ÁGH ISTVÁN

Tünemény

 

Csupán a hely, a Kígyó utca édes

krémillata maradt oly valóságos,

hogy legalább hiánya visszatérjen

annak, ki delejével elvarázsolt,

és fölkavart olyan valószinűtlen

ábrándot, hogy már a tükörképünkkel

egyesültünk, s azt képzeltem naivan,

majd az a Kleopátra is enyém lesz,

de ahogy minden nőben őt akartam,

egyre messzebb, hasonmásához képest

fogyatkozott, s elveszett egy lotyóban,

és álmodni is képtelenség róla,

ha nem tudom, kicsoda és milyen volt,

s volt-e, ha nincs mivel azonosítsam

arcát, alakját, bár nem az a fontos,

inkább a jelenésből vetett szikra,

mely idebenn horgas őrlángot gyújtott,

nehogy az emlékezés kialudjon.

 

 

Áttűnések

 

E terasz múltja nemcsak azért furcsa

mert ismeretlen sötét helyiségek

fedele volt, fehér kerti bútorral,

s mikor vasárnap délután betértem

nem éppen a Gellért szállóhoz illő

viseletben, sörözni evés nélkül,

s megtudhattam, miként szokás kinézni

valakit, míg a rendelést kihozzák

annak, aki kamaszként lenne férfi,

pedig csak messze zajló búcsunk napját,

a nélkülözött poros mulatságot

akartam ünnepelni egy pohárral,

s italom fogytán lassan elkezdődött

valami más, akkor beláthatatlan

életveszély, és már azon az őszön

megismerhettem, mi bújt meg alattam,

ki hitte volna, hogy majd sebesülten

az alatt fekszem, ami fölött ültem.

 

 

Második árvaságom

 

Most mondom el, a budapesti fények

első élményét, talán van szavam rá,

hogy a vidéki kisgyerek mit érzett,

micsoda félelmes bizonytalanság

fogta el, mikor csodálkozott éppen

a földig érő világmindenségen,

mert alattam eget még sose láttam,

a svábhegyi ablaktól az Alföld

sötétségében múlt ki csillogása,

más csillagképek rendeződtek háztömb

és park szerint, a mennybolt félhomályos

selymén a hold, vasrudon égő lámpa

sütött, mintha én is fordított űrben

állnék, a felhő szárnyába fogózva

vettem észre, hogy hova is kerültem,

olyan magamra hagyott sose voltam,

bár ott lakott valahol a testvérem

a csillámló kristályok egyikében.

 

 

Beavatás

 

Én annyira szerettem ezt a várost,

még füstje, s az a csípős téli szénszag

is jól esett, talán mert minden áron

pesti akartam lenni, s némi vígaszt

nyujtott az is a multamért cserébe,

ha egy véletlen fogat fölidézte

lovainkat, hát még ha ott is ültem

a stráfkocsin harsány fuvarosokkal,

mint a tüzelő aggodalmas őre,

s mintha az egész teherpályaudvar

szenét húznák a heréltek utánunk,

nekinyujtóztak, s nagy vasalt patájuk

csattogását visszhangozta az utca,

elpirultak a nők, amerre jártunk,

elfogyott annyi fröccs, amennyi kocsma

sorra került, úgy ittak már szokásból,

hogy egyre nagyobb urak lettek, én meg

valami régi szorongástól félszeg.

 

 

 

 

 

APÁTI MIKLÓS

Imamondatok

Csontváry Kosztka Tivadar szövegtöredékeire, Nagy László verssorai

 

Az élőkről

 

Isten előtt mindenki egyenlő.

De nincs két ember, aki előtt

Azonos arcú, s kegyű Isten áll.

 

Mikorra lesz az ámulóból

Tenni kész személy?

Mikor dől el: ki lesz,

Ki alkot, s ki, aki csak él?

 

Az idő, a híg óceán

Nem ámul, s nem árulkodik.

Múlatlanul végzi a dolgát.

Most is, és megint.

 

Lesz, ki a habjaiba hány,

S lesz, ki erre is legyint.

 

Isten minket egyenlőnek tekint.

Mindaddig, míg élünk.

 

Vagyunk. Nem eléggé s nem itt.

 

A kételyek fölött

 

Bárhonnan zúdul

Rám és hazámra

A végső, mocskos ár,

A másik vízözön,

Bizton tudom:

Lesz egy bérc, ahol

A nemzet megmarad

A másik jövőig.

 

Isten szándéka az, hogy tömörödve,

Együtt időzve dús energiává

Gyűljön föl bennünk

A nemzeti érzés.

Lehetünk maggá, de a földé is leszünk,

S kezdünk újra lenni máris odalent.

 

Hogy belőlünk mi szökik szárba,

S hogy mit rejtett belénk az Úr,

Uraim, Önök is eldönthetik.

Magam rég tudom.

 

Magasba emelt fej

 

Méltóságot az ad,

Ha feltör benned

A világmozdító akarat,

Ami nem más, mint

A természeti erők

Egyénre mért

Kinyilatkozása.

 

Ekkor már nem hat

A köznapi való.

A felmagasztosult géniuszt

Egyetlen feladat köti:

értse meg sorsát, s a sorsa:

lássa át, s megértse

Isten rendelését.

 

Mert elrendeltetés,

Hogy az emberi faj

Hívő legyen, s megértse

Magasba emelt feje

A kinyilatkozást.

 

Ezért:

Szeresd a földet, Istenre gondolva

Kapáld a plántát, s a csöpp növénység

Reád majd szeretettel gondol.

 

Tápláld, s ő téged táplálni fog.

Az éhező barom hozzád simul,

Ha enni kézből adsz neki.

Hóhullás után a madárcsapat

Dallal köszönné kiszórt magod.

 

Adj ételt hát a szegényeknek is,

Ők vagyontalanok, de tőlük

Kapod meg méltóságodat.

 

Gigászi, vörös szemgolyó

 

Legyen világosság! És lett, s én láttam.

És lőn sötétség. S én: LÁTTAM.

E mély éj hozta föl álmom a Szépről,

Újnak láttam újra az égbolt csillagait,

Újnak a Holdat, a Napot.

Ekkora álom nélkül talán

A Teremtő se álmodta volna meg

Ezt a világot.

 

Erőm Tőle kaptam.

Értésemre adta:

Nélküle hiába akarnék

Alkotni gigászit.

 

Szemgolyóm bevörösödve,

Magam elpirulnék,

Szürke álmomból

Szégyenkezésem

Riasztana fel.

 

Isten szörnyetegei

 

Szereink mákonya kábít,

Nem a Nap.

Útszélről szedett

Fénylő köveket

Akasztunk nyakunkba,

Ékesnek mutatva magunk.

Egymást tiporjuk értük,

 

Vérünket adjuk

A titkos társulatokért.

Istent tagadók örömére

Rikoltozva támolyogunk.

Biblikus szókkal

Hitegetjük magunk:

“Nem a mi dolgunk

tudni az időket!”

 

Sodródunk, be a háborúba.

 

A lámpa mind kigyúl

 

Tévelyeghet a mai ember,

Ha nem tudja, hol van önhatára,

Ha megtéveszti az, ami nem kell,

Ha útját nem látja lámpa.

 

Nem a nagyhatalmak

Anyagi erői

A világ urai,

Hanem az isteni szellem.

 

Billen a láthatár

 

“…tovább kellett adnom, hogy ebben az

évben

a magyar fajtulajdonsága kifog

domborodni

presztízséje szellemi ereje meg fog

újhodni.

Csak az itt lemondottak után tört ki a

Háború, de ez sem minden összeköttetés

nélkül történt de ezekre itt ez időszerint

nem terjeszkedem ki. Csupán levonom

az eddigiekből a tanulságot és kinyílat

kosztatom az egész világ előtt azt, hogy

az embernek differenciáit – az agyba főbe

veréssel nem bírjuk megoldani. Ezt

nekünk a sorsra kellene bízni, és a sorsban

megnyugodni.”

“Nem vagyok szabad kőműves a város

velem szóba sem áll. Ezért kérem

a kormány erkölcsi hatalmának latba

vetését, hogy ez a dolog felszínre

kerüljön s küzdjön az ember fejlődéséért

azzal az erővel a mellyel a teljesítmény

létre jött.”

 

Akkor itt húzzunk egy vonalat.

Nézzük meg azt, ki maga maradt.

 

Vigyázat, itt jön

 

Állok remetének,

abból lesz az ének.

Elhagyom e házat,

néhány szobáját.

Kezdheti a lélek

önárulását

vagy hajléktalanságát.

 

Szabott időmből

ami még hátravan,

jól kell hasznosítani:

még el kell a romjaim

takarítani.

Ennyi időm volt

tanulni és aztán

tudásom a fényről

továbbítani.

 

Végső óhajom szinte semennyi:

“Hinni taníts, Uram,

kérni taníts.”

 

Ha kell összegezni:

hinni megtanultam,

tudom, hogy mi van,

s mi az, ami nincsen.

Kéretik engem is

szeretni itten.

 

Figyelem! beszél

 

Nincs mit, művésztársak, kikísérletezni:

utcai lámpáink, a fogyó gyertyaszál,

temetők mécslángja nappal nem ér semmit.

Teremtve alkotni a Nap útján lehet.

Ami e világban kedvet, gyönyört adhat,

az a festeni képes lángész tervezése,

rajzos vonalait, erős kontúrjait,

alkotó erejét a Nap fényétől nyerte.

Maradjunk hát mi is ennél az erőnél,

Isten jóságából ne lehessen üzlet.

 

Vagyonát, ki meri, megszerezheti.

A túl magasra nőtt fát egy vihar kidöntheti,

s az kinek erszénye duzzadóan teli,

annak a szegénység a réme,

álmában csillan meg

a betörő pengéje.

 

Ha ellankad a fölrepítő ihlet,

tanítóhoz fordulj, sohase máshoz,

ne a dohányhoz, ne a pohárhoz.

Jóllakott sas a Naphoz nem közelít.

 

Sivatagi korban

 

Az anyák még valódiak talán,

de kórházgyár szüli meg és az neveli föl

cumis üvegekkel gyermekeiket.

Gyár csinálja immár a tejet is.

 

Termi magának a kínt

 

Nem kell, hogy beleüssük

mindenbe az orrunk,

erre valók a kutyák.

A veréb se arra van,

hogy megénekelje

a fülemülék dalát.

 

Hatvan ökörnek egy a pásztora.

Bemehet a házba egy hótiszta liba.

 

Akolban hálhat az ökrök pásztora.

Számolni nem tud. Eljuthat bárhova?

 

Viharban ázhat csillagok pásztora.

Számol és számít, nincs túl jó sora.

 

Egy szűkre szabott térben

De a világraszóló bontakozásban

Elénk állnak a tilalomfák.

 

Itt már nem használ

Semmilyen protekció,

Hatalmi, anyagi erő:

 

Isten lámpása elé kell állnunk

 

 

 

 

 

 

MARSALL LÁSZLÓ

Kis Magyar medence

Ady Endre emlékére

 

Mindig lesznek itt bűnbakok,

hazárd országolók, eltengő

gatyátlan becsapottak,

bőséges jószággal eltelők,

“a jég hátán is megélünk”

zagyva elméjű reménykedői

zsigeri tapasztalásnak.

 

Mindig lesznek itt áltató bízók,

“ha már egyezeréve vagyunk,

itt gyökeredzünk ezután is”.

Jöjjön bár ide basás akárki,

meggebedez vagy kezesedik,

szóban s tettben a holnap fiai,

rajuk röpte megtizedeltetik.

 

Mindig lesznek itt álcás

kotlói kisezernyi tojásnak;

zárt égboltjuk a meszes héj

s a fehérje: apadó Hold,

s duzzad, kitör a csíra-lényecske,

tétova tán, mint apja meg anyja,

szopni akar “hol az emlő”?

 

Mindig lesznek itt nagy sírások,

“Hu-ár-jus” radai rossebek,

bomlásukban is figurálódva:

új nyelvi ásó-, meg kapacitás,

ki-, és berajzásban kavarogni:

sokféle nyelvi hadargás,

babiloni káosz, démotikus írás.

 

Lehet szomorú a hazai jós,

örvendezhet az asztronauta.

 

 

Az ördöngős ál-madrigálja

 

Állóhelyzet – térdepelek

Ülőhelyzet – fejen állok

ha hasalok – nem vedelek

hanyatt fekve irigálok.

Test-ügyleti kény-hülyeség

vonzza lényem – jön Tóbiás

– drogos kobak hótt üresség

tántorgás meg alvajárás,

“én Máltában sose jártam

agyam helyén két Úr fészkel

egyikőjük fejen állva

üldögél de sose térdel –

A másikuk ventillátor

– kavarog az elme-fészek –

most mászol alá a fáról

még lazák az alkatrészek.

 

Magáról beszél vagy rólam

Atlantiszról épp idejő

Rózsakertet húz alólam

szép habókos ápolónő

térdepelek – álló helyzet

ülni félszség – fejen állok

Törzsem alatt vén kerevet

ürdüng-hangon prédikálok,

Ahol már a vita – vitás

hátrafelé néhány évvel

rég megszűnt a testápolás

– jelzi rég halott Tóbiás –

a fejfáján három T-vel.

 

 

Az Anyaős vajúdása

 

Zuhan

fölül marad

az Ég a Hold a Nap

Zuhan

se Ég se Hold se Nap

ős torma gyökere alatt

Zuhan

áttörve holtakra hulló

halottakat

préselt kőfalakat

senki se mondja

“Senki se vagy

se Mi-Ti-Ők se Magad”

Zuhan

fekete Mag

a bennerekedt

szuszt – valaki mondja –

“elviseled

fújd ki robbanó magadat”

reped szakad

nyomásos nyomora

abbamarad

Egyetlen Porcikád Se Tiéd

lappadó anyaméh

se Ti se Mi csak Ő

új Nap új Hold új Ég

magát

világra ordító csecsemő

 

 

 

 

 

KOZMA LÁSZLÓ

Hétfő

 

– Jézus, fogadd el a harminc ezüstöt.

Ha te nem teszed, más majd elteszi

Valaki, a tanítványok közül.

Hívni sem kell, jönni fog magától,Tettét szépen meg is indokolja.

Ahogy surran – hallod lépteit?

Nem számít, hogy veled nyúl a tálba,

Elárul, ha csókol s átölel.

Isten fia, emberek barátja

Te mondod, hogy ismered az embert?

Többet ér a gyémántnak karátja

Mint az igéd tiszta ragyogása.

Isten fia, így mondod – meglehet,

Igazol a tett, cselekedet

Ahogy a fát jól termő gyümölcse.

Csak azt felejted: mi vagyunk a törvény

A szavaidra mi ütünk pecsétet

Meg kell halnod, hogyha meg nem érted.

Fizetünk is: nem kell vesztegetned,

Bólints akár, ne mozdítsd a nyelved.

Hisz ismerünk: többet ér hallgatásod

Mintha léhán csak fecsegnek mások.

Ma hétfő van. Tegnap volt vasárnap.

Ne tévesszenek meg a pálmaágak.

Ki tegnap dicsért, holnap megtagad,

Zöld ág helyett majd követ ragad.

A meggyőződés propaganda csak,

Egy szó kell, hogy megváltozzanak.

Ez vagyonát, az állását félti,

S már Kajafás bölcsességét dicséri.

S hogy igazolja végül önmagát

Átkozódva, dühvel törne rád.

Mert a tömeg olyan, mint a gyermek

Kit cukorral s pofonnal vezetnek.

Pásztor lennél, s báránya Istennek?

Leszel, kit a pusztába kivernek.

Kajafás ma kedvedet kereste

És vacsorára vár csütörtök este.

Kérését vedd megtiszteltetésnek

Ne mulaszd el hívását – kérve kérlek.

Kettesben majd megbeszélhetnétek

Mi a megváltás, mi az ember-vétek.

Fehér asztalnál tisztázhattok mindent –

Szolgáld őt, és így szolgáld az Istent.

Ihatsz bort, békétek áldomását –

Arasd le a dicsőség kalászát.

Ő hatalmas, kérhetsz tőle bármit –

“És kiáltott és meghasadt a kárpit.”

 

 

Tamás

 

Megidézlek – látni akarlak!

Ha keresztfán, ha szenvedőnek, annak.

Sebeidet inkább nem hiszem

Ne csak lelked érintse szivem.

Nemcsak ahogy bor színébe olvad

Azt láthassam, a testi valódat.

Ne szellőként kínálj csak nyugalmat

Halljam, ahogy prédikál az ajkad.

Hangodban zeng a mindenség húrja

Halljam, ahogy megszólítasz újra.

Vigaszt nyerjen az emberi végzet

Halljam újra a Hegyi beszédet.

Lássam, ahogy elcsitul szavadra

A hullámzás, az őrült vész haragja.

Tükröződsz a tengerek ölében

És a forrás apró fénykörében.

A kereszted roskasztja a vállam

S az vagy, kiben nyugalmat találtam.

Mert te vagy a társtalanok társa

Megcsillansz, mint lelkem ragyogása.

A végtelen égbolt lángolása

S a szemében őriz egy bogárka.

Szelíd völgy és fölötte a vad szirt

Amelyen a felleged aranylik.

A hatalmas fenyő csak egy pálca

S vagy az apró fűszál suhogása.

Az a zúgás, melyet kelt a szélben

Betölti szívünket észrevétlen.

Ahogy szóltál, elém hoz az emlék

És te vagy a szüntelen jelenlét.

S ha nem látlak, megidézlek százszor

Jöjj, mint Kisded, jöjj, mint Pantokrátor.

Nem tölt be már tavasz sem, az ősz sem

S ha érinthetem sebeidet, győztem.

 

 

 

 

 

GÁL ÉVA EMESE

Örök holnap

(Szonettkoszorú)

 

1.

Már szorongatja a torkunkat a vég,

a tudat, hogy az ég is szétomolhat,

bölcsője volt, sírja lesz csillagoknak,

mert ami benne éled, benne ég.

 

Mintha millió ragyogó kereszt

kövezné a végtelen temetőjét,

és köztük botladozna az öröklét,

melybe minden idő beleveszett,

 

s a bolygók, mint az apró rovarok

nyüzsögnék körül a kereszt-napot,

ami élettel csábít, halált érlel,

 

úgy ejti át egymással önmagát

az Isten, az ember, és a világ,

bár a végtelent föl sem érjük ésszel.

 

2.

Bár a végtelent föl sem érjük ésszel,

benne születik minden gondolat,

ami irányt, kiutat tapogat,

s teret hódít mindazzal, amit észlel,

 

mert egyre vonzza. Bűvöli a távlat,

s amit tud, az nem lesz elég soha.

Amíg a mindenség nem otthona,

meg kell vívnia vele a csatákat.

 

Ha vadászzónáját óvja a vad,

ha az eb a kerítésig szabad,

a rengetegből kicsi hazát bérel,

 

s ha többet akar, küzdenie kell

ismeretlen ellenfeleivel.

Elménk mindenben kutatni merészel.

 

3.

Elménk mindenben kutatni merészel,

jogot adott hozzá az értelem,

ami átküzdött évezredeken,

hogy elszámoljon tabuk édenével.

 

Az ember magát már vállalni képes!

Bár tudja, hogy csak kétségekre hág,

le meri vetni azt a glóriát,

ami díszlet a tehetetlenséghez,

 

s a kérdéseket halmozó világhoz,

ahol a végtelen csak véggel átkoz,

mert jövőnkhöz örök múlt sem elég.

 

Hogyan is érné születését tetten

a világ, ha nincs kezdet végtelenben?

Tágul, és egyszer széttörik az ég.

 

4.

Tágul, és egyszer széttörik az ég.

És nem lesz hova hulljanak a részek,

nem vonz, nem taszít se részt, se egészet

semmi, ha nem létezik messzeség,

 

mert levetette testét a világ.

Csak az űr suhan át a pőre csenden,

mint a múlt idő az emlékezetben,

ami lassan felejti el magát.

 

Ó régen nem lesz soha sehol ember,

mikor a vég ütközik végtelennel,

elherdálja mindenét, céltalan,

 

s kiűzi magát a világ magából,

ha alaktalanná szakad a távol,

vagy a mindenség magába zuhan.

 

5.

Ha a mindenség magába zuhan,

elnyeli az élő, teremtett tájat,

piramist, szobrot, verseket, csodákat,

az éltető napot, s az arctalan

 

világ lassan cserben hagyja magát.

Fekete sírba sűrűsödő végzet,

vagy végzetig szakadó hűtlenségek

jellemzik ezt a bolyongó csodát,

 

ami még oly szenvtelenül kereng,

mintha örök lenne benne a rend,

és csak az élet, szerelmek, és álmok

 

hordoznák az elmúlást, és halált.

De egyszer minden visszájára vált.

Menthet-e ember életet, világot?

 

6.

Menthet-e ember életet, világot?

Értelmünk tétje lehet-e egyéb,

mint megóvni az otthon kék egét,

s az örök holnapra virradó álmok

 

ágymelegét a csillaglakta égen?

Lesz-e képes arra az értelem,

hogy túlnőjön teremtő Istenen,

megértse, mi a cél a teremtésben,

 

s uralva eszközét, mentse a célt

világért, emberért, és istenért,

hogy semmisüljön minden talmi átok,

 

és a folytatás végtelen legyen?

Ha nem menthet világot értelem,

mit jelentenek az évmilliárdok?

 

7.

Mit jelentenek az évmilliárdok,

ha minden a pusztulásnak terem?

Halálok között hol a végtelen,

s mi menti az örökkévalóságot

 

ha az idő is úgy függ minden perctől,

mint a ki-be lélegzett levegő,

mert létezés nélkül nincsen idő,

és a végtelen kártyavára megdől?

 

Mintha értelmünk vesztene el minden

csatát ott, ahol már küzdelem sincsen,

a válaszok helyén csak űr fogan,

 

s mert a kétségek hitnél súlyosabbak,

tán üzenetük sincsen a szavaknak,

ha a teremtésnek csak sírja van!

 

8.

Ha a teremtésnek csak sírja van,

s nincs semmi célja ennek a világnak,

délibáb talán? Űrök ellen látszat,

melyben a gondolat kiúttalan?

 

Ha így van, akkor véletlen a lét,

és a legnagyobb véletlen az ember,

akit Isten játékaihoz rendel,

hogy vele veszíthesse mindenét.

 

Ez a mindenség csupán ennyi volna?

Játszma, melynek önfeladás a sorsa?

S mert keresztnél ölelőbb a bilincs,

 

zárt körívekre feszül bolyongása,

hogy ne leljen irányt feltámadásra,

mert a sírján túl folytatása nincs?

 

9.

Ha a sírján túl folytatása nincs,

s értelmetlen az egész világ léte,

vajon ki hívta, s miért hívta létre?

Ember szemébe porszemet ne hints,

 

remélt Isten! Hogyha a képzelet

is alkut kell kössön az elmúlással,

mindent ad, és semmit se nyer magával,

csak hullatja a messzeségeket,

 

akkor nincs miért se földön, se égen

fenséges istenhitében elégjen,

mert lángjának már áldozata sincs!

 

Marad az ember restellt pőresége,

ami kétséget tapos föl az égre:

miért termett meg benne ennyi kincs?

 

10.

Miért termett meg benne ennyi kincs?

Mért érzi végtelen lelkét az ember,

ha nem szállhat szembe a végtelennel,

mert távlataihoz hatalma nincs?

 

Mért tátong bennünk ez a szakadék

anyag s szellem között, amit az élet

oly természetes együttlétben élvez,

áthidalni elménk mégsem elég,

 

hogy léten túlra mentse szellemét?!

Milliárd évig kerenghet az ég,

és csak halálról szólhatnak a versek,

 

ha nem teremt olyan csodát a rím,

ami győz a mindenség kínjain.

Miért ad céltalan életet, lelket?

 

11.

Miért ad céltalan életet, lelket

az Isten a világnak, hogyha nem

folytatható belőle semmi sem?

Miért kényszerít ránk olyan szerelmet,

 

ami eleve halálból fogantan

szüli azt, amit rendre elhagyott?

Mondd, hogyan teremtett gondolatot

a világ, ha bolygása öntudatlan?

 

A kérdőjelek sírhantokra nőnek,

válaszolni nincs arca az időnek,

amíg bizonytalan a létezés.

 

Van-e hát cél, amit ember fölérhet,

vagy vakondként túrja a messzeséget,

ami a megmentéséhez kevés?!

 

12.

Ami a megmentéséhez kevés,

lehet, hogy épp abban többlet az ember,

míg percenként perel a végtelennel,

bár élete halálával egész,

 

mert az öröklét egész nem lehet!

Nem élheti át kezdetét, és végét,

öröm-fájdalom tökéletlenségét,

a cél nélkül is boldog életet,

 

ami mindent a gyermekéért áldoz,

hogy esélye legyen a folytatáshoz,

amelybe múltja, és jelene vész,

 

és mert a család jövője a nemzet,

lelke a kétkedő önismeretnek:

mért játssza, hogy többlet a szenvedés?

 

13.

Mért játssza, hogy többlet a szenvedés

az élet, ha nem mentheti a többlet

időkön túlra arcát az időnek?

A világképet mi zilálja szét?

 

Mit hordoz a vesztés, és fájdalom,

hogyha mélységet nem őriz a távlat?

Mit játszhat meg a lélek önmagának,

ha a világban nincsen tartalom,

 

s minden többlet illúzió marad?

A szavak boltívei omlanak,

s a képzelet sem bírja meg a terhet,

 

mellyel a semmi ránehezedik,

s megfojtja gondolatok titkait,

hogy esélyt se adjon az értelemnek.

 

14.

Hogyha esélyt sem ad az értelemnek,

értelmetlen ez az egész világ?

Hiába égi minden csillagát,

fénye kevés látni, amit teremtett?

 

Hitem, szavam bolyong a glóriádban

Istenem! Amíg élek és halok,

minden tűz áldozata én vagyok,

az ember, ki világában hazátlan,

 

mert bolygók és csillagok sosem éltek,

csak emberben ölsz létet, öröklétet,

ha lelke, értelme nem lesz elég

 

ahhoz, hogy megmentse ezt a világot,

s téged: a teremtő, isteni álmot!

Már szorongatja torkunkat a vég.

 

15.

Már szorongatja torkunkat a vég,

bár a végtelent föl sem érjük ésszel!

Elménk mindenben kutatni merészel:

tágul, és egyszer széttörik az ég,

 

vagy a mindenség magába zuhan.

Menthet-e ember életet, világot?

Mint jelentenek az évmilliárdok,

ha a teremtésnek csak sírja van?

 

S ha a sírján túl folytatása nincs,

miért termett meg benne ennyi kincs,

miért ad céltalan életet, lelket,

 

ami a megmentéséhez kevés,

s mért játssza, hogy többlet a szenvedés,

hogyha esélyt sem ad az értelemnek?

 

 

 

 

 

 

PENCKÓFER JÁNOS

[Szép-Mezopotámiában…]

 

Szép-Mezopotámiában gyötrődhetett így

a csillagjós, a káldeusban elfojtott

költő, a minden idők legművészibb

angyalforgalmából kiharangozódó

nyelvhalálra mikor figyelmeztetett:

kiállt az ezüstreszelékes ég alá, s a

Szarvasnyom megmásulást mutató

jeleiről szólt, amint most ő is megteszi,

merthogy a fájdalomérzékelője sosem

látott angyalkapkodást észlelt, ami

még eddig mindig nemzetek halálát

harangozta ki, s ha nem téved, akkor

most mi következünk; akkor most

mi következünk.

Senki ne csodálkozzon a NASA reggeli

fölényén, mikor mágneses viharok,

spirálködök áramlásáról beszél, s csak úgy

“valamiféle kozmikus költői ihlet-

forrás”-t is megemlít, mint egy letűnt

kultúrából ránk maradt toposzt, egy

naiv-népi jellemzéket, hiszen még a

Szarvasnyom is csak a legutolsó magyar

híradásba kerül be, mintha a meg-

másulásunk nem érintené a nemzet

létét, mintha nem szüleink szavaival

kavarna az angyalvonulás: ÉDES FIAM,

NAGYON KINŐTT MÁR A SZARVAD; NAGYON

KINŐTT MÁR A SZARVAD!

Így lesz, mert így van a titkok kapuján

túli hazában, hol a csillagképek

jövőrajzos jeleiben értelem forog,

s a kihaló arámi tanulságaival, laza

angolt megkerülve édes nyelvünkön

vonul keresztül: így láthatom ezt a

pusztulásról szóló álmot, amit ő mesél,

és így állok majd egyszer én is a

vesztőhelynek, de bölcsőnek is mondott

Szarvasnyom alatt a szarvasnyomokon,

s a régi tűzhely hamuját a számba

fúvó széllel kérem: vétessék le rólam

örök útvesztésem átka; örök út-

vesztésem átka.

 

 

[Fájni fog a táguló világregében]

 

Fájni fog a táguló világregében föl-

ébredve látni Tűz, Levegő, Víz

és Föld elgyengülő hatalma mögött

milyen lázas klónozásban ölt formát

a tagadás, a hét csillag s a velük

egylényegű földi fémek ólomtól az

aranyig építkező igaza hogyan lesz

az átlényegítéses hírművészet

bölcseinek a köve, a XXI. századi

szóalkímia törvényes széptudománya,

regö, és hogyan leszek én magam is,

regö rejtem, regö rejtem, olyan

visszaút-tagadó, mint egykor a

Csodafiú-Szarvas.

Fájni fog az egyik vállamon a Nap,

a másikon a Hold, de fájni fog az

összes húnyó s gyúló csillag együtt

és külön-külön, mert ha már nem

mondom táltosmagánynak ezt a

sorsos félelemközvetítést, ha nem

nevezem sámánörökségnek ezt a

gigabájtokba átmentett kegyesség-

kérést, azért még érezhető lesz e

fájlok újhonfoglaló természete

szerinti lódobogás, regö, Kelettől

Nyugatig, regö rejtem, regö rejtem,

s agancsösvényei kijelzői közt a

Csodafiú-Szarvas.

Az híves patakhoz érve pedig utolér

a fájdalmak fájdalma, mert aki

Sötétet, Fényt magára véve úgy féli

az átalakulást, hogy megáll, és csak áll,

csak áll, hiába veszik célkeresztbe

hírművészek vagy a digitálhálózat

átváltozás-tagadásra programozott

lélekmásai, akkor majd megtudom,

miért a Tűz, Levegő, Víz és Föld

elgyengülő hatalma, miért ez a

rokontalanság, regö, e hazákat

herdálás, regö rejtem, regö rejtem,

s hol keressem, aki megszólaltat,

Csodafiú-Szarvas.

 

 

 

 

 

KONDOR PÉTER

A piéta mozgósítása

 

Gyolcson ázzék át a tér

és tömjén legyen az idő

légtelen

tenyerénél a legenda

tűzze oda

mert másért vezeti

és tudjam miért

csontjai közt

értem a szög

karját a fához el

 

mert három pontért

mire fölütöttük

örüljön a szűz annak

ez önmagában biztos

bennem

új arány

 

merthogy ezüstért adták

és harminc volt-e

honnan tudnám és

osztoztak is lehet

de

e visításra fogott rá

a tegnap

és abból idéző

holnap a jelen

 

merthogy ezüstért adták

és volt-e harminc

honnan tudnám

hisz osztoztak is

lehet

de

e visításra fogott rá

a tegnap

és abból idéz föl

holnap a jelen

 

 

A semmi látnivaló

 

Az emlék a bankár

velem a vihogva szorzó

csak az egész

aki föl nem oszt

mert részem is

ha nyakát jövőre nyújtó

ő becéz

a magamat nélkülem óvó:

“tán mint tömegbalesetnél

nincs ott semmi látnivaló”

 

 

Út

 

Az utolsó szó

lesz az első

őröl hegyet

tengert csapol

kásásodik része

 

az első szó

most utolsó

őröl bennem

belém csapol…

 

s ha első

már az utolsó

rikolt

engem egészre

 

 

 

 

 

FALUSI MÁRTON

Egy joghallgató följegyzései

 

sajognak a tavasz illatai

fény lármázza fel a rügyeket

házfal árnygallérját kihajtani

tér idő közé kiűzetek

 

mivel sorsából senki se hátrál

esők bejáratán kopogok

magadra nem rám esetleg vágynál

harkálycsőr-szignállal reklámozgatok

 

hipózott lomb kicentizett szemek

súrolnak kirakat-ürességet

ha boldog nem szomorú se legyek

szükséglet a virtuális végzet

 

bor nélkül nem telik el az éjjel

józanul ki hihetne nekem

Orpheusz is kocsmaszagban ébred

gatyáján salétrom-szerelem

 

ceruzáim lángolnak a falon

tuják fenyők kilövésre készen

árulásra sincsen ok alkalom

Istené a bűn miénk az éden

 

mindig holnapi viszontlátásra

napról napra mi történhetne velem

sarlóját Kronosz divatba vágja

Nike jellé csorbul pulóveremen

 

vagy élni vagy elaludni nem megy

Playboynyúl-fül-tulipánlevél

szétcsámcsogott dogmákat lihegve

Savigny dühödten jön felém

 

miket hordok össze Uramisten

jogintézmény Begriffspyramide

beszélhetnék berberül ha mit sem

jelent amit Homérosz tanít

 

égboltíny rágózik árnyékommal

ragad cukormentes Wrigley’s chewing gum

megnyúlok világfalánkság koplal

forgatja mentolos ízemet míg van

 

 

Versnek dobsz oda

 

Vége lesz egyszer ennek is,

elhálja jogát a szégyen.

Ismerem, Uram, elveid:

nem kell, hogy én is értsem.

 

Megmutattad az életet,

beismered: ennyi, nem több.

Lázadok csak, nem kérkedek,

nem vagyok gyerek, se felnőtt.

 

Messze még bármely önmagam.

Blendéjét szűkebbre zárom.

Villám az ágon fönnakad,

félrehord szó, kancsal álom.

 

Buborékját kiszáradt száj,

besírnám erjedő könnyem.

Esőt morzsol ma föld, aszály,

levele ha ráncba zörren.

 

Imám falnak pattogtatom.

Galamb száll, repdes, viharzik.

Versnek dobsz oda: szomjazom,

sorról sorra hagysz meghalni.

 

 

Sírásra nyitok

 

megszokta torkodat a bor

orvosi műszert a halál

szobádban sírásra nyitok

közhelynek árulja magát

árverezi versnyi titok

 

amit rejt összekulcsolt kéz

szádon vergődő árva hit

ráncokból időt öl bele

kialvatlan rémálmaid

vérszálú vastag szőttese

 

hóvirággal vakolt asztal

gyertya toporzékol pisszeg

ásitozik falra ájul

áldozótálat nyújt szived

derengést gyűjt alá árnyul

 

fontos lehetsz egy szúnyognak

szűkülő szemednél virraszt

rád melegszik vers falevél

félelemre alvadt viasz

szíved körül megfagy a tér