraj Papánek (1738–1802) elkészítette a szlovák uralkodók pantheonját Jézus Krisztus korától Nagy-Moráviáig. A legnagyobb figyelem éppen Nagy-Moráviára összpontosult. Tudatosan a szlovákok államaként értelmezték, és Szvatoplukot szlovák uralkodónak tartották.2 Megnőtt az érdeklődés az úgynevezett hazai (szláv) szentek, Cirill és Metód iránt. A “legnagyobb szlovák apostoloknak” tekintették őket, akik hatalmas munkát végeztek “a mi szlovák nemzetünk megváltásáért”.3 A formálódó szlovák szimbolikát meghatározta a szlovákok vallási kettőssége. Az új jelképek mellett a katolikus és az evangélikus közösség saját hagyományos szimbólumait szintén ápolta. A katolikusok számára ezek a hazai, magyarországi szentek voltak. A szlovák népesség több mint 20 százalékát alkotó evangélikusok viszont úgy tartották, hogy a csehek és a szlovákok közös néptörzset alkotnak; ők a protestáns szimbólumokat használták, melyek többnyire a cseh etnikai környezethez kapcsolódtak. Ugyanakkor nemzeti tartalmat kölcsönöztek nekik. A huszitizmus és maga Husz János a szemükben a tisztesség példája volt a nemzet számára, Fehérhegy (1620-ban itt vesztett döntő ütközetet a cseh protestáns tábor a katolikus Habsburg-hadsereggel szemben, s ezt értelmezte a XIX. század cseh mozgalma nemzeti tragédiának) pedig nemzeti mementó. A magyarországi reformátorok közül elsősorban Thurzó Györgyöt emelték ki, s benne már nemcsak az evangélikusok védelmezőjét látták, hanem a szlovák arisztokratát is.

A szlovák jelképek összhangban voltak a magyarországi kontextussal, és nem álltak antagonisztikus viszonyban a magyar jelképekkel. A szlovák szimbólumok első csoportja a Magyar Királysághoz, az ország múltjához kötődött. Ugyanaz volt az alapjuk, mint a magyar szimbólumoké, attribútumaik megegyeztek velük, vagy hasonlóak voltak hozzájuk. A szlovák jelképek másik csoportja a Magyar Királyság előtti korszakhoz, főleg Nagy-Moráviához kötődött. Ezek a külön államiság hagyományát, a szlovákok kulturális fejlettségének érzését voltak hivatva kialakítani, öntudatukat akarták megerősíteni és igazolni jogukat az egyenlő elbíráláshoz a jelenben. A szlovák felvilágosodás képviselői ugyanakkor nem érzékeltek még ellentétet a Magyar Királyság és Nagy-Morávia között, a Magyar Királyságot Nagy-Morávia természetes folytatásának tartották, ahol békében éltek együtt magyarok és szlovákok. A szlovák jelképek harmadik csoportja, az evangélikusoké, azonos volt a csehek jelképeivel.

 

2.

A nemzeti szimbólumok száma a preromantikus időszakban nőtt meg, a XIX. század második évtizedében és a 30-as évek első felében. A magaskultúrát új, addig észre nem vett értékek határozták meg és gazdagították. Ezt a népi kultúra újraértékelése és a nemzet fogalmának a herderi filozófiával összekapcsolt értelmezése, a nemzethez fűződő érzelmi kapcsolat hangsúlyozása tette lehetővé. A nagymorva és a Cirill–Metód-i szimbolikát egyszer s mindenkorra megkérdőjelezhetetlen értékként fogadták el. A szlovák hazafiak egy részének a szemében a Magyar Királyság már nem volt összhangba hozható Nagy-Moráviával, melynek eltűnését sorsdöntő, sőt katasztrofális törésnek tekintették. A szláv kölcsönösség szellemében a szlovákok történetét jóval gyakrabban kötötték össze a többi szláv nép történetével, mint Magyarországéval. A szlávok történetének többször megszakított jellegét, főként pedig tragikus mozzanatait a szlovákok természetéből magyarázták. Az is erről tanúskodik, hogy szláv nemzeti gyásznapokat próbáltak kreálni. Ilyen gyásznapnak tartotta például Ján Kollár és környezete a rigómezei csata, a fehérhegyi ütközet és a Kosciuszko-felkelés leverésének a napját. (A szerbek 1389-es, a cseh protestáns rendek 1620-as és a lengyel felkelés 1794-es vesztett csatájáról van szó). Kollár ezeken a napokon évente három alkalommal valamiféle nemzeti böjtöt tartott.4 Tisztelni kezdték a szláv, illetőleg szlovák szellemi nagyságokat –a jelen és a múlt tudósait, politikusait. Az idealizálás következtében szentként jelentek meg, mint akik pozitív értékeket és tulajdonságokat testesítenek meg. A katolikus Bernolák-követők elsősorban Anton Bernolákot (1762–1813, szótáríró, a nyugat-szlovák irodalmi nyelv megalkotója) emelték piedesztálra.5 A népi kultúra előtérbe kerülésével lett egyik-másik néphagyomány által tisztelt hős fokozatosan nemzeti hőssé. Eleinte több népi származású betyár neve vált ismertté.6 A betyárok heroizmusa azonban csakhamar Juraj Jánosik személyében összpontosult, akit 1713-ban végeztek ki. Az új nemzeti hős a dacot és az erőt, a társadalmi és emberi igazságtalansággal való határozott ellenállást testesítette meg, a mesés szabadító személyét.7 Ez a szimbólum azt fejezte ki, hogy a nemzeti mozgalom bizonytalan a Magyar Királyság átalakulása felől, ugyanakkor azt is, hogy milyen erős a szociális érzése, hogy kibontakozik plebejus jellege.

Fontos helyet kapott a szimbolikában a természet és a természeti jelenségek. Többé már nem volt semleges a tartalmuk, olyan sajátos jelenségnek tekintették őket, amelyek hűen tükrözik a szlovák nemzeti szellemet. Éppen ebben az időszakban lett a Tátra a szlovákság egyik legjellegzetesebb szimbóluma. És Tátra néven nem a mai értelemben vett hegységet értették, hanem az egész fenséges felföldi (kárpáti) vidéket. A Tátra (Tátrahon) nemegyszer egybeolvadt Szlovákhon (Slovensko) fogalmával, mint annak szinonimája. A Tátra mágikus jellegét nagyban fokozta az az elmélet, mely szerint, a hegység méhében páratlan történelmi aktusra került sor – a szlávok etnogenezisére. Így született meg a Tátrának mint az egész szlávság középpontjának a képe. Ebből következett a szlovák nyelv és a szlovák nép központi helye a szlávok között, mivel a szlovákok “nyelvjárása grammatikailag és földrajzilag az összes szláv nyelvjárás közepén van: mert a Kárpátok vagy a Tátra a szlávok bölcsője, és az is marad”.8 A hegyek (a Tátra) dicsőítése gyakran egybeesett a betyár (Jánosík) ünneplésével.9 Kezdték a hársfát mint a szlávok és a szlovákok fáját elismerni, nemeslelkűségüket volt hivatva kifejezni a germán tölgy ellenpólusaként, amelyet haszontalan és hajthatatlan fának tartottak.10

 

3.

A nemzeti jelképek a leghatékonyabban a romantika korában, XIX. század ’30-as és ’40-es éveiben vívták ki egyenjogúságukat. A “nemzetiesedés” gyakorlatilag eljutott már az élet minden területére. A régi szimbólumok újakkal gyarapodtak, skálájuk és terjedelmük jelentősen kibővült. Ezt a folyamatot közvetetten gyorsította a forradalom előtti években a magyar politikusok és publicisták magyar Magyarország-képe. A Tátra szilárdságának, büszkeségének, fenséges mivoltának elve új mozzanatokkal gazdagodott, még hangsúlyosabbá vált e hegységnek mint az állandóság, a nagyság és a szlávsághoz fűződő kapocs szimbólumának misztikus szerepe.11 Sokak számára lett “a Tátra szláv bölcsővé… a Tátra nem sötét, komor, mint a germán Alpok, hanem komoly, világos, kedves… a Tátrában szinte minden szláv nyelvjárást megtalálsz… E szempontból a Tátrát a szlávság szívének nevezhetnénk, amint az érzés is szertefolyik a szívből, és oda visszatér, úgy a mi kölcsönösség érzésünk is mélyen gyökerezik a Tátrában, és onnan kezdett terjedni.”12 Az egyes “tátrai” (felföldi) hegycsúcsokat is kezdték a szlovákság (és a szlávság) szimbólumaként számon tartani, például a Polyanát, a Javorinát, a Szitnyát, a Zobort és a Krivánt. A Magas Tátrában elsősorban a Kriván emelkedett szakrális érték szintjére. Amikor szlovákok csoportosan indultak megmászására, ez már több volt, mint egyszerű kirándulás, nemzeti manifesztációnak számított.

A Tátra után kapta a nevét a Tatranka irodalmi almanach, valamint az első nemzeti egylet – a Tatrín. Ez utóbbihoz fűződik az első híradás a szlovákok címeréről, első alkalommal 1845-ben e körben tettek kísérletet kialakítására. Az egylet ülésén fogadtak el egy javaslatot a Tatrín pecsétjének elkészítésére. Az egyik változatban a Tátra lett volna kiterjesztett szárnyú sassal, a másikban a Tátra kereszttel, kifeszített nyíllal és a felkelő nappal.13 A fontos jelképek közé tartoztak még egyéb meghatározó jelenségek – a várak. A szlovákok dicső múltjának és szabadságának emlékműveiként tartották őket számon. Mindenekelőtt a Duna és a Morva találkozásánál fekvő Dévénynek volt köztük előkelő helye. Erre a szent helyre is mentek kirándulni a diákok, akik itt tüntetőleg nemzeti keresztnevet vettek fel.14 Ekkor kezdődött a szlovák (szláv) keresztnevek divatja. Megjelentek a szlovákság jelképei között a folyók is: a leggyakrabban a Duna, de mellette a Vág és a Garam is. Szimbolikus jelentőséget nyertek további természettel kapcsolatos jelenségek, mint például a hegyekben gyújtott, szabadságra utaló pásztortüzek, a sólyom meg a sas szintén a szabadelvűséget és a rettenthetetlenséget fejezte ki. Bonyolult volt viszont a szlovákok esetében a nemzeti városközpont megteremtésének a kérdése, mivel ebben a korban a szlovák mozgalom csak csekély érdeklődést tudott városi közegben maga iránt kelteni. Képviselőik ugyanakkor szerettek volna egy várost kijelölni a szlovák mozgalom szívének. Ezért a történelem azon korszakai felé fordultak, amelyek a szlovákok dicsőségére emlékeztettek. A legnagyobb tisztelet Nyitrát övezte, ősi mivolta és a Nagymorva Birodalom központjaként játszott szerepe miatt.15 A Nyitra nevet adták annak az almanachnak is, amelyet a fiatal Stúr és társai adtak ki Pozsonyban. Ennek a városnak a képe megjelent a színházi kulisszák előtt is.16 Pozsony nagymorva múltját szintén emlegették, bár akkor lakóinak többsége német nemzetiségű volt. De kapott jelképi értéket Selmecbánya, Trencsén és Nagyszombat is, e városoktól azt remélték, hogy a jövőben a nemzeti élet központjává válhatnak. A romantika szlovák patriótái a Magyar Királyság történetét saját történelmüknek is tartották, ám ugyanakkor arra törekedtek, hogy a magyar történelmi mítoszokat a sajátjaikkal helyettesítsék. A történelem magyarországi részarányát a magyar honfoglalást megelőző “dicső” szlovák múlt hangsúlyozásával igyekeztek tompítani, elsősorban Nagy-Morávia említésével. A Magyar Királyság történetéből gyakran azokat a mozzanatokat emelték ki, amelyek alátámaszthatták Szlovákhon (Slovensko) különállásának a gondolatát. Így például a XIV. századból szlovákosították Csák Mátét, a XV. századból Ján Jiskrát, vagyis két oligarchát, és középkori szlovák uralkodóként dicsőítették őket. Ahogy Stúr írja: : “Trencséni Máté, akit dominus Vagi et Tatrae-nak neveztek, majdnem az egész szlovák nyelvterület felett uralkodott; némelyek azt is állítják, hogy Tátrahonban külön birodalmat szeretett volna alapítani.”17 Szintén szimbolikus jelentőségűvé vált, hogy hangsúlyozni kezdték a szlovák részvételt a Magyar Királyság felvirágoztatásában, a szlovák származású főurak és a szlovák nép szerepét a törökellenes harcokban. Hasonlóképpen elterjedt az erőteljes szlovák, illetőleg szláv személyiségek kultusza, ezzel akarták igazolni a szlovákok méltó részvételét a civilizáció fejlesztésében.18 Ünnepelték őket, ha valamilyen betegségből meggyógyultak, megünnepelték a születésnapjukat, portrékat készíttettek róluk.19 Jeles szlováknak tartották például a kalandor Benyovszky Móricot, akiről színdarabok szóltak, vagy pedig ’Dord’ Kossuthot, Túróc vármegye tisztségviselőjét, akinek az 1844-es Nyitra almanachot ajánlották. Gyakran csupán etimológia alapján szlávnak tekintettek kiemelkedő történelmi személyiségeket. A publicista Daniel Lichard szerint Gutenberg is szláv lehetett, mert szlovákra fordítva a neve Kutnohorskynak hangzik.20 Stúréknak az a kísérlete, hogy szláv nemzeti naptárat állítsanak össze, sikertelenül végződött.21 Szimbolikus értelmet kaptak a nemzeti konfliktushoz vezető korabeli események: 1844. január 1-jén Ludovít Stúr elbocsátása a pozsonyi evangélikus líceum csehszlovák nyelv és irodalom tanszékéről vagy az evangélikus egyházon belüli harcok Zay Károly gróf egyetemes felügyelővé választása után.22

A nemzeti jelképek sorában helyet kapnak az úgynevezett himnikus költemények, melyekre erősen hatott a népköltészet, a nemzeti ellentétek és a szlovákok elnyomása. Az előbb említett pozsonyi eseménnyel kapcsolatos, hogy 1844. január 1-jén megszületett a Szlovák Köztársaság jelenlegi himnusza.23 Színdarabok, nyilvános előadások és szórakozási alkalmak (bálok) szintén megkapták a nemzeti, a szláv vagy szlovák jelzőt. Ennek köszönhetően kezdték a népviseletet, a dalokat, a táncokat, az ételeket nemzetinek nevezni.24 A forradalom előtti években azonban még nem vált egyértelművé, hogy melyik kapja meg közülük a nemzeti szimbólum rangját. A Jánosík-kultusz ismét segített abban, hogy fokozatosan előtérbe került az addig marginálisnak számító pásztorkultúra és a hozzá kapcsolódó jelenségeket kezdték jellegzetes szlovák nemzeti jeleknek (fokos, pásztorkunyhó, az odzemok népi tánca, tüsző) tekinteni. Így a szlovák nemzeti jelképek együttesében már nem csupán a széles értelemben vett népi kultúra jelenségei tűnnek fel, hanem annak egy részterülete, a pásztorkultúra is.

 

4.

1848/49-ben, a forradalom idején a nemzeti szimbólumok jelentősége hirtelen megnőtt. Tartalmuk is változott, és határozottabb lett politikai jellegük. Az új jelképek elsősorban politikai szempontból (az államjogi követelések alátámasztása, a terület, a politikai intézmények reprezentációja) voltak fontosak. Főképp a zászlóról és a címerről volt szó, ezek a nemzeti (később állami) szimbolika központjába kerültek. A szlovák zászlók és kokárdák első alkalommal 1848. tavaszi heteiben jelentek meg több kisvárosban a népgyűléseken. A dokumentumok közül első ízben az úgynevezett “Nyitrai kívánságok” követelték a szlovák nemzeti zászló elismertetését 1848. április 28-án, valamint a liptószentmiklósi népgyűlésen 1848. május 5-én megfogalmazott “Szlovák Nemzet Kívánságai” című kiáltvány.25 Először a zászlónak piros-fehérnek kellett volna lennie, csak az 1848-as szeptemberi felkelésben bontották ki a fehér-kék-piros lobogókat. E felkelés alkalmával jelent meg a szlovák címer is: piros kettős kereszttel a kék hármashalmon fehér alapon. Mind a két szimbólum azokhoz az akciókhoz kapcsolódott, amelyek célul tűzték ki Szlovákia területi-politikai elhatárolását a Magyar Királyságon belül (együtt jelentek meg Magyarország jelképeivel), 1848 őszétől pedig, amikor kiéleződtek a hatalmi és nemzeti konfliktusok, egészen 1849 végéig a Magyarországtól való különválásról volt szó (ekkor a szlovák jelképek a császáriak mellett szerepeltek).26 A fegyveres konfliktusok idején nagyobb lett a himnikus költeményeknek a jelentősége és hatása (elsősorban Karol Kuzmány Ki az igazságért ég el, Samo Tomásík Hej, szlovákok és Janko Matúska Villámlik a Tátra fölött című verse). 1849-ben történt meg első ízben nyilvánosság előtt, hogy szlovák politikusok kijelentették Magyarországról: a szlovákok ezeréves elnyomásának a szimbóluma.

A két forradalmi esztendőben a nemzeti jelképek már nemcsak hazafiak szűk körű társaságaiban, hanem első alkalommal a széles nyilvánosság előtt is megjelentek. A lobogót és a címert a szlovák önkéntesek a császári Bécs beleegyezésével használták, ezek a jelképek így, rövid időre legalábbis, hivatalos státust nyertek. Az ’50-es években is számos később fontossá vált nemzeti jelkép formálódott, és számuk is megnőtt. A zászló és a nemzeti színek (ismét a piros-fehér) a jelentősebb közéleti események megszokott kísérői lettek, például Ferenc József 1852-es magyarországi, illetve szlovákföldi útja során.27 Röviddel a forradalom után tartottak megemlékezéseket a szlovák önkéntesek harcairól és áldozatukról; az önkénteseket mint a nemzet szabadságáért küzdő hősöket és mártírokat tisztelték.28 Ennek a mártíriumnak a jelentősége azonban a későbbi évtizedekben jelentősen csökkent.

A nemzeti szimbólumok körébe bátrabban sorolták be a népi környezet, főként a pásztorélet, az addig csupán regionális jelentőségű és hatású értékeit. Elsősorban a felföldi és hegyvidéki tájjal s nem pedig síksággal kapcsolatos jelenségekről van szó. Kétségtelenül Andrej Sládkovic A gyetvai legény című elbeszélő költeményének köszönhetően a Polyána alatti Gyetva-vidék (Felső-Nógrád) regionális jelképei, a sajátos népviselet és a jellegzetes hangszer, a pásztorsíp (fujara) lassan nemzeti szimbólummá vált.29 A szlovákságra utaló, etnikai identitást kifejező jegyeket tulajdonítottak egyes ételeknek és italoknak, igen gyakran a demikátnak (juhtúróból készült leves) például, a galuskából készült ételeknek, az alkoholos italok közül ilyennek számított a melegített édes pálinka és a borókapálinka.30 A foglalkozások közül a szlovákságot elsősorban a drótos (kevésbé gyakran az olajárus) képviselte. Olyan foglalkozásról van szó, amelynek csupán regionális szerepe volt. A Habsburg Birodalomban és Európában mobilitásának köszönhetően a drótos leginkább a magyarok, a csehek és a németek szemében testesítette meg a szlovákot, csak ezután fogadta el nemzeti szimbólumként a szlovák hazafiak társadalma. Mellette a nemzeti szimbólum piedesztáljára került lassan még a bacsó. Ez csak azt bizonyítja, hogy mennyire megnőtt a pásztori komponens jelentősége a szlovák kultúrában, hogy mekkora a plebejus jegyek túlsúlya a szlovák társadalomban.

A legintenzívebben a szlovákoknál is az 1780 és 1860 közötti korszakban formálódtak a nemzeti jelképek. Fejlődésük hasonló vonásokkal jellemezhetők, mint a környező etnikumoké, de nem egy tekintetben sajátos jelleget mutat. A szimbólumok száma fokozatosan nőtt. Szintetizálta a magyarországi, a szláv, a cseh és természetesen a szlovák kezdeményezéseket és ösztönzéseket. Fájdalmas és derűlátó, fenséges és földönjáró, hősi és beletörődő jelképek ezek. Kifejezték a szabadság iránti vágyat, idealizálták saját nemzetüket, felmagasztalták a régi dicsőséget és a jelenlegi szenvedést, optimizmussal tekintettek a jövőbe. Egyrészt védelmet nyújthattak az asszimilációval és a nemzeti elnyomással szemben, másrészt segíthették az új, nemzeti identitás építését, és lehetővé tették, hogy a szlovákok egyenjogú partnerként integrálódjanak nagyobb közösségekbe (a Magyar Királyságba, a Monarchiába, a szlávságba, Európába). Különböző volt a szimbólumok élettartama. Jelentőségük és vonzásuk ereje is ingadozott, változott. Egy részük fennmaradt mindmáig, némelyik tartalmilag módosult, egyik-másik csak rövid ideig élt, és kiesett a kollektív emlékezetből, és voltak újabbak, amelyek későbbi korokban születtek. Különböző volt a jelképek jellege is. A magyar szimbólumokhoz képest a szlovákok jóval szerényebbek, kevésbé monumentálisak voltak. Ez az egyenlőtlen feltételek következménye. A szlovák szimbolika megteremtésében a festészet és a színház csak igen csekély mértékben vett részt, és teljesen kimaradtak e tevékenységből olyan területek, mint a szobrászat, a komolyzene, az opera. A szimbolika középpontjába a betyárélettel, a hegyvidékkel és a pásztorkultúrával kapcsolatos jelképek kerültek. Lényegesen kisebb szerepet játszottak az úgynevezett harci szimbólumok (hadvezérek, katonák, ütközetek), valamint a városi és nemesi közegből származó jelképek.31

Szlovák közegben a környező etnikumok többségéhez képest nagyobb súlyt kaptak a népi származás jelképei, az alsóbb társadalmi rétegek és a szociális igazságosság, a szlávság, a szerénység és egyenlőség mítoszának dicsőítése, a szlovákság demokratikus karaktere. Sokkal gyakoribbak voltak az elnyomatással és szenvedéssel kapcsolatos szimbólumok, mint azok, amelyek sikereket meg győzelmeket fejeznek ki. Ez a tény az alakuló modern szlovák társadalom szerkezetét tükrözte, hiszen e társadalommal a felsőbb, privilegizált és vagyonosabb rétegeknek csupán a töredéke vállalt közösséget. A nemzeti szimbólumokat a kis számú értelmiségi elit teremtette meg. Ők voltak azok, akik rajongtak e jelképekért, és befogadták őket. E szimbólumoknak csekély volt a nyilvánossága, a hivatalos élet peremén fejlődtek, szerény volt a hátországuk. Csak szórványosan szólíthatták meg a szélesebb nyilvánosságot, intenzíven leginkább a válságos helyzetekben – 1848–49-ben a forradalom idején és az 1850-es, 1860-as években. Összetett folyamat volt fejlődésük azokhoz a hivatalos magyarországi szimbólumokhoz való viszonyukban, amelyek már egyértelműen magyar etnikai jellegűvé váltak. Az egyik törekvés arra irányult, hogy összhangba hozzák a szlovák jelképeket az állam jelképeivel, a másik gyengíteni igyekezett a meglevő kötődést a Magyar Királyság történelmi és kulturális kontextusával, és függetleníteni kívánta a szlovák jelképeket a hivatalos állami jelképektől. Válsághelyzetben, főképpen 1849-ben, eljutottak a szlovákok a magyarországi jelképek nyílt elutasításáig, és megpróbálták nemzeti valóságukat e szimbólumok nélkül kifejezni.

Annak ellenére, hogy a szlovák jelképek rendszere a XIX. század ’50-es, ’60-as éveiben már erőteljesen megszilárdult, fejlődésük nem állt meg a következő évtizedekben sem. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után azonban torz úton haladt tovább. A nemzeti mozgalom a szlovák népességnek csak kis részét tudta megszólítani. A szlovák szimbólumok a magánszférában maradtak, erősödött bennük a plebejus, az ahistorikus és az igazságtalanságot hangsúlyozó jelleg. Szerény volt e jelképeknek a hatása, ritkán lépte át a szlovák hazafiak szűk körének a határát (néhány régió, mindenekelőtt pedig az amerikai szlovákok képeztek kivételt). Hivatalos státust (elismerést és támogatást az állam részéről, megjelenésüket az iskolákban, a hadseregben és egyebütt) a szlovák nemzeti jelképek csak 1918 októbere után kaptak. Akkor lett először széles hátországuk, pontosabban szólván ekkor szólították meg az egész szlovák társadalmat. E késés következtében végleges kialakításukra és megszilárdulásukra már jócskán a XX. században került sor, nem úgy, mint a szomszédos nemzeteknél. Csehszlovákia 1918-as létrejötte után a szlovák szimbolikában szinte általánossá vált a Magyar Királyságnak és történetének kritikus képe. A közös hungarus hagyományokat, szlovákok és magyarok sok évszázados közös sorsát csak ritkán emlegették. A szlovák szimbólumok 1918 utáni jelentésváltozásainak és hatásuknak a megrajzolása a nemzeti identitás alakítására már meghaladja e tanulmány lehetőségeit.

(Zemen Róbert fordítása)

 

 

JEGYZETEK

 

1 A dolgozat e részéhez Bruckmüller, E.: Nation Österreich. 1996, Hlavaty, L.: Maly cesky clovek a velky cesky národ. Praha, 2001, Kolektíve identity v Strednej Európy v období moderny. Ed. M. Csáky–E. Mannová. Bratislava, 1999, Podoba, J.: Nationalism as a tool. In Roots and Rituals. The construction of ethnic identities. Ed. T. Dekker–J. Hesloot–C. Wijers. Amsterdam, 2000, 315–327 című munkáit használtam.

2 E korszakban első alkalommal jelent meg Szvatopluk ábrázolása J. Fándly művében: Compendiata historia gentis slavae. Trnava, 1793.

3 Fándly, Juraj: Vyber z diela. Vál. J. Tibensky. Bratislava, 1954, 340.

4 Sziklay László: Madarské vztahy Jána Kollára v Pesti. In Dejiny a národy. Praha, 1965, 87. (Magyarul: uő.: Ján Kollár magyar kapcsolatai Pesten. In Tanulmányok a csehszlovák–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Bp., 1965, 143.

5 Horváth P.: Anton Bernolák. Povod a osudy jeho rodiny. Zivot a dielo. Bratislava, 1998, 221.

6 Stefan Petrus például Raynoha, a zsiványok kapitánya… címmel írt színdarabot 1823-ban.

7 Legújabban lásd Jolanta Goszczynska: Mit Jánosika w folklorze i literaturze slowackiej XIX. wieku. Warszawa, 2001.

8 Kollár, Ján: Pamati z mladsich rokov zivota. Összeáll. Karol Rosenbaum. Bratislava, 1972, 256.

9 Megtaláljuk például a korai romantikusoknál, Bohuslav Tablicnál, Juraj Palkovicnál, Jozef Pavol Safáriknál.

10 Lásd Macura, Vladimír: Znamení zrodu. Praha, 1995, 91–92.

11 Slovenskje národnje novini 1848. II. 15. 1043. p. Legújabban a Tátra jelentőségéről a szlovák kultúrában: Lipták, Lubomír: Tatry v slovenskom povedomí. = Slovensky Národopis. 2001, 2. sz., 145–161.

12 Listy Ludovíta Stúra (Ludovít Stúr levelei), I. Összeállította Jozef Ambrus. Bratislava, 1954, 354–355.

13 Rapant, Daniel: Tatrín. Osudy a zápasy. Turciansky Svaty Martin, 1950, 9.

14 Lásd Hurban, Jozef Miloslav: Ludovít Stúr – Rozpomienky. Szerk. és vál. J. Stolc. Bratislava, 1959, 96–97.

15 Lásd Stúr, Ludovít: Dielo, I. Összeáll. Jozef Ambrus. Bratislava, 1954, 59; Slovenskje národnje novini 1846. VIII/28. 453.

16 Zpráva slovenského národního divadla Nitranského v Sobotisti. Bratislava, b. u. r. 17.

17 Stúr, Ludovít: Dielo, II. Összeáll. Jozef Ambrus. Bratislava, 1956, 45, továbbá 129.

18 A Stúr-iskola ifjú tagjai összeállítottak egy versantológiát City vdecnosti mladych synu Slovenska (Szlovákhon ifjainak hálaérzései) címmel (Kiadta Vladimír Matula. Pozsony, 1959), melyet a legjelentősebb szláv személyiségeknek ajánlottak.

19 Lásd Béder, J.: Spolocnost cesko-slovanská a Slovansky ústav v Bratislave v rokoch 1835–1840. In Sborník stúdií a prác Vysokej skoly pedagogickej v Bratislave, I. Bratislava, 1958, 34; Horváth, P.: I.m. 225–226.

20 Domová pokladnica. Kalendár na rok obicajní: 1847. Vidává Daniel Lichard. V Skalici, b.u.r., 114–115.

21 Béder, J.: I.m. 33–34.

22 Listy Jána Francisciho I. Kiadta: M. Éliás. Martin, 1990, 14, 47–48.

23 Kiss Gy. Csaba: Dwa symbole narodowe: hymn polski i hymn slowacki. In Zwiazki kulturalne polsko-slowackie w dziejach. Kraków, 1995, 67–76.

24 1830-ban M. Suchán, 1837-ben V. Füredy jelentetett meg nyomtatásban népdalokat tartalmazó énekeskönyvet, 1847-ben pedig E. Bohún szlovák viseletek litográfiáit.

25 Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848/49, I/2. Dokumenty. Turciansky Svaty Martin, 1937, 139, 204.

26 Rapant, Daniel: i.m. III/1. 225, 235, 246.

27 Slovenské Pohlady 1851. VI/25. 199–200; 1852. VI/23. 208; 1852. VII/14. 2, 1852. VII/21. 24; 1852. VIII/18. 49–53.

28 Rapant, Daniel: i.m. IV/1. 250.

29 Macák, I.: Symboly fujary. In Kolektívne identity v Strednej Európe v období moderny. 89–99.

30 Stolicná, R.: Etnická príznakovost v strave. In Rozpravy k slovenskym dejinám. Összeáll. V. Cicaj. Bratislava, 2001, 240–257.

    1. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy a háborús hősöknek és ütközeteknek szentelt műalkotások csak 1945 után szaporodtak meg, és csaknem kizárólag a II. világháború időszakával, a Szlovák Nemzeti Felkelés harcaival foglalkoztak.