Kovács István
A kapcsos könyv régi és új lapjai
I.
Új ábrákkal az a régi könyv…
Kiejthetetlen név a címben.
A tánctól nekivadult mackó
egy rajzon négy embert terít le.
Ezerkilencszáz… valahányban…
ki tudhatja, mit hoz a holnap.
Sej, hegyek-között-völgyek-között…
halál-vonatok zakatolnak.
Az áldozat bokáz a szélben…
Fogd kötelét: kender-talizmán.
A káromlások dísztribünjén
hóhérkezekben liliomszál.
A szemétdombok hullámait
nem csillantja a gyémánt félkrajcár.
A kakaskukorékolásra
csak mosolyog a török császár.
II.
A sehonnai egek alatt
ejtőernyők girlandjai…
A Különleges Hadtest közel:
megszállta már a Holdat is.
A strázsahely-csillagvizsgálón
aranymenyét a napfelkelte,
a mindhalálig álmodóknak
a táltos-hajnal felnyergelve…
A gyomorban abrak-parázs:
a szabadság lobbanó vágya…
Hamlet királyfi jelre vár:
benzinnel töltve koponyája.
Végtére
Végtére
föl lehet építeni
a valóságosan
földig rombolt
királyi várat,
hogy hitelét visszanyerje a mese,
formáját pedig a történelem;
A gladiátorok emlékére
föl lehet állítani
a cirkuszi sátrat,
bordás kifutója
tele kitömött
vérmedvékkel, artistákkal,
lovakkal, dromedárokkal,
oroszlánokkal, idomárokkal,
s a nézőtér
lándzsaheggyé
kovácsolható vastapsaival;
Föl lehet támasztani
a katonatemetőt is
a szeméthegy mélyéből kibányászva –
a sorakozóra hívó
végső harsonaszó előtt.
Sírkeresztek rácsain túl
az oroszlán-bátorság,
a megannyi hősé…
Sorra megkövesedve.
A magasfeszültségű diadalívről
négy angyal néz
a szemfedőlapokra,
a túlvilág toros kősüteményeire.
(Csak belé ne törjön a fogunk!);
Ismételgetjük
a családneveket,
s a keresztnevet is…
Ízlelgetjük
a rangokat,
bearanyozzuk
a dátumokat,
a születés és halál
helynevekkel elválasztott
rímpárjait.
Mert minden születés “hősi”,
nem csak az olykori halál;
És visszatérőben,
ha már végképp
minden visszájára fordult,
minket is magával ragadhat
a sírkertből égnek vágtázó
tajtékos gesztenyefasor.
Tarbay Ede
Pillérek
Részletek Thorma Benedek és Thomas Shabby
latin és angol nyelvű levelezéséből, a XV. századból
(Thomas Shabby levele Thorma Benedeknek)
A. D. 1454. Januar 12. Saint Albans
Ví
egyik esőt hoz, szörnyü havat más, ellepi házad,
s hóval a villám, mintha pokolból jönne az átok.
Így vacogok most.
Tűzrevalóm nincs más, csak a székem, az asztalom, ágyam,
Vergil apánk és isteni Danténk
műve, a Hármas,némi Horác, elegyítve Catullal, a Plátón,
ámde az ember nem pondró és annyira gyatra, hogy ígyen
mára megölje jövőjét.
Mennyi az ocsmány féreg, a szú, és sanda gerinces;
pusztul az alma, szedetlen, omlik a fejfa, a bölcső,
véres az ólban a tyúk és kasban az épp csipogó,
s ember az ember farkasa Anglia földjén,
mind a halálig.
Látom, a hernyók, rókák emberi képet is öltenek olykor;
kurkásszák, ki a Lancaster, s ki a York szeretője.
Csúsznak a nagyfülü árnyak, súgnak a szájak a fülbe,
mert a király gügye és York hercege hat rá. Kígyó
kúszik a fészek jó melegébe (ha a sas tovalebben),
és nyeli már a tojást, benne az ország díszét.
Vérzik a trón, koronánk.
To Everybody
(Mindenkinek)
Királyi köntös? Rongycsomó,
ha nincsen benne élet.
Nagy becsben élhetsz, áruló,
mert éhség hajtja véred.
Ma herceg úr és vad lovag
keríti büszkeséged,
hiába vagy szabad, de vad,
ha éhség hajtja véred.
Legyél paraszt vagy légy halász
(mint rozsda rág ekéket),
besúgót köztük is találsz.
Az éhezés keményebb.
Hajós, hajód ha zátonyon
recseg és rajta lékek,
ha malmod ég, s a liszt korom,
ne bánd a veszteséget!
A talpnyalás, a seggnyalás
után a pénz temérdek,
a legfőbb jó ma semmi más:
az érdek, érdek, érdek.
Kalmár világban két garas
haszon ha már a béred,
s ha pénzeszsákod lesz hasas,
pulykából sütsz ebédet.
Rühelld a munkát, lopj, bitang,
de várd az éjsötétet,
osonj az ólhoz – semmi hang! –
s a tyúk majd otthon éled.
Koldus-gerincű Anglia,
belőled nő a méreg,
apát feladja majd fia –
Ki várja itt a véget?
A vég, a holnap messze van,
ma tömd degeszre béled.
Miféle nép ez itt, Uram?
Gyertyája csonkig égett!
Íme a rózsák titka: a York a fehér és bíbor
a másik. Jó, leleményes Ulysses vitte ez írást
(és ha lehet, majd vessed a tűzre).
Arra vigyázz, kire bízod a válaszodat, mert
kétszínűségből az ember ott is annyira álnok,
mint az idő mifelénk.
Thomas Shabby
(Thorma Benedek válasza Thomas Shabbynek)
Az Úr 1456. esztendejének Böjtelő hava Szent Balázs napján, Torockóban
Sűrűk lettek a gondok
vad versedben, messzi Thomas.Semmi burok nincs már a leírt soraidban,
új szavaidnak egy a jelentésük, csak az első:
semmi talány, ha a lexiconom lapozom
(már nekem is van, hála a mainzi, mesteri műnek).
Könnyü szavakkal írtad a dalt, de a súlya
kő-nehezé
kként húzza a lelked a sárba.Ennyi gonoszság fertezi, sújtja hazádat?
Nem veszi észre a közrend, írás annyi tudója:
vészbe rohannak fönt, és lenn a legalja?
Hol van az erkölcs? Hol van a táblák égi parancsa?
Jaj, te szegény társ, ostorozol mást, s önmagad is!
S félsz, Thomasom. Lásd, itt is a félsz és rossz harapás…
Jön, jön a félhold. Várna után a Rigók mezején
a halottak jajszava nem csak az égbe hasított.
Róma küszöbje ma csorba, s várjuk a hírt a Dunáról,
hol Hunyadunk ura, János várja a Szultán vad csapatát,
hogy a szent hit még maradék falait megvédje, ha omlik,
vége a földnek, vége a Lajtán túli vidéknek,
vége a köd-szigetednek, drága Thomas. Jaj, biz’ a vége.
Himnusz és könyörgés
Új nap, boldog nap virradt ránk,
áldunk érte, Krisztusunk,
háladaltól zeng az ország,
megmenekszik otthonunk.
Isten Úr a Föld fölött.
Hála néked, János vajda,
megfutott a vad török,
élhet nyelvünk, nem lesz zagyva.
Isten Anyja őrködött.
Szent Királyunk adta Néked,
óvd a földjét, óvd a népet,
mint az egész mindenséget,
Isten Úr a Föld fölött.
Jó Thomas, ez úgy kicsurrant belőlem, mint a hegy leve.
Deák-latin, s a szó mögött mintha más dallam sejlene.
Olyan, mit itt a nép dalolgat, ha táncra támad kedve,
s dadogva bár, szívbeli válasz a nékem küldött versre.
Könnyű a szó, mivel Dunánk fölött zord Fejérvár alatt
lesöpre János úr az ős-pogány hadától ellepett falat.
Benedictus Thorma
Serfőző Simon
Szerettelek
Istenem, mennyire szerettelek!
Jajgattak, hánykolódtak az egek.
Hulltak alá, hogy a por felcsapott,
mázsás felhő-vakolatdarabok.
Szerettelek, hogy sírtak a sínek.
Rúgtak a szelek levegőt, vizet.
Kidurrant odúk mint ágyúk szóltak.
Nyihogtak felágaskodott utak.
Szerettelek, hogy fájtak a kövek.
Mélységek örökre elmerültek.
A tűz megdermedt, hogy eldűlt hanyatt,
húzni lehetett, mint döglött vasat.
Istenem! Hegyek belegörnyedtek.
Jajgattak, hánykolódtak az egek.
Tó felborult, az égtájak rengtek.
Zúgtak a füstölgő égitestek.
Kikerülöm
Kő rúgott lábon.
Átlépek rajta máskor.
Vagy visszarúgjak neki,
ne nekem, őneki fájjon?
A dombra megharagudjak?
Hadd púposkodjon!
Kikerülöm nagy ívben,
mint részeg embert az úton.
Az idén is
A termőföld égen,
amit szelek szántanak,
szelek vetnek, az idén is
micsoda bő termés lesz!
Szagos szőlő: csillag érik,
dong a meteor darázshad.
Dinnye sárgáll: a Hold.
Piroslik a jonatán Nap.
Szöllősi Zoltán
Te napszőke
Ki rejtetted egykor vétkeimet,
hol ágak háromszögébe zárva
figyel és őrködik a Nap,
Isten szeme:
a Szentháromság pogány metaforája.
Víz és tej apadásán, ha aszály
gyötri a szájat, tőled tanultam
a beszédet,
anyanyelvnél szigorúbbat, a csöndet:
évgyűrűs fülek hallgatását.
Előttem vetkeztél, öltözködtél,
öledben verítékeztem. Erőt adtál
lázadni, lázítani.
Fejszét emelni a házra
és kapufélfa-totemoszlopára.
Emlékezetem, valóságom. Föld,
földnővérem, te napszőke, neon-
szőke, anyámtól elszakadó,
velem egy és velem változó –
szeretlek: szeress!
E reklámvillám szaggatta éjben,
ahol nincs már házam, se tornácom,
erőt a békességhez adj nekem!
Fogam közt, kőrepedésben a fű,
megsárgultak
a szavak, kikáromkodott remény.
A hétköznapok és az ünnepek,
táncod ritmusa, hol van a tenger?
fázom, szomjazom,
szoknyád szárazföldi szelében
virrasztalak e kocsmaőszben. Meg-
virrad. A Nap-zárlatos villanydrótokon
csipogó zúzmara ül,
lent vér és benzin indul –
számhoz emelt faggyal furulyálok.
Vári Fábián László
Csonkahét is eljön…
Öreg égi porta
kapuja
nyitva már,
amonnan jődögél
lefelé
egy szamár.
Dávid a holdfényben
nézi csak
s hegedül:
a szamárhát ívén
maga a
Kisded ül.
Éji selyemszálból
van fonva
a haja,
mint az ébredő nap
ragyogó
homloka,
szeme két gödrében
ikerpár
csillag ül,
valóban az Isten
fia ő
egyedül.
Ezüstpata csendül
csillagon
és kövön,
lenn az egész földön
jaj, de nagy
az öröm!
Kaláccsal raknák ki,
ha lenne,
az utat,
hogy illőn köszöntsék
az Urat,
az Urat.
Rút Heródes habzik,
kékül, majd
lóra száll,
hozzá szegődött most
napszámba
a halál.
Törje ki négy lábát,
szakadjon
meg lova!
Varjak egyenek meg,
csecsemők
gyilkosa!
Jézus kicsi arca,
homloka
komorul,
fölötte az ég is
lúdbőrzik,
beborul.
Vérrel él a pallos,
ide csap,
oda csap,
sok apró legényke
élete
ennyi csak.
A hű szamár érzi
a meleg
vér szagát,
viszi, menekíti
kis urát,
kis urát.
Hol a béke trónol,
csacsifül
int oda,
ott lesz menedéke,
jó meleg
otthona.
Csonkahét is eljön,
leesik
majd a hó,
s a pásztorok hátán
nincs elég
takaró.
Árvíz is szaggatta
kunyhójuk
falait,
rád szorulnak nagyon,
küldj, Uram,
valakit!
Szikra János
Ha kiüget a halál holnap
Egy halott néz az emeletről,
az udvarról egy halottra nézek.
Rád gondolok a tavasz zöld ablakában
s a hószakadás éjjelén,
ha boglyaként fölgyújtja elmédet a képzelet,
és röptükben meghalt vadludak emléke rikolt a ködben
a morzsolódó sziklahegy mögött.
Szívemben még angyalok zsugáznak az Alföldön
a délutáni árokpartokon,
és rózsafejjel veri be az ablakot a kedvesem,
csak egyre nehezebben kapok levegőt.
Hiába lövöm öledbe a mennyország magvait,
meddő a képzeletem,
nem tudom világgá szeretni magam –
visító majmok közt várom az esőt,
a nyomorgók lelkét pár napra fölszabadító zászlósuhogást.
A hatalom vigyorgó bajnokai mindent jobban értenek,
csak mosolyogni nem tudnak
a virradatban für
dő fényes lovakon,ha kiüget a halál holnap
a vad hegyek közé vágyódó fiatalasszonyok szeméből.
Csizmaszárba dugott macska,
tudom milyen az élet.
Rövid.
Egy halott néz az emeletről.
Minden emlékemmel nézlek.
Alszik a szél
Vakolat hullt rám
egy
sárga vakolat.
Bokámon a hosszú útról hazatérők ólma.
Balra fordítom az arcom,
hadd üssék meg jobbról is –
veszett arcom jobbra fordul,
hadd láthassák balról is.
A hómezőn a harcosok majd újra
langyos lódögökben vackolhatnak ágyat.
Boldogok, kik remény nélkül várnak.
Nézem őket, s ők néznek csak.
A falban apám káromkodik,
anyám Bácsalmáson szentmisére ballag.
Isten hangját hallgatom.
Alszik a szél – csend van.
Törhetnek rám kővel is.
Ütnek majd kenyérrel is.
Barna T. Attila
Arcomba lámpafény
Sodródó jégtábla az ég,
vérfolt terjed: virradat.
A szélnek ősz haja van,
és magára mutogat.
A harangszót felakasztották.
Fehér lovat oltárhoz vezetnek.
Törött tükörben város ég.
Egymásra vallanak a versek.
Havon vonszolják a Holdat,
vérző szűzlányt, az ördögök.
Áramütött ágyék a táj.
Arcomba lámpafény röhög.
Bosszú
Érett asszony szeretkezés után,
kipirulva ragyog a táj,
végigsimítja
lassú harangszó,
s a folyó színén
egy pillanatra
eltűnődik a fény.
De odaát
már sárga vacogás a hegy,
az ősz megérkezett,
egykor elűzött
szomorú király,
villogó pára-korona
díszíti homlokát,
közeleg nesztelen,
s szelíden bosszút áll
mindenen.