Az 1970-es évek közepén a politikai és polgárjogok egyezségokmányának elfogadása, valamint a helsinki Záróokmány aláírása után moziszerű élményben volt részem. Egy sötét teremben mintha felsejlett volna egy világos mező, amelyen a szürke környezethez képest minden üdébbnek látszott. Az akkor még megrendíthetetlennek hitt “dicsőséges” Szovjetunió “büszke polgára” ezt a képzelt jelenséget egy kijelentő mondattal jellemezte volna: vot, kák vo filme! Ez tehát csak látszat, de nem igaz. A rigai születésű Arkagyij Rajkin jellemkomikus szájából, a budapesti Mikroszkóp Színpad deszkáiról – összekacsintva a hivatalos hatalommal és az államvédelmi szervekkel – ugyanez így hangzott: válámi ván, de nem áz igázi. Ez a mondat a színpadon innen és túl azt jelentette: csak az létezik, amit meg tudok fogni, de az sem biztos, hogy igaz.

A feudális cári Oroszországból a totalitárius Szovjetunióba áttántorgott orosz ember számára minden valótlan volt, ami eltért az ő világától, főleg ami jobbnak látszott a környezeténél és az általa ismertnél. De a latin kereszténység szellemiségében nevelkedett közép-európai ember a rideg orwelli világ mély gödréből megpillantott színfoltról tudta, hogy valóságos. Ezért elérhetetlensége annál gyötrelmesebbnek érződött, mert aki szabadnak született, annak élete végéig a szemében csillog a szabadság színes fénye.

Ennek a felcsillant színnek a visszfénye cikázott át akkor, azon a bizonyos mozivásznon. Azt hittem 1976-ban, hogy végre leomlanak körülöttem a tilalmak. Ismét megjelenhetek a civil társadalom összejövetelein, és szabadon mondhatom előadásaimat a különböző korosztályúaknak. Amikor ezt megtettem, és nemcsak tanult szakmámról, a geológiáról, a palócföldi ásványvízforrásokról beszéltem az egybegyűlteknek, hanem a napi valóságról is, azonnal éreztem, hogy mégsem úgy zajlanak a dolgok, ahogyan azt én a politikai és polgárjogok egyezségokmánya szerint elképzeltem. Mert akik körülöttem lézengtek, és akikről azt gondoltam, hogy azonos nézetet vallanak velem, azonnal behúzták a fékeket, és tőlem tisztes távolságban foglaltak helyet. Ekkor kerültem kapcsolatba azokkal a magyarországi fiatal és középkorú értelmiségiekkel, akik a marxizmusból vagy a maoizmusból fokozatosan kiábrándulva, a politikai rendszer iránti korábbi hűségüket már feladva, esetleg apáik sztálinista múltjával vagy akár saját közelmúltjukkal szembefordulva, vagy csupán feledve azt, vagy trockista lelkületük miatt mindig valami más után vágyva, de az éppen létezőt elutasítva nyugatosokká váltak. Ezek a művelt emberek, akik egy részének az identitászavara kilóra volt mérhető, demokratikus ellenzékké nyilvánították önmagukat. Javasolták, hogy csatlakozzam hozzájuk.

Az állampolgárságom szerinti országban, Csehszlovákiában azonban rövidesen ismét kihunyt a csak imént kigyulladt fény. Prágában letartóztatták a Charta ’77 aktivistáit, és elkezdődött a boszorkányüldözés. Első halálos áldozata a másként gondolkodók elleni hajtóvadászatnak a filozófus Patočka volt. A cseh és szlovák művészvilág közismert személyiségeinek közreműködésével Csehszlovákia-szerte szervezték a Charta-ellenes nyilatkozatokat. Az anti-charta kampányban – bizonyára törvényszerűen – elbukott az akkori felvidéki magyar értelmiségi elit nagy része. Főleg azok az első generációs irodalmár értelmiségiek, akik az 1950-es évek első felében, a kommunista párt szekerén, bevonultak a beneši presztálinizmus (vagy posztfasizmus) idején megsemmisített magyar szellemi középréteg helyébe. Szinte kivétel nélkül hitet tettek az ellen-charta mellett, anélkül, hogy az eredetit ismerték volna. Működött az orwelli liftrendszer: ha elfogadod a fentről jövő utasítást, esélyed nyílik a felkapaszkodásra, vagy nem zuhansz még mélyebbre. Akik pedig egy évvel korábban a tőlem észrevétlenül csökkenthető vagy növelhető távolságra foglaltak helyet, hirtelen a hivatalos hatalom velem átellenben levő kispadjára ültek át.

Ekkor értettem meg, hogy az orwelli világot az abszolutista bigottság és a hűbéresi alárendeltség, a heteronómia élteti, az ügynökök, a kliensek és a karrieresélyre számítók rendszerére épülő paternalista manipulatúra által. A központban kitaláltak valamit, amit a központi hatalom ereje hitelesített. Az innen kiáramló vélemény vagy utasítás szétfutott a csatornákon, és működni kezdett. Ehhez párosult a virtuális vagy gerjesztett vélemény, amely ugyancsak központi akaratként jelent meg, mert másolta annak szerkezetét és szellemét, mint a fantasztikus filmekben megjelenő földönkívüliek vagy organikus szerkezetek, amelyek lemásolják az emberi szervezetet, és a megtévesztésig emberszerűvé válnak.

A presszió, represszió és a lélektani megfélemlítés mellett ez a módszer tartotta életben évtizedekig a kommunista rendszert, sőt túlélte bukását is.

A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára, a korábbi agitpropos Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko – hű sztálinista és orosz nacionalista – 1976-ban összehívta Taskentbe a Szovjetunióban az orosz nyelvet tanító szakembereket, tanfelügyelőket, propagandistákat. Arról tanácskoztak, hogyan lehetne a birodalmi céloknak megfelelően hatékonyabbá tenni az orosz nyelv tanítását a nem orosz iskolákban és a nem oroszok körében, annak érdekében, hogy az egy párt és egy ideológia mellett a nyelv is egy legyen. Nem lényeges, hogy mire jutottak, mert a lényeget a tanácskozás célja határozta meg: az oroszul beszélő szovjet nemzet megalkotásának eszméje. Hasonlóra már volt példa az úgynevezett polgári demokráciákban is. Több mint fél évszázaddal korábban a csehszlovák nemzeteszme ugyanez volt. De ez öltött testet később is a jugoszláv nemzetnek nevezett lázálomban, avagy a szocialista nemzet délibábjában, illetve ezek másodlagos képződményeiben: a magyar anyanyelvű románoknak, a magyarul beszélő csehszlovákoknak vagy a jugoszláv nemzetiségű magyaroknak a megvalósulás küszöbén álló rémképeinek formájában.

A taskenti konferencián részt vettek csehszlovákiai “szakemberek” is, mégpedig a pozsonyi oktatásügyi minisztériumból. Az itt ellesett ötletek és az itt nyert bátorság indította el azt a programot, amely “a magyar oktatási nyelvű iskolák nyelvi átépítése” címet viselte, és a rendszerváltozás után röviddel – egészen 1998-ig – “alternatív oktatási” programként jelent meg Szlovákiában, igazolva az orwelli világ túlélési képességét, és bizonyítva, hogy a kommunizmustól függetlenül léteznek önállóan működő orwelli világok.

Lehet, hogy az akkori Kelet-Európának vagy Kelet-Közép-Európának kommunistaellenes és a létező politikai rendszerrel szemben szerveződött mozgalmainak kutatásával foglalkozó történészek számára kiábrándító lesz, de az 1978-ban kialakult csehszlovákiai magyar ellenzéki szerveződés, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága nem a magyarországi demokratikus ellenzék, sem a Charta ’77 hatására jött létre, hanem a taskenti konferencia célkitűzéseinek csehszlovákiai megvalósítása ellen. A felvidéki magyarság kommunizmustól úgy-ahogy érintetlenül maradt részének akkor legfeljebb az önvédelemre maradt ereje. Akik politikailag “posszibilisek” voltak vagy azzá szerettek volna válni, vagy egyáltalán rendelkeztek valamiféle karrierambíciókkal, még akkor sem vállalták a szembeszegülést a hivatalos hatalommal, ha éjszakánként emiatt nem tudtak aludni. Ugyanakkor tény, hogy a taskenti konferenciának és szándékainak pozsonyi megvalósítására tett kísérletek az orwelli világ szerves részeként jelentek meg, hiszen a nyelvi totalitarizmus is csak egy totalista rendszerben lett volna működtethető – tehát egyik része volt annak az árnyéknak, amely eltakarta az említett mozivásznon felderü1ő fényt. A kibontakozó felvidéki magyar “ellenállás” ezáltal szerves részévé vált a kommunista hatalmi rendszer módszereivel szemben szerveződött kelet-közép-európai értelmiségi mozgalmaknak.

Kapcsolataim mind a Charta ’77 aktivistáival, mind a magyarországi demokratikus ellenzékkel vagy az illyési nyomvonalat követő magyar szellemi élettel, majd később a politikai rendszer szlovák ellenlábasaival azonos meggyőződésen alapultak. Az orwelli világ antivilágát kell megalkotni ahhoz, hogy a valósággá vált orwelli rendszert megváltoztathassuk. Mert az a felismerés, amire még 1968-ban jutottunk, hogy a kommunizmus nem reformálható, csak megszüntethető, az 1970-es és az 1980-as években egyre inkább erősödött. Viszont az is egyértelmű volt számunkra, hogy amíg ez a hatalom bízik saját erejében, addig nem dönthető meg – erejét egy hasonló súlyú, de jobb minőséget képviselő hatalomnak kell aláásnia.

A lelkierő forrását az ellenálláshoz – az akkori hivatalos világgal szemben, a saját meggyőződésemen túl – az alternatívaként kialakuló második társadalom, a másként gondolkodók szellemi közössége jelentette. Számomra a nyelvi, kulturális és földrajzi közelsége miatt a magyarországi másként gondolkodók teremtették meg a szükséges energiaforrást: Csoóri Sándor, Bence György, a Beszélő, Kenedi János. Nélkülük nehezen tudtam volna a tettrekészség állapotában tartani saját meggyőződésemet. A Charta ’77 aktivistái, noha velük ugyancsak kapcsolatban voltam, nem voltak alkalmasak arra, hogy magyarként és magyar ügyet is szolgálva dolgozhassak. Europérek voltak ugyan, de elsősorban csehekként, másodsorban csehszlovákként nyilvánultak meg – mintegy száz éve nem találva összhangot a magyar üggyel. Prágában az orwelli világ szlovákiai válfajának magyar vonatkozásait szlovákiai belügynek tekintették. A néhány szlovák “belső emigráns” pedig a XIX. században megfogalmazott és a XX. században petrifikálódott szlovák–magyar politikai kapcsolatok viszonylatában értelmezte ezt, ami nem kedvezett az egyetemes szemléletnek, sem az időfölöttiségnek.

A kommunista rendszer magyarországi ellenzéke aránylag hamar rádöbbent – a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó környezetvédőktől korábban – az államhatárokon átnyúló magyar valóságra. Az illyési szellemiség vonzáskörébe tartozók ennek mindig is tudatában voltak, de a többiek, akik különböző táborokból verbuválódtak egy sátorba, Bibó István halálával tudatosították, hogy a nemzet egy és oszthatatlan, noha megosztott. Viszont a magyarországi ellenzék is megosztott volt, hogy eleget tegyen az orwelli szamárvezetőnek. Létrejött az egyik oldalon a Bibó-emlékkönyv, az egyetemes magyar gondolkodás nagy bizonyítéka, többek között Kenedi János és Bence György munkájának köszönhetően. De néhány évvel később a magyarországi ellenzék másik része – elfelejtve a Bibó-emlékkönyv üzenetét –, átnyúlva a felvidéki magyar nonkonformisták feje fölött, a Duna-kör közvetítésével kezdeményezett a Charta ’77 prágai csoportjánál egy csehszlovák–magyar “kiegyezési” nyilatkozatot, amelynek a megfogalmazója – a prágai ellenzék szerint – állítólag Konrád György volt. A kezdeményezés, amely a leginkább érintettek kihagyása miatt orwelli módszereket idézett, megbukott. Elsősorban azért, mert a magyarországi ellenzéknek ez a része nem mérte fel a kiválasztott partner tűrőképességét és történelmi hagyományait. A magyarországi ellenzék és másként gondolkodók nagy része úgy vélte, hogy legalább a hatalom túloldalán létezik szolidaritás. Azt gondolták, hogyha Budapesten tömegesen tiltakoztak a Charta ’77 tagjainak üldözése és bebörtönzése ellen, akkor ezek is Prágában érzékenységet tanúsíthatnak az elnyomott felvidéki magyarok iránt. A kiegyezés ügyét azonban a prágaiak átdobták Pozsonyba, ahol az egész kútba esett (dokumentumai olvashatók a www.duray.sk honlapon, a Kettős elnyomásban oldalon).

Lehetett-e volna az orwelli rendszer alagsorában vagy az általa érintetlen magaslatokban létrehívni egy egészséges közép-európai szellemiséget? Aligha, hiszen a térséget azok a nemzethatalmi érdekek szolgáltatták ki a nácizmusnak, majd a kommunizmusnak, amelyek kierőszakolták a versailles-i, illetve a trianoni békeszerződést. A Komintern szakemberei már 1920-ban tudták, és az antant hatalmak politikusainak egy része ugyancsak felismerte, hogy időzített bombát helyeztek el Európa közepén, ahogyan Churchill is tudta már 1945-ben, hogy vasfüggöny ereszkedik Nyugat és Kelet közé. Fultoni beszéde ennek a bizonyítéka.

Az 1970-es és az 1980-as években a szovjet hatalmi térfél társadalmainak másként gondolkodói többségükben nem voltak alkalmasak arra, hogy átlépjék a XX. században emelt közgondolkodási akadályokat. A kommunista rendszer módszereivel ugyan nem értettek egyet, de egy részük (a reformkommunisták, marxisták) a szocializmus úgynevezett emberarcú változatát elfogadta, és alig akadt közöttük néhány, aki tudatában volt annak, hogy a helyzetért a két világháborút lezáró békerendszer a felelős. Fehér hollóknak számítottak azok, akik ezt ki is mondták. A közfelfogás ezen akadályait a katonák leegyszerűsített műszaki gondolkodásmódjával determinált, de a politikusok által megfogalmazott gyűlölködési és stabilitási doktrínák teremtették meg. Ezek uralták Európát a két világháború között – e gondolkodásmód csődjét éppen az újabb világháború bizonyította. De mintha mi sem történt volna, ez kelt életre 1945 után is. És amint a nyugati világ sokáig szemet hunyt a nácizmus gaztettei fölött, ugyanúgy elfogadta, sőt egyezkedve életben tartotta a kommunista hatalmi rendszert is, ami végül saját alkalmatlanságának köszönhetően omlott össze 1989-ben. De lehet, hogy élt volna tovább, ha a Nyugat nem kényszeríti ki a kommunista rendszer bűnöseinek büntethetetlenségét – azok büntethetetlenségét, akikkel együttműködött. Az orwelli rendszert, éppen a XX. század Európájának ez a politikai gondolkozásmódja hívta létre, és azok zöme, akik fellázadtak a rendszer vagy a módszerei ellen, csak azokhoz a gyökerekhez tudott visszatérni, amelyekből kisarjadt maga a rendszer. Akik nem oda tértek vissza, hanem előbbre léptek, azokat a radikalizmus és a szélsőségesség vádjával sújtották.

Ha a társadalmi rendszerek fejlődése szempontjából értékeljük ezt a helyzetet, egyértelmű, hogy az első világháború végével megbukott a modernizáció az egész kelet-közép-európai térségben, mert a nemzeti identitások és az állameszmék az ellenségképek uralma alá kerültek. Az is igaz, hogy míg ez a megállapítás magyar szempontból vitathatatlan, a szomszédos nemzetek szemszögéből megítélve vitatható, mert máig az a meggyőződésük, hogy többet nyertek, mint amennyit e nélkül veszíthettek volna. Csupán azt nem tudjuk eldönteni ma, hogy hosszú távon kinek van igaza.

Az viszont nem kétséges, hogy engem kétszer is letartóztatott a csehszlovák kommunista államrendőrség. Először 1982. november 10-én. A magyarországi nem politikai közéletre ennek csupán annyi hatása volt, hogy megosztotta a Magyar Írók Szövetségét, mert a bírósági tárgyalásomon részt vett az írószövetség három tagja (Cseres Tibor, Csurka István, Mészöly Miklós). Nagyobb hatást gyakorolt a magyarországi értelmiségi körökre a Csoóri Sándorra kimért egyéves publikálási tilalom amiatt, hogy előszót írt az 1983-ban New Yorkban megjelent könyvemhez. De talán még inkább polarizálta az akkori magyar szellemi életet az a bértollnok, aki az Élet és Irodalomban 1983 tavaszán az előszó miatt megtámadta Csoórit és mellesleg engem is. Mindez elindított egy olyan polarizálódást az össznemzeti ügyekhez való viszonyulásban, ami például 2003-ban is megosztja a magyar politikai életet. Mert akik 1983-ban összeütközésbe kerültek a nemzet ügye miatt az akkori kommunista hatalommal, azok 2003-ban is a balliberális kormány ellenzékét alkotják, illetve azok, akik annak idején a hivatalos hatalom oldalán foglaltak helyet – néhány fényes kivételtől eltekintve –, 2003-ban is annak a hatalomnak az örökösei, tehát az MSZP–SZDSZ-kormány támogatói között találhatók. E két halmaznak szinte elhanyagolható a metszése.

Ez a polarizálódása a magyarországi szellemi életnek 1984-ben még láthatóbbá vált. Ekkor tartóztattak le másodszor (1984. május 10.). Ezúttal nem annyira a jogvédő bizottság tevékenysége és nem is a Nyugaton megjelent publikációim miatt, hanem bosszúból, mert sikerült meghiúsítanunk a taskenti konferencia szellemiségében megfogamzott szlovákiai terveket.

Figyelmet érdemel, hogy a jogvédő bizottság tevékenységét 1978-tól 1982-ig a csehszlovák belügy kivételével nem vették komolyan. Első letartóztatásomra is csak akkor figyeltek fel, amikor a Charta ’77 szóvivői nyilatkoztak erről. Első szabadlábra helyezésemre csak azért kerülhetett sor, hogy a jogvédő bizottság által képviselt téma, azaz a Csehszlovákiához csatolt magyarság helyzete esetleges elítélésem miatt ne válhasson nemzetközileg vitatott kérdéssé. Nem valószínű, hogy a magyarországi értelmiségi körökben az irántam kialakuló rokonszenv elegendő lett volna ahhoz, hogy a csehszlovák politikai vezetés megmásítsa korábbi döntését. Mind a kádári, mind a husáki vezetésnek érdeke fűződött ahhoz, hogy ezt a kellemetlen kérdést eltussolják. Ezzel tartoztak Moszkvának is és egymásnak is. Csupán a hivatalos Magyarországnak kellett külön is bizonyítania, hogy valóban semmi köze az egészhez.

1984-ben azonban már más volt a helyzet, mint másfél évvel azelőtt. Újabb letartóztatásom hatalmi presztízskérdést jelentett Csehszlovákiában. A hivatalos hatalom ezzel azt érte el, hogy felfigyelt az ügyre a nemzetközi közvélemény is (dokumentumai olvashatók a www.duray.sk honlapon, A szlovákiai magyar iskolák védelmében oldalon), és negyven év múltán ismét témává vált a felvidéki magyarság helyzete. A korábbi egyéni szolidaritáson túl szervezetté és világméretűvé vált személyi szabadságom ügye.

Ekkor alakult meg Budapesten a Duray Bizottság. Tagjainak egy része az úgynevezett demokratikus ellenzék soraiból került ki. A Felvidékről elszármazott értelmiségiek is megszerveződtek, aminek 1989-ben a Rákóczi Szövetség megalapítása lett az eredménye. Munkához láttak az egyetemisták is. Orbán Viktor korosztálya Budapestet teleragasztotta öntapadókkal: Szabadságot Duray Miklósnak.

Másodszori szabadulásomra 1985. május 10-én az orwelli világ, azaz a kommunista hatalmi rendszer befejező korszakának kezdetén került sor. Budapesten a Kulturális Fórum idején a nem hivatalos ellenzék alternatív fórumot rendezett, majd megtörtént a monori találkozó, később pedig felállították a lakiteleki sátrat, és rendszeressé váltak az ellenzéki találkozók a Jurta Színházban. Az ellenzékiség ekkor már egyre inkább mást jelentett, mint néhány évvel azelőtt, amikor a hatalom még monolit volt. Hiszen már a hatalom képviselőinek egy része is a küszöbön álló rendszerváltozásra készült – annyiban mindenképpen, hogy osztották egymás között a közvagyont. Az is igaz, hogy Csehszlovákiában a változásnak még az előszelét sem lehetett érezni.

Az 1980-as évek második felében megindult pezsgés témaváltást és differenciálódást is hozott a magyarországi ellenzéki körökben. Nem a hivatalos hatalommal szembeni egység, hanem inkább az egymás közötti különbözőségek kerültek a felszínre. A magyarországi hivatalos hatalom konzervatív nemzeti irányzatú ellenzéke létrehozta a Magyar Demokrata Fórumot. Az úgynevezett demokratikus ellenzék köreiben pedig kezdett terjedni annak a híre, hogy már nem lesz divat a nemzettel, főleg nem a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozni. Ez a téma csak addig volt érdekes, amíg ezzel is lehetett bizonyítani a kommunista rendszer elnyomó lényegét. A demokratikus ellenzék megalakította a maga számára a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, amelynek én is tagja voltam, az SZDSZ 1988 őszén bekövetkezett megalakulásáig. Károlyi Mihály örökségét, amelyet magáénak érzett az új, magát liberálisnak valló párt, nem tudtam vállalni. Nem csupán azért, mert Tisza István meggyilkolásának bűne Károlyihoz tapadt, hanem azért sem, mert ő volt az 1919-es kommün szálláscsinálója. Ennek az örökségnek a felidézését 1988-ban rossz üzenetnek tekintettem.

Amikor 1990 januárjában a rendszerváltozás kezdeti tapasztalatain okulva és az autonóm cselekvés tudatával úgy döntöttünk Pozsonyban, hogy önálló magyar pártot alapítunk, az Együttélést, a magyarországi volt demokratikus ellenzék néhány tagja felkeresett, és arról próbált meggyőzni, hogy helytelenül döntöttünk. Azt javasolták, hogy épüljek be a rendszerváltoztató szlovák nagy pártba, mert minden korábbi ellenzékinek ott a helye.

Ez sajnos nem egy valóságtól elrugaszkodott benyomás volt. A rendszerváltozást nem azok a másként gondolkodók hajtották végre, akik érintetlenek maradtak a kommunizmus által, hanem zömmel azok, akik a kommunista rendszerben szocializálódtak, és akarva-akaratlanul átvették a kommunista értékítélet egyes elemeit, megtanulták a módszereit. Nehezen ismerték fel önmagukban ezeket az elemeket, vagy fel sem fedezték őket. Továbbá tudatosítanunk kell, hogy a rendszerváltozás nem forradalom volt. A kettő között az a különbség, hogy a forradalomban nemcsak a szerkezet és a rendszer változik meg, hanem az elmúlt rendszer szereplői is a múlt részévé válnak. A rendszerváltozás pedig csupán szerkezetváltozást jelentett, ami ugyan rendkívül fontos esemény volt, de ugyanakkor további teret nyitott a múlt szereplőinek és gondolkozásmódjuknak az érvényesüléséhez. A rendszerváltozás kiegyezést jelentett a múlttal. Ebben az esetben az orwelli múlttal. Ezért kísért még tizenhárom évvel a rendszerváltozás után is a kommunizmus és az orwelli világ szelleme.

Úgy illik, hogy születési évfordulóján az élő Szilágyi Domokosról beszéljünk. Van miről, és bizony van miért. Műve és szellemi személyisége mind mélyebben és szélesebben hat. Ez az önálló erővé vált hatás is persze a körülmények szabta pályán mozog. A körülmények hatalmát sem az élő, sem a túlélő nem kerülhette és nem kerülheti el. Szilágyi Domokos művének és szellemi személyiségének hatóereje most, azaz most is, történelmi sorsfordító helyzetben mutatkozik meg. Egyszersmind erre a hatóerőre történelmi sorsfordító helyzetben van szükség.

Most, 2003-ban az egységesülő Európa jogrendjében a nemzeti kisebbségi közösségek önrendelkezése vagy kiteljesedik, vagy semmibe vész. Esély vagy esélytelenség az Európai Unió döntéshozóin múlik. Szilágyi Domokos művének és szellemi személyiségének hatóereje éppen ezt a döntést fordíthatja az esély irányába. Érdemes és szükséges tehát megvilágítanunk, hogy Szilágyi Domokos a túlvilágról mit is üzen a döntéshozóknak Brüsszelbe. Merthogy az egységesülő Európa jogrendjének letéteményese, az Európai Unió Brüsszelben székel.

Brüsszel manapság Európa fővárosának számít. Régebben Párizst tekintették annak. Párizs az európai szellem fővárosának rangját érdemelte ki. Azért lehetett jelképes főváros, mert nem uralkodni akart a szellemen, hanem kaput nyitott a szellemi sokféleségnek. Európa szellemi fővárosa elutasította a kizárólagosságnak még a gondolatát is. Ezzel történelmi mércét teremtett. Csak hát a XX. század elvadult hatalmi erőivel az európai szellem nem birkózhatott és nem bírt. Véres tobzódás után ezeknek az elvadult és bukott erőknek a maradványait Európa jogrendje fékezte és fékezi meg. A fegyverekkel kettészakított Európát most, a XXI. század elején ez a jogrend egyesítheti újra. Az újraegyesülő Európa jogrendjét az Európai Unió alakítja ki és érvényesíti. Székhelye, Brüsszel ezért számít a mai és a holnapi Európa fővárosának. Pontosabban az egységes európai jogrend fővárosának nevezhetjük. Európában ezzel a XXI. században az elsőbbséget a jog vette át a szellemtől.

Most már az a kérdés, hogy jog és szellem milyen viszonyban él majd egymással. Az egységes jogrendnek főleg sokféleség és kizárólagosság viszonylatait kell tisztáznia. Ha kölcsönösség helyett kizárólagosságot erőltet a szellem körében, összeütközik az európai szellemi renddel. Európa szellemi rendje a sokféleségen nyugszik. Európát a különböző szellemi értékek és irányzatok kölcsönhatása tette és teszi Európává. Ha ebben kizárólagosság uralkodik el, Európa puszta térséggé silányul. Meglehet, jómódú és kényelmes települések térségévé, de akkor is szellem nélküli térséggé.

Reméljük, ez nem következik be. Nem állíthatjuk azonban, hogy ez a veszély nem is fenyeget. Európa keleti fele most kezd egyesülni, újraegyesülni a nyugatival. Fél évszázadig az ázsiai kommunista birodalom szakította ki ezeket az országokat a történelmileg egységes Európából. Még az európai építmény szerkezeti súlypontja, Közép-Európa is áldozatul esett. A görög, a latin, a zsidó-keresztény hagyományokból kinövő sajátos európai nemzeti kultúrák sokfélesége súlyosan csorbult. A szerves egészet a kelet-európai szellemi forrásoktól, a kelet-európai szellemi életet pedig az egészhez való tartozástól fosztották meg. Kelet-Európa, szorosabban Kelet-Közép-Európa szellemi élete ezután kétszeres csonkítással küszködött. Az elszigetelésen túl alávetették az ázsiai kommunista birodalmi egyféleség uralmának is. A térség szellemi élete ebbe az elszigetelésbe és egyféleségbe rokkant bele. Nemzeti és nemzeti kisebbségi értékteremtő személyiségek és közösségek tengődtek fél évszázadon át a szellemi lét és nemlét határán. Nehezen megőrzött és megvédett maradék erejükkel a teljes szellemi létezésért kiáltottak. Ez a szellemi világ ilyen teherrel és ilyen bizakodással érkezett az újraegyesülő Európa kapujába. Tudta és tudja, hogy a szellemi kiteljesedéshez feltételek is szükségesek. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a szellemi szereplők ezeket a feltételeket szabadon megteremthessék és elérhessék. A többi már rajtunk múlik.

Európa keleti felének nemzeti kisebbségi szellemi szereplői ezért figyelnek most Brüsszelre. Párizst persze nem felejtik. De hát a Párizsba vezető szellemi út jogi feltételeiért Brüsszelhez kell folyamodniuk. Brüsszel aztán vagy nyit, vagy nem nyit utat Párizsba. Brüsszel elsőbbsége ebben áll Párizzsal szemben. Brüsszel az európai jogrend fővárosaként nem jelképes, hanem valóságos hatalmat gyakorol. Európa keleti felének nemzeti kisebbségi szereplői ettől a hatalmi erejű jogrendtől az európai szellemi rend alapértékeinek, az emberi méltóságnak, szabadságnak, méltányosságnak az alkalmazását várják. Támpontnak és biztosítéknak tekintik ebben a jelenkori Európa-tudat nagy képviselőjének, Klaus Mannak az összegzését: “Ahhoz, hogy Európa elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell együtt élnie. Őriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartania az európai irányzatok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen összetett harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és nem adják fel önmagukat.” Az Európai Unió eddigi alapvetése erősíti ezt a szemléletet. Egy 2001-ben és egy 2002-ben keletkezett közös nyilatkozat így szól: “Az Európai Uniónak jutó szerep a mindenfajta erőszak, terror és fanatizmus ellen elszántan harcoló hatalom szerepe, amely ugyanakkor nem fordít hátat a világban előforduló szívbe markoló igazságtalanságoknak sem. […] A nemzeti vagy a regionális különbözőségeknek gyakran történelmi vagy hagyománybeli gyökerei vannak. A különbözőségeknek gazdagító hatása lehet. Így a polgárok szemében a »megfelelő kormányzás« nem újabb bürokratikus megszorítások bevezetését, hanem új lehetőségek megnyitását jelenti. […] Fontos az, hogy a bővülő Európa minden európai ország hozzájárulásával gazdagodjon, hogy minden nyugat-európai ország jobban megértse a közép- és kelet-európai érdekeket, mentalitást, viselkedést, de félelmeket is.” Ezen a pályán jó irányba haladhat Európa egyesítése.

Hát akkor mégis mi tartja ébren a múlt félelmeit nem kevés érkezőben, hazaérkezőben? Röviden fogalmazva: a nemzeti kisebbségi sors. Kelet-Európa és Kelet-Közép-Európa nemzetfejlődése kezdettől a térséget érintő birodalmi hódítások függőségében zajlott. Ez a politikai és a kulturális nemzetek mesterséges szétszabdalásával vagy összezárásával járt. Az országhatárok többszörös változtatása nemzeti többségek és nemzeti kisebbségek mozaikszerű rendszerét alakította ki. Ebben a térségben az ázsiai kommunista birodalom felbomlása után, 1993-tól 22 államban 116 nemzeti többségi és kisebbségi közösséget tartanak nyilván. Legnépesebb nemzeti kisebbségi közösségeket a magyarok alkotnak, és ezen közösségeknek az együttes lélekszáma a második legmagasabb Európában. Ezek a kisebbségi közösségek az egyetemes magyar kultúra meghatározó történelmi értékteremtőinek számítanak, miközben jelenleg 7 többségi nemzeti kultúrával élnek együtt. Sajátosságaik folytán sok más nemzeti kisebbségi közösség vonásait is hordozzák.

Nos, a magyar nemzeti kisebbségi szellemi szereplők a maguk és a hasonló közösségek sorsáért nyugtalankodnak. Az Európai Unió egységes jogrendjének tervezete ugyanis nem a nemzeti kisebbségek befogadására, hanem kihagyására készül. Ez a tervezet az egységes jogrendet egységes nemzetállamok egységes állampolgári hovatartozásából vezeti le, következésképpen a nemzeti kisebbségi hovatartozást eleve jogfosztással sújtja. Nemzeti hovatartozásnak és állampolgárságnak ez a kizárólagos egyesítése sem az államhatárokon túlnyúló egyetemes nemzeti, sem az államhatárokon belüli nemzeti kisebbségi szellemi önazonosságnak nem enged szerepet. Ez az egységes európai jogrend így a többféleségében megnyilvánuló európai szellemi rendet megfosztja érvényességétől. Nyílt és nyers trónfosztást hajt végre a jog javára és a szellem kárára. Ráadásul a kizárólagosság roppant súlyához mérve az indoklást kínosan súlytalannak kell ítélnünk. Ez az indoklás nem több egy odavetett mondatnál, egy szellemi és tárgyi összefüggést nélkülöző gondolattöredéknél. “A kisebbségek ügye több európai ország számára még ma is érzékeny kérdés” – jelentette ki nemrég egy úr Brüsszelben. Semmitmondó szavai messzire állnak Európa jogi fővárosának rangjától. A szellemi főváros mércéjének említése pedig itt szégyenszámba menne.

De ha már “több európai ország érzékenységéről” hallottunk, nézzünk utána. A nemzeti kisebbségek létezése nyilván csak a nemzeti többségek érzékenységét ingerli. Ezek szerint a nemzeti többségek érzékenységének kizárólagos védelmet kell élveznie. Két világháború bizonyította azonban, hogy az európai nemzeti többségek kizárólagos viselkedése a nemzeti kisebbségek érzékenységével szemben parttalan feszültséget gerjeszthet. Napjainkban ugyanezt igazolják a délszláv háború utóhatásai. Történelmi tévedésben és megtévesztésben vétkes, aki Európa eddigi legpusztítóbb válságsorozatáért kizárólagosan a nemzeti kisebbségeket marasztalja el. Ez a közelítés éppen a régi feszültségeket élesztheti újra. Az egyetlen hiteles és világos következtetés többségi nemzet és nemzeti kisebbség jogviszonyának természetes kiegyenlítésében áll.

Megint csak téved és megtéveszt, aki ebben megkerüli a közös európai alapot. Ezzel a közös alappal Európának büszkélkednie lehet, és erre a közös alapra támaszkodnia kell. Az emberi méltóság, szabadság, méltányosság alapértékeiről és alapjogairól beszélünk. Ezt az alapot az európai szellemi sokféleség halmozta fel, és az eddigi európai jog öntötte természetesen egységes rendbe. Nevezetesen az Emberi Jogok Európai Konvenciója tárja elénk az európai szellem és jog ezen közös művét. Vajon az Európai Unió egységes jogrendje milyen jogra hivatkozva mellőzhetné az Emberi Jogok Európai Konvenciójában lefektetett alapokat? Kérdeznünk kell a történelmi tapasztalatokról is. Vajon az európai többségi nemzetek kizárólag nemzetállami érdeke elégséges ok arra, hogy a nemzeti kisebbségek jogfosztása aláássa Európa jövőjét? Végül azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy az egységes európai jogrend mennyire tiszta öntudattal utasítaná maga mögé a sokféleséget hirdető európai szellemi rendet. Minden arra vall, hogy Európa természetes egysége csak az európai szellem és az európai jog összhangján alapulhat. Ezt az összhangot ma már semmi sem akadályozhatja.

Ebből az európai szempontból érveltek és érvelnek a nemzeti kisebbségek legjobb szellemei is. Európa erőszakkal kiszakított keleti felében éppen abban a hitben gazdagították és gazdagítják nemzeti szellemi hagyományukat, kultúrájukat, nyelvüket, hogy azzal az európai szellemi sokféleséget is gazdagítják. Szellemi önazonosságuk együtt gyökerezett és gyökerezik a kisebbségi, a nemzeti, az európai hovatartozásban. Ennek a szellemi értékteremtő szerepnek a betöltéséhez várták és várják az esélyt. Nem tartanak igényt többre és másra, mint amit az emberi méltóság, szabadság, méltányosság megszab. Erre azonban igényt tartanak. Ez kijár nekik. Európaiságuknak jár ki Európától.

Maradandó szellemi életművek és szellemi személyiségek ismert és elismert sorára hivatkozhatunk. Idézzük meg most az elsők közül a legelsőt nemzeti kisebbségi sors és európaiság megélésében és kifejezésében. Szilágyi Domokos életművét idézzük. Ez az életmű 1956 és 1976 között keletkezett a kettészakított Európa keleti felében, az ázsiai kommunista birodalmi hódoltság alatt, az elszigetelt magyar nemzeti kultúrától is elszigetelt romániai magyar nemzeti kisebbség körében. Szilágyi Domokos ennek a többszörös elszigeteltségnek és szorításnak a feloldását remélte az európaiságtól, Európától. Nem pótlást keresett, hanem feloldást a kiteljesedéshez. Hiába reménykedett, fölöslegesen keresett. Szilágyi Domokos szellemi személyiségként és egy szellemi közösség tagjaként nem teljesedhetett ki. A torzó létet viszont nem fogadta el. Értékteremtőként az értékvesztés sorsa zárult rá. Nem ilyen-olyan javakért küzdött, bár eszköztelenül, hanem a szellemi teljesedésért. Ebből nem engedett. Ezért kellett buknia. Benne és vele az emberi méltóság, szabadság, méltányosság igénye küzdött és bukott. Szellemi életműve ezt a tragikumot fejezi ki. Öngyilkossága csak a személyes hitelesség pecsétjét ütötte a tragikus életműre.

Élet és életmű így nőtt eggyé a nemzeti kisebbségi közösség életével. Szilágyi Domokos a személyes élet értelmét és értékét ennek a sorsközösségnek a kiteljesedésével mérte. Életművének nagyszabású és tragikus ívét az alkotja, ahogyan nemzeti kisebbségi és európai hovatartozásának kiteljesedési vágya csúcsra ér, majd a lehetetlenségbe ütközik. Öngyilkossága előtt egy helyütt ezért nevezi magát “élő halottnak”. Utolsó költeményei egyikében is ezt a tragikusságot, a torzó lét tragikusságát jeleníti meg, éppen Európa szerepeltetésével: “Európát játszottam. Kusza játék. / Északot, Délt, Keletet, Nyugatot. / Egyik félt. Másik röhögött. És / simogatott. És rúgott. Ugatott. / Melyik hogy. Simultam és féltem. Nagy négykézláb lihe-loholtam. / Vagy tán Európa voltam én magam, / föltámadásra várva, holtan.” Jegyezzük meg, hogy a szellemi kiteljesedés vágya és reménye itt a halál utáni feltámadásban ölt képzeletbeli alakot. Kiteljesedési vágy és lehetetlenség tragikus ellentétének, illetve a halál utáni feltámadásnak ugyanez a képsora ugyancsak egy másik búcsúzó költeményben is feltűnik, immár a nemzeti kisebbségi lét szerepeltetésével: “szorítsa magát ökölbe / »a minoritás« a »törpe« / botorkáljon körbe-körbe / szerezzen kardot ha ölne / áldozatát kapja ölbe / ragadozó béke ölyve / régen elporladt ökölbe / szunnyadunk régen megölve / így várakozunk a másik / íratlan feltámadásig”. A feltámadás isteni és emberi kultusza amúgy talán sehol másutt nem hatja át olyan mélyen a mindennapi létélményt, mint ezen a tájon. A temető itt ezért számít az élet természetes színterének is.

Kössük össze a szálakat. Szilágyi Domokos számára nemzeti kisebbségi és európai önazonosságának elfojtása emberi méltóságának és szabadságának elfojtását jelenti. Szellemi teremtőképesség, emberi méltóság és szabadság együtt szenved itt vereséget. A legmagasabb európai értékek nyomorúságos pusztulásának példája ez. Szilágyi Domokos életműve és szellemi személyisége ezzel a tragikus és nyomorúságos példával érvel európai szellemi rend és jogrend mai dilemmájában. Választ az egységesülő Európa jogrendjének kell adnia. Európa szellemi rendje a sokféleség szabadságának oldalán állt és áll. Szilágyi Domokos oldalán áll tehát. Európa szellemi rendje és Szilágyi Domokos tragikus példája mindenfajta kizárólagosság értékpusztító veszélyére figyelmeztet. Esetünkben az Európai Unió jogrendjének döntéshozóit figyelmezteti. Ha kizárólagos jogrendet fogadnak el, az európai szellemi rend legmagasabb értékeinek veszélyeztetéséért kell felelősséget viselniük. Kizárólagosság és értékpusztítás elválaszthatatlanul egybetartozik.

Tudjuk hát, hogy ez az érv és figyelmeztetés Brüsszel döntéshozóinak szól. Szilágyi Domokos a túlvilágról azért talán még bizalommal is fordulna Brüsszel szellemiségéhez. A hely és a hagyomány szellemiségére gondolunk. Szilágyi Domokos a költő, a műfordító, az irodalomtörténész bőven merített Európa szellemi hagyományából és kortárs jelenéből. Nem kerülhette el a figyelmét Európa egyik különleges szellemi folyamata, a mai Belgium és Brüsszel arculatának kibontakozása. Ismerhette az ottani nemzeti és nemzeti kisebbségi közösségek küzdelmét szellemi és nyelvi önazonosságuk megtartásáért a történelmi együttélés forgatagában. Sokat mondhatott számára az ősi kelta belga törzs leigázásától, a latin birodalmi névvel jelölt Gallia Belgicától vezető út a független szövetségi államig, vagyis a flamand, a francia, a német, a vallon nyelvű közösségek szabad társulásáig. Brüsszelben ma ez a szabad társulás él együtt az Európai Unió jogrendjének műhelyével. Más szóval a szabad társulás és a kizárólagos egységesítés szellemisége találkozik. Ez a kétfajta szellemiség nem fér össze. Szilágyi Domokos bizonyára azt várná Brüsszeltől, hogy az maradjon hű történelmi és szellemi önmagához. Ebből a reménykedő üzenetből az is következik, hogy a szabad társulás szellemisége vegyen erőt a kizárólagosság szellemiségén. Ez az üzenet hátha nyom valamit a latba.

Brüsszel döntéshozói mérlegre tehetik azt is, ami Szilágyi Domokos önkéntes túlvilágra költözése után történt. A döntéshozók perdöntő tényeket tehetnek mérlegre. Európa egységes jogrendjét vagy a többségi nemzetállamok kizárólagosságához igazítják, vagy az azonos államban élő nemzeti többségek és nemzeti kisebbségek szabad társulásához. Mindkétfajta rend mindegyik szereplőre vonatkozna. A kizárólagosság rendje a nemzeti kisebbségi közösségeket jogfosztott szerepre kárhoztatná, csakhogy a kizárólagosságot gyakoroló nemzeti többségi közösségeket a jogbitorló szerepébe ültetné. A szabad társulás rendjében ellenben a többségi nemzeti közösségek és a nemzeti kisebbségi közösségek szerepét a kölcsönösen tiszteletben tartott nemzeti méltóság szilárdítaná meg. Az értékőrzést és az értékteremtést ott mindig veszély fenyegetné, itt a kölcsönös gazdagítás segítené és tenné tartóssá.

Meggyőződéssel állítjuk, hogy az egységesülő Európa jogrendjére égető szükség van. Elsősorban a régebben kiszakított és újabban visszatérő keleti térség remél jótékony hatást az egységes jogrendtől. Itt mindegyik nemzeti többségi és nemzeti kisebbségi közösség államalkotó szerepéhez történelmi sértések és sérelmek tapadnak. Itt mindenki okkal hivatkozhat személyes, családi, közösségi, nemzeti érzékenységre. Itt az államok keretét ma és holnap ilyen nemzeti többségi és kisebbségi közösségek töltik ki. Itt az állam nemcsak új európai állampolgárokat igazgat, hanem régi sorsukat hordozó nemzeti többségi és kisebbségi közösségeket is. Az egységes jogrendnek ezekkel a tényekkel és ezzel az állapottal kell összhangban működnie. Csak így működhet jól és termékenyen. Kelet-Európa leendő európai állampolgárai ezt várják az egységes jogrendtől.

Hiszen végre szeretnének otthonosan élni Európa minden szegletében. Otthon, a keleti térségben is. Ezt a kívánságot Brüsszelben értetlen fejcsóválás vagy mosoly fogadhatja. Holott a meghökkentő kívánságot több mint meghökkentő események magyarázzák. Bécsben, Genfben, Brüsszelben még emlékezhetnek az 1956-os magyarországi és az 1988-as romániai menekültekre, akik az otthoni állami erőszak elől vállalták az önkéntes száműzetést, éppen a külföldi otthonosság reményében. Na de 1989–90-től Magyarországon és Romániában is nyugati mintájú többpártrendszerű jogállam működik. A mintaválasztásban nincsen hiba. Mégsem árt, ha ebben az utóbbi időszakban afféle összehasonlító kísérletet végzünk az otthonosság dolgában. Kövessük képzeletben egy csereutazás szereplőit például Szilágyi Domokos szülőföldjéről, a romániai Erdélyből a belgiumi Brüsszelig, majd onnan ide. Az erdélyi utazó a maga módján keresne és találna otthonosságot Brüsszelben. Elégedetten és örömmel helyezkedne bele a flamand alsóváros, a vallon felsőváros, a többnyelvű Bramant tartományi székhely, a három különböző nemzeti többségű államot magában foglaló belgiumi államszövetségi főváros békés sokféleségének otthonosságába. Ezt az otthonosságot azonban az erdélyi utazó hasonlóval nem viszonozhatná. A csereutazás brüsszeli résztvevője ugyan látszólag hasonló környezetbe érkezne, Erdélyt, a többnemzetiségű Románia magyar történelmi eredetű térségét évszázadok óta a magyar, a román, a német kultúra és nyelv együttélése jellemzi. Ezek a tulajdonságok szorosabban az ősi Székelyföld központjának számító Marosvásárhelyen sűrűsödnek. A Brüsszelből Marosvásárhelyre, immár jogállamba érkező utast aztán milyen élmény fogadta volna egy tavaszi napon, 1990. március 20-án? A gyanútlan brüsszeli látogató vad és véres tömegverekedésbe csöppent volna bele. Az utcákon és a tereken magyarul és románul üvöltöző, káromkodó és jajveszékelő harcias csoportok kavarognak. A támadókat és védekezőket nem lehet elválasztani. Rendőrségi és katonai járművek robognak fel-alá.

Másnap a marosvásárhelyi magyar utazó két nyilvános közleményt tesz a brüsszeli útitárs elé. Az egyiket a helyi magyar közösség adta ki, még február 10-én. Néma tüntetést jelentettek be: “Fölvonulunk oktatási egyenjogúságot hirdető feliratainkkal némán és fegyelmezetten. Miután a kommunizmus nevében dühöngő Diktátor románokká keresztelt bennünket, miután fényes nappal Európa letagadott minket, miután egy kétmilliós etnikumot nem létezőnek nyilvánított, felvonulunk az eleven szobrok erejével és kiáltó némaságával. […] Hisszük, hogy tisztességes román testvéreink megértik becsületes szándékainkat. Szándékainkat, amelyek senki ellen nem irányulnak, amelyek csak jogokat követelnek, nem előjogokat. […] Ezúttal is bizonyítani fogjuk: a történelem parancsa szerint óhajtunk cselekedni: közös hazánkat, a most megújuló Romániát akarjuk magunk is az egész román néppel együtt visszavezetni Európába.” A válasz az Erdélyi Románok Szövetségétől érkezett. Így: “Mi vagyunk Nagyrománia! Mi vagyunk a nép! Romániában a román nyelv a törvény! Más nyelvet nem tűrünk el! Nem tűrjük azt sem, hogy egyetlen intézményünkben is magyar vezető legyen!” Nemzeti kisebbség és nemzeti többség ezen állásfoglalásaiból robbant ki a tömegverekedés. A nemzeti többség a nemzetállam egységes jogrendjére támaszkodhatott. Ha a jogállam nemzetállamként működik, a jogállam nemzeti kisebbségi közösségei nem gyakorolhatnak államalkotói jogot. Másodrendű közösséggé minősülnek. Szülőföldjükön, állampolgári hazájukban nem élhetnek otthonosan. Azon a tavaszi napon, abban a marosvásárhelyi közegben a brüsszeli látogató nem találhatott volna otthonosságra. Talán a reményét is elveszítette volna, hogy azon a tájon bármikor bárkit otthonosság fogadhat.

Zárjuk le a képzeletbeli csereutazást. De őrizzük meg a tanulságot. Az egységes Európa jövőjének tétje abban áll, hogy Európa minden polgára Európa minden szegletében otthonosan élhessen. Európa egységes jogrendjének tétje pedig az ezt szolgáló alkalmasságban áll. Remélnünk kell, hogy a döntéshozók alkalmas jogrendet készítenek az otthonos Európa számára. Brüsszel otthonossága nem tagadhatja meg az otthonosságot Marosvásárhelytől. Európai nagyságú és európai tragikusságú hősünk, a romániai erdélyi magyar nemzeti kisebbségi Szilágyi Domokos Brüsszelnek szóló üzenetét ennek érdekében és ebben a reményben idéztük meg. Magyar európaisága és európai magyarsága mindenesetre ebben a történelmi sorsfordító helyzetben is érvényesnek bizonyult. Lehet bármi, tekintsük ezt legalább kései elégtételnek.