Tódor János

A Zárt Elmétől az élhető életig

Skizofrén történetek

 

Magyarországon a lakosság egy százaléka, tehát mintegy százezer ember skizofrén. Sajnos, ma a média, kivált annak bulvár, bombasztikus szenzációkra kihegyezett része, valamint a hatásvadász filmek majdmindig bizarr gyilkosságokat elkövető bestiákként ábrázolják az elmebetegeket (gondoljunk csak a sok közül például Hannibal Lecterre, A bárányok hallgatnak című film szuperintelligens pszichopatájára), akiket a társadalom védelme érdekében – akár elkövettek valamit, akár nem – rácsos ablakú elmeosztályokon kell bezárva tartani. Holott a skizofrének sem követnek el gyakrabban agresszív vagy brutális cselekedetek, mint a “normális” emberek, csakhogy az ő tébolyult állapotban végrehajtott tetteiket mindig kitüntető figyelemmel tálalják a bulvárlapok és a kereskedelmi televíziók extremitásra, sokkolásra szakosodott műsorai. Ezáltal – ahelyett, hogy megpróbálnák oldani az elmebetegekkel szembeni tudatlanságból és félelemből táplálkozó előítéleteket – egyre magasabb falat emelnek a skizofrének és az egészséges emberek közé. Miközben, bár a skizofrénia a mai napig nem gyógyítható, a beteg gyakorlatilag teljesen tünetmentessé tehető: önálló életet élhet, tanulhat, felelősségteljes munkát vállalhat, s ha egy megértő társra lel, akár családot is alapíthat. Természetesen ez csak akkor sikerülhet neki, ha előírásszerűen szedi gyógyszereit, részt vesz a kontrollvizsgálatokon, és mindemellett hozzátartozóira is támaszkodhat.

 

Látogatás

Pisilni kell, pisilni kell, nyöszörög a fehér kényszerzubbonnyal az ágy lábrácsához kötözött fekete hajú, tizenhatéves-forma lány. Egy stokin ül, karjai keresztben a mellére szorítva, emiatt a fejét sem tudja teljesen fölemelni. A lábai iksz alakban ki vannak fordulva, hosszú, fekete szőrszálak borítják a combjait, a könyöktől csupasz alkarját. Nyöszörög és folyik a nyála. A francba, dünnyögöm magamban, miközben anyám zokniját keresem a besüppedt szivacsmatracú ágyban, és próbálok úgy tenni, mintha nem látnék, nem hallanék.

Anyám a folyosón ül egy ugyanolyan fehér stokin, mint a lány, hátával az avasvaj-színű falnak dőlve, és a semmibe mered. Előző nap éjszaka hoztam be a mentővel, mert neki ment az apámnak, ököllel ütötte az arcát, fejét, összekarmolta a kezét, amikor le akarta fogni, és egyre csak ócska kurvának nevezte, aki ellopja az ő pénzét. Apám ilyenkor igyekszik leszorítani az ágyra vagy a szőnyegre, anyám meg torkaszakadtából üvölt, de apám nem engedi el, mert tudja, a kifárasztás, ezt a kifejezést használja, az egyetlen mód a dühroham lecsillapítására. Anyám hetvennyolc, apám nyolcvanéves. Ötven éve házasodtak össze. Anyámnak tíz éve agyérgörcse volt, részlegesen elvesztette beszédképességét, elfelejtett főzni, késsel akar fésülködni, és aminek nem tudja a nevét, azt vagy babnak vagy disznónak mondja. Például a minden reggel pontban fél nyolckor a szomszédos négyemeletes ház tetején helyet foglaló varjakat.

Miért volt ennyire sürgős? Nem bírták volna reggel behozni?, kérdezte nem is palástolt cinizmussal az ügyeletes doki. Kopaszodó, pirospozsgás arcú, talán még harminc sincs. Megáll az ész, antidepresszánsokat adtak a maga anyjának az idegosztályon azok a …, fakadt ki a számítógép képernyőjét vizslatva az orvos. Nem csoda, hogy felpörgött a mama, tette hozzá fejét csóválva. De szerinte az anya baja megfelelő gyógyszerekkel jól kezelhető, fölösleges kórházban tartani. Ha dühöng, hát dühöng, majd abbahagyja, így a doki.

Ezt most komolyan mondja?, kérdeztem tőle. Közelről kellene néznem, hogy a begőzölt, eszelős anyám, akinek ilyenkor ringlispílként forognak a szemei, meg a szívbeteg apám megölik egymást?! Vagy taglózzam le anyámat, mint egy nyulat? Az előző alkalommal, amikor apámra támadt az anyám, meséltem a pszichiáternek, mire megérkezett a mentő, anyám egy szál hálóingben, mezítláb kiszökött a lakásból. A mínusz öt fokban a mentősök találták meg a lakótelep játszóterén.

Anyám képtelen megbocsátani apámnak, hogy ő a betegebb, hogy ő az, aki ápolásra szorul, és nem fordítva. Paranoiásan féltékeny rá, aki szerinte a kurvákhoz viszi az ő pénzét. A “gyanút” anyám agyába még betegsége elején ültette el a házukban lakó özvegy varrónő, akihez át szokott menni beszélgetni. Apám szívbeteg, kurvákhoz nem jár, ellenben főz, mos, takarít, megméri anyám vérnyomását, beadja neki a gyógyszereket. Felesége kedvéért egyetlen szórakozásáról, a péntek délutáni nyugdíjas-ultipartiról is lemondott. A háziorvosnő és aszszisztensnője csodálják, hogy milyen szép rendet tart a lakásban. Anya meg akarja ölni azt a kurvát, vagyis a háziorvost, mert az beutalta őt a bolondokhoz. Apám persze el van keseredve, és hiába tudja, hogy anyám beteg, képtelen elviselni, ahogy mondani szokta, az ellene folytatott rágalomhadjáratot. Ha már nem bírja tovább, akkor hív föl engem. Ilyenkor autóba vágom magam vagy vonatra szállok, és meg sem állok hazáig, aztán én viszem be anyámnak az ételt és a gyógyszert, amit az apámtól nem fogad el. Amikor anyám velem is szembefordul, nem hajlandó enni, bevenni a gyógyszereket, akkor következik a kórház. A női pszichiátria zárt osztálya. A Zárt Elme, ahol csöngetés után kulccsal nyitják az ápolónők a szivaccsal kipárnázott, fekete műbőr ajtót.

Pisilni kell, pisilni kell, nyöszörög a fekete hajú kényszerzubbonyos. A kurva életbe, csúszik ki halkan a számon, amikor látom, ahogy a kikötött lány vizelete a műanyag padlóra csorog, tócsává gyűlik. Az előbb már szóltam a nővéreknek az ügyeleti szoba intenzívre néző üvegablakán át. A szőke, telt keblű harmincas ápolónő éppen írt valamit, és szemével intett, hogy vette az adást. Aztán hosszú percek teltek el, a lány már nyüszített, mint egy csapdába szorult állat, de nem segített rajta senki. Fogalmam sincs, mit kéne csinálni. Nézem az ablak melletti ágyon a keresztre szögelt Krisztus pózában fekvő, fejét ide-oda dobáló nőt, akit a csuklóira csatolt szíjjal rögzítettek az ágyhoz. Engedjenek el! Engedjenek el! Rohadt gyilkosok!, üvölti olykor torkaszakadtából a kifeszített. Anyám váltig állította, amikor délután bejöttem hozzá, hogy ez a nő, akit most bőrkarpereccel bilincseltek fekvőhelyéhez, reggel megverte, igaz, ő is behúzott neki a gyomrába egyet. Közben bejön a nagy mellű nővér, feltörli a vizeletet, és kicseréli a bugyit a lányon. Minden hiába, a kényszerzubbonyos teremtés tovább nyöszörög, lecsuklik a feje, és a szájából, mint az ökörnyál, hosszú, vékony váladékszál indul a padló felé, ám mielőtt leérne, néhány centiméterre a földtől imbolyogva megáll...

Bácsi, maga ennek a néninek az apukája?, áll meg mellettünk, miközben anyám lábára húzom a zoknit, egy rövidre nyírt, gesztenyebarna hajú, szelíd szemű, lila szabadidőruhás cigánylány. Arra kér, hogy ha Vértesacsa felé megyek, legyek szíves, vigyem haza, ha addig nem jönne érte az apukája. Itt mindig kiabálnak, nagyon beteg vagyok, válaszolja neki anya, amikor azt kérdezi tőle, hogy érzi magát. A folyosón egy hosszú, barna hajú, hálóinges asszony csigalassúsággal jön-megy fel-alá, akár egy kísértet. Nem szól senkihez, nem néz senkire. Annál sebesebben rója a hosszakat egy mezítlábas nő. Farmeringe hasig kigombolva, kirojtosodott, csöppnyi farmersortjából kétoldalt előgöndörödik dús fanszőrzete. Én egy amerikai színésznő vagyok meg pszichiáter, de van sebész-szakvizsgám is, mondogatja elszántan. Nővérke, nővérke, menstruálok, adjon vattát!, veri az ápolói szoba ajtaját egy majd kétméteres óriásnő. Szétnyílt fürdőköpenye láttatni engedi hatalmas, alácsüngő melleit, nemi szervét. Félelmetesen viaszfehér arcával, vállát verdeső zsíros, festett fekete hajával úgy néz ki, mint Alice Cooper, csak a boa constrictor hiányzik a nyakából. Az ápolónők persze a fülük botját sem mozgatják.

Az óriásnő odasétál hozzánk, cigarettát kér tőlem, mire én sokadszorra ismétlem el, hogy sajnos nem tudok adni, mert nem dohányzom. El is határozom, hogy legközelebb hozok magammal egy pakli cigit. Kérdés persze, hogy mit szólnak majd ehhez a nővérek, ha észreveszik. Megfigyeltem, hogy a cigaretta itt kiváltságnak számít, a betegeknek hosszasan kell könyörögniük egy-egy szál spangliért. Ofélia is elcsoszog előttünk, a derékig érő hajú, mindig mosolygó alvajáró, akit úgy szoktak fésülgetni a többiek, mint egy játék hajas babát. Még a nyáron egyszer odaadtam neki az apró kockákra vágott görögdinnyét, amit anyám nem volt hajlandó megenni, de mire közbeléphettem volna, társnői elhappolták Ofélia elől a csemegét.

Anyám a vécépapírt, a szappant, a fogkefét, fogkrémet, fésűt, sőt még a vizes törülközőt is a párnája alatt őrzi. Mindannyiszor magyarázza, hogy ne hagyjak az éjjeliszekrényen enni vagy innivalót, amikor elmegyek, mert ellopják. Nem azért hordom a mutternek a banánt meg a narancsot, hogy mások zabálják meg!, fakadt ki pár napja a jelenlétemben az ügyeletes nővérnek egy kopott bordó munkaoverállos férfi. Ketten vagyunk az egész osztályon, nem tudunk mindenki ágya mellett őrt állni, replikázott sértődötten az ápolónő.

Tömik őket, mint a libákat, ha nem akarnak enni, meséltem otthon az apámnak. Az anyám melletti ágyon egy, az ő anyjánál valamivel fiatalabb néni feküdt, nyitott szemmel bámulta a plafont, nem beszélt, semmire nem reagált. A férje meg a lánya járt be hozzá, többször találkozott velük, ültek az ágyán, kiskanállal krémest vagy pépesre összetört banánt próbáltak óvatosan a szájába erőltetni. A nővérek nem szoktak ennyit vacakolni. Egyszer, amikor ebédidőben mentem be a kórházba, láttam, ahogy az egyik ápolónő etette a néma nénit. Bal keze ujjaival szétfeszítette a száját, a másikban lévő krumplipürétől púpos kanalat pedig úgy nyomta bele, hogy csak a kanál nyele látszott ki. Anyámat hiába ijesztgettem, hogy egyen, mert ha nem, őt is megtömi valamelyik főnéni, ő csak a vállát vonogatta, és egyre csak azt ismételgette, hogy nem tud enni, úgyhogy végül infúzióval táplálták.

Bácsi, van már négy óra?, kérdezi öt percenként a lila dzsoggingos cigánylány. Négy órakor jön értem az apukám. Tudja, miért nem sétálok a folyosón?, vigyorog őzikeszemeivel. Mert akkor azt hiszik rólam, hogy bolond vagyok.

 

Hebefrének, katatonok, paranoidok

Hogy a Skizofrénia örökletes betegség vagy a környezeti hatások nyomán alakul ki az arra hajlamos emberekben, azt még ma sem tudjuk.

– Nincs meg az a gén- vagy az a molekulaeltérés, amelynek alapján azt mondhatnánk, hogy akiben ez megvan, vagy akinek ez vagy az az anyag túlműködik az agyában, az Skizofrén lesz. Bár speciel biokémiai okokat – dopamin okozta anyagcsere-túlműködést – már igazoltak. De hogy ez miért, esetleg genetikai okokból működik túl, azt a mai napig nem tudjuk – vélekedik dr. Kárpáti Róbert, a Fejér Megyei Szent György Kórház II. sz. Pszichiátriái Osztályának 38 éves osztályvezető főorvosa.

A ’60-as években Finnországon végigsöpört egy nagy influenzajárvány, s rá 15 évre hirtelen megnövekedett a skizofrének száma. A vizsgálat során kiderült, hogy nagyon sok anya a terhesség harmadik és hatodik hónapja között megkapta az influenzát. A szakma tudós képviselői közül sokan viszont azt mondják, hogy ez nem is egy biológiailag megalapozott betegség, hanem a kórós személyiségfejlődés következménye, amiért is a korai anya-gyermek kapcsolatot teszik felelőssé, a családi nonverbális kommunikáció alacsony fokát. Ezek persze csak feltételezések. Ami biztos: ez egy multifaktoriális betegség, tehát több tényező együttállása kell ahhoz, hogy valakinél megjelenjen.

A skizofrénia gyűjtőfogalom: legfiatalabb korban jelentkezik a hebefrénia, később a kataton, még legkésőbb a paranoid forma. A hebefrénia a legsúlyosabb. Kárpáti Róbert szerint ennek a betegségnek az a legnagyobb veszélye, hogy teljes szociális és társadalmi ellehetetlenüléshez vezet.

– Az ebben szenvedők a társadalom perifériájára kerülnek, mivel előbb-utóbb elveszítik a munkájukat, rosszabb esetben a családjukat is, ezáltal teljesen parttalan, mindenféle szociális háttér nélküli emberré válnak. Ez leginkább a dezorganizált hebefrénekre igaz, s legkevésbé a paranoidokra.

A skizofrénia alaptünete az érzelmi elsivárosodás, a kiürülés, a betegek képtelenek arra, hogy örömet érezzenek és örömöt adjanak. A legkevésbé a paranoidok lesznek üresek, legkorábban és “legmélyebben” a hebefrének.

– Bár kétségtelen, hogy a skizofrénia a mai napig nem gyógyítható betegség, de a tüneteit jól tudjuk orvosolni, és a betegeket a gyógyszereknek köszönhetően tünetmentessé tudjuk tenni. Akiben sikerül a betegségtudatot kialakítani, megtanítani, hogy azért van jól, mert gyógyszert szed, és ha nem szedi, vissza fog esni – nos, az ilyen beteg teljes életet tud élni. Képes lesz rá, hogy dolgozzon, családban éljen, és képes lesz együtt élni a tüneteivel is – mondja a pszichiáter.

A “hírhedt” elektrosokknak ma is helye van a terápiában, de a szerepe minimalizálódott. A székesfehérvári Szent György Kórház férfi pszichiátriai osztályán évente 2000 beteget látnak el, akiknek a harminc százaléka pszichotikus. Nos, ebből a cirka 600-ból – amióta Kárpáti doktor vezeti az osztályt – kettőt kezeltek elektrosokkal. Összehasonlításul: az ötvenes években még minden pszichotikust sokkoltak. A gyógyszereknek is köszönhetően humanizálódott a pszichiátria.

Mindazonáltal, teszem hozzá saját tapasztalataim alapján, a kényszerzubbony, a leszíjazás, a letaglózó hatású nyugtatóinjekció a dühöngőkkel szemben ma is általános “terápiának” számít.

Skizofréniában szenvedőkkel napról napra találkozunk, esetleg egy munkahelyen dolgozunk velük, és – hacsak nem tudunk betegségükről – föl sem merül bennünk, hogy mások lennének, mint mi. Az osztályvezető főorvos a saját praxisából említ pozitív példákat.

Van olyan betegem, aki nagy állami cégnél dolgozik osztályvezetőként. Igaz, hogy havonta jár kontrollra és gyógyszereket szed, de dolgozik. Jól keres, élvezi az életet. A munkatársainak fogalmuk sincs róla, hogy neki mi baja van. Viszont nincs férje, gyereke, mert az már nem fér bele. Egy másik betegem egy pénzintézetnél dolgozik lakossági hitelkockázat-elemzőként. Ez a lehető legjobb konstelláció. Egy paranoid ember “huszonöt” oldalról fogja megnézni, hogy egy adott cég vagy személy megfelel-e a hitelfelvétel követelményeinek.

 

Suhajda és a taposók

Huszeinné, született Bakos Ilona állt a Nílusra néző szoba nyitott ablakában, és égi lényekkel társalgott fennhangon. Ilona hét évvel ezelőtt Budapesten ment nőül egy Huszein nevű egyiptomi férfihoz. Huszein az Ibrahim és a Mohamed utóneveket viseli, s a Kairótól negyven kilométerre fekvő Zagizi városkába való, ahol hét évvel ezelőtt Ica is eltöltött egy hónapot. Azóta sem járt a fáraók földjén, mi több, hites urát sem látta. Most azért szállt repülőre, hogy megkeresse Ibrahim-Mohamedet, és végleg Egyiptomban telepedjék le.

Mi a péntek éjszakai géppel (miként egy héttel később Ica is) érkeztünk Kairóba, s a következő hétfő délelőtt kerestük föl a magyar konzult, hogy segítségét kérjük egyiptomi riportunkhoz. Öt napig voltunk távol. A még Kairóban eltöltendő három éjszakára a konzul rendelkezésünkre bocsátotta a nagykövetség éppen akkor megürült vendéglakását, csakhogy akkor még ő sem sejtette, hogy a mi visszaérkezésünket megelőző éjszaka Ica is Kairóban landol.

Az igazak álmát alvó külképviselőt hajnali fél háromkor riasztották egy, a főváros központjától tizenhat kilométerre fekvő szállodából. Izgatott hangon mesélte neki az éppen ott éjszakázó magyar csoport vezetője, hogy betoppant egy nő, aki magyarnak mondja magát. A taxis lármázta föl a hotelt, mert az utas nem akarta kifizetni a fuvardíjat. Egy fillér sincs nála, a csomagja, amiben állítólag tízezer forintja van, a repülőtéren maradt. Ő megpróbált vele kommunikálni, mondta a konzulnak az idegenvezető, de az asszony csak meredten néz, olykor ufókról magyaráz, meg egy gyerekről, akinek kétszer kivették a szívét. Szerinte valami nincs rendben nála.

Mit volt mit tenni, a sűrűn ásítozó konzul a Rongy Roziba (így nevezte böhöm nagy, öreg Land Roverjét) vágta magát, és meg sem állt a szállodáig. Ica egy fotel mélyén gubbasztott. Szemmel láthatólag nem zavartatta magát, idézte föl a konzul, sőt kifejezetten megelégedéssel tölthette el, hogy az elegáns környezetben mindenki körülötte ugrál. Nem volt könnyű Icával zöld ágra vergődni, tényleg úgy festett, mintha egy másik bolygóról csöppent volna oda. Összefüggéstelen monológjából végül is a konzulnak sikerült annyit kihámoznia, hogy Ica nem holmi eltévedt turista, hanem egy elszánt bevándorló, egy eleven gazdasági menekült. Odahaza ugyanis üldözi, kizsákmányolja, a megélhetését lehetetlenné teszi a kommunista-zsidó-náci maffia. Tizenöt esztendős Misi fiát már meggyilkolták, kétszer egymás után kivették a szívét, de a gyereket az ufók megszöktették, s most uralkodó a földönkívüliek birodalmában, az űrbázison. Őrá pedig ellenségei “taposókat” küldenek folyton, akik szüntelenül kínozzák, gyötrik testét-lelkét. Főleg a csontjaiban, kivált csípőtájt érez elviselhetetlen fájdalmat, amikor “azok” beindulnak.

Állítása bizonyítására, mesélte a konzul, egy nagyalakú, kockás lapot húzott elő retiküljéből; ez a halállista, mondta a konzulnak. Huszon-egynéhány név volt rajta, golyóstollal egymás alá írva, beszámozva, melléjük rajzolva a megfelelő jelkép: ötágú vörös csillag, horogkereszt vagy Dávid-csillag. Kádártól Schwarzeneggerig politikusokat és filmsztárokat ítélt halálra Ica. De mégsem ők lehettek az asszony legádázabb ellenségei, mert a lap alján, ákombákom, háromcentis betűkkel egy bizonyos Suhajda zárta a sort. Hogy ki is az a Suhajda, a taposók főnöke vagy csupán egyszerű beosztott, azt nem sikerült Ilona aszszonytól megtudni. A konzul úgy emlékezett, hogy az átkosban volt egy ilyen nevű kerületi tanácselnök.

Huszein Ilona útlevele mellett magával hozta személyi igazolványát is, valamint egy gépelt bérleti szerződést, miszerint Ica egymillió forint készpénzért 2020-ig bérbe adta X. Y.-nak budapesti önkormányzati bérlakását. Konzulunk szerint a szerencsétlen asszonyt alighanem becsaphatták, az egymillióból nyilván egy árva petákot sem látott. Megvették neki a repülőjegyet, teletömték nyugtatókkal, aztán föltették a kairói gépre. Valószínűleg azt a tízezret, amiről Ica úgy tudta, hogy a bőröndben van, az utolsó pillanatban lopták vissza tőle. Merthogy a konzul megtalálta a poggyászt a reptéren, de pénz nem volt benne.

Huszein Ilona kalandos Kairóba érkezéséről a riporttúránkról való hazaérkezésünk estéjén számolt be suttogva a konzul, miután a vendéglakásba kommendált bennünket. Azt, hogy Icát is ott helyezte el, csak azután mondta, miután becsukódott mögöttünk az ajtó. Némi hezitálás után úgy döntött, mégiscsak felkelti a folyosóról nyíló leghátsó szobában alvó asszonyt, nehogy utóbb megijedjen tőlünk. Virágmintás pongyolában egy tejfehér bőrű, robusztus teremtés imbolygott elő, arcán, kétoldalt az elfekvéstől piros foltok rózsájával. Hátrafésült pamacsfrizurája alatt hatalmas homlok világított. Ica nyomhatott vagy egy mázsát. Zsírpárnákkal kitapétázott lomhaság volt az egész nő. Megpróbált beszélni, de összekuszálódtak szájában a szavak, meg-megbicsakló nyelvvel motyogott, olyan hangokat adva, mintha részeg volna.

– Nem kell tőle félni, láthattátok, nem agresszív – nyugtatgatott bennünket (vagy inkább magát?) mentorunk, és felajánlotta, ha mégis úgy gondoljuk, költözzünk át hozzá. Búcsúzáskor még megjegyezte, hogy a konyhában csupa életlen alumíniumkés van a fiókban.

Icát valószínűleg nem Kalmopyrinnel nyomták tele (hogy több levélnyi Algopyrin volt benne, másnap mondta a konzul), mert reggelig meg sem moccant. Másnap este kiflikkel megpakolva érkeztünk haza, hogy az éhségtől elcsigázva beteljesítsük a még otthonról hozott Kaiser szalámi sorsát. Ám hiába keresetük a szekrényben, ahova tettük, a szalámit nem találtuk. Huszeinnét viszont mintha kicserélték volna. A kábultságnak nyoma sem volt, jót tett neki a majd másfél napos alvás. Jött-ment a lakásban, és érdeklődött tőlünk, mit eszünk vacsorára. Egymásra néztünk a lányokkal, s mindhárman ugyanarra gondoltunk.

– Ica, nem találkozott véletlenül egy rúd szalámival? – fordultam minden mindegy alapon lakótársnőnkhöz.

– Én ugyan nem láttam – válaszolta elmerengve, s közben le nem vette volna a szemét arról a mini májkrémkonzervről, amit megpróbáltunk éppen háromfelé osztani.

Atyaisten, ez a nő éhes, mint a farkas – nyilallt belém a felismerés. Kiment belőle a narkó, és olyankor fékezhetetlen az étvágy. De hiszen a konzul tegnap annyi mindent spájzolt be neki, ami egy karavánnak is elég lett volna. Kenyeret, vajat, zöldpaprikát, süteményt. Igaz, hús nem volt közte.

Huszeinné Bakos Ica megsértődhetett, hogy kérdőre mertük vonni, mert elvonult, bár szobája ajtaját csak félig hajtotta be. Ablakából éppen a alattunk hömpölygő Nílusra lehetett látni, de ő nem a folyót nézte, hanem az ég felé emelte a tekintetét, és megállás nélkül mondta a magáét. Aztán nagy dérrel-dúrral bevonult a fürdőszobába, ahol a szövegből ítélve éppen egy “szemét, geci, rohadék japán” próbálta megkörnyékezni. Ica teljesen bepörgette magát, minden szót jól hallottunk, mintha csak be lett volna mikrofonozva a fürdőszoba, úgyhogy a kis japánnak fikarcnyi esélye sem volt. Pár perccel később már a konyhában szöszmötölt, alighanem teát csinált magának, amit aztán az ütemesen az üvegpohár falához koccanó kanállal kevert vagy negyedórán át. A nappaliban lélegzet-visszafojtva füleltünk.

– Lakást elhagyni! Meggyilkolni! Senkinek semmit sem mondani! – hallottuk Ica önmagának kiadott, ellentmondást nem tűrő parancsait. Amikor az egyik lány kíváncsiságának engedve kimerészkedett a konyhába, visszatérve jelentette, hogy Huszeinné, született Bakos Ilona ül a pult előtt, és egykedvűen falatozik Kaiser szalámink maradékából.

A kairói konzulnál türelmesebb és találékonyabb emberrel még életemben nem találkoztam, de Ica neki is alaposan feladta a leckét. Többféle haditervet kidolgozott hazajuttatására, ám hogy végül is az egész nem esett kútba, az leginkább a szerencsének tudható be. Órákon át győzködte Ilonát: ahhoz, hogy letelepedhessen, a budapesti egyiptomi nagykövetség engedélyére van szükség, így mindenképpen haza kell utaznia. Úgy tetszett, az asszony hajlik a szép szóra, bár nekem egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy elhiszi, amit a konzul halandzsázik neki. Aztán Ica a végén mindig megmakacsolta magát, és kijelentette, majd bolond lesz Magyarországra betenni a lábát, ahol a taposók alig várják már, hogy kicsinálhassák. Na ja, a konzul nem számolt a taposókkal.

Még mielőtt a letelepedési verzióval előrukkolt volna, Huszeinné kijelentette, hogy ő voltaképpen nem is Kairóba indult, hanem Genfbe, hogy panaszt tegyen a nemzetközi bíróságon. Egyre csak a fejét csóválta, amikor a konzul lelkesen bizonygatta neki, hogy Genf az Svájcban van.

– Dehogyis van Svájcban – mondta az egyre inkább elcsigázott konzulnak, aki a siker érdekében egy földrajzi atlaszt is beszerzett. – Hát nem látja, hogy ez nem Genf, hanem Ge-ne-ve? – betűzte a térképen a városnevet Ica. Teljesen belefeledkezett az atlaszba, aztán kibökte, hogy mégis inkább Spanyolországba szeretne menni.

– De az előbb még váltig állította, hogy Rijád az igazi, mert ott csak arabok vannak! – fogta a fejét az elcsigázott külügyes. – Ica, így hogy segítsek magának…?!

A repülőgép indulása előtt három órával Huszeinné még mindig nem döntött. A legutolsó variáció úgy szólt, hogy az asszony a Malév-géppel hazarepül, de Budapesten nem lép ki a tranzitból, hanem ott várja meg, amíg átcsekkolják a jegyét Rijád vagy Madrid felé. Ilonának így nem eshet bántódása, mi több, kacsintott felénk a konzul, konspirációs szempontból is ez a legjobb megoldás, hiszen így Ica de facto Magyarországon lesz, de jure azonban nem. A taposók pedig nem tehetik be a lábukat a tranzitba. Mialatt a kairói éjszakában a reptér felé száguldott velünk a Land Rover, a műszőrme bundát és sapkát viselő Huszein Ilona megadóan bámult maga elé, és a félórás út során csak egyszer szólalt meg.

– Hétezerötszáz lakásom épül itt a közelben – mutatott ki a terepjáró ablakán a sötét éjszakában. – Ötezer már elkészült, ha visszajövök, ki fogom adni őket.

A repülőtéri váróban a konzulba karolva sétálgatott, patrónusa a repülőgépre is fölkísérte. Ica beletörődött sorsába, nyugodt volt és szelíd. Akkor sem tiltakozott, amikor Ferihegyen mentősök fogták közre és vezették az autóhoz.

Szomorúan néztünk utána.

 

“Istentől kapok erőt”

Ha valaki, hát Taba Amália, aki 17 éve a Szent György Kórház férfi pszichiátriájának főnővére, mindent tud a skizofrénokról. Azt mondja, hogy az elmúlt két évtizedben óriási változás állt be úgy a betegség megítélésében, mint a pszichózisban szenvedőkkel való foglalkozásban. A betegeket a társadalom tudathasadásos emberekként emlegette (helytelenül), miközben nekik nem volt betegségbelátásuk.

– Találkoztam olyan húsz éve skizofréniában szenvedővel, aki nem tudta, mi is az ő betegsége. Rosszabbak voltak a gyógyszerek is, a mellékhatásuk – nyálfolyás, lassulás – gyorsan jelentkeztek, a betegek elfeküdtek, negativisztikusakká váltak.

A főnővér szerint az áttörést a modern gyógyszerek hozták, no meg a szemléletváltozás: a skizofrén beteg éppen olyan jogokkal bíró ember, mint a többi.

– Az új gyógyszerek csökkentik az agresszivitást, a hangulathullámzást. Nekünk pedig arra kell megtanítani a betegeket, higgyék el, hogy a skizofréniából fel lehet épülni.

Hasonlóképpen vélekedik Gállné Medveczky Borbála református lelkész is, aki hosszú ideig dolgozott félállásban a fehérvári pszichiátrián lelkigondozóként. Aztán, lehet találgatni (a lelkésznővel sem közölték), miért, a kormányváltás után nem tartottak igényt tovább a szolgálataira, holott a betegek ragaszkodtak hozzá. (Ezt magam is tanúsíthatom, ők hívták föl a lelkigondozóra a figyelmemet.)

A harmincéves lelkésznő skizofréniával élő emberekként emlegeti a skizofrénokat, olyan embereknek, akiknek mindenekelőtt lelkük van. Éppen ezért nagybetűvel írt emberként, nem pedig betegként illene kezelni őket. Bár nem vitatja a farmakológia fontosságát, határozott meggyőződése, hogy egyoldalúan a gyógyszerek primátusára épül a skizofrénok terápiája.

– Mindenkinek találnia kell zűrzavaros, gyorsan változó világunkban egy fix pontot, egy értéket, amelybe bele tud kapaszkodni. Különösen fontos ez ezeknél az embereknél. Ilyen lehet a hit, de egy olyan öngyógyító csoport is, ahova esetleg családtagjaival jár a skizofréniával élő ember.

Mint például az egyetemista Lívia, aki édesanyjával és nővérével vett részt ilyen öngyógyító foglalkozáson. Addig nagyon rossz volt a kapcsolata a családdal, különösen nővérével, aki nem értette húga hirtelen megváltozott viselkedését. Bekerült az elmeosztályra, emiatt évet kellett ismételnie, és a pszichiátere is azt valószínűsítette, hogy abba kell hagynia tanulmányait. Aztán a kórházból kikerülve a csoportbeszélgetések, no meg a megtalált hit segített. A család pedig azáltal, hogy megismerte a betegségét, visszakapta Líviát.

Istentől kapok erőt, őt kérem, hogy ne legyek rosszul. Isten szemével látom magam, és nem azoknak az embereknek a szemével, akik az utcán szembejönnek velem – mondja Lívia, aki ma már utolsó éves az egyetemen.

 

Az IB 40-31-es gyógypedagógus

O. P. gyógypedagógust 1985 májusában 2 év és 10 hónapi, börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélte a katonai bíróság, mivel hitbéli meggyőződésére és pedagógiai elkötelezettségére hallgatva megtagadta a katonai szolgálatot. Minthogy – az előbbiekből következően – “bűncselekményét” nem bánta meg, kedvezményben sem részesülhetett, így idejét (ahogy a börtönargó mondja) csontig ki kellett töltenie. Három húsvétot és karácsonyt húzott le rácsok mögött, míg 1987. december 29-én szabadult.

O. P. a Bokor bázisközösség tagjaként komolyan vette az evangélium tanítását: a szeretet parancsát kötelezőnek érezte nemcsak (fele)barátaira, de ellenségeire nézve is. A kiegészítő parancsnokságra leadott nyilatkozatában annak a meglátásának adott hangot, hogy gyógypedagógusként inkább szolgálhatná a hazát, amennyiben a devianciákat próbálja csökkenteni, mintsem ha katonásdit játszik. Az ügyészi kihallgatáson némi bepillantást kapott, milyen is egy koncepciós eljárás. Az ügyész mindannyiszor ráordított, ha nem igennel vagy nemmel válaszolt a feltett kérdésekre, amelyek eleve úgy voltak kitalálva, hogy egyértelmű választ véletlenül se lehessen adni rájuk.

A győri fogdában, majd a Fő utcában eltöltött hetek után szállították Baracskára, ahol akkoriban száznál is több katonai szolgálatos (legtöbben a Jehova Tanúi gyülekezetből) töltötte büntetését.

Egy pszichopedagógus nevelőnő mellé osztották be írnoknak. O. P.-nek úgy rémlett, annak idején a főiskolán már látta a lányt, akinek azonban érezhetően nem volt ínyére ez az ismeretség. Kivált azután, hogy O. P. vette a bátorságot, és megkérdezte tőle, miért csinálja ezt az értelmetlen munkát, aminek az égvilágon semmi köze az elnevezéséhez. A nevelés, ha komolyan vesszük, szöges ellentétben áll a rezsim – a szocialista büntetés-végrehajtás – érdekeivel. Amikor aztán az elítélt-pszichopedagógus odáig merészkedett, hogy egykori kolléganője – per pillanat smasszer – lelkiismeretére próbált apellálni, betelt a pohár. O. P., a naiv katolikus, aki őszintén hitt a szakmai szolidaritásban, hamarosan a magánzárkában találta magát. Többi sorstársának is kijutott a megalázó procedúrákból, tíz-húsz napos magánelzárásokból. Ekkor az egyik fiúnak sikerült kicsempésznie egy levelet, amely meg sem állt a Szabad Európáig. Ott aztán annak rendje és módja szerint be is olvasták. A baracskai parancsnok nem győzött országos elöljáróinak magyarázkodni. Így érkezett el a fegyencgyarmatra a reform.

A katszolgosokat egy dörzsölt, vén pszichológus intelligenciájára bízták. Varázsló, merthogy a lélekgyógyászt a bévé-birodalom ezen a néven ismerte, a továbbiakban megtiltotta védencei egzecíroztatását. Addig például a nevelő elvtársak és elvtársnők úgy szórakoztatták magukat, hogy tiltott tárgyakat, bibliát meg pornóújságot (!) csempésztek a katszolgos fiúk holmija közé. Varázsló terápiája, ha nehezen is, jobb belátásra bírta őket.

A smasszerlélektan nagy tanára O. P.-t is kimentette. Elképzelhető, miként érezhette magát ott, ha az jelentette számára a megváltást, hogy az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) viszik, ahova “normális” elítélt csak akkor kerül, ha a börtönben elegük lesz belőle, s le akarják lassítani. Hősünk annyira azért észnél volt, hogy ne hagyja magát meglumbálni. Így be kellett érnie egy hosszabb altatókúrával.

Mikor kialudta magát, az első dolga az volt, hogy egyvégtében elolvasta A Musza Dag negyven napját. A betegektől nem félt, arra gondolt, ha kedvenc írója, E. T. A. Hoffmann kibírta köztük, őt sem eszik meg. Az elítélt gyógypedagógus védettségben érezte magát az elmemegfigyeltek között. Szerinte ennek semmi köze az ő szakmai érdeklődéséhez, ez tény.

Megszolgált nyugalmából az operás (BM-operatív tiszt) zökkentette ki, aki a baracskai állapotok felől faggatta.

Arra ment ki a játék, hogy ő smúzoljon (köpjön) be néhány smaszit. De O. P., aki ember akart maradni, nem szólt egy szót sem ottani megpróbáltatásai valódi okáról. Bár az operás elvárásait nem elégítette ki, annyit azért sikerült elérnie, hogy Baracskára nem vitték vissza.

Egy udvarral arrébb került, a Kozma utcai börtönbe, a Gyűjtőbe. Egy évig a politikaiak körletében lakott. Kartonjára nagy betűkkel ráírták, hogy ÁE (államellenes), holott jogilag a katonai szolgálat megtagadása köztörvényes bűncselekmény. Pénzügyi írnokként dolgozott, hónapszámra nem látta a napot. Később, szabadulásáig egy cigány elítéltbrigád vezetője lett.

Itt találkozott egy korábbi, győri tanítványával, akiről tudta, hogy közepesen súlyos imbecillis. Nem értette, hogyan ítélhették el, amikor értelmi fogyatékossága kizárta, hogy tettének következményeit felmérhesse. Kihallgatást kért nevelőjétől, egy pedagógiai végzettségű századostól, és előadta kétségeit. A nevelőtiszt biztosította, hogy tud a dologról, aztán felhívta az IB 40-31-es – ez volt O. P. száma, amit jelentkezéskor mindannyiszor mondania kellett – elítélt figyelmét, hogy csak saját ügyében van joga felszólalni.

 

Margaret Derecskén

Előbb a hang, csak aztán a téboly. A disznóólsor előtt középkorú, köpenyes asszonyok hajkurásznak egy sivalkodó malacot. Azt már nem látom, hogy sikerül-e utolérniük, mert a kerítés melletti járdán lépkedve egy másik idillen akad meg a szemem. A negyvenfokos hőség elől az árnyat adó meggyfák alá húzódtak a betegek. Mindannyian nők. Fehér műanyag napozóágyakon fekszenek, néhányuk tolókocsiban gubbaszt, mások meg – mintha csak a fák alatt zajló színielőadás közönsége lennének – a ház eresze alatt ücsörögnek, szorosan a falnak támasztott székeken. Sokan vannak, menet közben megszámolni sem tudnám őket. Persze nem is próbálom, zavartan kapom el a tekintetemet a vonulásomat szemlélő réveteg pillantások, félszeg mosolyba merevülő arcok, tátva maradó szájak elől. Megkerülöm az L alakú parasztházat, s az embermagas bokrok sűrűjében nagy nehezen megtalálom a hátsó kiskaput. Odabent hűvös van, tágas előtér vezet a folyosóról nyíló szobákhoz. Senki sincs itt, így aztán nyugodtan bekukkanthatok a hálótermekbe. Egykor bolyhosnak számító, lencsefőzelék-színű plédekkel letakart heverők sorakoznak; nyolc-tíz fekhely, egyiken-másikon baba, játék mackó.

– Bácsi, kit tetszik keresni? – kérdezi tőlem mosolyogva egy rövidre vágott hajú, kötényes, hetven év körüli nénike. Mintha csak a falból lépett volna elő.

Akit keresek, akihez jöttem, személyesen nem ismerem. Barátai meséltek róla, mutatták kétségbeesett leveleit, kérve, ha tudok, segítsek, hogy kikerülhessen innen.

S.-né T. Margit második éve a Morgó-tanya lakója. A Hajdú-Bihar Megyei Kórház Pszichiátriai Otthona Derecskétől mintegy másfél kilométerre van, a kabai útról jobb kéz felől kell letérni az egykori tanyaépülethez.

S.-né, aki leveleit Margaretként írja alá, ötvenkilenc éves, paranoid skizofréniában szenvedő asszony, cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt áll.

Margit Balmazújvárosban nevelkedett, majd az érettségi után a fővárosba került. 1956-ban beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol 1962-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát. Közben férjhez ment egy egyetemi adjunktushoz, akitől 1960-ban Adél nevű lánya született, így tanulmányait levelező tagozaton fejezte be.

Két évvel Adél születése után elvált. Betegsége ezután kezdődött. 1972 augusztusában egy külföldi útról nem tért haza, és Svájcban telepedett le. Lányukat az apa nevelte föl. Vegyésztechnikusként dolgozott, s Bázelben férjhez ment egy svájci állampolgárhoz, S.-hez. Betegsége hamarosan újra aktivizálódott, s ez valószínűleg nagyban hozzájárult második házasságának megromlásához.

Elvált S.-től, majd 1990. szeptember 5-én kettős, magyar–svájci állampolgárként visszatelepült Magyarországra. Előbb Ózdon lakott a húgánál, aztán szülővárosában, Balmazújvárosban vett egy családi házat. Margaret gondnoki tisztét előbb hetven éven felüli nagybátyja vállalta, majd ismételt kórházba kerülése és a Morgó-tanyára helyezése után a derecskei önkormányzat hivatásos gondnokot rendelt ki mellé. 1993 októberében lett Margaret gondnoka a lánya, Adél.

Azok számára, akik Margaretet és Adélt korábbról is ismerték, érthetetlen, miként is lehetett a lányt anyja gondnokául kirendelni.

– Kettőjük kapcsolata teljességgel patologikus – mondja dr. Kardos Ilona pszichiáter, aki nem ebben a minőségben, hanem mint Margaret régi ismerőse próbált meg segíteni.

– Adél már gyerekként nem szívlelte az anyját, tizenkét éves korában a gyámhatóságnál jelentette föl. Margit pedig folyton azt mondogatta, hogy az ördögtől szülte ezt a lányt. Persze mindennek mélyebbek az okai. Margitnak is traumatikus emlékei vannak a gyerekkoráról, szerinte az anyjának útjában volt, aki ezért marónátront itatott vele.

Kardos doktornő azt még hajlamos elhinni, hogy a gyámhatóság mindezekről semmit sem tudott, viszont azt már a szakmai dilettantizmus és cinizmus csúcsának tartja, hogy olyan gondnokot jelölt ki a gyámügy, aki nem is Magyarországon él.

– Adél hosszabb ideje Spanyolországban tartózkodik, Barcelonában modellként dolgozik. Évente legfeljebb egyszer-kétszer jön haza. Hogyan is tudna így anyja ügyeiben eljárni?

A kudarcba fulladt hazatelepülési kísérlet után kapta a doktornő Margarettől az első segélykérő leveleket. Ezek lényege az volt, hogy hozza ki őt a derecskei szociális otthonból.

– Margaret betegsége ellenére rendkívül eleven intellektus, három nyelven beszél, aligha lehet csodálkozni azon, hogy nem érzi jól magát súlyos értelmi fogyatékosok és véglegesen leépült alkoholisták között. Az ebben a dologban a legabszurdabb, hogy van neki pénze, tehát egy jobb színvonalú otthonba is kerülhetne. Több ezer svájci frankja van a Kereskedelmi Bankban, havonta több mint nyolcezer forint nyugdíjat kap, plusz még háromezret a balmazújvárosi ház bérleti díjaként. Arról nem is beszélve, hogy a kinti nyugdíját és az asszonytartási díjat egy bázeli bankba utalják át, elmondása szerint legalább hetvenezer frankja gyűlhetett már össze.

A dabasi ökumenikus szeretetotthonban szívesen látnák Margaretet, ehhez azonban szükség lenne gondnoka beleegyezésére, akinek viszont nem igazán tetszik ez az ötlet.

– Margaret a teljes jogfosztottság állapotában él. Rokonok, korlátolt elmegyógyászok “darálták le” a gyámhatóság aktív asszisztálása mellett – véli a pszichiáternő. – Februárban kérte gondnoksági fokának megváltoztatását, cselekvőképességet kizáróról korlátozóra.

Margaret, akit akkoriban a debreceni pszichiátrián kezeltek, a tárgyaláson nem tudott jelen lenni, mert állítólag a megelőző napon fokozott izgalmi állapotba került, dühkitörései voltak. Helyette a kórház szociális munkása ment el. T. K. social worker előzőleg rendkívül jó kapcsolatba került Margarettel, aki szerette volna, hogy a hölgy legyen lánya helyett a gondnoka. Húsvétkor megjelent a kórházban Adél, s megfenyegette a szociális munkást, hogy kirúgatja, ha az ő háta mögött beleavatkozik anyja (gondnokolta) ügyeibe. Nem sokkal ezután T. K.-t elbocsátották állásából.

Mivel a gondnok állandó lakcíme Budapesten, az első kerületben van, az ottani gyámhatóság az illetékes Margaret ügyében.

Dr. K. I. gyámügyi jogász S.-né T. Margit személyiségi jogainak védelmében (!) zárkózik el a nyilatkozattól. Mikor megnyugtatom, hogy éppen e jogok semmibevétele miatt berzenkedem Margarettel és barátaival egyetemben, hajlandó velem szóba állni.

Megtudom tőle, hogy legfeljebb csak egy laikus számára tűnhet szürreálisnak, hogy míg a cselekvőképességétől is teljesen megfosztott gondnokolt Derecskén a Morgó-tanyán, szerencsétlen sorstársaitól és süldő kocáktól körülvéve, tesz kétségbeesett kísérleteket arra, hogy emberibb körülmények közé kerüljön, addig ügyeinek vitelével megbízott gondnoka Barcelonában modellkedik.

– Adélt nem mi, hanem a derecskei gyámhatóság rendelte ki anyja gondnokául. Ez ellen akkor Margitnak sem volt kifogása. Egyébként a törvény nem írja elő, hogy a gondnoknak állandó jelleggel a gondnokolt közelében kell tartózkodnia.

Hogy ez mennyire életszerű, azt tőle ne kérdezzem.

A gyámügyi jogászt is levelekkel bombázza Margaret, s neki is panaszkodott arról, hogy a Morgó-tanyán verik. Arra viszont nem emlékszik, hogy ő valaha is mondott volna olyasmit Adélnak Margarettel kapcsolatban, hogy “az, hogy valaki ilyen intrikus, mint a kedves mama, az nem azért van, mert skizofrén…”. Neki oly mindegy, hogy Adél vagy valaki más-e a gondnok, ő örülne a legjobban, ha olyan helyre kerülne a gondokolt, ahol végre jól érzi magát.

– Júniusban jön haza a lánya. Arra fogom utasítani, hogy járjon majd el a Pénzintézeti Központnál, hogy az édesanyja nyugdíját és az őt megillető tartásdíjat Magyarországra utalják…

– S.-né sok mindent tehet, csak egyet nem, hogy két kézzel szórja a pénzt. Pedig ő ezt szeretné – okosít ki dr. K. I. Azt már meg sem merem kérdezni a gyámügyi jogásztól, hogy vajon miért ne szórhatná, ha éppen úgy tartja kedve. Talán nem az övé?

– Nézze, én nagyon szégyellem magam, hogy nem merek magához őszinte lenni, de amióta ez a dolog történt, rettenetesen félek.

T. K. a Hajdú-Bihar Megyei Kórház Pszichiátriai Osztályának egykori szociális munkása negyvenhat éves, kissé molett asszony. Fehér alapon mintás, térdközépig érő kartonruhában van, tekintetét fekete napszemüveg mögé rejti. Kézfogása határozott, egész lénye magabiztos céltudatosságot sejtet. Ezért aztán alaposan fejbe kólintanak beköszöntő mondatai. Amint kimondja őket, az asszony habitusa is varázsütésre megváltozik. Kényszeresen félénk és zavart lesz, hirtelen maga sem tudja, mit akar, mondaná is meg nem is.

– Margaret már az osztály betege volt, amikor én odakerültem. Amit a kollégáktól hallottam róla, az elég ijesztően hangzott: mindenkivel agresszív, kötekedő, szidja az orvosokat, ápolókat, a takarítószemélyzetet, a többi beteget. Egyszóval nem lehet kibírni. Ekkoriban adott be Margaret egy bírósági keresetet a gondnoksági fok megváltoztatására, és engem kért, hogy a tárgyalásra kísérjem el. Előtte persze már többször is beszélgettünk, s én úgy ítéltem meg, hogy ő egy magasan képzett, kedves teremtés. Ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, kifelé is egyre konszolidáltabb lett. Ő, aki korábban mindenkivel összeveszett.

T. K. beszámolóját olykor a hely szellemét érzékeltető reflexiók színesítik: “A kívüllévők számára felfoghatatlan és elképzelhetetlen, ami odabent történik…” “A pszichiátria az utolsó ledobó…” “Nagyon vékony és átjárható a fal, amely a beteget az egészségestől elválasztja…”

A tárgyalás előtti napon T. K. szerint az ápolók Margaretet provokálták. Valami egyszerű dolgot kért tőlük, amit azok nem voltak hajlandóak teljesíteni. Emiatt kapott dührohamot, ütött-vágott. Olyannyira ön- és közveszélyes állapotba került, hogy le kellett injekciózni, s a tárgyalásra másnap természetesen nem engedték ki.

– Ő akarta, hogy én menjek helyette. A tárgyalást követően Margaret sokat javult, a skizofrén kitörések lelassultak. Állandó kimenőt kapott, kijárhatott a városba sétálni, templomba. Gyakran kísértem el cukrászdába, vásárolni.

Ekkoriban kezdett T. K. Margaret kérésére leveleket írni banknak, gyámhatóságnak, hogy zárolják a gondnokolt számláját, mert félő, hogy ahhoz a lánya (gondnoka) hozzányúl.

– Ettől őrült meg a lánya – folytatja az egyre idegesebb T. K. – Húsvétkor megjelent az osztályon, a főnővér jelenlétében üvöltözött velem. Megfenyegetett, hogy elintéz, kirúgat, ha nem szállok le az anyjáról. Ötvenezer forint biztos elég lesz hozzá, mondta.

Azt persze T. K. nem tudja, hogy ezért adott-e pénzt a főorvosnak Adél, vagy csak paraszolvenciaként. Amikor kérem, hogy folytassa, sírógörcsöt kap, a napszemüveg alól a szemfestéktől zöldesszürke könnyerecskék csorognak lefelé az arcán.

– Hát nem érti? Halálosan félek! Nem magamat féltem, de gyerekem van, idős, beteg szüleim, akikről gondoskodnom kell. Hiába bizonygattam a főorvosnak hogy én csak segíteni akartam Margareten, közölte, hogy túlléptem a hatáskörömet, indokolatlanok voltak az intézkedéseim, és az lenne a legjobb, ha elmennék…

T. K. azt mondja, hogy korábban a munkáját sohasem kifogásolták, a főorvossal is kifejezetten jó volt a kapcsolata. Ezért aztán sehogy sem értem, hogy ez a karakán asszony, aki imádta a hivatását, a betegeit, az első szóra miért dobta be a törölközőt.

– Maga ezt nem is értheti, hiszen nem ismeri ezt a kasztot, az egészségügyiekét. Ha megvádolják őket, akkor is összefognak, ha egyébként utálják egymást.

Az idegileg egyre jobban megviselt T. K.-nak azt üzenték jóakarói, hogy vigyázzon, ne nagyon ugráljon, mert könnyen a rácsos ágyban találhatja magát. Azóta sem tudott elhelyezkedni.

Dr. K. Á. főorvost telefonon érem el a debreceni pszichiátrián. Hangját egy pillanatra elbizonytalanodni érzem, amikor S.-né T. Margit állapotáról egyszer csak T. K. hirtelen távozására terelem a szót.

Amikor a főorvosnak szó szerint idézem a T. K. által mondottakat, pontosan azt válaszolja, amire számítok: “Nem hangzottak el ilyen fenyegetések.” Azt meg mintha meg sem hallaná, amit az ötvenezer forintról kérdezek.

Hogy akkor mi volt a baj T. K.-val?

Dr. K. tétován, már-már szégyenlősen rebegi a kagylóba, hogy “csak néhány apróság volt”, amit felrótt a szociális munkásnak, “különben is”, így a főorvos, “én finomabban ítéltem meg őt…”

Finomabban, mint például a főnővér, akinek “tulajdonképpen a hatáskörébe tartozott T. K. munkáját illetően a döntés”.

Szeretnék végre valami konkrétumot is hallani, de be kell érnem annyival, hogy “emlegettek itt többféle kifogást is vele szemben a munkatársak”.

Segíts magadon, az Isten is megsegít. Nos, Margaret volt annyira bölcs, hogy segített magán. Kihasználva a néhány napos nyári szabadságot, megszökött a gyámügyesek, elmegyógyászok, gondnokok siserahada elől. Vonatra szállt, és – hála a nála felejtett svájci útlevélnek – meg sem állt Bázelig.

 

“Negatív stresszben voltam”

Az ötvenhat éves Sándor kilencedik hónapja a székesfehérvári nyílt pszichiátriai osztály lakója. Vékony testalkatú, pengearcú férfi, rövid fekete haja őszbe vegyül. Az épülettel szembeni park egyik padjára ülünk le beszélgetni. Az osztály bejárati lépcsőjén ücsörgő betegek érdeklődve figyelnek bennünket. Sándornak, akinek finoman remeg mind a két keze, a főorvos szerint betegségtudata van, vagyis azon kevesek közé tartozik, aki tudja magáról, hogy beteg.

A leszázalékolt gépkocsivezetőnek a nyolcvanas évek eleje óta vannak hallucinációi. “Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!” – mondja neki feszült, stresszes pillanataiban, legtöbbször éjszaka, amikor nem tud elaludni, mindig ugyanaz a hang, egykori katonatársa kórházban hallott hangja. A katonaságnál, 1969 januárjában történt a baleset: egy hadgyakorlatról jött vissza a katonavonat, amikor ütközött a Savaria-expresszel. Vagy harmincan szörnyethaltak, Sándor a csodával határos módon csak apró sérüléseket szenvedett, de ugyanarra a vezetéknévre hallgató bajtársának eltörött a gerince, a lábai, s nem sokkal azután, hogy fennhangon az életéért könyörgött, meghalt. Ugyanezt a kétségbeesett könyörgést hallotta viszont jó tíz évvel később lázas beteg kisfia szájából. Egy évre rá kullancstól vírusos agyhártyagyulladást kapott, egy héten át élet és halál között lebegett, ami szerinte “ráerősített a hangokra”. 1984-ben százalékolták le.

A hangokat akkor hallotta újra, amikor elsőszülött fiánál az iskolai és magánéleti problémák egyre gyakoribbak lettek. Két kisebb gyermeke nem okozott neki csalódást, de a legidősebb fiú, aki jelenleg narkománia miatt egy drogrehabilitációs intézet lakója, élete legnagyobb keresztje. Amikor róla beszél, hangjában is érződik a feszültség, kezei remegése is felerősödik. Az egyre gyakoribb zűrök intézése felőrölte: “Negatív stresszben voltam, felpörögtem, és jöttek a hangok…” 1983-ban az egyik vicclapot glosszázta “politikailag”, és “saját újságját” postán elküldte a főszerkesztőnek, Árkus Józsefnek. Néhány hét múlva behívták a pszichiátriára, de nem ment be. Mentőt küldtek érte, majd amikor nem engedte be őket, azok rendőrökkel jöttek vissza. Spray-vel kábították el, megbilincselve vitték a zárt elmeosztályra. Három hónapig tartották ott. Azóta rendszeresen kórházban kezelik. Felesége 1998-ban elvált tőle, de, ahogy mondja, jó a kapcsolata az asszonnyal és új férjével is. Megengedik neki, hogy a lakásban találkozzék a lányával, még egy tál ételt is tesznek elé. Középső, főiskolás fia, akire nagyon büszke, szintén tartja vele a kapcsolatot, lányával egyetemben a kórházban is látogatják. Kihozták a gánti szociális otthonból is, amiről annyit mond csak, hogy “az nem fehér embernek való hely”. Ők jelentették eddig a lelki támaszt, meg az sz.-i evangélikus pap, akihez a kórházból is kijár.

Sándor odabent ismerkedett meg egy elvált asszonnyal, Marikával, akit szerinte főnöke zaklatásai borítottak ki, emiatt került a kórházba. Az asszonyt már a gyerekeinek is bemutatta, akik örülnek, hogy apjuknak társa lett. “Ismeri Marikát a volt feleségem is. Nagyon jó véleménnyel van róla”, mondja félszegen mosolyogva. Azt tervezik, hogy együtt fognak élni az asszony g.-i házában. Sándor úgy véli, hogy azoknak a legrosszabb az osztályon, akiket nem látogat senki. “A betegek fele-egyharmad része ilyen, rájuk a szociális otthon vár…”

Vajon sikerül Sándornak és szíve választottjának az életben boldogulni? Kárpáti Péter főorvos ezzel kapcsolatban nem annyira derülátó, mint betege.

– Bárcsak összejönne nekik, rajtunk nem fog múlni – mondja elgondolkodva a fiatal pszichiáter.

 

A hiéna média

A közvéleményt mindannyiszor felháborítják az elmeosztályról hazabocsátott betegek által időnként elkövetett bűncselekmények, amelyek nemegyszer valóban sokkolóan brutálisak. Az emberek félnek, következésképpen engednek előítéleteiknek, és olykor hisztérikusan követelik, hogy tartsák lehetőleg életük végéig rács mögött a közveszélyesnek bélyegzett elmebetegeket. Hiába bizonygatják a pszichiáterek, hogy számarányukhoz viszonyítva a skizofrénok sem követnek el több bűncselekményt, mint a magát normálisnak tartó populáció egyedei. Ugyanolyan stigmatizált páriái ma a társadalomnak, mint a hajléktalanok vagy az HIV-fertőzöttek.

– Mennyire indokolt ez az intolerancia, és ön szerint mi az oka annak, hogy ma is – tünetmentességet garantáló gyógyszerterápia ide, humanizálódott pszichiátria oda – ez a riasztó kép él az elmebetegekről a társadalomban? – kérdezem dr. Kárpáti Péter pszichiáter főorvost.

– Leginkább a hiéna média tehet erről. Mert amikor Józsi bácsi a faluban részegen végigveri a családját, abból sohasincs újságcikk. Viszont ha egy pszichiátriai kezelt teszi ugyanazt, akkor az biztos, hogy helyet kap valamelyik bulvárlapban. Ilyen szempontból sokkal kisebb a tolerancia a betegekkel szemben, teljesen ki vannak szolgáltatva. Mindeközben rengeteg szociopata, diszociális zavarban szenvedő ül a börtönökben gyilkosságokért, brutális, szörnyű cselekményekért, akik nem skizofrénok, és más elmebetegségben sem szenvednek. Például a szerb sorozatgyilkos, Magda Marinko, akit nyilván sok vizsgálatnak alávetettek, de egyik sem mondta ki róla, hogy skizofrén lenne. Ettől még nagy valószínűséggel szociopata vagy pszichopata.

– Mi a különbség egy szociopata és egy skizofrén brutális megnyilvánulásai között?

– A skizofrénok erőszakos cselekedetére valamilyen szinten mindig jellemző a bizarrság. Az nem szokott előfordulni, hogy egy skizofrén magához vesz egy fegyvert, hogy nyereségvágyból vagy megbízásból megöljön valakit. A skizofrénok bizarr módon brutális gyilkosságokat szoktak elkövetni. A praxisomban történt, hogy egy éppen jó állapotban lévő, de gyógyszereit elhagyó beteg tébolyult állapotban – 50–100 késszúrást ejtve rajta, szemét kivájva – gyilkolta meg kádban fekvő édesanyját. Semmiféle éntudat nem volt a cselekményében. Az ilyesmire nincs logikus magyarázat. Hasonló volt a helyzet, amikor nemrégiben Móron rendőröket sebesített meg súlyosan kapanyélre szerelt pengékkel egy beteg, aki amiatt zárkózott be a lakásába, azért fegyverkezett föl, mert attól félt, visszajöttek a gyilkos bankrablók. Mire behozták hozzánk, teljesen megnyugodott, nem emlékezett arra, mit tett.

– Tény, hogy a bulvársajtó legtöbbször gusztustalan módon túllő a célon, mindazonáltal a médiának nincs könnyű dolga. Miként kéne az előítéleteket oldani, de a tényeket sem elhallgatni? Egyáltalában, mit tanácsolnak a pácienseiknek; a munkahelyükön például beavassák kollégáikat a betegségükbe, elmondják nekik, hogy őket skizofréniával kezelik?

– Isten ments! Szerintem ez jogilag sem tartozik a munkáltatóra. A munkaegészségügyi vizsgálat erre nem terjed ki. A lényeg, hogy ezeket az embereket – amennyiben ők is akarják, és előírásszerűen szedik a gyógyszereket – tünetmentessé lehet tenni. És a betegség a családon és a legszűkebb baráti körön kívül másra nem tartozik. A társadalom mai empátia- és toleranciaszintje mellett a kitárulkozó őszinteségből a betegnek alighanem csak helyrehozhatatlan hátrányai származnának.