KERÉK IMRE
Nyelvemlékeink
vonulva éjjel-nappal szüntelen
hányszor hiába-körbehordott
véres kard nyomában füstölgő
romok között fölégetett vetés
fekete-borostás Krisztus-arcán
fertőzött KUES KUTAK mellett
a FEHÉRVÁRRA MENŐ HADI ÚTON
rabszíjra fűzve a Jedikula
iránt SÜPPEDVE SIRALOMTÓL
Muhi Mohács Majtény Világos
holtakkal okádásig jóllakott
csatamezőin át üldözött vadként
VOS SZEGEKKEL VERETVE puskatussal
de a szívdobogásba-menekített
lobogókat emelve mindig
VIRÁGNAK VIRÁGA meggyalázva
tíz ujjal egyetlen reménysugárba
kapaszkodva VILÁG
VILÁGÁBÓL kifosztott szemmel
Bécsújhely Kufstein rácsai
mögött a nem csak képletesen vérrel
írott napló sorait rovogatva
megváltó virradatra várva
HALÁLNAK HALÁLÁVAL kosárba
hulló fejjel a késő maradéknak
üzenve hogy mégsem hiába
szívünk ellen vezényelheti rabló-
hordáit az irgalmatlan enyészet
ISA PUR ES HOMU VOGMUC
de élet élet élet
Balladák szárnysuhogását
borostyánkőben
halhatatlanságba dermedt bogár
pillérek tornyok
boltívek oszlopok falak
kőrétegeiben
a rögzített történelem
örök jelen idő
üszökből vérből
a téboly szurokfekete
pokolbugyraiból menekülő
lángoló tollú madarak
emléktelen hiába-sorsok
balladák lassú szárnysuhogását
hallani éjszakánként
az álom forgó lemezén
feledés mohabenőtte
sírköve alá
ó jegyzőkönyv borító-
lapjába falazott
Kőmíves Kelemennék
tündöklő drágakő-szavak
anyanyelved
első lélegzetvétele
szétszakított elátkozott
Szerelem búcsúsóhaja
oltáron nyíló kápolnavirágok
benne ölelkeznek utolszor
s most már örökké
a nevenincs
Gyula Márton Kádár Kata
ÉS TE ÍRETTED
KELL GYÁSZBA ÖLTEZNEM
mormolod néma fáknak és köveknek
a kiürült éjféli utcán
fejed fölött se hold se csillagok
csak ez a sohasem-
virradó örök éjszaka
Kuruc ének
Vérgyöngyös a hadak útja,
szívem keserűség kútja,
kenyeremet labanc rágja,
gondom-bajom isten tudja.
Kesely lovam lábát törte,
kardomat akasztom szögre.
Feleségem, kicsi lányom
ég áldjon immár örökre.
Nádon-éren kóborlásra,
adom fejem bujdosásra,
felhő csillapítja szomjam,
étkem vadmadár tojása.
Balcsillagú Magyarország,
édes hazám, isten hozzád.
Visszanézek még utolszor,
könnyem közül látom orcád.
CSANÁDY JÁNOS
Futórózsa?
Te, Feleség, Futórózsa,
az életem futtatója,
micsoda szerencse,
hogy az életem
futod be!
(végig?)
(az Égig?!)
Ingaóra
Leng az inga, mint az élet,
néha mennyországnak éled,
hiába mész a pokolba
Zeusz lángja fuldokolva
nap nap után itt a porba’.
Néha Charon ladikjában
ülnél gyáván, ülnél bátran,
kiragadva a lapátot
két kezéből;
– Zeusz láncán a pokolba
siklasz bátran, fuldokolva –
hogy kiragadd két kezéből
a hatalmat, a lapátot,
és a félszet
a vezértől!
Fiatal ember a villamoson
Leülök.
Villámgyorsan feláll;
Mozgásában,
s a Markában:
HALÁL!
(Mellém áll!)
Forradalom
Mikor az ajtó zárjába
akasztottuk a söröskupakot,
az üveg fele kiömlött,
de a többi megmaradt
Nékünk.
LÁSZLÓFFY CSABA
Variációk hetvenéves “slágerekre”
1.
Csalás nélkül nem lehet
(elpirulsz, ha megérted),
gyújtsátok föl, emberek,
bennem ezt az egészet.
Lót vagy más az, aki lop
(hülye vinnyog különben) –
még hogy csókért loholok!
más a kunszt a körünkben.
…Hadd el magad, öregem,
s leszel deszkán kutyaszar ma.
Élet, holtig élezem
fogam (bár újrafoganna)!
2.
A semmi ágán ül szíved
ha nem tartozol senkinek
bankár Belzebub nem üzen
remény boldogság bűne sem
nyomaszt s nem kér az őrület
hogy vágyaidat mint nyüvet
testedből kihajtsd – nincs hazárd
játék fojtogató burok
nem kell félned hogy nem tudod
megtéríteni majd a kárt
a semmibe ha belebújsz
nem várnak rád mély gübbenők
barázdált víz s isteni nők
sem hisztiznek hogy belefúlsz
Szieszta
Mire a tenger ideér
s tested rostjain rostokol
kihűl a kedv apad a vér
és sótlan leszel valahol
ott is hol cukorkahegyes
csontjaidból szopogatok
miközben körüllengedez
bús gyarmatáru-illatod
kitaláció nem valós
vitorlavászon-fekhelyünk
nem kerti törpe: zord kalóz
lesz a fedélzetmesterünk
hangfogós mozsárágyúval
lődözünk minden délután
sziesztázó vad cáparaj
s tengeralattjárók után
szórványban élünk pingvinek
zsúfolt komornyikszigetén
hol rozmárnyögéseidet
nemhogy szomszéd-fülek de én
sem hallom meg a maradék-
zabálás után éjszaka
én ki úgy hal(vad)ok beléd
mint lőtt vadba a vér szaga
TÓTH ERZSÉBET
A macskaözvegy
Hideg Antal emlékére
Én mindig láb alatt voltam,
de ki tette el láb alól a Gazdit?
Még egy napja is alig volt, hogy meghaltam,
előtte azonban még megvakultam, de annyira
nem figyelt rám, hogy ezt alig vette észre.
Sokat szenvedtem, de nem akartam ezzel zavarni.
A konyha sarkában kapartam a falat,
jó hideg volt, bele akartam bújni.
Aztán a bejárati ajtóhoz vonszoltam magam, ahol
egyszer, már nagyon régen, megérkeztem.
Háromszor vitt el a macskadoktorhoz, mire meg merte tenni.
Akkor kaptam egy injekciót, és hamarosan elaludtam.
Kedvenc párnahuzatomba csomagolt, ezt javára lehet
írni. Mondhatom, keservesen ásott egy kis gödröt,
abba rakott és szórta rám a földet. Különböző
virágokat tervezett fölém, de sokáig nem tudott
dönteni. Eleinte egy aránylag strapabíró vázába
tett egy pár szál margarétát, szépek voltak ugyan,
de már odakerülésük pillanatában kókadoztak, ezt már
ismertem régi életemből, arról nem beszélve, hogy
elfogyasztásukról akkori helyzetemben már szó sem
lehetett. Később egy Maci nevű kutya (kínai szánhúzó)
még ezt a vázát is többször felborította, persze ő is
a vizet itta a vázából, mint én régebben, csak az
én virágvizeim az asztalra és a szőnyegre borultak,
kaptam is érte rendesen. Miért szeretjük mi, macskák
és kutyák annyira a virágvizet? Mert az tiltva van
előlünk, mint annyi más, hát persze. Aztán szegfűt
ültettek fölém, legalábbis ők úgy képzelték, hogy majd
az a szegfű ott megmarad, de nem. Két napig sem élt.
Nem értem, mért kell ekkora faksznit keríteni az egésznek,
mikor én természetesen az egész kertet a sajátomnak
tekintem, ahogy annak idején az egész lakás az enyém volt,
és soha nem volt gond belőle. Most sincs. Vannak itt
krétai napraforgók, őszirózsák, kerti pipacsok, hóvirágok,
fenyők, gizgazok, még rózsák is, melyekről előző életemben
még csak nem is álmodhattam, és akkor még a madarak! Cinkék,
rigók, fenyőpintyek! De legjobban a verebeket szeretem,
mert őket senki nem tekinti komoly madárnak, ők a madár-
világ proletárjai. Ők igazán rászorulnak az én figyelmemre,
és olyan kedvesek. Semmi gőg nincs bennük. És persze most
már nem is félnek tőlem. Csak hallottam arról a legendáról,
hogy a macskák a madarak ősi ellenségei, noha én személy
szerint még egy póknak sem tudtam volna ártani. Így meg
főleg. Gazdám “isteni elrendelést” látott abban, hogy halálom
után másnap volt a teljes napfogyatkozás, el is ment
Pápasalamonra, hogy ne gondoljon rám, de a napfogyatkozás
szemlélése közben fájdalma olyan nagy volt, hogy…
Szerintem utánam akart vakulni. “Akkor most belenézek, és
annyi. Ezzel sem lesz gond többé” – vakon majd egyszerűbb
lesz az élete, gondolta ostobán. Persze nem merte meg-
tenni. Szerencsére, mert ő már így is olyan, mintha vak
volna. Fölösleges neki még konkrétan is megvakulni. Sajnálom,
hogy látszólag el kellett válnunk, mert különben csak
használtam neki. Nem vagyok babonás, de született perzsa
lévén, nagy jelentőséget tulajdonítok a neveknek.
Személyi igazolványom szerinti nevem Kócipor Boxos,
ami nevetséges, mert soha senki nem hívott így, ellenben
egyéb neveim! De most az őseimről lesz szó. Apám Sina’s Man
of Manhattan (erre még visszatérek). Anyám Medgyessy
Keeth Djamilla. Engem ugyan ők nem érdekelnek, sose láttam
oket. De a Gazdi, egy évvel azután, hogy hozzá kerültem,
már Manhattanban sétafikált. Mondanom sem kell, az én fel-
menőm nélkül erre semmi esélye nem lett volna. Így azonban
meghívták egy költőfesztiválra, és persze hogy engem
itthon hagyott. Nem haragudtam, szerintem ő a legjobb
költő a világon. “Nincs már cicám, csak porcicám”
kezdett nemrég egy verset, de abbahagyta, nem akart
hasznot húzni belőlem (rögtön), vagyis a halálomból.
Bár amennyi hasznot az ő versei húznak! Mesélhetnék.
A neveim főleg titkosak, ez a költészet legócskább
panelja – a macskák nevei –, de Perzsi, Perzsike
szerettem lenni, többek között. Egy szó, mint száz,
“Elküld az élet Perzsiába, de mindhiába, de mindhiába.”
HERCEG ÁRPÁD
A lovakrúl
Sára lányomnak
kicsi a sors de erős
szemellenzős zablás zabolás
kengyeles nyaklós félvak –
ilyenek voltak lányom a lovak
hallották még hogy és
ezen a napon nekem
is kijár a pihenés
végre eldögölnék hagyjanak
amiképp hagyok én eldögölni
döglesztőt sorvadni sorvadhatót
imitt-amott míg ketten vannak
éppen nem épen
de ketten telefonvégen
és mondtam volna még
hiszen a másik haló! hallok
és mondtam volna hiszen
sorsos lovakkal vagyok
amíg ló van ló valék
lovakkal szálló
elszálló az ég
s ezen túl
sokáig nem tudunk
semmi mást
a kicsi lovakrúl
születésnapjára hajósinasomnak
ígértük matrózok leszünk
lesz vizünk hajónk kapitányunk
s rácsokon tornázó valaki
levegőt vételez
levegővételét hallani
egy legalább halálraszántan
halálra szántam
és vitorlát bont
és vitorlát bont az ég neki
álma suhan át szobámon
s a vezérlőpult alatt
csöndes csendben elúsznak
úsznak a vak halak
Barrabás
Magdolnának. Bástya utca
amikor már rendesen
égett a város és
talpalatnyi
föld futóárok százhetvenegy
centiméter hosszú aligmély
gödör sem volt láthatáron halandó
gyufagyáros kéntől cserzett
szemeim látni vélték végre itt
is eleget lettem
bűneitől
megfosztott
valaki
emlékezete
talán
PINTÉR LAJOS
75 szál élő virág
Czine Mihály emlékére
Mikor temettünk, hó hullt,
szívünkre hószakadás,
– volt ki kiállt, s kiáltott: vivát,
mert, mire Bécsbe ér, tudjuk:
jó hír a gyászhír,
de az ég sírt, siratta velünk
leghűbb fiát.
A magyarság érték, a magyarság mérték.
Gyere, hadd álljunk vállad mögé,
szavunk nem értik,
értékeink ócskapiacon kimérték.
Gyere, hadd álljunk szíved
meghasadt tömbje mögé.
Mihály, hiányzol,
hiányzol, de senki se gyászol.
Befelé sírunk.
Mihály, engem megtiportak, meggyaláztak.
Tűrtem, s ekkora alázat már gyalázat.
Tavasz van,
egyszerre esik, egyszerre süt a Nap,
de fekete a szivárvány,
állunk alatta árván,
mindent felednénk,
mindent feladnánk.
Ha nem bátorítana a példád.
SZILÁGYI ÁKOS
Kérdés
Olvad-e vagy fagy
ez a most kásás életem?
A bocsánatot vagy
a bűnhődést érlelem?
Vágy
Csak lenne értelme még mielőtt vége
lennék én falevél, méhek menedéke
rés börtön falán, vagy a késnek éle
vagy lennék csak egy gomba
de az erdőnek része
ölelnék tévelygőt, hol a ködnek vége
jel egy kövön, fa odvában féreg,
ó, csak egyszer, valamit még érjek!
* * *
Ma hosszú ősz van otthon,
komoly, nagy szelekkel
hiába könyörög a fa
a leveleknek
ne eressz el!
* * *
Tizenkét év volt köztünk,
meg én.
* * *
Az összes szó előtt
mit kimondok
kétfelé húz minden gondolat.
Hajnal
Vállat vonva odébb állt az éj,
csak szellőrebbenésnyi emléke csattan
a fészerajtón, néha e mozdulatban
s egy tojásban, frissen mocorog a jövő.
* * *
Könnypatakban üldögélek
fel kell állnom attól félek
felfázik a lelkem.
* * *
Tegnap úgy éreztem,
szeret engem minden
s nem riaszt el itt lenn
az sem ami nincsen.
* * *
Tegnap közel engedett
magához az Isten,
ma tudom, csak azért,
hogy jobban megintsen.
* * *
Katonás rendben
a rettegés bennem.
* * *
Mint felszántott földbe a magok,
eltűnnek bennem a nappalok.
Nedves sötétség, akár a vályog,
Száradva is csírákra várok.
SOMOS BÉLA
Végül
a szerelmen túl megint megharcolom
azt a világot ami úgy enyém
hogy többé már nem birtokolhatom
nem leszek köz és nem leszek egyén
csak “én” e romló testtel behatárolt
darabka tér meg tenyérnyi idő
kit úgy várnak a semmik mint a vándort
Pénelopé helyett a Kirke kedvű nők
és ők is ki-kihullatnak kezükből
ahogy a víz átfolyik a szitán
a tető romlik csőszkunyhónk ledől
otthona vesztett lesz a régi táj
a kardvirágos gyertyafényes oltár
a hosszan nyúló árnyékok között
a mezítlábas kis ministráns hol jár
miféle hacukákba öltözött
hogy nem találja Kosztolányi kincsét
őt idézgeti folyton s önmagát
ha nem is adják legalább ígérnék
legyen ok menni vonszolni tovább
a szekerét e háborús világban
mikor az élet csupán pénzdarab
még látható a pörgése hullása
nem sejthető lehullván mit mutat
Kő kövön és kő a kőben
Most fölmutatlak mint az ostyát
íme, lássátok emberek
az elioti puszta ország
fölött távoli napkelet
itt kő kövön és kő a kőben
itt fénykép minden arc helyén
itt a tükör, de csak törötten
itt van valami tompa fény
itt kipusztultak már a kertek
hullik a mész, a vakolat
minden mosoly vigyorba dermed
minden kötés kettészakad
itt vonszolódnak mint a három
vándor a hármas út helyén
a tébolyult, a csatájavesztett
a tántorgó koldusszegény
nincsen tovább, nincsen semerre
ez a legvégső tanítás
súgja minden, suttogja egyre
csak vanitatum vanitas
de felmutatlak mint az ostyát
íme, lássátok emberek
létezik egy nem puszta ország
lehet hogy élni is lehet
Táci levél
provinciánk reménykedik
a köles idén is kinőtt
hordóink sora megtelik
jönnek a boldogabb idők
folyónk is véd, az őrhelyek
magasak, messze látók
sohasem őrizetlenek
egymáshoz átkiáltók
lesz só, lesz hús, ha jön a tél
ha hó hullik a hóra
fekhelyünk fölött lesz födél
álmunkat asszony óvja
remények és aggodalom
között megy el az élet
a ház mögött alom s halom
törött cserépedények