Kovács István

A kapcsos könyv régi és új lapjai

 

I.

 

Új ábrákkal az a régi könyv…

Kiejthetetlen név a címben.

A tánctól nekivadult mackó

egy rajzon négy embert terít le.

 

Ezerkilencszáz… valahányban…

ki tudhatja, mit hoz a holnap.

Sej, hegyek-között-völgyek-között…

halál-vonatok zakatolnak.

 

Az áldozat bokáz a szélben…

Fogd kötelét: kender-talizmán.

A káromlások dísztribünjén

hóhérkezekben liliomszál.

 

A szemétdombok hullámait

nem csillantja a gyémánt félkrajcár.

A kakaskukorékolásra

csak mosolyog a török császár.

 

 

II.

 

A sehonnai egek alatt

ejtőernyők girlandjai…

A Különleges Hadtest közel:

megszállta már a Holdat is.

 

A strázsahely-csillagvizsgálón

aranymenyét a napfelkelte,

a mindhalálig álmodóknak

a táltos-hajnal felnyergelve…

 

A gyomorban abrak-parázs:

a szabadság lobbanó vágya…

Hamlet királyfi jelre vár:

benzinnel töltve koponyája.

 

 

Végtére

 

Végtére

föl lehet építeni

a valóságosan

földig rombolt

királyi várat,

hogy hitelét visszanyerje a mese,

formáját pedig a történelem;

 

A gladiátorok emlékére

föl lehet állítani

a cirkuszi sátrat,

bordás kifutója

tele kitömött

vérmedvékkel, artistákkal,

lovakkal, dromedárokkal,

oroszlánokkal, idomárokkal,

s a nézőtér

lándzsaheggyé

kovácsolható vastapsaival;

 

Föl lehet támasztani

a katonatemetőt is

a szeméthegy mélyéből kibányászva –

a sorakozóra hívó

végső harsonaszó előtt.

Sírkeresztek rácsain túl

az oroszlán-bátorság,

a megannyi hősé…

Sorra megkövesedve.

A magasfeszültségű diadalívről

négy angyal néz

a szemfedőlapokra,

a túlvilág toros kősüteményeire.

(Csak belé ne törjön a fogunk!);

 

Ismételgetjük

a családneveket,

s a keresztnevet is…

Ízlelgetjük

a rangokat,

bearanyozzuk

a dátumokat,

a születés és halál

helynevekkel elválasztott

rímpárjait.

Mert minden születés “hősi”,

nem csak az olykori halál;

 

És visszatérőben,

ha már végképp

minden visszájára fordult,

minket is magával ragadhat

a sírkertből égnek vágtázó

tajtékos gesztenyefasor.

 

 

 

 

 

Tarbay Ede

Pillérek

 

Részletek Thorma Benedek és Thomas Shabby

latin és angol nyelvű levelezéséből, a XV. századból

 

(Thomas Shabby levele Thorma Benedeknek)

A. D. 1454. Januar 12. Saint Albans

 

g Benedictus, itt, mifelénk, sok a kétszínű felhő,

egyik esőt hoz, szörnyü havat más, ellepi házad,

s hóval a villám, mintha pokolból jönne az átok.

Így vacogok most.

 

Tűzrevalóm nincs más, csak a székem, az asztalom, ágyam,

Vergil apánk és isteni Danténk műve, a Hármas,

némi Horác, elegyítve Catullal, a Plátón,

ámde az ember nem pondró és annyira gyatra, hogy ígyen

mára megölje jövőjét.

 

Mennyi az ocsmány féreg, a szú, és sanda gerinces;

pusztul az alma, szedetlen, omlik a fejfa, a bölcső,

véres az ólban a tyúk és kasban az épp csipogó,

s ember az ember farkasa Anglia földjén,

mind a halálig.

 

Látom, a hernyók, rókák emberi képet is öltenek olykor;

kurkásszák, ki a Lancaster, s ki a York szeretője.

Csúsznak a nagyfülü árnyak, súgnak a szájak a fülbe,

mert a király gügye és York hercege hat rá. Kígyó

kúszik a fészek jó melegébe (ha a sas tovalebben),

és nyeli már a tojást, benne az ország díszét.

Vérzik a trón, koronánk.

 

 

To Everybody

(Mindenkinek)

 

Királyi köntös? Rongycsomó,

ha nincsen benne élet.

Nagy becsben élhetsz, áruló,

mert éhség hajtja véred.

 

Ma herceg úr és vad lovag

keríti büszkeséged,

hiába vagy szabad, de vad,

ha éhség hajtja véred.

 

Legyél paraszt vagy légy halász

(mint rozsda rág ekéket),

besúgót köztük is találsz.

Az éhezés keményebb.

 

Hajós, hajód ha zátonyon

recseg és rajta lékek,

ha malmod ég, s a liszt korom,

ne bánd a veszteséget!

 

A talpnyalás, a seggnyalás

után a pénz temérdek,

a legfőbb jó ma semmi más:

az érdek, érdek, érdek.

 

Kalmár világban két garas

haszon ha már a béred,

s ha pénzeszsákod lesz hasas,

pulykából sütsz ebédet.

 

Rühelld a munkát, lopj, bitang,

de várd az éjsötétet,

osonj az ólhoz – semmi hang! –

s a tyúk majd otthon éled.

 

Koldus-gerincű Anglia,

belőled nő a méreg,

apát feladja majd fia –

Ki várja itt a véget?

 

A vég, a holnap messze van,

ma tömd degeszre béled.

Miféle nép ez itt, Uram?

Gyertyája csonkig égett!

 

Íme a rózsák titka: a York a fehér és bíbor

a másik. Jó, leleményes Ulysses vitte ez írást

(és ha lehet, majd vessed a tűzre).

Arra vigyázz, kire bízod a válaszodat, mert

kétszínűségből az ember ott is annyira álnok,

mint az idő mifelénk.

Thomas Shabby

 

 

(Thorma Benedek válasza Thomas Shabbynek)

Az Úr 1456. esztendejének Böjtelő hava Szent Balázs napján, Torockóban

 

Sűrűk lettek a gondok vad versedben, messzi Thomas.

Semmi burok nincs már a leírt soraidban,

új szavaidnak egy a jelentésük, csak az első:

semmi talány, ha a lexiconom lapozom

(már nekem is van, hála a mainzi, mesteri műnek).

Könnyü szavakkal írtad a dalt, de a súlya

kő-nehezékként húzza a lelked a sárba.

Ennyi gonoszság fertezi, sújtja hazádat?

Nem veszi észre a közrend, írás annyi tudója:

vészbe rohannak fönt, és lenn a legalja?

Hol van az erkölcs? Hol van a táblák égi parancsa?

Jaj, te szegény társ, ostorozol mást, s önmagad is!

S félsz, Thomasom. Lásd, itt is a félsz és rossz harapás…

Jön, jön a félhold. Várna után a Rigók mezején

a halottak jajszava nem csak az égbe hasított.

Róma küszöbje ma csorba, s várjuk a hírt a Dunáról,

hol Hunyadunk ura, János várja a Szultán vad csapatát,

hogy a szent hit még maradék falait megvédje, ha omlik,

vége a földnek, vége a Lajtán túli vidéknek,

vége a köd-szigetednek, drága Thomas. Jaj, biz’ a vége.

 

 

Himnusz és könyörgés

 

Új nap, boldog nap virradt ránk,

áldunk érte, Krisztusunk,

háladaltól zeng az ország,

megmenekszik otthonunk.

Isten Úr a Föld fölött.

 

Hála néked, János vajda,

megfutott a vad török,

élhet nyelvünk, nem lesz zagyva.

Isten Anyja őrködött.

 

Szent Királyunk adta Néked,

óvd a földjét, óvd a népet,

mint az egész mindenséget,

Isten Úr a Föld fölött.

 

Jó Thomas, ez úgy kicsurrant belőlem, mint a hegy leve.

Deák-latin, s a szó mögött mintha más dallam sejlene.

 

Olyan, mit itt a nép dalolgat, ha táncra támad kedve,

s dadogva bár, szívbeli válasz a nékem küldött versre.

 

Könnyű a szó, mivel Dunánk fölött zord Fejérvár alatt

lesöpre János úr az ős-pogány hadától ellepett falat.

 

Benedictus Thorma

 

 

 

 

 

Serfőző Simon

Szerettelek

 

Istenem, mennyire szerettelek!

Jajgattak, hánykolódtak az egek.

Hulltak alá, hogy a por felcsapott,

mázsás felhő-vakolatdarabok.

 

Szerettelek, hogy sírtak a sínek.

Rúgtak a szelek levegőt, vizet.

Kidurrant odúk mint ágyúk szóltak.

Nyihogtak felágaskodott utak.

 

Szerettelek, hogy fájtak a kövek.

Mélységek örökre elmerültek.

A tűz megdermedt, hogy eldűlt hanyatt,

húzni lehetett, mint döglött vasat.

 

Istenem! Hegyek belegörnyedtek.

Jajgattak, hánykolódtak az egek.

Tó felborult, az égtájak rengtek.

Zúgtak a füstölgő égitestek.

 

 

Kikerülöm

 

Kő rúgott lábon.

Átlépek rajta máskor.

Vagy visszarúgjak neki,

ne nekem, őneki fájjon?

 

A dombra megharagudjak?

Hadd púposkodjon!

Kikerülöm nagy ívben,

mint részeg embert az úton.

 

 

Az idén is

 

A termőföld égen,

amit szelek szántanak,

szelek vetnek, az idén is

micsoda bő termés lesz!

 

Szagos szőlő: csillag érik,

dong a meteor darázshad.

Dinnye sárgáll: a Hold.

Piroslik a jonatán Nap.

 

 

 

 

 

Szöllősi Zoltán

Te napszőke

 

Ki rejtetted egykor vétkeimet,

hol ágak háromszögébe zárva

figyel és őrködik a Nap,

Isten szeme:

a Szentháromság pogány metaforája.

 

Víz és tej apadásán, ha aszály

gyötri a szájat, tőled tanultam

a beszédet,

anyanyelvnél szigorúbbat, a csöndet:

évgyűrűs fülek hallgatását.

 

Előttem vetkeztél, öltözködtél,

öledben verítékeztem. Erőt adtál

lázadni, lázítani.

Fejszét emelni a házra

és kapufélfa-totemoszlopára.

 

Emlékezetem, valóságom. Föld,

földnővérem, te napszőke, neon-

szőke, anyámtól elszakadó,

velem egy és velem változó –

szeretlek: szeress!

 

E reklámvillám szaggatta éjben,

ahol nincs már házam, se tornácom,

erőt a békességhez adj nekem!

Fogam közt, kőrepedésben a fű,

megsárgultak

 

a szavak, kikáromkodott remény.

A hétköznapok és az ünnepek,

táncod ritmusa, hol van a tenger?

fázom, szomjazom,

szoknyád szárazföldi szelében

 

virrasztalak e kocsmaőszben. Meg-

virrad. A Nap-zárlatos villanydrótokon

csipogó zúzmara ül,

lent vér és benzin indul –

számhoz emelt faggyal furulyálok.

 

 

 

 

 

Vári Fábián László

Csonkahét is eljön…

 

Öreg égi porta

kapuja

nyitva már,

amonnan jődögél

lefelé

egy szamár.

Dávid a holdfényben

nézi csak

s hegedül:

a szamárhát ívén

maga a

Kisded ül.

 

Éji selyemszálból

van fonva

a haja,

mint az ébredő nap

ragyogó

homloka,

szeme két gödrében

ikerpár

csillag ül,

valóban az Isten

fia ő

egyedül.

 

Ezüstpata csendül

csillagon

és kövön,

lenn az egész földön

jaj, de nagy

az öröm!

Kaláccsal raknák ki,

ha lenne,

az utat,

hogy illőn köszöntsék

az Urat,

az Urat.

 

Rút Heródes habzik,

kékül, majd

lóra száll,

hozzá szegődött most

napszámba

a halál.

Törje ki négy lábát,

szakadjon

meg lova!

Varjak egyenek meg,

csecsemők

gyilkosa!

 

Jézus kicsi arca,

homloka

komorul,

fölötte az ég is

lúdbőrzik,

beborul.

Vérrel él a pallos,

ide csap,

oda csap,

sok apró legényke

élete

ennyi csak.

 

A hű szamár érzi

a meleg

vér szagát,

viszi, menekíti

kis urát,

kis urát.

Hol a béke trónol,

csacsifül

int oda,

ott lesz menedéke,

jó meleg

otthona.

 

Csonkahét is eljön,

leesik

majd a hó,

s a pásztorok hátán

nincs elég

takaró.

Árvíz is szaggatta

kunyhójuk

falait,

rád szorulnak nagyon,

küldj, Uram,

valakit!

 

 

 

 

 

Szikra János

Ha kiüget a halál holnap

 

Egy halott néz az emeletről,

az udvarról egy halottra nézek.

 

Rád gondolok a tavasz zöld ablakában

s a hószakadás éjjelén,

ha boglyaként fölgyújtja elmédet a képzelet,

és röptükben meghalt vadludak emléke rikolt a ködben

a morzsolódó sziklahegy mögött.

 

Szívemben még angyalok zsugáznak az Alföldön

a délutáni árokpartokon,

és rózsafejjel veri be az ablakot a kedvesem,

csak egyre nehezebben kapok levegőt.

 

Hiába lövöm öledbe a mennyország magvait,

meddő a képzeletem,

nem tudom világgá szeretni magam –

visító majmok közt várom az esőt,

a nyomorgók lelkét pár napra fölszabadító zászlósuhogást.

 

A hatalom vigyorgó bajnokai mindent jobban értenek,

csak mosolyogni nem tudnak

a virradatban fürdő fényes lovakon,

ha kiüget a halál holnap

a vad hegyek közé vágyódó fiatalasszonyok szeméből.

 

Csizmaszárba dugott macska,

tudom milyen az élet.

 

Rövid.

 

Egy halott néz az emeletről.

Minden emlékemmel nézlek.

 

 

Alszik a szél

 

Vakolat hullt rám

egy kőműves álmából ma,

sárga vakolat.

Bokámon a hosszú útról hazatérők ólma.

 

Balra fordítom az arcom,

hadd üssék meg jobbról is –

veszett arcom jobbra fordul,

hadd láthassák balról is.

 

A hómezőn a harcosok majd újra

langyos lódögökben vackolhatnak ágyat.

Boldogok, kik remény nélkül várnak.

 

Nézem őket, s ők néznek csak.

A falban apám káromkodik,

anyám Bácsalmáson szentmisére ballag.

 

Isten hangját hallgatom.

Alszik a szél – csend van.

 

Törhetnek rám kővel is.

Ütnek majd kenyérrel is.

 

 

 

 

 

Barna T. Attila

Arcomba lámpafény

 

Sodródó jégtábla az ég,

vérfolt terjed: virradat.

A szélnek ősz haja van,

és magára mutogat.

 

A harangszót felakasztották.

Fehér lovat oltárhoz vezetnek.

Törött tükörben város ég.

Egymásra vallanak a versek.

 

Havon vonszolják a Holdat,

vérző szűzlányt, az ördögök.

Áramütött ágyék a táj.

Arcomba lámpafény röhög.

 

 

Bosszú

 

Érett asszony szeretkezés után,

kipirulva ragyog a táj,

végigsimítja

lassú harangszó,

s a folyó színén

egy pillanatra

eltűnődik a fény.

De odaát

már sárga vacogás a hegy,

az ősz megérkezett,

egykor elűzött

szomorú király,

villogó pára-korona

díszíti homlokát,

közeleg nesztelen,

s szelíden bosszút áll

mindenen.