MÓROCZ ZSOLT

Magasság, mélység, mérték

Molnár Tamás, Papp Lajos és Nemeskürty István hitvallásáról

 

Isten mára sok mindent jelent. Jelentheti az emberben megjelenő, de a személyiségen túl lévőt, a túlméretezett szuperegót, a lélekben lakó énnél erősebbet, vagy az abszolútumot, ami valójában egyik ismeretlent vezeti vissza a másikra. Jelenti bizonyos fokig magát a létet, egy névtelen gondolkodás végtermékét, a XIX. század gyilkosságának áldozatát, a hiányt, a prehistorikus idők őstiszteletének szakralizálódását, az Egyet, a titkot ugyanúgy, mint a templomjáró tompa megszokást: a vallási rutin ostyáját az átváltozás misztériumával szemben. Utalhat a nyelvi reprezentáció által elénk állított nemlétezőre, a mindenütt jelen levő – némelyek szerint szintén nem létező – jelöltre, akárcsak Donald kacsa esetében. A felvetés (Isten és Donald kacsa összehasonlítása) mellbevágóan abszurd, ám akadt, aki megtette. Don Capitt szerint Donald kacsa eleven lény milliók, talán milliárdok számára, mégsem szükséges, hogy képi megjelenésén kívül létezzék. Kacsánk mindenütt jelen lehet: így van ezzel – állítja – Isten is. Képmása vele magával azonos. Nem lény, jel csupán – fejtegeti a szerző –, akárcsak Uncle Sam vagy a Mikulás. Don Capitt parádés ötlettel rukkol elő: beszéljünk a halott Istenhez. Gondolatmenetének alig palástolt célja a homogén, deszakralizált világvallás megteremtése, ahol semmitmondó monológok hangzanak el a semmibe, a média-eklézsiákból.

Isten jelenthet továbbá – amennyiben feltételezzük létét – misztikus tapasztalatot, ami kívülről nézve nyelvi kérdéssé válik, mert nem több névtelen fiziológiai érzésnél, aminek az Egy, az oszthatatlan, az Abszolútum, az Isten, a Brahma, az Atman, a Buddha nevet adják a különféle vallási szótárak. Isten a misztikusnál – túl a nyelv és gondolat korlátain – egyesülés a rajta kívülivel, netán a benne élővel.

Nem folytatom, mert a Kairosz Kiadó jóvoltából három olyan hitvallást vehettünk kézbe a közelmúltban, melyeknek riportalanyai válaszolnak a feltett kérdésre, mégpedig belső élményeik alapján, benyomásaikat tudásuk fényében megvilágítva. Utóbbi lehet az oka annak, hogy hitük olyan szilárd alapon nyugszik, amilyen a román kori templomok fundamentuma. Útjuk éppen ezért – véletlenül sem ennek ellenére – kétségeken, meghasonlásokon, kísértéseken át vezetett meggyőződésük vállalásához. Isten ugyanis nem logikai tétel: szokásos fogalmaink segítségével ugyanúgy levezethetetlen a létből, mint a létezőből. Ezért téves az olyan kérdésfelvetés, amelyik arra keresi választ, hogy Isten létező-e, avagy fölötte áll a létezésnek. Isten numinózus, szakrális vagy metafizikai tapasztalat. Másként fogalmazva: megélt, belső bizonyosság, amiről a szavak szinte semmit sem mondanak. (Akit bármilyen csekély mértékben, de megérintett már a numinózum, tanúskodhat erről.)

Molnár Tamás filozófus úgy véli, Isten nem halott és nem néma. Szól hozzánk, de nem mond el mindent. Az “én és te” viszonyában “érhető tetten”, itt mutatkozik meg, ami azonban nem azonos a misztikusok impresszióival. A misztikus – amennyiben jól értelmezem Molnár Tamást – provokálja Istent, bizonyosságot akar, ám eközben lelke táguló határait összetéveszti Isten határtalanságával. A keresztény vallás érti meg a transzcendencia egzisztenciális határát – mondja a filozófus –, amely nem anyagi, nem emberhez kapcsolt. Sokkal inkább bizalom: az ember Jézusban bízik mint megváltójában. Az Isten kifejezés Molnár Tamás számára a végső pecsét, a teljesség, túl bármiféle részleges megoldáson. Isten hívás, és ezt a hívást – ha botladozva, kételkedve is, de – követni kell.

A filozófus elmondja – másutt szintén megtette –, hogy “megtérésében”, langyos hite valódivá válásában nem észokok játszottak döntő mértékben szerepet. A katolikus vallás szellemi és erkölcsi támaszt jelentett ugyan számára már fiatal korában, de a meghatározó hatás mégsem a tudomány világából érkezett. Ehhez a felismeréshez nem spekulatív, inkább – pontosabb talán így fogalmazni – tapasztalati úton jutott el, egy nem különösebben művelt (Molnár Tamás szavait idézem) ír apáca, Casey anya példáján keresztül. A vele folytatott beszélgetések során kristályosodott ki hitének esszenciája, miszerint az értelemnek meg kell hajolnia a hit előtt. Számára Casey anya léte bizonyságul szolgált arra, hogy a katolikus egyházban teremnek még erős lelkek. Casey anya lényéből sugárzott a fogalmaknál, tudásnál erősebb meggyőződés. Molnár Tamás az erősebb Lét közelébe került. Ne feledjük, ezek egy filozófus, mégpedig nem akármilyen szinten gondolkodó filozófus tapasztalatai. Ennek fényében nem meglepő, hogy a hit és a ráció viszonyát hierarchikusnak látja.

Molnár Tamás – remélem nem félremagyarázhatóak a szavaim – keresztény fundamentalista. Kevesen tudják nála jobban, hogy napjainkban nem hátráló, motyogó, magyarázkodó, hanem harcoló, a konfliktusokat vállaló, évezredes türelemmel kihordó egyházra van (ismét) szükség. Nem híve – ez több írásából kicseng – a gyakran mindkét részről (hívők és ateisták oldaláról egyaránt) dialógusnak feltüntetett visszavonulásnak, amit az egyház számos képviselője “liberalizmusa” nevében folytat.

Molnár professzor különbséget tesz a hit, a vallás és az egyház között. Ezek feltételezik, átfedik egymást, de nem azonosak. Alá- és fölérendeltségi viszonyukat, az egyház által szentesített évszázados formák lényegét nem vitatja. Inkább a “korszerűséggel”, a piedesztálra emelt individualizmussal száll szembe. Számos munkájában feltárja a modernitás csapdáit, az egyház deszakralizációjára tett kísérletek eszmei hátterét. Nemegyszer bírálja – mégpedig megalapozottan – a katolikus egyházat. (Az egyház – mondja az Én, Symachusban – hajdan különböző tanok és grandiózus alkotások ihletője volt, míg ma, például, újabb épületei a hit karikatúrái, amelyek képtelenek a szakralitás érzetét kelteni az emberben. Sőt, mintha éppen azzal a céllal készülnének, hogy elfojtsák bennünk a vágyakozást a transzcendens értékek iránt. Más művében a miszticizmus vadhajtásaira vagy az utópista eretnekségre hívja fel a figyelmet.) A klérus, pontosabban sok egyházi személy nem veszi észre, hogy ugyanúgy, mint hajdan, küzdő egyházra van szükség, különben nem születik meg a diadalmas egyház. Az ateisták ideológusai az egyház ballépéseit, esetenként bűneit támadva általában magát a keresztény hitet veszik célba. Ennek állami szintű, diktatórikus megnyilvánulásait a szocializmusban bőrükön érezhették a templomba járók. Az idők változásával – tekintettel a különös magyarországi helyzetre, ahol megszületett “az én marxista Istenem” kifejezés – a baloldali politikusok, számítva a se nem hús, se nem hal istenfélők voksaira, hívő tagozatot alapítottak. (Némileg karcosan fogalmazva: mintha a hiénák és tigrisek vezetésével a birkáknak vegetáriánus szekciót nyitottak volna.) A liberálisok kevésbé képmutatók, ők azt lihegik ernyedetlenül, hogy a hit magánügy, vagy a pozitív diszkrimináció szótárát használva: a másság kissé anakronisztikus megnyilvánulása. Jó lenne, ha végleg eltűnne, megszűnne végre – szerintük – mételyező hatása. A baloldali magyar médiában szinte kizárólag pedofiliával, homoszexualitással, sikkasztással, gyerekveréssel kapcsolatos negatív hírek látnak napvilágot a keresztény egyházakkal kapcsolatban. A vitathatatlanul pozitív értékeket felmutató egyháziakat pedig, mint teszem azt Kozma atyát, gyakorlatilag eltüntették a képernyőről…

Molnár Tamás hitét teljességében nem a felfoghatatlan inspirálta. A hit – úgy véli – velünk született, ugyanúgy bennünk rejtőző, akárcsak a ráció. A hit magját Isten ültette belénk. “Az én számomra a hit annyit jelent – mondja –, mint hinni egy transzcendens lényben, aki egyúttal személyes lény is. Transzcendens, tehát túl megy, kívül esik az emberi megismerésen és tapasztalaton, ugyanakkor személyes, vagyis úgy szól hozzám – és én is szólok hozzá –, mint egy másik embertárshoz. Csakhogy én tudomásul veszem, hogy ő nem másik embertárs, hanem a teremtőm. Akinek feltételek nélkül hiszem a szavát.”

Papp Lajos sebészprofesszor a “miért hisz?” kérdésre – Molnár Tamáshoz hasonlóan – azt feleli, hogy erre nincs elfogadható racionális magyarázat. A köznyelv nem alkalmas ennek megválaszolására. Érzem, “tudom” – mondja –, hogy van Isten, minden magyarázat nélkül. Istennel minden könnyebb, mint nélküle, a hit megszabadítja az embert a kétkedés gyötrelmeitől.

A racionális és irracionális megtapasztalása azonban a szívsebész esetében alapvetően más, mint a filozófusnál. Papp Lajos különös esetet mond el arról a kétgyermekes asszonyról, akit nem tudott megmenteni. Gyalázkodva, Istent vádolva tette le a sebészkést: “Ahogy szitkozódva jöttem ki, csapkodtam és üvöltöztem, visszanéztem a műtőajtó kis kerek ablakán, mintegy elbúcsúzandó az asszonytól. Már mindent leszereltek, csövek és elektródák a műszerasztal mellett lógtak… És ekkor a szívműködést jelző monitoron mintha valamit megláttam volna. Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit nem láttam; csupán egyetlen pillanatra rémlett fel, mintha a monitoron moccant volna valami. Jóllehet a lélegeztetőgép is már vagy öt-hat perce nem működött… Fölkiáltottam: vissza a műtőbe! Soha senki nem tudja megmondani, magam sem találok magyarázatot, mi is volt e döntés oka.” Őrült tempóban csinált mindent, szinte letépte – emlékszik vissza – a szív felszínéről a koszorúereket, eltávolította egyik billentyűt, a másikat megtisztította, és hat óra múlva beszélhetett a tudomány állása szerint imént még halott nővel. Vannak olyan jelenségek – állítja Papp Lajos orvosi gyakorlata alapján –, amelyeknek nincs racionális oka.

Tapasztalata szerint mindenkiben él az istenhit: “Én még nem találkoztam olyan párttitkárral – a rendszerváltozás után, de előtte sem –, aki akár kimondva, akár kimondatlanul, de szívműtét előtt, a halál közelében, ne reménykedett volna a szellemi felettünkvalóban.” Isten tehát nem jel, hanem nemzedékről nemzedékre öröklődő misztérium, vagy – az anyagelvűek esetében – félelem és hiány. A teljességre vágyók sosem elégedtek meg a lét materialista felfogásával. Sokan megerősíthetik Gabriel Marcel észrevételét, ami így hangzik: “Meglásd, nem sokáig elégít ki az a világ, amelyet a misztérium elhagyott.”

A sebészprofesszor személye és sorsa nem pusztán orvosként érdekes. Azok közé a magyarok közé tartozik, akiknek hite – ezúttal a protestantizmus történetéből kölcsönözve az idézetet – az “itt állok, másként nem tehetek”-et vallók, az alkut nem ismerők eltökéltségén nyugszik, vagy inkább háborog. Talán elég – látszólag távol eső területről – a sport világából, hasonló példaként, Balczó András szilárdságát említeni.

Az interjú kezdetén Papp Lajos az első nekiszegezett kérdésre – volt-e olyan fordulópont az életében, mikor megingathatatlanul kezdett hinni? – a következőt válaszolta: “Igen: az életem legtragikusabb időszakában, mikor elveszítettem a munkámat, mikor nem csak a szívsebészettől tiltottak el s tették lehetetlenné számomra a gyógyítást, hanem még azt is megakadályozták, hogy a betegeimmel találkozzam.” A könyvből kiderül: nem mindennapi atrocitások érték akkoriban. Fizikai bántalmazás, bírósági huzavonák, nyomasztóan aljas és hatásos támadások. Utólag úgy tűnik föl, mintha földiek és égiek összedolgoztak volna, előkészítve szívében “Az Úr érkezését”. Nem véletlenül jutott eszembe Ady Endre versének címe. Papp Lajos hite, Istennel való pörlekedése, majd a kegyelem elfogadása, a kívülállót némileg Adyra emlékezteti. A költő hasonló módon kért számon dolgokat Istentől, követelőzött, harcolt, néha a hitetlenség határáig verekedve magát, hogy azután elmagányosodva, de annál nyitottabb lélekkel fogadja a kegyelmet. Papp Lajos szerint a hit lényegéről a zeneszerzők, írók, költők képesek avatottan szólni. Idézzük hát, sorsa mélységeinek visszhangjaként, Ady említett versének kezdősorait: “Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

A hithez, mint fényhez az árnyék, hozzátartozik a kísértés. Nem ellentéte, hanem evilági kivetülése annak, de fogalmazhatok úgy is, hogy a kísértés a hit szerves része. Gyakorta a hit mélységével egyező arányú a kísértés mértéke. (C. G. Jung szerint ezért gyötrik a szenteket a legpokolibb látomások.) Nemeskürty István a neki feltett, kétségeire vonatkozó kérdésre a következőt feleli: “kétségeim sohasem voltak, kísértéseim, hála Istennek, igen, mert így legalább elmondhatom, hogy ezeknek ellenálltam. A kísértés persze nem a hit elhagyására vonatkozik vagy vonatkozott volna.” Tudjuk, hogy Bornemisza Péter műve, Az Ördögi, testi, világi és haláli kísértésekről, Nemeskürty tanár úr legnagyobb könyvélményei közé tartozott – és nem pusztán a szerző bámulatos nyelvhasználata miatt. A XVI. századi prédikátor kísértései saját lelki tájainak bejárásához segítette hozzá. A valóban vallásos ember számára – a kezdetektől máig – a hit nem csupán kegyelmi adomány. Eltökéltséggel, az akarat latba vetésével születhet meg az összhang: a kiküzdött lelki harmónia; még akkor is, ha a mérleg Isten kezében van.

Nemeskürty István katolikus családban született, ebben a hitben nőtt fel. Természetesek voltak számára a keresztény értékek, amint nekünk, akik ismerjük munkásságát, természetes utólag az a mondat, amit az első áldozó fiúcska kívánságként írt az áldozási emléklapjára. Így hangzik: “Édes Istenem, ad vissza nekünk nagy Magyarországot!”

Nemeskürty István keresztény meggyőződésének egyik nehezen meghatározható, de jelen lévő sarkpontja a lelkiismeret. Fölösleges mélylélektani elemzésbe bocsátkozni azt illetően, mi tulajdonképpen a lelkiismeret. Mindenki, aki célzatosan nem hazudik önmagának, tisztában van vele. Néha egy hang, “ami nagyon fontos pillanatokban megszólal”, máskor valamilyen mulasztást követő, érthetetlen levertség, vagy éppen gátlás, amely szavak nélkül azt közli: nem teheted.

A Nemeskürty Istvánnal készült beszélgetés címe: Hazateremtő kereszténység. Hosszabb fejtegetés helyett – hogy mit is rejt ez a két szó – inkább ismét Gabriel Marcelt idézem, aki egyetlen mondattal megvilágítja a titok eredetét. Marcel a felfoghatatlan Isten közösségteremtő misztériumát így értelmezi, evilági “használatra”: a megérthetetlenből fény áradhat, mihelyt az igazi szeretetközösség helyévé válik. Azt hiszem, álmaiban, efféle közösségnek szeretné látni Nemeskürty tanár úr a magyarságot, tágabb értelemben az emberiséget. A realista Nemeskürty István azonban tisztában van a valósággal: a kommunista évek lelki rombolásának következményeivel, az egyház diktatúra alatti szerepével. Nem vádol, de el sem keni kenetteljesen a történteket. Nem lehetett mindenki mártír – mondja –, mert ha a papság egy emberként börtönbe vonul, akkor ki oktatta volna hittanra a lányát? Az érem másik oldala azonban sötétebb. A klérus sem maradt érintetlen a marxista–leninista érában, nem őrizte meg szeplőtlenül isteni eredetű etikáját. Akadtak besúgók: “Ebből a szempontból – mondja – a gyónás örök konfliktus volt a számunkra, feleségemmel együtt sokáig gyanakvóak voltunk: elárulnak-e? Tudtuk, hogy vannak beszervezett papok. Nem lehetett mindig megtalálni azt, akiben bizonyosak lehettünk.” A hitet azonban, Molnár Tamáshoz hasonlóan, véletlenül sem azonosítja az egyházi szervezettel: egyesek megtévelyedése nem ingatja meg Istenbe, vallásba vetett reményét.

A magyarság megújulásához önbizalomra és transzcendens hitre egyaránt szükség van, efelől Nemeskürty István munkái nem hagynak kétséget. A nemzet felemelkedésében kitüntetett szerepe lehet a transzcendenciának. Sorsunk – Emese álmától Szent István országfelajánlásán át a katasztrófák túléléséig – összefonódott valami titkos, a történelem logikáját semmibe vevő megújulási erővel. Ezt az erőt számos jelképünk sugározza. Nemeskürty István különös történetet mond el erről. A millenniumi évben, Nagy Boldogasszony napján (augusztus 15-én) hajnali kettőkor a kitűnő régész, Tóth Endre társaságában Esztergomba kísérték a Szent Koronát. “Közvetlenül a Korona elé ültem, és mintegy két órán át néztem.” Aki hisz, az tudja – meséli a riportot készítő Halász Zsuzsának –, “hogy minden ilyen élmény kivált a lélekből valamilyen állapotot. Úgy éreztem, hogy beszélgetünk. Sugárzott. Egyszer csak odajött hozzám Tóth Endre, ez a rokonszenves fiatalember, és azt kérdezte: – Eleget nézted? – Mondtam, igen. – Amikor csönd van a Nemzeti Múzeumban, én is szoktam vele beszélgetni.” A Szent Korona titka, ereje – fejezi be a gondolatmenetet Nemeskürty István – abba a körbe tartozik, amelybe a hiszek, “ámbár elmémbe nem fér be”.

Mindehhez nehéz lenne hozzátenni bármi lényegeset. Az bizonyos: Tóth Endre és Nemeskürty István nem a halott tárgyhoz, hanem az élő misztériumhoz beszél, azzal kerül kapcsolatba. Reménytelen vállalkozás ennek mibenlétéről felvilágosítani sokakat, teszem azt a materialistákat. Ilyen élményekről értesülve általában a mindentudók gúnyos lenézéssel húzzák el a szájukat. Jussanak eszünkbe azonban a csöndes fölény szavai, Babits Mihály halhatatlan sorai: “Nem szánom én az ostobát, / kinek üres a mennyek boltja: / ki méltó látni a csodát / az a csodát magában hordja.”

A történelem – állítja Molnár Tamás Gogartent idézve – nem valami olyan, ami egy előzetesen létező metafizikai keretben helyezkedik el. A történelem az, ami létezik, így az igazi hívő nem az, aki formákba – definíciókba, dogmákba – kapaszkodik, hanem az, aki beleveti magát az “itt és most”-ba, hogy megtalálja benne az Isten legújabb üzenetét.

A három vallomást hitről, Isten legújabb – egyszersmind örök – üzenetéről, magasságról, mélységről, mértékről Járai Judit és Halász Zsuzsa készítette.

 

(A beszélő Isten. Molnár Tamással beszélget Járai Judit. [É. n.] Bp., Kairosz Kiadó;

Quo vadis domine? Papp Lajossal beszélget Járai Judit. [É. n.] Bp., Kairosz Kiadó;

Hazateremtő kereszténység. Nemeskürty Istvánnal beszélget Halász Zsuzsa. [É. n.] Bp., Kairosz Kiadó.)