–Vedd fel, ha kedve tartja, ez olyan költői lélek, tudod.

Bánsági barangolásaim során felidéztem szócsatánkat a nagylaki román vámosokkal, 1991 kora tavaszán. Filmezni mentünk Erdélybe, két kocsival egyszerre; az operatőrnek sokféle felszerelésre van szüksége munka közben. Nagylakon belénk kötöttek a vámosok, hogy hová akarunk eljutni Erdélyben és mi célból ugyan bizony? Erdélyi embernek megvan a gyakorlata ahhoz, hogy ilyenkor mit kell válaszolnia:

A román vámosok gyanakvása nem oszlott el, de utunkra engedtek. Már amúgy, szokásuk szerint. Hamarosan észrevettük, hogy egy kiskocsi követ mindenüvé, benne négy fiatalember, nyilván civil öltözetben. Második este aztán a vaksötétben, kátyús bánsági utakon “leráztuk” őket magunkról. Legalábbis Így hittük. Várhelyen ugyanis, ez a magyar elnevezése a meghódított Dácia hajdani római fővárosának, mikor az amfiteátrum mellett leparkoltunk, hogy ebédeljünk, táskából, kísérőink váratlanul újra megjelentek. Most más színű autóban, és csak hárman voltak. Úgy látszik, megyénként váltják a kísérőket, és ez már Hunyad megye volt.

–Ne törődjetek velük. Kirándulók lehetnek. Bámészkodnak a romokon – vonta meg a vállát Böjte Jóska.

Így kezdődött a mi viadalunk az amfiteátrum romjai mellett. Farkasszemet néztünk, nevetgéltünk, a gyártásvezetőnk, Forgó Csaba magasba emelt egy csirkecombot, sülve, mintha meg akarná kínálni hívatlan vendégeinket. Azok ültek a kocsijukban moccanatlanul, ahogy igazi titkosrendőrökhöz illik. Nem is beszéltek egymással, nehogy elszalasszák a mi beszélgetésünk foszlányait.

A gladiátorok közül minden viadalban csak az egyik sorsa lett a halál. A következő viadalig. De egyiknek mindenképpen 50 százalékos esélye volt a túlélésre. A XX. században tízmilliók számára nem maradt semmilyen lehetőség az életre, de a méltó halálra sem!

Hány halál emlékét őrzi vagy inkább fedte el ez az aréna, csendes vidéken, a Retyezát lábainál?

Nem volt csendes két évezreddel ezelőtt, Dácia fénykorában. Az ország fővárosa akkor még a “másik” Sarmiseghetuza, Várhelytől mintegy 37 kilométernyire, havasok védelmében. Diákkori történelemóráink emlékfoszlányai kísértenek... A trák néptörzs, a dákok laza államképződménye a Szeret folyó és a mai Bánság között... Két társadalmi osztály: az uralkodó arisztokraták, a “sapkások” és a hosszú hajú közemberek alkották a birodalom népességét... Burebista király, miután katonaállammá tette a dákok országát, leigázta a környező kelta törzseket. Megjelennek a “kisebbségek”, rabszolgák képében... A leigázott kelták hozzák a maguk kultúráját, a vasművességet és a fazekasságot. A görögök mintájára Dáciában pénzt vernek... Krisztus előtt 80 és 60 között a dákok már veszélyeztetik a Római Birodalom érdekeit a Balkán-félszigeten és a Pontus Euxinus –Fekete-tenger – térségében... Burebista halála után a birodalom részekre szakadozott, az egyes országrészekben uralkodó kiskirályok gyakran rátörtek a környező római provinciákra, gyarmatokra... Már Caesar tervezte a hadjáratot a dákok ellen, Krisztus előtt 44-ben; Octavianus hasonlóképpen egy évtizeddel később... Decebal uralkodása idején az eddig többször legyőzött Dácia ismét megerősödött, határait kiterjesztette, hadseregét római mintára alakította át, országában erődrendszert épített ki... Elkezdődtek a dák háborúk, amelyek előbb békekötéssel értek véget, majd 101 és 106 között Traianus császár két hadjáratot is vezetett Decebal ellen, és legyőzte. Dácia római provincia, gyarmat…

Két légió biztosította a római uralom háborítatlanságát, a III. Flavia Ús a XIII. Gemina... Az első római helytartó, D. Terentius Scaurianus megkezdte a meghódított Dácia berendezését a birodalom szabályai és hagyományai szerint. A provincia fővárosát a havasok közül a völgybe helyezi át, a mai Várhelyre, amelynek első római neve: Colonia Dacica Sarmiseghetuza, majd Traianus császár, a hódító emlékezetére: Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica...

Elnéptelenedett tájak, amelyekre Róma az egész birodalomból telepít új lakókat... Dáciát az új urak előbb két, majd három részre osztják, aztán újból egyesítik a katonai védelem stratégiája szerint. Ez a birodalom keleti szegélye, amelyet újra meg újra ostromolnak. Előbb a markománok, elbai germán törzs, ezt Marcus Aurelianus szászár 180-ban visszaveri, békét köt, de jönnek nyomukban a gótok, a karpok, a népvándorlás hullámai, ostromolják az arany és a só tartományát, amelyben akkor már 12 jelentős római város áll és 80 katonai tábor... Aurelianus számára hamarosan nem marad más lehetőség, mint feladni Dáciát.

A légiók és a római tisztviselők, kézművesek a Dunától délre húzódnak, ott még sokáig fennmarad a római uralom. A menekülők Alsó- Ús Felső-Moesia között találnak helyet maguknak; új szálláshelyük lenyúlik délre, a mai Szófiáig, ami a Sredica nevet kapja. Maga a tartomány: “Dácia”. Az elhagyott, eredeti Dácia területén attól kezdve római vagy romanizált lakosság nem mutatható ki.

Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban láthattam ama viasztáblák egy részét, amelyeket 1786-ban találtak az Erdélyi Érchegység – Verespatak – egykori római bányáinak elhagyott Üregeiben. Latin és görög nyelvű szövegek, viaszos fatáblákra Írva, jogi és gazdasági feljegyzések: adásvételi, házvásárlási, rabszolga-kereskedési szerződések, kölcsönökre, munkabérekre vonatkozó ismeretek.

És a római provinciát idézi egy vegyészeti szakkifejezés, a dácit, amely szabad kovavasat tartalmazó, savanyú vulkáni kőzet... Építőkő, útburkoló, sírkövek anyaga. A Kárpát-medence neogén vulkáni koszorújában található nagyobb mennyiségben; a mai Magyarországon a Börzsönyben és a Tokaj-hegységben is...

Már az első római helytartó hozzákezdett az új főváros, Ulpia Traiana felépítéséhez 110-ben. Ide, a Dunától és a mai Bánságból feljövő hadi út mellé helyezte át a tartományi fővárost. Az egykori dák székhelyet megtalálni ma is, Grádistea de Munte a neve, magyarosított formájában: Gredistye, a Kudzsiri-havasok nyugati részén, a Városvize völgyében. Lakóinak száma 238, románok valamennyien.

Magában a városban, Ulpia Traianában szabadon járhattak-kelhettek a meghódolt dákok, a rabszolgák, a birodalom minden vidékéről idetelepített népek. Nélkülük ki végzi el az alja munkát a római patríciusok házaiban?

Ez az amfiteátrum nem a városban volt, hanem a négyszögletes városfalon kívül: extra muros. Óriási tervrajznak nézhetném az aréna, a nézőtér, a laktanyák kiásott fundamentumait. A földbe süllyesztett nézőtéren egyszerre ötezren követhették a viadalokat. Leülök a márvánnyal borított padra, hátamat a fatámlának vetem... Az aréna közepén, ahol a falusi gyermek önfeledten játszik, föld alatti csatorna. Ez vezette el a vizet. Meg a vért is, a megölt gladiátorok vérét. Hány ember életet áldoztak itt fel 110-től 271-ig a római előkelőségek szórakoztatására?

Elliptikus alaprajzú az amfiteátrum, mint mindegyik a hajdani világbirodalomban. Hossza 88 méter, szélessége 69 méter. Tizenkét bejárata közül kettő főkapu, egyik keleten, másik nyugaton. A gladiátorok a főkapukon léptek be, azokon is távoztak, vagy ott vitték ki a holttestüket… Rómában már Krisztus előtt 105-ben rendeztek életre-halálra menő bajvívást. Az etruszk eredetű játék szomorú hőseit életük és haláluk jelképe, a latin kard szó – gladius – után nevezték el. Hivatásos harcosok, betanított rabszolgák, hadifoglyok, elítélt bűnözők, később pedig keresztények véreztek a porondon…

Idáig, az arénáig hosszú utat tettek meg a birodalom távoli vidékeitől. Itt már nagyon lerövidültek a távolságok az élet és a halál között. A gladiátorok laktanyája az amfiteátrum szomszédságában állott. A romok elárulják, hogy kényelmes lakhely lehetett, hideg és meleg vizes fürdővel, alulról fűtött lakószobákkal, gyakorlótér és sportudvar, konyha, latrina… Valamivel távolabb az üvegesek műhelye, tíz helyiség, kettőben üveget és üvegedényeket állítottak elő. Körös-körbe templomok. Minden római istenségnek megépítették itt a templomát, szentélyét. Jupiter főisten temploma magas városfalakon belül volt, a legtöbb kultikus hely a falakon kívül. Hat római istenséget számolok össze, közös vagy egyéni templomaik alapján.

Igazi Róma volt itt, arányaiban kisebb, de teljes élet, időben kurtábbra fogva, 164 esztendeig. Mert lám, az arányok. A római Colosseum éppen tízszerese a várhelyinek. Nézőtere háromemeletes, 50 ezer ember fért el benne egyszerre.

–Valóban kolosszális! – ámultam el, mikor a ĺ90-es években sikerült eljutnom Rómába, felkapaszkodhattam a Colosseum lépcsőin. Pedig nem is az arányai miatt nevezik Így a Vespasianus megkezdte és Titus befejezte épületóriást, hanem mivel a közelében állították fel Néró császár gigantikus méretű bronzszobrát.

Róma maradandó irodalmat, művészetet adott önmagának és a világnak. Az igazságérzet olyan remekét alkotta meg, mint a római jog. Európa nyugati felén olyan büszkék erre a jogforrásra, mintha az ottani népek alkották volna meg, és nem a hajdani rómaiaktól veszik át a közjog és a magánjog szabályait. Amit Justinianus rendeletére a Bizánci Birodalomban a VI. században a római jogként összefoglaltak, abban benne foglaltatnak a köztársasági Rómában hozott lexek, törvények, a császárság idejéből a szenátus határozatai és a császári rendeletek. Kisebb módosításokkal a XIX. századig ezek alapján ítélték meg a bíróságok, a törvényhozások, a rendet és igazságot követő állampolgárok a bűnöket, tévelygéseket, mulasztásokat.

Göröghon ezalatt Homéroszt adta a világnak és önmagának, a művészet nagy alkotásait, szobrokat, amelyeket ma is megcsodálunk. Színdarabokat, amelyeket ma is játszanak. Mivel tudták, hogy ép lélek csak ép testben lakik, szívesen honosították a testi ügyesség, kitartás tornáit, az olimpiákat. Arénákat építettek, de nem gladiátorok véres viadalának, hanem az atlétáknak, a testedzés bajnokainak. Görögországot le lehetett igázni, de a görög lelkeket nem lehetett megtörni. Homérosz népe olyan kultúrát gyöngyözött ki magából, amely lelkéből lelkedzett, hagyományait és ízlését, gondolkodásmódját követte. Görög bölcselők ma is tanítanak szépségre, jóságra, erkölcsre, emelkedettségre.

Megkérdezném Homéroszt, mert borzongok a globalizálódó hűvös idegenségben: van-e menekvés, vak énekes, te mindenki másnál messzebb láttál. Miért félsz, kicsiny hitű, felelné, van gazdag kultúrád, elődeid, ragyogó példák. Amíg őrzöd őket a lelkedben, addig nincs hely ott tőlük idegen divatoknak, butító felszínességnek, olcsó mulattatásnak, gyilkos rajongásnak.

A légiók kivonása után a visszamaradt lakosság egy ideig még védelemre használta az amfiteátrum kőrakását… Jöttek a népvándorlás hullámai, végighömpölygött Erdélyen a gótok, hunok, gepidák, longobárdok, avarok serege… Ulpia Traiana építészetét, a római kor emlékeit tulajdonképpen nem a vándorló népek hadai söpörték el, hanem az itt maradtak, mikor nemcsak saját kultúrájukat felejtették el, de a hódítók rájuk erőszakolt kultúrája is kihűlt a szívükben… Nem sajnálták, mert nem érezték a magukénak. Ami az övék lett volna, ahhoz már képtelenek voltak visszatérni.

Évtizedekkel később Téglás Gábor ásatásait Constantin Daicoviciu történész-régész folytatta. Horváth József – akkoriban hátszegi fényképész – ezeknek a Daicoviciu-féle ásatásoknak számos mozzanatát megörökítette… Egyik képen az előtérben négy kieresztett román parasztot látni, amint ásnak, távolabb két katricás román asszony takarítja a törmelékeket, a háttérben szintén ketten, egy férfi és egy nő rakja a targoncát, amelyikkel a földet elhordták. A fénykép hátuljára a fotóművész felírta: “Az amfiteátrum feltárása, 1930 táján”.

Daicoviciu 1929-től 1935-ig ásatott Ulpia Traiana helyén. Horváth Józsi bácsi szerint elég szűkösen jutott pénz a feltárásra, noha országos figyelem kísérte. Még a trónörökös is ellátogatott ide. Mihály “vajda” királyi különvonaton érkezett együtt az osztálytársaival. Apja, II. Károly király külön iskolát nyittatott fia számára a palotában, ebbe az iskolába jófejű gyerekeket hoztak mindenünnen az országból, hogy a jövendő uralkodónak legyen kivel versenyeznie a tanulásban. Az udvari iskola diákjai között két nemzetiségi is volt, egy magyar és egy német fiú. Azt írták akkoriban az újságok, hogy a király így akarja tudatosítani a fiában: országában más ajkú, más nemzetiségű lakosok is élnek. A magyar osztálytársat úgy hívták, hogy Kováts Iván. Felnőtt korunkban jó ismeretségbe kerültünk; életünket az én uzoni szülőházam kapcsolta össze.

Iván édesapja, Kováts Benedek középiskolai tanár ugyanabban a zsindelyes uzoni házban látta meg a napvilágot, amelyikben 39 évvel később én is. A marosvásárhelyi Református Kollégium tanárának fia úgy került kapcsolatba a román királyi udvarral, hogy II. Károly szabadkőműves körökben kereste a trónörökös jövendő osztálytársait; a vásárhelyi tanár szintén páholytag volt, és így Kováts Iván jó ajánlással mehetett Bukarestbe. Öt esztendőn át együtt tanult a jövendő királlyal a bukaresti palotában és a szinajai Peles-kastélyban, majd 1938-ban visszatért a vásárhelyi kollégiumba, és ott érettségizett.

Izgalmas számomra egykori státusa: a trónörökös osztálytársát gyakran faggattam erről az életszakaszáról, mikor a bukaresti Előrénél együtt dolgoztunk. Nagyon “tömören” mesélt arról az időről, inkább csak a kérdéseimre válaszolva:

Benne volt a kérdésben, hogy mit árult el érzéseiből a római gyarmaturalom emlékei között a románok jövendő királya, akit a trónon kívül semmi nem kötött a római ősökhöz és a “dákoromán” utódokhoz.

–Nézd, ő nagyon tudott viselkedni. A palota szabályai szerint igazi “walesi hercegnek” tartotta magát.

Constantin Daicoviciu, a pesti egyetemen tanult román történész, tudományos pályájának fontos állomása a sarmiseghetuzai ásatás. 31 évesen kezdett hozzá, hat éven át a nyarakat Várhelyen töltötte. Ez a korszak a román tudományban, még inkább a politikában a lázas eredetkutatás időszaka. Nemcsak tudományos kíváncsiság sarkallja a románok latin eredetének bizonygatását, sokkal inkább Erdély trianoni határainak védelmezése. Ugyanis ebben a felfogásban Erdély nem első világháborús hadizsákmány, hanem 2000 éves – majd Ceauşescu ideológiájában – 2500 éves román örökség. Az addig hangoztatott etnikai elvet háttérbe szorítja az ősiség, az első foglalás elmélete. A néprajzi érvben különben is súlyos tehertétel a székelyek jelenléte Erdély délkeleti vidékein. Igaz, ezt Nicolae Iorga megpróbálja könnyedén “megoldani” – a székelyek román eredetének meghirdetésével –, de a nagy román történészben van bátorság ahhoz, hogy tévesnek bizonyuló tételét nemsokára nyilvánosan visszavonja.

Miként volt akkor az, hogy Téglás Gábor magyar régész tárta fel a római emlékeket? Akkor még nem tiporta maga alá a magyar önérzetet a kötelezővé tett, egyenesen pártprogramba iktatott hipotézis, a dákoromán kontinuitás elmélete.

Császári tisztviselők, a légió tisztjei, római polgárok – csak ők léphettek be ide, dákokat szigorú felirat tiltotta ki innen – a maguk szórakozását keresték, mint a parasztgyerek a közelben. Nekem nincs kedvem az önfeledt ábrándozáshoz. Téglás professzor út gondjait, kételyeit hoztam magammal.

Mikor Várhely feltárásához hozzálátott, a dákoromán folytonosság hipotézisének nagy irodalma volt. Már Bonfini művei arról szóltak, hogy a Római Birodalom Dácia tartományának román lakói Traianus császár katonáinak Ús telepeseinek a leszármazottai. Ehhez képest azonban nagy, merész “ugrás” a rómaiak és dákok összeolvadásának felfogása. Tagadja ez az elmélet azt az ókori forrásokban feljegyzett tényt, hogy Traianus császár a dák lakosságot kipusztította, illetve rabságba hurcolta. Ezzel szemben a dákoromán folytonosság azt igyekszik bizonygatni, hogy az immár új etnikum, a “dákoromán” lakosság átvészelte a népvándorlás századait, és magába olvasztotta a betelepülő szlávokat is. A román nyelv pedig ugyanaz az újlatin dialektikus, amelyet a meghódított és romanizált dákok beszéltek.

Ismerte az ellenérveket, Robert Roesler 1871-ben Lipcsében kiadott könyvét – Romaenische Studien –, amelyben a német tudós sorra vette a történeti, régészeti és nyelvészeti tételeket, s mindegyiket megcáfolta. Egész történészi és nyelvészeti iskola bizonyította, hogy a román nép a Balkán-félsziget nyugati felében alakult ki, és a XI–XII. században vándorolt a Duna északi partjaira, majd a XIII. században jelent meg Erdélyben. E század előttről sem történeti, sem toponómiai, sem régészeti bizonyíték nem ismeretes az erdélyi románság létéről. Annál több forrás a X. és XII. század között a Balkánon említi a románokat, ott, ahol máig is nem egy román dialektust beszélő népcsoport él.

Jelentős román történészek is erre az álláspontra helyezkedtek, és csatlakoztak hozzájuk ismert román nyelvészek. Végül voltak román tudósok, akik e két szemlélet egyikét sem fogadták el, hanem egyféle “köztes álláspontot” képviseltek: a román nép a Duna mindkét partján alakult ki.

Nem túlzás-e (kisebbségi félelem) ilyen sorsdöntő jelentőséggel ruházni fel egy tudományos vitát, nézetek mérkőzését? A római amfiteátrum kövén Ülve, mondjuk úgy, a román nép “bölcsőhelyén”, még kevésbé érzem túlzásnak, mert a dákoromán folytonosság Trianon óta, de különösen Ceauşescu parancsuralma idején kilépett a tudomány medréből, kiemeltük onnan, és “ideológiává” fetisizálták. Márpedig a kommunista gyakorlatban az elméleti tételek előbbre valók minden egyébnél: élet és halál függ tőlük. Említettem, hogy – példátlan módon az európai pártok történetében – a dákoromán eredetelmélet bekerült a Román Kommunista Párt alapszabályzatába. Ezek után próbálta volna bírálni valaki!

De éppen a gondolkodás, kételkedés rendőri tiltása és az előírt, kötelező igazság szajkózása belső, néma vitákat indított el a töprengő, vívódó erdélyi magyarokban. Mi a célja a hatalom ijetén beavatkozásának a történészi dilemmákba? Semmi más, mint a Trianonban megszerzett területek védelme: Erdély román föld volt mindig, itt soha nem szűnt meg a román folytonosság, az időnkénti magyar uralom e terület fölött csak átmeneti állapotot jelentett, kisiklást, amit az idők mindig helyrebillentettek. Ebben a felfogásban Erdély román ország volt mindig, a 150 éves fejedelemség uralkodói román fejedelmek; Mohács előtt is románok lakták többségében ezt a területet, a honfoglaló magyaroknak román vajdákkal kellett felvenniük a küzdelmet.

Mit várhat hát a mai erdélyi magyar? Egyelőre megtűrik – kegyként – a szülőföldjén, de bármikor el is űzhetik onnan, az “őslakók” érdekei szerint. Hiszen az “ősi román rögöt” bitorolja, még ha ezer esztendeje is. Bukaresti politikusok nemegyszer “fordították le” ilyképpen a gyakorlat nyelvére a dákoromán folytonosság eszméjét, mikor a magyar egyetem felállítását, az anyanyelv szabad használatát, az elkobzott közösségi vagyonok visszaszolgáltatását tagadták meg.

Valójában nem is a történelmi legenda – a dákok és rómaiak eggyé olvadása – a lényegesebb, hanem a trianoni háttércölöpök biztonsága Borsnál és Nagylaknál. Ezért a dákoromán eredetet is megtagadták. Volt olyan időszak a román párturalom történetében, mikor háttérbe szorították a római ősöket – a szlávok kedvéért. Majd mikor a politika úgy alakult, egyszerre kötelezővé lett a szlávok elfeledése, és a románok megjelenését Erdélyben akár a római hódítás előttre datálták. Ennek a rugalmasságnak a vezénylő tábornoka (csakugyan ez volt a katonai rangja) a diktátor édesöccse, a máról holnapra “történésszé” előléptetett Ilie Ceauşescu volt.

Magammal hoztam azonban ide, Várhelyre, egy nemrég megjelent könyvet, ebből idézek: “Az eljárás az volt, hogy tárgyilagos kutatási eredményként feltüntetett módon – de voltaképpen politikai számításoknak megfelelően – azonosították a VI. századtól kezdődően az ősrománok (protoromán) Ús ősromán nyelvüket (limba protorománná). A csúcstartó ismét A román nép hadtörténete (História militartá a poporului román), mely szerint a románok már a 271. esztendőben románok voltak, ha ugyan nem még korábban, a szlávok szerepét pedig (másokról szó sem esik) jellegtelennek nyilvánítják. Számtanilag mulatságosnak bizonyul az az állítás, hogy a román nép »2000 esztendővel régibb, amióta a dák nép átvette a latin nyelvet és szellemiséget« (mellékesen szólva: szellemiséget hogyan lehet átvenni?). Ha 2000-et – hogy ne mondjunk annál is többet – levonjuk az 1984-ből, a kötet megjelenési évéből, a Krisztus előtti 16. esztendőig jutunk, azaz mintegy 120 évvel Dácia római meghódítása előttre! A “számvetés” magyarázata nem a romanizálást illetően valaminő új teóriában rejlik, hanem egyszerűen abban, hogy Ceauşescu egy alkalommal a románok több mint 2000 esztendős múltjára utalt, s ezt a gondolatot rajongással ragadták meg, Ilie Ceauşescuval az élen, a Hadtörténet szerzői.”

Jobb is, hogy román szerző mondja ezt, bukaresti történész: Lucian Boia. Az 1944-ben született egyetemi oktató járatos a mai nyugati történetírás világában, született bukaresti, Így mentes az erdélyi román értelmiségiek egy részének elfogultságaitól; régebbi tanulmányaiból és mellőzöttségéből a diktatúra idején kitetszik, hogy nem Úrtett egyet a Ceaşescu-korszakban kötelező nemzeti öndicsőítés és kizárólagosság mítoszaival. Legfontosabb könyvének a címe is erre utal: Istorie si mit in constiinta románeasca, 1997. Vagyis: Történelem és mítosz a román köztudatban. Nem egyáltalán a történelmi mítoszokkal kíván leszámolni, hanem a mesterségesen táplált vagy éppen felduzzasztott történeti és politikai mitológiákkal, amelyekkel “szorgalmazóiknak kirakatpatriotizmusa ellenére is csak azt érhetjük el, hogy még inkább eltávolítanak bennünket attól, amit különben a nagy többség óhajt vagy legalábbis hangoztat: a román társadalom korszerűsítésétől és demokratizálásától, versenyképességétől (beleértve az eszmék terét is) és az ország európai integrációjától”.

Ilyen hamis mítosz a Mihály Vitéz havasalföldi vajdáé, akinek tetteire rávetítik az utóbbi két évszázadban kialakult nemzetállami ideológiát, ami 1600-ban még nem létezett. A vajda ilyképpen a román állami egység bajnokaként jelent meg a XIX. és XX. század történetírásában, aki ennek az eszmének a jegyében foglalta el Erdélyt, egyesítette Moldvát, Havasalföldet és Erdélyt, saját uralma alatt. Noha az erdélyi hadjáratot Rudolf császár megbízásából és anyagi támogatásával hajtotta végre, ezt a döntő körülményt a mítosz kiiktatta, és Mihály – korát megelőző – nemzeti egységre törekvésével helyettesítette. Mikor Lucian Boia lehántja a történelemről a mitológiai hordalékot, történésztársainak többségével és a román értelmiségi tudattal kerül szembe. Hiszen az ilyképpen mitizált Mihály Vitéz a román köztudatban az Erdély fölötti román uralom egyik legfőbb “jogforrása”, és a történelmi kúp megtisztítása során Boia professzornak a XIX. századi legnagyobb román történész, Nicolea Bălcescu nehéz örökségét kellett elvetnie, mivel a hamis Mihály-kép tőle eredt. Jellemző a valóságtól elszakított mítoszok tulajdonságára, hogy Nicolae Ceauşescu számára a vajda már valóságos “nemzeti szentté” avattatott, akinek a képe Lenin helyére került a diktátor dolgozószobájában. Erdélyi magyar történészek elégtétellel és további várakozással üdvözölték Lucian Boia könyvét – elsősorban Demény Lajos, aki Bukarestben él és kiválóan tájékozódik a román történészek világában –, mivel ennek az új román történelemszemléletnek az érvényesülése tehetné lehetővé az egyenjogú párbeszédet a magyar–román viszony sokszázados múltjában is. Igaz, hogy Boia professzor sem tud megszabadulni az Erdélyt mindenkor “román országnak” tartó mítosztól, noha felismerte ennek egyik-másik képtelenségét. Magyar fenntartásokat kelthet Lucian Boia szemléletében a román hódítási törekvések régi beidegződésének felbukkanása, nem a túlfűtött mítoszok, hanem a modern geopolitika jegyében. Újabb munkájában (Játék a múlttal) azt fejtegeti, hogy a román egységet “ideális határok” foglalják magukban, mégpedig keleten a Dnyeszter, nyugaton a Tisza, délen a Fekete-tenger és a Duna. A Dnyeszter nyilván Besszarábia egyesítését jelentheti Romániával. De a Tisza? Riasztóan csengenek fülünkben az Eminescu-vers sorai: A Dnyesztertől a Tiszáig. Feltétlenül zavaró, mert az antanthatalmakkal kötött 1916-os bukaresti titkos szerződésbe foglaltatott bele a Tisza mint az első világháború utánra tervezett Nagy-Románia nyugati ajándékhatára! Milyen geopolitika nevében szabad újra meghirdetni a meghiúsult kísérletet a Tiszáról mint a románság nyugati határáról? A békét építő szándéknak nem kellene számolnia a Trianonban mégiscsak Magyarországnak maradt lakosság érzelmeivel? Mivel ennek a lakosságnak eszébe jut megkérdezni: vajon mi lett volna Szeged, Békéscsaba, Nyíregyháza sorsa az eltelt 80 évben? Ami Kolozsváré, Marosvásárhelyé, Nagyváradé!

Várhely amfiteátrumában Lucian Boia mindenképpen a mi szövetségesünk: “Mit jelent az ősrománok fogalom, mit jelent a kialakult nép, a hozzávetőlegesen kialakult nép? Milyen érvre alapoz az az állítás, hogy a 600. év táján ősromán nyelvet (protorománá) beszéltek, amikor sem a szóban forgó korszakra, sem sok későbbi évszázadra sincsen semmiféle román vagy »ősromán« nyelvemlék. De vajon lehet-e – általában – datálni egy nép kialakulását, ami még bonyolultabb folyamat és még nehezebb meghatározni, mint magát az illető nyelv kialakulását (ugyanis bizonyos kulturális közösséget és öntudatot feltételez)? Mikor »alakult ki« a franciák, az olaszok, az angolok? A román történetírásnak e kérdéssel kapcsolatos rendkívülien kitartó foglalatossága – amelyet a tudálékos »etnogenezis« elnevezéssel illettek – nemzeti sajátosságként tűnt fel. Minden ilyenszerű korszakolás ideológiai követelményekre adott válasz; a kommunizmus követelménye pedig eleinte az volt, hogy a román nép szlávok szomszédságában alakult ki, később viszont e népet ki kellett vonni a szláv befolyási övezetből.”

Tragikus, de tanulságos, ha egy tudósnak élete végén vissza kell vonnia azokat a tételeit, amelyekre egész tanítását alapozta. Constantin Daicoviciu akadémikus nevéhez kapcsolódott a dákoromán folytonosság bizonyítása, ásatások, régészeti felfedezések – egyebek között Várhely amfiteátrumának teljes feltárása – alapján. De Daicoviciuban volt tudósi bátorság és őszinteség ahhoz, hogy élete végén megcáfolja saját addigi állításait; a tudomány – és a politika – bűnöseként megtérjen. Igaz, hogy végső gyónása mélységes titokban maradt, csak suttogtak róla, a párthatalom nem volt hajlandó tudomásul venni, aminek bizonysága az, hogy szülőfaluja a Bánságban továbbra is a nevét viseli.

Ferenczi István dr. kolozsvári régész 80 esztendős korában, Oláh-Gál Elvira kérdéseire válaszolva, egész pályáját áttekintette a Székelyföld egyik 2000-es számában. Ebből Írom ide: “Van azonban egy mozzanat, amiről nem tud a világ. 1973-ban Constantin Daicoviciu, halála előtt egy hónappal, összehívta a Történeti Intézetnek, a két tanszéknek és a Történeti Múzeumnak az egész tudományos személyzetét, és elmondotta azt, hogy korábbi véleményével szemben vissza kell vonnia bizonyos állításokat. Először is, hogy a Nestor-féle orosz Őskrónikában található volochok nem oláhokat jelentenek, hanem frankokat. A frank birodalomnak a lakosságát nevezték volochnak. Másodszor, hogy az Anonymus említette »ac pastores Romanorum« (rómaiak pásztorai) kifejezés nem az oláhokat, hanem szintén a Dunántúlt birtokló, frank fennhatóság alatti népeket jelentette. Harmadszor pedig az, amit a havaselvi és moldvai régészek ősromán műveltségnek, Dridu műveltségnek neveztek, annak a régi elemei Bulgáriában vannak, tehát ha az újabb elemei itt kerülnek elő, ez azt jelenti, hogy valaki magával hozta északabbra. Ő úgy magyarázta, hogy a románok valóban délről északra vándoroltak fel. Valójában arról van szó, hogy a bolgár birodalom egy bizonyos időszakában megszállotta Havaselvét, Dél-Moldvát, és bejött Erdélybe is. Erdélyben a Nándor helynevek, Zalatna, Gyulafehérvárnak az öreg románok ajkán még most is Bálgradként hallható elnevezése, a csombordi, maroskarnai, oláhdályai stb. temetők és egyebek bizonyítják, hogy itt bolgár uralom volt a magyar honfoglalásig. Daicoviciu életének utolsó két-három évében ezért a szemléletváltásért kegyvesztett lett.”

Ezek a kétezer esztendős kövek itt, a várhelyi amfiteátrumban mintha egyenesen ingerelnék a talán mindenkiben szunnyadozó “régészt”. Példának okáért – magamról beszélve – laikusként jobban megértem a szintén laikus Ceauşescu-régészeket, akik Krisztus előtt 16-ban már románokat véltek Dácia lakóiban. Nem a mitizálás szándékából vélik így, hanem nemzeti büszkeségből. Mégiscsak másként fest az, ha egy jó évszázaddal előbb latinizált dák nép olvad össze Decebál vesztes háborúja, halála és Dácia összeroppanása után a hódító rómaiakkal. Mert így alapvetően nem egy alávetett és egy győztes nép történelmi frigyéről van szó, hanem egyenjogúak, egyenlő kultúrájúak, azonos szellemiségűek találkozásáról. Magam soha nem tudtam megérteni – igaz, én barbár, ázsiai fejjel gondolkodom –, hogy miféle büszkeséget adhat az, ha egy korabeli nagyhatalom, mint Róma az ókorban, sorozatos csaták után legyőzi hősiesen ellenálló, hazáját védelmező dák ellenfelét, és az alulmaradtak alig várják, hogy beolvadjanak a foglalókba, népi jegyeikkel, kultúrájukkal, nyelvükkel egyetemben. A méltán legendás Decebál király harcosai számára nem nagy dicsőség, ha az utódaik a maguk édesszüleiknek tekintik a győztest is, a legyőzöttet is.

A dákok latin nyelve és római kultúrája mellett szólna – ha igaz lenne –, hogy Rómának egyedül itt sikerült magába szívnia egy népet mindenestől, sehol másutt az egykori provinciákban Numidiától Alexandrián át Britanniáig, a Földközi-tenger teljes partvidékén. Joggal nevezték ezt a tengert Mare Internumnak, Belső-tengernek. És a beolvadáshoz elegendő volt alig 164 esztendő? Vajon a latin nyelvvel együtt római nemességet is szereztek-e a még független Dácia lakói?

Egyébként alighanem leküzdhetetlen akadályai lehettek volna a népi egybeolvadásnak. A várhelyi Fórum bejáratánál máig olvasni a latin feliratot, hogy ezt a kaput csak római polgár léphette át. Az amfiteátrum nézőterének mind az ötezer ülőhelyén csak római polgár foglalhatott helyet. Dák még szolgaként se tehette be a lábát. Ilyen arányú és ilyen nyíltságú elszigetelésre csak majd a Dél-afrikai Köztársaság ad példát a XX. században. Nem is alakult ki egy új nemzet a színesekből ss fehérekből – mai dákokból és rómaiakból –, pedig ez a század az integráció soha nem ismert sodrását hozta.

Magyar bámészkodóként egyszerre nyugalom száll meg az amfiteátrum nézőterén. Szeretném, ha a román nép őshazája Dácia, vagyis Erdély lett volna, ahol mindig döntően románok laktak. Mert ebben az esetben történelmi csoda tanúi vagyunk. Ezer esztendőn át, amely idő alatt virágzó, független nemzetek tűntek el a térképről, kultúrák hanyatlottak végső pusztulásba, mi Erdélyben, kisebbségi létben, saját kultúrát építettünk ki, tanultunk és tanítottunk, művelődési intézmények egész sorát hoztuk létre, olyan tudósokat adtunk a világnak, mint Bolyai János, olyan világhatalmakkal hadakoztunk, nem mindig sikertelenül, mint a török meg Bécs, okos diplomáciával védelmeztük függetlenségünket. Kevés európai nemzeti közösség tud felmutatni ilyen erőt, szívósságot, türelmet és bátorságot.

Főleg pedig: minden rontás és romlás, pusztulás és pusztítás ellenére még mindig másfél milliónyi magyar él Erdélyben.

Miért félnénk a jövőtől?

Hangos hahózással hív a csapat. Az operatőr befejezte a felvételeket, indulhatunk. Felriadok tusakodásomból, kábultan megyek a Fórum kapuja felé, mint sebesült gladiátor, akit haldokolva visznek ki az arénából. Kísérőink autója még mindig ott áll, a kocsin három antenna, a kocsiban három néma férfiú. De hát csapatunk úgy érzi, hogy győzelmet vettünk fölöttük: mégiscsak elkészültünk filmünk egyik fontos részletével.

Csodálkoznának, ha azt mondanám nekik: nem egy rendőrkocsival kell megvívnunk itt nekünk, hanem az egész tragikus magyar történelemmel.