Ha pénzed van, temérdek pénz:

mit ér az, mondd, ha versed nincs?!

Szegény vagy bár, szegény költő,

de száz dal kér, hogy írd meg mind.

Hát hol késlekedsz, te kis maszatka,

nagymama gyöngye, szemevilága?!

Rámold le asztalomat, kacagva

döntsd föl a vázát, ülj a cicára!

Állj elém fülig lekvárosan,

dobd el kardodat, pöttöm vitéz!

Parancsolom: nagyra nőj, nagyra!

Ne láss háborút soha, míg élsz.

Ifjúságom, Te Drága,

Szerelmes Ifjúságom!

Íme: szívembe zárva

mind a hetvenhét párom.

Ők tartanak mesével,

ha elkerül az álom.

Ifjúságom! Ledérem!

Parázna Ifjúságom!

Kakas kiált a képeden,

meghaltál, de élsz, Bozsó János.

Őszirózsa és szikvirág,

képeiden a csönd megcsendül,

meghaltál, de élsz, Bozsó János.

Tanyák, az anyaföld ölében,

tanyák a romlás, omlás tenyerén,

meghaltál, de élsz.

Kocsmába ver be a napfény,

szegénységre ömlik a fény,

éjszaka lenne, ha a fény

meghaltál, de bennem élsz.

Ha meghalok, majd kiben élsz?

A fákban élsz, a fényben élsz,

leomlott házfalakban élsz,

mint bátorságban él a félsz.

Kakas kiált a képeden,

ha kakas kiált,

lassan megvirrad, ha

megvirrad, árad a fény,

ha árad a fény, te újra élsz,

ébred az alvó, öreg város.

Hű fia voltál, Bozsó János!

még nem tudom

hová lépkednek

a katonák?

sisakjuk rozsdás

rossz fazék

félrebillen –

lehajolnak a folyóhoz

isznak vizéből

s meghalnak az árva

halak az árban –

lánctalpuk döng a

drága földön

s meghalnak a

réten a vadak –

átdübörögnek

szívemen a

katonák

szegény bakák –

sisakjuk bili nem rubin

hol e kancsó

e pohár

e papírlap gazdája

szegény?

szélsodort

élete után

lebbenő szoknya

után

szaladt

kezet mos

vagy mossa kezét?

írása fölé

hajolok titkon

betűzöm

betűz a fény –

Nádasokba-vert bujdosók,

kiket űzött török, tatár,

szólongattak neveden egykor –

“Hol vagy, István király?”

Nézz ránk, Csontarcú, ezer év

múltán erős karodra vár

hű néped, megsarcolták annyiszor –

“Hol vagy, István király?”

Sokasodnak szegényeid,

víg esztendőt nem vár egyik se már,

sínylődnek tengve, céltalan –

“Hol vagy, István király?”

Kit érdekel, sorsuk mi lesz:

infarktus, rák vagy éhhalál?

Nekik nem hízik bankbetét –

“Hol vagy, István király?”

Az ordas rabló most a hős,

a vágyott ideál,

s a bősz karrierlovagok –

“Hol vagy, István király?”

Kóklerek, szajhák és kufárok

ideje ez, sivár

jelen és megrabolt jövő –

“Hol vagy, István király?”

tündököl izzik és lobog

lobog kiolthatatlan

a fogható súlyos világ

fölszáll a sugarakban

körben a pincék jegenyék

mint víz alatti délibábok

kigyullad szálanként a nádas

fehér lángnyelvek a sirályok

a víz és végtelen határán

egy ember behajol a tájba

szigorú arccal néz figyel

hegyeket mozdít némasága

szinte egyetlen óriás

pupilla íve egybefogja

a színeire hullt világot

tömbjéből a látványt kibontja

vásznára mint a láva ömlik

zuhog a zöld a kék a sárga

szétveti a mértani rendet

a lélek makacs lobogása

mohón ruhámba kap a láng

tarkómtól a talpamig égek

s lobog a ház a föld a víz

lobog az eleven enyészet

A tiszta forrást

eldugaszolta valaki.

Poshadó-langyos vizű pocsolyák,

amerre lát a szem.

Csillapítatlan

szomjunkat oltani,

zenéd bércipatakjai

gyökeret,

ágat,

köveket sodorva

zúduljanak át rajtunk! Barbár

démonainkkal dacolni,

áraszd belénk

varázserőd, Könyörtelen!

Már a falumban rám tenyerelt

Trianon. Volt ugyan zsíros kenyér

vérpiros paprikával a színén,

de milyen gyermek is voltam én?

vagyis inkább gyerek! Mindenkié

és senkié!

Már négyévesen rám tenyerelt,

amikor Édesanyám átköltöztetett

Csanády nagyanyámhoz a Kéttemplom utcába

Ulrik Gyuri bácsiék albérletébe

hálával szívében…

Hol is lakott egy Somogyból átköltözött

tanító – Nagyapám – akkor? Albérletben, –

(ki Ormánságból származék)

albérletből albérletbe; albérletben

a Dunavölgy, az egész Ország!

Kié is volt? A magyaroké?

– Mindenkié és senkié!

Az Ország zsíroskenyerét ettem

paprikapiros vérrel a színén,

és nem tudtam, hogy a szegények

étkét eszem – négyévesen – a szegényekét,

a kaszás summás legényekét,

akik a tanítót megsüvegelték,

amikor kampósbotjával bicegve

végigballagott ott sietve

a református iskolába,

nyújtva a reményt

a “nebulóknak”. És ábécét is tanított, hogy

ki-ki alá tudja majd írni a nevét

tisztességgel, s a levelét

a sorsról ott a majdani fronton

– pezsgett, zengett Európa –

s zsoltárt zengett keze alatt

a harmónium és vasárnap az orgona;

visszahúz a szívem oda,

ahol mi gyermekek kórusban

énekeltük: “Mint a szép híves patakra…”

A gyerekeknek is szólt a harang,

akik ugyancsak szolgalegények

lesznek vérükben hordva

az ábécét s a székely Dózsát…

Azóta tanyázik az én szívemben

– és némelyik versezetemben –

az édes, nyomorult Haza:

Csonka Nagymagyarország –

most sem tudni még, hogy kié?

Mindenkié és senkié!?

Ott túlnan a messzi réten

volt egy kis tó, még a télen

a nagy télen gyűlt össze vize;

mi gyermekek fürödni jártunk

és komolyan iszapcsatáztunk,

rajtunk az isten hű szeme.

Jakab Pista juta eszembe,

Kozma Péter és Pista a

Lauvééktól, a kitűnő számtanista –

emlékezetem visszavisz ma:

Uspringer Jóska kissé lassan

vágta oda a felmarkolt

iszapot, s nyakig feketén

ment haza, otthon verés várta,

mint a labancot a várban

s régi, híres csatákban;

szemben ott laktak Cuferék,

akik látták és kinevették.

Kinevették a gyerekembert

ki másnap mégis kiszökött

tavunkhoz s vígan fröcsögött

megint, és mindennap úgy jára,

amint megíratott. Áldd meg Isten

– még nem tudtam, hogy mi vár Pesten –

Áldd meg Lajoskomáromot.

Majd eljön a nagy téma

a halál

a szakítás témája

A tó nem kacsint

feszes tükre

pofámat vágja arcomba

szemem pókháló mögül bámulja:

Sírodnak domborodik a hasa

a föld kilenc hónapos kismama

Társa

az ég kék óperenciáin túl pihen

Két lánya

messze, idegenben talált társra

Életének

elillant sava-borsa

S ami még hátravan

az egymás sarkában ágaskodó napok

le nem ütött

fekete-fehér billentyűi

homályosak, homályosak

mint vándormadarak törékeny esélyei

Oh, anyám!

Ne fordítsd vissza

ne fordítsd vissza a fejed

mert szemed éhes fénye

felborzolhatja a múlt szövetét

nagyon kényes szövet mögöttünk

épphogy csak összeállt

kiirthatatlan erdő

minden léptünkkel tovább nő

hozzánk szegődött

mint menyasszonyhoz az uszály

hát nem illik visszanézni

ha motoszkálást hallasz

úgy érzed valaki követ

mindig lesz egy fa

ami mögé elbújhat az ismeretlen.

A gázégő kilobban.

Egyre kevesebb az idő

szeretni.

Neked tanulnod kell,

nekem dolgoznom

naphosszat,

azon is, hogy vagyunk, hogy

legyünk,

szelídíteni a holnapot,

amiért mindent tőled kapok,

amiért tied mindenem –

kimért öt percek örök igaza,

intelem

szavak szigora

ellen.

Egyre később kerülünk haza,

s mire kimelegszik a szoba,

már nem tudjuk,

hogy a fáradtság vagy a

félelem fektet-e össze,

pucérra tárt életünk

párnaköze,

szemérmetlen,

papír fölé hanyatló

hajnalok pírja.

Ki kellene menni sörözni,

várnak barátaink,

de kezedből már

álmosan esik

ki a kölcsönkért könyv,

fáradtan-fehér az ing,

kezemben füstölgő cigarettacsikk

szunnyad. A kávéspohár

még őrzi ívét ajkad

vonalának.

Hosszú volt a nap

és hosszú lesz az éj,

hosszúra nyúltak az árnyak

is, de ímé

lelkessé tetted a szavakat,

dicsérve vagy, vagyunk,

szerelmem,

dolgok legvégső oka.

Vállamra hull elalvásod ága,

gyülekeznek a forró szemhéj alatt

és szárnyra kelnek

az álmok. Mosolyog a

világ

benned.

Mit mondjak még?

Szeretlek.

hozzád jöttem

reggel-illatosan

szemhéjam alatt nagyon szép

álmot hoztam

lepkéről virágport

csukott tenyeremben

testedet behintem

babonázz meg engem

amíg alszol vigyázom

lábujjhegyen járjon az álom

meg ne igézzen meztelen

nyomot se hagyjon testeden

lássam ahogyan éppen

felém fordulsz egy szívverésben

arcom látod holdban-napban

engem őrzöl a napfonatban

amíg alszol őrizem

– le kell szorítnom szívem –

csuklódban az érverést

mire ébredsz féltve nézd

míg melleiden hazamegy

szívem fölül az anyajegy

s bekeni testünk a hajnal

ópiumolajjal

ujjaim közt fellángol a nap

feldobban a tenger

vigyázlak

pucér szerelemmel

mint lázálomban babonát

bajtól hogy megóvna

tűzön-vízen át

szememtől félholdra

se hold se fény

a lélek lángol

mint sámántáncban

izzik forog a test világol

át a bőrön

a vágy s az iszony

magadnak végképp visszaad

Kyrie eleison

megszületik a tenger

és felnő az ég

kutatlak csupasz

tenyeremmel

vállaim között átfúj a szél

szeretlek –

ha lefordíthatnám nyelvedre

hazatalálnék benned

szemedtől szememig –

nincs más út se ok

se élet

csak egyetlen meg nem álmodott

hófehérnek

a hold alatt

a nap alatt

ameddig tartalak

én vagyok az út

az igazság és az élet

ameddig őrzöm

a tiédet

a jövőből mi marad

egyre elébbről épül a jelen

veled teljes minden pillanat

ahogy te velem

mondtam-e már

hány halott

a föld

s tudod-e hogy e

csonterdőben

alig járt nap a hold

előtt

így nőttem szelíddé

és olyan-olyan hallgataggá

mint aki tudja hogy

veszteni

is csak adva lehet

kezeim között készül

golgotám hogy az már szinte

Mesteri

Sötétkék csöndben ül anyám

a behajtott ajtajú szobában.

Kint alma, ringló illatú

hatalmas nyár van.

Mi ott játszunk és trappolunk

a szálló porban.

Bent csönd és ibolyaszínű

délután van.

Hová lett az ajtó?

Már nem találjuk.

Amin, benyitva, eljutunk

megint anyánkig.

Sehol. A két idő hiába

csúszik már belül össze.

Sötétkék csöndben ül anyánk

mindörökre.

Ilyen késői márciusi hóval

múlatja kedvét a Teremtő ott fenn!

Olyan szép fehér lesz minden,

ahogyan lassan elmúlóban.

Mi az értelme, ha estére elolvad,

ami reggel hullt? halkulva kérdem.

Látod, milyen, ha játszik velünk,

súgja kedvesem, ha játszik az Isten!

Az értelme? Önmagában rejlik!

Szép csupán, ennyi néha elég is.

Elámulok, hogy ilyen egyszerű, hogy

ilyen könnyű eljutni a célig.

Márciusi hó, ujjongva csodáljuk,

arcunkat a hideg üveghez nyomjuk.

És fölragyog bennünk valami földönkívüli,

Ahogy a tél illatát még egyszer beszívjuk.

Freskótöredékek

A múltad újra ép lett

Talán, ha restaurálod

Lehet, megcsodálod

De vajon megérted

Mivel alapozták a képet?

Átitatva a vászon

Átüt a ragyogáson

Akár a kötések

Mely itt-ott bevérzett

Amit fest, édes élet

Belül sajog a mély seb.

Mert ennyi volt a képlet

Bár derűs jövő kéklett

Ragyogó volt a távlat

Optimista a tárlat

Képe az élmunkásnak

A kohónak, a gyárnak

De szétolvadt a század

Az illúzió, látszat

Az egyéniség porlott

Akár a rozsdafoltok

S míg csörögtek a láncok

Minden hazuggá vált ott.

Reszkettek a Gulágok

Melyekben szertevásott

Szabadság! Tiszta zászlód.

Rongy lett csak, foszló kapca

Melybe lábát csavarta

Míg rádörgött a rabra

Pusztulj! A kor parancsa.

Ez is ott van a képen

A halványsárga réten

Forgó traktorkeréken

S a traktoros szemében

Megcsillan észrevétlen

Éppen az, hogy hiányzik

Idegekben cikázik

Mint pult alatt hiánycikk

Csak üres mosoly látszik

Abból, mi forr a mélyben

Mi keserűség, szégyen.

Mégis kell, hogy megérjen

Mégis kell, hogy megérjem

Hogy mindenki megértse

Könnyük váljon reményre.

Amely a húsba vágott

Járva a gúzsba táncot

Kerülve húsdarálót

Ez az emberi massza

Formálódjon vigaszra

S ne tehetetlen klónok

Éljünk valódi sorsot.

Mindenki tudva tudja

Mi az, mi most kibukkant

Milyen korall, mely ős-szirt

Szívekben készülő hit

A kovaváz, a szellem

A milliónyi sejtben

Mely sziklatömbbé dermed

Így teremt történelmet

Alapot a jövőnek

Erdők fakadnak, nőnek

És lágy lombok hajolnak

Mert ők lettek a Holnap

Pirosló korallvázak

A szigeted és házad.