Vilma… Olyan nő volt, akiről legtöbben azt mondták, nem. Tanítónő. Határozott fellépésű, tenyeres-talpas, nagy csontú: legalább száznyolcvanöt centi magas, kilencven kiló körüli. A közönségesebbje úgy emlegette, az a nagydarab fehérnép. A még közönségesebbje széles farúságot mondott. Vilma mindezt jól tűrte. Megpróbált jó viszonyban lenni az emberekkel. A szülők, a kollégái szerették – igaz, távolságtartóan –, tanítványai, főleg a fiúk pedig egyenesen bálványozták. Imádtak hozzábújni ehhez a puha, meleg, mackós nénihez. Na, ők legalább nem voltak távolságtartók.

Vilma harmincas évei vége felé járt. Független nő volt. Vagyis vénlány? Igen, azaz mégsem. Legalábbis ha őt kérdezték. Tetszett neki ez a meghatározás: független nő. Mert valóban az volt. Saját házában lakott, mely ugyan szerényecske volt, de nyitható és csukható, és csöndes, és csak az övé. Látogatója ritkán akadt, legföljebb valamelyik tanítvány vagy szülő. Vilma a délutánokat általában csöndes egyedülségben töltötte. Főzőcskézett, olvasgatott és álmodozott. Egy gyerekről. Korábban férjről álmodott, de idővel rájött, hiába, így egy esős, szomorú délutánon szigorú elhatározással végképp kitiltotta ezt az álmot a délutáni programból. Nem szerette hiábavalósággal tölteni az idejét.

Talán találhatott volna férjet magának. Nagydarab volt ugyan, de kimondottan csúnya nem, csakhogy adottságai nem voltak arányosak vágyaival, elvárásaival. Szép, fiatal, szőke értelmiségi férfira vágyott, alább nem adta. Ha ilyent nem kapok, mondogatta magának, inkább belenyugszom a férjnélküliségbe. Nem volt megalkuvó típus. Nem kellett neki gyanús agglegény, részeges, elvált ember. Azt pedig talált volna. De az nem kellett. Inkább semmilyen, de az nem. Tudj’ a fene, miért, de a szép, fiatal, szőke értelmiségi férfiak egyike sem őt szemelte ki magának, így végül maradt a semmilyen… Ebben megnyugodva férj helyett gyermekről álmodozott. Egy szép, filigrán, szőke, kék szemű fiúgyermekről. Ő maga fekete szemű és hajú volt, de ezt ki nem állhatta. Nagycsontúságát is rühellte.

Kollégái között volt egy alacsony, vékony testalkatú, szőke, kék szemű fiatalember, Sándor, aki Vilmának nagyon tetszett. Lenne csak harminc centivel magasabb, mondogatta egy ideig, de aztán rájött, ettől Sándor nem nő meg, így stratégiát változtatott. Azon kezdett morfondírozni, milyen aranyos, filigrán testalkatú gyermeket csinálhatna neki… Hogy a gyereke ne örökölje az ő torha nagycsontúságának átkát… Férjként biztosan nevetségesen hatna mellette, hisz csupán feleakkora mint ő, de az ágyban egy alkalommal… ott állítólag eltűnnek a különbségek…

Ettől kezdve keresni kezdte Sándor társaságát. Megpróbált egyedül maradni vele az irodában. Tehette, senki sem kezdett gyanakodni… Először csak semleges témákról beszélgettek. Persze Vilma nagyon célratörő volt. Nem sokáig kerülgette a dolgot. Csinálj nekem egy gyereket. Mielőtt Sándor magához tért volna, hogy válaszoljon, Vilma ontani kezdte meggyőző szövegét: Csak megcsinálod, s kész. Például ma, jó? Semmilyen kötelezettséged nem lesz. Nem várok gyerektartást. Ha akarod, ezt írásba foglalhatjuk. Sándor elképedt. Hű, ez nem semmi! Talán hiúságát legyezgette az ajánlat? A fene tudja! Mindenesetre, nem mondott nemet. Igaz, igent sem, Vilma mégis úgy érezte, nyert ügye van. Akkor ma este, nálam, jó?

Sándor valamiért szimpatikusnak találta Vilmát. Persze ezt még önmaga előtt is titkolta, mert szinte perverznek találta. Pedig nem is szexuálisan vonzódott hozzá. Csak olyan otthonos érzés volt ránézni. Széles hátával, nagy, erős melleivel biztonságot sugallt. Az, hogy gyereket akarjon csinálni neki, sose jutott volna eszébe. Vilma ajánlatát bizarrnak találta, de nem lehetetlenségnek. Miért ne, ha ő akarja? A nőkkel nem volt túlságosan járatos, de azért voltak halvány elképzelései arról, miképp kell gyereket fabrikálni. Vilmának… Hát nem őrület? Épp neki! Ha valakinek elmondaná… De nem mondja el!

Bort vásárolt, és este kissé remegő inakkal bekopogott Vilmához. Az már várta. Lenge, áttetsző blúz volt rajta, hatalmas mellkasán az erős emlők nehézkesen ringtak. Sándornak kiszáradt a torka. Vacsorához ültek, semleges dolgokról csevegtek. Vilma megpróbált laza, fesztelen lenni, de viselkedésével elárulta izgalmát. Mindegy, a borból a poharakba is került. Koccintottak. Miután a bor elfogyott, zavartan néztek egymás szemébe: most mi lesz? Vilma még leszedte az asztalt, hogy azzal is teljék az idő. Neki kell kezdeményezni, gondolta eközben, remélem, tudja.

A szoba, kérdezte Sándor elhaló hangon. Arra, intette Vilma félszegen. A folyosón esetlenül egymásba kapaszkodtak. Sándor a tenyerében érezte Vilma kemény húsát. Leültek az ágy szélére. Sándor tétován vetkőztetni kezdte Vilmát. Az hagyta. Blúz le, szoknya le. Aztán rövid babrálás után a bugyi is. Ekkor már alig pirultak. Vilmának jólesett a meztelenség. Hasán a háj kihívóan dudorodott. Most te is, mondta. Sándor lassan letolta nadrágját. Vilma szégyenlős-kíváncsian nézte. Az ingnél besegített. Sándor szöszmötölt. Kezével tétován matatott, a kemény, dús melleket simogatta. Az volt az érzése, a duzzadt mellbimbók mindjárt szétpattannak. A széles, kemény farban jól megkapaszkodott, nyelvével a bő húsú, kerek hason szántogatott. Aztán a csípő vonalain kezdte járatni kezeit, s az ölhöz is lenyúlt, viszonylag kevés meggyőződéssel. Vilma felnyögött, aztán váratlan ötlettől vezérelve, pontosan nem is tudva, mit tesz, erős karjaival esetlenül magára húzta Sándort. Vastag, kemény combjai közé. Sándoron ekkor pánik lett úrrá. Alig ágaskodó férfiassága lankadni kezdett. Érezte: nem tudna kedvére tenni ennek a nőnek. Vilma nem értette a dolgot. Hogy Sándor miért nem folytatja. Miért nem öleli. Hát majd én, döntötte el eszelősen. Elvégre azt a gyereket meg kell csinálni! Csókolgatni kezdte. Sándor szenvtelenül tűrte, mintha nem is az ő testét csókolnák. Semmiféle vágyat, kívánalmat nem érzett. Csak azt, hogy ő kicsi. Vilma ide-oda helyezgette, ölelgette. Hatalmas tenyerével simogatta. Újra és újra magára húzta. Egyre elkeseredettebben. Most látszott csak igazán, mennyivel nagyobb. Sándor valósággal elveszett a karjai között. Bábuvá vált. Lankadt férfiasságú bábuvá. Vilma még nem adta fel, simogatott, ölelt erélyesen, elszántan. Hasztalan. Amikor végül megértette, hogy reménytelen, mozdulatai lelassultak, keze tétován lehanyatlott. Sikítani lenne jó. Sándor olyan tehetetlenül, olyan ernyedten és összezsugorodva feküdt a lábai között, mintha nem is élne. Szinte eltűnt a hatalmas combok között.

Így telt el néhány perc. Vilma, mi mást tehetett, beletörődött, hogy a gyerekcsinálásnak lőttek. Lassan megnyugodott. Mindegy, legalább megpróbáltuk. Semmi vész. Sikítani, sírni nincs minek. Ha nem megy, nem kell erőltetni. Amint ezt végiggondolta, arra is rájött, nem is csalódott. Nem is haragszik, ugyan miért. Szeretettel nézett le Sándorra, megsimogatva hideg verejtéktől áztatott homlokát. Épp csak nem becézte. Melegséggel gondolt rá, erre a kis, törékeny valamire az ölében, és olyasfajta jóságos szelídséggel, ami korábban ismeretlen volt számára. Kisvártatva megszólalt, akár te is lehetnél a gyerekem. Úgy sokkal egyszerűbb lenne.