NÉMETH LÁSZLÓ

Az utolsó napló

 

Édesapám fogalmazó füzeteinek az átnézése során találtam rá erre a Budafoki út, 1969. január feliratú, kék, nagyalakú füzetre. Beleolvasva láttam, hogy egy eddig ismeretlen Németh László-naplóra akadtam. Lehet, hogy a naplók megjelentetésekor még nem volt a család birtokában a füzet, de az is elképzelhető, hogy az olvashatatlan, javítatlan kézirat riasztotta vissza a szerkesztőt a szöveg megfejtésétől.

Az itt közreadott kézirat még mindig hiányos – ezért a sok kipontozott rész –, de fontos írás. Németh László áttekinti helyzetét az 1969-es év elején. Úgy érzi, állapotát egy fordított Laokoon-csoport, egy ember és három kígyó, jellemezheti legjobban. A három kígyó: a közélet s benne a mű sorsa, a család és az egészség.

Szomorú ez az írás. Már észrevehető az olvasók számának a csökkenése, és egészében a kulturális élet, az erkölcsi színvonal süllyedése. “Amit a Révai-kor nem ért el villámolva – az Aczél-kor eléri mosolyogva” – írja a helyzet jellemzésére.

A család: “A maguk módján ezek mind értékes emberek” – de nem tudnak megfelelően követni, rossz látszatokba kevernek.

S az egészség: talán ez a legoptimistább része a naplónak: 15 év hipertónia után valóságos csodának tekinthető, hogy – az észlelhető szellemi romlás ellenére – még mindig milyen jó állapotban van. De a “kísérletező ember” nem adja fel, szembenéz sorsával, alkotómunkára kényszeríti magát, hogy megállítsa a pusztulást. Tervei vannak, folytatni akarja azoknak a “műveknek az írását, amelyeket üdvösségharcom, megtisztulásom állomásaiként kezdtem”.

Az írás egyben búcsú a lélekkönnyítő, tisztító naplóktól is, elhatározza, nem ír több naplót. Gondolkozik azon, hogy az eddigieket is meg kellene semmisíteni, de ahogy írja: “védi őket, hogy művek – s a szentségtörés, melybe megsemmisítésük kerül –, halálom után azonban itt maradnak […] s kövessék is el ellenük a merényletet”.

Én nem tudtam megtenni, Csoóri Sándorra bíztam a döntést.

NÉMETH ÁGNES

 

 

Budafoki út, 1969

Az év második napja – s első félnapom a Budafoki úton. Kettős sarkalás, hogy helyzetemet – több hónap után – újra áttekintsem.

Fordított Laokoon, egy alak három kígyó – bizony jó néhány éve már, hogy ezzel a képpel kezdtem helyzetfelmérő naplómat. De a régi képnél ma sem találok alkalmasabbat; a három kígyó is a régi: a közélet, a család, az egészség gondja, szorítása. Vegyük hát sorra a rám font gyűrűket.

A Kiadatlan tanulmányok megjelenése megszüntette, hogy helyzetérzésemnek az a gyors romlása, mellyel a nemzet s a magam viszonyát megítéltem, s amelynek az utolsó tanulmányokban is nyoma van: nem a “veszélyt látó képzelet” rémlátása, hanem pontos diagnózis. Megjelenik egy 1500 oldalas tanulmánygyűjtemény, s arról – az újvidéki Magyar Szó fiatal kritikusának cikkén kívül – egyetlen jó szó nem hangzott el. A feleségemtől hallom, hogy sokkal több írás foglalkozott a könyvvel, mint amiről én tudok – de az a kettő, amit mint aránylag tisztességes hangút elolvastattak velem –, felmérheti az arcátlanságot, ellenszenvet, amely az objektívvá kendőzés alól is kiüt. Sükösd szerint én, aki olyan találóan lepleztem le Szabó Dezsőben a kóros lelki mechanizmust, nem veszem észre, hogy kívülről nézve épp olyan pszihopata jelenség vagyok. Csukás István, az irodalomtörténész abban tetőz – amit irodalomtörténeti tanulmányaimról ír –, hogy a magam állapotát vetítem szét magyar irodalomtörténetté, ilyenféle írásaimnak csak dokumentumértékük van. A hangot különben, úgy látszik, az Élet és Irodalom s abban is Abody Béla ütötte le. Ebből csak két szó jutott a tudomásomra. “N. L.-nak tisztelettel, indulattal és tárgyilagossággal tartozunk”, idézte egy naiv olvasóm, majdnem eredményként; lám ők is látják már, mivel tartozunk. Ezalatt az idézet tartalma, Abody ismeretében: méltányossággal kendőzött gyűlölettel. A méltányosság különben csak átlátszó s inkább ironikus álcázás lehet – ha a tanulmányból a “grafomán” szó ugrik ki, Paty is így hívott meg az utcán belém ütődve: Ha grafomániád engedi, látogass meg.

Negyven év alatt egyetlen kritikus sem akadt, aki egy ilyen méretű mű mellett igazán kiállt volna. Nem abszolút bizonyítéka ez nemzet és író összeférhetetlenségének? S hogy az öreg írót ért gúnyos célzások ellen egyetlen hely se mer, akar tiltakozni, noha tudják: hol, kik, milyen indokokkal rendelték el kitörlésem a magyar írók névsorából: nem bizonyítéka-e az aljasságnak és butaságnak, mely úgy könnyít a lelkiismeretén, hogy rossznak tartja, aminek a szerkesztését eltiltották neki? Az én kiadatásomat, megsemmisítésemet (ugyanazok, akik most), közel négy évtizede követelik, de ha az Abodyak hangja – főként negyvenöt után még élesebb volt is, a magyarságban több volt a tudás és szemérem –, ha nem is igen védtek, de éreztették, hogy gyanítják az igazságot s a valódi súgókat. Amit a Révai-kor nem ért el villámolva – az Aczél-kor eléri mosolyogva. S a közönség gyors romlása egyre valószínűtlenebbé teszi, hogy mint régen, az olvasókhoz lehetne fellebbeznem. […] Hogy az írók közt mi a helyzet, Aczél tréfája árulta el. Arról volt szó, mit kapok karácsonyra. Azt mondtam: én az ellenségeim könyveit vetetem meg. (Elsősorban Lukács tanulmányaira gondoltam.) Hogyan, egy egész könyvtárat akarsz? (Ő, aki Illyéstől átvéve az üldöztetési mániámat szokta emlegetni.) Hogy az olvasókban milyen a pusztulás: az összműkiadás fogja számokban kifejezni.

Azt a reményt, hogy a külföldhöz lehet fellebbeznem – réges-rég elvetettem, a Herder-díj meglepetése csak órákra ébresztette fel. Az, hogy külföldön könyveim jelennek meg, csak rontja az itthoni helyzetemet. Végül odakinn is azoknak a kezébe kerülök, akik itthon fojtogatnak: a bécsi út Déryvel – ha lett volna, eloszlathatta volna az illúzióm. Az öreg Cukor, a Pen Club titkárnője, a sajtó mind azt igyekezett az udvariasság rovására is hajtogatni, hogy míg Déry világirodalmi napfény, én valami magyar csodabogár vagyok. S hiába okozott az Iszony itt-ott feltűnést, haza az ért a visszhangból, amit itteni értesülések alapján vagy éppen innen kiment emberek írtak. A Nagyvilág az amerikai sajtóból idézhetett volna óriási jelzőket; azt a cikket ismertette, amelyik legjobban bántott – s amely szerint a magyar regénynek én nem Bartókja, legföllebb Dohnányija vagyok. Az Irgalom kiadása előtt figyelmeztettem a kiadót, hogy Németországban ne várjon mást, mint hazulról kinyúló kezek által megrendezett bukást. Az első eredmények mintha megcáfoltak volna. Néhány hét alatt négyezer példányt adott el, ami ott ilyen vastag könyvnél majdnemhogy siker; a sajtó is kedvezően indult: “Magyarország legjobb hozzájárulása a világirodalomhoz”, még ilyen mondatok is kerültek bele, de aztán jött a Die Zeit s Mario Szenessy – s a legfontosabbnak ítélt helyen a jól értesült, az a bizonyos okosságú Abody, Ungvári-cikk, amely Németországban is szomorú magyarországi lovaggá tett. Egy kiáltás s itthon is azonnal visszhangot verő pofon – ráadásul.

Mielőtt azt venném sorra, hogy a második gyűrű, a család hogy szorít, s szorítása az életfontos részek összeroppantása után, hogy lép együttműködésbe – a magában is elegendő közélettel; hadd vetem előre, hogy én a családom nemcsak szeretem, de becsülöm is, szinte jobban, mint bármikor életemben.

Vőm1 halála, az anyai szerep, amelyet feleségem betegágya iszonyatában játszott, meg az összetörtsége is, amelybe visszaszorult utána: újra felidézte bennem az emberi nagyság iránti csodálatot. Aki a családot fenyegető veszélyben így tud helytállni: az nagy és bősz anya – de aki a nem is túlságosan kedvelt fiatal ember pusztulásán így tud az emberi sorssal szembeszállni, az ellen lázadni, közben megtöretni –, az embernek is orján.

Juditon tréfálkozom, hogy női szélhámosságával – mint nagy fizikust fogadtatja el a világgal magát, konferencia nincs meg nélküle, előadásról előadásra utazunk, a ’69-es évben is kilenc hónapon át hagyja a gyermekét a férjére,2 aki ezalatt nem hogy nem lázong, de nem is csalja meg. Valójában azonban büszke vagyok rá – az eszére, nyájasságára – még a keménységére is, amellyel diákjait s gyermekeit kötelességük teljesítésére igyekszik szorítani. Az anyai nagyság a kedvesség, a szilárdabb műveltség s hivatás teljesítésében megedzett jellem csontvázával.

Magdáért, a hajdani kedvencért fáj néha a szívem – hontalansága, nyugtalansága fogalmat ad róla, hogy zárkózott lénye mélyén mit kell szenvednie – a ketté tört pálya, a nem egészen sikerült család s az itthoni összehasonlítások miatt fáj, hogy erényei hányatott életében értelmetlen, makacs szigetekké torzulnak –, de elég egy hónapot töltenem vele zürichi lakásán, hogy élvezzem azt a rendet, tiszta szigetet teremtő képességét, amelyen testvérei inkább csúfolódnak, de engem a hajdani Baár-Madasi sétákra vagy a vásárhelyi legényszobából elővarázsolt artemisi szigetre emlékeztetnek – hősnőim tisztasága s az anyai intézni tudás – egy célt nehezen találó életben átkozottan.

Csillához bűntudattal köt fogamzása; s szorongó bizakodásul korán felismert – s újra és újra igazolódó kiválósága, melyet a hibákat számon tartó, más voltától hőkölő családban csak én méltányoltam igazán. Férje betegsége megint megmutatta, amit a vad vizsga – pályázat hajszái, hogy ha kell milyen energiákat szabadít föl benne a kötelességteljesítés – […]

Végül a régi lebecsült, aki a lányaimat még mindig mint sebet hordja a szívén, s aki annyi kellemes meglepetéssel szolgált a bűnös apának – helytállása a pályáján, kedvessége, szellemessége, amelyet még Judit is nagyra becsült –, a derű s a szürkeségbe belenyúló kiválósága, amellyel kollégáin, baráti körén uralkodik – a derű és tisztaság, mellyel első házassága romjaiból kimászott, még a vonzódása is hozzám, mind tiszteletet keltő s viszonzást érdemlő.

A maguk módján ezek mind értékes emberek – s egyre kevésbé kell sajnálnom energiám nagyobbik felét, amellyel a közügyet érettük megkárosítottam. A gyengébbnek ígérkező második nemzedékről – az unokákról – is tudnék mindről valami szeretet igazolót mondani: Dörnyei Laci nemesebb habitusáról, Zoltán becsületességéről, életkedvéről, humoráról, kinti Laci komolyságáról, helytállásáról a francia intézetben, a törpe Nóra bájáról, a válást sínylő Prücsi részvét keltő szívósságáról. A világról ez a tíz ember maradt meg kis emberi tájéknak, amelyen az élet hullámzását számon tarthatom. Ez azonban nem változtat, inkább súlyosbít azon a szerepen, amelyet írói életemben harminc éve kaptak – s most is játszaniuk kell. A legkevésbé súlyos ebből, ami a legfájdalmasabbnak látszhat, az egyre teljesebb olvasói közöny. A közönség elidegenedését én a családomon tanulmányozhatom. A Kiadatlan tanulmányok megjelenése nemcsak az országbéli idegenségem mutatta meg – azt az érdektelenséget is, amellyel e két vastag kötet gondolatai, törekvései a családban találkoznak.

Judit, aki a drámaírói pályán a […] s kötelességtudása kézirataimat is pártfogásba vette: kisesszéimet gépeli (bármilyen reménytelen volt a javított szöveg használható kihámozása), kicsente, s mint karácsonyi, születésnapi ajándékot nyújtotta át – nincs hírem róla, hogy ezt a gyűjteményt átnézte volna.

Ella elkezdte olvasgatni, főleg azért, hogy nem porosak-e a régi tanulmányok – egyedül A vallási nevelésrőlt dicsérte az újabbak közül – s talált benne természetesen olyat is, amin megsértődhetett; azóta nem veszi kezébe. Másról nem tudom, hogy foglalkozott volna velük – István vőm mondta, hogy lassan halad vele –, s bizonyította, hogy az elejét olvasta is: aki így írt Móriczról, mint én – adta tudtomra a szokott udvariasságával –, annak nem szabadna a kritikát zokon vennie. Azt, hogy az olvasók szeretetében kik foglalják el a helyem: a lányaimon tanulmányoztam. Az ő klasszikusuk Agatha Christie, akire állítólag angol nyelvgyakorlatul kaptak rá, de ha hozzájutnak, őt s a hozzá hasonlókat magyarul is elolvassák. Csilla friss özvegységiben tíz-tizenkét Agatha Christie-könyvet hozott át a vámos fejcsóválása mellett a határon. Judit s főként az ura a Thalia darabjait is megnézi – s lelkesedik Sartre-ért, s Gyurkó Szerelmem, Elektrájáért. A lentről szivárgó ponyva – s az Európára nyílt ablakon – a sznobság kívánta modernség, amely a mi közösségi irodalmunkat az utolsó tíz évben kétfelől fullasztotta – szép, okos, sőt kivételes embereinken bizonyítja – erőlködésünk értelmetlen voltát. […]

A legsúlyosabb azonban még mindig nem ez – hanem amiben a két kígyó szinergezmusba lép: az életmódjuk. Az én munkám, gondolataim – épp elszigeteltségem miatt – az övéktől el nem választható, az ő “menős” viselkedésükön, tékozlásukon át szűrődik ki a világba. S ha nekik megbocsátják a könnyű pénzdobálást, felvágást, énnekem nem. Egy aszkéta, aki háromszázezret költ – mi lehet ez más, mint farizeus? A munkám ellen szított gyűlölet érvet talál a képmutatásnak, ahogy beteg se vagyok, csak kíméletet akarok vásárolni a megjátszásával – a családom életétől sem szenvedek, csak rájuk tolom a felelősséget érte. Holott a színes kavargás, mellyel életem keserít – nemcsak az utolsó munkaóráim vette el, idegrostjaimat tépte szét (a nyáron alig volt nap, amikor tíz-tizenkét órát nem inspekcióztam az ő vendégeik s a hozzám tolakodók közt), de a büszkeségnek attól a gesztusától is megfosztanak, amellyel pályám – szerepemhez méltón – zárhatnám be. Az összműkiadás vállalása – a nem várt ajánlat s a mű mint rám bízott dolog iránti felelősség – kényszerített, de ott volt benne, az idegen igények kielégítésében eltelt élet aggodalma is, hogy így egy pár évig még lépést tudok tartani az esztelen költekezéssel.

Tapasztalatom a színházi világgal, a magyar dráma kikerülhetetlen bukása, azt követelte, hogy én csapjam be kívülről a színház ajtaját – ők kényszerítettek rá a Széchenyi bemutatására s vele együtt az Apáczaiéra is – kikötésem ellenére –, arra is, hogy az előadást megnézzem, a darab elrontóival udvariaskodjam – Ellának az a hite, hogy én “hiúságomban” a cég érdekeit rosszul képviselem; ezért kell azt neki kézbe venni. Innét a kompromittáló barátsága Aczéllal […] így aztán én se léphetek fel kellő eréllyel, ha a Népszabadság egy tanulmányrészlettel az orvosok indulatát zúdítja rám, vagy az Akasztófavirág megtévesztő záró részletét közlik – hírem nélkül, de Aczél szerint, Ella engedélyével. Hogy ez hová fajul: a Kortárs januári számában megjelent Vekerdi-cikk bizonyíthatja. A Kortárs engem elárult, hátbatámadott, semmi dolgom sem lehet vele szemben. Ők a Hölvényi cikkét akarták hozni a Kiadatlanról – ezzel utasították el többek közt Vekerdit is. De Ella ráüzent a szerkesztőre, hogy vagy ne hozzon semmit, vagy hozza Vekerdit, mert az nekem tetszik. Simon enged – Aczél árnyékának –, s igazolásul (Hölvényinek például) azt mondja, hogy Laci bácsi úgy is azt állítja, hogy elárultam a magyarságot – megteszem hát a kedvéért. Megaláz és denunciál egy csapásra.

Kígyóim közül leggyorsabban a harmadikkal végezhetek tán. Az hogy élek – s alig másfél óra alatt tizenkét ilyen hasábot szövegezhetek: orvosi csoda. Az öt év előtti vérzések sem a szemben, sem az agyban nem ismétlődtek. Pedig az életmódom – jó féléve már – olyan, hogy az egészségest is megbetegíthetné: hogy holnap mi ér, nem tudom, de ha szellemi képességeim hanyatlása sem figyelmeztetne a látszat mögött folyó pusztulásra – gyógyultnak vagy legalább “rehabilitált”-nak tekinthetném magam. Sajnos, bár a hipertónia-harc után a pusztulás ellenőrzését tűztem ki a kísérletező ember utolsó feladatául – a zaklatott életem s az összműkiadás gondjai miatt nem készítettem kellő látleletet s […] leletet sem állítottam be. Emlékezetem gyorsabb pusztulása, a sűrű név-, a szókimondási zavar azonban tény – s noha angol regények olvasásához tudok szótározni, úgy látszik, a tanulás sem képes ellensúlyozni a feledést. Hogy a szellem periferiás tartományai mint szakadnak le – azt régebbi írásaim olvasása közben veszem észre; mintha szélhámos lennék, aki nemhogy vizsgázni, de értelmesen beszélni se tudna arról, amiről tanulmányaiban mint jól ismertről szól. Az apadó szellemi szint mellett – a nemi ösztön lassú kialvása az, ami úgy látszik, önérzetem is tovább zsugorítja. Gondolkozom rajta, hogy egy kisregényben ezt a folyamatot – mint a pubertás zavarainak a fordítottját – tán megírhatnám. A pszichikus zavarok itt előtte jártak a biológiaknak – az utóbbit tán egy lassan érő betegséggóc is sietteti a prosztata táján –, melynek más tekintetben is megvannak a kellemetlen tünetei.

A napokban olvastam el újra, szeplőimet rendezgetve, azt a nyolc pontot, amelyben tüdőgyulladásom alatt – féldeliriumban – halálom kívánatos voltát indokoltam. Ha nem támadják meg tüdőm a staphilococussok: mennyivel több okom lenne erre a halál mellé állásra (sic). Attól azonban, hogy én magam oltsam magamba a halált, visszatart a keresztény borzadáson kívül egy kötelesség s egy remény. A kötelesség: az életmű. A 18 kötet, tudom, nem fog megjelenni, s még jobb ha politikai okokból, mintha vevői fogynak el, azzal sem áltathatom magam, hogy a nemzetnek tartozom vele, amiért a kötetenkénti vesszőfutást vállalom: maga a mű mint tárgy, objektum, amelyet önmagáért – a belezárt értékért, jelentésért – kell illő formában itt hagynom, akármi lesz a későbbi sorsa. Azt se tagadhatom, hogy a foglalkozás vele: öröm, nemcsak az eltűnt idő – az eltűnt képességek – formába ülepedett nyomával érintkezem benne majdnemhogy csodával, amelyhez […] ami most vagyok, ámul csak. A remény: ez a kis szoba a két kis udvarra néző ablak, amelynél ezt a naplót írom. Csilla Budafoki úti lakása nem adódott el – s minthogy ő nem tud visszaköltözni belé –, Erzsók3 unokahúgom s én osztozunk rajta. Erzsók hivatal utántól reggelig, én reggel 9-től délután négyig. Ő a kései szerelmét melengeti benne, én a szabadság 7 órás szigetét. Reggel hétkor kelek – segítek az otthoni munkában –, a kórházba tartó Csillával indulok, s kilenckor itt ülhetek a kis ablak mellett – telefonoktól, látogatásoktól védett magányban. Egyedül a munkámmal, gondolataimmal, összetört, de itt még ki-ki bontakozó szárnyaimmal. Ez a hét óra nemcsakhogy megmenti – de bízom benn –, be is ragyogja, fölemeli a napom a szerzetesi regula, amelyben itt élek, a nap lebomló, haszontalan felére is kivívta – ha fegyelmét nem, hát derűjét, nyugalmát.

Munkám magja – egyelőre az összműkiadás rendezése, gép alá adása. Még ebben az évben kész akarok lenni, ha egy század múlva vagy sohasem jut is az emberek kezébe. A kötetek nagy részéhez az összeállításon kívül már csak az előszót kell hozzáraknom, igazi kemény munka csak az életrajz javítása, legépeltetése. A meglepetés, amit az első négy kötet sajtó alá adása jelentett – 18 köteten át: a műben lelt s a világ elismerését pótló elégtétellé válhat. De már a rendezés alatt folytatni akarom a “posztumusz” munkám: a kis esszéket, amelyből nyárig vagy ötven elkészült már. Ebben a hajdani kritikai napló tájékozódását próbálom felszítani – nem a felfedezés, hanem az önvédelem, a szembenézés lojális, de kérlelhetetlen igényével. S ha marad erőm – a hétórás idill megállíthatja, új tartalékok feltárására kényszerítheti a pusztulást: folytatni azoknak a műveknek az írását, amelyeket üdvösségharcom, megtisztulásom állomásaiként kezdtem – mint amilyen […] rejtett napló – a Kétségbeesve halt meg4 s vázlatában: Az írás ördöge, Semmelweis drámája. De ezekben, mint a budafoki-úti sziget szárny-emelésébe, már nem a műalkotás a fontos, hanem a közérzet, mely a test állapotával, a hír gyalázatával szemben is emel és ragyog.

 

 

1969. február 3.

Egy hónap telt el az első Budafoki úti bejegyzés óta. Költőzőben írom a másodikat és utolsót.

Az utolsó hónap megvilágított eseménye az én számomra egy érzés volt. Az, ami az influenzám kitörésekor5 tudatosította velem magammal is – hogyan állok az élettel. Kilenc éve épp ilyen tájt tört ki rajtam az infulenza, amely szövődményeivel, a staphilococcus pneumóniával majdnem a sírba tett. Akkor a delírium szélén mérleget készítettem, miért lenne jobb, ha a betegség legyőzné az életösztönt. Ott a mérlegelés az észben folyt, észérvek hatására nyugodtam bele, hogy meghaljak. A remény harsány felbuzdulása figyelmeztetett: kívánom a halált – s milyen jót tenne velem a betegség, ha az én kezdeményezésem nélkül, jótékony kézként evezne át velem a láz hullámain a megszolgált nemlétbe. Ismertem az érzés eredetét – de azt nem tudtam, hogy együtt, ilyen mohón, ilyen egyértelműen törünk a halál felé. Az influenza néhány nap múlva elmúlt, de ez az érzés mint fontos felvilágosító tapasztalat bennem maradt.

Olyan ok, amely felfokozta, a túlságba hajtotta volna, nem volt. Sőt közvetlen előtte még bizonyos megkönnyebbedések, majd hogy azt nem mondom: örömök értek. 1-jén megvolt az Apáczai bemutatója Veszprémben.6 Három hetet hagytak a felkészülésre, diákok tucatjait kellett, mint statisztákat, sőt szóló színészként a színpadon mozgatni. Botrányra voltam felkészülve – de a rendező, a veszprémi légkör csodát tett – az írónak nem kellett szenvedések közt hallgatnia a szöveget. Később megtaláltam a réseket, melyeken át a színházi világ ellenségessége ebbe az előadásba is beszivárgott. A két új színész, a főszereplő s Aletta alakja behozta a darabba a nem veszprémi színészek előítéletét; az utóbbi az újságban is tiltakozott, hogy ilyen hálátlan szerepben kellett bemutatkoznia; a minap megdicsérő kritikus átvette a pesti kifogásokat, hogy történelmi ballasztokkal terhelem a nézőt: a […] a darabnak nincs kilátása a sikerre stb. –, de a burkolt lejáratás hangulatában, a színjátszó diákok […] fölött szinte kellemesen éreztem magam, s visszavontam (nem éppen jogosan) a drámáim előszavához tervezett érvet: a Széchenyi7 s Apáczai-bemutató hallgatásomban megerősítő kudarcát. A minap Mezőszilason hallgattam s ettem végig a téesz zárszámadását. Ott előbb az unokabátyámék8 rebegték, majd maga az elnök is előállt: hogy a nagyszülői házat a község s a szövetkezet meg akarja venni – múzeumnak. A régi telek alján ott lesz a 8 osztályos iskola, fenn a Mezőszilasi Múzeum, a lakás két szobája az unokabátyáméknak maradna halálukig. Itthon Ella is hozzájárult, hogy a házat én vegyem meg 80–100 ezer forintért – a másik százezret a falu fizetné – a kisajátításért, a 2 hold felső részért s a téesz múzeumnak szánt melléképületért. Ezzel én is letörlesztek valamit az Aczél kezében lévő adóslevelemből – a Tudománytörténeti Múzeum tervéből. Ezután tört ki rajtam az influenza, s hozta a majdnemhogy diadalmas életet el-eldobó érzést, amely még azt a felemet sem engedte sajnálni, amely az összmű sajtó alá rendezéséhez kellene. Ha szuicidum gyalázata nélkül most mindjárt megeshetik – mit törődök én vele, mit csipognak az apró-cseprő kötelességeim.

Bizonyos, hogy abban az energia-szökőkútban, amellyel ez az érzés feltört – ott volt mint fellökő erő a meggyötört büszkeség is. Hiába lepleztem le már Kurátor Zsófiban, s fékeztem őt negyven éven át – a magasabb érdekre hivatkozva –, ennyi megkínzás után valami elégtételt kívánt, a rá jellemző elégtételt, hogy valami harakiriszerűt vétkezzek magam ellen. A teljes elhallgatás tán kielégíthette volna. Ha véglegesen hátat fordíthatok megaláztatásaim színhelyének. Még most is úgy érzem, hogy ha megkapnám azt, amit minden nyugdíjas megkap nyolc évvel korábban, s nem kellene publikálnom többé, szép öregkort tudnék felépíteni a megmaradt egészségemből, apadó agyammal is. Van annyi félretett pénzünk, s jönne utána nyugdíj is – amiből ketten tisztességesen megélhetünk. De azt, hogy elvehetetlen jogom van ehhez […] nem tudom elfogadtatni. […] Veszprémben a díjkiosztás után nyilatkozatot adtam az újságnak; az ellentét kedvéért tettem be, hogy mialatt az írók egy része el akarja vettetni művemet; egy vidéki város vezetősége azon töri a fejét, hogy hálálja meg, hogy négy darabomat adtam nekik ősbemutatóként. Nem panasznak, dicséretnek volt szánva. A pécselyi orvos mégis megrótt érte, nemcsak maga, az írók nevében is, vannak, akik nem szívesen hallgatják, hogy mialatt diadalt halmozok diadalra, itthon és külföldön könyveim jelennek meg (azt nem írta, hogy mesebeli összegeket teszek zsebre, s több elismerést, mint amit megérdemlek), én panaszkodni merek. S az itthon kialakult vitában ugyanezt hallottam. Ahogy a betegségemről, ezekről sem beszélek már évek óta senkinek sem. Minek beszélni egy olyan társaságnak, amely betegség-elemzéseimen nem vette észre, hogy itt nem egy hipohonder foglalkozik magával, hanem egy tudós a betegséggel – s főleg panaszaimból nem hallja ki, hogy itt nem én keresek dicsőséget, hanem a patrióta rögzíti, eszméltetőül, a népet ért sérelmet. A hallgatás, melyet ez a közeg a büszkeségemre parancsol – persze nem fogja elapasztani – elégtétel követelését. A hongongi infulenza – egy csodálatos deus ex machina lenne itt –, mely a tomboló büszkeséget, s engem is megmentene tőle, hogy a gyalázatosnak érzett korláton átvessen magam.

A Budafoki úti sziget, melyre, úgy reméltem, napi hat-hét órai munkára, elmélkedésre kikapaszkodhatom – néhány perc múlva elsüllyed. A hat-hét óra folyton zsugorodott; az út oda-vissza másfél óra, a lunch legalább fél – s egyre többször kellett délután három-négyre látogató kedvéért otthon lennem. A veszprémi, szilasi utak, az influenza napokat, heteket törtek ki. A hónap közepére kiderült, hogy Csilla áprilistól visszaveszi a lakását, s albérlőt vesz fel; egy-két hónapnál többet úgyse maradhatnék. De Ellát is izgatta ez a külön nappalozás. Egy hét után már vettem észre, hogy ezt is beszövi a bűnök sorába, amellyel emlékezetében életem alakul. Először azt gondoltam, hogy az a baj, hogy a nap másik részét egy nő tölti ugyanebben a lakásban. Aztán kisült, azt hiszi, hogy én valami titkos művet írok itt, tán a Drága jó nyolcadikat,9 s azért költöztem ki; legutóbb meg egy kifakadásából azt tudtam meg, hogy itt valami ellene folyó összeesküvés szövődik, melyben a Kristótól visszakapott naplók (gépelt másuk már rég a birtokomban van) játszanak szerepet. Voltaképp mindegy, hogy miben állapodott meg a gyanúja: lényeg, hogy benne gyötrelemmé válik ez a kis tisztás – s ez maga is elég ok volna (ha Csilla nem is költözne vissza), hogy föladjam. Ebben az egy dologban, az ő kímélésében, következetes akarok maradni.

Nagyobb dologról is lemondok – ennél a szigetnél; nem írók több naplót – ez az utolsó feljegyzés, amelyet a magam számára készítek. Ez nagyon nagy áldozat. A napló nekem nem csak tanácskozás önmagammal, egy-egy megspórolt mű, amelyben éppúgy fölébe kerülök, mint egy drámában – Erinniszeimnek. Most, hogy szépirodalmat nem írok többet: beszámoló is ez élet-utazásom egy-egy szakaszáról: kielégítése annak a riporteri hajlamnak, amely bennem különösen erős volt, s amelyet a gyötrelmek új tája éppúgy, mint az új gondolatoké – riportra ingerel. De ha úgysem vagyok író többé – legyek felebarát, s fojtsam el azt az alaphajlamomat is, amelynek a beszámolóira úgyse kíváncsi senki (ha csak pletykaként nem), s egy beteg, derék, szerető embert megsebezhet. Csilla barátnéja ma vonul be másodszor az idegklinikára. A jelek szerint egyensúlyát az borította fel, hogy elolvasta önző hajlamú férje naplóját. Szegény naplók! Arra, hogy elégessem őket – nem tudom rászánni magam: védi őket, hogy művek – s a szentségtörés, melybe megsemmisítésük kerül. Halálom után azonban itt maradnak – úgy mint Sz. L. ismeretlen írásai –, s kövessék is el ellenük a merényletet. 

 

 

 

 

TÓTH ERZSÉBET

Camus napsütése

“De most még az aranyló virágportól vibráló légen át látom, mint terítik szét habjukat a hullámok újra meg újra a homokon. A tenger, a táj, a csönd, a föld sokféle illata, csordultig betöltött az illatozó élet, nagyot haraptam a világ aranysárgára érlelt gyümölcséből, és megrendülten éreztem édes, sűrű nedvét végigcsorogni ajkamon. Mit is számítok én, a világ, csak az összhang és a csönd a fontos, mely kettőnk közt szerelmet fakasztott. Szerelmet, melyet volt erőm nem egymagamnak követelni, hanem tudatosan és büszkén megosztottam egy egész fajjal, egy eleven és színes, a tengerből és a napból született néppel, mely nagyságát az egyszerűségből meríti, és a tengerparton állva cinkosan összemosolyog a tündöklő, széles égbolttal.”

(Nász Tipasában)

 

SZÍNE ÉS VISSZÁJA

Mi volt a legnagyobb élményed Indiában? – kérdeztem barátomat, amikor visszatért háromhetes utazásáról. Ostobaságomat csak mohó kíváncsiságom mentette valamelyest. A válasz kíméletlensége nem lepett meg.

– A nyomor. Megremeg a lábad a veled szemben hömpölygő éhezőktől. Úgy dönt hátra, hogy a világban létezik ilyen hatalmas szegénység, mint valami természeti csapás. Ha van földrengés, akkor ezt lélekrengésnek nevezném. Abban az értelemben is, hogy pusztítást végez a lelkedben, de aztán fölépül valami más. Valami, aminek semmi köze a szánalomhoz, még kevésbé a segíteni akaráshoz. De még a részvéttől is távol áll. Hiszen a részvét pontosan azt jelenti: részt venni. Te meg ebben nem tudsz részt venni. Valamiféle megszenvedett közönynek nevezném. Hogy a világ menthetetlen. A koldulás találékony és lendületes formái alig árnyalnak valamit a szinte méltóságba, közönybe dermedt arcok tökéletes reménytelenségén. Ez volt az élmény. A kőkemény, áthatolhatatlan nyomor.

Hát, igen. Buddha is így kezdte valahogy – és a fáradt mosolyból, ami elárasztott, talán jutott valami az arcomra is.

– Koldusok itthon is vannak. Ezért kár volt Indiába menni.

Nem gondoltam persze, hogy majd a Tadzs Mahal szépségeit fogja nekem ecsetelni, tudtam én, hogy nem a turistáknak fenntartott, luxusszállodákkal övezett utakon fog furikázni, és valójában csak érintette Indiát, ő Nyugat-Tibetbe ment, _a kőországba, mert látni akarta a tibeti kolostorokat, a buddhista szerzetesek világába vágyott.

Mint később elmondta, előzetes sejtése igazolódott, azt a helyet találta meg, ahova máris visszavágyik, ahova vissza fog, mert vissza kell mennie.

Boldog ember, gondolom. Kevesen mondhatják el magukról, hogy megtalálták a helyet, amely az övék. Azt meg még kevesebben, hogy alkalmuk is van néha fölkeresni.

Az ember születik valahova, és írók tömege állítja, hogy a szülőföld napja, illatai, nyarai, fái, levegője meghatározza egész életét. Vagyis, ha egy dobozházba születik, _akkor a lelke is reménytelenül szürke lesz, ha pedig tengerparton, akkor halszagú lesz egész életében? Szerencsére talán nem ilyen egyszerű. De hogy ki hova vágyik, hol szeret lenni, és hogyan, elárulja majdnem egész személyiségét. Vannak pénzzel becsületesen – netán becstelenül – ellátott emberek, akik körbelihegik, száguldozzák, körbecsipegetik a földet, de arról fogalmuk sincs, mi a nekik való hely. Hol szikráztak _össze a természettel úgy, hogy ott akartak meghalni helyben? Csak egy romantikus példát hoztam a sok közül, mert sokféle találkozás lehetséges.

Ezek a – nevezzük így jobb híján: pénzes, netán újpénzes – emberek, egészen biztos oda vágynak, ahol még nem voltak. Vágyukat nem tudják mivel indokolni, csak a pénzzel. Mivel megtehetik, hova mennének máshova, mint ahol még nem voltak. Másra nem futja a fantáziájukból, mert ez a fajta habzsolása az életnek mindig többet és többet akar. És persze újat.

Kérdés, nem természetes következménye-e ez a tömeges útra kelés annak az életnek, ahol a lét évszázadok sora óta valójában nem más, mint “kényszermunka”? A társadalomban élő ember legfőképpen abban különbözik az állattól, hogy akadályokba ütközik létfenntartása. Minden állat el tudja tartani magát, kivéve persze, ha az ember ezt valamilyen módon megakadályozza. A gyermek csak addig éli a boldog állati önfeledtséget, amíg az anyja emlőjét szopja. De még lábra sem áll, már kapja az első feladatokat: ne sírj, aludj szépen, mondd, hogy mama stb. Amíg szülei “eltartják”, már akkor is feladatokat kell teljesítenie, például tanulni kell a zsebpénzért stb. És ez még csak a kezdet. A gürcölés születéstől halálig tart. Ahol az élet nem más, mint az élet megalázása, az élőre kényszerített élethalálharc, az időnkénti kivonulás, az utazás is csak a szokás kényszere, a repülőtéri loholás is a harc folytatása esetenként még fárasztóbb eszközökkel. Ki gondolná, hogy egy alapjaiban méltatlan élet átváltozhat két hét alatt valami mássá? _A test erőt gyűjt az újabb robotra. A lélek soha nem pihenhet.

Mire az ember rádöbben, hogy valójában mást szeretne, jó esetben arra is rádöbben, hogy a “változtasd meg életed” követelménye teljesíthetetlen. Már késő.

A ketrecben üldögélő majom kevésbé szánalmas, mint az ember, aki meg akarja változtatni életét, ha egyszer már elrontotta. Erre az eszmefuttatásra persze nem lehetne óriási üzletágakat alapozni, mint a fitness, wellness, légy örökké fiatal és más kampányokra.

Elmélyült, önmagukkal szemben igényes, gondolkodó embereket nevelni nem üzlet.

Mindazonáltal manapság sem döbben rá több ember életének reménytelenségére, mint a megelőző századokban.

Filozófusok, írók, ráérő emberek, akik végiggondolták ezeket a kérdéseket, azt mondták: abszurd. Tudomásul venni, hogy az élet reménytelen: abszurd. Meg kell halni: abszurd. Viszont örökké élni? Az volna csak igazán rémületes.

Évekig használtam az abszurd szót anélkül, hogy fogalmam lett volna róla, mit is jelent. Ma is csak halvány sejtéseim vannak.

Még Camus is, akit pedig az abszurd szakértőjének tartanak, Az abszurd ember című esszéjében igencsak bizonytalan. El is határolja magát tőle. Ő az utcán, a levegőben találta a témát, csak megpróbálja megérteni. Én most azt hiszem, az abszurd egyik lényege: visszamenni valahova. Más szóval: a hűség. Hűség egy tájhoz, az anyához, egy néphez. A hűség reménytelensége. Még egyszer belelépni ugyanabba a folyóba.

Visszamenni valahova, akarni még egyszer – legalább – az élményt, azt jelenti, hogy a táj, a vidék valóban a mienk lett, és akarunk még valamit tőle. Valamit, amit csak az a föld tud adni, csak ott van olyan illata az égő avarnak, csak ott érint olyan fájdalmasan a kávéházakból kiszűrődő zene, csak ott zúgnak olyan félelmetesen a jegenyék.

Nem feltétlenül boldogságot adnak ezek a megtalált tájak. Sőt, olykor éppen a boldogtalanság megrázó képességével és annak vállalásával ajándékoznak meg. A lényeg nem a boldogság. Valószínűleg minden embernek van egy tája, ahol igazán közel kerülhet önmagához, ahol leginkább önmaga lehet. Sajnos emberek tömegei soha nem jutnak el erre a tájra. Elviszi lehetőségeiket és energiájukat az életmunka, a valahogy boldogulni igénye – ami persze legritkább esetben jelent igazi boldogságot – és persze a rengeteg utazgatás.

“Férfi, aki ott kereste az életet, ahol általában keresni szokták (házasság, állás stb.), egy divatcikk-katalógust lapozgatva észreveszi, hogy mennyire idegen az életben (az életben, ahogy a divatcikk-katalógusban bemutatják).” Camus közlése szerint ez a Közöny első tudatos megfogalmazása 1937 augusztusában.

Hol másutt keresnénk az életet ma is, házasság, állás stb.? Aki netán másutt keresné, enyhén szólva is gyanús. A divatcikk-katalógusokban sincs hiány. Azóta lélegezni sem tudunk tőlük. De megszoktuk, csörtetünk életünkben továbbra is, amerre a katalógusok mutatják.

“Meghalni sincs időm” – mondják sokan, és tudjuk, mit értenek ezen. Annyit dolgoznak szegények. A halálról beszélnek, holott élni nincs idejük. A halál egy másodpercet sem kér tőlünk. A halál csak elvenni tud. Elvenni az életet. Akiknek meghalni sincs idejük, örökké rohannak, sietnek, késésben vannak, de ritkán van idejük saját magukra. Hemzsegnek csak saját életükben, mint nyüvek a holttestben. Ahelyett, hogy egy kicsit pihennének.

Persze nem csak a gürcölő többség rohan. A Tőzsdecápák című filmben _a kezdő cápafióka tesz egy ártatlannak tűnő javaslatot a cápakirálynak, esetleg ebédelhetnének együtt, mire az így válaszol: “Ebédelni? Csak a pancserok ebédelnek!” De ekkor már csak a hátát látjuk. Íme, korunk hőse, a gyomor- és agyszűkületben szenvedő pénzidióta. Mi még persze messze vagyunk ettől, de már jó úton haladunk.

Szegénység, életöröm, olajfa ligetek, pisztácia fák, leanderek, poros fikuszok, _a forró kövek nyugalma, nap, tenger, halál. Néhány szó Albert Camus tájairól, innen indultam. Felidéztem őket, és jöttek a mondatok maguktól, de ellentétben Camus-vel, aki csak súlyos fogalmakra pazarolta írói energiáját, a lét és nemlét környékén tanyázott örökké, a létezés minőségétől nekem csak a tőzsdecápákig sikerült jutnom. Azért jó nagy írókat olvasni, mert szerénységre oktatnak. Camus szerint – aki egyébként egy francia származású algériai pincemester és egy írástudatlan takarítónő fia – a regény erkölcsi állásfoglalás és filozófia kell legyen.

Amikor Az első ember című torzóban maradt Camus-regényt olvastam, megdöbbentem, hogy ez mennyire más hangvételű, mint a többi műve. Gyöngédséget, majdnem szeretetet éreztem benne. A magyarázat kész volt: persze, hiszen azokról beszél, akiket legjobban szeretett, édesanyjáról, tanáráról, fiatalkori barátairól. Az élet kezdetéről, a gyerekkorról, ahonnan a szeretet első példáit kapjuk. Jó esetben, persze. Az első ember végeredményben az író apja, akiről Camus-nek alig vannak emlékei, hiszen egészen kicsi még, amikor meghal az első világhá-_borúban. Szűkszavú édesanyja keveset mesél róla, hiába faggatja a gyerek. De _elmond egy történetet a hajnalban felkelő férfiról, aki elmegy, és végignéz egy kivégzést. Amikor hazaér, elhányja magát. Napokig ténfereg, nem tudja megemészteni az élményt, egy ember nyilvános megölését. Ez a motívum később Camus minden művében visszatér. Mert kevés az emléke, ezt az egyet nagyítja föl, nem túlzás azt mondani, ez lesz életművének egyik “energiaközpontja”. És persze _a család természetesen megélt, szinte észre sem vett szegénysége.

Az anya áttörhetetlen némasága. “…egy beborult emlékezeten keresztül kellett volna visszavergődni az időben, semmi nem volt biztos. A szegényeknek szűkösebbek az emlékeik, mint a gazdagoknak, kevesebb támpontjuk van a térben, mert ritkán mozdulnak ki lakhelyükről, s az időben is kevesebb támpontot nyújt egyhangú, szürke életük. Igaz, ott van a szív emlékezete, azt mondják, csakhogy _a szív elhasználódik a küszködésben, a munkában, gyorsabban felejt a vesződségek súlya alatt. A szegényeknél csak a halál elmosódó útját jelzi. Az elveszett idő nyomába csak a gazdagok eredhetnek” (Az első ember).

Anyámnak nincs egyetlen lánykori képe, esküvői képe tizennyolc éves korában készült. Nagyapámról biztos készült fénykép, hiszen két világháborúban is részt vett, _a katonákról, úgy tudom, készültek fényképek. Én egyet sem láttam. Se katonait, se civilt. Nagymamámról és anyámról én készítettem az első – nem hivatalos – felvételt, amikor az első fényképezőgépemet kaptam, már elmúltam harmincéves. A kötelező iskolai albumképeken kívül rólam is csak huszonkét évesen készült először egy civil kép. Ilyen szegények voltunk. Talán ezért vagyok olyan idegen, szinte riadt minden fényképemen. Génjeim nem szokták meg a fényképezést.

Az ember nem tudhatja, mi lesz rá életre szóló hatással. A gyilkosok többsége reggel még nem sejti, hogy estére gyilkos lesz belőle. Az öngyilkosságokat is _a legritkább esetben tervezik meg az emberek. Néha elég annyi, hogy egy barát kelletlenül szólt hozzánk.

Ilyesmiket jegyzett le Camus akkoriban, amikor Az első ember életideje – a gyerekkor – még alig múlt el. Most, hogy már – azt hiszem – minden megjelent sorát olvastam, csodálatosnak tartom, hogy a gyermeki szeretet, amelyet időben alig tudott kimutatni, a komor, szinte rideg, érzelemmentes regények, óriási szellemi erejű esszék írása közben is megőrződött benne, és csak arra várt, hogy majd egy regényben megtestesüljön.

Persze, nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó, sőt be sem fejezheti, a véletlen baleset véget vet regénynek, életnek egyaránt.

De hogy valóban így volt, és tudatosan készült arra, hogy egy regényben majd a szeretetnek is utat engedjen, elárulja abban az előszóban, amit a Színe és visszája esszéinek – melyeket 1938–39-ben írt – újbóli megjelenése alkalmából írt húsz év múlva.

1958-ban bevallja, mi tartotta vissza olyan sokáig. Először is természetesen az elégedetlenség:

“…azt legalább biztosan tudom, hogy az ember műve nem más, mint hosszú menetelés azért, hogy a művészet kacskaringóit bejárva újra rátaláljunk arra a két-három képre, amely előtt annak idején először megnyílt a szívünk. Nos, húszévnyi munka és alkotás után talán ezért élek még mindig abban a tudatban, hogy el se kezdtem a művemet. Ennyit akartam elmondani most, hogy, amikor újrakiadásuk alkalmából elővettem és átlapoztam első írásaimat.”

Azt hiszem, talán az a ridegségnek is nevezhető szemérmesség, amellyel a család és főleg szótlan, megközelíthetetlen, írástudatlan anyja körülvette a gyermek Camus-t, tartotta vissza az írót életműve jelentős részében a szeretet bármely formájának nyílt tárgyalásától. A Színe és visszája esszéiben még ez a zavar az uralkodó, a szeretettel nem tud mit kezdeni senki, sem a gyerek, sem a reménytelenségükbe falazott magányos öregek.

“Az asszony haldoklott, de még élt, amikor a lánya halottas ruhába öltöztette. Tudniillik állítólag könnyebben megy a dolog, amíg a végtagok még nem merevednek meg. De mégiscsak furcsa, milyen sietős emberek közt élünk” – ezek _a Színe és visszája utolsó sorai.

Mindazonáltal az előszóban, amikor megnyitja a kaput ifjúkori énje előtt, _s amikor már túl van a Nász, a Nyár esszéinek felszabadultan áradó nap- és életörömén, a Közöny világsikerén, a Sziszüphosz mítoszán, egy készülő műről is beszél: “Egyszerűen arról van szó, hogy aznap, amikor egyensúlyba kerül az, ami vagyok, és az, amit mondok, talán – alig merem leírni – fel fogom tudni építeni a művet, amelyről álmodom. Csak azt akartam most elmondani, hogy ez _a mű így vagy úgy hasonlítani fog a Színe és visszájára és a szeretet egy bizonyos fajtájáról fog szólni.”

Nem a szeretetről. A szeretet egy bizonyos fajtájáról.

A szeretet, amely csak a Nász és a Nyár esszéiben áradt szabadon és zabolátlanul, mert ott nem az ember, hanem a természet szeretetéről volt szó, a nász az ember és a nap, a tenger és az ég együttes násza, most megkapja érett formáját, abban a regényben, melyről az író álmodik.

A kezdetben a vég, vagy a végben a kezdet? Ha úgy tetszik: színe és visszája.

Az író úgy halt meg, mint egy igazi színész: a színpadon; autóbalesetének helyszínén készülő regényének lapjait fújdogálja a szél, a csoda sikerült.

Az első ember elkészült fejezetei befejezetlenül is késznek mutatják az életművet. Camus művében a természet és a történelem találkozása, ha úgy tet-_szik, örökös harca folyik. Pontosan úgy, ahogy a Visszatérés Tipasába lapjain fogalmazta:

“Éppen azért, mivel kevés olyan kor van, amely ennyire megkövetelné, hogy jót és rosszat egyaránt megszokjunk, nem szeretnék kibújni semmi alól, és teljes épségben meg akarom őrizni kettős emlékezetem. Igen, van a szépség, és vannak a megalázottak. Bármily nehézségbe ütközzék is ez a vállalkozás, soha nem szeretnék hűtlen lenni sem az előbbihez, sem az utóbbiakhoz.”

Az író egy helyütt azt írja, hogy egyetlen valamire való gondolat megfogalmazására is legalább tíz év szükséges, most el kell gondolkodnom azon, miért írok éppen őróla. Van-e róla egyetlen valamire való gondolatom? Mindenesetre, bízom benne, hogy lesz. Biztató jel, hogy nyilván azért akarok róla írni, mert akkor feltűnés nélkül olvasgathatom újra. A szépség és a megalázottak. Az biztos, hogy egyikhez sem szeretnék hűtlen lenni.

Mit szeretek legjobban benne? Szeretem a kétségbeesését. Indokoltnak és szépnek tartom. Azt hiszem, ez az egyetlen méltó válasz a világ jelenlegi helyzetére. Nem kell félni Camus kétségbeesésétől, mert a sorokban vagy a sorok végén mindig ott van egy picike mégis. Az ifjúság bátorságában felelőtlenül megfogant, kínok közt kihordott mégis. Igazak rá is a sorok, melyeket Kafkáról vetett papírra: “Őrá bukkanok annak a szenvedélyes pernek a végén, melyet Kafka folytat az egész világegyetem ellen. Hihetetlen ítélete végül is felmenti e felzaklató, ocsmány világot, melyben még a vakondnak is része lehet a remény.”

De legjobban azt szeretem, ahogy a nap átsüt a sorokon. Az emberek természetesnek tartják, hogy süt a nap, legföljebb mérgelődnek, ha nem süt, azt hiszik, ez nekik jár. Camus egy pillanatra sem felejti, hogy a napsütés csoda.

“Sok igazságtalansággal találkozhatunk a világban, de van egy, amelyről soha nem beszélnek, az éghajlat igazságtalansága. Tudtomon kívül hosszú ideig voltam a haszonélvezője.” “…mindig a bőrömmel fejtettem meg a világ írását. Abba véste bele szeretetének vagy haragjának jeleit, azt melengette nyári leheletével, vagy harapta zúzmarás fogaival.”

Vissza és visszatérek Camus-höz, hogy újraolvassam magam fiatalságom tájaiban, hogy megnyugodjak, vagy felzaklassam magam. Ezek persze a lélek tájai, mert Nyíregyháza egyébként igen messze van Algírtól. Amikor egészen kicsi voltam, úgy terveztem, világmegváltó leszek, a szegényekért fogok harcolni. Így, ilyen egyszerűen, komolyabb támpontjaim nem voltak. Azután csak a kétségbeesés nőtt bennem, mennyire tehetetlen vagyok, és a lelkem kérgesedett. Szomorúan tapasztalom, kortársaim többségéből milyen kétségbeejtően hiányzik a kétségbeesés. Vagy talán van bennük, de ügyesen palástolják? Ha így van, még rosszabb. Sokszor elég lenne annyi is, hogy megálljunk ott, ahonnan a többiek továbbmennek. Megszokásból, mert tudomásul vették, hogy léteznek dolgok, melyeket nem lehet megoldani. Például a javak elosztásának igazságtalansága. Szellemi és anyagi javaké. Camus óta óvatos becslések szerint is fél évszázaddal romlott a helyzet, Magyarországon akkor pedig legalább kétszer annyival.

Bár nagyon nehéz, megpróbálok egy pillanatra elfeledkezni arról, hogy valamennyien a történelem, közelebbről a kommunizmus áldozatai vagyunk, bűnösök, áldozatok, besúgók, besúgottak, megalázottak és megnyomorítottak. Meglopottak. Elvették tőlünk az igazi tájékozódás lehetőségét, ostobaságokkal tömték a fejünket.

És most, tizenöt évvel azután, hogy – elvileg legalábbis – megnyíltak a határok, hazánkban hárommillió ember a létminimum alatt él, másfélmillió pedig éhezik. Az adatvédelmi biztos a szemem láttára darálja be a kommunizmus bűneinek esetleges bizonyítékait, a valódi bűnösök pedig régen gondoskodtak róla, hogy _a bizonyítékok eltűnjenek. De ékes bizonyíték lehetek én is, aki egy szabad országban felnőve más lehettem volna. Okosabb, szabadabb, bátrabb. Bizonyíték _a felnövekvő nemzedék, akiknek igen nagy hányada úgy végzi el a nyolc általánost, hogy egész életében funkcionális analfabéta marad. Egy statisztikai kimutatás szerint a felnőtt lakosság a múlt évben átlagosan 0,83 könyvet olvasott el. Egy évre egyetlen könyv sem jut. Persze ebben én is benne vagyok, aki már csak a régi könyveket olvasom újra, benne van az, aki hármat is elolvas, meg az is, aki csak _a kenyér vagy a borosüveg címkéjét olvassa. Pontosan ideillik egy részlet Camus Irodalom és munka című írásából:

“A zsarnokságok, mint a pénzdemokráciák is, tisztában vannak vele, hogy csak akkor uralkodhatnak, ha elválasztják egymástól a munkát és a kultúrát. Ami _a munkát illeti, a gazdasági elnyomás nagyjából elégséges is ehhez, kiegészítve a kultúrapótlékok gyártásával (a film általában ilyen pótlék). Ami a kultúrát illeti: a megvesztegetés, romlottság és a szórakoztatóipar megteszi a magáét. _A kalmártársadalom arannyal és kiváltságokkal halmozza el azokat a pojácákat, akiket a művész névvel tüntet ki, s arra készteti őket, hogy minden tekintetben megalkudjanak” (1954).

Eltekintve attól, hogy a “kalmártársadalom” kifejezés leírásához nem biztos, hogy lenne bátorságom, ma sem lehetne pontosabban jellemezni a helyzetet. Én, aki nem csupán olvasok, hanem még írni is merészelek, hogy ne gondolnék arra, ki fog engem olvasni? Ha Dosztojevszkijt sem olvassák, de még a Mici Mackót sem? Ne lenne okom kétségbeesni? Persze, tudom, lehet kétségbeesni esztétikai érték nélkül is. Én most valószínűleg ezt teszem. Különben előbb utóbb Hlesztakov sorsára jutok, akit Camus gyakran idéz: “Ásít, majd azt mondja: Érzem, hogy muszáj lesz valami fennkölt dologgal foglalkozni.”

 

 

ÉRTELEM ÉS VÉRPAD

Nem túl valószínű, hogy gyerekkoromban hallottam volna azt a szót: abszurd. Létezni létezett már, Camus 1942-ben pedig a Közöny című regényével egy időben írta a Sziszüphosz mítoszát, amelyben az abszurd ember létélményét meghatározza. A párizsi értelmiség, mely mindig is hajlott arra, hogy a világ közepének képzelje magát, megszerette a kifejezést, és használni kezdte. Gondolom úgy, mint később én is, mindenre rámondtam: abszurd, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit is jelent. Ami furcsa, hihetetlen, ellentmondásos, megdöbbentő volt, már mondtuk is, abszurd.

“Az embert leginkább az teszi emberré, amit elhallgat, s nem az, amit kimond. Én is sok mindent fogok elhallgatni” – írja Camus a Sziszüphosz mítoszában. Nem olyan meghökkentő kijelentés, mint első olvasásra tűnik, hiszen ki tudna többet az elhallgatásokról, mint az író? Aki mást sem tesz egész életében, mint válogat a közlésre szánt dolgok és az elhallgatnivalók között. Az elhallgatottakon nem feltétlenül hétpecsétes titkokat kell érteni. Ha előbb nem, halála után minden kiderül az íróról, azok a dolgok például, melyeket nem méltatott arra, hogy mondatokat formáljon belőlük, de amelyek mégis nagyon izgatják az olvasókat. Például összeveti a Don Juanról írottakat az író életéről megtudható életrajzi adatokkal.

Camus a “donjuanizmust” az abszurd ember egyik megnyilvánulási formájának írja le.

Megfelel az abszurd két alapvető ismérvének: tud és nem remél. Hogy a szerelem elmúlik, az ember számára ugyanolyan mély megrendülést okoz, mint az, hogy meg kell halni. Hogyan reagál erre Don Juan?

“Ha elég volna szeretni, nagyon egyszerűek volnának a dolgok. Minél jobban szeret az ember, annál jobban megerősödik az abszurd. Don Juan nem azért cserélgeti a nőket, mert nem szeret. Nevetséges volna megszállottnak elképzelnünk, aki a teljes szerelmet hajszolja. Attól nagy, attól mély, hogy mindegyiket egyazon hévvel, egész lényével szereti. […] Nem azért hagyja ott a nőket, mintha már nem kívánná őket. Egy szép nő mindig kívánatos. Csak épp már egy másikat kíván, és ez egyáltalán nem ugyanaz.”

Nincs olvasó, aki ne lenne kíváncsi, hogy is volt ez az író életében. Oliver Todd Camus-életrajzából megtudhatjuk, hogy az író egyetlen kisebb, hamar feladott aszkéziskísérlettől eltekintve egyáltalán nem próbálja magát visszatartani az élvezetektől. Mint egyik barátja megfogalmazza: “Camus olyan, akár egy gyerek, aki nem tud ellenállni az édességnek. Mintha genetikailag lenne beprogramozva _a szerelemre.” Elolvasva az életrajzot, erről mi is meggyőződhetünk. Megszámlálhatatlan kis és nagy, valamint igazi szerelme van, gyakran egyszerre kettő-három, sok-sok “édes kislány”, sok igazi szerető és néhány nagy szenvedély. Amikor _a Nobel-díjat odaítélik neki, a feleség: Francine, az “egyetlen”: Maria, valamint két már múló félben levő szerelem és egy éppen fellángoló új kapcsolat tárgya örülhet a hírnek. Plusz a régen elhagyottak. Nem zsarnokoskodik a nőkkel, és nem is hűtlen a szó köznapi értelmében. Addig szeret, amíg igazi a szerelem. Olyan vonzó és öntörvényű, hogy egyetlen nőnek sem jutna eszébe önmagának kisajátítani. Így van ezzel a második feleség is, Camus gyermekeinek anyja, akihez az írót igazi “testvéri” szeretet fűzi, s ami nem tartja vissza viharos szerelmi életétől. A feleség hosszú depressziós időszakokkal ugyan, de tűr. Természetesen ő ül _a Nobel-díj kiosztásakor az író mellett.

Az író, aki nem tagadja meg magától az édességet, emészti is magát a hozzá közel állókhoz való viszonya miatt. “Amikor az ember szeret valakit, mindenki mást meggyilkol. […] Az ember először nem szeret senkit, aztán meg általában szeret minden embert. Aztán csak párat szeret, végül egyetlenegyet.”

Nők iránti szenvedélye csaknem egyenrangú és elválaszthatatlan Algéria-imádatával, a tenger, az égető homok, a napfény, az életöröm szeretetével. Volt tehát élménye bőven a donjuanizmus tárgyalásához.

A szerelem mint téma viszont csak nagyon érintőlegesen vagy egyáltalán nem szerepel Camus-nél. Valószínűleg azért, mert teljes valójában átélte, s nem volt szüksége még írni is róla. Amennyiben pedig foglalkoztatta, gondolatai és történetei nagy részét megtartotta magának.

Neki egyszerűen más volt a dolga. Az élet rövid, el kell döntenie minden írónak, mi az, amiről írni akar. S ami mögött ott állhat ő, megközelíthetetlenül, elhallgatásai sziklabarlangjában. Nem azért, mert olyan sok titkolnivalója lenne – nem több, mint bármely más embernek. Hanem mert az életénél is fontosabbnak tartja azt, amit mindenáron közölnie kell.

“Azt mondják, amikor XVI. Lajos a guillotine-hoz vezető úton üzenni akart egyik őrével a királynénak, az őr így válaszolt: »Nem azért vagyok itt, hogy _a megbízásait teljesítsem, hanem hogy a vérpadra kísérjem.« A szavak szabatosságának és konok használatának ezt a szép példáját, azt hiszem, maradéktalanul alkalmazhatjuk, ha nem is egész regényirodalmunkra, de legalább a francia regény egyik klasszikus hagyományára. Azok a regényírók, akik ehhez az iskolához tartoznak, nem hajlandók megbízásokat teljesíteni, úgy tűnik, egyes-egyedül az foglalkoztatja őket, hogy hőseiket könyörtelenül elvezessék a találkára, mely rájuk vár…” – írja Camus az Értelem és vérpad című esszében.

Akár igaz a történet az őrrel, akár nem – lehetséges, hogy voltak ilyen karakán őrök akkoriban, mikor a királyokat vérpadra kísérték –, erős a gyanúm, hogy Camus-nek nagyon jól jött az a mondat. Még az is lehet, hogy ő találta ki. Fontosabb, hogy ő írta le, s így megőrizte nekünk. Van mit felidéznünk, ha netán elbizonytalanodnánk mesterségeink követelményeit illetően. Kell-e mondani, hogy Camus elvezette hőseit a találkára, és nem teljesített megbízásokat.

A Közöny hősét, Meursault-t egész a siralomházig vezeti, mert a halálbüntetéssel szembenéző embert akarja bemutatni. Az ember tudja, hogy meg kell halnia. Persze, de az még odébb van, még annyi minden történhet addig. Camus-t az az ember érdekli, aki cellájában akár évekig egyedül néz szembe a rá váró halállal, ezt az emberi sorsot tartja megörökítésre méltó találkozásnak. Először persze még a remény is ott van, a sorozatos kegyelmi kérvények még nem zárják el teljesen az élettől. A kitüntetett idő mindazonáltal: ami az utolsó kérelem visszautasítása és az ítélet végrehajtása között telik el. A regény címe Közöny, de a halálraítélt jobban fedné a lényeget. Mert a közöny csak kiindulás. A férfi, aki ott kereste az életet, idéztük már hol…, tudjuk, csak közönyös lehet. Estére gyilkos lesz belőle, szinte véletlenül. Más regényírók erre egy sort sem vesztegetnének. Ölni bosszúvágyból, szerelemféltésből, hatalomért, egy jobb autóért, többnyire ez foglalkoztatja az írókat. Camus-nél egyik oldalon a minden emberben meglevő lehetőség az ölésre, az emberi lélek és idegrendszer végtelen kiszolgáltatottsága áll. A másikon pedig a tömeg és szervezetei a hatalom hibátlanul működő eszközeivel és előre megfontolt gyilkolási készségével. Legalább tanúk legyenek a kivégzésen! Ezt követeli a hős és vele az író is.

Hogy is ne jutnának eszembe a történelemben azóta tanúk nélkül kivégzett milliók? Meg persze a tanúk előtt, esetleg velük együtt kivégzettek, a szemem láttára meggyilkoltak és megalázottak.

A ma embere odáig jutott a gyilkolásban és a perverzitásban, hogy titokban ölni már nem nyújt kellő kielégülést. Kamerával mennek, a nyilvánosság nemhogy visszatartó erő lenne, inkább növeli a kéjt.

Láttam, mindenki láthatta derékba törni a két New York-i tornyot, a levegőben bábuként lezuhanó embereket; a beszláni kisfiút, aki úgy néz a rá fegyvert fogó katonára, mintha nem tudná eldönteni, ez most komoly? Aki később a tévéhíradók kedvenc szereplője lett, és sokszor elmondta, tudta, hogy akkor van esélye, ha meg se moccan, meghúzza magát, mint egy kisegér; láttam az Abu Graib-i szadisták képeit önmagukról, naponta olvasok és hallok etnikai tisztogatásokról, magyarverésekről, és tudok a mindennapi csöndes fojtogatásokról. Ja, és láttam _a szövetséges bombázókat elzúgni fejem fölött, noha minden nap bemondták, azok nem itt repülnek. Számít az valamit, hogy hol repülnek?

Ezek után eldönthetem, megiszom-e az asztalon gőzölgő kávémat, vagy hányingerre hivatkozva félretolom. Könnyen a bolondokházában találhatom magam, ha képtelen vagyok tudomásul venni az élet mindennapos tényeit. Pedig nem tudomásul venni, az volna az egyedül emberhez méltó magatartás. Az volna a normális.

Nem az, amit teszek: megiszom a kávét, másra koncentrálok.

Hiszen nem az a dolgom, hogy megbízásokat teljesítsek, hanem hogy elvezessem hőseimet a találkára. Vagyis írnom kell. A papíron magam döntöm el, milyen életet teremtek. Ha van erőm eljutni a papírig. Ha a kétségbeesés fel nem őrli az energiámat.

A hűtlen asszonyban a nő nem egy férfival, hanem a csillagos éggel csalja meg a férjét. Kiszökik társa mellől, a húszéves hitvesi ágyból, a tűrhetetlen, áporodott unalomból, a sivatagba szalad. “S akkor elviselhetetlenül lágyan, apránként elöntötte Janine-t az éjszaka vize, elmerítette a hideget, lassan felszállt Janine lényének sötét közepéből, és szakadatlan áradással csapott fel Janine mindegyre nyöszörgő szájáig. S egy pillanat múlva Janine hanyatt fordult a hideg földön, és az egész égbolt végigfeküdt rajta.” Az író ennyi lázadást adott hősének.

 

A LÁZADÓ EMBER

“Ma az előre megfontolt szándék és a tökéletes bűntény korában élünk. Bűnözőink már korántsem a szerelem mentségére hivatkozó gyámoltalan gyermekek. Épp ellenkezőleg, felnőttek és cáfolhatatlan alibivel rendelkeznek: alibijük a filozófia, mely mindenre felhasználható, még arra is, hogy bíróvá változtassa a gyilkost” – írja Albert Camus rögtön A lázadó ember elején. Addigra már az egzisztencializmus vezéralakja, az abszurd apostola. Csaknem fél évszázaddal A lázadó ember megjelenése (1951) és negyven évvel szerzőjének halála után eltekinthetünk a száraz, levegőtlen skatulyáktól. Változatlanul a Nap írójának nevezem Camus-t, aki boldognak képzelte el Sziszüphoszt. Sziszüphosznak látom őt is, az írót, az _ő köve a történelem. Megy lefelé a visszagurult kőért, tarkóját égeti a nap. S ha Algírban nem is, Tuniszban voltam egyszer, és boldog vagyok, hogy legalább megközelítően elképzelhetem az ő napsütését.

Túl azon, hogy ez a nap ott perzsel szinte minden sorában, ő maga nevezte _a déli gondolkodást, a mediterrán szellemet az emberiség lehetséges megváltójának _A lázadó emberben, szembeállítva a német ideológiával. “E természet titkának letéteményese a mediterrán világ, ahol a könyörtelen fény édestestvére az értelem.”

Camus eddigre már időlegesen búcsút mondott Orán köveinek, az algériai fekete délnek, a ragyogásnak, pórusaiban azonban magával vitte párizsi lakásába, mellesleg megtudott egyet s mást a történelemről is. Minden mondatán a történelem süvít át, vagy települ sivatagi csöndként az emberi lelkekre, s azt hiszem, ez alkati kérdés. Az ő becsvágya nem kevesebb, mint a történelemről szólni. Így van ez A lázadó emberben – mely bevallottan az emberiség történelmét foglalja össze, s ami szerinte nem osztályharcok történelme, hanem a szolgaság ellen lázadó ember és gyilkosságok története, Prométheusztól és Káintól Hitlerig és Sztálinig, az első magányos gyilkostól a totális önkényig és a haláltáborokig – de így van _a Közönyben is, melyben szó sem esik történelemről. (A közöny szót először saját anyjával kapcsolatban írja le az író, egyik legelső esszéjében. A megközelíthetetlen, reménytelenül szeretett anya ült dermesztő közönnyel viselve sorsát, napról napra az ablak előtt.)

“Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan” – kezdődik a híres regény, s aki olvasta, tudja, hogy a folytatás sem a költői képektől kapja fojtogató atmoszféráját. Légszomjjal küzd, aki olvassa, s ezt nem a tűző algériai nap okozza, hanem az “emberség” hiánya, az állat közönye az emberben. S bár _a napnak nagyon nagy szerepe van – a főhős semmi mással nem tudja magyarázni gyilkosságát: nagyon erősen tűzött a nap – a gyilkosságot okozó napsütés mögött (alatt) az ember végtelen magánya (közönye) áll szemben a társadalomban élő ember bűnvágyával és vérszomjával. A Közöny végén a főhős már nem közönyös. Saját halálának közeli lehetőségével szembesülve, utoljára még tanúkat (embereket) kíván halálához. “Még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításával fogadjanak, ha meglátnak.”

Ezt a gondolatot Camus részletesen kifejti egyik leghíresebb és minden bizonnyal legmeghatóbb esszéjében (Gondolatok a halálbüntetésről). Itt az irodalom már majdnem cselekvés. Miután A lázadó emberben kifejtette minden gyilkosság tűrhetetlenségét és megbocsáthatatlanságát, tiltakozik a halálbüntetés ellen, nem azért, mert védi a gyilkost, hanem mert nem bízik a bírák ítéletében. És mert _a legelvetemültebb gyilkos sem érdemli meg azt, ami a halálbüntetéssel jár. Nem magát a halált – azt többé-kevésbé valamennyien megérdemeljük –, hanem amit előtte él át halála biztos tudatában az ember. Tudjuk, ez az abszurd kiindulópontja. A francia társadalomhoz – tágabb értelemben az emberiséghez – fordul a társadalom képmutatása ellen tiltakozva. Íme az abszurd ember. Ő maga volt a legabszurdabb, nem csupán prédikált az abszurdról. Megkockáztatom, Camus esszéiben regényhős volt, regényeiben inkább tételeit illusztrálta. Talán ezért olvasom nagyobb izgalommal esszéit, a gondolat kalandja jobban érdekel, mint a kaland vége.

A francia és nemzetközi baloldal, mely máig hatóan befolyásolja még a mi politikai életünket is, azonnal “lecsapott” Camus-re, aki ott volt mindig, mindennek a közepében. Gyakori depressziója, érzékenysége, a politika kalandorai iránt érzett undora ellenére ott kellett lennie, mert abban a pillanatban, ahogy híres lett, és ez szinte első művének megjelenésével esik egybe, rögtön tényezővé vált. Akit fel és ki lehet használni, alá lehet íratni vele petíciókat, kérvényeket. Camus, akit igazán nem lehetett dróton rángatni, ritkán vonta ki magát.

Hihetetlenül jó emberismerő lévén, ritkán kellett csalódnia. Akiket – mint például a Sartre–Beauvoir-párost – nem tudott kikerülni, nem is kerülte ki, de soha nem engedte túl közel őket magához. “Sartre kiemelkedő tehetség, de könyvei soha semmilyen hatással nem voltak rám, azon egyszerű oknál fogva, hogy egészen más éghajlat alatt születtünk… Le Havre ege nem hasonlít Algíréhoz” – mondta egy interjúban.

Emlékszünk az éghajlat igazságára? Igazságtalanságára?

Nyár nélkül Camus elképzelhetetlen, a nyár nála stílusjegy. A napfényben van minden reménye, mindegy, hogy a remény szigorúan tilos az abszurd embernek, ő a reményért küzd örökké, noha tudja, hogy nincs remény. Különben miért írta meg A lázadó embert?

“Pandora szelencéjéből, melyben az emberiség bajai hemzsegtek, a görögök _a reményt vették ki utoljára, mint a legszörnyűbbet valamennyi közül. Nem ismerek ennél megrázóbb jelképet. Hisz a remény, a közhiedelemmel ellentétben, egyenértékű a lemondással. Az élet pedig nem lemondásból áll.”

A lázadó ember vereségek sorozata. Minden eszme, minden isten és istenpótlék vereséget szenvedett, ne feledjük, a mű a legvadabb sztálinizmus idején íródik. (Bár jobb, ha hagyjuk a jelzőket. Az biztos, hogy a holokauszt, a gulágok és az atombomba ismeretében.) Minden háború, forradalom, népirtás, haláltábor meg volt írva, meg volt hozzá az ideológia, szelíd és kevésbé szelíd költők, tétlenül szemlélődő vagy dühöngő filozófusok szolgáltatták az eszmét a politikusoknak. Mivel Camus már negyven éve nem él, fölmerül bennem: Ki írta meg azt, amit most élünk?

A technika fejlődését Camus könnyedén elintézi, pedig akkor az Enola Gay fedélzetéről már lehullottak a történelem, legpusztítóbb bombái, s a két ismeretlen katona így beszélgethetett a végzetes gombnyomás előtt:

– Mi a franc az az atom?

– Mit tudom én! Figyeld az irányt!

Azt azért érezte, hogy a XX. század nem a lázadás százada. Mindaz, ami itt pusztított vagy teremtett, a XIX. században született. A XX. század az emberbaráti szólamok mögött bőven a szolgalelkűség és a konformizmus százada. (Ezért is üdvözölte ritka kivételként az ’56-os magyar forradalmat.) És a részfeladatoké. A részecskéké és a részembereké. De 1951-ben Camus még így fejezte be időutazását:

“Most, amikor felajzott íjjal teszünk próbát mindannyian, a történelemben és _a történelem ellenében hódítjuk meg azt, ami már a miénk, a hét szűk esztendőt, a föld fukar szeretetét, most, amikor megszületik az ember, hagyjuk a kort és kamasz dühöngéseit. Megfeszül az íj, felsír a fa. S a magasfeszültségből tör elő, megállíthatatlanul, szabad szárnyalással, a nyílvessző.”

Mivel én éppen 1951-ben születtem, az eltelt több mint ötven év nemcsak szomorúságom, hanem életem is, nincs jogom azt mondani: túlzás volt az a pátosz. Camus nem ezt érdemli. Életművéből szabadságot tanulhat bármikor az arra éhező, szolgaságra ítélt ember. Tudjuk, mi történt halála óta. A terror tombolt, hol kegyetlenül, hol vidáman, majd összedőlt a Fal, ’89-ben kártyavárként omlott össze mindaz, amit Marx, Engels, Lenin, Sztálin és mások összetákoltak. De akinek negyven évet vett el életéből a bolsevizmus, annak nem biztos, hogy lesz még negyven éve a lélek és a tudat vasfüggönyeit kiheverni.

A “mindent szabad” keserű mámorát, a lázadás évtizedeit, sőt évszázadait, innen nézve, ahol én állok, felváltotta a “mindent lehet” döbbenete. De ennek már semmi köze a lázadáshoz. Sziszüphosz elfáradt.

Camus 1960-ban, negyvenhét évesen halt meg. “Olyan fiatal volt még” – mondta édesanyja az őt faggató újságíróknak. Nem tudom, olvasta-e fia regényeit. 

 

 

 

 

 

 

PATAKI FERENC

Krómoxidzöld tüzes 16–22

Olasz Attila beszédes képei

 

Olasz Attila ifjonti kora utóbbi hat évében impozáns kiállítási sorozattal lepte meg híveit és a képzőművészetre még kíváncsi, fogékony közönséget, de ugyanakkor kivívta a dicséretekkel egyébként is fukarkodó, óvatoskodó, “elragadtatott” lelkesedést pedig soha nem mutató “szakma” elismerését is. Ha csak fölsorolom azokat a kiváló irodalmárokat, művészeti írókat, művészeket, publicistákat, művészettörténészeket, akik bölcs megértéssel figyelték az ifjú ember áradó közlési vágyát, és új képei születését, állandó változásban, forrongó alakulásban kibontakozó festői munkásságát tapasztalt rálátással méltatták, vagy új összetételű kiállításait megnyitották – mondandóm javát máris kitöltöttem. Álljon itt most együtt e jeles férfiak kara: Kass János, Sass Ervin, Panek Sándor, Schéner Mihály, Tóth Attila, Banner Zoltán, Szuromi Pál, Sándor Iván, Simai Mihály, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Zalán Tibor. A kiállítások címadásai is találóak: Fényözön (2000) Ígéret (2001) Áttűnések, térlátomások (2001) Képzelet, felfedezés (2002) Sebzett terek (2003) Titkok, sejtelmek (2003) Időkapu (2003) Kozmikus érintés (2004) Pillanatmetszet (2004) Töredék-vonzás (2004). A jelenben vagyunk.

A mosthoz, a jelen pillanathoz érkeztünk. Ki tudja honnan érkeztünk, honnan jöttünk. Az irodalom választ ad erre? Jelen van a kimondott szó, az írott szó. A képek is megszólalnak, beszédesek. Alkotójuk vetítőszobájából kifogyhatatlanul vetíti elénk végtelen alakváltozásait, megélt világunk megérzett, megsejtett, átélt képeit. A formálódó, érző, élő és lüktető világegyetem képeit. Ősállapotunkat, az idők kezdetét vetíti elénk. Minden egyes lap, minden egyes sík, minden egyes kubus, minden egyes térelem, minden egyes szín a végtelen megérzéséről, átéléséről beszél. Képeket őrzünk. Képeket álmodunk. Jeleket hagyunk. Belemarunk az anyagba.

Az idő tömbjét faragjuk. Űrt írunk. Űrcelláink mélyén kuporgunk. Üvegpajzsot vontunk magunk köré. Viharzónába kerültünk. Átvészeltük a gömbrobbanást. Jégzár alatt vagyunk. Lehet, hogy megmentjük magunkat. Lehet, hogy megmentjük a lángot vagy szikratöredékét. Lehet, hogy megmentjük a tüzes krómoxidzöldben, az izzó krómsárgában, a parázs karmazsinvörösben. Lehet, hogy kiszedjük a kobaltkékeket, a kobaltviolákat az éjhasadékból. Lehet, hogy fölébresztjük a mohos üregekben, mezők vad sötétzöldjében, vak sziklahasadékok méhében alvó fény-nyalábot.

Átjutottunk az Időkapun.

Még meg sem születtünk.

Bebázottan feszülünk a Rend korlátjának.

Kristályálmaink vannak.

Végtelen színtereken, rejtett dimenziókban szunnyad valódi énünk.

Ha elhagynának szavaink, ha elfelejtenénk írni, és nem tudnánk olvasni, ha nem tudnánk beszélni sem – mindez ha bekövetkezne az ember életében – maradna testünk beszéde, maradna a jelbeszéd, és maradnának a képek. A kép egész testünk, egész valónk beszéde. Olasz Attila tizenhat éves kori remek kis tusrajza a Csapás erről szól: legsürgetőbb közölnivalóink előadásáról, belső világunk kivetítéséről a másik ember számára, mások számára. Márai azt írja: “Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” Gondolatát folytatva: képet is csak ember alkot. Így kell, ilyen tisztán néznünk a képalkotó ember szerepét: szavainkon és mozdulatainkon kívül marad a néznivaló kép. Sokszor kerülünk szavaink csapdájába, fogalmaink labirintusából nem találunk kivezető utat, amikor egy műremekről beszélni kezdünk. Ha egy kép nem magától “szólal meg”, hanem mi próbáljuk leírni – először a kép közvetlenül látható felszíni rétegét –, könnyen elfeledkezünk az elmélyült figyelmet igénylő “mögöttes” világáról. Akkor adja magát, ha eljutottunk ahhoz az állapothoz, amikor magunkra ismerünk, magunkra találunk benne. A festészet valósága bizonyosság, bizonyosságok és igazságok a tartalmai, melyek mint a hatalmas nyomás alatt összepréselődött élőlények testéből keletkezett olaj és gáz a föld rétegei, szivacsos szerkezete között – a kép szövetei, szövedéke, szövevénye közé – a kép látható és láthatatlan tere közé vannak bepréselődve. Hasonlatomban a nagy nyomás az alkotó ember teremtő ereje, géniusza. A kiállítás főcímének egyik része a vonzás. A képekben a vonzás az az erő, amely összetartja a széthullani akaró formákat, a térség súlytalannak tűnő darabjait. Visszatérő motívum a mag, a gömbformában sűrűsödő teljesség: a teremtő erő. Életerő.

“Az űrben anyagfoszlányok lebegtek, sodródtak. Napok robbantak szét, csillagok zsugorodtak össze, bolygóhadak keringtek s forogtak a saját tengelyük körül, aztán eltűntek. Gyémántszilánkok halmozódtak fel és szóródtak szét a mozgatható falú helyiségszerűségben. A némaságba száműzötten részecskék száguldottak, ezer meg ezer kilométert téve meg másodpercenként. Áttetsző vagy homályos gázfelhők lebegtek mozdulatlanul, jóllehet fátylaik a fény sebességével rohantak a Föld felé. Nem volt már sem káosz, sem rend. Csak szakadékok voltak, szakadékokba nyíló szakadékok, üregek, mélységek, megmérhetetlen öblű hiányok…” Le Clézio idézett képsorán áttűnik az új nagy tablók egyike, nem az “átszitáló kékséget” ismételve, hanem a chartres-i gótikus üvegablakok metszően éles, világító kékségére emlékeztetően: az Izomcsáp. A vakító kék távlatban ott izzik, ott parázslik a kis teniszlabdaszerű életmag. A lehetőség a mélység és a “megmérhetetlen öblű hiányok” termékenyítésére. Belül a héjszerkezetek osztódása, rétegződése, bordázódása történik. A síkok rendjén, minden geometrikus formán végigfutnak az eleven erek, a kemény kristályhéjakat lágy idegek fonják át. Minden rideg páncélzat mellett, mögött ott lélegzik, lüktet az eleven tér vagy létezéséért küzdve a beszennyezett, fölsebzett, roncsolt tér. Miközben a fény, a láng töredékké válnak, elhamvadások, kihunytuk előtt a roppant vonzerő által újból hatalmas egységgé szerveződnek az életerős napsárga ölelésében. Az áttetsző, ünnepélyes narancssárgába hajló kadmiumsárgák mögött életre kelnek a krómoxidzöld tüzes árnyalatai, előtűnnek a türkiz fátyolos-selymes foltjai. Minden a rendező elv szerint történik. Az esetlegesség, rendetlenség, a “zűr”, a káosz látszólagos. A nagy képmezőn mindent összetart a kompozíció szilárd rendje. “A festészet a dolgok végtelenségével foglalkozik, amit a természet nem tud megvalósítani.” Leonardo da Vinci gondolata mára sem veszített erejéből. A művész a teremtést sugározza ki önmagából: az élet mindig jelen van a teremtés feltételeként.

Olasz Attila tisztában van a kubizmus képépítő módszereivel, tanulságaival. Nemcsak az irodalmiság leíró és érzelmes részleteitől akarja megóvni vásznait, hanem a formák puritán “letisztogatásával” utal is a követendő vívmányokra. Ez újabb munkáinak szikárabb, ugyanakkor többnézetű, több dimenziót sejtető karakterét adja. Csakhogy egy őszinte festői gesztussal fölcseréli a kubista festmény jellegzetes “alig színeit”: a tompa szürkét, a földbarnát, okkeres fehéret, kékes feketét transzparenssárgára, élénk zöldre, tűzvörös kadmiumra, cölines mangán ég-kékre. Látja az anyag természetét, viselkedését, helyenként megmutatja a szerkezetét. Tapasztalatait ötvözi azzal, hogy amit nem lát, azt kikövetkezteti, sajátos művészi eszközeivel hitelesíti azt. Ahol pedig ez nem egyértelmű, ott képzelete segíti: jó érzékkel megsejti, valószínűsíti a megoldást, beleilleszti az általa fölépített képi rend szilárd bizonyosságába. Festői világa ettől sokoldalú: egyszerre hagyománytisztelő és újszerű látványra apelláló, újszerű megjelenítésre törekvő. A szép fogalma is átértékelődött ezáltal, ahogy átértékelődött, átértékelődik az “emberi” és a “groteszk” fogalma is. Én egy finom, jelzésszerű utalást látok az antik görög szobrászat újkorban megtalált törekedés remekeire: a torzókra. A torzókra való utalás a Testetlenül címet viselő három embertest ábrázolásában teljesül. Ezek is töredékek, mint az említett klasszikus szobrok. A triptichonforma a hármasságban megvalósuló egységre, a teljességre vonatkozik. Másik értelemben azt a sajátos paradoxont képviseli – címadásával is –, hogy az egész, a teljesség csak a hiányban tud megvalósulni. Ezt az ellentmondást csak a kép tudja föloldani. A három embertörzs megjelenítésével tiszteletet ad nagy példaképének, Francis Bacon angol festőnek, egyben fölvillantja az emberábrázolásban közvetlenül is kínálkozó nagy lehetőségeket, amelyeknek megoldására készül. Attila tudja, hogy a sajátmaga által kitűzött célt csak kitartó, engedékenységet és belenyugvást nem ismerő szomjúsággal, belső sugallatának és belső parancsának engedelmeskedve érheti el. Ehhez kívánok kedves tanítványomnak jó tanulást és egy kis szünetet a kiállításai láncolatában.