Márai Sándor vállalkozó kedvét dicséri és írói tevékenységének sokoldalúságára vall az _a tény, hogy igen korán, még az emigráció előtti években bekapcsolódik a Magyar Rádió munkálataiba. Az új technikai találmányban hamar felismeri a lehetőséget, már 1929-ben “az emberiség legjelentősebb vívmánya”¹-ként emlegeti, s elvárásait is ehhez mérten fogalmazza meg: “Vártam, hogy valami olyat fog mondani, ami mindenkihez szól, mindenkit érdekel, valami univerzális, boldogító, emberjavító újdonságot, ahogy e találmány gyönyörű lehetőségéhez illik. Sokan vagyunk, akik egyebet se szeretnénk […] beszélni egy órát, egy percet csak az egész emberiséghez.”² A honi rádiós tevékenységet kutató Salamon István újabban megjelent tanulmányában utal Márainak arra a bírálatára, amely a műsorok szabadságát csorbító klebelsbergi kultúrpolitika ellen íródott. Figyelemre méltó ez a kiállása – 1930-ban – a rádiós sajtószabadság mellett: “amíg a rádió hatóságilag befolyásolt állami félhivatalos, nem várhatunk tőle semmit. […] aminek lennie kellene: az emberi lélek nemzetközi, szabad gáttalan hangzású hangszórója”.³ Ennek a véleménynek és egyben jogos elvárásnak a hátterében a rádiózás mint a publicisztika egy sajátos formája és az írói tevékenység összehangolása, illetve közírói elvárása, gyakorlata áll. Nyilvánvaló, hogy a rádió új, az emberi hang aktualitásán alapuló műfaj(ok) felett bábáskodott, ugyanakkor nem tagadhatta meg azt a láthatatlan köteléket sem, amely az irodalmi újságíráshoz kapcsolta. E hagyomány alkotó jelenléte figyelhető meg Márai esetében, aki rádiós felolvasásainak java részét nyomtatott formában is megjelentette. Publicisztikájának, sőt autonóm alkotói létének alapja a szabad gondolatközlés védelme volt. E tekintetben a rádió sajátos önkifejezési formát, akusztikus irodalmi műfajt jelentett számára, amely nagyobb közönséghez szuggesztívebb erővel szól: “A magyar közönség számára az »Irodalom« valóságosabb azóta, amióta a rádió közvetíti. Egy vasárnapi előadást sok százezernyi fül fogad be magába, köztük számtalan olyan ember is, akik régebben talán évszámra nem jutottak könyvhöz. […] A rádió bizonyos területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak. Az író hangja, előadásmodora, bizonyos bensőséges, meghittebb viszonyba kapcsolják az írót és _a közönséget.”⁴

Az 1930-as éveket joggal nevezhetjük a magyar rádió hőskorának. Egy visszaemlékező szerint Németh László működése nyomán megvalósul “a rádiónak mint az irodalmon belüli sajátos műfajtípusnak az öntudatosodása”. Márai Sándor rádiós tevékenysége ebben az időszakban indul, majd a prózai műsorokat 1940-ig szerkesztő Cs. Szabó László alatt erősödik meg. A Rádióélet tanúsága szerint 1932 és 1942 között mintegy huszonnégy alkalommal olvasta fel elbeszéléseit, csevegéseit,⁵ előadásait.

A magas szintű irodalomközvetítés szándékát szem előtt tartó Németh László 1934 novemberétől igyekszik előadás- és antológiasorozatok megnyitásával határozottabb kontúrt adni a rádió prózai osztályának. A magyar rádió feladatai című esszé szerint a társadalmilag és földrajzilag szétszakadt magyarság kulturális felfrissítését, európai vérkörbe való bekapcsolását tűzte ki célul. A cserepeire tört nemzetet összefogó “dróttalan drótozószer”-t, a rádiót a nyelvművelés, a nemzeti önismeret eszközévé igyekezett tenni. A magas igényszintet a gyakorlatban két rádióadó eltérő – közönségesebb és elitebb – elvárásaira építve valósította meg. Legjelentősebb teljesítménye a külföldi példa alapján meghonosított Száz könyv című műsora, amelynek előadói között találjuk Kosztolányi Dezsőt, Szerb Antalt és Babits Mihályt is. Márai Sándor Vidali módszere című elbeszélése 1934. december 23-án hangzott el, a Bp. II. műsorán. 1935 júniusáig csak háromszor találjuk a felolvasók sorában. Elgondolkodtató ez, ha figyelembe vesszük, hogy Németh László – programadó esszéje szerint – a szülőföld népszerűsítésében is szerepet szán Márainak: “A rádió […] kifejlesztheti a tájkutatás szenvedélyét. Ízelítőül a legszebbnek azt tartanám, ha a vidékről elszakadt magyar írók fedeznék fel nekünk egymás után szülőföldjüket: Móricz Debrecent, Babits Pécset, Illyés a Mezőföldet, Tamási Udvarszéket, Márai Kassát…”⁶ Az egyoldalú műsorszerkesztést bírálva Márai 1935-ben így ír: “…valószínű, hogy a milliós tömeg nem óhajt napkeltétől napnyugtáig szellemi és művészi csúcsteljesítmények katarzisában tisztálkodni. A lelket csak grammokban lehet adagolni. A rádió tíz éve keveri az arányt: ad egy mázsa közhelyet, s aztán egy kávéskanállal lelket. Talán javult is már a keverési arány… Mindenesetre örülünk, hogy megszületett, él és erősödik.”⁷

A népszerűség és a nevelés összehangolását 1935 júniusától Cs. Szabó László oldotta meg, aki Prózai műsorgondok című írásában Németh László-i alapon veti fel a politikai határokkal szemben a kulturális limesek helyénvalóságát és a nemzeti önismeret fejlesztését. “A magyar rádió feladata az animálás. Készségesen elárulom taktikámat: ugyanazt akarom elérni, mint a nevelés, csak olyan eszközzel, mely a műveltségi tudatára kényes átlagközönséghez jobban simul.”⁸ A gyakorlatban is erre törekedett: az elődjétől örökölt Diákfélórákat népszerűbbé, az írói városismertetéseket pedig módszeresebbé, átgondoltabbá tette. Felismerte, hogy a háború után apró szigetekre szakadozott magyar irodalom a rádió égisze alatt ismét egységesíthető. “[…] jelenleg az irodalmi publikum teljesen elszigetelődött. […] Aki mondjuk Márai Sándort ismeri és olvassa, nem ismeri például Babay Józsefet. Ezt a különböző szigetet szeretném a rádióban egy egységes publikummá kialakítani. Tervem, hogy a mikrofon előtt olvasson fel minden rétegből, minden író.”⁹ Cs. Szabó László a műsorok tematikai szerkesztése mellett a rádiószerűség elvárásaira is gondot fordított. Figyelemre méltó az egyezés a tökéletes rádió-előadóról alkotott képe és Márai alig több mint egy évtizeddel későbbi rádiós munkálkodása¹⁰ között: “[Az] eszményi »rádiókrónikás« lelkiismereti hanggá válva, a népszerű író és a személyes hatású színházi conférencier erényeit egyesíti. Ő a »mindennapi élet moralistája«, a rádió tömeghatását egyéni gondolatébresztéssel ellensúlyozza, a kollektivizált tömegben a magános emberig hatol.”¹¹ 1935 második felétől mind gyakrabban jelentkezik Márai elbeszéléseivel, ismeretterjesztő előadásaival, íróportréival és városismertetésével.

A honi rádiós tevékenysége önmagában csak mintegy gyakorlati alapot adott Márainak a későbbi, Szabad Európa rádiós munkásságához. Az ott elhangzott eladások műfaji gyökerei főként a számára állandó publikálási lehetőséget biztosító Újság, majd a Pesti Hírlap, valamint a Magyar Nemzet rovataiig nyúlnak vissza. A Műsoron kívül, a Vasárnapi Krónika, a Könyvespolc hasábjain az ’50-es években is megjelenő témák érdekes és gazdag variációi lelhetők fel. Felolvasásai, melyek a honi időszakban az elbeszélések túlsúlyáról tanúskodnak, az emigrációban a napihírre és az olvasmányélményre épülő kritikák, tárcák felé tolódnak el. Így ír erről Az író és témája című vallomásában: “hiszek abban, hogy még egy napihír vagy valamilyen mellékes történelmi adalék is elindíthatja az író lelkében a folyamatot, mely végül is összhangot teremt az író örök témája – az élmény – és a világ regényes színes, kiszámíthatatlan esélyei között.”¹²

Az olaszországi évekből (1950–1951–1952) származó Márai-levelekben finoman szövődnek egybe az igényes emigrációs orgánum alapítási tervei a Szabad Európa rádióbeli feladatvállalással. A Borbándi Gyula szerkesztette Látóhatár “az emigrációs szellemi zűrzavarban” a fogalomtisztázás egyik legjobb fórumának tűnt számára. Bár külső munkatárs volt, ötleteit mindig figyelembe vették – például arra vonatkozóan, hogy illetménykötetek kiadásával (köztük elsőként a Föld, földdel), hogyan lehet az induláshoz szükséges pénzt minél gyorsabban előteremteni –; versét (a Tamási Áronnal 1954-ben polémiát kiváltó Halotti beszédet elsőként, az 1951. szeptemberi–októberi számban), regényrészletét (A másik térfogat címmel 1952-ben) közölték. Jóllehet a folyóirat célkitűzései között szerepeltek olyan gondolatok, amelyek megegyeztek az író nézeteivel – tudniillik szellemi hadviselés és az egységesülő Európa gondolatának támogatása –, ő 1953 májusában mégis visszavonult az újságbeli szerepléstől. “Az én elhatározásom, hogy az emigrációban a nyilvánosság számára nem szólalok meg máshol, mint könyveimben vagy – közvetlenül az otthoniaknak címezve mondanivalómat – rádión keresztül, nem az emigrációs élet szellemi vagy másféle visszásságai által motivált elhatározás. Személyes élethelyzet és munkarendszer következménye ez az elhatározás. Az idő múlik, szeretnék még befejezni egy-két kéziratot. Ehhez csend kell, magányosság.”¹³ Borbándi nézetével szemben, miszerint Márai távozását a népi-urbánus ellentét magyarázza, sokkal hitelesebbnek tekinthető az újságírás kényszerét taglaló írói vallomás: “a magyar író áldja Istenét, ha egy szerkesztőség viszonylagosan biztos fedelét tudja a feje fölött, s ugyanakkor tudja, hogy a hírlapírás csendesen, de biztosan öli benne az írót”.¹⁴

A Látóhatár szerzői közül többen, a hivatalos felkérés után, tevékeny részt vállaltak az 1951. október 6-án induló Szabad Európa Rádió munkájában. Ez egyrészt a közös müncheni székhellyel, másrészt a folyóirat SZER-től való financiális függésével hozható összefüggésbe.

A SZER alapvetően a hidegháború¹⁵ eszközeként a szovjet hatalom feltartóztatására,¹⁶ az annektált országokban történő visszaszorítására jött létre, amerikai kezdeményezéssel és támogatással. Bár a rádió célkitűzésében világosan felhívta az alkalmazottak figyelmét arra, hogy tartózkodjanak a túlzott bizalomkeltéstől, és csakis az elhallgatott tényekre, a megbízható tájékoztatásra és a vasfüggöny mögötti élet lefokozott minőségének megmutatására ügyeljenek, mégis reményt sugárzott az emigránsok által – magyaroknak magyar nyelven – hangoztatott emberi szabadságigény feltámasztásának gondolata. Dessewffy Gyula, a magyar osztály igazgatója, a Látóhatár 1953. márciusi számában így számol be a rádió munkájáról: “A Szabad Magyarország Hangja célkitűzéseinek megfelelően hármas feladatot _tűzött maga elé: 1. tervszerű és megalkuvás nélküli harc a kommunista rendszer ellen, 2. a nyugati szabad társadalmak vezető eszméinek, a szabadság és az emberiesség gondolatának terjesztése és 3. a magyar nép előkészítése a felszabadulás utáni esztendőkre. A kommunizmus elleni tervszerű harc lényegében három területen folyik: hírszolgálatunkban és helyzetmagyarázatainkban, azután leleplezéseink és akcióink során, végezetül a magyar szellemet fenntartó kulturális programunkban.”¹⁷ A tanulmány hangsúlyozza a hírszolgálat szerepét a kommunista államvezetés zavarásában, a kulturális műsorok ellenállást – tehát nemzeti önvédelmet – elősegítő hatását, valamint a jövőben megvalósuló európai egységet. A rádió munkájának ugyanezt a három aspektusát emeli ki számvetésében Márai Sándor: a zavarkeltés, az ellenállás, az önmegóvás fokozása és a nyugati és kelet-európai országok szellemi összeköttetésének realizálása mellett nagyobb figyelmet szentel a felelősség kérdésének.¹⁸ Az előadónak tisztában kell lennie azzal, hogy a rádió hallgatói elsősorban olyan híreket akarnak hallani, amiket nem csonkított meg az államérdek, valamint “várják a megnyugtatást, hogy szellemileg tagjai még annak a nyugati kultúrközösségnek, melynek ezredéve hasznos és megbecsült tagjai voltak”. Gondolatilag ideilleszkedik az író első – 1951. október 6-i – rádióesszéje, amelyben a SZER-t a “szellemi híd” metaforájával aposztrofálja. “A Szabad Európa Rádió sem más, mint szellemi légihíd. […] A levegőn át építik magyar tudósok, írók, újságírók, előadók, az élet munkaterületeinek mindenféle szakemberei a hidat hazafelé. Mert ez a magyar szellemi légihíd legfőbb értelme.”

A rádióindulás időszakához, 1951 októberéhez köthető Márai Sándor rádiószerkesztői tevékenysége. A tudományos igényű Szabad Egyetem megszervezésében Szabó Zoltán az ügyintézői, Márai pedig az irányítói feladatot, illetve az olaszországi előadók toborzását vállalta. A Thury Lajossal,¹⁹ a magyar osztály helyettes vezetőjével folytatott levélváltásából kiderül, hogy az általa felkért Óváry Zoltánnak, a római klinika egyik főorvosának, Tóth Lászlónak, a nápolyi egyetem magyar lektorának és Pálinkás Lászlónak, a firenzei egyetem magyar tanárának az előadásai milyen ütemben követik egymást. A nyugati világ új irányairól kért négyszer tizenöt perces előadást orvostudományi, nyelvelméleti és képzőművészeti témákban. Az egyes előadásokat leveleihez csatolva mellékletként küldte Thurynak és Borbándinak, illetve rögtön jelezte, hogy a következő darabot mikor tudja továbbítani. Borbándi a műsorra kerülést pontosította, valamint értesítette arról, hogy Dessewffy Gyula 1952. február 1-jétől kétszeresére fogja emelni a sorozatok számát, így “minden napra jutna egy előadás” (1951 november 28.). Márai Sándor további előadókat javasol Thewrewk-Pallaghy György, Pásztor Lajos és Vészi Mátyás személyében. Munkája 1952 tavaszára be is érett. Már 1951 decemberében elhangzott Tóth László (A magyar közoktatás bolsevizálása) és Óváry Zoltán (A korszerű kórtan módszerei), majd 1952 januárjában a saját sorozata A magyar irodalom a világirodalomban címmel. “Könnyen, készségesen és megerőltetés nélkül írok néhány oldalt a rádió számára a »magyar irodalom a világirodalomban«, s változatairól. Az oldalakat összerakva csakugyan megdöbbentő, milyen méltánytalanság sújtotta a magyar irodalmat a világban. Egyszerűen túllépett rajtunk a Nyugat, agyonhallgattak, észre sem vettek”²⁰ – írja naplójában.

Abban a történelmi helyzetben, “amikor otthon a magyar irodalom katakombába szorul, amikor a bolsevista szellempolitika tudatosan iparkodik megsemmisíteni a magyar irodalom nemzeti és európai jellegét”, időszerűnek véli a számvetést afelől, hogy milyen szerepet tölt be egyrészt irodalmunk a világirodalomban, másrészt az emigrációs magyarság a szellemi pusztulás feltartóztatásában. E két kérdéskörhöz kapcsolódó gondolati szálak a négy esszét sűrűn behálózzák, s végső soron egyetlen nagy, tevékeny életösztöntől átizzott vallomássá avatják. A kollektív és az egyéni sors problémája az identitás porozitásának és válságának érzetéből fakad, _s mint ilyen, érthető módon foglalja magában az írót érintő legfontosabb szellemi élményeket és tárgyakat. A magyar irodalomról – annak országhatár szabta polaritásáról, európai helyzetéről és “alkati” lehetőségeiről –, a remekművekről – érték és siker dolgát, valamint műfaji megosztottságát illetően –, a művészi tradícióról és a magyar nyelvről vallott nézetei gondolatvilágának lényeges csomópontjait alkotják. Márai szerint a valóságban: “otthon nincs többé magyar irodalom, vergődő lelkek igéit, a nagy magyar írónemzedékek megkínzott sereghajtóinak életművét őrlik pépessé az ázsiai diktatúra papírmalmaiban. A magyar irodalom már csak a szabad világ országaiban él. De ez az élet mesterséges. A száműzöttek irodalma hangot adhat _a reménység, a félelem, a bizalom és a szorongás érzéseinek, kifejezheti a vá[d] és önvád vizsgálódásainak nagy kétségeit –, de eleven irodalom csak az otthon légkörében tud lélegzeni. A száműzött irodalom lélegzetvétele csak mesterséges légzés. Nagy művek ritkán születnek _a száműzetésben, eleven irodalom soha [kiemelés – K. M.]” (1. előadás). A hontalanok irodalma, művészete mesterséges, mert kívül marad az anyanyelv titokzatos-cinkos légkörén, és a nemzet öntudatát sem építi eleven jelenlétével. Az otthoni alkotók ugyan nem nélkülözik a valódi hatás feltételeit, azonban szorongatott helyzetük óvatosságra és következetes helytállásra készteti őket, nehogy “énekes”-ből “áruló”-vá váljanak. Ellenben “külföldön, abban a senki-földje-szerű térfogatban, ahová menthetetlenül eljut mindenki, aki a számkivetettséget választja, az író különösen magányos. Anyanyelv nélkül, annak éltető szelleme nélkül nincs, soha nem volt irodalom. Ahogy vallásos korszakban a papok titkosan, lithurgikus nyelven áldoznak hitük szertartásainak, úgy ír ma az idegenben, az idegen nyelvű életkörök közepette, süket magányban _a magyar író. Útja a világban vánszorgás csak, különös mankók, fordítók és fordítások prothézisának segítségével. Nagy hittel és erővel így is születhetnek a számkivetettség magányában érdemes művek, de egy nemzet szellemi öntudatának segítsége nélkül nincs eleven irodalom” (4. előadás). Márai mégis hisz abban, hogy az otthoni alkotók “katakomba-munkáját”, “lithurgikus” erőfeszítését még így, csonkaságában is tevőlegesen tudja kiegészíteni a száműzött írók szerepvállalása a szabad világban. A pusztulás megállítható, ha a magyar szellem életképes szövetét az alkotók elevenen tartják akár azon az áron is, hogy új formanyelvbe ágyazottan szólaltatják meg alkotásaikat. Vitatható, hogy annak, ami ezen a módon realizálódik (rádiós előadásban, filmben stb.) “van-e […] még közvetlen köz(e) az irodalomhoz? De a nagy változások közepette az író sem tehet mást, mint amit cselekednek minden szellemi munkaterületen sorstársai: meg kell kísérelni sorstársnak maradni [és] az új formanyelv térfogatán belül valósítani meg alkotásait. Bizonyos, hogy a rádiónak, s a televíziónak is lesznek egy napon költői, ahogy hívott színpadi deszka költőt és alkotásokra csábított a nyomtatógép írókat[,] remélni le-_het, hogy a magyar szellem az új műfajok lehetőségein belül is szólani tud egyszer a világhoz” (4. előadás).

Az előadássorozatban oknyomozó és bizonyító egységek váltják egymást. Legsűrűbben talán az 1. előadásban, ahol a fő kérdést – mi az oka, hogy “a magyar irodalom teljessége nem jutott olyan közel a világirodalomhoz, mint más, lélekszámra kisebb európai nemzetek irodalma” – szinte ízekre bontja. Számos szempontot vizsgál: talán a nyelvi magány okozza, vagy az a tény, hogy “a magyar irodalom elsőrendűen lírikus irodalom, s ezért nem tud minden erejével és szépségével szólani a világöntudathoz, vagy “keleti nyelvünk szellemében van egyfajta feloldhatatlan idegenség”, esetleg “a magyar tehetségek” maradtak el “nem képességben, hanem mesterségbeli tudásban” az európai kihívástól, s végül “csakugyan “európai” irodalom-e a magyar, vagy – a nyugati ízlés számára – egyféle keleties különösség”? Az utolsó kérdésre, amely alapjaiban tenné kétségessé irodalmunk helyzetét – és ilyen módon a többi feltevése már hiábavaló lenne –, jelentőségénél fogva azonnal válaszol: “Legjobb íróink nyugati műveltségben nevelkedtek, onnan kapták szellemi ösztönzésüket. Műveltségünk ezer éve Nyugatról kapott tanítót, irányelveket, szellemi közéletünk érdeklődése nyugati volt. A magyar, amikor belépett az európai keresztény népek közösségébe, nem az akkor hatalmas keleti Bizánc felé optált, hanem Róma, a nyugati kereszténység felé.” A nyugati tradíciók alapján a magyar szellem jogot formálhat európai létérdekeivel való számvetésre s a megmaradásba vetett hitére. Az alapkérdés tisztázása után az egyéni felelősségre és az identitás újraébresztésére hívja fel a figyelmet: “mit tehetünk, a szabad világ magyarsága, másfél millió magyar a világban, hogy az otthon sorvadásra ítélt magyar irodalmat megmentsük. Olyan nagy feladat ez, amely nem tűri többé _a mellébeszélést.” A következő két előadásban tovább folytatja a részletkérdések vizsgálatát, ismétlésükkel részint nyomatékosítva jelentőségüket, részint fokozva a személyes hangvétel zaklatottságát. Kutatja a szellemi forrást, s tapasztalja a hatás másnemű irányultságát: “a magyar szellem mélyárama a legújabb korig döntően latin, tehát francia és olasz elemeket sodor. A valóságban mégis az történt, hogy a Nyugat […] a német közvetítésen át ismerte meg a magyar irodalmat”, ugyanis – folytatja gondolatmenetét – “a németség földrajzi, történelmi, szellemi szerepe jóvoltából hatalmas hangafa, zengő hangszer [kiemelés – K. M.] volt Európa közepén: Észak és Dél, Kelet és Nyugat szellemei ennek a rezonánsnak jóvoltából találkoztak és ismerték meg egymást. A náci önkény a német szellemiségnek ezt a világszerepét csonkította meg, amikor szertelen és esztelen nemzeti és faji korlátok közé zárta a német szellemi érdeklődést. De a nácik előtt, és reméljük, utánuk a németség szerepe a világirodalomban elsőrendűen ez: tulajdon szellemiségük mellett egy világnyelven hűségesen és készségesen tolmácsolták az európai kis és nagy népek lelkét.” A hatás még germán közvetítéssel sem vált világméretűvé, ugyanis szinte csak Németország, s mellette Olasz- és Spanyolország mutatott érdeklődést mindenkori irodalmunk iránt, a többi nyugati nemzet szinte figyelmen kívül hagyta a legnagyobb remekműveket is. A németekkel szemben, akik minden szellemi alkotást a világirodalom részének tekintettek, a franciák a nemzeti, az angolok pedig a szigeti – s nem pedig a kontinentális – irodalmat részesítették előnyben. “És az amerikaik messze voltak, spirituális érdeklődésük saját utakon járt, és egészen a legutolsó időkig az angol nyelvterület szellemi fényeit érzékelte elsőrendűen” (2. előadás). A remekművek popularitásának kérdéskörét érintve – ugyan azt vallja, hogy “nagy művek titokban hatnak, néha hosszú időn át”, van egyfajta inkubációs idejük, s a népszerűség nem jellemző, de nem is elhanyagolandó mutatója az értékeknek –, mégsem érti azt, hogy a legnagyobb alkotások mellől miért maradt el az általános elismerés. Babits mérlegét ismétli a 3. előadásban: “nagy tehetségek, kevés igazi remekmű, majdnem semmi siker”. A műfordítás szerepét és a remekművek kapcsán a líra és az epika egyes műfajainak jellemzően magyar sajátosságait tárgyalja. Ezekhez illeszkedve artikulálódik újra a nyelv mint hangszer horatiusi motívuma is: “Ez a csodálatos hangszer, a magyar nyelv, amely minden titkával, belső zengésével meg tud szólaltatni egy angol vagy francia verset, egyszerre süket lesz és zörögni kezd, mihelyst lírai tartalmát idegen nyelvre fordítják?” – s tovább fűzve, a nyelviség, a nyelvi magány nemzeti sorskérdéssé alakul: “A magyar lírából eddig nem hallotta meg a világ azt a mély, hárfaszerű zengést, amelynek szépségeit mind ismerjük, akik a páratlanul gazdag, sokszínű költészet igézetében nevelődtünk. Lehet, hogy a magyar zene éppen lényünk titkosabb alkatáról mond el valamit, amit a magyar költészet szava képtelen elmondani. Lehet, hogy magányos nyelvünk szellemében, talán szófűzésünkben, mondatszerkezetünkben, talán ritka, ízes, erős szavaink belső tartalmában van valamilyen idegen, távoli elem, amit nem ért a világ? Izgalmas kérdés ez, majdnem sorskérdés” (3. előadás). A magyar zene kivételes rangot ért el a világöntudatban Liszt, Kodály és Bartók révén: s meglepő módon épp a nemzeti karakterük a meghatározó a népszerűség elérésében. Ezen a ponton az 1. előadásban felvetett három személyiség (Kossuth, Petőfi és a már említett, de bizonyos szempontból kivételes Bartók) hírnevének problematikájához kapcsolódik: ugyanis “Kossuthban és Petőfiben éppen az emberi szabadságjogok – tehát egyetemes eszme – [betoldás – K. M.] nagy harcosait ismerte el a világ”. Márai szerint sem a líra, amit igazi érvénnyel a magyar zene közvetített, sem a próza nem tudott hitelesen megszólalni a világirodalomban. Kiindulópontja: “…a líra végül mindig egy nyelvi közösség titkos magánügye. A világirodalom elsőrendűen prózában beszél… […] Irodalmunk lehetőségei a világirodalomban elsőrendűen prózai lehetőségek.” A múlt század végétől jelentős hagyományra hivatkozik az elbeszélés- és regényirodalom terén (Herczeg, Mikszáth, Jókai, Tömörkény, Lovik, Molnár, Móricz), külön kiemeli szellemi elődjeit: Krúdyt és Kosztolányit. A századvégi mester “apró remekeiben” drámai sűrítettség és a szociális motiváltság²¹ volt a meghatározó; nagy műve pedig, Az őszi utazások a vörös postakocsin című “lírikus zengésű regény” foglalata mindannak, “amit a magyar életről, a magyar karakterről, tájainkról, életmódunkról, sajátosságainkról, műveltségünkről mondani lehet, mint egy azték vagy maja kézirat, amelyet szarvasbőrre írtak, és néhány sorban, inkább csak jelképesen, hírt ad egy elpusztult műveltség titkairól”. Kosztolányi alakjában a művészi-mesterségbeli tudást illetően példaként álló személyiség körvonalazódik: “A magyar próza egyik nagymestere volt ő, ezenfelül irodalmi ezermester, a műfajok titkát, az irodalmi alkotás minden csínját-bínját ismerő alkotó. “Édes Anná”-ját a magyar irodalom úgy tartja számon, mint a regény műfaji követelményei szerint megalkotott, s ezenfelül szociális és humánus tartalmában jelentős művet. Nero-regénye jelenetezésében, szűkszavú és mesteri felépítésében a legjobb nyugati példák hasonlóságát idézi…” Jóllehet az elbeszélés népszerűségének a megváltozott viszonyok²² és alkati sajátossága – tudniillik “világi élettartama rövid” – vetettek véget, a regényt egyfajta legitimált lírikus szemlélet²³ – műfaji keveredés – tartotta távol az európai vérkeringéstől. A harmadik műnemmel kapcsolatban azt a tézist vizsgálja, hogy a “drámai alkotó zsenit mindig egy kor szólítja” (4. előadás). Hamar bizonyossá válik számára, hogy a nagy példák ellenére – akikkel a magyar irodalom is büszkélkedhet: Madách, Katona, a két világháború között Herczeg és Molnár, ez utóbbiak jelentős külföldi sikerrel – “a kor már nem hívja többé színpadra” a drámai jellemeket. A második világháború után a magyar színjáték tovább sorvadt, tartalma pedig az új tecnikai találmányok formanyelvén kelt életre.

Bár a megfogalmazott kérdésekre adott válasz pesszimista végkicsengésű – “Egy nemzet irodalma sorvad a világ szeme előtt” –, Márai a kétségbeesés és a remény nem szűnő zaklatottságával tekint körül: “Van-e part a világirodalomban, ahol még hazát és életlehetőséget talál?”

A templom az ezeréves nemzet, a megmaradás jelképe a magyar művelődésben. Ezért hangzik oly súlyosan a fajtáját ostorozó Ady verssora: “S még a Templomot se építettük föl.” Ady egyik legnagyobb nemzeteszméltető verséről, A szétszóródás előttről van szó (1914. január). A mű az elkerülhetetlen katasztrófát jövendöli fél évvel a vég kezdete, az első világháború kitörése előtt. Költői túlzásában véghetetlen súlyos vád rejlik, mely voltaképpen így érthető: Magyarország gyönyörű templomai nem léteznek – hiába épültek föl, mert nem lettünk hozzájuk méltóak. “Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt uton-_állók új utbanállóknak / S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, / Tunya álmainkat jég verte / S még a Templomot se épitettük föl.” Az Isten házához nincsenek hívők, mert nem maradtak hívek az eszméhez. Nem volt a nemzetben kellő összetartó erő, ezért nem emelkedik föléje közös, szilárd boltozat. Magyarország létezése maga is puszta látszat. _A vers tovább nem fokozhatón zord ítélettel zárul: “S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

“Te jól tudod, a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit” – tanítja József Attila. Ady az igazat mondja: a pillanatnyi tények fölött lebegő, látomásszerűen érzékelt végzetet. Megjövendöli az ország darabokra szakadását, a magyarok szétszóródását. Szalmaszálat sem keres, amelyben megkapaszkodhatna, pedig eredendő hajlandósága, hogy ne csak vádoljon és bajt kiáltson, hanem a lehetetlenné vált helyzetekben mégis reményt adjon. A nemzet hangadója többes szám, első személyben beszél: saját személyét is az elveszők közé sorolja. Önmagával is kegyetlen, akárcsak romlott hazájával, romlott véreivel. Az olvasó vagy becsukja Ady Endre könyvét, és nem mer tovább gondolkozni, vagy _mohón tovább lapoz, valami vigaszt keresve. Talán föl is adja, ha a “Ne tapossatok rajta nagyon” Lear királyi koldusénekéhez ér (Üdvözlet a győzőnek). Talán megfogódzik egy-_egy derűsebb, szerencsésebb költői képben, amelyikben egy pillanatra megadatik legalább a gyönyörködés kegyelme, amelyben ismét “pompás magyarokat” láthat maga előtt: _“S e percben a Kalota partján / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” (A Kalota partján). Gyönyörű a látvány, de csak futó benyomás: nem oldoz föl A szétszóródás előtt súlya alól, csupán még egyet-egyet lobban a tűz, mielőtt végképp kialudna. “Hamvadunk még, vagy már elhamvadtunk?” – kérdezi Ady ekkoriban (Vörös tele-Hold emléke).

S itt ez a vers ötvenegy évvel későbbről,2 Csanádi Imre Egy hajdani templomra című költeménye, amely mást mer mondani nagy bátorsággal. A költő rámutat egy hajdanvolt, sárból tapasztott, meglehet, pajtából, istállóból rögtönzött kis templomra, s azt mondja: itt voltak az igaz hívek, és “Ország lappangott itt, mikor nem vala ország”.3 Ez a gyarló építmény volt az az “erős vár”, mely a két pogánynak – töröknek, németnek – ellenállt. Csanádi nem mond ellent A szétszóródás előtt ki nem mondott, ám félreérthetetlenül sugallt alaptételének: az “aranyozott-fényes, / bálványos-tömjénes / palota-templomok” szerinte sem tudtak ellenállni a történelem viharainak, papjaik ritkán toboroztak igaz híveket az oldott kéveként széthulló nemzetnek. Ady verse szerint ősi, “kezdeti átkunk” teljesedett be, Csanádi pedig azt állítja, hogy a nép kis közösségei dacoltak a sorssal: “magára találó, / térdet-fejet nem hajtó” magyarok csapata élt itt, melyben fennmaradt az ország. A nemzet alá szorított, jogfosztott emberek hittek az életben, hittek hitükben, éltek a magyarul hirdetett igével. Nem futott szét a nyáj: az isten háta mögötti falvakban akadtak prédikátorok, akik szavaikkal összetartották híveik táborát, ha csak vályogból összerótt viskó-templomokban is. Ha megfogyatkozva, ha csonkán és óriási vérveszteséggel is, megmaradt Magyarország. Világháborús veszteségek, nemzetvesztő vezetők, idegen hódítók és zsarnokok ellenére is lehet még valamit kezdeni vele. Az övéire nem áll, hogy “Megöltük és kibűnöztük magunkat”. Ha bűnöztek itt, a bűnöket velük szemben követték el. Ady a történelmi és erkölcsi értelemben haldokló magyar nemesség nevében mondja, amit mond. Csanádi viszont a falu népéről beszél, amely történelmi értelemben ártatlan.

Csanádi tudja Adyról, amit a vitathatatlan költő minden híve tud, hogy ez a lírai pillanat, melyben Ady mindenek végére jutott, a többi, hasonlóan jelentős, de más előjelű kinyilatkoztatásaival együtt igaz. A számtalan lehetséges példa közül álljon itt egyetlen: “Most perc-emberkék dáridója tart, / De építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk, / Nagyot és szépet, emberit és magyart.” Ez nem a végső romlást jövendölő, hanem az építő Ady szava. S amikor majd a megfáradt embert kegyelmében részesíti az utolsó, nagy szerelem, meg tud kegyelmezni saját úr voltának is: “Szép úr-fajtánk megint találkozik” – írja Csinszkához (Óh, fajtám vére). Ez ismét nem a történelmi lelkiismeretéből előhívott, egymást és népét faló úr hangja, hanem az alázatban magára találó magyaré. Máskor pedig a magához hasonló, “nádorválasztó kisúr”-fajták közt lel szövetségesekre, Dózsa György unokájának nevezi magát, _s azonosulni tud népével, a magyarság igazi teherviselőivel, a világháborúban írott, kurucos verseiben például az ágyútölteléknek frontra vezényelt közkatonákkal.

Csanádi közvetlenül a népi irodalom örököse, így közvetve Adyé is, mert a népiek jórészt őt vallották elődjüknek. Csanádi Ady-képe sajátosan alakult, olyasképpen, mint Illyésé. Egy interjúban arról beszél, hogy a kamaszidő “Ady-láza” múltával mások jobban hatottak rá, és példaképei közül elsősorban Babitsot, József Attilát, Illyést említi. Ady hangsúlyozott személyessége, fejedelmi küldetéstudata nem kedvezett Csanádi szemérmesebb, váteszi magatartástól idegenkedő, tárgyiassághoz vonzódó alkatának. Ady szimbolizmusa, a dolgokat termékeny homályba burkoló kifejezésmódja sem előképe az ő pontosan megjelenítő érzékletességének és inkább megnevező, mint sejtető fogalmiságának. Kismester című, ars poetica-értékű epigrammájában alighanem Ady az a “titán”, akinek nem szeret-_ne “paródiája” lenni, mint némely kortársa. Nem a “titán” ellen, hanem a titán “paródiája” – értsd: torz utánzata – ellen tiltakozik.

Csanádi kálvinista neveltetést kapott, akárcsak Ady. Szülőföldje, a Vértes déli tövében elterülő Zámoly, a partiumi Adyéhoz hasonlóan peremvidék a török időkben. Az oszmán hódoltság északi széle a létért folytatott küzdelem színtere, ahol a katolikus Illyés szerint is “magyarabb” hit, a kálvinizmus a Habsburg-hatalommal dacolva vetette meg lábát. A “két vad pogány” között itt védte meg hitét és becsületét a közösség, amelyből származik a költő.

Csanádi egységesebbnek látja a közösséget, mint Ady, de az összetartozás tudatát ő is csak a múltba vetítve tudja felmutatni. Azért fordul a múltba, hogy példát adjon a jelennek és a jövőnek. A magyar falu népe magára talált, amikor prédikátora anyanyelvén szólította meg a hajdani templomban. A vallási reformnak egyebek mellett a magyar nyelvű kultúrát köszönhetjük. A reformáció magyarságot adott a magyarnak. Szigorú, ószövetségi szellemével erkölcseiben vértezte föl a közösséget. Erre van szüksége égetően a modern kor emberének. A hazai protestantizmusban különös jelentősége van annak, hogy a magyarság és az etikai szigorúság ugyanazon szellemi áramlattal kapott éltető nedveket a történelmi aszályban, a legnagyobb romlás idején. Nemcsak Erdélyben, nemcsak a török hódoltsági területek viszonylag védett városaiban, hanem másutt is – például Zámolyon.

Vázlat a szülőföldről című írásában a költő így emlékezik meg református neveltetéséről: “Nekem még legalább tanították az iskolában, hogy volt Zámolynak (1680 táján) egy gályarabságból szabadult prédikátora, Alistáli György nevű.” Reformátussága – mint hazánkban még sokaknak (például az anyai részről református örökséget magáénak valló, egyébként katolikus Illyés Gyulának is) – nemcsak a hitbeli hovatartozást, hanem a szabadságharcos törekvésekkel összeforrt nemzeti hagyományt is jelenti. A kálvinizmus Csanádinak elsősorban protestálás, Adyval mondva: vétó. És egyfajta “kuruc” hagyomány, amely nemcsak a költő szülőföldjén, Zámolyon, hanem az ország más régióiban is élt, főként Kelet-Magyarországon és Erdélyben. A Felső-Tisza mentén nevelkedett Móricz Zsigmond így ír errtt Móricz Zsigmond így ír errfaluban mindenki református volt, s ez még fontosabb, mint az, hogy tiszta magyarok. A vallásközösség általában lelki közösséget teremt, de _a kálvinistáknál talán még inkább, mint más felekezeteknél. A kálvinista ugyanis nem vallásos, semmi hajlama a bigottériára, vagyis nem él egyházi szervezettségben. Ellenben nagyra tartja azt, hogy ő mint kálvinista, szabad gondolkodó, és jogosultnak tartja magát Istennel, emberrel szemben valami független, szembeszálló és dölyfös magatartásra.”

Ez a konokság és szabad gondolkodás – sőt az Adyra oly jellemző “dölyfösség” is – érvényes Csanádira. És ha ehhez vesszük még egy pregnáns tulajdonságát, a puritánságot, akkor teljességében feltárul előttünk, mit is jelent neki ez az örökség. A “Nádfödeles pajta, sár-alkotmány” nemcsak a szegénység büszke vállalását jelképezi versében, hanem ízlésvilágát is érinti: az egyszerű, sallangtalan, mégis igényes stílust, amely tartalmasabb és nemesebb számos tetszetős, cifra külsőségnél. Az egyszerűség önmagában nem erény. Nagy László joggal utasította vissza azokat a támadásokat, amelyekkel egyszerűségből akarták kioktatni. Csanádi puritánsága nem művészi szegényesség, legkevésbé a Petőfi-népdalok utánzóinak együgyűsége. Méltóság jellemzi, tisztaság, rend és választékosság. Mint a régi prédikátorokéban, morális erély van szavaiban, melyek a falusi református templomok fehérre meszelt vályogfalai közt hangzottak fel egykor.

Szívesen eleveníti fel a nyelvújítástól érintetlenül maradt nyelvi régiséget, mely (részben) a Károlyi-féle bibliafordításra és Szenczi Molnár zsoltárátdolgozásaira utal. Fordulatai erre vallanak: “e szent helyre feljöttek”; “szomjúhozva itták / próféták mit hirdettek”; “hadak tengerében / rút sajka, törékeny”; ő árváit Isten / vezérelvén hitben” – és így tovább. A szokványostól eltérő szórend megkülönböztető sajátsága stílusának.

Csanádi ritkán s többnyire visszafogottan vall magyarságáról. Tisztában van azzal, hogy mennyire másképpen kell a hagyományhoz nyúlnia, ha méltó akar lenni a hazai költészet egyik legnagyobb és legnehezebb örökségéhez, Ady magyarságverseihez. Az Egy hajdani templomra szerencsés pillanat: ez az a mű, amelyben teljes értékűen meg tudja szólítani népét és nemzetét: “Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság.” Szóhasználata nem leszűkítő vagy kirekesztő, hanem demokratikus: mindenkire érvényes, aki vállalja magyarságát. A költő és népe, illetve nemzete közt a modern időkben ritkán jön létre olyan szoros kapcsolat, hogy ez a megszólítás érvényes legyen. A költő kivételesen jól működő stílusérzéke kellett ahhoz, hogy helyreálljon ez a közvetlenség.

Csanádi szülőfaluja, Zámoly temetőjében egy Árpád-kori templom falmaradványa emlékeztet a nemzeti múltra. Nem a gyerekkora óta oly sokszor látott romtemplomról szól a vers. Maradványaiból ítélve a zámolyi templom nem nádfödeles sáralkotmány volt, hanem kőtemplom. S nem a reformáció idejéből: korábbi évszázadokból származik. Ám ez a sok évszázados töredék mégis hozzájárulhatott a költemény keletkezéséhez. Már ifjúkori versében, a negyvenes évek elején írt Zámoly fölöttben felbukkan. Így hangzik mottója: “A zámolyi temető dombján régesrégi kőfal meredez, – templom romja talán.” A hagyomány szerint itt vakították meg _a zendülők Pétert, a második királyt, mondván: “Számolj, Péter, bűneidért!” A monda szerint innen ered a falu neve. Hogyne foglalkoztatta volna a történelem, helytörténet, a néphagyomány és a művészetek iránt oly fogékony költő képzeletét ez a rom. Régiségével csakúgy, mint titokzatosságával, mely évszázadok óta oly sokszor megmozgatta a zámolyiak képzeletét. Az 1975-ös Összegyűjtött versekben látható is a rom fényképe a szerző saját felvételében.

Csanádi mintha kibontaná, értelmezné a maga módján Ady tételét: nem a templom ad otthont a híveknek, hanem a hívők teszik otthonukká a szentegyházat. Szülőfalujában _a nép hite tartja fenn az elpusztult gyülekezőhely emlékét, a megmaradás jelképét, a “hajdani templomot”. A közös emlékezés egyben tartja a közösséget. A gályarabságba hurcolt prédikátorok önfeláldozó igehirdetéséről, illetve az általuk összekovácsolódott kis közösségek, a hívek egymásrautaltságáról és erkölcsi mentsváráról beszél, amikor Isten legszerényebb hajlékát idézi fel a régi időkből. A pozsonyi törvényszék 1674-ben rendezte meg több száz protestáns prédikátor perét, mely gályarabper néven vált hírhedtté. A csaknem másfél évszázada tartó protestánsüldözésnek ez a betetőzése, de nem az utolsó mozzanata. A gyarló építmény nem építészeti értékével, hanem a benne gyülekező sokaság, az erős tábor hite és összetartása révén lehetett erős vár, “Bástya és Bátorság”. A jelképes szavakon Luther imádsága hallik át, az Erős várunk az Isten. (Megjegyzem, a bátorság szó jelentése régen gazdagabb volt, mint ma: biztonságot is értettek rajta. 1848. március 15-én Közbátorsági Bizottmány néven állt fel Petőfi részvételével az első forradalmi bizottság.) Az egykori, paticsfalú templomocska nem hasonlít a büszke dómokra, katedrálisokra. Ez csupán “puszta négy fal, tapasztott, / tojáshéj, akárki melyet földbe taposhat”.

Nem a hazai művészet valamelyik rejtett vagy elhanyagolt esztétikai értékére mutat rá a költő, ahogy azt sokszor megteszi majd nyolc-tíz évvel később az Írott képek ciklus verseiben. Az a költő nyilatkozik az Egy hajdani templomra című költeményben, akinek a külsőséges csillogásnál fontosabb a templom közösségmegtartó rendeltetése és elképzelt szellemi elődje, a hajdani igehirdető. A prédikátor példájának felmutatása révén a vers közvetve ars poeticának (is) tekinthető. Nem “Ántikrisztus-nyája pilises tar papok” miséztek-litániáztak itt, hanem az üldöztetést vállaló “toprongyos prédikátor” szólt “hatalmas szóval” a híveihez. Az “ántikrisztusi” nyáj említése és a katolikus szerzetesrendekre utaló kép a korai protestantizmus szótárából való. A hazánkban működő szerzetesrendekkel nem szeretnék igazságtalan lenni – történelmi érdemeik mindnyájunk számára ismeretesek. De tény, hogy a protestantizmus jórészt a világi hatalom gyakorlásában, a népnyúzó adóztatásban, a fényűzésben és a tobzódásban mértéktelenné vált egyház vétkei miatt terjedt el hazánkban, akárcsak más országokban. Nálunk ez együtt járt a Habsburg-ellenességgel, _a függetlenségért vívott harccal. A drága templomok építése óriási súlyt rakott a török betörésekkel és katonai terhekkel sanyargatott jobbágyságra. A szegények méltán érezhették, hogy a gazdag díszítés nem az ő vallásos érzéseiket fejezi ki, hanem az aranyozott palástot öltő papokét, püspökökét meg a földesúrét. Nem érezték otthonuknak. A “hajdani templom” viszont, amelyre a naiv festmény utal az 1989-es verseskönyv födelén, az övék volt. Nyomtalanul elenyészett már, csak a helybeliek emlékezete őrizte meg. Szelleme azonban, amely otthonos volt benne a vallási türelmetlenség évszázadai s a történelem további megpróbáltatásai során, tovább élhet a lelkekben.

Érdemes egy pillantást vetni arra a képre, amely az Egy hajdani templomra című verseskönyv címlapján látható. Az 1989-es kötet, a válogatott és kiadatlan verseket tartalmazó könyv fedelét Wathay Ferenc 1603 táján festett illusztrációja díszíti. A képen szerény templomocska emelkedik a dombtetőn, hátterében falu lángol, az előtérben meztelenre vetkőztetett és lefejezett keresztény halott hever, mellette vértől vöröslő patak kanyarog. Az előtérben egy lovas katona felajzott nyíllal üldöz egy bocskoros jobbágyot, akinek csak futva menekülő lába látható a naiv eszközökkel megfestett, de kifejezően és nagyvonalúan komponált képen. A festő mindössze három emberalakkal érzékelteti az országos dúlást. _A mesterség kiváló ismerőjeként Csanádi máskor is szívesen hivatkozik az akadémizmus szellemétől érintetlen műkedvelők alkotásaira.

A külsőre igénytelen templomnak épp a kicsisége, törékenysége ihlette meg Csanádit. Nem tudhatjuk, hogy a kész vershez keresett illusztrációt a magyar képzőművészeti régiségben, vagy a kép ihlette a költemény megírására. A jelenet arra utal, hogy a festmény alapján írta versét – “harsant égő portán / tatár ló vonítása” –, de más részletek arra intenek, hogy a vers nem tapad szorosan a képhez. A “tatár” – pogány – lovas említésével szándékosan egybemosódik a tatárjárás és a törökdúlás; török, tatár a népnyelvben is együtt említtetik. A kis templom nem “nádfödeles pajta”: tetejét cserép borítja. A torony csúcsán és a hajó két sarkán pedig kereszt látható: Wathay katolikus templomot festett. Csanádi nem tulajdonít ennek jelentőséget, mert a templomban menedéket kereső népre és prédikátorára összpontosít. A közösségi érzés érdekli, mely a “nyájat” egy akolba tereli. Nem a kereszt, a csillag vagy a kakas határozza meg, hogy otthonra talál-e a nép, hanem a “pásztor”. A protestálás fontosabb a költőnek, mint a felekezeti kánon. S a tartás, mely olyannyira lételeme a hazai reformátusságnak. A “helvét tan” egyértelműen a kálvinizmusra vonatkozik. A “zsidók jaja” az Ószövetséget előtérbe helyező reformációra utal, ugyanakkor a zsidó nép szenvedéseit is elibénk idézi. Költőink szívesen hasonlították népünket _a zsidósághoz a török idők óta. Egy XVII. századi protestáns író, Felvinczi Sándor rokonságot vélt kimutatni a magyar és a zsidó nép sorsa között. “…Miként egy régi, bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta / Keresvén zsidókkal atyafiságunk” – idézi föl szellemét Ady ugyancsak A szétszóródás előttben. A “Templom”, az Isten háza a magyar nép közös otthona, ahogy a zsidóké a Sion-hegyen álló jeruzsálemi templom. A hit és a nemzet közös jelképe. A Sion-hegy templomát sokszor lerombolták az évszázadok során, de megsemmisíteni sosem tudták. Ady és Csanádi számára egyformán fontos ez a hagyomány.

Németh László írja Tolsztojról 1929-es cikkében: “A vallásban Dosztojevszkij és ő teszik oda az ékezetet, ahova tenni kell: nem a hitre, hanem a vallásos érzésre. […] A vallás neki nem az értelem halálugrása, hanem egy élet fölötti szellemi tendencia elismerése.” _A vallás által képviselt szellemi, erkölcsi erőt Csanádi is a nép életére vetíti, noha ő vélhetően kevésbé hívő, mint Tolsztoj; a református hagyományban a közösségi, az erkölcsi _értéket nézi. A Tolsztojtól nem idegen “narodnikság” hallatára is hideglelést kapott, miközben szíve mindig a nép szabadságküzdelmeivel dobbant egy ütemre. (Az eredetileg nemes csengésű narodnik szó nálunk sokáig gúnynévként csattant a népi írókon.) Az 1945-től 1989-ig tartó korszakban, amikor a vallásgyakorlást és a vallásos hitvallást üldözték vagy korlátozták, a vallásosságnak ez a módja érvényesült: a hitből az érdekek fölé emelt erkölcsi meggyőződés maradt meg.

Formaművészet

A költemény formaművészeti remeklés. A rímes-ütemhangsúlyos verselésnek egy olyan bonyolult változatát alkalmazza, amilyet Balassi, majd az ő nyomán a kuruc költészet is használt. Az A A B B A rímképletű szakaszok változó szótagszámú sorokból állnak, 13, 13, 6, 6, 7 szótagos megoszlásban. Érdekes a sorok tagolódása: a tizenhármasok rendszerint 6, 7 szótagú egységekre bonthatók, s akár egybeírt rímtelen soroknak is tekinthetők. Unalmas kattogás nem rontja az igényes formát: majdnem minden versszakban találunk soráthajlást, melyben diszkréten megbújik a rím – például: “gátakat sodort már / válaszul a zsoltár”; “hadak tengerében / rút sajka, törékeny”; “ő árváit Isten / vezérelvén hitben”. A kiegyensúlyozott, nyugodt léptű tizenhármasokat szaggatottabb, nyugtalanabb, gyakoribb rímekkel csendülő rövidebb sorok követik, s a záró sorok a tizenhármasokra visszaütő rímeikkel kerekre zárják a strófák zenei egységeit. A betűrímek, szó eleji rímek is funkcionálnak – kiemelik az összetartozó fogalmakat: áldott áhitatra; sarcát sínylők; szakadozva, szabadulva; tilalmas tanítása; pőre – pápás – pilises – papokra. A rendre megcsendülő alliterációk közül kiemelkedik a két nagybetűs szó egybezengetése: Bástya és Bátorság. A rímek közt bravúrrímek is akadnak: sodort már – zsoltár; prédikátor – erős tábor; toportyán – égő portán. A “kancsal rím” külön figyelmet érdemel: tapasztott – taposhat.

A költemény méltóságot és plebejus öntudatból táplált erőt éreztet. Nyelve ünnepélyességében is demokratikus. A mű a XVI–XVII. századi prédikátorköltők, Magyari István, Bornemisza Péter, sőt a korábbiak, Apáti Ferenc, Szkárosi Horvát András és Sztárai Mihály verseire utal, itt-ott idézi is őket. De merít a XVII. századi zsoltárfordításokból és _a Papvilág Magyarországon vagy a Rab prédikátorok éneke című, ismeretlen szerzőjű költeményekből is. Az Egy hajdani templomra soraiban esztétikai magasztosság, egyszerűbben szólva magasság érzékelhető. Méltán válhatna ez a mű a magyar reformátusok kedvelt énekévé. S elfoglalhatná helyét nemzeti jelképeink sorában, mint a Boldogasszony anyánk, _a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal, A föl-földobott kő, a Hazám vagy a Haza a magasban.

Csanádi emlékezését az örökség tisztelete s a megrendültség táplálja. Példázat ez is, mint oly sok más Csanádi-vers. Mint Illyés nagy költeménye, A reformáció emlékműve előtt, ez is óda, – óda a reformációhoz. Az Illyés-vers remekbe szabott gondolati költemény egy emlékmű – egy szoboregyüttes – örvén, Csanádié pedig maga emlékmű vers voltában. _Illyés a drámai jambus roppant gondolati folyamában sodortatja előre érzelmeit, Csanádi pedig a zsoltáros énekhang szépségére s a forma ötvösművészi remeklésére bízza művét, noha a képalkotásban a vers majdnem eszköztelen. Az utolsó előtti szakasz intelmében csúcsosodik ki a vers (a záró versszak a zenei-hangulati lezárást szolgálja):