SZÉKELYHIDI ÁGOSTON

Nemzeti identitás és rendszerváltozás

A szabadság előszobája – páneurópai piknik, 1989

 

Korszaknyitó évfordulóra emlékezünk. Magyar évfordulóra emlékezünk – magyar módra. Illyés Gyula önismeretre terelgető versmondata illik ide: “Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni.” De hát a szabadság korszaknyitására való emlékezés miért követelne bátorságot szabad körülmények között?

Ne keressünk ebben rejtélyt. Minden azon múlik, minek a szabadságáról és milyen szabadságról beszélünk. Erre a kérdésre máig nem érkezett világos válasz. Hát ennek a világos válasznak a bátorságát követeli meg mindannyiunktól az emlékezés. Főleg a szereplőkön van a sor. Tőlük eredhet, és róluk szólhat a szükséges válasz.

Most a magyarországi nyugati határzár lebontásának és a páneurópai piknik előkészítésének tizenötödik évfordulójára emlékezünk. Akkor, 1989. május 2-án és augusztus 19-én kezdődött Magyarország kiszabadulása a szovjet birodalomból. Ennek a korszaknyitásnak a jelen évfordulója aztán Magyarország európai újraegyesülésének korszaknyitására esik. Tervezni se lehetett volna pontosabban 1989. május 2-ának és 2004. május l-jének ezt a találkozását.

Ezért is szerencsés a kiállítás címe: A szabadság előszobája. A beszédes cím azonban kiegészítést kíván. Magam két kérdést ajánlok kiegészítésül. Először azt, hogy a magyarok számára 1989 szereplői milyen szabadság előszobáját nyitották meg. Másodszor pedig azt, hogy a magyarok számára 2004-től milyen szabadság teljesedhet ki.

Ha a szabadság 1989-es hazai esélyére figyelünk, a szabadságellenes hatalmi rendszerhez kell viszonyítanunk. Magyarországot akkor kint a szovjet birodalom, bent a gazdasági és fenntartási források kimerülése szorította kényszerhelyzetbe. A pártállam végelgyengüléssel küszködött. A hatalmi csoportok a válság megoldásának és saját túlélésüknek az irányát kutatták. Közben júniustól folyamatosan zajlottak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai a hatalom, az ellenzék és a harmadik oldal változó magatartású küldöttségeinek részvételével. Ráadásul júliusban Budapestre látogatott idősb George Bush amerikai elnök, elsősorban a már tetemes tőkekihelyezés biztosítékainak megerősítése céljából. Ebben a közegben mozogtak 1989 hazai szereplői.

Elevenítsünk fel néhány eseményt. Pártállami keretben ugyan, de a kormány április 28-ától önállóan intézkedhetett. Pozsgay Imre államminiszter és politikai bizottsági tag sürgetésére május 2-án elrendelték a nyugati határzár lebontását. Ezt a lépést szélesítette nemzeti mozgalommá a páneurópai piknik. Júniusban Habsburg Ottó, a nyugati székhelyű Páneurópai Unió elnöke előadást tartott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, és találkozott a Magyar Demokrata Fórum városi vezetőivel. Ebben a körben fogant meg a gondolat, hogy a soproni határátkelőnél osztrák–magyar baráti piknikkel jelképesen rést üssenek a vasfüggönyön. A szervezést a Magyar Demokrata Fórum debreceni és soproni önkéntesei irányították, élen Filep Máriával és Magas Lászlóval. Védnöknek Habsburg Ottót és Pozsgay Imrét kérték fel. Pozsgay emlékirataiban erről ez áll: “Pillanatok alatt átvillant az agyamon, milyen lehetőségek rejlenek egy ilyen rendezvényben. Úgy gondoltam, ezt az alkalmat kellene felhasználni arra is, hogy visszafordíthatatlan helyzetet teremtsünk a német menekültek dolgában.”

Így is történt. Németh Miklós miniszterelnök beleegyezésével augusztus 19-én a páneurópai piknik keskeny kapuján kelet-németországi menekültek százai távozhattak Magyarországról Ausztriába, onnan Nyugat-Németországba. Ez a rögtönzött kerülőút Németország és Európa újraegyesülésének történelmi útját nyitotta meg. Bizony, a mostani újraegyesüléshez is ezen az úton érkeztünk.

Nemzeti mozgalom és hatalmi politika közös vállalkozását tekinthetjük ebben sajátságosnak és fontosnak. A Magyar Demokrata Fórum az 1987. szeptember 27-ei Lakiteleki Nyilatkozat önmeghatározása szerint “egyszerre demokratikus és nemzeti szellemű” mozgalomként tevékenykedett. Ezt a nyilatkozatot éppen a megalakulást is segítő Pozsgay Imre tette közzé beszámolójában, a Magyar Nemzetben. Nemzeti mozgalom és hatalmi politika a páneurópai piknikben így természetes úton ért össze. Természetes úton, kegyelmi pillanatban, de ellentéttel terhes helyzetben.

Később ez az ellentét feszítette szét nemzeti mozgalom és hatalmi politika lehetséges tartós szövetségét. Az ellentét maga legalább 1983-ig nyúlik vissza. Ha világos választ várunk az 1989-es szabadság kérdéseire – ezzel az ellentéttel kell szembenéznünk. Ne feledjük, hogy 1989-ben nemcsak a szabadság előszobáját nyitották meg, hanem a rendszerváltozás alapjait is lerakták. Végül ezek az alapok hordozzák a bennünket érdeklő ellentétet és választ.

Magyarország 1982–83-tól az alkalmazkodási kényszer keleti pályájáról a nyugatira sodródott át. Kimerülő gazdasági és fenntartási forrásainak pótlását a szintén kimerülő szovjet birodalom helyett a Nemzetközi Valutaalaptól, a Világbanktól és Észak-Amerika tőkekihelyezőitől remélhette. A titkos hitelek és tőke-befektetések fejében a pártállamnak gazdasági, politikai, közjogi, személyi feltételeket kellett vállalnia. Mindez növelte a hazai termelési képességet, és tágította a szabadságjogokat. A kiegyezési kényszer a hatalmat magát is befolyásolta. A kiegyezést vállaló hazai pragmatisták csoportja cselekvőképességben fokozatosan megelőzte a kommunista fundamentalistákat és az értékelvű szociáldemokrata reformereket. Ez az 1982–83-as első pragmatikus kiegyezés a pragmatista hatalmi csoport számára gazdasági és kapcsolati uralmi alapot hozott létre. Majd az 1989-es második pragmatikus kiegyezés ezt az alapot újította meg, már a rendszerváltozáshoz igazítva. Ezt később érintjük.

Nem mulaszthatjuk el azonban az első pragmatikus kiegyezés vázlatos jellemzését. A legnagyobb kanadai tőkebefektetési társaság tagja és vezérképviselője, a Világbankban is érdekelt Sarlós András emlékirataiban hitelesen beszél erről: “A magyarországi nómenklatúrából sokan nem demagóg idealisták, hanem pragmatisták, akik könnyedén álltak át egyik politikai rendszertől a másikhoz. A kialakuló új elit soraiban megtaláljuk a régi nómenklatúra legjobb és legokosabb, ugyanakkor legravaszabb és leggátlástalanabb túlélőit.” Sarlós, a korábbi 1956-os fegyveres szabadságharcos és politikai menekült egyenest a gazdasági szabadság győzelmét ünnepelte a misszió sikerében. Az 1983-as kiegyezéshez kötődő titkos feltételeket így ismerteti: “Közöltem, elengedhetetlen, hogy a tőkebefektetések tőkerészét magyar kormánygaranciákkal biztosítsuk. Több mint egymillió dollárt fordítottunk mi magunk is arra, hogy elérjük 900 törvény és jogszabály meghozatalát, módosítását.”

Lám, a pragmatikus kiegyezés így terebélyesedett alkalmazkodási kényszerré. Hazai hatalmi pragmatistáinkból így vált kifelé engedelmes, befelé semleges vagyonkezelő, nyereségszerző és osztalékos. Csak hát ez a vagyon, nyereség és osztalék a magyar nemzeti tulajdon privatizációjából gyarapodott. Hogy is mondta Sarlós András: győzelem? Igazából mi is győzött itt, miben, mi felett?

Mindenesetre az 1989-es második pragmatikus kiegyezés világosabbá tette a viszonyokat. A Nemzeti Kerekasztaltól szeptember 18-án a bevett formula szerint a “békés átmenet” építőmesterei álltak fel. Elfogadták a demokratikus jogállam alkotmányának és az 1945 utáni első szabad választásnak a tervezetét. Ez történelmi eredménynek számított. Az előkészítők és aláírók szükségképpen a népakarat felhatalmazása nélkül teremtették meg a “békés átmenetet”. Az aztán már rajtuk múlott, hogy szükségtelennek ítélték a teljes és végleges felhatalmazás intézményét, az alkotmányozó nemzetgyűlést. Ez a törvényes hiányállapot örökletessé vált. Ebből ered a döntéshozó politikai, gazdasági, szellemi elit zárt köre. Ha 1989-ben megnyílott a szabadság előszobája, ezek a döntéshozók ebben a körben nyitották meg.

Valójában azonban nemzet és szabadság viszonyában állt és áll a tét. Ezt a viszonyt a Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek egymást legalizáló és immár egymással szemben győzni akaró elitcsoportjai szabták meg. Ebből a körből kerültek ki az 1989-es második pragmatikus kiegyezés szereplői is. Az elitcsoportok közül változatlanul a Magyar Szocialista Munkáspárt döntéshozói birtokolták az erőforrásokat. A második kiegyezés ezen erőforrások elosztását és működtetését igazította a közelgő rendszerváltozáshoz. Rendszerváltozáson jogállami rendszerváltozást kell értenünk – nem kevesebbet, de nem is többet. A hazai pártállam és állampárt utolsó döntéshozói ezzel számoltak.

Nem tehették, és nem is tették ezt egyedül. Idősb George Bush elnök júliusi bizalmas tárgyalásainak jegyzőkönyve őrzi például a bejelentést az amerikai gazdasági érdekeltség kétoldalú biztosítékáról: “A szenátus rövidesen jóváhagyja az amerikai tőke beruházásait biztosító kormánygaranciák Magyarországra való kiterjesztését.” A Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az Egyesült Államok kormánya most már együtt vigyázta a magyarországi hitelt, tőkebefektetést és beruházást. Jelesül a hazai vagyonkezelést és vagyonkezelőket felügyelték.

Közös követelményük, mércéjük és jelszavuk a stabilitásban öltött testet. Az 1989-es hazai fordulatokat a stabilitás jegyében minősítették és alakították. Nyomban a Nemzeti Kerekasztal nyilatkozatának szentesítése, majd az állampárt átszervezése után, október 11-én figyelmeztetés érkezett Washingtonból Budapestre: “A Kongresszus külügyi bizottsága nem örülne a stabil és fokozatos átmenetet esetleg megzavaró gyökeres kormányátalakításnak, és keresi a stabilizáló tényezőket.” Ezeknek a “stabilizáló tényezőknek” külföldi és hazai képviselői kötötték meg a második pragmatikus kiegyezést, immár a rendszerváltozás uralmi alapjairól.

Említettük a Magyar Szocialista Munkáspárt átszervezését Magyar Szocialista Párttá. Ott és akkor, 1989. október 7-én minden ügyben a kiegyezések pragmatistái, a “stabilitás” letéteményesei döntöttek. Eldőlt ezzel más is. Hosszú időre véglegessé vált, hogy a jogállam sáncain belül gazdasági és befolyásolási cselekvőképességben a szabad elitcsoportok közt ez az elitcsoport lesz a legszabadabb. Érdem és uralmi helyzet ritkán kerül ilyen ellentétbe egymással. Az 1949-től 1989-ig tartó pártállam és állampárt ezzel a baljós örökséggel búcsúzott.

Ezt az irányválasztást belül jószerivel egyedül Pozsgay Imre akarta megakadályozni. Túl bizakodóan mérte fel az érdekcsoportok szándékát. Alulmaradt. Utolsó kísérletképpen a köztársasági elnökjelölt lelkiismereti szabadságát szegezte volna szembe a pragmatisták túlélési és folytonossági törekvésével. Ettől az esélytől bent is, kint is megfosztották. Az 1989-es esztendő “visszafordíthatatlan helyzeteket” teremtő politikusa a rendszerváltozás középpontjába a nemzeti identitást állította volna – sajátságos népképviseletre építve. Ezt a Magyar Szocialista Párttal szakító nyílt levélben utólag foglalta össze 1990. november 9-én: “Szerettem volna, ha a szocialisták igazi nemzeti erővé válnak az egyre késlekedő újjáépítésben. Az ügy, amelyet képviselek, nincs megfelelő helyen a szocialista pártban […] Hiányzik, nincs intézményesítve és a parlamentben képviselve egy olyan nemzeti centrum, amely az egész nemzet érdekeit a már létező, de tovább alakuló népi középosztály értékrendjébe illeszti bele, ott képviseli.”

Pozsgay Imre döntéshozói pályája ezzel a szakítással és ezzel a nemzetépítési eszmével zárult. A szakítás a politikusi személyiség kivételes történeti jelentőségét igazolta. A népi középosztály szerepéhez kötődő eszme azonban megvalósíthatatlannak bizonyult.

Ennek a számításnak a kudarca a rendszerváltozás alapjaiból következett. A lehetséges népi középosztály első nemzedékének többségéből az 1956 utáni megtorlás kiégette a közösségi önszervezés hitét. A második nemzedék többsége az 1980-as évek kiegyezési kényszereiben eleve valamelyik érdekcsoporthoz szegődött. Az állampárt érdekkapcsolatainak nagy újraelosztásánál ez a nemzedéki csoport a pragmatikusokhoz csatlakozott. A népi-nemzeti identitástól idegenkedtek, vagy inkább nem is értették, mi fán terem.

Egyáltalán, a széles és tartós társadalmi és nemzeti önszervezésben a Nemzeti Kerekasztaltól felálló elitcsoportok letarolt, elfojtott állapottal szembesültek. A páneurópai piknik kegyelmi pillanatában Pozsgay Imre társszereplője, a Magyar Demokrata Fórum ebből akart kitörni. A nemzeti identitás feltámasztását és megújítását tűzte ki célul. Éppen a népi középosztály reményének és kudarcának napjaiban terjesztette elő Antall József a nemzeti identitás másik lehetséges útjának, a nemzeti polgárosodásnak a programját. Antall Józsefet 1989. október 22-én választotta elnökké a nemzeti mozgalomból párttá alakuló Magyar Demokrata Fórum. Az elnökjelölti programbeszéd és az elnöki zárszó a hazai nemzeti polgárosodás tervét összegezte: “Meg kell teremtenünk azokat a politikai és gazdasági feltételeket, hogy értékeink megmentésével utat találjon ide a nyugati tőke, legyen nyugati beruházás, és helytálljunk abban a térségben, ahova a sors vetett bennünket […] Sorainkban azok lehetnek, akik vállalják azt a nagy örökséget, amit a hagyományos magyar demokrácia jelent, amit a magyar történelmi liberalizmus jelent, amit a kereszténydemokrácia jelent Európában. Hiszem, hogy a Magyar Demokrata Fórumban egységes lesz a modern parlamenti párt és egy nemzetépítő szellemi és politikai mozgalom sokszínűségének egysége.”

Főleg ezen a két úton kereste az érvényesülés szabadságát a friss nemzeti identitás. A népi középosztálynak mint képviseleti erőnek már az önszervezési kísérlete is kudarcba fulladt. A másik út, a nemzeti polgárosodásé sikerrel kecsegtetett. A Magyar Demokrata Fórum az 1990-es első szabad választást megnyerte, bár csak szűk 23 százalékkal. Koalíciós kormánya azonban 1994-ben súlyos vereséget szenvedett. Ennek a súlyos vereségnek az okát a nemzeti polgárosodás elakadásában jelölhetjük meg, pontosabban a lehetséges hazai középrétegek gazdasági önrendelkezésének fogyatékosságában. Gazdasági önrendelkezésben, társadalmi és nemzeti önszervezésben a rendszerváltozás korszaknyitásakor elégtelennek bizonyultak a szabadság esélyei. A szabadság előszobájából a nemzeti identitás kibontakozásának irányába csak amolyan kiskapu mutatkozott, mellékút nyílott. Az önrendelkezés és az önszervezés erejéből még nem futotta többre.

Nagykapura és főútra a pragmatikus kiegyezés elitcsoportjai találtak. A hidegháború és a szovjet birodalom széthullása után a globalizálódó világ erőközpontja, Észak-Amerika változatlanul ezeket a csoportokat tekintette “stabilizáló tényezőknek”. Ezek a vagyonkezelő, nyereségszerző, ám személyesen is gyarapodó elitcsoportok mind szélesebb uralmi és befolyásolási hálózatot építettek ki. Erre a túlélési akarat és az alkalmazkodási kényszer hajtotta őket, de ebben szabad kezet is kaptak. Az őket is uraló alkalmazkodási kényszer ugyanakkor bezárta előttük az értékelvű identitás, különösen a nemzeti identitás kapuját, a kiszakadás szabadságának esélyét. Hazai pragmatikusaink persze nem nagyon bánkódtak emiatt. Ezt a semlegességet inkább megszabadulásnak tekintették a régi és az új identitások korlátaitól.

Kényszerük és szabadságuk, pályájuk és készültségük révén elsősorban a modernizációval azonosultak. Nem eszmei, hanem dologi értéknek fogadták el a modernitást magát. Ezt a dologi modernitást emelték a régi és az új értékelvű identitás helyébe. Végezzünk el ebben egy ellenpróbát. A népi középosztály bizonytalan kísérlete és a politikai erővé szilárduló nemzeti polgárosodás megtörése után, 1995-ben Horn Gyula szocialista pártelnök-miniszterelnök a pragmatikusokat félig érdekkövető, félig értékelvű magatartásra biztatgatta. “Baloldali érzelmű tőkésosztályt kell létrehozni” – jelentette ki a Magyar Szocialista Párt döntéshozóinak zárt tanácskozásán. Óvatos volt, mégis kemény visszautasításba ütközött. Azoknak a bizonyos “stabilitási tényezőknek” egyik vezéralakja, az akkori pénzügyminiszter nyilvánosan oktatta ki az érdekkövető semlegesség szigorú követelményéből. A globális pénzügyekben forgolódó miniszter nyomatékul le is mondott. Nemsokára az Egyesült Államokban kapott egyetemi katedrát.

Szóval a globális tőkepiac a maga érdekterében nem tűri el az alkalmazkodási kényszer megszegését. Engedi, sőt támogatja viszont a semleges dologi modernitás kultuszát. Ez a kultusz nem ismer nemzeti különbségeket, egységes szokásrendet alakít ki, vagyis az áhított stabilitást szolgálja. Nálunk, a kelet-közép-európai térségben a vasfüggöny bezártsága után még a szabadság varázsával is hat. A dologi modernitás kultusza az egységes szokás erejével népszerűséget teremt. Értéktudat és nemzettudat nélküli népszerűséget. Az értéktudatot nem kiszorítja, hanem a termőhelyét foglalja el. Még az erőszakosság vádja sem érheti. Ez a kultusz az egységes szokás egységes identitásába olvaszt bele önképet, világképet, érzületet, ízlést.

Folyamatba és folytonosságba rendeződnek ezek az elemek. Egyenes út vezet például az 1980-as évek Magyar Népköztársaságának pragmatikus modernizálásától a Magyar Köztársaság értelmezés nélküli modernizálásának legújabb kezdeményezéséig. A korábbi döntéshozók és a mai kezdeményezők is egyazon gazdasági és kapcsolati érdekcsoportot képviseltek, képviselnek. Ez a folytonosság világosan bizonyítja, hogy 1989-ben a szabadság előszobájából a pragmatikus kiegyezés és a dologi modernitás előtt nyílott meg a teljesebb szabadság útja. Akik ezt az utat választották, simább és sikeresebb úton járhattak.

Ugyancsak 1989-ben vált el, hogy a nemzeti identitás feltámasztása és megújítása roppant erőfeszítést követel. Ez a vállalkozás az alapokban, a gazdasági önrendelkezésben és a társadalmi, nemzeti önszervezésben ütközött hiányba. Szabadságát a dologi modernitással szemben a kevesebb erő és a bizonytalanabb esély szűkítette. Viszonyukat egyenlőtlenség és féloldalasság alakította. A dologi modernitás a nemzeti identitásban akadályt látott, afféle beolvaszthatatlanná kövesült, régies dologi akadályt. Ilyenként és ezért törekedett a nemzeti identitás semlegesítésére. Ebben a törekvésben önérdekűség és öncélúság uralkodik. A feltámasztásra és megújításra váró nemzeti identitás azonban saját életképességének egyik erőforrását látja a modernitásban. A nemzeti identitásnak szüksége volt és van a modernitásra, igaz, a nem öncélú modernitásra. Itt húzódtak és húzódnak a határok.

Láttuk, minden az alkalmazkodási kényszerrel kezdődött. Ezekben a napokban éppen a régi alkalmazkodási kényszer változik meg. Magyarországot 2004-től az újraegyesülő Európában már nem külső erőközpontok döntései befolyásolják, hanem Magyarország maga is társul az Európai Uniót befolyásoló döntéshozókhoz. Az egyoldalú alkalmazkodási kényszer helyét a kölcsönös alkalmazkodás vállalása foglalja el. Ebben az erőtérben a nemzeti identitás önrendelkezési és önszervezési alapja is megújulhat. Más kérdés, hogy mindez milyen úton-módon fejti ki hatását az érintett gazdasági, politikai, szellemi elitcsoportokra. De hát erősebb hatás lesz ez, mintsem hogy bárki és bármi kitérhetne előle.

Korszaknyitó évfordulónkon reménykednünk kell abban, hogy ez az új korszaknyitás az esélyeket is átrendezi. Elsősorban a nemzeti identitás eddigi szűkös szabadságának bővítésében reménykedjünk. Tudnunk kell persze, hogy ez a nemzeti identitás szellemi és politikai munkásainak tettein múlik. Ennek jegyében ajánlom mindannyiunk figyelmébe Illyés Gyula már idézett versmondatának alkalmi változatát: emlékezzünk bátran, hogy bátran tervezhessünk.

 

 

 

 

 

TŐKÉCZKI LÁSZLÓ

Neoliberalizmus és demokrácia

A profitba kényszerített élet

 

Régóta felismert ellentmondás: ahol korlátok nélküli szabadság van, ott kár beszélni az egyenlőségről. A totális szabadság következményei egyébként pedig az ösztönvezéreltség enyhítő következményei nélküli dzsungelt hozzák az emberi létbe. Vagyis a csúcsragadozók demokráciája valósul meg, amelyben a zsákmányállatokat a piac a “helyükre küldi”.

A neoliberalizmus gazdasági dzsungeltársadalmát méltán egészíti ki a bármiféle zsigeri ösztönök szabad kiélésének elvi (ön- és közösségromboló) lehetősége. Persze ebben is kegyetlenül hierarchikus minden, de a minden gátlás és kötöttség alóli “felszabadítás” és “felszabadulás” programja óriási energiákat visz a semmibe, s az élet szabad rendezetlenségének fokozódása szabad utat nyit az erőseknek és a gátlástalanoknak.

A klasszikus liberalizmus egykor istenpótló, gyermekded észhitből táplálkozott. A sokra hivatott istenképű ember túltengő önbizalmának volt a kifejeződése, amelyet a társadalmak műveltségi elitjei képviseltek. Előnyös társadalmi helyzetű, művelt és etikus emberekként azt tételezték, hogy a hűbériség kötöttségeinek felszámolása után a jogilag szabaddá lett egyének csak a jóra, igazra és szépre fognak törekedni önzetlenül, s ez a társadalmakat spontán harmóniához fogja vezetni. A gazdasági-piaci szabadság – más oldalról – persze objektív (láthatatlan kéz) mérőeszközként igazságos versenyben rendezi majd teljesítményi sorba a piaci szereplőket. Egyszóval a “szabadság” jó rendet szül, s a kényszerek nélkül élő egyének (a legtöbb ember) legnagyobb boldogsága valósulhat meg.

Az aufklérista racionalizmus “természetes egyenlőségről” beszélt, miközben a realitás éppen hogy a természet az egyenlőtlenséget jelenti. A társadalmi hierarchiával és egyenlőtlenséggel nem állítható szembe semmiféle természetes egyenlőség. A szabadság kötetlensége pedig még a természetes egyenlőtlenséget sem tudja megteremteni, hiszen az ember társadalmisága miatt minden “kiindulópont” csak “művi” – egy korábban kialakult erősorrend szerinti “eredményeket” hozhat. A liberalizmus szabadsága persze nemcsak a régi egyenlőtlenségeket “menedzseli”, hanem növekvő mértékben újakat is teremt. A baj “csak” az, hogy a szabadság eme rendje sem a minőségek szerinti egyéni-közösségi “elhelyezkedéseket” hozza! Nem, mert a vagyon azt semmivel sem hordozza jobban, mint a származás.

Még a legelfogadhatóbb az iskolázási/műveltségi kritérium (cenzus), mint “elhelyező” egyéni minősítettség. De már ennek megszerzése sem csupán tehetség kérdése – óriási hátrányok, “születési” különbségek érvényesülnek itt mindig. A szabadságra alapozott liberális rend tehát új igazságtalanságok forrása lesz, s csak elvakult idealisták hihetik azt, hogy a liberális szabadságban a tehetség és minőség dominál. Sőt, azt is lehet mondani, hogy a liberális rend egy igen vegyes alapon kialakuló vagyoni, befolyási, erőszakossági hierarchiát teremt, amely méltó párhuzama a rangsorrendi harcok után kialakuló állatvilágbeli “rendnek”. Csak hát ami ott “élesen” célszerű, az az embernél általában minőségi deficitet hordozó igazságtalanság.

A formális polgári jogegyenlőség valódi esélyeket teremtő gyakorlata így nem véletlenül lett a társadalmi polarizálódás folyamata is, amelyet az embert redukáló “tudományos” materializmus majd az “osztály”-, illetve “osztályharc”-elméletben vélt forradalom által “megváltani”. A szabad versenyes (manchesteri) liberalizmusról ugyanis igen hamar kiderült, hogy a többségnek nagyon keveset ad a teljes szabadság deklarálásával. Olyan keveset, hogy sokak nyomora miatt a liberális “szabadság” megszüntetése az igazságos kommunista (= egyenlősítő) társadalom megteremtésével lett egyenlő.

Az anyagi (= fogyasztási) egyenlőséget meghirdető szocializmus számára persze a szellem és a lélek, az anyagiságon túlmutató ész feletti személyiség csak “felépítmény” volt, olyan “idealista” képződmények világa, amelynek gondjai az anyagi egyenlőség és bőség jegyében automatikusan megoldódnak. A racionalizmust a nyílt erőszakkal jogosan összekapcsolhatónak gondoló szocialista radikálisok (= kommunisták) a liberalizmust ezért tulajdonképpen a papi (klerikális) népbutítás vallástalan folytatásának minősítették, amely csak arra jó, hogy a szabadsággal a nélkülöző szegény tömegeket a gazdagok érdekében félrevezessék.

A piacot nem (és szinte a pénzt is alig) ismerő, a versenyt csak mint ideális (tehát valójában érthetetlen, irracionális “felépítményi”) alapon vagy kierőszakoltan használó reális szocializmus számára a liberalizmus egyszerre volt a felforgatás egyrészt, s a dekadencia másrészt. A teljes tulajdontalanságban élő társadalmat (legfeljebb a személyi tulajdon volt úgy-ahogy elismerve) az ideologikus és/vagy politikai hatalmi “legitimáció” alapján rendelkezési joggal irányító álproletár nómenklatúra válságba jutva döbbent rá a (neo)liberalizmus “számára valóságára”. Arra tehát, hogy tulajdonjog nélküli, valóságos gazdasági rendelkezési jogát valódi egyéni tulajdonra konvertálva sokkal kényelmesebben uralkodhat, mint a nép szerény, de biztos ellátási kötelezettségével megterhelt politikai diktatúra alapján.

A nemzetközi neoliberalizmus annak a szocialisztikus materialista mohóságnak a minden bölcsességet nélkülöző érvényesüléséből született, amelynek alapján irracionálissá vált a jóléti állam. Irracionálissá lett pedig azért, mivel a folytonos és tömeges jólétemelés (akár teljesítmények nélkül is!) oda vezetett, hogy már nem volt érdemes dolgozni, kockáztatni, újítani és befektetni, hiszen mindezen erényeket a lustasággal, munkátlansággal és gondolattalansággal azonos mértékben díjazták. Az egyenlősítés ugyanúgy zsákutcának bizonyult, mint a korlátlan szabadpiac. A kommunizmus összeomlása után ennek immár tulajdonbiztosító funkciója is elveszett.

A mai neoliberalizmus nem más, mint a nemzeti keretekben megbukott klaszszikus liberalizmus – immáron nemzeti kötelezettségektől is megszabadított – nemzetközi, globális felmelegítése. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a technostruktúra immáron lehetővé teszi a korlátlan profitszerzést globális méretekben. Ami régen a nemzeti keretekben/piacon történt, vagyis a pillanatnyilag elérhető s a termelés semmiféle más tényezőjére tekintettel nem levő maximális profitszerzést most olyan “tőkecentrumokból” intézik, ahol még a régen meglevő potenciális kommunikációs történelmi és hagyománybeli közösség és ismeret sincs meg a haszonszerzés konkrét folyamatát és szereplőit illetően! A negatív következmények pedig – akár természeti, akár társadalmi jellegűek – még kevésbé érdeklik a befektetőket. Sőt, még ahhoz is van képük, hogy mindenféle kedvezményeket erőszakoljanak ki azért, hogy óriási haszonért átmenetileg munkahelyeket teremtsenek. A haszon, illetve a kedvezmények csökkenésével bekövetkező el- vagy kivonulás után maradó minden természeti és társadalmi baj terhe, megoldása azokra marad, akiknek nem ideiglenes telephelye, hanem hazája és lakóhelye ez a föld!

A maximális hasznú és szériaszámú globalista termelést ugyanis nem érdeklik az emberi, társadalmi összefüggések – kivéve az értékesítést illető (jórészt manipulációs) szempontokat. A neoliberális globalizáció éppen ezért sehová “nem visz” demokráciát, s általában is irtózik attól, hogy a hátrányosan érintettek öntudatra jussanak. Nem véletlenül alakult ki a “populizmus” fogalma, amely tulajdonképpen a vesztesek különböző jellegű és minőségű önvédelmi kísérleteit pejoratívan homogenizálja. A populizmus túlzásai egyébként megfelelnek az első szabad versenyes időszak szocialisztikus tiltakozásainak (például géprombolás).

A neoliberalizmus képviselői azonban nemcsak az “új gyarmatokon”, hanem “otthon” sem szeretik a demokráciát. (Kozmopolitizmusuk miatt az otthon kifejezést nyugodtan tehettük idézőjelbe!) Értelmezésükben a demokrácia ugyanis egy olyan pluralizmus, amelynek tartalmait és határait ők, az erősek határozzák meg. Nem demokratikus az a párt például, amely a hagyomány (vallás, nemzet, kultúra) értékkötöttségében ellenzi a korlátlan üzletességet s a zsigeri “felszabadultságot”, sőt, “kirekesztőnek” és veszélyesnek minősül minden olyan gondolat, amely szabályozni akarja az egyén és a gazdaság önző, magán kívül senkire sem tekintő mozgásait. A neoliberalizmus szerint ugyanis teljesen legitim az “önmegvalósítás” versenyben megvalósuló korláttalansága. A piac az egyetlen igazságos bíró, s a veszteseknek legfeljebb a “rászorultsági ellátás” jár – lásd az ókori Róma “kenyeret és cirkuszt!” elvét –, hiszen a plebs bármely tagja, elvileg, bármikor “bedolgozhatja” magát az elitbe. S a siker önmagában minősít, közösségi és egyéni etika, állami törvény a minimumra szorítva szabad csak hogy érvényesüljön, annak megítélésénél.

A piaccá lett/tett társadalomban viszont virtuálissá válik az egy ember egy szavazat elvi egyenlőségén alapuló (mechanikus), többségi elvet valló demokrácia. Nemcsak azért, mert a tömegdemokráciában döntő szerepet játszó médiavilágban a szólásszabadság a tőkeerő függvénye (ezért kell egyébként a független közszolgálatiságot megsemmisíteni, ahol elvileg azok is szóhoz juthatnak, akiket a “tőkeerősek” esetleg kirekesztenek), hanem azért is, mivel a magántulajdon megélhetési függőségében élő fogyasztói idiótává nevelt tömeg többsége – amelynek műveletlenségét a redukált finanszírozású és műveltségű iskolák garantálják – önálló döntésre képtelen.

A modern neoliberalizmus mindent privatizáló rendszere tehát egy új hűbériséget teremt, amelyben a származáson kívül újra a hűség (megbízhatóság) kerül előtérbe, míg a tehetség – a legkiválóbbakat talán kivéve – szolgává válik. Szolga lesz, hiszen tőke nélkül immár a tehetség sem mozdulhat a mai technostruktúrában. S a kör bezárul. A nagyrészt segélyen tengődő nép sem, s a függésbe hozott középrétegek sem lehetnek alternatív gondolatok fizetőképes támogatói. Minden azoktól függ majd ismét, akiké a vagyon. S e kör feltörésére ismét előtérbe kerül majd az erőszak, amelyet a hatalom- és tőkebirtokosok “terrornak” neveznek immár. A terror pedig a tehetetlenség következménye. A “terror” ugyanis – leszámítva kevés embert és esetet – a kilátástalanságból táplálkozik, s a mai technostruktúra “terroristák” által is alkalmazható nagy hatékonyságából (az első liberalizmus idején is anarchista/szocialista merényletek jelezték az elégedetlenség fokozódását!).

A neoliberalizmus valódi demokráciaellenessége a médiában tükröződik leginkább. A gondolkodás és a közbeszéd gátlástalan uralása (tematizálása) tulajdonképpen valóságos irtóhadjárat a pluralizmus ellen. S az óriási erővel erőltetett “liberális” tézisekkel szemben a szervezetlen és szegény, jórészt újra műveletlen tömegekben nem lehet a demokráciához szükséges ellensúlyokkal egyensúlyt megteremteni.

Félreértés ne essék, e sorok szerzője nem mitizálja a demokráciát. Kifejezetten problémái vannak a minőséget figyelembe venni alig képes mechanikus többségi elv politikai mindenhatóságával kapcsolatban. De éppen azért, mivel helyette nem ajánlhat jobbat, nagyon komolyan veszi azt, hogy legalább potenciálisan biztosítani kell – akár politikai eszközökkel, módszerekkel – a valóban eltérő értékrendek, világnézetek, érdekek artikulálásának lehetőségét! Egy ponton túl nincs értelme demokráciáról beszélni, ha a köz- és szellemi élet színtereit immár csak “liberális” jelszavak és tartalmak uralják. Az ilyen “liberális” rend ugyanis egyszerűen a timokrácia (a vagyon/vagyonosok meghatározó uralma) formáját öltő materialista/ateista diktatúra.

S az emberi szabadságjogok így pedig csak azt fejezik ki – immár globális méretekben –, hogy meghatározott anyagi feltételek mellett kiknek van lehetőségük igénybevételükre. A neoliberalizmus eme diktatúrás szándékait, a közjót szolgáló s ezért egyensúlyokat és szabályozást teremteni képes állam elleni hadjáratai leplezik le. Az állam azért veszedelmes ellenfél, mert közösségi legitimációja összehasonlíthatatlanul mélyebb és erkölcsösebb bármilyen magántulajdonhoz vagy egyénhez képest! Azért kell tehát az államot “leépíteni” és diszkreditálni, hogy az állítólagos hatékonyság jegyében partikularizmusok (magánvagyonok és vállalkozások) nyerhessenek korlátlan szuverenitást tőlük függő, nekik kiszolgáltatott embertömegek felett!

Az “állítólagos hatékonyság” kifejezés arra utal, hogy valójában – főleg a természettel kapcsolatban – nem kívánatos az a hatékonyság, amely kevés ember gyarapodását szolgálja csupán. A valódi és így kívánatos hatékonyságot az egész társadalom, a közjó mércéjén szabad csak mérni. Az a korlátlanul profitmaximalizáló neoliberális kurzus, amely az emberi életet alárendeli az egyéni gazdasági haszonnak: élet- és emberellenes irányzat. A gazdaságnak kell szolgálni az életet, s az oly sokat hangoztatott “befektetői érdeknek” is csak ilyen primátuson belül van jogosultsága.

Tehát hangsúlyozni kell azt, hogy nem az egykori ostoba kommunista célok köszönnek vissza a neoliberalizmus kritikájában, hanem a teremtett világ rendjének és értelmének keresztyén belátása, amelyet a materializmus újabb, most éppen “tudományos” gazdasági kiadása sem tud elhomályosítani. S nem homályosíthatja el különösen akkor, ha valaki – legalábbis verbálisan – demokratának mondja magát. A keveseknek mindent adó s az embert puszta termelési tényezővé redukáló racionalista szemlélet ugyanis összebékíthetetlen az élet tiszteletének és valódi szabadságának olyan sokat hangoztatott (lásd “emberi jogok”!) neoliberális jelszavaival. Amelyek – nem mellékesen, de abszolút hamisan – az emberek szigorú egyenlőségét sugallják, miközben egyrészt anyagilag, másrészt az anyagi eszközök közvetett masszív használatával (lásd média!) szellemileg is csak bizonyos gondolatok, gyakorlatok és irányzatok érvényesülését engedik. A sokszínű emberiség szempontjából lényegtelen különbség az, hogy milyen módon és eszközökkel valósul meg valahol a sokszínűség érdekelvű hatalmi vagy piaci korlátozása s az is, hogy e tekintetben mely csoportok dominánsak.

A demokrácia egyik nagyon helyes alappillére a verseny, ám a neoliberalizmus egyre erőteljesebben kibontakozó jellegzetessége az, hogy mind gazdaságilag, mind kulturálisan korlátoz. Gazdaságilag a sokféle (főleg minőségi) előnyt is magában foglaló nagy tőkeerőket igénylő “szabványosításokkal”, minőségbiztosításokkal, kulturálisan pedig az úgynevezett politikai korrektség minden módon történő erőltetésével. A politikai korrektséget nyugodtan minősíthetjük az emberi gondolkodás egyik legújabb zsákutcájának, egyfajta gondolkodásgátlónak, amely rendkívül laposan gyűlöli az emberi jelenség valódi pluralitását.

S itt a szélsőségek veszélyeire hivatkozás igen vékony érv, mivel a szélsőségek “átlagos” történelmi időben mindig peremjelenségek. A politikai korrektség azonban bármilyen olyan hitet, erkölcsöt, közösséget démonizál, amely ellenáll a mindent relativizáló szabadossági manipulációknak és az ember hamis önistenítésének. Az önistenítés célja az erős (vagyonos), gátlástalan egyének teljes “felszabadítása” a terhes közösségi és embertársi kötelességek alól. A neoliberalizmus a mai technostruktúra eszközeivel multiplikált élvezeti életformának – valójában csak kevesek számára megvalósítható – értékelvektől nem korlátozható elfogadtatása. Egy ilyen típusú szabadosság teljességét azonban csak a legsúlyosabb társadalmi egyenlőtlenség és/vagy az ön- és közveszélyes “pótszeres megoldások” (drogok, alkohol, mindenféle motiváció értékmentes kiélhetősége) korlátlansága biztosíthatják.

Még egyenlő esélyekről sem lehet beszélni tehát a neoliberalizmus esetén, hiszen az egyéni korlátlan vágyak, célok és motivációk olyan mennyiségű “forrást” és fedezetet” igényelnének, amelyekkel a Föld, a természet – de maguk az emberi létadottságok sem rendelkeznek. Az emberi létezés értékelvi/erkölcsi korlátozása is éppen ennek bölcs belátásában rejlik. Ha a piacot teszem meg minden érték mércéjének, eleve nem “piacképes” óriási embertömeg (gyerekek, öregek, betegek stb.) szorul a perifériára. De odaszorulnak az adott profittermelési rendszerben nem vagy csak kevésbé konvertálható tehetségű emberek is. Ha az élet fő vagy egyetlen mércéje a hatékonyság és a profit lesz, akkor tehát az emberi élet nagy garral hirdetett “önmegvalósítása” valójában keveseknek adatik meg! A formális (esély)egyenlőség demokratikus alapjai kérdőjeleződnek meg így.

A neoliberalizmus gazdasági primátussal megalkotott rendszere, amelyben az államnak marginális szerepe van csupán, a politikai demokrácia virtuálissá válásának holtbiztos útja. Ha a tömegek által legitimált felelős politikusok a nagy gazdasági erőközpontok által kényszeríthetők, magánérdekek és magánelőnyök szerint kell dönteniük, nos, ott értelmetlen a választások által létrejött többségi rendszer, illetve az csak hamis homlokzata a “lényegi” döntéseket hozó s közösségi felelősségre általában nem vonható erőközpontoknak. A politikusok így gazdasági ügynökökké degradálódnak, s alakító szerepüknek vége.

De ugyanígy vége van az autonóm tudománynak és művészetnek is, ahogy az oktatás a nagyszervezeti munkaerőpiac függvényévé válik. “Haszontalan” dolgokat, nem gazdaságos szellemi területeket a neoliberalizmus csak bizonyos mecénásokon, illetve szponzorálási előnyöket kereső vállalkozásokon keresztül tűr el. Egyszerűen azért, mert nem lehet ráfizetés, s legfeljebb a bolond ember szórhatja el a magánpénzét. Az államnak, a közösségnek azonban nincs joga az “adófizetők pénzét” pazarolni. Az állam politikai felhatalmazása, legitimációja a neoliberalizmus szerint semmit sem jelent, mert nincs közösség, legfeljebb az egyének esetleges (általában persze lehetetlen) közmegegyezése alapján tehet közösségileg bárki bármit.

A demokrácia persze úgy is értelmetlenné válik, ha erős magánérdekek vagy egyének abszolút közönyössé lesznek a közdolgok iránt. Ha közvetlen érdeküket nem érinti valami, akkor távol maradva – nagy teherhordozó képességeiket ezáltal kivonva – léteznek. A globális neoliberalizmusban az a legellenszenvesebb, hogy mindig éppen ott demokraták, ahol érdekeik érvényesülésének akadálya a másféle többség, a hagyomány vagy vallás, s ott viszont gyönyörűen támogat “antidemokratákat”, diktatúrákat, ahol az az érdekeik érvényesülésének használ. A kettős mérce a politikai korrektség és a neoliberalizmus, valamint az emberi jogokkal való maszlagolás legfontosabb jellemzője. S mivel az erőseknek módjuk van hangulatot és propagandát gerjeszteni érdekeik mellett, bizony sokszor olyanok támogatását is megszerzik, akiknek érdekei homlokegyenest mások!

Mintegy összegzésül azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus demokráciánál többet teremt keveseknek, és demokráciánál jóval kevesebbet sokaknak. A közjó hatékony képviselete nélküli neoliberalizmusban ezért jól érzi magát mindenki, akinek sok van, s nem nagyon tudja jól érezni magát, akinek kevese van. A neoliberalizmus nem igényli a(z etikus) közép fajsúlyos jelenlétét a társadalomban, hanem az “elit” s a nép összefüggésében gondolkodik. Ezért aztán nincs itt már etikus klasszikus liberalizmus, amely a nemzetnek még szolgált, s csak hatalmi kérdésekben került szemben a (katolikus) egyházzal. S hiányzik ebből a rendszerből a fejlődési távlat is. Hiszen bizonyos sikeres “egyeseken” túl nem ígérhet semmit a többségnek a jövőben megvalósuló “többtermelés” őket is gyarapító megvalósulásával kapcsolatban. A “többtermelés” megvan, sőt, értékesítési gondok tornyosulnak, de a tömeg haszonkulcsa alacsony, s a “befektetők” még többet akarnak. Csak a kevés csúcsmenedzsernek és a szürkeállomány vékony felső elitjének ígérhet a jövő. A többi pedig a helyén és rendben van – örökre. Hiszen – mint Fukuyama mondta nemrég – a történelemnek vége. A baj csak az, hogy ez a vég újabb vérzivatarok kezdetét implikálja.