BALOGH JÚLIA

Ha ismerik a tényeket, másképp döntenek?

II. rész

 

MAGYAROK MAGYARORSZÁGON ÉS ROMÁNIÁBAN

Az 1920–21-ben létrejött független magyar állam más ország volt, mint a korábbi, és ezért nemzetközi jogilag másként kellett volna gondolkodni róla, s másként a jövőjéről. Sajnos, ez a békeszerzőknek meg sem fordult a fejében. Ugyanis Magyarország 1920-ban nemcsak területet és lakosságot veszített, hanem városi hálózatot – Kassa, Kolozsvár, Temesvár és Pozsony voltak a főváros után a legdinamikusabban fejlődő városaink! –, bányákat, erdőket, vizeket, hegyeket, hegyi legelők sorát, utakat, vasutakat, nyersanyagot, gazdaságokat s az ország legszebb tájait32

Románia viszont nemcsak területileg gyarapodott, hanem kapott 5 milliónyi más nemzetiségű lakost. A román kormányzatra súlyosan nehezedett rá a különböző nyelvű és kultúrájú embertömeg jelenléte és igényei! A kisebbségi sorsra jutott milliók túlnyomó részének történelmi öntudata, anyanyelvi kultúrája és műveltsége semmivel sem állott alacsonyabb szinten, mint az új hatalom képviselőié. Sok esetben annál jóval magasabb szintű volt. A románok az “idegenek” vélt vagy valós kultúrfölénye miatt bizonyosfajta kisebbrendűségi érzéssel küzdöttek. Ezt az indulatot csak brutális intézkedésekkel tudták leplezni. Az erdélyi magyarság és németség nehéz helyzetbe került mind az ókirályságbeli, mind az erdélyi románság felnövekvő középosztályával szemben. A regáti románság nem is értette pontosan a kisebbségi kérdések nyomán felmerülő gondokat, az erdélyi románok pedig a magyar arisztokráciában és középosztályban látták múltbéli elnyomóikat. Tehát nemcsak a nemzetiségi elfogultság, hanem bizonyos osztálygyűlölet is feltámadt, amelynek a Nyugat előtt a “fiatal demokratikus és népi Románia” azt a színezetet adta, mintha az idejétmúlt, feudális, a múlt minden igazságtalanságához ragaszkodó magyarsággal kellene megbirkóznia.

A történelmi román területek – a Kárpátok, az Alduna, a Dnyeszter és a Fekete-tenger között – román többségű lakossága ellensúlyozta valamennyire az országhoz újonnan hozzácsatolt tartományok heterogén népességét. Olyan tartományok is kerültek az új román államhoz, amelyek területén románok egyáltalán nem vagy csak elenyésző arányban éltek. Ilyen terület volt a Székelyföld – ahol a magyarság aránya 90–95% fölött volt. De ugyanígy említhetjük a dél-dobrudzsai Durustor vagy Caliacra megyéket, ahol a románság alig haladta meg a 20%-ot, ahogyan a bukovinai Csernovicban vagy a besszarábiai Cetatea Alba megyékben is. Más helyeken a lakosság pedig annyira kevert volt, hogy négy-ötféle nemzetiség élt együtt.

A nem román nemzetiségűek közül, Nagy-Románia területén, a legmagasabb lélekszáma a magyaroknak volt. A lakosság zöme a Kárpátokon kívül eső területeken élt. Az 1930-as román népszámlálás szerint a 13,3 millió lakosból 10,2 millió élt a Kárpátokon kívül és alig hárommillióan az ország Kárpát-medencére eső részében. Ez az arány később is megmaradt. Románia nemzetiségi statisztikája három népszámlálás tükrében a következőképpen alakult:

1910 1920 1940

130177 km2 295049 km2 202485 km2

lakosság % lakosság % lakosság %

román 6546424 90,5 12981324 71,9 9951396 83,7

magyar 147429 2,0 1425507 7,9 512067 4,5

német 27062 0,4 745421 4,1 565321 4,9

zsidó 241088 3,3 728115 4,0 313089 2,6

orosz, ukrán 42293 0,6 991265 5,7 68002 0,9

rutén, bulgár 60212 0,8 366384 2,0 64655 0,5

török, tatár 42248 0,6 176913 1,0 41251 0,3

cigány 83000 1,1 262501 1,9 194565 1,1

 

szerb, horvát 4570 0,1 51062 0,3 49888 0,4

cseh, szlovák – – 51842 0,3 32245 0,3

lengyel – – 48310 0,3 15075 0,1

egyéb 45594 0,6 228384 0,6 88157 0,7

Összesen 7239920 18057068 11895693 33

A különböző történelmi múltú tartományok a közigazgatási beosztásban megtartották a maguk különállását. Moldva, Besszarábia, Dobrudzsa, Olténia élő fogalmak ma is, a járások és megyék feletti összefogó egységek. A Kárpátok gerincén a régi államhatár továbbra is megmaradt mint jelentős közigazgatási határ. Nehéznek bizonyult a történelmi Erdélyen kívüli magyar területek közigazgatási beosztása. A Magyar-Alföld déli részén a Bánság elég jól elkülönült terület, de az Alföld középső és északi széle nem volt elég jól egybefogható közigazgatásilag. Körös és Máramaros vidéke névvel illették, de ez a közigazgatásilag egységesen kezelt terület valójában két külön darabból állt. A megye- és járáshatárokat, különösen az újonnan szerzett területeken – nemzeti célokból – többször megváltoztatták. Például 1938 augusztusában a diktatúra mind erősebb érvényre jutása idején a történelmi tartományokat egyszerűen eltörölték, és helyükbe a vízvidékek szerint kialakított új közigazgatási egységeket iktattak be: Tinutul-Oltului, Bucegi, Marea, Dunarea, Nistru, Prut, Suceava, Mures, Somes, Timis. Ezek az új tartománynevek és beosztások egyáltalán nem mentek át a köztudatba.

Húsz év alatt Romániában négy alkalommal alakították át a közigazgatás szerkezetét, és hoztak általános jellegű közigazgatási alaptörvényeket: 1925, 1929, 1931 és 1938-ban.34

Azzal együtt ezek a társadalmi átrendeződések mindig komoly megrázkódtatást jelentettek az ország életében.

A győztes román többség az első világháború után törvényszerűen igyekezett megragadni minden eszközt és ideológiát, hogy a maga teremtette társadalmi-politikai élet minden területén valóban uralkodóvá válhasson. A történeti identitás keresése az igen gyakran változó román kormányoknak mindig jó ürügyül szolgált minden igazságtalan intézkedésükre.

1918 és 1940 között összesen harmincöt kormány váltotta egymást:

Kormányelnök Pártállás Kinevezés – megszűnés

11. Coanda, C. tábornok Néppárt 1918.10.24 – 1918.11.29

12. Bratianu, Ionel Nemzeti Liberális 1918.11.29 – 1919.09.27

13. Vaitoianu, A. tábornok Nemzeti Liberális 1919.09.27 – 1919.12.01

14. Vaida-Voievod, Al. Nemzeti Párt 1919.12.01 – 1919.12.13

15. Averescu, tábornok Néppárt 1919.12.13 – 1921.12.17

16. Take, Ionescu Konzervatív Párt 1921.12.17 – 1922.01.19

17. Bratianu, Ionel Nemzeti Liberális 1922.01.19 – 1926.03.30

18. Averescu, tábornok Néppárt 1926.03.30 – 1927.06.04

19. Barbu-Stirbei, herceg párton kívüli 1927.06.04 – 1927.06.22

10. Bratianu, Ionel Nemzeti Liberális 1927.06.22 – 1927.12.24

11. Bratianu, Ionel Nemzeti Liberális 1927.12.24 – 1928.11.10

12. Maniu, Iuliu Nemzeti Parasztpárt 1928.11.10 – 1930.06.07

13. Mironescu, G.G. Nemzeti Parasztpárt 1930.06.07 – 1930.06.13

14. Maniu, Iuliu Nemzeti Parasztpárt 1930.06.13 – 1930.10.10

15. Mironescu, G. G. Nemzeti Parasztpárt 1930.10.10 – 1931.04.18

16. Iorga, Nicolae Nemzeti Egységpárt 1931.04.18 – 1932.06.06

17. Vaida-Voievod, Al. Nemzeti Párt 1932.06.06 – 1932.10.20

18. Maniu, Iuliu Nemzeti Parasztpárt 1932.10.20 – 1933.01.14

19. Vaida-Voievod, Al. Nemzeti Párt 1933.01.14 – 1933.11.14

20. Duca, I.Gh. Nemzeti Liberális 1933.11.14 – 1933.12.30

21. Anghelescu, C. Nemzeti Liberális 1933.12.30 – 1934.01.03

22. Tatrescu, Gh. Nemzeti Liberális 1934.01.03 – 1934.10.02

23. Tatarescu, Gh. Nemzeti Liberális 1934.10.02 – 1937.11.17

24. Tatrescu, Gh. Nemzeti Liberális 1937.11.17 – 1937.12.28

25. Goga, Octavian Nemzeti Keresztény 1937.12.28 – 1938.02.10

26. Cristea, Miron Tekintély kormány 1938.02.10 – 1938.03.30

27. Cristea, Miron Tekintély kormány 1938.03.30 – 1939.02.02

28. Cristea, Miron Tekintély kormány 1939.02.02 – 1939.03.07

29. Calinescu, A. Parancsuralmi rendszer 1939.03.07 – 1939.04.21

30. Argesanu, Gh. Parancsuralmi rendszer 1939.04.21 – 1939.09.28

31. Argetoianu, C. Parancsuralmi rendszer 1939.09.28 – 1939.11.23

32. Tatarescu, Gh. Parancsuralmi rendszer 1939.11.23 – 1940.05.11

33. Tatarescu, Gh. Parancsuralmi rendszer 1940.05.11 – 1940.07.04

34. Giugurtu, Ion Parancsuralmi rendszer 1940.07.04 – 1940.09.04

35. Antonescu, Ion Légioniasta 1940.09.04 – 1944.08.2335

Az egymást követő kormányválságok sora a román belpolitikában olyan taktikai módszert is jelentett, amelynek segítségével mindig el lehetett, pontosabban át lehetett hárítani a felelősséget anélkül, hogy bárkin számon lehetett volna kérni valamit is.

A román ideológia a nemzeti eszme kizárólagosságát hirdette, emiatt az új, modern államban a nemzeti öncélúságot nem érintette az alkotmányosságot felrúgó királyi diktatúra vagy a vasgárdisták szélsőjobboldali eszmevilága. Az erdélyi román középosztály máig meghatározó szemléletmódja az eminescui ihletettségű nacionalizmusból és a történelmi Magyarország rosszul lemásolt polgárosodási folyamatából épült. Ezzel a szemlélettel a vasgárda gyilkosságait is etikusnak értelmezték, ahogyan a “legális” idegengyűlöletet vagy az 1923-as alkotmány alapján álló nemzeti-parasztpárti-liberális nacionalizmust. Nem a szokásos európai értékekre hivatkoztak, hanem a politikán túli, pontosabban – ahogyan Lucian Blaga fogalmazott –: az időtlen paraszti értékekre.

A román értelmiség nagyobbik része a török birodalom perifériájától a Nyugat perifériájáig jutott el, pedig a franciás műveltségű román elit valóban mindent megtett annak érdekében, hogy minél gyorsabban nyugatosítsa az országot. Ennek a kiválóan művelt értelmiségi rétegnek a ritmusát képtelen volt felvenni a többség, s így a lemaradók körében egyre erőteljesebben jelentkezett ezt az új nemzeti fordulatot is idegennek érző radikális irányzat.36 Rövid idő alatt az úgynevezett nyugatosodás háttérbe szorult, s nem a felülről jövő gondolat vált meghatározóvá, hanem az említett alapokon, mesterségesen kialakított közgondolkodás.

De mi történt mindeközben az Erdélyben kisebbségi sorsot élő magyarokkal?

Az Erdélyben maradt37 magyar értelmiség nem képviselt egységes álláspontot a román államba való bekapcsolódás kérdésében. Az otthon maradt értelmiség képviselői úgy gondolták, hogy a Párizsban Romániával megkötött kisebbségi szerződést kellene megtölteni tartalommal, és megnyerni a külföldi közvéleményt a magyar ügynek. A velük szemben állók, az új nemzedék viszont azt szerette volna, ha minél hamarabb beilleszkednek az új állami keretek közé, s a kisebbségi szerződésben biztosított székely és szász autonómiáért, valamint a gyulafehérvári pontok betartatásáért küzdenek.

De mi is állott ebben az 1919. decemberi párizsi kisebbségi szerződésben, amelyet a román cenzúra az aláírását követően jó néhány hónapig titokban tartott a magyar közvélemény előtt… A szerződés 8. cikkelyében a román állam hozzájárult ahhoz, hogy “egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bárminő közzététel terén vagy nyilvános gyűléseken”.

A román állam arra is kötelezte magát, hogy “a nem román nyelvű állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében méltányos könnyítésekben fognak részesülni”.

Meg kell jegyeznem, hogy a kisebbségi szerződésben rögzített jogok messze elmaradtak az egykori magyar nemzetiségi törvény (1886) előírásaitól. Alig két esztendő eltelte után pedig már alig emlékeznek a román hatóságok az általuk 1919-ben elfogadott és aláírt szerződés írott betűjére. A román igazságügy-minisztérium kolozsvári főigazgatósága arra kötelezte a bíróságokat, hogy kizárólag a román nyelvet használják szóban és írásban.38

Ettől az időtől kezdve lassan-lassan a magyar nyelv mindenünnen kiszorult: az öszszes hatóságok intézményeiből, a városi tanácsok üléseiről, a városi, a megyei, a vasúti és általában az állami hivatalokból. Így érkezett el az 1938-as esztendő, amikor a magyar szó használata már súlyosan büntetendő cselekménynek számított!39

Iuliu Maniu egy 1924-es parlamenti felszólalásában nehezményezte a kisebbségek nyelvhasználatának korlátozását, ezért amikor 1928-ban ő lett a kormányfő, mindenki reménykedve várta, hogy majd most iktatják törvénybe az anyanyelv használatának jogát – ahogy korábban azt meg is ígérte a Nemzeti Parasztpárt elnöke. Sajnos a parasztpárti új közigazgatási törvény sem gondoskodott ennek a jognak a helyreállításáról.

A végrehajtó hatalom saját belátása szerint vagy megengedte az anyanyelv használatát, vagy nem. 1930. április 7-én dr. Aurel Dobrescu, Kolozsvár tartományi igazgatója rendeletileg tiltotta meg a kisebbségi nyelvek használatát.40

Átírták a magyar helységneveket, s azok magyar nevének említése büntetést vont maga után.41 A román helységnevek használata a magyar iskolai tankönyvekben, a sajtóban, az irodalomban – egyáltalán mindenütt – kötelező volt.

Amikor 1933-ban Duca román miniszterelnököt meggyilkolták a hatóságok, Románia egész területén ostromállapotot hirdettek, s bevezették a lehető legszigorúbb cenzúrát. Még a magánleveleken sem volt szabad a román mellé odaírni a magyar helységneveket.42 A magyarok védelmében a román szenátusban Nicolae Iorga emelte fel szavát 1935-ben. Így érvelt: “a magyar uralom alatt a helységneveket románul írtuk, s ebben senki sem akadályozta a románokat” ennek ellenére a román hivatalosságok szigorúan ragaszkodtak álláspontjukhoz.

1938 januárjában a kolozsvári üzleteket és házakat rendőri közegek keresték fel, és a tulajdonosokkal-bérlőkkel kötelezvényt írattak alá: “Alulírott kötelezem magam, hogy február 1-jétől kezdődően kizárólag csak az állam nyelvén megfogalmazott feliratú cégtáblám és reklámtáblám lesz.”43 Ez a szigor érvényesült az iskolai nyelvhasználatban (óraközi szünetekben a nem román gyermekek egymás közt csak románul beszélhettek), a vendéglőkben, a moziban vagy a vasúti kocsikban ugyanúgy.

Az Erdélyi Magyar Párt képviselői minden alkalmat megragadtak arra, hogy ezt a tűrhetetlen állapotot szóvá tegyék a román parlamentben, és tájékoztatták a Népszövetség Panaszbizottságát is. De senkit sem zavart, hogy Románia nem tesz eleget érvényben levő nemzetközi kötelezettségeinek, sőt, azokat nyíltan megszegi.

 

AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK – KISEBBSÉGBEN

A magyar történelmi egyházak – római katolikus, református és unitárius – sem lehettek elégedettek helyzetükkel. Az 1930-as román hivatalos statisztikák44 szerint az egyházak híveinek száma a következő volt: református – 710706; római katolikus – 645544; unitárius – 69257. Az újonnan alakult magyar evangélikus egyház lélekszáma 1930-ben 30000 körül lehetett. Az unitárius egyház román uralom alá került teljesen, lévén erdélyi alapítású vallás… Az új határ kettészakította a római katolikus és a református egyházakat. A nagyváradi és a szatmári római katolikus püspökség csonkán maradt, míg a debreceni református egyházmegye csak részben került román uralom alá.

A reformátusok kimondták az új, a Királyhágó melléki egyházkerület megalakulását, és kérték a román állam jóváhagyását. Megválasztották új püspöküket is Sulyok István személyében. Az állami jóváhagyás az ő személyére csak 1926-ban érkezett meg, míg az egyházkerületet csak húsz év múlva, 1939. november 20-án ismerték el. Így első, a törvényben előírt egyházsegélyüket húsz év után, 1940. április 1-jén kapták meg!45

A két csonkán maradt római katolikus püspökség átszervezése is nyolc évig húzódott. A román kormány nem akarta kitenni magát a világ előtt egyház- vagy vallásellenes vádaknak, ezért hosszasan tárgyalt a Szentszékkel, s még azt is elhitették Rómával a román görög katolikusok, hogy a háború után a görögkeleti románok át fognak térni a római katolikus vallásra.

Ez a remény határozta meg a Szentszék viselkedését az erdélyi magyar római katolikusakkal szemben. Ezért kötötte meg ellenükre az 1927-es konkordátumot a román kormánnyal, amelynek értelmében az ezeresztendős és másfél milliós erdélyi és határ menti katolikus püspökségeket a 26 román (csángó-magyar) egyházközséggel rendelkező bukaresti román római katolikus püspökségnek rendelte alá. Rövid időn belül a bukaresti püspököt, a janicsár csángó-magyar Cisart (eredeti neve Csiszár) érseki rangra emelte, aki a konkordátum értelmében a katolikus egyházat képviselte a román parlamentben.46

A román közvélemény túlságosan magyarbarátnak ítélte meg a konkordátumot, ezért Onisifor Ghibu egyetemi tanár, az erdélyi magyar közoktatás lefejezője, mozgalmat indított az ősi Római Katolikus Status47 megszüntetésére. Egyébként már 1923-ban támadta a Statust. Úgy vélte, hogy a Status nem is egyházi, hanem politikai jellegű magyar szervezet, tehát törvénytelen és kánonellenes intézmény, azaz: állam az államban.

A román vallásügyi minisztérium, Onisifor Ghibu sugallatára, 1931 áprilisában létrehozott egy történelmi és jogi bizottságot, a saját elnöklésével, hogy “kivizsgálják a Status ügyét”.

Évenként jelentek meg újabb és újabb írásai az egykori főtanfelügyelőnek a kultuszminisztérium kiadásában, az erdélyi magyar római katolikusok ellen. Egyik előterjesztésében őszintén leírta, hogy mi is a gondja-baja a Statussal: “Mivel a Statusnak nincsen törvényes és kanonikus alakja, és mivel a román államra nézve kimondhatatlanul veszedelmes szervezetnek bizonyult, azonnal fel kell oszlatni, és azokat a vagyonokat, amelyeket jogtalanul kezelt, az államnak kell átvennie, és az állam adja át a bírásukat jogosult tényezőknek, elsősorban a kolozsvári egyetemnek. Mivel pedig a Status jogilag nem létező alany, az állam azt minden formalitás nélkül, egyszerű rendelettel megteheti.”48

Megelégelve az egyház elleni támadásokat, a Status magyar képviselői Rómába utaztak. A tárgyalásokon a magyar küldöttek mellett jelen lehetett meghívottként Románia vatikáni nagykövete, Petrescu Comnen és Valer Pop igazságügy miniszter. Magyar részről Gyárfás Elemér és Balázs András parlamenti képviselők szólaltak fel az erdélyi magyar római katolikusok nevében. A tárgyalásokat egy megállapodás aláírása követte volna, ha a román küldöttek nem állnak elő újabb követelésekkel. Többek között azzal, hogy a kolozsvári egyetem melletti római katolikus templomot engedjék át a görög katolikusoknak. Végül kompromisszumot kötöttek: ezután minden vasárnap és ünnepnapokon a 11 órás misét egy-egy román görög katolikus pap celebrálja. Ez a mai napig így működik.

A Római Egyezményt 1932. május 30-án írták alá. Az egyezmény megszüntette az Erdélyi Katolikus Statust, és helyébe a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegyei Tanácsot állította.

A román uralom alá került egyházak évszázados fennállásuk ideje alatt tekintélyes értékű birtokokat építettek maguk és híveik számára. A római katolikus egyház – amely évszázadokon át az államegyház szerepét is játszotta – jóval gazdagabb volt, mint a protestáns egyházak. Vagyonának jövedelmét egyházi intézményeinek, a püspökségeknek, a Statusnak és természetesen iskolák, közintézmények, könyvtárak stb. fenntartására fordították.

A protestáns egyházaknak nem volt központi vagyona, hanem csupán egyházközségi birtokai, amelyeknek a jövedelmét az egyes egyházközségek egyházi és iskolai céljaira fordították.

Az 1924-es Egyházi Évkönyvben olvashatjuk, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházaknak a földbirtokreform előtt 371765 katasztrális hold birtokuk volt, amelyből a román állam 314331 katasztrális holdat sajátított ki.49

Az Erdélyt járó angol és amerikai protestáns missziók tagjai megállapították, hogy az erdélyi magyar egyházi élet teljes bizonytalanságban tengődik. A kiküldött bizottság jelentésében rámutatott, hogy: “a román kormány a protestáns egyházakat a magyar nemzeti élet centrumainak tekinti, s ennek folytán a román hatóságok gondosan figyelik őket, lehetőleg akadályozva működésüket. Amit láttunk, az elég volt, hogy meggyőzzön minket arról, hogy az intézmények gyöngítését azért tartják szükségesnek, hogy minél gyorsabban elrománosíthassák a magyar népet, ami, úgy látszik, kitűzött céljuk.”50

A magyar papság üldözése elképesztő méreteket öltött. Olyan helyzetekről is olvashatunk a korabeli magyar sajtóban, hogy magyar papokat, csak mert magyarok volt, egyszerűen – minden hivatalos procedúrát mellőzve – bebörtönöztek. Csak ez Erdélyi Református Egyházkerületben 1921-ig 28 lelkészt tartóztattak le.

Nem véletlenül támadták ennyire az egyházakat, az erdélyi magyarok egyetlen megmaradt intézményét, ugyanis a román nemzeti program egyik legerőteljesebben támogatott programja megvalósításának, a minél gyorsabb asszimiláció elérésének állt az útjában. A terv egyik célpontja természetesen a Székelyföld volt. Már az 1930-as évtől azt a “tudományos tételét” hirdette meg Nicolae Iorga, hogy a székelyek elmagyarosított románok. Az Astra51 1930. július 2-ai közgyűlésén dolgozták ki a székelyföldi románosító munka programját. Bogdan Duica kolozsvári egyetemi tanár felszólalásában figyelmeztetett: “Erdélyben ma erőteljesebb nemzeti politikát kell csinálnunk, mint tíz évvel ezelőtt. Most nemcsak védekeznünk kell, hanem hódítanunk is… Kötelességünk nemzeti nyelvünket, műveltségünket és szellemünket az ország legtávolabbi határáig is elvinni.”

Az elhatározást tett követte, s a székelyföldi magyar egyházak addigi viszonylagos vallásszabadsága semmivé lett. 1934-től elindították a román állami tisztviselők, tanítók, csendőrök, jegyzők és minden alkalmas román segítségével a székely tömegek áttérítését az ortodox hitre. A száz és száz eset közül álljon itt egy példa: “1935. március 14-én Ilie Moisescu magyarhermányi román jegyző több helybeli református egyháztagot a községházára hívatott, ahol egy román nyelvű szöveget íratott alá velük. A hívek nem értették a szöveget, de a jegyző erőszakos fellépésének engedve aláírták. A nyilatkozat pedig áttérési nyilatkozat volt, amit a jegyző május 8-án közölt Rozsondy Ádám református lelkésszel. Rozsondy e nyilatkozatból tudta meg, hogy tizenhat híve áttért a román görögkeleti egyházba…”52

1938-ban Románia súlyos belpolitikai válsága miatt II. Károly király feloszlatta a politikai pártokat, és királyi parancsuralmat léptetett életbe. Külpolitikai okokból 1938 nyarán kisebbségi kormánybiztosságot hozott létre, hatáskörét minisztertanácsi határozatokkal állapította meg. Ebből nőtt ki az úgynevezett “kisebbségi statútum”. Hiába reménykedtek a kisebbségek vallási és világi vezetői, ettől a változástól sem javult a helyzetük, s talán még nagyobb önkényeskedés következett a román kisebbségpolitikában. Csak egyetlen megjegyzés az egyházak önállóságáról: a magyar egyházaknak a keresztelésre, esketésre és temetésre is előzetes engedélyt kellett kérni a csendőrségtől.53

Az 1920-ban megnövekedett Romániának olyan feladatokkal kellett volna megbirkóznia, amelyek meghaladták a képességeit. Az elhamarkodott, rosszul átgondolt gazdaságpolitika válságba sodorta az országot. Az élet minden terültén megjelenő közigazgatási brutalitásból egyenesen következett a nyílt, központi diktatúra. A csendőrség és a rendőrség mellett a katonaságot is bevetették a küzdelembe. Nechifor Crainic, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb román költője, gondolkodója és a Gandirea című folyóirat szerkesztője ezt írja: “Románia II. Károly uralma alatt egy olyan véres, kegyetlen korszakot élt át, amelyre nincs példa más népek történelmében.”54 1938 és 1944 között Romániában három diktatúra követte egymást: a királyi, a vasgárdista és az Antonescu-féle.

Ha Romániáról gondolkodik az ember, a magyarok és németek mostoha sorsa mellett föltétlenül meg kell említeni a zsidókét is, még akkor is, ha a legnagyobb támadás nem az erdélyi területeken élőket sújtotta, hanem az ókirályság területén élőket. A zsidók ellen elkövetett gyilkosságok nem Németországban, hanem Romániában kezdődtek: 1940 januárjában a bukaresti vasgárdista zendülés több mint 200 meggyilkolt zsidó áldozattal; 1941 júniusában – a iaşi pogromban kb. 12000 zsidó áldozattal; majd 1941. június 22. és szeptember 21. között további 166000 zsidó lett áldozata a féktelen gyűlölködésnek. Ezt követően a még életben maradottakat deportálták, és lágerekbe gyűjtötték. Antonescu marsall állítása, hogy ő megmentette a romániai zsidóság életét, mert nem szolgáltatta ki őket a németeknek, aligha igaz. Pontosabban: meghagyta ugyan az ókirályságbeli és a dél-erdélyi zsidók egy részének az életét, de szinte teljesen kiirtotta a besszarábiai, észak-bukovinai és transznisztriai zsidókat, kb. 340000 embert. Ma már tudjuk, hogy szándékában állt a dél-erdélyi zsidókat is deportálni, de az ortodox egyház és Mária anyakirályné kérésére elállt ettől a szándékától.

Nem véletlen, hogy ma Romániában a zsidók lélekszáma a 6000-t sem éri el. Mégis 2002 nyarán Ion Iliescu román elnök szó szerint megismételte Antonescu marsall kijelentését – Romániában nem volt holocaust.

Furcsa, hogy a mindenre kényes békeszerzők, akik 1947-ben már pontosan ismerték a haláltáborokban elpusztított milliók sorsát, nem voltak érzékenyek a romániai zsidóüldözésre és holocaustra, ahogyan a Tiso Szlovákiájában 1938-tól hasonló módon kivégzett és haláltáborba hurcolt zsidók sorsára sem. A szlovákiai zsidóság 89000 lelkes közösségéből tízezreket deportáltak a németek által megszállt lengyel területre vagy éppenséggel Németországba. A szlovákok még 1945 márciusában is küldtek vonatokat Auschwitzba…

Mindezekre a tényekre nem az utólagos történészi búvárkodások derítettek fényt. A kortársak pontosan tudták, hogy melyik államban mi történik. Ennek ellenére egyik békeelőkészítő állam delegációja sem tért ki a romániai és a szlovákiai zsidóüldözés kérdésére. Sőt, nem említik ezeket az eseményeket sem az olasz, sem a brit, sem a szovjet, sem az amerikai békeelőkészítő tárgyalásokon, mint ahogyan a nürnbergi per folyamatában sem.

 

A REVÍZIÓRÓL

1934-ben a Népszövetség Politikai Osztályának egyik tagját, az ír William O’Sullivan Malonyt, a Népszövetség Titkársága Kisebbségi Osztályának munkatársát azzal bízták meg, hogy vizsgálja meg a béke- és a kisebbségi szerződésekből adódott gondokat. Ő ezt meg is tette, s jelentésében megírta tapasztalatait. Tanulmánya bevezetőjében a következőképpen fogalmazott: “A szerződések tekintetében meg kell jegyeznem, hogy egészében véve az általunk megvizsgált szövegekben mérhetetlen gondatlanság mutatkozik a nemzeti hovatartozás megszerzése és elvesztése dolgában. Úgy tetszik, hogy az átengedett területeken az esetek legnagyobb részében a lakosságot az aláíró államok úgy kezelték, mintha barmokat tereltek volna egyik helyről a másikra; mintha azok csupán gazdát cseréltek volna, s azt várnák tőlük, hogy morgás és a képviseletükre való jog nélkül engedelmeskedjenek az új hatóságoknak.”55

Három évvel Malony vizsgálódásai után Európa vezető államai kísérletet tettek arra, hogy javítsanak valamit az elrontott államok közti viszonyokon.

1937-ben Párizsban rendezték meg a Peaceful Change nemzetközi konferenciát,56 amely az utolsó tudományos kísérlet volt az első világháború után arra, hogy az összekavart európai viszonyokat békés módon javítsák ki. A Teleki Pál alapította Államtudományi Intézet több memorandummal is szerepelt az eseményen. A konferencián állami szervek nem vehettek részt, csak tudományos intézetek. Az angol történetírók tárgyilagosan ismertették a közép-európai nemzetiségi viszonyokat és azt, hogy mennyiben felelősek a Párizs környéki békeszerzők egy lehetséges újabb és még kegyetlenebb háború kitörésében, amelynek csíráit 1919–20-ban vetették el.

A magyar politikai vezető elit szükségesnek látta, hogy a szélesebb körű tájékoztatásban is jelenjenek meg az Államtudományi Intézetben készült tudományos munkák. Ezért 1938-tól kezdődően az intézet publikációit közölték tudományos, társadalmi vagy éppenséggel irodalmi folyóiratokban, a napisajtóban idehaza és külföldön. A téma mindig ugyanaz volt: az európai társadalmi és politikai fejlődés problémái, a közép-európai nemzetiségi és területi kérdések, a gazdasági problémák elemzése – rendszeresen, tárgyilagosan, megbízhatóan és hitelesen – magyar és idegen nyelveken.

Teleki Pál szeretett volna az Államtudományi Intézet mellett felállítani egy – kizárólag a határon túli magyarok sérelmeivel foglalkozó – Tájékoztató Irodát. Az események felgyorsulása miatt nem volt már idő a terv kivitelezésére. Közeledett a Trianonban elrontott területrendezés felülvizsgálatának ideje. Sehol Európában nem állt rendelkezésre olyan szakszerűséggel összeállított anyag a kelet-közép-európai államokról, mint Magyarországon. Mindenki abban reménykedett, hogy most adódik alkalom a történeti fordulat okos és tárgyilagos előkészítésére: új területi rend születik az alaposan megvizsgált és megismert erőviszonyok szerint, hogy végre létrejöhessen a térségben egy tudományos alapossággal előkészített és az igazságosság alapján álló egyensúly.

Rónai András, aki egyik kidolgozója volt a visszatérő országrészek tárgyalási anyagainak, erről az időszakról így vall:

“A két háború közötti korszak revíziós törekvéseit sommásan elítélni, osztályérdekből eredt sovinizmusnak, uralomvágynak, területéhségnek minősíteni nem lehet. Igazságos megítélésükre csak a korszak összes jellemző feltételének bevonásával van mód. Kétségtelen, hogy a revízió érveit túlzó, elfogult elgondolások színezték. Ellentmondott a maximalista területi érv a döntőnek, a nemzetiséginek, amely annyiban volt és lehetett területi is, amennyiben minden nemzetiségi többség nemcsak valahol él, hanem a maga konkrét többségi területén. A revíziós törekvések hajtóerejét 1920–1945 között egyfelől az adta, hogy az 1920. évi béke Magyarországot valóban példátlan módon csonkította meg.”57

A korszakra visszatekintve és Magyarország teljes elszigeteltségét tekintetbe véve be kell látnunk, hogy az ország nem is folytathatott más politikát, mint revíziósat. A revízió gondolata több volt, mint egyszerű terület-visszaszerzési törekvés. Az egész nemzet önbecsülését és önvédelmét jelentette. A revízió kérdésében döntő szerepet játszó elit semmivel sem akart többet a magyar nemzet számára, mint amennyit bármelyik nép megkövetelhet és kikövetelhet magának. Bethlen István, Teleki Pál és a velük együttgondolkodók szemében a revízió nem egyszerű területi igényt jelentett, hanem a nagyon is szükséges belső revíziót is. Gondoljunk a Bethlen-kormány munkájára, Klebelsberg Kunó szerepére az oktatás- és kultúrpolitikában, egyszerűen arra a teljesítményre, amelyre képes volt Magyarország a két világháború között tudományban, oktatásban, irodalomban, egyáltalán a művészetekben, de még a gazdaságban is.

Az 1930-as évekre Magyarország és az utódállamok nemzetgazdasága súlyos helyzetbe került a gazdasági világválság miatt. A nagyhatalmak szembefordultak egymással, s egyre inkább érezhető volt a háborús veszély, amelyet ki lehetett olvasni a nemzetközi tárgyalások hangulatából, a nyílt és titkos egyezmények megszaporodásából. A küszöbön álló háború igazi kiváltója, ahogyan erre folyamatosan utaltak az angol diplomaták, az első párizsi béke elhibázott területrendezése volt. A rosszul meghúzott határok nemcsak nemzeti és nemzetiségi szempontból jelentettek gondot, hanem komoly gazdasági szembenállást is okoztak az egyes államok között. Az elhibázott békediktátum egyre súlyosabban jelentkező hibáit először az olaszok, majd az angolok s végül a franciák is belátták. De akkor már késő volt.

Ebben a feszült légkörben köszöntött be az 1938-as év. Németország terjeszkedési terveit csak a nemzetiségi sérelmekkel indokolhatta, tudva, hogy az elkövetett hibákat mindenki belátja anélkül, hogy akár egy lépést is tenne azok kijavítása érdekében.

1938 München. Csehszlovákiát szövetségi szerződés kötötte Franciaországhoz és Angliához, de katonai szerződés fűzte a Szovjetunióhoz is. Mégsem mozdult egyik állam sem, hogy segítsen Csehszlovákiának, amikor a németek gyakorlatilag feldarabolták.

A müncheni szerződéssel az volt a baj, hogy erőszakkal született meg, s így elvágta a további békés területrendezések lehetőségét. Erőszakkal született meg, de a csehszlovák–magyar alapegyezményt nem Németország diktálta, hanem Olaszország vetette fel az alapegyezmény megkötése után. Németország nem örült ennek a javaslatnak, de belátta, akárcsak a négy nagyhatalom, hogy éppen a nemzetiségi alapelvek alapján jogos a magyar követelés.

Magyarország kérte a négy nagyhatalom közreműködését a tárgyalásokon, de odáig már nem terjedt a trianoni békeszerzők nagyvonalúsága, hogy a magyarokért kiálljanak… – így csak olasz és német közreműködéssel tárgyaltak. Csehszlovákia a későbbi visszacsatolt területek 93%-át diplomáciai tárgyalások útján engedte át Magyarországnak, csak a határ menti városok hovatartozásában nem tudtak megegyezni. Ekkor került sor a bécsi döntőbíróság ítéletére. Végül olyan határt húztak meg 800 km-es távon, amely a nemzetiségi elvet szem előtt tartva a lehető legpontosabb volt.

Rónai András, aki tagja a határkiigazító bizottságnak, így gondol vissza Münchenre és Bécsre:

“A müncheni egyezmény történelmi perspektívában nem azért volt rossz, mintha igazságtalan lett volna, hanem azért, mert túlléptek rajta. Rossz volt, mert későn és olyan feszültséghelyzetben kötötték meg, amikor egy gát megnyitása nem levezeti az árt, hanem pusztító erőt szabadít el. Megkésve, túlfeszített erőjátékban már nem a békét szolgálta, hanem háborúra biztatta a sikeres Németországot […] az tény, hogy a magyar záradéki javaslat nem fegyveres fenyegetésre jött létre, és a nemzetiségi hovatartozás alapján támasztott magyar területi igényeket Csehszlovákiával szemben mind a négy nagyhatalom, Franciaország és Nagy-Britannia is jogosnak ismerte el, ezzel elismerve az általuk 1920-ban diktált béke részleges igazságtalanságát.”58

Olaszország, a Németországgal való szoros együttműködés mellett, egy olasz–jugoszláv–magyar blokk létrehozásán fáradozott. Sürgette a magyar kormányt, hogy az első bécsi döntés után azonnal fűzze szorosabbra kapcsolatait Jugoszláviával. Ciano decemberi budapesti látogatásakor megígérte, hogy 1939. január közepén Belgrádban szorgalmazni fogja az együttműködést Jugoszláviával is. Bármennyire is fontos lett volna, a magyar–jugoszláv kapcsolatokat még ő sem tudta előmozdítani, mert a szerbek kikötötték: csak akkor tárgyalnak Magyarországgal, ha ahhoz Románia is hozzájárul. Budapest az erdélyi területek visszaszerzéséért küzdött, így elképzelhetetlen volt a megbékélés Bukaresttel.

Magyarország 1939-es kárpátaljai bevonulását a németek nehezen nyelték le. Nem nyugodtak bele, hogy elveszítették közvetlen összeköttetésüket Romániával, és nem örültek Magyarország és Lengyelország közös határának sem. Ez valahogy nem illett a német tervekbe… A közös lengyel–magyar határból Magyarországnak előnye nem származott, de gondja igen, hisz Hitler, amikor 1939 áprilisában elindította hódító háborúját, azt kérte, hogy a német hadtest átvonulhasson az országon. Az engedélyadást Teleki Pál miniszterelnök megtagadta, és minisztertanácsi döntéssel meg is erősítette azt, hogy Magyarország semmiféle módon nem támogatja a Lengyelország elleni hadjáratot. A lengyelekkel szembeni rokonszenvünknek komoly történelmi alapja volt az Árpád-házi királyoktól az Anjoukon át az erdélyi fejedelmekig – személyi és államközi kapcsolatainkon keresztül. 1939-ben már másodszor segített a lengyeleknek Teleki Pál. Először 1920-ban, amikor az újjászületett lengyel állam majdnem újra elveszett. Az orosz-bolsevik hadsereg már visszaszorította a Visztuláig Pilsudski csapatait, amikor Teleki Pál több mint 20 millió töltényt rendelt a Weiss Manfréd-gyárban a lengyel hadsereg megsegítésére. A csehszlovák kormány megakadályozta, hogy a hadianyagot átszállíthassák Csehszlovákián, így a segítség csak az utolsó pillanatban érkezett meg, kerülő úton. Tény, hogy ezzel a beavatkozással sikerült egy negyedszázaddal eltolni Lengyelország bolsevizálását.

Németország 1941-es csapatszállítását megoldotta a készséges Szlovák Köztársaság. Ők átengedték a német hadtestet a szlovák állam területén. Lengyelország német lerohanását követően indult meg a lengyel menekültáradat Magyarországra. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar állam mindvégig védelmet biztosított számukra.

1939 márciusában Németország felszámolta a maradék Csehországot, majd elfoglalta Litvániától az 1918-ban elveszített Memel-vidéket. Elesett Madrid, Franco német–olasz segítséggel tekintélyuralmat teremtett Spanyolországban. Áprilisban Mussolini elindult Albánia ellen. Franciaország és Anglia egyességet kötött a Szovjetunióval, Németország pedig megnemtámadási szerződést. Majd Németország megtámadta Lengyelországot, amint említettük Magyarország nem engedte át a területén a német csapatokat, Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. A Szovjetunió bevonult Nyugat-Ukrajnába, és november végén kitört a finn–szovjet háború. A Népszövetség 1939 decemberében a finnek elleni háború miatt kizárta soraiból a Szovjetuniót. Megjegyzem, a Népszövetség döntésének semmiféle következménye nem volt.

Magyarországon is forrott a politikai élet. A német előrenyomulással egy időben megerősödtek a szélsőjobb mozgalmak, ezért Teleki Pál – kormányra kerülése után egy héttel – feloszlatta a Hungarista Pártot. A kormánypárt magkapta a választásokon a többséget, de ez csak formális többség volt, mert nagyon megerősödött a németbarát irány a parlamentben. Teleki 1939 szeptemberében felújította az ország diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. A kisantant szétesett, s a Párizs környéki béke idején elfedett sérelmek egyre erőteljesebben törtek a felszínre. A kialakult történelmi helyzet egyre jobban érlelte a magyar–román kérdés, pontosabban Erdély hovatartozásának felvetését.

1940. június 26-án a Szovjetunió követelte Bukovina és Besszarábia átadását, 28-án pedig Bulgária Dél-Dobrudzsáét. Ezen a napon, ha Teleki Pál elindítja a magyar csapatokat Erdély visszafoglalására, sikerrel járt volna. De ő nem akart fegyveres konfliktust a románokkal. Úgy gondolta, csak megegyezés révén szabad Erdély sorsát rendezni. Elfogadta a román kormány ajánlatát a tárgyalásokra, amelyet 1940. augusztus 16 és 24-e között Turnu-Severinben (Szörénytornyán) tartottak meg. Már a tárgyalás első napján kiderült, hogy a két fél között megegyezésről szó sem lehet, hisz – amint Ghigi59 jelentéseiből kiderül – a magyar fél a területi kérdéseket, a román fél pedig a lakosságcserét erőltette. Augusztus 22-én Csáky István magyar külügyminiszter közölte, hogy amennyiben a románok nem hajlandók a területi kérdésről értekezni, a magyar fél felmondja a tárgyalásokat.

A tárgyaló felek megegyezés nélkül álltak fel az asztaltól.

“Ribbentrop német külügyminiszter 1940. augusztus 28-án fogadta Manoilescut Bécsben. Az üzlet világos. A német miniszter azt kéri Romániától, hogy a határai német védelméért cserébe tegyen eleget a magyar követeléseknek. Itália világossá teszi, hogy a döntés visszautasítása a tengelyhatalmak ellen irányuló cselekedetnek számítana. A király 1940. augusztus 29-ének éjszakáján összehívja a koronatanácsot: tízen szavaztak a döntés ellen, huszonegyen mellette. A miniszterelnök, aki maga is igennel szavazott, felolvasta a táviratot, amely bejelenti, hogy Magyarország már elfogadta a döntést; Románia számára a döntés annyiban hasznos, hogy Németország szavatolja az új határok védelmét.”60

1940. szeptember 5-én Károly király felajánlja Antonescu tábornoknak a miniszterelnöki széket, aki néhány óra gondolkodás után teljhatalmat követel, így nem miniszterelnök, hanem az állam conducatora lesz. Másnap, szeptember 6-án hajnalban aláíratta a királlyal lemondó nyilatkozatát, amelyben királyi hatalmát a fiára, Mihaira ruházta át.

Szeptember 16-án Antonescu Romániát légionárius államnak kiáltotta ki, önmagát pedig az ország államvezérévé tette meg.

Augusto Rosso moszkvai olasz nagykövet a következő szövegű táviratot küldte Galeazzo Ciano olasz külügyminiszternek 1940. augusztus 26-án:

“Az itteni magyar követ bizalmasan informált arról, hogy kormánya utasítására találkozót kért Molotovtól, és tájékoztatta őt a magyar–román tárgyalásokról, kifejtve neki a magyar követeléseket.

Molotov megerősítette, hogy a Szovjetunió az Erdélyre vonatkozó magyar követeléseket megalapozottnak tartja, és kijelentette, hogy a szovjet álláspont továbbra is kedvező Magyarország számára. Nem tudta azonban megmondani, hogy ez a kedvező álláspont milyen módon és formában nyilvánulhat meg a gyakorlatban. Mindjárt ezután Molotov tájékoztatást kért Itália és Németország álláspontjáról a tárgyalásokat illetően, kimutatva, hogy erősen érdekelt a római és a berlini kormány szándékainak megismerésében. Magyar kollegám tájékoztatása szerint, nyilvánvaló a szovjet kormány azon szándéka, hogy ebben a kérdésben a tengelyhatalmakkal egyetértésben alakítsa politikáját.”61

Ny. I. Szaronov, budapesti szovjet nagykövet a következő jelentést küldte Moszkvába 1940. augusztus 28-án:

“Rajniss Ferenc képviselővel reggeliztem, aki közölte, tegnapelőtt Csákynál62 járt, és a magyar–román tárgyalásokról beszélgetve Csáky mintegy mellékesen megjegyezte, a románok kijelentették Turnu-Severinben, hogy teljesen rendezett a román–szovjet viszony, és hogy őket támogatjuk a román–magyar konfliktusban.”63

Közben Németország elindította a nyugati háborút. Három hónap alatt hat államot rohant le. Németország Európa ura lett.

A román és a magyar határ mentén felvonult mindkét állam hadserege, pattanásig feszült helyzetet teremtve. Németország, attól félt, hogy két kitűnő szállítóját, Magyarországot és Romániát elveszítheti, ha nem vállalja Olaszországgal együtt a döntőbírói szerepet.

A német döntőbírói szerepet Románia azonnal elfogadta.

Végül a második bécsi döntést követően, 1940. augusztus 30-án Észak-Erdélyt a magyar államnak, Dél-Erdélyt pedig Romániának ítélték. Ez az ítélet, ha igazságosnak is mondható, rengeteg konfliktust hozott felszínre.

Az igen nagy gonddal és tárgyilagossággal végrehajtott 1940. évi magyar népszámlálás, amely az anyanyelven kívül a nemzetiségi hovatartozást is kérdezte, a visszacsatolt területen 3011000 lakost talált, ebből 1867000 magyar volt és 1036000 román, tehát 62,0% magyar és 34,4% román. A városokban, beleértve a nagyobb városokat is, a magyarok aránya még magasabb volt.64

Város Magyar % Román % Egyéb % Összesen

Kolozsvár 96002 86,5 9814 8,9 5140 4,6 110956

Nagyvárad 85383 91,8 4835 5,2 2774 3,0 92992

Szatmárnémeti 48293 92,9 2079 4,0 1639 3,1 52011

Marosvásárhely 42087 90,5 1756 3,9 1090 1,1 44933

Magyarországon és Romániában a többségi nemzetek mellett milliós kisebbség maradt.

Magyarország % Románia %

Terület (km2) 171000 202485

Lakosság/fő 14679573 100% 13535757 100%

  magyar 11367342 77,4 404188 3,0

  román 1100352 7,5 11827110 87,4

  egyéb 2200879 15,1 1301459 9,6

Ez mindkét országnak komoly gondokat okozott. A korabeli törvények és rendelkezések, valamint a visszaemlékezések alapján talán már össze lehetne hasonlítani a minőségi különbséget a két állam kisebbségi rendeletei, iskolapolitikája, egyházpolitikája stb. között. Mindenestre mindkét állam pontosan tudta, hogy az igazi területi döntés majd a háború utáni béketárgyalásokon dől el.

Teleki Pál előrelátását bizonyítja, hogy az általa alapított Államtudományi Intézetet már a sikeres revízió után, 1941-ben a háború utáni időkre való felkészüléssel bízta meg. Abban az évben, amikor már csak két kis állam vallhatta magát semlegesnek, Magyarország és Jugoszlávia. A két kis független állam örök barátsági szerződést kötött egymással, ami valójában nem volt több, mint egy függetlenségi demonstráció Németországgal szemben.

1941. április 2-án éjjel átlépték a magyar határt a német csapatok. Teleki, miniszterelnökként, a leghatározottabban ellenezte azt, hogy a németek átvonulhassanak az országon, át Budapesten, s úgy rohanják le Jugoszláviát. Mivel a magyar vezérkar Teleki háta mögött egyezett meg a németekkel, a miniszterelnök nem tehetett mást – saját erkölcsi normáit követve –, mint hogy véget vetett az életének. Teleki öngyilkossága kétségbeesett figyelmeztetés volt a nemzetnek, hogy vegyék észre: az ország olyan helyzetbe sodródott, amelyben már nem lehet ura önmagának.

1941. április 10-én proklamálták a Horvát Állam megalakítását, és április 11-én a magyar csapatok bevonultak a Bácskába, a Duna–Dráva háromszögbe, a Mura-vidékre és Muraközbe. Ezt a katonai hadműveletet is revízióként tartották számon. Sajnos, az egész akcióra árnyékot vetett az 1941. januári zsablyai és újvidéki mészárlás, 5000 magyar, szerb és zsidó halálos áldozattal. Kitörölhetetlen szégyene marad ez a magyar hadseregnek még akkor is, ha statáriális állapot idején történt, ami történt.

A trianoni 92073 km2-nyi Magyarország 78567 km2-rel gyarapodott. Az 1930-as népszámlálás szerinti 8688312 lakos lélekszáma 1941-ben 14683323 fő volt. Gondot okozott, különösen az akkori történelmi helyzetben, hogy a korábbi, tisztán nemzeti állam 25%-nyi nemzetiségivel terhelődött. Az országnak nemcsak az etnikai, hanem a vallási térképe is teljesen átrajzolódott. És ezt csak tetézte a hibás lépések sora: a hadüzenet a Szovjetuniónak, a 45000 fős Kárpát Csoport elindítása Ukrajnába, a KEOKH döntése arról, hogy a letelepedési engedéllyel nem rendelkező zsidókat Ukrajnába szállíttatja, a III. zsidótörvény, ehhez társult 1942-től a munkaszolgálat intézményének bevezetése. Bárdossy László mindezt megtetézve hadat üzent az Amerikai Egyesült Államoknak anélkül, hogy egyeztetett volna a kormánnyal és a kormányzóval.

1942 márciusában Horthy Miklós távozásra szólította fel Bárdossy Lászlót. Utóda Kállay Miklós lett, aki politikájának fő kérdésévé nem a háború vállalását, hanem a háborúból való kilépést tette. Sajnos, az ő próbálkozásai is kudarcot vallottak.

 

KÉSZÜLŐDÉS A MÁSODIK BÉKÉRE

1945. második felében a háború utáni koalíciós kormány elkezdte a békeszerződésre való felkészülést. A külügyminisztert a koalíción belül a kisgazdák adták, személy szerint Gyöngyösi Jánost, aki felállított egy Béke-előkészítő Irodát, amelynek a vezetését Kertész Istvánra bízta, aki a háború előtt a külügy sajtóosztályát vezette, de származása miatt, egyik nagyszülője zsidó származású volt, meghagyták ugyan a külügyminisztériumban, de egy eldugottabb részlegbe helyezték át. Régi barátai közül többek között dr. Rónai Andrást, a már megszüntetett Államtudományi Intézet volt igazgatóját is megkérte, hogy segítse munkájában. Emlékiratában így idézi fel ezt az időszakot Rónai:

“Hamarosan látnom kellett, hogy a külügyminisztériumban olyan zűrzavar uralkodik, mint akkor minden más hivatalban, de ami a legfontosabb, a direktívák nem minisztertől jönnek, hanem személytelenül, valahonnan máshonnan, ahova mi nem látunk el. Javaslatainknak a tanácskozó termünk volt a végállomása, aztán valahol elenyésztek. Visszajelzés nem jött, hanem olyan utasítások, amelyek a javaslatokkal összeférhetetlenek voltak. Mi például az erdélyi kérdés rendezésére különböző változatokban javaslatokat készítettünk, beleágyazva a problémát az egész kelet-közép-európai tér területi rendezésének egészséges megoldásába, feltárva az erőviszonyokat és a jogos igényeket. Kezdeményezésünket valahonnan leintették, és olyan utasítást kaptunk, hogy az erdélyi határ mentén egy járásnyi kis területre dolgozzuk ki az igényünket […] A tárgyalásokon kitűnt, hogy az MKP akkori vezetői a béketárgyalásoktól nem vártak számunkra semmilyen eredményt, legszívesebben siettették volna az egész aktust, legyen már vége.”65

A szovjet titkos iratokból, amelyeket magyar nyelven, magyar kiadványként most tarthatnak először a kezükben, választ kapunk, igaz, csak ötvennyolc év késéssel, az akkor feltett kérdésekre. Pedig mindenki tudta, hogy a háborúban – Jugoszláviát kivéve – egyetlen szomszédunk sem volt vétlenebb, mint mi.

A magyar békedelegáció 1946 nyarán utazott ki Párizsba, Rónai András nélkül, aki a már említett zűrzavaros helyzet miatt lemondott béke-előkészítő munkájáról.

A tárgyalásokon Magyarország helyzete semmivel sem volt jobb, mint 1920-ban, tetézve azzal a politikai ténnyel, hogy akkor nem az utódállamok legitim kormányaival kellett küzdenie, hanem emigráns személyekkel vagy árnyékkormányokkal.

A francia, az angol és a szovjet delegáció ellenségesen viselkedett a magyarokkal szemben. Ez is azt bizonyította, hogy nagy hiba volt, hogy a két világháború között Magyarország kormányai nem tárgyaltak a szovjetekkel legalább azon a szinten, hogy elfogadtassuk magunkat, mert akkor talán meghallgatták volna az érveinket.

Az utódállamok delegációinak tagjai szinte minden elképzelhető vádat a területükön élő magyarok nyakába zúdították. Ezzel próbálták szalonképessé tenni az új csehszlovák kormány döntését 200000 magyar kitelepítéséről, mert ezt a döntésüket mindenáron teljesíteni akarták. Azon mesterkedtek, hogy ezen elhatározásukat vetessék is fel a békefeltételek közé.

Idézet az 1947-es Párizsi békeszerződésből:

“II. részének 5/1.

Magyarország kétoldalú tárgyalásokat kezd Csehszlovákiával, hogy megoldják azoknak a magyar nemzetiségű csehszlovákiai lakosoknak a kérdését, akiket nem telepítenek át Magyarországon a népességcserére vonatkozó 1946. február 27-én kelt egyezmény rendelkezései értelmében.

II. rész 5/2.

Ha a jelen szerződés életbe léptétől számított hat hónapon belül megegyezés nem jön létre, Csehszlovákiának jogában áll, hogy a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjessze, és a Tanács segítségét kérje a végleges megoldás érdekében.”

A magyar delegáció tagjai: Gyöngyösi János, Kertész István, Szekfű Gyula, Szegedi-Maszák Aladár, Sebestyén Pál s az őket segítő szakértők csoportja legalább annyit elért, hogy csak 100000 magyarnak kellett elhagynia szülőföldjét, a Felvidéket.

A most közölt szovjet titkos iratokból – levelek, nagyköveti jegyzékek, diplomáciai naplók, Romániába és Magyarországra akkreditált szovjet diplomaták jelentései, K-vonalas telefonbeszélgetéseik, tanácskozások jegyzőkönyvei, Sztálin beszélgetései a magyar és román küldöttekkel – az derül ki, hogy sajnos a Szovjetunió is helyeselte Magyarország újbóli feldarabolását. Pedig ha valaki megismerhette közelről az erdélyi viszonyokat s a magyarokkal szembeni román atrocitások természetét, az éppen a szovjet hadparancsnokság volt, akik kénytelenek voltak Észak-Erdélyben a magyarok védelmében fellépni.

A német támadás napján, 1941. június 23-án Molotov közölte Kristóffy József moszkvai magyar nagykövettel, hogy amennyiben Magyarország semleges marad, a Szovjetunió garantálja határai sérthetetlenségét, és nem lesznek fenntartásai Magyarország Romániával szembeni területi igényeivel szemben. A Szovjetunió utólag is úgy látta, hogy Magyarország hadba lépése indokolatlan volt, s ezért következetesen érvénytelennek tekintette a magyar revíziós sikereket. Amikor 1942-ben a magyar és a román állam a németek mellett harcolt a szovjet fronton, Eden angol külügyminiszter tájékoztatta Washingtont arról, hogy Sztálin Besszarábiáért cserébe a Magyarországhoz visszacsatolt erdélyi területtel kívánja kárpótolni Romániát.66 Molotov ugyanerről tájékoztatja 1943. június 7-én az angol kormányt. Levelében azt írja, hogy nem ért egyet, nem látja igazolhatónak a második bécsi döntéskor hozott döntőbírói ítéletet.67

Annak ellenére, hogy a nyugati szövetségeseknek pontos elképzelése volt a kelet-közép-európai országok jövőjéről, valamennyien alávetették magukat a háborút követő nagyhatalmi egyensúly érdekeinek. A háború elején az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunió követeléseit elfogadhatatlannak tartotta, ragaszkodott az Atlanti Charta alapelvéhez: elítélte a befolyási övezetek létrehozását. Nagy-Britannia ennél jóval engedékenyebb volt, elfogadta azt, hogy Sztálin érdekeltségi körébe kívánja vonni Kelet-Közép-Európa keleti felét. A nagyhatalmak már 1942-ben tényként kezelték, hogy ez a térség a szovjet érdekszférához tartozik a háború után. Így az 1943-as moszkvai külügyminiszteri találkozón Molotov nyugodt lélekkel utasíthatta vissza a Foreign Office föderációs elképzeléseit, mely szerint előnyös lehetett volna Kelet-Közép-Európában egy erőteljes gazdasággal és kiegyensúlyozott politikával működő államszövetség megteremtése. A Szovjetunió a háború utáni béketerveit Sztálin már Teheránban Roosevelt és Churchill tudtára adta. Különös, hogy ezek a tervek ugyanazok voltak, mint Oroszországé az első világháború idején. A cári béketerv is magában foglalta azt, hogy minden olyan területet, ahol oroszok élnek, Oroszországhoz csatoljanak.68 Így halt meg Kállay terve mint realitás Teheránban. Ő azt szerette volna, ha Magyarország a nyugati hatalmakkal közösen különbékét kötött volna. Végül Jaltában már csak a kialakult helyzetet szentesítették. Ott nem volt már másról szó, mint arról, hogy a szovjetek erőszakossága vagy az amerikaiak elvekre alapozott politikája győz-e. Az erőszak győzött.69

“Kényes játék kezdődött, amelynek tétje a jövő ködébe veszett. E játék közvetlen következményeként Kelet-Európára rátelepedett a bizonytalanság légköre, amelyben a kompromisszum szükségességét állandóan keresztezte az ellentétes érdekek összeütközése. Churchill pályafutásának egyik legragyogóbb sikere volt, hogy mintegy a hidegháború előjátékaként ellenségességet szított az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelyek 1942 és 1945 között mást sem kívántak, mint megegyezni egymással.”70

Az Advisory Committee Területi Albizottsága 1943-ban három alkalommal is foglalkozott Erdély hovatartozásával, sajnos egyetlen alkalommal sem született olyan döntés, amelyben egyetértettek volna. Az Amerikai Egyesült Államok véleménye szerint két háborús bűnös ország volt: Németország és Japán, és négy csatlós állam: Finnország, Bulgária, Románia és Magyarország, akik nem agresszorok, hanem áldozatok voltak.

Két álláspontot képviseltek 1944 áprilisában az amerikaiak: önálló Erdély – esetleg magyar–román kondomínium, vagy Erdélyt csatolják Romániához, a Székelyföld pedig kapjon teljes körű autonómiát, és a nyugati határt módosítsák Magyarország javára.71 Ezek a javaslatok egyre szerényebbé váltak, míg végül a Gyöngyösiék által beterjesztett 22000 km2-es kérést is azzal hárították el, hogy kérjenek csak 4000 km2-t, de végül az amerikai küldöttség már ezt a kérést sem támogatta.

Ebből is az derül ki, hogy Magyarország területének kérdését nem 1947. február 10-én döntötték el Párizsban, hanem 1944. augusztus 23-án Bukarestben, amikor Románia átállt a szovjetek oldalára. Még aznap este Mihai király letartóztattatta Antonescu marsallt, és megalakult a Sanatescu-kormány, amely főleg katonákból állt, mert a román kommunisták pártja, amelyre a szovjetek támaszkodhattak volna, főleg kisebbségiekből toborzódott: mindössze 1150 magyar, zsidó, bolgár és orosz elvtárs jelentette a Kommunisták Romániai Pártjának tagságát. A románok főleg a parasztpárttal és a liberálisokkal rokonszenveztek. A kommunistákkal jól felfogott nemzeti érdekből léptek szövetségre. Szeptember 12-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt Moszkvában, és vállalták, hogy a szovjet csapatok oldalán ők is elindulnak nyugat felé tizenkét hadosztállyal.72

Mivel a románoknak csak egy szent célja volt, Észak-Erdély visszaszerzése, mindent ennek vetettek alá. Augusztus 23-án éjszaka, Antonescu letartóztatása után, Leonida hadműveletekért felelős ezredes aláírta az erdélyi regionális zászlóaljak azonnali mozgósítását. Ezek voltak azok a bizonyos “batalioane fixe”, amelyeket a magyarok, akiket kegyetlenül gyilkoltak, csak úgy emlegették: “Meneküljetek, jönnek a fixesek!” Ezeknek a zászlóaljaknak különleges küldetésük volt: Erdély északi felén portyáztak, egyenruhájuk jóformán nem is volt, raboltak, gyilkoltak, fosztogattak, partizánokat kerestek.

A román sajtó mindezt mértéktelen magyarellenes propagandával kísérte a Dreptatea, a Curierul, az Universul, az Ardealul, a Desrobirea, a Romania Noua című lapokban. A megjelent írásoknak egy célja volt, hogy bebizonyítsák, Észak-Erdélyben a magyarok barbárok módjára viselkedtek a román kisebbséggel. Az újságcikkek, mit sem törődve az igazsággal, arról adtak hírt, hogy a magyar katonaság 1940 és 1944 között tucatszám gyilkolta a békés román lakosságot, majd négy év múlva a bevonuló román katonákat. A román lapok szerint 1300000 erdélyi románból 290000-en menekültek el, 17000-t internáltak, és több mint 28000-t legyilkoltak.73 A hivatalos román adatok szerint Észak-Erdélyből 205193 román érkezett Romániába 1940. augusztus 30-át követően.74 Míg a magyar hivatalos adatok szerint 1940. szeptember 5-e és november 25-e között 9340 román lakos távozott Észak-Erdélyből, ebből 7277 román állampolgárságért optált, 243 főt pedig kiutasítottak.75 Sajnos, az 1940-es hatalomváltásnak voltak román áldozatai. Ippen, Ördögkúton és Oroszfalván. Ezek a történések, még akkor is, ha rátámadtak a bevonuló magyar honvédekre, és a magyar katonai vezetők emiatt statáriumot vezettek be, mély nyomokat hagytak a román lakosság lelkében és emlékezetében!

Az alatt a bizonyos négy év alatt Erdély két oldalán, az északin és a délin bizonyára sok román- és magyarellenes intézkedés született, de a lakosságcsere automatikusan történt meg: telket, házat, birtokot cseréltek egymás közt a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok, és fordítva. A gond csak az volt 1944 után, a magyarok nem kapták vissza dél-erdélyi javaikat, míg az észak-erdélyi románoknak úgy adták vissza elcserélt vagy eladott ingatlanaikat, hogy a benne lakókat, akik ezeket megvásárolták még 1940-ben, nem kártalanították semmivel, hanem egyszerűen az utcára tették őket.

A parasztpárti propaganda volt a legtúlzóbb. Odáig is elmentek, hogy azt írták le a magyarokról, hogy genetikailag hordozzák magukban a gyilkos vágyat és a háborús bűnösséget. Mindezt a Curierul 1944. szeptember 7-ei számából tudjuk. A Desrobirea és a Dreptatea című lapok még ennél is tovább mennek. Az erdélyi előrenyomulás során a fronton elesett román katonák halálát a magyar polgári lakosság számlájára írták. Szeptember 12-e, a fegyverszüneti egyezmény megkötésének napja előtt Bukarestből több mint 50000 önkéntest – Önkéntesek Erdélyért (Voluntari pentru Ardeal) – indítottak el Erdélybe, ahol csatlakoztak hozzájuk a nagyszebeni és a brassói önkéntes csapatok. Elindulásukkor esküt tettek Mihai Viteazu szobra előtt – bosszút fogadva azok ellen, akik kettészakították Erdélyt –, a politikai élet vezetői lelkesítő beszédeket tartottak, majd felvonultak a királyi palota elé, onnan az állomásra. Így indultak el a “halál önkéntesei” – ahogyan E. Bocsa-Malin nevezte őket.76

Az önkéntesek élén Gavril Olteanu tábornok állott, akinek a rémtetteire Székelyföldön ma is emlékeznek. Szeptember 20-ai felhívásuk – Mai és mindenkori utunk – fontos dokumentum, mert ebből tudhatjuk meg, hogy a Iului Maniu volt valóban az úgynevezett Maniu-gárdák kezdeményezője.77

A magyar értelmiség feladata az ellenállás megszervezése lett volna, de nem volt, aki szervezkedjen, hisz legtöbbjüket már 1944. augusztus 24-én különböző fogolytáborokba szállították: Targu-Jiu-ba, Focsani-ba, Belényesre, Lugosra, Földvárra, Temesvárra, Pitesti-be, Radnára, Caracalba s máshová.

1944. szeptember 23-án valamennyi napilap az első oldalán hozta a következő román közleményt:

“Minden magyarok által megölt románért hármat kell lelőnünk az övéik közül, hogy térjenek már egyszer észhez, s mondjanak le örökre az ilyen szörnyűségekről. Erdély nem a senki földje. Régi román föld, és a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenkedéseikért…”78

És ugyanezen a napon kezdődtek el a román vérengzések. Az Érchegységben állomásozó batalion fix hegyivadász alakulata a Fekete-Körös völgyében tucatjával gyilkolta a magyarokat. De ugyanígy történt minden a Jára-völgyében, Torda és környékén. A Magyar Népi Szövetség jegyzőkönyve szerint Tordán a következőképpen zajlott a szovjet és román csapatok bevonulása:

“Az orosz és román csapatok bevonulása után a visszatért románok rávetették magukat a magyarok lakásaira, bútort, fehérneműt, ágyneműt, ruhát, háztartási cikkeket, élelmiszert, mindent, amit a háború eddig megkímélt, elvitték magukkal. Mindez csekélység volt ahhoz a szenvedéshez képest, amit azáltal okoztak, hogy az itt maradt magyarokat partizánoknak denunciálták, és több mint 400 férfit adtak át az orosz katonaságnak, akiket előbb Romániába, egy fogolytáborba, majd Oroszországba hurcoltak el. Ezek közül a magyarok közül igen kevesen tértek haza, s azok is betegen, később itthon haltak meg. A Torda melletti Szentmihályfalván egy birtokost és hat kisgazdát gyilkoltak le, csupán azért, mert magyarok.”

De ugyanígy feldúlták és kifosztották a Belényes melletti Magyarremetét és Kishalmágyot, ahol ki is végeztek 36 polgári lakost, köztük 12–14 éves gyermekeket is, Gyanta községben 47 magyart lőttek agyon.79

A Kolozsvárra bevonuló szovjet csapatok román bejelentés alapján elhurcolták a magyar értelmiség maradékát, akiket a románok még nem internáltak… Köztük volt: Mikecs László író, aki el is pusztult az Azovi-tenger partján, vele együtt “utazott” Mikó Imre a híres kisebbségkutató, jogász, parlamenti képviselő, Vita Zsigmond irodalom- és művészettörténész, gróf Teleki Béla földbirtokos, képviselő és még sokan mások.

Később a megtorlást már szisztematikusan végezték. Elsőként az észak-erdélyi falusi magyar bírókat gyűjtötték össze; kevesen maradtak életben közülük.

A Maniu-gárda Sepsiszentgyörgyről indult – rabolva és fosztogatva – az Olt folyó mentén. Csíkkozmáson, Csíkszeredában és Csíktaplocán találomra szedtek össze magyarokat, nőket és férfiakat, fegyverrejtegetésért. Életüket meghagyták, de csak azért, mert időben érkeztek a szovjet katonák, akik megakadályozták kivégzésüket. Október 6-án már Gyergyószentmiklóson garázdálkodott a gárda, majd október 7-én érkeztek Csíkszentdomokosra, ahol sokakat úgy megvertek, hogy törött kézzel-lábbal maradtak, de az igazi kegyetlenség csak másnap következett, amikor 11 embert, nőket, férfiakat kivégeztek. A még ma is élő tanúk szerint nemcsak fosztogattak a faluban, hanem sok nőt meg is erőszakoltak.80

Háromszéken is összeszedtek 150–200 embert, nagy részüket Földvárra, a haláltáborba szállították. Itt történt az is, hogy Kovács István áldott állapotban levő feleségét a gárdisták megerőszakolták. Páké községben egy román juhász haláláért, akit a visszavonuló németek lőttek le, a falu magyar lakosságát büntették. Megtorlásul összeszedtek 100 magyart, akiket ki is szándékoztak végezni; szerencséjük volt, ismét időben érkeztek a szovjet katonák, s megakadályozták a gyilkosságot. Következett Szárazajta. Az első áldozataikat találomra lőtték agyon: Gecse Bélát és Málnási Józsefet. Majd összegyűjtöttek az iskola udvarán 26 embert, akiket kegyetlenül megvertek, majd aki nem tetszett közülük, annak a fejét tuskóra helyezték és levágták. Elsőnek Nagy Sándorét, majd a testvéréét, Andrásét. A testvérpár meggyilkolását szüleik és a falu szeme láttára követték el. A Nagy testvérpár után következett a Szép házaspár. Ekkor a tömeg megmozdult, Olteanu kapitány félelmében közéjük lövetett. Meghalt: Tamás László, Elekes Lajos, Nagy D. József, Szép Béla, Németh Gyula, Szabó Benjámin… Olteanu kapitány a temető felől lövéseket hallott, s megijedt, hogy a szovjet katonák közelednek, s a helybélieket arra utasította, hogy a tetemeket azonnal földeljék el. Meg is tették, pap és harangszó nélkül! A faluból ráadásként 72 fiatalembert elhurcoltak Földvárra, a haláltáborba, ahonnét csak négyen tértek haza.81

Komollóról 62 embert vittek el munkára Szentivánlaborfalvára. A közmunka ideje alatt nappal répát szedtek, éjjel a sepsiszentgyörgyi börtönben aludtak. Csak azokat engedték szabadon, akiket a román pópa kiválasztott közülük, de a román pópa csak azokat választotta ki, akik áttértek az ortodox hitre.

Kolozsváron és Kolozs megyében is sok magyar esett áldozatul a Gárdának. Kolozsváron, talán a legmegdöbbentőbb hír akkoriban, dr. Óváry Elemérnek és családjának a lemészárlása volt. Az elkövetők szovjet egyenruhában voltak. A félig agyonvert, de életben maradt házvezetőnő azt vallotta, hogy a gyilkosok egyenruhája ugyan szovjet volt, de románul beszéltek. Sok magyart hurcoltak el Bánffyhunyadról, Egeresről, Magyarzsomborból, Páncélcsehből. Az elhurcoltak holttestét a falvak határában találták meg. 1944 őszén 58 ily módon elkövetett gyilkosságot jegyeztek fel Szolnok-Doboka megyében: Kendilónán, Örgöngösfűzesen, Fejérden, Kispetriben, Magyarpalatkán, Magyarderzsen, Almáson, Kajántón.82 Ugyanígy jártak el a magyarok ellen Maros-Torda megyében is: Tekén, Kisbökényen, Dedrádszéplakon, Petelén, Kisnyulason, Székelyfalván, Nyárádszeredában, Görgényszentimrén, Holtmaroson, Lúdvégen, Marosfelfaluban, Mezőbándon, Mezőerkeden, Mezőszokolon, Nyárádmagyarón, Szászrégenben, Tancson… Ezekről a településekről 4300 magyart hurcoltak el a különböző román internálótáborokba vagy a Szovjetunióba.83

Szatmár megyében a román minisztertanács határozata értelmében össze kellet szedni a svábokat mint háborús bűnösöket.84 1945. január 3-a és 22-e között valóban némettelenítették a megyét, de volt olyan település is ahonnét némettelenítés címén csak a magyarokat hurcolták el. Csak a szatmári római katolikus egyházmegye területéről 9 papot internáltak. Volt olyan település is, ahonnét a magyar asszonyokat szedték össze, de a szovjet parancsnok közbelépése megakadályozta elszakításukat gyermekeiktől. Beréből 16 magyar férfit mint svábot vittek ki Ukrajnába, akárcsak Erdődről, ahol 170 magyar férfit néztek németnek.85

Még 1944. szeptember 21-én a kolozsvári Desrobirea című lapban egy felhívást jelentettek meg, amelynek értelmében: “A város és a megye minden lakója köteles azonnal jelentkezni a román hatóságok előtt. Akik nem vetik alá magukat a parancsnak, kémnek minősülnek, és a törvény szerint büntetendők.”

Akik jelentkeztek, évekre vagy örökre eltűntek, vagy csak a tavaszi hóolvadás után leltek rá a tetemükre a határban.

Ilyesmi naponta megtörtént. Nagyon sok magyart vittek internálótáborokba, ahol naponta ezrével haltak meg a foglyok. Jelen ismereteink szerint 1944 őszén a román hatóságok 40000 magyar férfit hurcoltak el Erdélyből. Nagyobb részük az internálásba pusztult bele. Közben a fegyverszüneti egyezmény végrehajtását ellenőrző bizottság figyelmeztette a Sanatescu-kormányt, hogy nem tettek eleget az egyezményben foglaltaknak: még nem vonták felelősségre a háborús bűnösöket, nem szolgáltatták vissza az elrabolt szovjet javakat, és nem akadályozták meg a Maniu-gárda vérengzéseit.86 Ezért vette át a parancsnokságot a SZEB 1944. november 12-én Észak-Erdélyben. A SZEB nevében Vinogradov tábornok elrendelte, hogy addig marad Észak-Erdélyben a szovjet katonai közigazgatás, ameddig a román demokratikus kormányzat képes lesz biztosítani a fegyverszüneti feltételek végrehajtását. Meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet csapatok kivonása és a Groza-kormány nyolchónapos fennállása után, még 1945 novemberében is voltak foglyok a földvári haláltáborban… Kökös község jegyzője 1945. augusztus 2-án írott jelentése szerint a falu magyarságának nagyobbik részét elhurcolták a földvári haláltáborba, ahol kilenctizedük elpusztult tífuszban, vagy éhen halt.87

Dr. Petru Groza kormánya 1945. március 6-tól működött!

Iuliu Maniu, 1945 augusztusában még mindig arról tájékoztatja a bukaresti angol megbízottat, hogy Petru Groza miniszterelnök szerint az angolok nem értenek egyet azzal, hogy Erdélyt Romániának ítéljék teljes egészében. Mert a mostani helyzetben csak a Szovjetunió támogatja az 1920-as határok visszaállítását. Maniu mindenképpen biztosítékot szeretett volna kapni az angol féltől a határok kérdésében, cserébe megígérte, hogy azonnal lemond tisztségéről, s egy általa kijelölt ember vinné tovább megkezdett munkáját.

1946. január 28-án Márton Áron erdélyi püspök levélben fordult Petru Groza miniszterelnökhöz, amelyben felhívta Románia első emberének a figyelmét azokra a törvénytelenségekre, méltánytalanságokra és megaláztatásokra, amelynek a magyarság áldozatává lett 1944. augusztus 23-a után. Néhány idézet a Püspök leveléből:

“…Azzal kezdődött, hogy a kormány elrendelte a magyarság vezetőinek internálását. E rendelet végrehajtásaképpen a hatósági közegek több ezer magyart fogtak össze és hurcoltak el emberkínzásba menő módon különböző lágerekbe… Az egyéni internálásokon kívül az egész magyarságot lakóhelyére internálták egy másik rendelettel, mely úgy intézkedett, hogy a magyarok speciális belügyminiszteri engedély nélkül sem gyalog, sem közlekedési eszközökkel nem mehettek egyik helységből a másikba. A 16–20 éves ifjakat az ország keleti részébe szállították munkaszolgálatra, anélkül hogy megfelelő élelmezésükről és szállításukról gondoskodtak volna…

[…] A kormány sérelmes rendelkezései és a román közigazgatás változatlanul magyarellenes magatartása a magyarság emlékében az elnyomatás idejét idézte vissza annak minden keserűségével és veszélyeivel… Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak ma sincs maga választotta politikai képviselete. Az 1944. aug. 23-a után következő kormányok a magyar nép és a magyar vezetők ellen foganatosított intézkedésekkel valósággal fizikailag lehetetlenné tették, hogy a magyarság létrehozza azt a politikai szervet, amely felfogásának megfelel. Mozgási, gyülekezési, szólási szabadsága kizárólag annak a csoportnak van, amely a Magyar Népi Szövetséget megalkotta…

A Magyar Népi Szövetség vezetői hiába ígérték újságjaikban és sűrűn tartott népgyűléseiken a sérelmek orvoslását, hiába hozták Bukarestből mindegyre az erre vonatkozó kormányígéreteket, a sérelmes rendelkezések érvényben maradtak és végrehajtattak. Ehhez járult, hogy a Magyar Népi Szövetség egyes vezető emberei – a saját elhatározásukból-e vagy kívánságra?, nem tudjuk – olyan tartalmú politikai nyilatkozatokat kockáztattak meg, melyek a magyarság egyetemében élénk tiltakozást váltottak ki… [Márton Áron, itt nyilván az 1945. november 18-iki Százas Bizottság Marosvásárhelyi Gyűlésére gondol, ahol a Népi Szövetség száz tagja, Petru Groza miniszterelnök és Gheorghe Tatarescu külügyminiszter jelenlétében, egy Nyilatkozatot adott ki, amelyben kijelentik, hogy Erdély magyarságának az a kívánsága, hogy a békeszerződéskor Romániánál maradhassanak.]

[…] Nagyméltóságod kormányának sem sikerült a magyarság bizalmatlanságát eloszlatnia. Népünket a 27 év alatt egymást váltogató kormányoknak velük szemben változatlan magatartása tanította meg, hogy az ígéretek értékét az intézkedésekkel mérje. De Nagyméltóságod, aki szereti a saját nemzetét, bizonyára megérti, hogy a magyarság sem áldozhatja fel magát a nagy román eszme oltárán. Az erdélyi románság számbeli többségére és a 27 éves birtoklásra hivatkozva, igényt tart Erdély egész területére. A magyarság a maga igényét jelenleg számbeli többséggel nem indokolhatja (mert elvérzett a török–tatár elleni küzdelemben), de felhozhat ugyanilyen értékű gazdasági és politikai érveket, melyeket a történelem is támogat. A románság Erdélyből nem akar eltávozni; – természetesen nem akarja ezt elhagyni az 1000 esztendő óta itt lakó, és Erdély kultúráját megalapozó magyarság sem.”88

Rövid ideig, négy hónapig, 1944. november 12-étől, 1945. március 9-éig állott szovjet fennhatóság alatt Észak-Erdély. Ezt a viszonylag biztonságos időt a magyarok még sokszor visszasírták, ugyanis későbbi meghurcolásuk egyetlen percre sem szünetelt. 1947-től több hullámban kerültek magyar politikai elítéltek tízezrei román börtönökbe, átnevelő táborokba. Aki túlélte a megpróbáltatásokat, 1964. augusztus 1-jén, az általános amnesztia idején szabadulhatott.

A szovjet titkos iratok szerint a Szovjetunió Erdély felosztása helyett inkább támogatta volna az önálló Erdély gondolatát, amelyet a romániai szociáldemokraták elképzelésével egyezett. Lakatos István a Szociáldemokrata Párt elnöke (25 év börtönre ítélték) ezt a tervezetet dolgozta ki, és továbbította a békeszerzőknek és a Szovjetunió illetékeseinek. A szovjetek az önálló Erdélyről azt képzelték, hogy mindkét államot, Magyarországot és Romániát is sakkban lehet majd vele tartani és zsarolni. De Romániának annyira fontos volt Erdély, hogy a legradikálisabb pártok és vezetőik inkább átjátszották, átengedték a politikai hatalmat a baloldalnak, csak ne sérüljön Nagy-Románia területi integritása.

Az országban uralkodó hangulatot leginkább Niculae szebeni metropolita felvetése mutatja, amelyet P. Constantinescu-Iasi, propagandaügyi miniszternek írt:

“Ami a román–magyar közeledést illeti, szentegyházunk álláspontját a következőképpen szögezi le: Ha a magyarok eltávolíthatják Magyarországról a németeket, és ha Csehszlovákia a magyar és német kisebbség problémáinak megoldásában radikális eszközökhöz folyamodhat, miért ne kérhetnénk mi is a jogot ilyen intézkedés megtételére. Nem szabad elszalasztanunk ezt az egyetlen kínálkozó alkalmat…”

Románia tudta, hogy Erdélyt megkapja, de nem volt biztos határai kijelölésében. Az a szovjet félmondat, amellyel sakkban tartotta a román államot, hogy Romániához csatolják Erdélyt vagy annak nagyobb részét, hatásos volt. Bizonytalanná tette őket. S e szerint alakították politikájukat. Az ország érdeke más kisebbségpolitikát követelt meg, mint amelyet 1944. augusztus 23-ától bevezettek. Ezért a Szovjetunióhoz lojális román politika, a Maniu-gárda feloszlatása után felelősségre vonta az atrocitások elkövetőit, miközben ugyanazon a napon Iuliu Maniu ünnepélyes keretek között köszönetet mondott mindazoknak, akik a román nép felemelkedése érdekében hazafias kötelességüket teljesítették.89 Ebben az a félelmetes, hogy ezzel a gondolkodásmóddal minden román egyetértett, a miniszterelnöktől a legkisebb falusi gyermekig.

Petru Groza kormányzása idején egymás után születtek a romániai kisebbségek helyzetének jobbítására hozott rendeletek, törvények és intézkedések, már-már európai mintául is szolgálhattak volna, csak az ott élő kisebbségiek tudták, hogy a tetszetős hivatalos megnyilatkozások kirakat-rendelkezések, s nem lesznek hosszú életűek ezek a nekik nyújtott kedvezmények…

A szovjet titkos iratok ismeretében már tudjuk, hogy a még 1941-ben a szovjetek által is támogatott magyar revízió hogyan vált támogatásból fenntartássá, majd a politikai érdekek szerint bűnös cselekedetté. A szovjet álláspont miatt végül a béketárgyalásokon említésre sem kerültek a szerény, de mégis a magyarokat támogató angolszász javaslatok. Sajnos, az sem vigasztalhatott bennünket, magyarokat, hogy valamennyi szovjet befolyási övezetbe került állam, ha a győztesek oldalán állt, ha csak utolsó csatlós volt, mint Magyarország, ugyanarra a sorsra jutott.

 

Jegyzetek

32 Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában. 1998, Csokonai Kiadó.

33 Recensamintul general al populatiei Romaniei. Bucuresti, 1940.

34 Romania Msre 1918–1940. Bucuresti, 1941.

35 Istoria guvernelor romanesti. Bucuresti, 1946.

A tekintélykormányzás ideje alatt a liberális és a Vaida-Voievod-féle román front, valamint hat volt miniszterelnök: Anghelescu, Averescu, Iorga, Mironescu, Vaida-Voievod, Vaitoianu – valamennyien tárca nélküli tisztséget viseltek.

36 Lucian Blaga: Spatiul mioritic. Bucuresti, 1934.

Molnár Gusztáv: A román nacionalizmus magyarságképe – kézirat.

37 Az Országos Menekültügyi Hivatal jelentése szerint 1918 és 1924 között 197035 magyar menekült el Erdélyből az anyaországba. Szerk. és kiad. A Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1925.

38 A román igazságügy-minisztérium 28.819/1921. január 11-ei rendeletéről van szó.

39 22.415/1938. augusztus 14.

40 Jakabffy Elemér: Kisebbségben című folyóirat, 1930/4.

41 A Consiliul Dirigent 1. sz. dekrétum/1919, Sibiu.

42 155.662/1934 augusztus 11 sz. rendelet.

43 Erdélyi Lapok, 1938/2.

44 Recensamintul…

45 Nagyváradi Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyve, 1941/6–7.

46 Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Bern, 1989, EPMSZ.

47 A Status – a világi vezetők és a papság XVII. században kialakult közös szervezete, amely az évszázadok folyamán teljesen autonóm jogi szervezetté épült ki.

48 Onisifor Ghibu: Un anachronism. Bucuresti, 1931.

49 Erdélyi Magyar Évkönyv. Kolozsvár, 1924.

50 Roumania ten years after. Boston, 1928.

51 A nagyszebeni Astra, az erdélyi románok közművelődési egyesülete, a magyar uralom alatt 1860-tól zavartalanul működhetett mint irodalmi, történelmi és tudományos egyesület, amelynek joga volt az iskolafenntartásra és gazdasági tevékenységre is. Erdélyben 52 fiókintézete működött, 26 alapítványt működtetett 885000 aranykorona alappal.

52 Bíró Sándor: i. m.

53 Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának ülése. Kolozsvár, 1939.

54 Gandirea, 1943. december 16.

55 William O’Sullivan Molony: Nationality and the peace treaties. London, 1934.

“The population of the territories ceded or annexed, one has the impression, have int he grat majority of cases been trated by the signatory states in terms of herded cattle, which has merely changed owners and was expeted to comply to the new authority without murmur or right of representation.”

56 Rónai András: i. m.

57 Rónai András: i. m.

58 Rónai András: i. m.

59 Giuseppe Ghigi, bukaresti olasz nagykövet.

60 Cathrine Durandin: A román nép története. Budapest, 1998, Maecenas Könyvek.

61 Réti György: Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésről. Budapest, 2000, Aula Kiadó.

62 Csáky István Magyarország külügyminisztere.

63 Ny. I. Szaronov naplója.

64 Államtudmányi Intézet hagyatéka, magántulajdon.

65 Rónai András: i. m.

66 Romsics Ignác: A State Department és Magyarország, Valóság, 1991/11, Budapest.

67 Romsics Ignác: i. m.

68 Dr. Zbigniew Brzezinski: The Future of Yalta. 1984/85, Foreign Affairs.

69 Fehér Ferenc–Heller Ágnes: Jalta után. Budapest, 1990, Kossuth Könyvkiadó.

70 Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Magyar Füzetek. Párizs, 1991, I/5.

71 Romsics Ignác: Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. Gödöllő, 1992, Typovent.

72 Documente privind istoria militara a poporului roman. 1980, Editura Militara.

73 Curierul, 1944. szeptember 16.

74 Pop, Valer: Bataéia pentru Ardeal. Bucuresti, 1992, Editura olosseum.

75 Székely Nép, 1940. november 27.

76 Curierul, 1944, szeptember 18.

77 Desrobirea, 1944. szeptember 20.

78 Desrobirea, 1944. szeptember 23. – Őrült fúriaként szabadultak el a magyar atrocitások.

79 Köteles Pál: Hotel Kárpátia. Budapest, 1989, Magvető Könyvkiadó.

80 Ferenczes István: Székely apokalipszis, Csíkszereda, 1994, Kájoni Könyvkiadó.

81 Haláltábor Földváron, dokumentumfilm. Szerkesztő-rendező Balogh Júlia, 1998, Duna Televízió.

82 Világosság, 1944. október 8. Kolozsvár.

Fehér könyv, az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról. Kolozsvár, 1995, RMDSZ.

83 Világosság, 1944. október 27. Tribuna Poporului, 1944. november 5. – november 8. Romania Libera, 1944. október 15.

84 Curierul, 1944. szeptember 27,

Boros Ernő: i. m.

85 Dr. Kosztin Árpád: Magyarellenes román kegyetlenkedések Erdélyben. Budapest, 1988.

86 Katona Szabó István: Nagy remények kora. Budapest, 1990, Magvető Könyvkiadó.

87 MNSZ, 1220/1945 sz. jelentés, Kolozsvár.

Boros Ernő: Mindennap eljött a halál. Otthonom Szatmár megye, 15/2002.

88 Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Budapest, 1989, Eötvös Kiadó–Szent Gellért Egyházi Kiadó.

    1. Népi Egység, 1944. november 19.