“A Mezei próféta című film eszméje és története még az első világháború után alakult ki bennem. Először színdarab formájában jutott kifejezésre. A színdarab címe Vitéz lélek volt, 1936-ban adta elő a Nemzeti Színház.

Mivel a történet az ember testi és lelki megújulását fejezi ki, melynek a háború dúlása és rombolása után el kell következnie, ezért a második világháború után még időszerűbb és hangsúlyozottabb lett ez a történet. Maga a történet eszméje, az igazi mondanivaló, általánossá és szinte vallásos jellegűvé vált a második nagy háború után. Így az író gondolata, mely először Erdélyben és a székely nép sorsából sarjadt, az egész világ szükségszerű gondolatává vált.

Egészen röviden arról szól a film, hogy egy fiatal férfi, aki hazatér a háborúból, illetőleg a fogságból, miképpen építi újra az életét, ha azt akarja, hogy minden tekintetben példakép lehessen a többi ember előtt. Azt hiszi, hogy anyagilag és erkölcsileg egyaránt elölről kell kezdenie az életét. Erkölcsileg úgy, hogy tiszta lélekkel cselekedjük a jót és a hasznost. Anyagilag úgy, hogy a legszerényebb eszközökkel kell kezdeni, és hittel dolgozni, mert csak akkor lehetünk a magunk urai, testben és lélekben egyaránt.

Ezért a film hőse azt határozza el magában, hogy vesz egy szamarat, és azzal kezdi el a munkát. A szamár nemcsak dolgozó társa neki, hanem Krisztus állata is, a hitnek és az egyszerű tisztaságnak a jelképe. Így terjed el a környéken a hősről, hogy ő prófétai lelkületű ember. Erre a hírre eljön hozzá egy különös öregember is, aki a leányát feleségül ajánlja ennek az igaz embernek, s a hozományt is, egy zacskó aranyat, magával hozza. A beszélgetés folyamán kiderül, hogy a leány csak az öreg apa szívében él, mert gyermekkorában meghalt. Akit azonban szeretünk, akkor is él, ha már meghalt. Ezt mondja a különös öregember, s ezt mondja a film hőse is. Ebben a gondolatban annyira összetalálkoznak ketten, hogy a fiatal férfi feleségül veszi a különös öregember leányát, vagyis a lélek a lelket.

Azután a film hőse elmegy egy jó hírű házépítő ácshoz, aki az erdő közepén lakik, fiatal leányával együtt, akire különös gonddal és féltékenyen vigyáz, mintha nem is a leánya volna, hanem féltett szerelme. A fiatal férfi megismeri a leányt, és szerelmes lesz belé. Ezzel a valóságos szerelemmel megindul benne a harc és a vívódás, hogy hűséges maradjon-e a lélekhez, akit elvett feleségül, vagy pedig boldog legyen a földi szerelemben. Először mind a két leányt meg akarja tartani, mint ahogy az ég és föld is egy a nap tüzében, de aztán a lélek és a hűség mellett dönt, mert éppen akkor elvész a szamár, amiben a férfi isteni intést lát. Így dönt tehát, és eljön az ács, hogy boldogan felépítse neki a házat. Amikor készen áll már a ház, akkor meglepő vallomást tesz. Vagyis a fiatal férfi tisztasága annyira megejti, hogy neki elmondja élete egyetlen nagy titkát. Ez a nagy titok az, hogy az ő leánya, akit nem akart hozzáadni feleségül, valójában nem is az ő leánya, hanem lopta gyermekkorában a lányt. Szerelmes belé, és ő akarja elvenni feleségül. El is beszéli, hogy miképpen lopta el egy virágos mezőről, kicserélve az ő meghalt leánykájával. S ebből a vallomásból kiderül akkor, hogy a leány, akibe ő szerelmes lett, valójában ugyanaz a lány, akit ő lélekben már feleségül vett egyszer.

A munka jutalmául tehát ismét talpra állt a fiatal férfi, és a hűség jutalmául eljött a csoda is, mely boldoggá tette.

40 nap Erdélyben – ezzel a címmel harsonázta a Kis Újság 1945. július 12-ei száma, hogy Tamási Áron filmet ír. A kéthasábos kis cikk politikai indíttatását a fettel szedett alcím erősítette: “Groza román miniszterelnök támogatásával készül az első új reprezentatív magyar film.” Megtudhatjuk azt is, hogy a Független Kisgazdapárt vállalkozásában forgatják, és Erdélyben játszódik. Közli továbbá: részvényeket bocsátanak ki, s “mindenki részese lehet a produkciónak, következésképp a jövedelemben is részjegyei arányában részesül”. Groza a korabeli hazai lapok szokott eposzi jelzőjét, a “magyarbarát”-ot is megkapta, s a fellengzős mondat szerint ő “teszi lehetővé, hogy az első nagy magyar film vásznáról az erdélyi havasok levegője csapja meg portól fáradt orrunkat”. Tamási Áron hagyatékában található Balogh Istvánnak, a Független Kisgazdapárt titkárának az a levele (1947. V. 20.), amelyben arra hivatkozik, hogy az író 1945. augusztus 5-én szerződött a párt filmszövetkezetével a Forr a lélek címmel készítendő filmtörténetre. Tamási Áron is utalt a tényre a Komoly szó című írásában, a cikk a Színház című hetilapban jelent meg, de vélhetően élőszóban is elhangzott a Filmnapok szeptemberi megnyitójaként.¹ Ebben a vallomásban már a film végleges címe is felbukkan: “Mi, néhányan, akik egy Mezei próféta című film elkészítésére esküdtünk össze, igyekeztünk jól gondolkodni és helyesen dönteni. Ezzel a gondolkodással és döntéssel szeretnők majd az én »mezei prófétámat« útjára ereszteni, hadd hirdesse a film fehér mezejében is, hogy »lélek légy és szabadság, mert a többi hozzáadatik neked«.”

Fordulatot jelent a vállalkozás Tamási írói munkásságában, és közügyi-szellemi törekvéseinek terepén is. Korábban a filmet nem tekintette művészetnek, mert – az irodalom komoly jelenlétét hiányolva – olcsó szórakoztatóiparnak látta. Igazolja amerikai beszámolója is: a Bajszerző nagyvilágban² a színházi életről eleven és szigorú beszámolót olvashatunk, ám a filmet szóra se méltatta, noha a mozgókép igazi szenzáció a húszas évek Amerikájában. Későbbi publicisztikáiban is kerülte a filmet, hírlapi beszélgetéseiben a negyvenes években említette először. Debreceni látogatása alkalmából, 1943 májusában Sarkadi Imrével készült beszélgetésében a Debreczeni Újság–Hajdúföldben utalt arra az igényére, miszerint a filmipar és a magyar irodalom szükséges közeledését a majdani művészfilm megteremtése hozhatja meg.³ Egy másik, Kolozsvárott született interjújában, néhány héttel később, a Délibábban távolságtartását is jelzi: “Bizony, fél esztendeje nem mentem moziba…”⁴ Idézett Komoly szó című írásában éppen a változás reményének jelét látta az 1945-ös Filmnap rendezésében: “Elhatározó döntésre van szükség. Arról kell dönteni, hogy a magyar filmgyártás abban a szellemben induljon-e el ismét, mely a komoly mondanivalót és a művészi színvonalat a múltban megtagadta, vagy az anyagi és szellemi erő összefogásában új útra találjon.” Tamási előtt az új út még a régi időben felderengett. Bár írásos nyoma nincs, de feltételezhetjük: a két 1943-as filmet érintő hangja már azt jelzi: foglalkoztatja a film, mert látta Szőts István Emberek a havason című filmjét. Nyirő József írásaiból 1942-ben készült műremek megérlelte Tamási álláspontját a film művészi igényét tekintve. De talán az a tény, hogy az Emberek a havason a velencei fesztiválon a magyar film első nemzetközi sikerét hozta, Tamási Áronban azt a gondolatot is ébresztette, hogy: a film jóvoltából íróként is könnyebben és sikeresen eljuthat a nagyvilágba.

Szőts Istvántól tudjuk, hogy filmjét ő mutatta meg Tamásinak.⁵ Bizonyos: az Emberek a havason példát jelentett számára, aminek igazolása: 1945-ben Szőtscsel vállalt szövetséget. Vélhetően nem azonnal kezdtek munkához. Tamásiban erősen élt a színház iránti vágyakozás, utal erre szerkesztőbizottsági tagsága is, amelyet 1945 őszén a Színház című lapnál vállalt. Több színházi beszámoló mellett, feltételezhetjük, nemcsak riporteri ambícióból – hanem írói pályáján kivételes, talán filmes lány alakját, Borókát is álmodva – Karádi Katalint is felkereste otthonában.⁶ 1946 február 4-én írott levelében Tamási már elköszönt a laptól, udvarias fordulatai között cikáztatta valós indokát: az újság ízlését és szellemét nem óhajtotta hitelesíteni. Bizonyára személyes győzködés után Tamási visszavonta nyilatkozatát, s március 6-án szerződését megerősítette, de 1946. augusztus 26-án, a Színháznál “beállott lényeges változásokra” hivatkozva, végleg elköszönt. Új szellemű lap készítése érdekelte, igazolja ezt, hogy Hetedik nap címmel 1946. október 7-én adott be lapalapítási kérelmet, melyet – a kor politikai rendje szerinti véleményezésben – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem engedélyezett. Ami persze a szovjet diktátumot jelentette. Virágos kert címmel újabbat kérvényezett, mely “a színház, a film és más művészetek, valamint a magyar és az emberi kultúrát művelő szellem képes hetilapja lenne” – ez majd Rómeó és Júlia címmel életre is támadhatott Deák Zoltán főszerkesztésében és Tamási közreműködésével. Hevítette a színház azért is, mert fontos volt számára új darabjának sorsa. A Hullámzó vőlegény nemzeti színházbeli bemutatóját már az 1944–45-ös évadra tervezte Németh Antal, de a történelmi omlások folytán Tamási csak két felvonással készült el. Interjúiban, írói feladatainak sorában elsőként említette: játékát szeretné befejezni.

A film írásának időpontját csak feltételezhetjük: az 1946-os esztendőben dolgozhattak rendező barátjával. Szőts István már idézett vallomásában elmondta: munkájukban erős és központi elképzelése volt annak, hogy a filmet Erdélyben forgassák. Nem tudjuk ma már, a forgatás ügyét is segítő diplomáciai játék része volt-e az a levél, amit a Román–Magyar Szervezet nevében Camil Suciu és Gheorghe Aciu feltételezhetően februárban írt Tamásinak, miszerint: “március 1–2–3-án műsoros Román–Magyar Filmnapokat” rendeznek Bukarestben, amelyre meghívták az írót. Az érv a film sorsát illetően is még reménnyel tölthette el, hiszen: “A román filmgyártás fejlesztésére előnyös kiindulási alapnak kinálkozik a magyar filmgyártókkal való együttműködés” – olvashatjuk a meghívólevélben, melyben “a román–magyar barátság igaz hívét” kérik a támogatásra. Bizonyos, hogy Tamási nem utazott el a bukaresti filmnapokra.⁷ Nincs okunk elérzékenyülni e hirtelen más területen is mutatkozó barátkozási kedven, mert egy nagyobb játékhoz gyűjtötték a politikai érveket. Közelgett a párizsi béketárgyalás, előtte került sor a nagyhatalmi álláspontokat csaknem véglegesítő külügyminiszteri értekezletre májusban, s ehhez igazodva a bukaresti vezetés minden téren a kezdeményező, a barátságot igazoló szerepben igyekezett tetszelegni.

Bár Tamási Áron hagyatékában nem található adat arra nézve, hogy miért késett a forgatás, de bizonyosra vesszük: a románok halogatták a jóváhagyó engedélyt, majd amikor 1947 októberében minden eldőlt Párizsban, már nem volt fontos, hogy magyar filmesek Erdélyben dolgozzanak. Hozzá: a romániai választásokat is a béketárgyalások utáni időpontra írták ki. Feltételezhették azt is, hogy Tamási jelenléte befolyásolhatja Székelyföld közhangulatát, s megzavarhatja az egyre balra húzó, temesvári kongresszusára készülő Magyar Népi Szövetség törekvéseit. 1946 novemberében Dinnyés Lajos miniszterelnök vezetésével az októberben megalakult magyar kormány küldöttsége járt Romániában, november 25-én Bukarestben megkötötték a magyar–román kulturális egyezményt, de a Mezei próféta ügye már szóba sem került. Kiderült tehát, hogy a “magyarbarát miniszterelnök”-nek mégse volt annyira fontos, hogy Tamási meséjét Erdélyben forgassák. Időközben Tamási elkészült a Hullámzó vőlegény című játékával, amelyet a Nemzeti Színház tűzött műsorára. S hogy a párizsi béke aláírása előtt tíz nappal, 1947. január 30-án mutatták be, talán politikai sugallatként is, miszerint: Tamási s vele Erdély ügye azért jelen van a magyarországi mindennapokban. Az 1946-os esztendő új szerelmet hozott az író életében: a tizenhét éves, “vadmacska” természetű Szőke Éva személyében, aki, Tamási ajánlatára, a Hullámzó vőlegény Borókáját alakította a Nemzetiben. Okkal sejthetjük: az író a Mezei próféta leányalakjába is őt álmodta.

Jogi bonyodalmakkal a politika és a bürokrácia ügymenetében a filmterv tovább várakozott sorsára. 1947 tavaszán felröppent a hír: a Mezei prófétát angol forgalmazó valósítja meg, s a Rómeó és Júlia című színházi hetilap is erre hivatkozva jelentette be munkatársának távozását (VI. 10.), mert: a cég “a magyar írót meghívta a film forgatásához”. Bár Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök még gyanútlanul töltötte szabadságát Svájcban, de valószínűsíthető: a párt folytonos szorítottságában a filmkészítés ambíciójáról lemondott. Balogh Istvánnak a már idézett, 1947. május 20-án Tamásinak írott levelében felmondta az 1945. július 5-ei filmszerződést. Indoklásában az is áll, hogy “a megegyezés jogilag nem is történt meg érvényes formában”. De a levél további részében azt is olvashatjuk: az angliai jogok eladása folytán Tamási vállaljon kötelezettséget arra, hogy “a Független Kisgazdapárt Országos Központja által kijelölendő magyar cég bizonyos előnyöket élvezhessen”. 1947. július 8-ai dátummal fennmaradt a Horváth Elek és Nánási László által aláírt, már a Nemzeti Parasztpárt filmvállalatának, a Sarló vezetőinek a levele, amely a Tamásival szóban kötött megegyezést rögzítette. Érdekesség, hogy ebben a levélben a film címe Föld fiaként szerepel, talán jogi meggondolásból, mert a kisgazdapárt filmvállalata, a Független Film kht. csak a július 25-én kötött megállapodásban adta át a Mezei prófétát a Sarlónak. Az anyagi feltételek és a forgalmazási jogok mellett azt is tartalmazza az új megállapodás, hogy Tamási a gyártási stáb tagjaként a művészeti kérdésekbe, szereposztásba is beleszólhat. Ebben a levélben Szőts István még rendezőként szerepel, de a forgatókönyv korábban íródott, mert az említett Balogh-levél elismerte: a Kisgazdapárt Filmgyártó Szövetkezete “a Mezei próféta címen elkészült filmkönyvet a tervezett időben nem tudta meggyártani…”

Felvetődik a kérdés: kétesztendei tervezés és várakozás után hogyhogy meglódult a Mezei próféta sorsa? Csak feltételezésekkel élhetünk. Tamási azokban a napokban foglalkozott Balogh István szerződést felbontó levelével, amikor a politikai puccs bekövetkezett, s a Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnök zsaroló lemondatásával a belpolitikai élet a káosz felé tartott. Voltaképp a kommunista párt diktátumai közepette egyre inkább látszatdemokrácia működött az országban. A parasztpárt filmezési kedve, bizonyára a kommunisták engedékenysége folytán is, a kisgazdapárt gyöngítésére, megerősödhetett. S a választások közeledésével a művészi élet pezsgését a film területén is szükséges volt imitálni. A Mezei próféta leadási határideje augusztus 15-e volt, amelynek Tamási által is vállalt közeli volta is igazolhatja: a munka lényeges részét már elkészítették Szőts Istvánnal. Aki formálhatta új tervét is, Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényének filmesítését, és először a Sarlónál érlelődött Szabó Pál Lakodalom, keresztelő, bölcsője, a majdani Talpalatnyi föld, Tamási Áron ajánlása nyomán is.⁸

További kérdés is adódik: milyen angol cégre hivatkoznak a híradások, és jóváhagyólag ki táviratozott a Sarlónak? Nevesített nyomát nem találjuk az iratokban, ez is gyöngíti a hivatkozás komolyságát. Szabó Zoltán szép Tamási emlékezése, a Rendkívüli ember⁹ útba indít egy nyomvonalon. Budapesti, 1947-es nyári, Tamásival való találkozását idézi fel Szabó Zoltán, aki párizsi diplomáciai küldetésbe készülődött. Szívességet kért Tamási, az “Ábelt szerette volna kijuttatni a nagyvilágba, rengetegestül, a fiú-Ábelt filmen”. Arra kérte írótársát, hogy Londonban is járva keresse meg George Hölleringet, aki Móricz novellájából a Hortobágyot rendezte, s akkoriban foglalkoztatta az Ábel filmre vitele is. Szabó Zoltán szerint: “Höllering Londonban emlékezett igen jól Áronra is, Ábelre is, de már az Academy filmszínház foglalkoztatta…” Az időpont egyezik, a filmes szándék nem. Kérdés tehát: Szabó Zoltán megbízatása nem a Mezei prófétára szólt-e, csak emlékezetében csúszott egybe az Ábel és a Mezei próféta? Elképzelhető, de ellentmond ennek az, hogy történetében még Höllering emlékezetét is Ábelben nyomatékosította. Feltételezhetjük azt is, hogy a forgatáshoz bátorító diplomáciaként volt szükség a táviratra, cég és név ezért sem szerepelt a hivatalos megnyilatkozásokban. Az is lehet, hogy Höllering, ha őt sejthetjük londoni cégként, már mint filmszínház-tulajdonos, az angol forgalmazással kapcsolatos jogok érdekében biztosította előnyét, mert a hivatalos levelekben, szerződésekben anyagi érdekeltség, tematikai és beleszólási jog nem mutatkozott a film gyártásával kapcsolatban. De még ismeretlen adakozó is lehet a háttérben, s a Sarló így legalizálta a film nemzetközi érdekeltségét, amivel talán a forgatási engedély megszerzéséhez is érvet szerezhetett. De a politika terepén is tűnődhetünk: Keresztury Dezső művelődésügyi miniszter már 1946 decemberében lemondott, s 1947 márciusáig intézte az ügyeket, utóda hosszas koalíciós alkudozások és posztcsere nyomán Ortutay Gyula lett. Aki, beépítve, a kommunista párt embere volt, de hogy kisgazdapárti voltát és politikai hitelének látszatát tartsa, 1947 nyarán talán nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag, banki garanciával (állami kezességgel) támogathatta a Sarló filmterveit.

A Mezei próféta sorsát végigkísérte a politika. A kisgazdapárt széttördelési folyamatában Balogh István egykori főtitkár a Független Demokrata Párt megalapítását határozta el. 1947. augusztus 12-én Tamási a párt listáján képviselő-jelöltséget vállalt, a tényt a lapok is tudatták. Másnap Tamási levelet írt Balogh Istvánnak. Ebben olvashatjuk: “nemzeti érdekből is helytelenül cselekednék, ha egy politikai természetű szereppel íróhivatásomat veszélyeztetném. Ezért a legmélyebb sajnálkozással arra kérlek Téged, hogy tegnapi ígéretem alól szíveskedjél felmenteni engem, illetőleg tekints el attól, hogy engem a párt listáján képviselőnek jelöljön”. Augusztus 14-én Erdei Ferencnek, a Nemzeti Parasztpárt főtitkárának is írt Tamási, ebben már jelöltségéről való lemondásának okát is olvashatjuk: “A párt Sarló vállalatának felelős vezetője ma közölte velem, hogy a Parasztpárt vezetősége abba akarja hagyatni a Mezei próféta című filmem előkészületeit.” Tamási tudatta Erdeivel, hogy nem fogadta el a jelöltséget, “mert írói hivatásom érdekében szeretnék tovább is párton kívül és felül maradni”.¹⁰ Tamási végleg kivonta magát a politikából, s 1948. augusztus végén Rajk László belügyminiszter vezetésével lebonyolódtak a kékcédulás választások. A kommunista párt diadalos csalását követő pillanatnyi szélcsöndben, minőségi módosulásokkal, a Mezei próféta Erdély helyett a Mátrában, és a Szőts Istvánt felváltó Bán Frigyes rendezésében elkészülhetett.

Korábbi tanulmányunkban¹¹ jeleztük: a Mezei próféta Tamási Áron életművének kivételes darabja, mert az újrakezdés példázatát, a Himnusz egy szamárral című novellát (1928) követően Vitéz lélek címmel 1940 októberében drámában is megírta. Harmadik műfaji változatként pedig – Szőts Istvánnal együttműködve – megszületett a forgatókönyv. A történelem újabb tragikus fordulata, a második világháborút követő apokaliptikus időben joggal gondolhatta Tamási Áron és Szőts István: filmjükkel a nép, a nemzet tápászkodásához hitet sugallva bátorítással szolgálhatnak. Az első világháborúból hazatért katona történetével, a második világomlás után talán még érvényesebb a hitetlen világ megváltásának parancsa. S a film lehetőséget ígért arra is, hogy a költői bátorítás nagy hatással érintse meg az ébredező és tápászkodó társadalmat.

A forgatókönyv stencilezett példánya fennmaradt Tamási hagyatékában. 1947 nyarán készülhetett, mert első lapján, a főcímlistát tartalmazó oldalon rendezőként Szőts István neve szerepel, az operatőr Makay Árpád, s már kitűnik, hogy a főbb szerepekben Benkő Gyula, Szőke Éva, Lehotay Árpád, Táray Ferenc, Bihary József, Bánhidy László személye véglegesült. Igényes és komoly munka a szcenárium, irodalmi és filmes gondolattal készült. A hős neve a novellabeli Demeter Gábor és a darabbeli Balla Péterről a példasugallatos Erőss Gáborra változott. Akinek történetében a fontos stációk nem módosultak a Vitéz lélekkel összevetve. A Mezei prófétában is Gábor az elveszett háborúból tér haza és üres otthont talál, s mint a novellában, Gábor durrant azzal a zacskóval, amelyre felesége írta búcsúsorait. Szamárral és hittel indul az új életnek. Egyezik a drámával a lélekbeli házasság motívuma az elhunytnak vélt leánnyal, majd a hegyi látogatás Lázár ácsnál és a Borókával felgyullad szerelem is. S a további fordulatok – a ház építése, a szamár eltűnése, s a reménységes befejezés, miszerint a két leány egy és ugyanaz – a mesét tekintve akár a Vitéz lélek című színpadi játék is lehetne.

Több rétegében is igazolja a Mezei próféta: komoly, filmes gondolkodás vezette a szerzőket. (Továbbiakban, tudva Szőts István érdemét, Tamási Áron nevét említem, mert a film főcímében is kizárólagos íróként szerepel.) Nem csak azzal mutatja a filmes képzeletet, hogy a darabbeli három szobabelsőben játszódó történetet szétnyitotta. Láthatóvá írta Tamási, mint tart haza falujába Gábor, megjeleníti a gép–szamár ellentétet, az állat vásáros keresésének képeit. A patakparti és erdei jelenetek Tamási írói kedvét azért is bátoríthatták, mert írói hatalmát fedezhette fel: a film teljesítheti képzeletének szárnyalásait. Így számos ponton természetbeli jelenetekkel gazdagította a történetet. Boróka alakját a patakparton, de már első jelenetében, amikor vizet visz, Tamási tündériesítette. Édeni leányalaknak képzelte, bizonyára azért is, mert írás közben még remélhette: Erdély komor ege alatt tisztul majd a történet igazsága, s a havasok, völgyek, emberek, állatok, madarak népesíthetik be a mesés bibliai példázatot. Amely szerelmi ihletettségében, az Énekek énekére szövegszerűen is utal. (A biblikus poézis majd Sütő András Egy lócsiszár…-jában Kolhaas és Lisbeth lírai szerelmi jelenetében tűnik fel.) Érzékelhető a könyvben: Tamási írói képzeletét átlelkesítette, hogy a film megelevenítheti a csodákat. S abban a paradicsomi világban, ahol vihar után láthatóan kinyílnak és megújulnak az ablakba helyezett muskátlik, ott a szamárral, az eltűnt gyermekkel is minden megtörténhet.

Két új motívum is beépült a Mezei prófétába. Egyik: a szamár megszerzésének története. A novellában háromnapos távollétében szerezte Gábor a szamarat, s az író hősének és a bibliai állatnak virágvasárnapi képét idézi fel a faluba vonulással. A szamárvásárlás és az eltűnés motívuma a Ragyog egy csillag című regényében is felbukkan, amikor az öreg nazarénus, Gergely bácsi a szamárral beállít Mátyásékhoz, ahonnan tovább kell vinnie az állatot a gyermek nagyapjának pajtájába. A Vitéz lélek című játékban, értelemszerűen, a vásárlásnak nincs jelentősége, csak tudjuk, hogy Péter vett egy állatot. A Mezei próféta kibontja a vásári történetet: Gábor hiába keresgél, nem talál szamarat, ám egy síró kisgyerek – akinek az anyját halálra rúgta a ló – pártfogását elvállalja, hazaviszi falujába. Nyakában a legénykével Gábor az erdőben találkozik a szamarat vezető Lévitával, s a vásárlás és csere úgy történik, hogy a kamera előtt elvonul egy fogat, így az adásvétel anyagi kérdését kiiktatja a jelenetből. Csak a végeredményét látjuk: a szamár Gáboré, s a gyermek hazavitele a Lévita gondja lett. Tamási ezzel a gyermektörténettel, mintegy lélektani előképpel, első jelét villantja fel Gáborban annak, hogy majd Ambrus bácsi ajánlatát elfogadva, az “elhunyt” leánykával lelki nászt vállal. Egyben a Lévitától való szamár szerzésének hitbéli eredete van, a szamár ezért is kapja a Lévita nevet.

Ismeretlen a novellában és a színpadi játékban is a Zarándok figurája. Először a vásárban, a kocsmában, tűnik fel, boromissza kedvvel kiált a verekedőkre: “Békesség legyen!”, ám felszólítása hiábavaló, ezért a két botból tákolt keresztjét felemelve, mondja: “Ezeket én agyonvágom!” Tehetetlen mezei apostol, aki hiába hirdeti az Isten és a szeretet igéjét, nincs foganatja. De Gábort megismerve fordulat következik be életében, mert a “lélek és a szabadság” képviselőjét látja a férfiban, s az ő ügyét kezdi hirdetni. Így kettős szerepet is betölt a Zarándok: ami a színpadon hitbeli, erkölcsi példázatként Balla Pétertől hangzott el, azt, részben, most a Zarándok hirdeti a népnek. Ezáltal Erőss Gábor szerepének tételességét oldja a filmszcenárium, másrészt a Zarándok külön személyként vesz részt a cselekményben, Erőss Gábor emberi harcát prédikálva-magyarázva. Ilyenképpen a falu népével való kapcsolatában társadalmasítja Gábor hitét, s az írói-költői üzenetet is. A Zarándok alakja a Ragyog egy csillag nazarénusával rokon. Aki a háború kitörésének napján a fegyver ellen prédikál, s csendőrgolyó áldozata lett. Most újabb háború után vagyunk, s a Zarándok lehetne akár az életben maradt, háború utáni hiábavalóságát felismerő nazarénus is, ám Gábor példája megújítja lelkét és hitét. A Mezei próféta története kiteljesedett a színpadi játékkal öszszevetve. A Vitéz lélekben Balla Péter hirdeti a megújulás eszméjét, de tábora inkább képzeletbeli. Hiszen a legerősebb és tömeges fordulat a gyerekek táborában következik be, s mint korábbi írásunkban utaltunk rá, ennek színpadi-gondolati ereje a színházi előadásokban erőtlennek mutatkozik. A forgatókönyvben a gyerekek tábora, Nikita és a Lévita mellett Gábor hívő seregéhez tartozik a Zarándok is, aki pedig már a faluközösséget is képviseli. Hiszen a szamár védelmében övé az első érv az albíró, Büllentscsel szemben, aki a szamarat ki akarja tiltani a faluból. “Azt kérdem én tőletek: Melyik volt Jézus Krisztus állatja: ez az albíró vagy a szamár?” –, s hogy nevetségessé tette a falu vezető emberét, a közhangulatban is fordulat következik be: a nép kineveti Büllentset. Ezen okból se tekinthetjük Gábor helyzetét drámainak, mert nincs igazi ellenfele. Az albíró nem az, s a Gépész sem az, aki ugyan elvitte feleségét, de Gábor nem kezd háborút, hanem a Gépész elakadt fűrészgépét szamarával megsegíti. S a szamár fiát már a Gépész szerzi meg árverésen Büllentscsel vetélkedve. Így válik teljessé a csoda. Vagyis a feltámadás: Reményfalvát Erőss Gábor megváltotta szamarával. Amint a Vitéz lélek nem értelmezhető a hagyományos dramaturgiai pszichológiai szempontok szerint, úgy a filmen sem kérhetjük számon azt, amit Tamási nem is akart megírni. Mert egy realista gondolatmenet szerint felvetődhet: hogyan történhetett Gábor feleségének válása, hisz férje távol volt, akkor viszont esküvő sem történhetett. De Tamási története más régióban játszódik, s így természetes, hogy Gábor segít – és nem gyűlölködik. Keresztényi ember, tehát neki nem lehet ellensége a Gépész sem, ez egy francia bohózat vagy hollywoodi sablonfilm sémája volna. A Mezei próféta nem földi viszályok, hanem az égi üdvözülés jegyében hat, mert a szeretetet gyakorolja.

Amikor a forgatókönyvet és az 1947 októberében forgatott filmet összevetjük, nehéz számba venni a módosulások változatait, okát és természetét. Elsősorban is egy zavarba ejtő filológiai pontatlanságot szükséges tisztázni. A könyv nem tartalmazza azt a verset, ami bevezeti a filmet, s amely az író hagyatékában is megtalálható. De a főcímen kézjegyes aláírása is bizonyossá teszi: a csaknem bökverset Tamási írta. Két sor a tizenhatból: “Tanuljuk meg tehát, hiszen ajánlatos: / Háborút viselni nagyon sajnálatos.” Amolyan eszmei eligazító versecske ez, aligha kétséges, a filmügyi hatalmasság diktátumára született, hogy a dolgozó nép félre ne értse a művet. A versike igazi döbbenetét azonban egy tényhiba jelenti. Úgy indul a rímes ajánlás, hogy utal az előzményre, a Vitéz lélekre, s így folytatja: “De amit elmondott harminchatban / Mezei próféta lett idővel abban”. Tamási ne emlékezett volna darabjának bemutatójára? Bizonyos, hogy a forgatókönyv írása közben lapozta a Három játékot, s ott áll a címoldal alján: “Előadták Budapesten, a Nemzeti Színházban, 1941. január 25-én.”¹² 1936-ban az Énekes madár majd a Tündöklő Jeromos került színre Kolozsvárott. A tévedés megismétlődik a filmről készült tartalmi vázlatban is. Tamási írta, s keletkezését épp a dátumzavarban azonosíthatjuk: a rigmussal egy időben születhetett. Vélhetően Tamási mindkét szöveget a film forgatása után írta, amikor már a politikai vészjelek feltűntek a film körül. S hogy öt évvel hátrébb csúsztatta színpadi játékát – a Mezei próféta érdekében tette. Az 1941-es dátum bevallása félreérthetetlenül Észak-Erdély visszafoglalásának emlékére utalt volna, amit el akart kerülni. De az is valószínűsíthető, hogy a film bemutatása körüli viszályban, cenzori diktátumra kellett megírnia a bökverset, s a téves dátumhoz hangolta a tartalmi ismertetőt is.

A Mezei próféta című filmet összevetve a forgatókönyvvel kitűnik: ahány csonkulás, változás, annyiféle okkal magyarázható. Már az indító képben feltűnik Tamási írói képzelete, ahogy összekötötte a természetet és a történelmet. “A képen mindjárt átrepül egy madár, s láthatólag leszáll egy tank rozsdás vázára. 2. Közel: A madár énekel a tank maradványán.” Érzékeny leírás a rendezőnek a táj láttatására, de Bán Frigyes filmje ezt nem mutatja. Talán a villanásnyi részlet hiánya is érzékeltetheti, amit a rendező életművének ismeretében csak megerősíthetünk: a költői megjelenítéshez nem volt elég képzelete és tehetsége. Nemcsak a természet kisebbedett a mátrai hegyek között, hanem a rendezői látomás is hiányzott, hogy Tamási költői világa megelevenedjen. A 89. és 90., szamárkereső jelenetek elhagyása bizonyára a film cselekményének és idejének sűrítését szolgálta. Apróbb, a színészi emlékezet zavarára (szócsere, elhagyás stb.) utaló eltéréseknek nincs jelentősége. De amikor Butyka Lázár és Gábor küzdelmét a Zarándok fékezi meg, már feltűnő a szócsere. “Megállj, keresztény!” olvasható a könyvben, s a filmben “Megállj, ember!” hangzik Bánhidy László kiáltásában. Az összecsapás Butyka féltékenységéből lobban tettlegességig. A Vitéz lélekben Butyka csak atyai érzelmeket mutat, a filmben, talán már a korosodó író szívhangjaként is, titkoltan a Boróka iránti szerelem robban ki azzal, hogy fejszéjét Gábor felé repíti. A könyvben olykor Tamási Áron kézírásos igazításai, betoldásai is feltűnnek. Némely javítás stilisztikai természetű, a szócserék a fordulatosabb replika igényét tükrözik. Máskor a színésznek vagy a rendezőnek szóló tanácsot tartalmaz. Például amikor Gábor bevallja, hogy halott lány lelkét vette feleségül, “Boróka megdöbbenve néz Gáborra, kutatva is az arcán, hogy nem bolond-e. Aztán, nem találva magyarázatot, elindul az asztal felé”. Minthogy, főként érzelmi okokból, egyben szerződésbe is foglalt joga szerint, Tamási a forgatáson jelen volt, elképzelhető, hogy kedvesének, a kezdő Szőke Évának segített azzal, hogy hivatalossá avatta éppen a szerep legnehezebb jelenetére vonatkozó elképzeléseit.

Ám a forgatókönyvet, a film és az író szándékát összevetve, az utolsó képek formálódásában, az alkotás szellemi-művészi kérdését is szükséges átgondolni. A 101. jelenetben, amikor Gábor és Boróka szerelme felszabadultan virágozhat, némely stilisztikai javításokat találunk, de ennél is fontosabb, hogy az eredetileg megírt utasítás, miszerint “Ambrus elveszi az asztalról a virágkoszorút, a másik kezével a keresztet” – ez a filmen hangsúlytalanná válik. Ambrus felszólítása hangzik el: “Lázár! Gyere, tegyük fel a keresztet a házra.” A forgatókönyv szerint: “Butyka feláll, Ambrus a Butyka kezébe adja a keresztet, a magáéban megtartja a virágkoszorút” – ez nem az író ünnepi óhajtásában történik meg. Előtérben Ambrus valóban megfogja a koszorút, és indul kifelé, hátrébb Butyka a kamerával ellentétesen, jobb kezével magához veszi a keresztet, s úgy viszi ki, hogy szinte nem is látszik. A Vitéz lélekben Gábor is részt vesz a ház feldíszítésében, a filmben erre nincs utalás. Feltűnő, hogy a 102. kép, amely Tamási óhaja szerint az új ház homlokára irányítja a kamerát, amint “Butyka éppen felteszi a keresztet, Ambrus kezében tartja a virágot” – kimaradt a filmből. A 106. közeli kép (Tamási tévesen 196-osnak jelölte) Boróka és Gábor párbeszéde, amellyel a film végződik: “S az ég és föld egybeköltözött…” – ezt követően a filmben a felkelő nap ellenfényében virágok árnya tűnik fel, s következik a Vége felirat. A forgatókönyvben Tamási keze írásával még egy kép (tévesen 197-esre számozta) szerepel, amelyben a tetőn történő esemény leírása olvasható: “Ambrus a keresztre teszi a virágkoszorút. A kereszt a két ember arca között áll, majd egyedül csak a kereszt látszik, mert Butyka elindul lefelé” – ezt sem látjuk filmen. Az író jelképi gondolata csorbult a két kép kiiktatásával, amelyet, vélhetően, rögzítettek. Így a Mezei próféta szakralitása nem teljesedhetett ki. Mert a film a szerelem győzelmét hirdeti, holott az csak következmény az író szándékában, hiszen ő a krisztusi Hit megváltó, győzelmes erejét is sugallta a két végső képpel. A színpadi játék, a Vitéz lélek végén Lázár tűnik fel a kereszttel az új házon, majd a két szerelmes, az úrvacsorát idézve, Boróka késsel keresztet rajzol a kenyérre, miközben “Az atyának és Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében!” háláját mondja, mire Gábor a bort töltve Ámennel felel – így zárul a darab Tamási felemelő látomásában. (Amely, bizonyára kiadói kérésre, az író engedékenysége folytán, 1962-ben az Akaratos népség, I–II. című drámagyűjteményében s az 1973-as kiadásban is torzítva jelent meg. A házszentelésre utaló fordulat kimaradt, s “Az Atyának” után a további magasztos hivatkozást három pont jelöli. Helyette Péter mondata: “És fiúnak, az ő szamarával” következik, amelyben a Fiú kisbetűs alakja is lefokozása a szakralitásnak. (Az örökös, Tamási Ágota ragaszkodása folytán, a drámák 1987-es kiadásában a Vitéz lélek és más művek már újra az eredeti változatban jelentek meg.)

A Hunnia Filmgyár, a Sarló produkciójában, a mátrabeli falucskában, Bodonyban (a forgatókönyvben Nagyfalva olvasható, a film Reményfalva tábláját mutatja) a külső felvételekkel 1947 októberében befejezte a forgatást, a Krupka-laboratóriumban elkészültek a technikai munkálatokkal, ám a film 1948-as bemutatójára nem került sor, ellentétben a Történelmi Adattár közlésével.¹³

Ami a film további sorsát illeti, korjellemző, Tamási magánéletében pedig méltatlan végjáték. Molnár Miklós (Szabad Nép, 1948. február 13.) cikkének stílusa már előlegezi a közelgő politikai döntést. Tamási “olyan területre surran be, ahonnan a dolgozók világa erőt és igaz élményeket akar meríteni: a parasztság közé” – mondta ezt a “dolgozók világá”-nak nagy szakértője, aki azért saját magáról állít ki látleletet, amikor megállapítja: Tamási faluját “fél- és egész bolondok lakják”. A kispolgáriság, a köd és egyéb ideologikussá avatott sületlenségek sorjáznak Molnár Miklós vádiratában. Tamásinak nem volt jó véleménye az elkészült alkotásról, s Színházbeli nyilatkozatában elmarasztalta a rendezést és Szőke Évát is. A lap következő számában az érintettek nyilatkoztak, Szőke Éva magánéleti mozzanatokkal is visszanyelvelt az írónak, Veres Péter őt érintő dicséretét is említve. Bán Frigyes is nyílt levelet írt Tamásinak: jelen volt végig a forgatáson, érvelt, akkor miért nem figyelmeztette, hogy más stílusban képzeli el a művet? Hivatkozott Tamásival való megbeszélésére is, amelyben az író álláspontja szerint “a jeleneteket reálisan kell játszani”.¹⁴ Mentséget nem találunk, a megtámadottak élesen feleltek, Tamási már nem válaszolt. De miért szólalt meg egyáltalán, aki oly lovagias volt egész életében? Íratlan illem, hogy a szerző jóban-rosszban már vállalja a nyilvánosság előtt azt a produkciót, amely őt jóhiszemű igyekezettel szolgálta, vagy ha nem tetszik az alkotónak, ne nyilatkozzon. S persze le is tilthatja művét, de Tamási szerződésében ez a jog nem szerepelt. Ha mégis szándéka lett volna, a forgatási költségeket úgysem tudta volna kifizetni. Hogy Tamási nem tartotta be az alkotótársi illemet, érzelmi okkal magyarázhatjuk: a film Szőke Évával való szakítását is jelentette. Ami írói önérzeténél is fájdalmasabb volt, mert férfiúi hiúságában érinthette. Szőke Éva öntudatos, de inkább fölényes és szakszerű válasza sejteti: újabb hódító jelenléte okozta Tamási Áron érzelmi megrendülését. Már Butyka Lázár szíve sajgott benne.¹⁵

Alighanem az alkotók közötti nyilvános viszály csak bátorította cenzúrát. Az Új Hírek 1948. március 1-jei száma tudatta: sok zűrzavar és huzavona előzte meg a végső döntést. A Művészeti Tanács előbb elutasította a film forgalmazását, majd mégis engedélyezte. “Most azonban a cenzúrabizottság szólt közbe, mely úgy találta, hogy a film egyes jelenetei burkoltan antidemokratikus célzatúak, nem is szólva arról, hogy tele van művészietlen részekkel. Kifogásolta a cenzúra azt is, hogy a szereplők közül többen a fasiszta érában is szerepeltek” – írta a lap. De ez már a magabiztos kommunista diktatúra művészetpolitikai zsargonja és döntése volt. Valóban: a rendező képzeletének fogyatékossága, a szereplők elegyes stílusa, dramaturgiai döccenők okán a film változatos érvekkel hibáztatható. Ahogyan Szőts István oly szakszerűen beszél erről már idézett interjújában. De hát itt nem a Mezei próféta művészi kvalitásairól, hanem Tamásiról és szellemi üzenetéről volt szó. Őt kellett elnémítani a film betiltásával. Ki védte volna nemcsak Tamási Áron filmjét, hanem akár a parasztpárt filmvállalatát, a Sarlót is? Az emberség-magyarság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség képviselőit üldöző korszakába jutott az ország. Az Erdei nevével jelzett parasztpárt nyíltan Rákosi politikáját szolgálta, még Veres Péter is csak áltatta magát, hogy segíteni tud, mint kései emlékezésében vallotta is. Előbb Ortutay még az Ének a búzamezőkről bemutatójával hitegette Szőts Istvánt, de az ő filmje is a politikai támadások tüzébe került. Mindszenty ellen készült már a politikai forgatókönyv, így Móra művének adaptációját “mindszentystának” is vádolták. Stób Zoltán a Figyelőben (1948. II. 22.), Molnár Miklós szellemében, az Ének a búzamezőkről ellen is hadjáratot indított. “Közvetve vagy közvetlenül eddig kétmillió forintot játszadozott el az új magyar filmgyártás különböző segélyek és kölcsönök formájában. Legnagyobb része közpénz.” A Művészeti Tanács felelősségét is említette, majd az alkotókat vádolta, “akik nem úgy készítették el a filmet, ahogy ígérték. Szóval a rendszer valahol hibás, újat kell találni, olyat, amely megnyugtató módon oldja meg a kérdést.” A két filmet dobozba zárták, a politika kivonta a forgalomból az írót, s aztán a “megnyugtató” megoldás, az “új rendszer” is elkövetkezett: a filmgyártás államosítása. Ma már elmondhatjuk: a Mezei próféta és az Ének a búzamezőkről ellen folytatott politikai hadjárat a diktatúra szellemét készítette elő a hazai filmgyártásban. Amely központosítva – a gyártás minden fázisában, így a főiskoláról is delegált, a népi kollégiumokban diáktársaik üldözésében hírhedetté vált ifjak “dramaturgjai”-ként, ma Kossuth-díjasok, vagyis politikai és belügyi biztosi megbízással – megkezdte a többnyire osztályharcos propagandafilmek sorozatgyártását. Az államosított filmgyártás első alkotása, sok jelenet szépsége ellenére, a Talpalatnyi föld, Szabó Pál ihlete mellett, már az osztályos politika időszerűsített szempontjait jelenítette meg.

A Mezei próféta Erőss Gábora és története, bár más írói alkat és indíttatás folytán, Ady A szamaras ember című versét idézi: “Tán kerül / Ezután is szamaras ember / Másokért küzdő szerelemmel. / Hiszen úgy kell, kell a szamárság”. Az emberi lelkekben megerősödő Jézus-vágy feszül a költő látomásában, amely a keresztény szabadság ihletét is jelenti. Tamási Áron is hasonlóképpen vágyakozott és álmodott. 1948. március 14-én a Pilvax kávéházban rendezett ünnepségen, hosszú esztendőkre tekintve, utoljára beszélt nyilvánosság előtt. A szabadságról szólott Tamási, amelynek változatait sorolva a legteljesebbnek nyilvánította azt, amelyet a Költő hordoz a szívében: “A szabadság teljessége ez, az Eszme vagy maga a költői álom, amelyből épült a mi nemzetünk magasztos Ünnepének alapja.”¹⁶

1 Tamási Áron: Aranyos tekergők. In Elfeledett írások. Szerk. Urbán V. László. Kertek Kiadó, 2000.

2 Tamási Áron: Jégtörő gondolatok. I. köt. Szépirodalmi Kiadó, l982.

5 A bölcsőtől a koporsóig. Beszélgetés Szőts Istvánnal. In Ablonczy László: Szivárvány alatt. Sepsiszentgyörgy, 1997, Háromszék Kiadó.

6 Katát virágok vallatják. In Aranyos tekergők, i. m.

7 Sütő András: Tamási Áron esete Groza Péterrel című írásában (Magyar Szemle, 2001/1–2) Czikó Lőrinc emlékezéséhez fűzött jegyzetében tárgyalja Tamási elmaradt bukaresti utazását. Nem a filmhétre készült, hanem az 1946 márciusában, a román fővárosban rendezett kulturális napokra utazó népes küldöttség tagja lett volna Tamási. Sütő András rámutat az emlékezés számos pontatlanságára, amely Czikó előadásában már csak azért is képtelenség, mert főként a színházban elfoglalt művészek útját, 3-4 napos szervezés nyomán, nem lehet úgy véglegesíteni, hogy az érintettek már vonatra is szállnak. Ami pedig Tamási itthon maradását illeti, Czikó elbeszélése politikai idillt sugall, mert Szőts István az idézett interjúban részletesen felidézi a történetet. Emlékezete szerint Tamásinak azért kellett leszállni az induló vonatról, mert a románok az utolsó pillanatban megtagadták beutazó vízumát.

8 Megjelent Élni kell címmel a Filmnapok falun című MOKÉP-kiadványban, 1976-ban.

9 Szabó Zoltán: Rendkívüli ember – Ősök és társak. Vál. és szöveggond. Czigány Lóránt. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern ) kiadása, 1984.

13 Magyarország Történeti Kronológiája. II. jav. kiadás. IV. köt. Főszerkesztő Benda Kálmán, ennek a kötetnek Glatz Ferenc a szerkesztője, a korszak anyagát Varga F. János állította össze. Akadémia Kiadó, 1983. A filmes szakirodalom jobbára “nem mutatták be” megjegyzéssel említi az alkotást. Ami persze némi finomkodásról árulkodik, mert a filmet betiltották. Hivatalos bemutatója, rehabilitációja nem is volt, a kilencvenes években a Duna Tévé többször vetítette. Érdekessége a Tamási történet filmes sorsának, hogy a Himnusz egy szamárral című novella kezdő jelenetéből Gaál István forgatókönyvet készített, amellyel olaszországi ösztöndíjra pályázott az ötvenes évek végén.

14 Szőke Éva és Bán Frigyes levelét a Színház 1948/9-es száma közölte Tamási előző héten (8. sz.) a lapban megjelent interjújára válaszolva.

15 Halász Péter részletesen ismerteti Tamási és Szőke Éva szakítását (A tárgyak az ember körül. Irodalmi Újság, 1988/1). Emlékezete szerint 1948 nyarán Budapestre érkezett Pál Sándor filmproducer Londonból, aki “nyomban szemet vetett” a színésznőre, “megkérte a kezét, és néhány napon belül feleségül is vette, hogy vihesse magával Londonba”. Feltételezhető, hogy Halász Péter némi időzavarral idézi fel az egyébként hitelesnek tekinthető történetet. Láttuk, hogy a viszály 1948 telén lobbant fel Tamási és Szőke Éva között, tehát Pál Sándor nem az ezt követő 1948-as nyáron, hanem előző évben, tehát 1947 nyarán járhatott Budapesten. Ekkor ismerhette meg Szőke Évát, de még aligha kötötték össze életüket, hiszen a Mezei prófétát még nem kezdték forgatni, s egy ilyen méretű érzelmi viszály nyomán biztos, hogy Tamási új szereplőhöz ragaszkodott volna. Pál 1947. nyári pesti időzését ha elfogadhatjuk, tisztázódhat a névtelen forgalmazó személye, aki a Mezei próféta angliai forgalmazásának ígéretét táviratozta. Tudjuk, hogy Tamási jelen volt a forgatáson, s ugyan némi írói feladata volt, de alighanem Szőke Éva tartósította érdeklődését a Mátrában. Vélhetően Pál Sándor visszatért Pestre ősz végén, amikor a film forgatását befejezték, s akkor gyorsult fel és véglegesült kapcsolata Szőke Évával. Tamási összeroppanásának jele a hírlapi vádaskodás, amit a film körüli politikai hecckampány is felizzított benne. Mert nemcsak a film sorsát, hanem író voltának jövőjét is érintette. Mint Halász Péter tudatja: Bartók Béla, Pál Sándor is Tamási sorsára jutott. Londonban egy év múlva Szőke Éva elhagyta, aki filmszínésznőként és festőként már Bartók Éva néven szerepelt az elkövetkezendő évtizedekben.

1. Tamási Áron: Szabadság a Költő szívében. In Jégtörő gondolatok. II. köt., i. m.