FODOR MIKLÓS

A néptámasztó hagyomány választása

“A zsidó nép már elérte a célt,

ami felé a nemzetek még úton vannak.”

 

Az európai filozófiában a zsidó nép és vallási hagyománya megkerülhetetlen kérdéskört alkot. Ez egyrészt abból a zavarba ejtő tényből adódik, ami a kereszténység keletkezéséhez tartozik: bár a zsidó hagyományra alapozzák, e nép mégis kizárja magát belőle. A két vallás viszonya ettől kezdve ambivalens: egymáshoz is tartoznak, el is különülnek. A zsidó hagyomány másrészt a kereszténység körébe tartozó archaikus kultúrák lassú identitásvesztése miatt is előtérbe kerül: _a kérdés így merül fel: hogyan lehetséges az, hogy míg más nemzetek elveszítik gyökereiket, a zsidó nép megtartja azt?

Kereszténység, zsidóság és keresztény nemzetek kapcsolata mind a mai napig _mélyen problematikus. E problémát megoldhatatlanná az Auschwitz okozta kulturális seb mélyítette. Nietzsche felkavaró kultúrakritikáját – mely a kereszténységet, a morált, a zsidó vallást és a filozófiát egyaránt életellenességgel vádolta –, illetve az alternatívaként felmutatott görög (és német) pogány létszemléletet a nácizmus torzította politikai cselekvés-meghatározó ideológiává. Ezt az ideológiát mégsem elsősorban a filozófia inspirálta, hanem az a tág léptékű történelmi folyamat, melynek során a társadalomirányítás a földhöz (így a nemzethez is) kötődő nemesség, illetve a szakralitáshoz kötődő papság kezéből a pénzcsinálók kezébe csúszott át. A nagyváros szelleme – mely sem természetre, sem Istenre nem tekint – legyőzte a vidék szellemét. A fokozódó XX. századi antiszemitizmust az táplálta, hogy a legyőzött két rend harsányai a zsidókat e nagyvárosi, győztes szellem képviselőinek tekintették. Mivel a zsidók közül _valóban sokan nagyvároslakók, pénzteremtő tehetségek, bankárok – adódik az általánosítás, mely az előítéletképzésnek elengedhetetlen feltétele. “Mivel a világot immár az uralja, akinek a legtöbb pénze van, s a zsidóknak van – úgymond a legtöbb pénzük, ezért hát ők a világ urai.” Észre kell azonban vennünk a kiáltó ellentmondást: egy ember addig zsidó, amíg ehhez a néphez tartozik, ehhez a néphez tartozni azonban azt jelenti: Isten választottjaként élni az általa rendelt életformát, bármilyen körülmények között. A Biblia azonban – ahol ennek az életformának a szabályait lefektetik – élesen szemben áll a Mammonnal. Akkor most zsidó vagy nem zsidó a bankár, aki üzleti alapon háborút pénzel? A kérdés költői. Ha feltételezzük is, hogy a náci ideológia torz felszíne alatt valamely mély emberi-kulturális sérelem, illetve aggodalom lappang _– mely igazságot akkor már inkább Nietzschénél és Spenglernél kereshetnénk –, azt semmiképpen sem feltételezhetjük, hogy a zsidó népben meg is találtatott e sérelem okozója. A bűnbak, mint mindig, most is az igazi felelős helyett áldoztatott fel. De hát ki a felelős, és mi a bűne? – kérdezhetnénk. Erre azonban csak azt tudom válaszolni, hogy éppen ez a kérdés. Ezt a kérdést szegezi a mellünknek mind a mai napig a nácizmus európai történelmi-kulturális ténye. S ha a kérdésre kielégítő válasszal nem is szolgálhatunk, irányokat mindazonáltal jelezhetünk. Irányokat, kulturális vagy éppen vallási természetű gondokat, melyekről az értelmiség akár vitázhatna is. Ha tudna… De nem tud, mert sérelmei és félelmei gúzsba kötik. A magyar például félti a kultúráját, _s mivel azt gondolja, csak addig értelmes magyarokról beszélni, amíg létezik magyar közösségi – néptámasztó! – kultúra: hát félti a népét. Igaza van? Nézzük meg, magyar táncházakba járnak-e inkább a fiatalok szórakozni, avagy idegen ajkú diszkóba! Látjuk. A szakrális központokban a magyar népnek adatott életformáról, a magyar nép nagy történeteiről folyik-e a tanítás, vagy egy másnem zsidó a bankár, aki üzlezéppontban? Látjuk. A magyarországi vállalatok tulajdonviszonyait most ne is említsük! A magyar iskolákban magyar gyerekeknek milyen mértékben tanítják a magyar archaikus-közösségi – néptámasztó! – kultúrát…? Akkor most erős a magyar vagy gyenge, szabad vagy mégis inkább valamely megfoghatatlan, idegen hatalom gyarmata? De hát mi volna ez a “megfoghatatlan” és “idegen” hatalom? Bajosan mondhatnánk mást róla, mint hogy az USA-ban központosul, és Óriástőke a fedőneve. Az alábbi gondolatmenetek abból a felismerésből születtek, hogy ezen Óriástőke túlzásba vitt szabadságának egyaránt áldozata a kereszténység, az archaikus-természeti-közösségi létszemlélet (a “pogány” nemzetek) és másképpen a zsidóság. Ha tehát egy oldalon állunk, akkor ezt illenék felismerni és tekintetbe venni. A nagy veszteséget egyetlen szóban össze lehet foglalni: szentség. E nélkül elképzelhetetlen hosszú távú és jó élet itt a földön. E három meghatározó európai kulturális tényezőnek szövetséget kellene kötnie, beleérezve egymás sérelmeibe, félelmeibe, újragondolva (sőt egyáltalán átgondolva) egymáshoz fűződő lehetséges viszonyaikat – felismerve a közös ellenfelet. Az első lépések megtételére talán éppen a józan, de szenvedélyesen életszerető filozófia hivatott. Hozzá fordulok tehát, értelmezvén egy jelentős, de kevéssé ismert képviselőjének életét és gondolatait.

Franz Rosenzweig (1886–1929) német zsidóból Németországban élő zsidóvá váló filozófus fő művében – A megváltás csillagában, mely 1921-ben jelent meg – e vallási-közösségi hagyomány egy átfogó gondolati rendszer kiemelt szereplőjévé válik. E műről szóló jelen esszében a fő kérdés így hangzik: mit jelent az, ha egy nemzeti identitását elvesztett egyén hirtelen rátalál népének hagyományára, és _e rátalálás során arra a meggyőződésre jut, hogy az isteni eredetű.

Dacára annak, hogy e gondolkodó néhány műve olvasható magyarul, a fő mű sajnos még lefordítatlan. Így csupán a róla szóló híradások – homályos tükrök – révén juthatnak el inspiráló erejű gondolatai a magyar értelmiségi közönséghez.

 

A választás értelméről és szükségességéről

A címben ellentmondás rejtőzik: normális esetben egy nép kultúraalkotó tudásának nemzedékről nemzedékre történő átadása nem igényel választást. Az egyén nem választja népfenntartó közösségi kultúráját, hanem beleszületik, belenő és belehal.

A mai Európa kulturális viszonyait viszont az jellemzi, hogy az ember nem abba az életrendbe nő bele, ami népének eredeti – a mitikus ősidőbe gyökerező – hagyománya. A népi kultúrák természetes áthagyományozódásának folyamata megszakadt. Ha ma egy európai ember a saját hagyománya felé fordul, hogy azt elsajátítsa, akkor ez az elsajátítás egy mindent megelőző egyéni választással kezdődik. Ezzel a választással azonban a már múzeumba került népi kultúrához oly módon kötődik, ami attól a kultúrától idegen. Könnyen két szék között a pad alatt találhatja magát: szelleme ugyan kilép az adott multikulturális, nagyvárosi, gépközpontú, reklámvezérelt tömegkultúrából, testi valója viszont benne marad, hiszen hova mehetne, hol találhatná meg azt a teret, ahol a népi kultúra formálta ember életét élhetné. Kötéltáncos lelke e két kulturális hegycsúcs között egyensúlyoz. Bonyolítja a helyzetet, hogy a néphagyománynak van egy lazább (tágabb, de felszínesebb) és egy szigorúbb (szűkebb, de mélyebb) értelmezése. A lazább, értéksemleges értelmezés szerint mindaz néphagyomány, amit a nép nemzedékről nemzedékre hagyományoz. A szigorúbb, értékmérő értelmezés viszont tud a történelmi elhasználódásról, különbséget tesz értékes és értéktelen között aszerint, hogy mi Istennek tetsző és mi nem az. Mi ezt a szigorúbb értelmezést tekintjük irányadónak. Amikor zsidó néphagyományról, néptámasztó hagyományról vagy közösségalkotó és -fenntartó tudásról beszélünk, akkor erre az értelmezésre gondolunk. A zsidó vallása ebben az értelemben színtiszta szigorúság, míg más népek közösségalkotó hagyománya lazaság és szigor keveréke.

Mi történik az eredeti népi-közösségi kultúrával, amikor – posztmodern módon – választja valaki? Kiderülhet, hogy ez a XX–XXI. századi tett egy a történelem hajnalán, avagy a mitikus ősidőben véghezvitt tett megismétlése: néptámasztás a jelenben.

Franz Rosenzweig filozófiai fő műve – A megváltás csillaga – ebből az általa személyesen megélt választásból nőtt ki. A címben szereplő csillag az örök tűz megjelenítője, ami a Mózesnek adott kinyilatkoztatás révén támasztott zsidó nép szentté érlelt és szenvedett hagyományában, azaz vallásában (törvényben, szokásban, történeti emlékezetben, érzésvilágban), és a hozzá való sajátosan zsidó kötődésben fénylik, ez a tűz az, amire a nép az ünnepek rítusai során tekintetét veti, ez az, amiből közösségi élete és az egyének személyisége táplálkozik, ami a megváltás képét idézi lelki szemei elé, és ami sugarait a világ nemzetei felé veti.

A néphagyományt választani első lépésben azt jelenti: megérteni az emberi közösségalkotást létrejöttének legborzongatóbb és legfelemelőbb eredetétől a legvégső célig, ami lehet, hogy valamely megszilárduló állapot, de lehet, hogy egy mindent átforgató, katartikus átlényegülés. Második lépésben pedig azt, hogy az egyéni életet _e hagyomány által őrzött tudás igazságára alapozzák. Az élettörténetté rögzülő _– a megélt – tudás lesz annak próbaköve, mennyire volt sikeres a megértés.

Rosenzweig életének néhány pillanatát kiragadva nyomon követhetjük e választás tartalmát.

1. A XX. század eleji Németországban él, szülei zsidó népi-kulturális gyökereiket lényegében elvesztették, az asszimiláció küszöbén állnak.

2. Franz Rosenzweig olyan személyiség, aki számára élet és gondolkodás szervesen összetartozik. Ez azt jelenti, hogy szerinte a gondolatoknak életproblémákban kell gyökerezniük, a felismert igazságok pedig arra valók, hogy a személyes élet rájuk alapozódjék.

3. Barátaival való hosszas beszélgetések következményeként arra a belátásra jut: jelen életviteléből és gondolkodásából szükségszerűen következik, hogy asszimilálódjon a kereszténységhez. A kikeresztelkedés küszöbén áll.

4. Ekkor, 1913 októberében – nem tudjuk, milyen megfontolásból –, Berlinben, az egyik zsinagógában részt vesz az Engesztelés napjának ünnepén. Az élmény visszatéríti saját népéhez és annak szentté avatott közösségi kultúrájához. Ettől kezdve a Tóra szerint él.

5. Szinte egy lélegzetre megírja A megváltás csillagát, mely ezen meghatározó, katartikus élményének és döntésének gondolati elmélyítése.

6. Megalapítja a Szabad Zsidó Tanházat, mondván, ettől kezdve az élő embert kívánja szolgálni.

7. Elhatalmasodik rajta betegsége, a multiplex sclerosis, de még írni éppen tud. Haláláig Martin Buberrel a Biblia (az Ószövetség) német fordításán dolgozik, amit fő művének tekint.

Rosenzweig élete és gondolati rendszere mindazon egyének és nemzetek számára modellül és egyben reménnyel szolgálhat, akik valamilyen idegen kulturális asszimiláció szélére sodródtak. A megváltás csillaga e szóval kezdődik “A halálból…”, és e szóval végződik “…az életbe”.

 

A néptámasztó hagyomány lényegéről:_a vérségi kapcsolatokról és a kultúráról

Ebben a dolgozatban azokat a fogalmakat és gondolatmeneteket igyekszem bemutatni, melyek A megváltás csillaga átfogó rendszerének keretein belül szigorúan a zsidó nép kinyilatkoztatáson alapuló kulturális hagyományának értelmezésével foglalkoznak a mű harmadik részében.

“Áldott vagy, aki az örök életet elültetted közöttünk” – mondja a nép az ő Istenének, akit azonosnak tud az Istennel. Az örök élet fogalma a zsidó nép saját – kinyilatkoztatottnak megélt – kultúrájához való viszonyában központi jelentőségű. Az örök élet forrása egyfajta tűz. Olyan belső hevítő erő, amely soha ki nem hamvad, amely önmagát táplálja, létének forrása nem rajta kívüli: nem emészti a népet, aki közé elültetett, hanem élteti, méghozzá örökké. Ez a tűz egyben ígéret: az örök élet ígérete.

Kihez tartozik ez az örök élet? Kinek lett megígérve? Nem egyes embereknek, hanem a népnek, mint közösségi-kulturális egésznek. Rosenzweig felfogása szerint ez a minden életet éltető tűz a zsidó nép esetében elsősorban a vérségi kapcsolatokban konkretizálódik, a nép a vérségi kapcsolatok megalapozó erejének szilárd akarására támaszkodik, minden egyéb erre vezethető vissza. A megszentelt zsidó kultúra egyszerre alapoz a természetes vonzódásra és a tudatos akaratra. Ezt fejezi ki a szeretet parancsának ténye. A természetes, családi vonzalom – a szerelmi hűség, a szülői, a gyermeki és a testvéri szeretet – itt Isten által elvárt kötelesség is. A nemzetek között egyedül a zsidó nép merte ezt a természeti köteléket kultúrájának legmélyebb alapjába helyezni, egyedül ő merte vállalni mindazt, ami ezzel jár: mondhatni, a zsidó kultúrát éppen ez az eredeti választás hozta létre, s újítja meg nemzedékről nemzedékre. Olyan nép akar lenni, mintha minden tagja valóban rokoni viszonyban volna egymással, az ábrahámi-jákóbi leszármazás révén. Vér (természet) és kultúra (tudatos akarat) kapcsolatát a kinyilatkoztatás élménye határozza meg. A mózesi kinyilatkoztatás egy nemzetnek szól, amiből éppen ez _a kinyilatkoztatás támaszt népet. A nemzet fogalmát itt azon közösségi állapot megnevezésére használom, amikor a közösséget túlnyomórészt pusztán a vérségi kötelékek tartják egyben. A zsidó nép a bibliai hagyomány szerint a sínai-hegyi kinyilatkoztatásig olyan nemzet, amely magában hordja a néppé válás lehetőségét. Jákób/Izráel Istenét azonosnak tudják a Mózesnek megnyilatkozó Istennel. Nyílt kérdés, általánosítható-e más nemzetek számára ez a kultúraszerkezet? Igaz-e minden nemzetre, hogy magában hordja – közösségi kultúrája révén – a néppé válás lehetőségét? Remélhetnek-e a népek mint természetes egészek kinyilatkoztatást?

Mielőtt rátérnénk annak ismertetésére, hogy milyen egyéb népalapozó tényezőkkel szemben választotta a zsidó nép a vérségi kötelékek – a szeretetkapcsolatok – elsődlegességét (ami, úgy tűnik, az egyetemes emberi kultúra hajnalától nagyon hosszú időkig minden nép számára természetes volt, s így a zsidó nép olyan népnek látszik, amely kulturális értékválasztásában ezt a kezdeti állapotot tette elhalványíthatatlanná, amikor tudatosan is ráépítette kulturális életét), próbáljuk körvonalazni a hagyomány rosenzweigi fogalmát! A hagyomány egyrészt tudás, másrészt e tudás hagyományozásának folyamata. A hagyományozás folyamata a nemzedékek egymásra következésén alapul. Minden nemzedék lényegi viszonyban áll múlttal és jövővel: “létrehozza a soron következő nemzedéket, miközben az elmúlónak tanúja”. A nemzedékeknek ily módon – mivel a jelenben múlt és jövő egybenő – lehetőségük van arra, hogy azt a bizonyos tudást, mely őket éppen ezzé és ezzé a néppé teszi, kézről kézre adják. A zsidó nép abban különbözik a többitől, hogy kultúrájának forrását egyszer s mindenkorra rögzítette – megalkotta a szent könyvet: az Isten hozzá mint néphez szóló kinyilatkoztatásairól, valamint Isten és nép kapcsolattörténetéről szóló híradásokat. A többi nemzet esetében a forrás nincs rögzítve, nincs szentté avatva: elvileg a történelmi idő folyamának valamelyik örvényében ez a forrás változhat, sőt el is veszhet: egyik nemzedék egyszer csak nem kapja meg a népalkotáshoz szükséges tudást. A zsidó nép – isteni eredetűnek megélt, közösségalkotó tudásának rögzítése és szentté avatása révén – ettől a veszélytől védetté tette magát.

 

A három népalapozó hatalomról

Rosenzweig három népalapozó tényezőt említ: a szülőföldet, amely a nép hazája, a nyelvet, amivel minden dolog értelmezhető és megvitatható, és a törvényt, ami egyben a nép közösségi életének szokásrendjét is jelenti.

Ha egy nép földjéhez, nyelvéhez, törvényéhez jobban kötődik, mint a vérrokonság akár tényleges, akár metaforikus kötőerejéhez, akkor, ha a föld, a nyelv, a törvény elvész, elvész a nép is. Valóban nehéz elképzelni, de még elgondolni is olyan magyar embercsoportot, amely nem él Magyarországon, nem beszél magyarul, és nem őriz életmódjában magyar szokásokat. Bár megmaradna a vérségi összetartozás tényleges élménye vagy metaforikus tudata, ez azonban vajmi kevés, ha nem hiszik az összetartozást a legsúlyosabb kötelességnek is. Mert csak összetartva alkothatnak népet, azaz közösséget, és csak mint nép hordozhatják szentté érlelt és szenvedett kultúrájukban (vallásukban) azt a tudást, mely arról a közösségibe ágyazott egyéni életformáról tudósít, mely Istennek tetsző, és így hosszú és jó életet eredményez a Földön. Éppen ez a legsúlyosabb kötelesség hiányzik a nemzetekből, de nem hiányzik a zsidó népből, amely – mint említettük – Rosenzweig szerint éppen ezt tette legfőbb népalapozó hatalommá.

Hogyan alakította és alkotta meg ez a mindent megelőző döntés a zsidó sorsot a világban? Világban való jelenlétének lényegévé a vándorlást tette, ezáltal a földi keretek ideiglenességét választotta, szemeit a kinyilatkoztatás révén megszentelt népfenntartó hagyomány lényegére függesztette, kultúráját úgy értelmezte, hogy az eltéphetetlen szálakkal az emberiség egészéhez kösse, az emberiséget mint megváltásra (kinyilatkoztatásra) váró nemzetek lehetséges közösségét látta és látja, ünnepei alkalmával elvégzett rítusait – papi népként – ezen legtágabb emberi közösség létrejövésének reményében végzi.

A fenti lehetőséget, amit a magyar nemzettel kapcsolatban nemigen tudtunk elképzelni, ő megélte. Elvesztette országát, elvesztette nyelvét, idegen ország törvényei szerint kellett szerveznie életét – és mégis létezik majd kétezer éve. Ez az a különös tény, ami a néphagyománnyal elméletileg foglalkozó ember felé megértésért kiált. Hogyan lehetséges ez?! Vagy az eddigi megfontolások alapján fogalmazva a kérdést: a zsidó nép miféle erővel tudta az egyedül megmaradt népalapozó hatalmat, a ténylegesen vagy metaforikusan értett vérségi kapcsolatokat ilyen szívósan akarni, s önmagát mint népet elpusztíthatatlanná (azaz örökké) tenni?

“Csak a közös vérre alapozott közösség érezheti erei forrósságában még most is elevenen az örökkévalóság biztosítékát. Egy ilyen közösség az időt gyermekének és gyermekei gyermekeinek tekinti, nem pedig megszelídítendő ellenségnek.” _A zsidó nép szentté avatta nép voltának vérségi alapon szerveződő kulturális fokát. Szentté avatta a szeretetet mint legfőbb közösségszervező és kultúraihlető érzést; szentté avatta a közösségi szabályrendszert, mely ezen az érzésen alapult. Nem hagyta, hogy elvesszen a történelmi elhasználódás és változás – az idők – során, hanem könyvbe rögzítette és mintegy a nép fölé emelte. Ezen mindent megalapozó felszentelésnek eredményeként szentté vált a szülőföld, szentté vált a héber nyelv, szentté váltak a szokások és törvények.

Mivel a szent könyvből felidézett igazi otthona minduntalan ott lebeg képzelete előtt, e tény megakadályozza, hogy maradéktalanul belegyökerezzen az idegen földbe, ahol él, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy elvándoroljon, és képzeletének teherautóján magával vigye földjét is. Ezt a kultúra- és életalapozó vándorságot rögzíti egyszer s mindenkorra legendáiban, melyek szerint őseik nem Izraelből származnak, azaz már ott is vándorok.

A mindent megelőző szakralizáció (a kinyilatkoztatáson alapuló szent könyv megalkotása) még héber nyelven, azaz a zsidó nép eredeti nyelvén történt, s a szent könyv ezen a nyelven őrzi ezt a tettet – más szóval a nép önmagához és Istenhez való kötődésének őstényét. Beszéljen tehát az egyes ember bármilyen idegen nyelvet anyanyelveként, a saját létét megalapozó emberi, isteni tartalmakról csak héberül tud szólni. Eredeti nyelve éket ver közé és a vendégfogadó ország nyelve közé, de közé és mindennapi emberi kapcsolatai közé is, mivel meg van fosztva a teljesen spontán nyelvi önkifejezés lehetőségétől. “Míg minden más nép egy a beszélt nyelvével, s ha ajkán elhervad a szó, meghal a nép is, a zsidó nép sohasem nőtt ekként egybe beszélt nyelvével. Saját nyelvének szent volta – hasonlóképpen a szent szülőföldhöz – nem engedi meg, hogy érzelmei maradéktalanul a mindennapokba áramoljanak. Nem engedi meg az örök népnek, hogy valaha is tökéletes összhangba kerüljön az időkkel.” Ebből természetesen az következik, hogy ha nyelvet kell cserélnie, ez nem jár a legmélyebb egzisztenciális válsággal, hiszen igazi anyanyelvét, a szent nyelvet, batyujában viszi magával, mint örök változhatatlan tulajdonát.

A nemzetek törvényeik és szokásaik állandó változásában élnek. A tegnapit _a ma megújítja a holnapi érdekében. Az időben élnek, az idő örökségük és temetőjük. A zsidó nép a szent könyv megalkotásakor úgy döntött, a múltat megszüntethetetlenné és megváltoztathatatlanná merevíti, míg a jövőt mozdulatlan képpé formálja – ám ezt a döntést Isten parancsának végrehajtásaként élte meg és gondolta el. Rosenzweig korában úgy tűnt, a zsidó nép az örökkévalóság választásáért a történelmi időben való életével fizetett: elvesztette, illetve feladta a változás és a hatásgyakorolás lehetőségét. (Azóta Izrael állam megteremtése gyökeresen új helyzetet teremtett.) A törvénynek, a szokásoknak és a rítusoknak a teremtő Istentől való származtatása adja azt a kötelező erőt, mely szinte lehetetlenné teszi az egyének számára, hogy hozzá merjenek nyúlni vagy el merjék hagyni. Ugyanúgy, ahogy a szülőföldet, a nyelvet – a törvényt is szentté avatják. A szentté avatás során a törvény változatlan és örök jelenidejűségű létmódot nyer. Ez a változatlan jelenidejűség azt jelenti, hogy az év során, a különböző ünnepek alkalmával nem pusztán visszaemlékeznek a népalapító sorseseményekre – az Egyiptomból való kivonulásra, a Tízparancsolat kinyilatkoztatására a Sínai-hegyen, a pusztai vándorlásra és az Ígéret földjének képére –, hanem azokat rítusszerűen meg is élik: minden egyes egyén egy lesz azok közül, akik ezekben a népalapító sorseseményekben részt vettek. Ha esetleg az egyénekben valami új szabály, szokás merülne fel, akkor azt “úgy kell bemutatni, hogy az a mindigtartó Törvény részeként lett kinyilatkoztatva”, csak még nem tárult fel az idők során. Az örök törvény tartalmának megértése és kibontása az időben: csak ebben az értelemben része a nép az időbeli változandóságnak, de ez is egyértelműen lelki növekedésként (tehát nem elhasználódásként és nem is érték nélküli változásként) értelmeződik. A zsidóság az időbeliségbe vetett szent-lét sorsát éli oly módon, hogy életének a történelmi idő csupán külső színtere, a lényeg az, ami biztosítja fennmaradását az időn túl: a szentté avatott néptámasztó hagyomány, melynek természeti forrása a vérségi kötelék.

A zsidó nép, amikor életének forrásává saját kulturális-közösségi hagyományát tette, önmagába mélyesztette gyökereit. És ez a gyökér kitéphetetlen, hiszen a talajjal (a nép összes tagjával) együtt kellene kiásni – amire Rosenzweig halála után történt is egy nagyszabású európai kísérlet.

 

Az egyetemesség igényét rejtő néphagyomány

A zsidó nép: nép a nemzetek között. Ezt a kiemelt helyzetet éppen azáltal érte el, hogy élő kulturális-közösségi hagyományának lényegét – amit történelmi léte viharos időszakában elraboltak tőle – a “szentség legfelső létrafokára” emelte. _A szentségnek ez a legfelső létrafoka az eddigiek alapján azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatottként megélt közösségi hagyományt írásba sűrítik, rögzítik, ezáltal elveszíti az életszerű változás és a nagyszámú egyidejű változatok létezésének lehetőségét, Isten parancsaként értelmezik (amit nem tudnak-akarnak ekként értelmezni, azt könyörtelenül megsemmisítik), megerősítik a vérségi-családi kötelékek közösségszervező hatalmát.

Mindezen tettek és történések lényegi mozzanata Rosenzweig szerint az, hogy _a nép kitör a puszta individualitás kereteiből, és fejét mintegy az univerzalitás végtelenségébe emeli, másként fogalmazva: individualitását (vérségi és kulturális nép voltát) egyetemes emberi szempontból éli és értelmezi. Bár “csak” egy nép, megfogalmazza és lényegébe helyezi az Istentől eredő igényt, hogy az emberiség közösséggé formálódásának kovásza, Isten előtt pedig a nemzetek összességének képviselője legyen: bűnbánata minden nemzet érdekében való, betegségének értelme, hogy más nemzetek meggyógyulhassanak. Izráel jelentése – Rosenzwieg gondolkodásában – nem az, hogy egy nép a profán világból a szentség világába helyeztetett – bár ez az értelmezés mint kísértés fennáll –, hanem az, hogy általa a szent jelen van és hat a nemzetek profán világtörténelmében. Ez a jelenlét – igaz, csak a feléje forduló megértő tekintet következményeként – megszenteli a profán világot. Amiként a zsidó nép megkapván az isteni áldást, áldóvá vált, azonképpen válik mindaz áldóvá, amit ő megáld, legyen bár az élet legapróbb szelete. Kitekintve a jelenbe, nem látszik, hogy bármely nemzet a zsidó népnek ezt az önkéntes vállalását honorálná vagy egyáltalán csak elismerné, arról már nem is beszélve, hogy az ebből számára következhető pozitív lehetőségeket esetleg végiggondolná.

 

A közösséggé válás három fokozata

1. A közös hallgatás múltba vetett tekintete.

Annál komolyabb a választás, minél erősebb hőfokú – azaz érzelemtelítettebb – és kitartóbb az akarat, ami választ. (Az akarat efféle felerősítése annak következménye, hogy Isten jelenlétét tapasztalják az időben.) Annál komolyabb a választás, minél jobban tudja az egyén, hogy a választás során mi az, amit választ (minél jobban ismeri népének hagyományát), minél jobban tudja, milyen okból választja azt (a legsúlyosabb ok, ha a nép a világba veszés küszöbén áll), minél jobban tudja, milyen céllal választja (a legmesszebb tekintő cél, ha irányt mutat a nemzeteknek saját örökkévalóságuk felé).

A zsidó nép saját kulturális örökségét örökli (vér) és választja (könyv) egyszerre, s e választás során az örökség Isten folyamatos beszédévé válik. Az örökséghez való érzelemtelítettebb és értelmezőbb viszony létrejötte megváltoztatja magát az örökséget, hiszen az Írás megszerkesztői válogatnak, kiemelnek, sűrítenek, értékelnek és értelmeznek. A hagyomány e rögzítés tette után válik elsősorban írássá és beszéddé. A nép pedig hallgatósággá. Rosenzweig gondolkodásában a hallgatás azt jelenti, hogy a nép a hagyomány szavai révén népéhez szóló Istent ajtóküszöbén átengedi. A hallgatás egyaránt jelent csendben maradást és odafigyelést. A hallgatás előkészület Isten beszédének meghallására a közös, szent helyen. Isten beszéde a nép által nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó tudás jelenbeli hatóvá tétele. Ellentétben a politikai beszéddel, ami pártokra szakítja a közösséget, a szent beszéd gyűlölet nélküli hallgatóságot teremt, ami a közösséggé válás előcsarnoka.

2. A közös étkezés jelenbeli cselekedete.

A szent beszédre való közös, csendes odahallgatás értelme, Rosenzweig felfogása szerint, a közösség eredeti megalkotására való visszatekintés. “Ezzel a felidéző összpontosítással az egyének újra és újra erőt merítenek a közös kezdet mélységeiből.” A közös étkezés ennek az emlékező-felidéző összpontosításnak a folytatása, attól elválaszthatatlan. A közös étkezés a közösség újraalkotása a jelenben, azé _a közösségé, amelynek képét a nép történetének hagyománya hordozza, és a szent beszéd teszi a képzelet és gondolat számára elevenné. A szent beszéd közös meghallgatása során megteremtődött az egymást nem gyűlölő sokaság, de még az egyéneknek nincs kapcsolata egymással: csupán közösen figyelnek Isten beszédére. A közös étkezés azonban már az egymásra tekintés élethelyzete. Rosenzweig szerint nem a beszélgetés a lényeg, hanem a testi és lelki kettősség, ami benne megvalósul: az étkezés egyrészt az egyéni test újrateremtése, másrészt a többiekhez tartozás élménye, a “közös élet”.

3. Az üdvözlés a jövő megalapozása.

A közös étkezés lényege, hogy a résztvevők üdvözlik egymást. De a közös étkezésben való részvételnek két feltétele van: csak azt hívják meg, aki hallotta _a közösség felé felhangzó szót, Isten közösségteremtő akaratának kifejeződését _a szent beszédben, másrészt csak az lehet jelen, akit meghívtak. Az első, objektív feltétel azért szükséges, mert közösségalkotásra a jelenben csak az képes, aki beavatást nyert a kezdetbe. A második, szubjektív feltétel pedig a személyes bizalom és hit miatt fontos: a már létező közösségnek hinnie kell az újdonsült jelentkezőben. A közös étkezésre meghívottak üdvözlik egymást, ez az üdvözlés megerősíti, illetve megalkotja az egymáshoz tartozást a néven szólíthatóság által. Az első üdvözlés minden rákövetkező üdvözlést és néven szólítást megalapoz. Az egyének egymást-üdvözlését bajtársi üdvözlésnek nevezi Rosenzweig – ezen a ponton megjelenik a szerző hadseregélménye, tudniillik A megváltás csillagát első világháborús frontszolgálata idején írja. Ez az üdvözlet két ember legszorosabb együvé tartozásának, azaz közösségének “emlékeztetője: az együtt végzett munka és szenvedés, _a közös éhezés, készenlét, az együtt menetelés és a közös veszedelem” felidézése. A közösség betetőzése a közös végcél érdekében való együttműködés és együtt küszködés. Ennek kifejeződése a közös tisztelgés a zászló, illetve a király előtt. A zászló, illetve a király jelkép: a néphagyomány által kifejeződő közös és összetartó szellem jelképe. “A katona érzi, hogy a zászló és a dinasztia idősebb minden élőnél, akiket túl is él.” Ez az egyéneken túlnyúló hatalom kérlelhetetlen fegyelemmel tartja fenn a Mindenség szerkezetét. E mindenségszerkezet fenntartásához az emberi világban a morál nemzedékről nemzedékre történő újrateremtése kívántatik. A morál alapzata – a zsidó nép esetében – a saját néphagyományhoz, rajta keresztül a közösséghez, végső soron Istenhez, valamint a végső célhoz, a megváltás képéhez mint ígérethez való ragaszkodás. A morál újrateremtése tehát a közösség közös választásának – melynek révén egymást és örökségüket választják – megújítását, és az ezzel járó közös sors vállalását jelenti. A végső cél, ami felé az emberiség (lelke mélyén) folyton-folyvást közelíteni szeretne ebben az összefüggésben az, hogy mindenki üdvözöljön mindenkit (szeresd felebarátodat!), és hogy közösen boruljunk le Isten létteremtő, létalapozó és létcél-kijelölő hatalma előtt (szeresd az Urat!). Ezt a végső időkről szóló képet – a megváltottság állapotának képét – zárta néptámasztó hagyománya szívébe a zsidóság, ezt őrzi eltántoríthatatlanul, ezt mutatja fel mint zászlót a többi nemzet felé: hívogató alternatívaként _a történelmi idő viharaiban való elvérzéssel szemben.

 

A szent év

A szent év az ünnepek és rítusok körben forgó rendje, melynek során a nép múltbeli, jelenbeli és Isten által ígért jövőbeli életének valamennyi alapvető tartalma megélhetővé válik a maga meghatározott helyén. A szent év jelensége az _a mód, ahogyan az örökkévalóság életre kel és hatalommal telítetten jelenvalóvá válik a nép számára. A szent könyv megélt ünnepek és rítusok nélkül tetszhalott, puszta lehetőség.

Miképpen ágyazódnak a zsidó létértelmezés alapszavai – teremtés, kinyilatkoztatás, megváltás – az ünnepek rítusaiba? A teremtés ünnepe a szombat, Rosenzweig értelmezésében. Isten hat napon át teremtette a világot, aztán megpihent, az ember is hat napig teremtse kulturális világát, azután pihenjen meg. A szombatok hetenkénti monoton rendje, hasonlóképpen a természeti világ törvényéhez, megalapoz minden egyebet az évben. Elsősorban az egyéneknek mint a teremtés alapköveinek ünnepe: annak, hogy egyáltalán beléphettek a lét aranykapuján, hogy egyáltalán lehetett és lett valami.

A kinyilatkoztatás ünnepei az a három zarándoklatszerű ünnep, ami a zsidó nemzet néppé válásának alapvető eseményeit idézi fel. A Pászka ünnepe az Egyiptomból való megszabadulást, azaz az önállóvá, önszerveződővé válás akarását és az ebben való csodaszerű isteni segítségnyújtást, a Hetek ünnepe a Tízparancs és _a törvények kinyilatkoztatását a Sínai-hegyen, a nép életét minden részletében megszervező és irányító tanítás elnyerését, azaz a nép lényegének megfogalmazását, a Sátrak ünnepe pedig a Pusztában való vándorlást idézi, ami az Ígéret beteljesedésére való várakozás, azaz a végső jövőbe való tekintés állapota, mely állapot látása – Rosenzweig szerint – mindhárom esemény közül a legfontosabb a zsidó nép számára. Amíg a teremtés tudatosítása a jelen múltba gyökerezettségére emlékeztet, addig a kinyilatkoztatás a jelen megszólítottságának katartikus eseménye és élménye, melynek során az egyén a népet létre hívó és létbe segítő hatalomhoz való hűségre, a nép lényegének vállalására és népalkotásra, valamint a nép többi nemzet felé elvégzendő feladatára szólíttatik fel, s a rítust élvén ezekre a hívásokra igennel felel.

A rítusokban tettek beszélnek arról, hogy a nép saját létét megalapozó eseményeit és értelmezéseit éppen most és éppen én választom saját létem megalapozó hatalmául.

A megváltás ünnepeinek legfontosabbika az Engesztelés napja. A zsidó ember itt nem egyéni bűneiért, hanem általános emberi bűneiért kér bocsánatot. Ez Rosenzweig értelmezésében azt jelenti, hogy ebben a rítusban az egyén az egész emberi nemmel vállal közösséget, mint egyén minden embert, mint nép minden nemzetet képvisel. Ez pedig arra a hitre utal, mely szerint minden egyén és minden nép bűnét magára vette, s ha bocsánatot nyer, a bocsánat általa mindenkire kiterjed. A választott nép – tagjai révén – csak Isten közvetlen közelében, legfőbb hivatásának választását és vállalását megújítván jut abba a térdre esett állapotba, melyben a végső idők képét láthatja, érte imát mondhat: azon idők eljöveteléért, “amikor minden térd meghajol Isten előtt […] és mindenki elfogadja az Ő királyságának igáját”. Ezt jelenti a rituális térdre borulás egyetlen alkalma a szent év során.

 

A választott nép és a kereszténység viszonya

A zsidó néptámasztó hagyomány magját – mely arról beszél, miképpen támaszt a teremtő Isten népet magának, hogy élje és őrizze a Neki tetsző, emberhez méltó életrendet és érzésvilágot – a kereszténység veti a világ nemzeteinek talajába. Amennyiben a szent év során a zsidó nép a létezés minden lényeges, meghatározó tartalmát rituálisan megéli, eljut a beteljesedésig – felmerül a kérdés, mi szükség arra, hogy ezt évről évre megtegye. Rosenzweig erre azzal a különös gondolattal válaszol, hogy “azon homályos érzés miatt, miszerint a megváltást még nem érték el”. Tekintettel azonban arra, hogy a zsidó népet a nemzetek fejlődési lehetőségeinek végállomásaként mutatja fel – “ami felé a nemzetek vágyakoznak” –, ez az érzés kifelé fordulást sejtet. Addig nem érzi megváltottnak magát a választott nép, amíg a többi nemzet s az egész emberiség megváltatlan. Ámde mégsem fordul _a nemzetek felé, azt gondolja, a nemzeteknek kell feléje fordulniuk. Ezt a mozdulatot a kereszténység végzi el. A zsidó nép őrzi, tanúsítja és felmutatja (akinek van szeme, lássa!) néphagyománya igazságát – azaz rögzített mozdulatlanságát –, és várakozik… a kereszténység vállalja a térítés kétes feladatát. Kétes, hiszen a világgal való állandó összeütközés során veszélybe kerülhet a megváltás állapotára szegezett tekintet tisztasága. Kell tehát valaki, aki semmi egyébbel nem törődik, csak a megváltás megtalált képének őrzésével. Ebben áll a zsidó és a keresztény hagyomány egymást kiegészítő feladatának és egymásrautaltságának lényege.

Rosenzweig felfogása szerint a nemzetek kulturális talajába a kereszténység ültette el a zsidó néphagyomány által megélt, megszenvedett létértelmezés magját. A nemzetek azonban még csak úton vannak afelé, hogy megértsék ezt a hagyományt. Próbálkozásaikat jelzi, hogy hétről hétre új megváltás- és örökkévalóság-elképzelésekkel állnak elő. A zsidó nép szakrális élete, a szent év ünnepköre – látomása az igazi örökkévalóságról, mely nem változik – az a mérce, mely megítél minden legújabb világi-nemzeti örökkévalóság-igényt. És ez vajon nem azt jelenti-e, hogy a nemzetek feje lágya akkor nő majd be, ha felismerik: a kereszténység számukra, mint népek számára, azt üzeni: szenteljék meg néphagyományaikat (a hagyományértelmezés és megelevenítés lázában égve várják _a kinyilatkoztatást), s e megszentelés hosszadalmas munkája és belső vitái során – a számtalan tévút és zsákutca elkerülése végett – tekintetüket függesszék az elsőként beérkezett nép hagyományára…?

 

A remény

A zsidó nép éltető (örök) tüze – a megváltás csillaga – sugarakat vet a világ felé, és megvilágítja azt. “Az örök élet magja elvettetett, várja, hogy kicsírázzon. A mag semmit sem tud a fáról, mely belőle nőtt, még akkor sem, amikor árnyékot vet az egész világra. Eljön az idő, és egy mag leesik a fa gyümölcsei közül, és e mag éppen olyan lesz, mint amaz legelső.”

 

Utószó

Rosenzweig zsidóság- és kereszténységértelmezésének elfogadásából logikusan az következne, hogy a kereszténység körében élő nemzetek a közvetlen isteni kinyilatkoztatásra hallgatva és a zsidó nép hagyományára figyelve alkossák meg saját örökkévalóság-lehetőségüket. Képzeletüket segítségül híva merüljenek el népük azon állapotaiban, amikor még a vérrokonság, a nagycsaládrendszer volt a meghatározó közösségszervező erő. Idézzék fel és értelmezzék filozófiai és teológiai rangon ünnepeiket, rítusaikat, történelmi eseményeiket, népművészetüket és elitművészetüket. Értsék meg a népük hagyományából felsejlő lényeget: az eredeti népteremtő isteni akaratot. Alkossák meg a maguk szent könyvét, és alapozzák rá a szent év ünnepeit. E választásban és visszatérésben szülessenek újra…

Ez lenne a szilárd alapzat, mely nem arra volna hivatott, hogy eltörölje a már létező és a teremtő kedvű ember jóvoltából ezután megszülető változatokat. A változatok az időbeli lét életgazdagságát jelentik, amitől forrani és teremteni kezd _a szilárd alapzat. Ha elfogadjuk is a zsidó nép kinyilatkoztatottként megélt hagyományának mértékadó voltát, ebből még nem következik, hogy bármely nemzetnek akarnia kell a történelmi időből való kilépést. Hiszen a zsidó nép sem akart volna ilyesmit önszántából. Hogy a történelmi létezés akarása mennyire erős lehet egy népben, azt – úgy tűnik, Rosenzweig zsidóságértelmezésére fittyet hányva – éppen a választott nép bizonyítja azzal, hogy ellenszélben, hátszélben, forgószélben, hihetetlen elszánt akarattal újraalapítja majd kétezer éve elveszített országát, újra tanulja eredeti nyelvét stb. Megmaradni nemzetnek a nemzetek között, ugyanakkor filozófiai és teológiai rangra emelni (meg-, illetve újraszentelni) a saját néphagyományt: úgy látszik két egyenlő erős népsorsalakító akarat. Kár volna bármelyiket is figyelmen kívül hagyni.