KERÉK IMRE

Nyelvemlékeink

 

vonulva éjjel-nappal szüntelen

hányszor hiába-körbehordott

véres kard nyomában füstölgő

romok között fölégetett vetés

fekete-borostás Krisztus-arcán

fertőzött KUES KUTAK mellett

a FEHÉRVÁRRA MENŐ HADI ÚTON

rabszíjra fűzve a Jedikula

iránt SÜPPEDVE SIRALOMTÓL

Muhi Mohács Majtény Világos

holtakkal okádásig jóllakott

csatamezőin át üldözött vadként

VOS SZEGEKKEL VERETVE puskatussal

de a szívdobogásba-menekített

lobogókat emelve mindig

VIRÁGNAK VIRÁGA meggyalázva

tíz ujjal egyetlen reménysugárba

kapaszkodva VILÁG

VILÁGÁBÓL kifosztott szemmel

Bécsújhely Kufstein rácsai

mögött a nem csak képletesen vérrel

írott napló sorait rovogatva

megváltó virradatra várva

HALÁLNAK HALÁLÁVAL kosárba

hulló fejjel a késő maradéknak

üzenve hogy mégsem hiába

szívünk ellen vezényelheti rabló-

hordáit az irgalmatlan enyészet

ISA PUR ES HOMU VOGMUC

de élet élet élet

 

 

Balladák szárnysuhogását

 

borostyánkőben

halhatatlanságba dermedt bogár

pillérek tornyok

boltívek oszlopok falak

kőrétegeiben

a rögzített történelem

örök jelen idő

 

üszökből vérből

a téboly szurokfekete

pokolbugyraiból menekülő

lángoló tollú madarak

emléktelen hiába-sorsok

balladák lassú szárnysuhogását

hallani éjszakánként

az álom forgó lemezén

 

feledés mohabenőtte

sírköve alá

ó jegyzőkönyv borító-

lapjába falazott

Kőmíves Kelemennék

tündöklő drágakő-szavak

anyanyelved

első lélegzetvétele

szétszakított elátkozott

Szerelem búcsúsóhaja

oltáron nyíló kápolnavirágok

benne ölelkeznek utolszor

s most már örökké

a nevenincs

Gyula Márton Kádár Kata

ÉS TE ÍRETTED

KELL GYÁSZBA ÖLTEZNEM

mormolod néma fáknak és köveknek

a kiürült éjféli utcán

fejed fölött se hold se csillagok

csak ez a sohasem-

virradó örök éjszaka

 

 

Kuruc ének

 

Vérgyöngyös a hadak útja,

szívem keserűség kútja,

kenyeremet labanc rágja,

gondom-bajom isten tudja.

 

Kesely lovam lábát törte,

kardomat akasztom szögre.

Feleségem, kicsi lányom

ég áldjon immár örökre.

 

Nádon-éren kóborlásra,

adom fejem bujdosásra,

felhő csillapítja szomjam,

étkem vadmadár tojása.

 

Balcsillagú Magyarország,

édes hazám, isten hozzád.

Visszanézek még utolszor,

könnyem közül látom orcád.

 

 

 

 

 

CSANÁDY JÁNOS

Futórózsa?

 

Te, Feleség, Futórózsa,

az életem futtatója,

micsoda szerencse,

hogy az életem

futod be!

(végig?)

(az Égig?!)

 

 

Ingaóra

 

Leng az inga, mint az élet,

néha mennyországnak éled,

hiába mész a pokolba

Zeusz lángja fuldokolva

nap nap után itt a porba’.

Néha Charon ladikjában

ülnél gyáván, ülnél bátran,

kiragadva a lapátot

két kezéből;

– Zeusz láncán a pokolba

siklasz bátran, fuldokolva –

hogy kiragadd két kezéből

a hatalmat, a lapátot,

és a félszet

a vezértől!

 

 

Fiatal ember a villamoson

 

Leülök.

Villámgyorsan feláll;

Mozgásában,

s a Markában:

HALÁL!

(Mellém áll!)

 

 

 

Forradalom

 

Mikor az ajtó zárjába

akasztottuk a söröskupakot,

az üveg fele kiömlött,

de a többi megmaradt

Nékünk.

 

 

 

 

 

LÁSZLÓFFY CSABA

Variációk hetvenéves “slágerekre”

 

1.

 

Csalás nélkül nem lehet

(elpirulsz, ha megérted),

gyújtsátok föl, emberek,

bennem ezt az egészet.

 

Lót vagy más az, aki lop

(hülye vinnyog különben) –

még hogy csókért loholok!

más a kunszt a körünkben.

 

…Hadd el magad, öregem,

s leszel deszkán kutyaszar ma.

Élet, holtig élezem

fogam (bár újrafoganna)!

 

 

2.

 

A semmi ágán ül szíved

ha nem tartozol senkinek

bankár Belzebub nem üzen

remény boldogság bűne sem

nyomaszt s nem kér az őrület

hogy vágyaidat mint nyüvet

testedből kihajtsd – nincs hazárd

játék fojtogató burok

nem kell félned hogy nem tudod

megtéríteni majd a kárt

a semmibe ha belebújsz

nem várnak rád mély gübbenők

barázdált víz s isteni nők

sem hisztiznek hogy belefúlsz

 

 

Szieszta

 

Mire a tenger ideér

s tested rostjain rostokol

kihűl a kedv apad a vér

és sótlan leszel valahol

ott is hol cukorkahegyes

csontjaidból szopogatok

miközben körüllengedez

bús gyarmatáru-illatod

 

kitaláció nem valós

vitorlavászon-fekhelyünk

nem kerti törpe: zord kalóz

lesz a fedélzetmesterünk

hangfogós mozsárágyúval

lődözünk minden délután

sziesztázó vad cáparaj

s tengeralattjárók után

 

szórványban élünk pingvinek

zsúfolt komornyikszigetén

hol rozmárnyögéseidet

nemhogy szomszéd-fülek de én

sem hallom meg a maradék-

zabálás után éjszaka

én ki úgy hal(vad)ok beléd

mint lőtt vadba a vér szaga

 

 

 

 

 

TÓTH ERZSÉBET

A macskaözvegy

 

Hideg Antal emlékére

 

Én mindig láb alatt voltam,

de ki tette el láb alól a Gazdit?

 

Még egy napja is alig volt, hogy meghaltam,

előtte azonban még megvakultam, de annyira

 

nem figyelt rám, hogy ezt alig vette észre.

Sokat szenvedtem, de nem akartam ezzel zavarni.

 

A konyha sarkában kapartam a falat,

jó hideg volt, bele akartam bújni.

 

Aztán a bejárati ajtóhoz vonszoltam magam, ahol

egyszer, már nagyon régen, megérkeztem.

 

Háromszor vitt el a macskadoktorhoz, mire meg merte tenni.

Akkor kaptam egy injekciót, és hamarosan elaludtam.

 

Kedvenc párnahuzatomba csomagolt, ezt javára lehet

írni. Mondhatom, keservesen ásott egy kis gödröt,

 

abba rakott és szórta rám a földet. Különböző

virágokat tervezett fölém, de sokáig nem tudott

 

dönteni. Eleinte egy aránylag strapabíró vázába

tett egy pár szál margarétát, szépek voltak ugyan,

 

de már odakerülésük pillanatában kókadoztak, ezt már

ismertem régi életemből, arról nem beszélve, hogy

 

elfogyasztásukról akkori helyzetemben már szó sem

lehetett. Később egy Maci nevű kutya (kínai szánhúzó)

 

még ezt a vázát is többször felborította, persze ő is

a vizet itta a vázából, mint én régebben, csak az

 

én virágvizeim az asztalra és a szőnyegre borultak,

kaptam is érte rendesen. Miért szeretjük mi, macskák

 

és kutyák annyira a virágvizet? Mert az tiltva van

előlünk, mint annyi más, hát persze. Aztán szegfűt

 

ültettek fölém, legalábbis ők úgy képzelték, hogy majd

az a szegfű ott megmarad, de nem. Két napig sem élt.

 

Nem értem, mért kell ekkora faksznit keríteni az egésznek,

mikor én természetesen az egész kertet a sajátomnak

 

tekintem, ahogy annak idején az egész lakás az enyém volt,

és soha nem volt gond belőle. Most sincs. Vannak itt

 

krétai napraforgók, őszirózsák, kerti pipacsok, hóvirágok,

fenyők, gizgazok, még rózsák is, melyekről előző életemben

 

még csak nem is álmodhattam, és akkor még a madarak! Cinkék,

rigók, fenyőpintyek! De legjobban a verebeket szeretem,

 

mert őket senki nem tekinti komoly madárnak, ők a madár-

világ proletárjai. Ők igazán rászorulnak az én figyelmemre,

 

és olyan kedvesek. Semmi gőg nincs bennük. És persze most

már nem is félnek tőlem. Csak hallottam arról a legendáról,

 

hogy a macskák a madarak ősi ellenségei, noha én személy

szerint még egy póknak sem tudtam volna ártani. Így meg

 

főleg. Gazdám “isteni elrendelést” látott abban, hogy halálom

után másnap volt a teljes napfogyatkozás, el is ment

 

Pápasalamonra, hogy ne gondoljon rám, de a napfogyatkozás

szemlélése közben fájdalma olyan nagy volt, hogy…

 

Szerintem utánam akart vakulni. “Akkor most belenézek, és

annyi. Ezzel sem lesz gond többé” – vakon majd egyszerűbb

 

lesz az élete, gondolta ostobán. Persze nem merte meg-

tenni. Szerencsére, mert ő már így is olyan, mintha vak

 

volna. Fölösleges neki még konkrétan is megvakulni. Sajnálom,

hogy látszólag el kellett válnunk, mert különben csak

 

használtam neki. Nem vagyok babonás, de született perzsa

lévén, nagy jelentőséget tulajdonítok a neveknek.

 

Személyi igazolványom szerinti nevem Kócipor Boxos,

ami nevetséges, mert soha senki nem hívott így, ellenben

 

egyéb neveim! De most az őseimről lesz szó. Apám Sina’s Man

of Manhattan (erre még visszatérek). Anyám Medgyessy

 

Keeth Djamilla. Engem ugyan ők nem érdekelnek, sose láttam

oket. De a Gazdi, egy évvel azután, hogy hozzá kerültem,

 

már Manhattanban sétafikált. Mondanom sem kell, az én fel-

menőm nélkül erre semmi esélye nem lett volna. Így azonban

 

meghívták egy költőfesztiválra, és persze hogy engem

itthon hagyott. Nem haragudtam, szerintem ő a legjobb

 

költő a világon. “Nincs már cicám, csak porcicám”

kezdett nemrég egy verset, de abbahagyta, nem akart

 

hasznot húzni belőlem (rögtön), vagyis a halálomból.

Bár amennyi hasznot az ő versei húznak! Mesélhetnék.

 

A neveim főleg titkosak, ez a költészet legócskább

panelja – a macskák nevei –, de Perzsi, Perzsike

 

szerettem lenni, többek között. Egy szó, mint száz,

“Elküld az élet Perzsiába, de mindhiába, de mindhiába.”

 

 

 

 

 

HERCEG ÁRPÁD

A lovakrúl

 

Sára lányomnak

 

kicsi a sors de erős

szemellenzős zablás zabolás

kengyeles nyaklós félvak –

 

ilyenek voltak lányom a lovak

 

hallották még hogy és

ezen a napon nekem

is kijár a pihenés

végre eldögölnék hagyjanak

amiképp hagyok én eldögölni

döglesztőt sorvadni sorvadhatót

imitt-amott míg ketten vannak

éppen nem épen

de ketten telefonvégen

és mondtam volna még

hiszen a másik haló! hallok

és mondtam volna hiszen

sorsos lovakkal vagyok

 

amíg ló van ló valék

lovakkal szálló

elszálló az ég

 

s ezen túl

sokáig nem tudunk

semmi mást

a kicsi lovakrúl

 

 

születésnapjára hajósinasomnak

 

ígértük matrózok leszünk

lesz vizünk hajónk kapitányunk

s rácsokon tornázó valaki

levegőt vételez

levegővételét hallani

egy legalább halálraszántan

halálra szántam

és vitorlát bont

és vitorlát bont az ég neki

álma suhan át szobámon

 

s a vezérlőpult alatt

csöndes csendben elúsznak

úsznak a vak halak

 

 

Barrabás

 

Magdolnának. Bástya utca

 

amikor már rendesen

égett a város és

talpalatnyi

föld futóárok százhetvenegy

centiméter hosszú aligmély

gödör sem volt láthatáron halandó

gyufagyáros kéntől cserzett

szemeim látni vélték végre itt

is eleget lettem

bűneitől

megfosztott

valaki

emlékezete

talán

 

 

 

 

 

PINTÉR LAJOS

75 szál élő virág

Czine Mihály emlékére

 

Mikor temettünk, hó hullt,

szívünkre hószakadás,

– volt ki kiállt, s kiáltott: vivát,

mert, mire Bécsbe ér, tudjuk:

jó hír a gyászhír,

de az ég sírt, siratta velünk

leghűbb fiát.

 

A magyarság érték, a magyarság mérték.

Gyere, hadd álljunk vállad mögé,

szavunk nem értik,

értékeink ócskapiacon kimérték.

Gyere, hadd álljunk szíved

meghasadt tömbje mögé.

 

Mihály, hiányzol,

hiányzol, de senki se gyászol.

Befelé sírunk.

Mihály, engem megtiportak, meggyaláztak.

Tűrtem, s ekkora alázat már gyalázat.

Tavasz van,

egyszerre esik, egyszerre süt a Nap,

de fekete a szivárvány,

állunk alatta árván,

mindent felednénk,

mindent feladnánk.

Ha nem bátorítana a példád.

 

 

 

 

 

SZILÁGYI ÁKOS

Kérdés

 

Olvad-e vagy fagy

ez a most kásás életem?

A bocsánatot vagy

a bűnhődést érlelem?

 

 

Vágy

 

Csak lenne értelme még mielőtt vége

lennék én falevél, méhek menedéke

rés börtön falán, vagy a késnek éle

vagy lennék csak egy gomba

de az erdőnek része

ölelnék tévelygőt, hol a ködnek vége

jel egy kövön, fa odvában féreg,

ó, csak egyszer, valamit még érjek!

 

* * *

 

Ma hosszú ősz van otthon,

komoly, nagy szelekkel

hiába könyörög a fa

a leveleknek

ne eressz el!

 

* * *

 

Tizenkét év volt köztünk,

meg én.

 

* * *

 

Az összes szó előtt

mit kimondok

kétfelé húz minden gondolat.

 

 

Hajnal

 

Vállat vonva odébb állt az éj,

csak szellőrebbenésnyi emléke csattan

a fészerajtón, néha e mozdulatban

s egy tojásban, frissen mocorog a jövő.

 

* * *

 

Könnypatakban üldögélek

fel kell állnom attól félek

felfázik a lelkem.

 

* * *

 

Tegnap úgy éreztem,

szeret engem minden

s nem riaszt el itt lenn

az sem ami nincsen.

 

* * *

 

Tegnap közel engedett

magához az Isten,

ma tudom, csak azért,

hogy jobban megintsen.

 

* * *

 

Katonás rendben

a rettegés bennem.

 

* * *

 

Mint felszántott földbe a magok,

eltűnnek bennem a nappalok.

Nedves sötétség, akár a vályog,

Száradva is csírákra várok.

 

 

 

SOMOS BÉLA

Végül

 

a szerelmen túl megint megharcolom

azt a világot ami úgy enyém

hogy többé már nem birtokolhatom

nem leszek köz és nem leszek egyén

 

csak “én” e romló testtel behatárolt

darabka tér meg tenyérnyi idő

kit úgy várnak a semmik mint a vándort

Pénelopé helyett a Kirke kedvű nők

 

és ők is ki-kihullatnak kezükből

ahogy a víz átfolyik a szitán

a tető romlik csőszkunyhónk ledől

otthona vesztett lesz a régi táj

 

a kardvirágos gyertyafényes oltár

a hosszan nyúló árnyékok között

a mezítlábas kis ministráns hol jár

miféle hacukákba öltözött

 

hogy nem találja Kosztolányi kincsét

őt idézgeti folyton s önmagát

ha nem is adják legalább ígérnék

legyen ok menni vonszolni tovább

 

a szekerét e háborús világban

mikor az élet csupán pénzdarab

még látható a pörgése hullása

nem sejthető lehullván mit mutat

 

 

Kő kövön és kő a kőben

 

Most fölmutatlak mint az ostyát

íme, lássátok emberek

az elioti puszta ország

fölött távoli napkelet

 

itt kő kövön és kő a kőben

itt fénykép minden arc helyén

itt a tükör, de csak törötten

itt van valami tompa fény

 

itt kipusztultak már a kertek

hullik a mész, a vakolat

minden mosoly vigyorba dermed

minden kötés kettészakad

 

itt vonszolódnak mint a három

vándor a hármas út helyén

a tébolyult, a csatájavesztett

a tántorgó koldusszegény

 

nincsen tovább, nincsen semerre

ez a legvégső tanítás

súgja minden, suttogja egyre

csak vanitatum vanitas

 

de felmutatlak mint az ostyát

íme, lássátok emberek

létezik egy nem puszta ország

lehet hogy élni is lehet

 

 

Táci levél

 

provinciánk reménykedik

a köles idén is kinőtt

hordóink sora megtelik

jönnek a boldogabb idők

 

folyónk is véd, az őrhelyek

magasak, messze látók

sohasem őrizetlenek

egymáshoz átkiáltók

 

lesz só, lesz hús, ha jön a tél

ha hó hullik a hóra

fekhelyünk fölött lesz födél

álmunkat asszony óvja

 

remények és aggodalom

között megy el az élet

a ház mögött alom s halom

törött cserépedények