Kányádi Sándor: Felemás őszi versek

Az erdélyi költő, vagy ahogy az új kötet egészét jellemző önironikus felfogású versek egyikében neveztetik, “pán Transsylvanicus” a pályája vége felé oda kanyarodott vissza, ahonnan az eleje felől elindult. Arany Jánoshoz – még ha a hivatkozások, utalások között most hiányzik is a korábban annyiszor jelzett példakép neve. Aligha akad azonban versbarát, vagy ha igen, csak füllenti e barátságot, akinek egyfelől, az őszi versek olvastán, ne az Őszikék, ne a Toldi szerzőjének a Margitsziget lombos tölgyfái alatt a “kapcsos könyvbe” szerzett kései költeményei jutnának eszébe, másfelől meg, a felemás felől, ne azt az önkicsinyítő panaszhangot hallaná, amit az Epilógus ütött meg: “Mily temérdek munka várt még!… / Mily kevés, amit beválték / Félbe’-szerbe’, / S hány reményem hagyott cserbe’!…”

A félbe-szerbe maradt munkának ez az önítélete az életösszegzést felemás érzésekkel végző költőé. Azé, aki nem a beváltottak – reményt, ígéretet – kevesli, hanem az eltékozoltakat – tehetséget, esélyt – sokallja. Aki a Szelíd fohász című költeményben a meg sem nevezett, másutt pedig különbözőképpen hívott, például Úrnak, uramnak, Örökkévalónak, Valakinek szólított áldásosztóhoz is “félig könyörgés félig hála” formájában fohászkodna. A bizonytalansággal felérő feltételesség abból a hétköznapiasan közönséges tapasztalatából fakad, hogy a tegező, közvetlen formában megszólítottnak az útjait “úton útfélen / szertartások barikádozzák”, és épp e merev ünnepélyességű ceremóniák miatt kétséges, vajon a fájdalmas-kesernyés sóhaja, rövid imája nemhogy meghallásra talál-e, de egyáltalán eljuthat-e ahhoz, akihez küldi. Nem bűnbocsánatért esd azonban vétkeit meggyónva; áldást nem azért kér önmagára, hogy holtában is megszabaduljon a szenvedésektől, hanem hogy amit alkotott, az vagy abból maradjon meg valamennyi, alkotóként ne jusson szégyenfára. A sóhajt a máskor is rá-rátörő kétségek fakasztják fel. Ha nem is olyan mélyről, mint a Nyesett és lehullott körmökre haikuinak egyikében: “hiábavaló / hiábavaló minden / hiábavaló”. Itt még nem lesz úrrá rajta a reménytelenség nyomasztó érzése; a szinte rögeszmésen ismételgetett határozott állítások helyett az egyetlen hosszúra nyújtott kérdés valóban sóhajként hangzik: “nem marad-e sziklára hullt / magokként vajon terméketlen / mit egy hosszú életen át / a jövendőnek elvetettem”. A tudatos vétség, a vonatkozó névmás szándékoltan téves egyeztetése (magokként – mit) az életmű egészére, a magvető pályájának teljességére terjeszti ki a bizonytalanság érzetét; az egyes alkotások helyett az összességükre kérve áldást. A Kolozsvárott 1988-ban keltezett versének címében jelzett Alkalmi halhatatlanságnál többre áhítozik – vagy kevesebbre, ha az utcai ismerősöknek, járókelőknek verseit fölolvasó-fölmondó költőfigura ironikus szellemét követve az alkalmi jelző nélkül való, azaz örök halhatatlanságra gondolunk.

A költészetre, a költői hivatásra és önnön szerepére vonatkozó megjegyzések, észrevételek persze nem csupán a végső számvetés termékei. Régóta elmaradhatatlan részei Kányádi művészetének, éppúgy jelzői a líra világában tájékozódni vágyó kíváncsiságának, mint kérlelhetetlen ítélkező igyekezetének. S annak a képességének, amit bár más-más helyeken más-más szavakkal, egymástól eltérően, a lényeget illetően mégis azonosan nevez meg, ír körül: ahogy az Affektált ars poetica nyomatékosítja, a tettetés, a színlelés képessége ez. A szerepjátszásé, ahol a játék mind ritkábban lehet önfeledt, ahol az örömbe mind sűrűbben vegyül a keserűség, csalódottság érzése. Mintha egy régóta tartó perben, vitában tanúskodna, ahol a tehetetlenség “másnaposság-érzete” keríti hatalmába, s az “akarnokok / verejték szagú versei” kedvetlenítik. “…nem leszek nyegle szóvigécek / éltető napja lenyugvóban” – nyilvánítja ki az ars poetica beszélője nyitó mondatával – “fölfeslettek a metaforák / mint valami viseltes dunyhák” – látszólag egyetértve a képes, metaforikus beszéd avíttságáról, korszerűtlen voltáról hangoztatott véleményekkel, hogy az egyes szám első személyű kinyilatkoztatást végül önmegszólításba váltva a szavakkal, szójátékokkal ügyeskedők, üzletelők ellenében az “örök metafora” létezéséről, időket és divatokat túlélő hatalmas erejéről szóljon. És hogy a metafora menynyire tud egyszerre eleven és színes, szemléletes és szellemes, valószerű és rejtelmes lenni, képzeteket mozgósítani, képzettársításokra indítani, erre a kisebbségi létezés allegóriája, a Vagyunk amíg a példa. Az ablak szolgál itt az azonosításig eljutó összehasonlítás alapjául: a (romániai magyar) nemzetiség egyszer a kirakatban dicsekedve mutogatott tárgynak, árunak érezheti magát, másszor kirámolt, befalazott vakablaknak, hogy a “vagyunk amíg / lenni hagynak / se kint se bent / mint az ablak” nyitó helyzetétől a vers a “se kint se bent / rajtunk részeg / tekintettel / átalnéznek” helyzetéig jusson el; mintha e keret pedig arra szolgálna, hogy benne nyitódjék és záródjék az ablak.

Legyen bár a Vagyunk amíg a kötet kiemelkedő verse, mégse szükségszerű, mégse muszáj – ahogy erről a költő öt évvel ezelőtt egy interjúban beszélt – metaforákba csomagolni a politikai gondolatot; kiiktatható a nemzetiségi sorsról való példabeszéd, példálózás is. Csak éppen kárára, hátrányára lenne ez Kányádi költészetének. Önkorlátozóan elvonná annak a lehetőségét, hogy maró szatírában foglalja össze azokat a tapasztalatokat, amelyeket külföldi útjai, felolvasóestjei során volt honfitársai, művészetkedvelő ismerősei körében szerzett. A Földigérő kokár dapálintka azokat az élményeket visszhangozza, felerősítve őket és kiterjesztve hatásukat, amikről a Fehéringes vers alanyi beszélője is mint visszatérő, folyton ismétlődő eseményeket, lelkileg, érzelmileg átélt történéseket rögzített: “kioktatóm mindig akadt / mindig volt ki lefitymáljon / erdőn innen erdőn túlnan / életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”. A földig érő kokárdákat viselők, “mellesztők” közt fehér inges “közmagyarnak” lenni, a lírai én szerint megmosolyogtató vállalás, önkéntes kiközösítést vonhat maga után. De nemcsak erdőn innen és erdőn túlnan, Magyarországon és Romániában, Transzszilvánia területén, hanem túl az országhatárokon, a messzi idegenben, az idegenbe szakadt magyarok körében is. A magát könyveivel házaló ősz mesternek, “fatar”-nek láttató lírai alany bravúrosan kapcsolja egymáshoz a társasági véleményeket, gondolatban hozzájuk fűzött megjegyzései pedig a szabadjára engedett indulat tanúsítói. “…az asztalt / azt kell rájuk borítani a / jó édesanyjukat nekik” – számol az illemszabályok felrúgásának lehetőségeivel, hallván, hogy épp azok “hírlelik károgják”, “jajongják” a végeken élők végét, a kisebbségi magyarság veszélyeztetettségét és a helyben maradásnak, a jussok, jogok mindenáron való kivívásának parancsát, akik elhagyták az otthonukat, és akiknek minden egyes parti, összejövetel a hazafiúi elérzékenyülés alkalma, hogy szemükben a könynyek “a hazafiság alkalmi / emlékműveiként” csillogjanak. A verses magamutogatót, papolót pedig a “hányinger környékezi”, “legszívesebben kisomfordálna / nem csak a teremből de / magából a világból is”, ám szégyenét legyűrve marad. Azzal, hogy lefojtja kirobbanni készülő indulatait, mintegy el is fogadja a róla rajzolt képet, amely a korához képest remekül előadó költőt láttatja: “milyen ízes magyarul mennyi / leleménnyel furfanggal fortéllyal / góbésággal ez a helyes kifejezés”.

A kör tágulásával, erdőn inneni és erdőn túlnani vidék elhagyásával, a nagyvilágba jutva sem hagy azonban alább az indulat, nem szűnik meg a költészet helyzetét, szerepét illetően a felemás érzés. A kötet talán legegységesebb és egyben legszellemesebb, frivol ötletekben igen gazdag ciklusa, az Eretnek táviratok egyik darabja, a Lezser szonett tanúsága szerint a Cogito úrként megjelenített Zbigniew Herbert, a lengyel költő barát egy volt vele abban, hogy arkangyali mosollyal néztek el a “farmeres világlíra / nagymenő tahói fölött”. A mosoly a vers nyelvének azokat az öncélú megújítóit illeti – “szép nyelvet újítottak / maguknak szépet” –, akik nem osztoznak velük abban a meggyőződésben, hogy “minden nyelvnek talán / a vers adja meg leginkább / a szépségét” és hogy a vers “állandó hiányérzetünk / ébren tartója”. Pán Cogito nevezi pán Transsylvanicusnak a rotterdami költőtalálkozó magyar vendégét, meghányva-vetve vele a történelmi múlt közös eseményeit, elhibázott elképzeléseit, a nagy lengyel király Stephanus Báthoryn kezdve, aki mégis, mindenekelőtt “a maga kicsi hazája / Erdélyország gondját-baját érezte-tudta”. Amit csak ketten érthetnek, az aztán az igazán “megmosolyogni való”: a “közép-európai egyetemesség-érzetünk”. És ami az évek távolából, az emlékezet képernyőjén megjeleníti pán Cogito alakját, az szintén történelmi emlékeket, bennük családi tragédiákat idéz fel. A lírai én nagydiák névrokonának, távoli unokabátyjának, a budapesti Eötvös-kollégium királygyűrűs reménységének korai halálát: a húszévesen az Úz-völgyi harcokban elesett diák alakja mintegy áttűnik Herbert alakjába, máskor pedig együtt idézik fel azt az esélyt, amit a sors kényszere végérvényesen elmulasztatott velük: annak a békés idillnek a helyzetét, amikor az árnyas és tágas tornácon írókról, költőkről beszélgethettek volna. Az idilli pillanatok felvillantása mintegy folytatása annak az ugyancsak meghitt eseménynek, amely a vallomástevő lírai én álmában játszódott le – mert csak az álom vagy a képzelet hozhatta elő így, ahogy itt megjelenik Sztálin figuráját. A magyarul, mi több, a szűkebb pátria, a Küküllő-mente őző nyelvjárásában beszélő államférfi az emberséges proletárdiktatúra képét festi le, azt az államot, amelyik “ártatlanul senkit sehol soha / meg nem hurcol”, oroszul is nyomatékot adva szavainak, “bizonyára azért hogy fölébredjek”. E felébredés a pán Cogitóval való közös sorsra ébreszti rá pán Transsylvanicust. Ennek bizonyságtétele a Közös közlemény is, hiszen ez szinte szóról szóra megegyezik azzal a szöveggel, amely Kányádi Sándor nem egy nyilatkozatában, vele készült beszélgetésben mint költői hitvallása szerepelt. A költészet eszerint “akárcsak a szerelem egy ember dolga azé, aki szeret senki sem követelheti meg attól, akit szeret hogy az őt viszontszeresse ha viszontszeretik örvendetes sőt boldog állapot de köztudomásúan a boldogtalan szerelmekből is szoktak sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni”. Aztán: “a költőt nem választják, kiválasztódik a költő vissza se hívható le se váltható kitüntethető megalázható mellőzhető elhallgatható elhallgattatható bezárható felköthető de – és ez számára maga az üdvösség – nemcsak halála után életében is föltámasztható a költő a szeretet nem-nyugdíjazható napszámosa és a nyelvnek sírontúlig-tartóan elkötelezettje”.

Az eretnek táviratok pán Cogitóhoz odaátra mint túlvilági közvetítőhöz küldetnek. A versbeli beszélő valamikor egy korábbi, emlékezetes versben Mátyás királyhoz esdekelt ugyanígy a (magyar) nyelv ügyében. Sürgős intézkedést vár, reménykedik, hogy a gyöngék és gyámoltalanok kérdései nem maradnak válaszolatlanul; Cogito urat kéri, “járna közbe vagy próbálna meg ha egyenes úton nem sikerül stop akkor némi mennyei borravaló fejében valahogy az égi internetre is fölférkőztetni stop legjobb volna persze ha meg tudná szerezni az Örökkévaló égi e-mail címét”. Látni való: a viszolyogva emlegetett fortély, furfang jellemzője e beszédnek; a góbés kedv nem lankad.

Ott sem, ahol a legszemélyesebb gyász színei egyszerre sötétlenek és virítanak: az Édesapa halálának s temetésének körülményeit ecsetelő búcsúztatóban, a Levéltöredékekben. Olyan természetességgel beszél itt a halálról, ahogy környezetétől hallhatta, s ahogy Arany Jánostól (is) tanulhatta: az élet rendjébe illeszkedik itt az elmúlás is, a szeretet, a részvét nem fordul önsajnálatba, a szertartás merev ünnepélyességébe. Azt a közvetlen hangot üti meg, ahogy a régóta készülődő, s végre befejezett sirató, a Sörény és koponya is szól. A hétköznapi beszédnek azzal a közvetlenségével és természetességével, hogy egynémely helyen szinte szó szerint egyezik a Faragó Laura készítette beszélgetésnek (Szítani a tüzet, Kortárs, 2001. I. 12.) az árván maradt csikó sorsára vonatkozó fejtegetéseivel. Poéma két részben két epilógussal, többszöri nekirugaszkodással – ez az alcím sejteti valahogy azt a küzdelmet, ami a vers világra jöttét kísérte. Az egykor kötetcímadó Sörény és koponya teljes változatának vén Vejnemöjnenje, öreg sámánja úgy réved vissza gyermekkori veszteségére, kedves állatai elvesztésére, hogy szűnni nem tudó hiányérzetét a világ nagy becstelenségeinek, legnagyobb embertelenségeinek számontartásába, a hallgató és a szemét eltakaró Istennel való perlekedésbe fordítja át. Perlekedik ugyan az Úrral, ám mégis tőle kér örök üdvösséget, az emberek helyett a növényeknek és az állatoknak – nem állítva és még csak nem is sejtetve azt, amit Székely János a Cantata profanát elemezve mint egyik lehetséges értelmezést adott elő, hogy – jobb lett volna állatnak maradni; s hogy természetes a visszavágyódás valamely ember előtti, tudat előtti és főleg társadalom előtti bűntelen világba, szabad állati létbe. Ez a bölcseleti háttér nem tűnik fel az üdvösségkérés mögött; a többszöri nekirugaszkodásról talán ez a hiány árulkodik a legjobban.

A bölcselet a kötet egészéből olvasható ki. Abból például, ahogy a felemásságot értelmezi. Az őszi versek, őszi énekek például nem mind ősziek, nem a pálya kései szakaszából valóak, hanem nagyon is koraik. Van közöttük – mint a Megsárgult irkalapok I–II. mutatják – még a szülőfaluban, Nagygalambfalván jegyzett, 1956 nyarán és őszén keltezett is. Időváltozást jósló helyzet- és életkép, aztán egy október 25-ére dátumozott Naplótöredék, végén az “Ó isten, isten, hogyha vagy, / segítsd meg véreinket” fohászával. Van továbbá még ezeknél is korábbi, éppen ötvenesztendős szerzemény is, nem is egy: a megsárgult irkalapok pajzán táncszókat őriztek meg, “szemérmetlen sopánkodás”-sal sikamlós helyzeteket villantanak fel, az érzéki örömök szerzésének és nyújtásának pajkosságától, csintalanságától élénkek. Kifészkelt szalmaágyat, úszni kezdő nagy kazlakat tárgyiasítanak, örömükben rikoltozó baglyok hangját hallatják – csupa elevenség, csupa mámor a világ. Ebből a frissességből telítődnek a Tavaszleső ciklus megint csak nem éppen búsongó, kesernyés hangulatú költeményei, tiszta, áttetsző metaforáikkal, megszemélyesítéseikkel. És egy szász népmese átiratával, amely annak a hajléktalan, megbántott, bősz halacskának a példázata, aki ereje végső megfeszítésével, mint egy öngyilkos merénylő, bekapja a körülötte, fölüle minden csepp vizet mohón kiivó bivalyt. Az igazságszolgáltatásnak ez a mesei derűje, az igazságtevésnek ez a játékos fölénye, életnek és létezésnek ez a fölülről szemlélése kapcsolja össze a korai és a kései, a Kolozsvárott vagy éppen a stuttgarti öreg nyírfák közelében írott költeményeket. A kör szűkül, a figyelő, ítélő tekintet azonban változatlan: nyilván ezért kerülhetett a könyv hátsó borítójára is a Felemás őszi ének, benne kiemelt helyen, a búcsúszóként ható legutolsó szakaszban ez a négy sor: “már csak magamat benned és / magamban téged óvlak / ameddig célja volna még / velünk a fönnvalónak”.

A földön időzni már nem nagyon akaró lélek önsajnálat nélkül mondja, hogy “körmömre égő / gyertyám már csak pillogat / gyerünk aludni”, de azt is, Lerágott körmökre írva, hogy “jó volna persze / szerettem volna persze / persze már késő”. A Felemás őszi versek ettől a megejtően természetes hangtól lesznek nemcsak derűsek, hanem bölcsek is.

Még az ismert időmotívum ábrázolását nyújtja a kötet első, Történetek kislánnyal című fejezete. A novellacsokor címe pontosan kifejezi a témát és a szerző nézőpontját. Ezekben a többnyire impresszionisztikus darabokban a szerző kislánykorának némiképp elmosódó, helyenként azonban elevenül éles emlékképei villannak föl, mégpedig az ötvenes évekből. Azok a bizonyos ötvenes évek Romániában, Erdélyben is a tilalmak és a félelmek kora volt. A hajdani kislány persze vajmi keveset tud a tilalmak okáról, annál inkább érzékeli környezetében a félelmet. Zavartan figyeli, miről nem szabad hangosan beszélni, nem érti, miért suttognak az asszonyok az “angyalokról”, amikor nincs is karácsony (Angyalcsinálás). Kíváncsisággal elegy tétovasággal figyeli a fölnőtteket, akik tiltott könyveket dugdosnak, és tilalmas dalokat emlegetnek (Útszéli bádogember). Ám a sors kikerülhetetlen, a végzet előbb-utóbb mindenkit utolér, hol természeti katasztrófa (Tőzegtűz), hol meg átnevelő kényszermunka formájában (A költő felesége és a segédagronómus elvtárs). És a végzet bekövetkezte talán megnyugvást is hoz hőseinek, hiszen a legrosszabb bizonyosság is jobb, mint a fátum állandó sejtése. Összetett, szimmetrikusan rétegezett, ámbár kicsit elmosódott és “alulnézeti” perspektívájú kép rajzolódik ki az ötvenes évek első felének székelyföldi világáról. Ott van ebben a képben a gyermekkor iránt érzett ösztönös nosztalgia, az idő múlásával megszépült kor, de ott van a máig vibráló, ható félelem, a rossz sejtelmek tartóssá vált borzongása, az élet első rossz tapasztalatainak keserű íze.

A kötet egészének címet adó Másik táj című ciklus hozza a Kozma-novellisztika újdonságát, az idő motívumának térrel való bővülését. E fejezet hosszabb-rövidebb kisprózáiban, karcolataiban több esetben nem is válik el élesen jelen és múlt, az idő rétegei egymásra vetülnek, egymást tükrözik; nem is lehet pontosan tudni, mi történt az ötvenes években, és mi történt Ceauşescu regnálása idején (A vörös város; Apróhirdetés). Aztán a távolabbi és a közelebbi múlt meg a jelen látomásos képekben, képsorokban egyszerre vetítődik az olvasó elé (Dérforrázta dáliák a változó tájban). A sejtelmes összhatású időkezelés, a jelen időben fölidézett félmúlt soha nem megy a szociográfiai hitelesség rovására, mert az ábrázolt jelenség bármely időrétegben modellértékű, ha tetszik, rendszertipikus. Kozma Mária végül is az időtlen szenvedést, a félelmekkel körbekerített, bajlátott ember sorsát képes fölmutatni legjobb írásaiban vagy tünékeny hátterű, elmosódott karaktereket bemutató karcolataiban.

A már említett új vonás, a térbeli távolság okozta lelki sérelmek ábrázolása az írónő munkásságában az erdélyi magyarság elvándorlásának témájaként jelenik meg. Az 1980-as évek óta a jól ismert dilemma előtt állnak a hősei: menni vagy maradni. Menni az anyaországba, és honvágytól meggyötörten megmaradni magyarként a remélt jövőnek, vagy maradni a szülőföldön, és perspektíva nélkül vegetálni, naponta szenvedni a méltatlan nyűgöktől. Otthontalanság és honvágy, maradás és tehetetlenség – itt is, ott is hiányérzetek sokasága fogalmazódik meg Kozma Mária hőseinek lelkében (Aranylövés, Az idegenszívű; Perka; A másik táj). A novellák szereplői hol kényszerből, hol meg a könnyebb boldogulás reményében hagyják el Erdélyt, Csíkországot, de pillanatnyi sikereik örömét rendre elnyomja a tartós otthontalanság, boldogtalanság. Ha az időrétegeket, látomásos képeket egymásra vetítő novellákról szólva azt mondtuk, hogy a sejtető atmoszféra nem teszi kétségessé az életanyag hitelességét, akkor itt, az erősen szociografikus jellegű, “hazát cserélő” tárgyú novellák esetében azt kell leszögezni, hogy a tapasztalati matéria, a valóságanyag nem nyomja el a lélekábrázolás őszinteségét és összetettségét, a széppróza nem válik riportszerűvé, szürke valóságirodalommá. Az marad, amire hivatott: a bárhogyan választók, de mindenképp vesztesek lelki tükre. És végül a “másik táj” nemcsak a múltat és a földrajzi messzeséget jelentheti, hanem az ember legbelső világát is, ahová másnak betekintése sem lehet (Otthonunk ésszerű rendje). Talán csak ez marad, ez a szuverén, mindenfelől lezárható világ, amely valami őssejtként megőrizheti magát a múló idő és a más táj változékonyságában. A legbelül őrzött lelki tartalom odahaza Csíkban, idehaza Budapesten is, a hűségesek és a kallódók lelkében is, még a Nyugatról nosztalgiázni hazajárók lelkében is állandó marad.

Az említett köztesség sajátos irállyal jelenik meg az új kötetben. Az írónő érdekesen vonzó és hatásos szimmetriát – oda-vissza ható impulzusokat – alakít ki a realista környezetrajz és a mélyre néző, a belső világ labirintusába tekintő lélekábrázolás között. Csaknem egyforma szerep jut a kisprózákban az eleven múlt pontos rajzának meg a sejtető, többjelentéses képeknek, már-már metaforát képező emlékeknek, impresszióknak. Kozma Mária harmóniába hozza a szociográfiai valóságanyag hiteles bemutatását az emberi tudat és lélek komplikált működésének rajzával, miközben egyformán őrizkedik a verista stílustól vagy a körülményeskedő lélekboncolástól. A novellák valamiképp emlékeztetnek a tükörszerű ábrázolásra, abban az értelemben mindenképp, hogy a tapasztalati anyag és annak lelki vetülete egyforma hangsúlyt kap. Ezért a realista elbeszélés mintha a költészethez, a lírai vallomáshoz közeledne e kötet darabjaiban, de úgy, hogy az epika eredendő lendülete, a cselekményformálás dinamikája tér és idő kettős dimenziójában érintetlen marad.

Adósságtörlesztés. Ez a címe annak az öt és félszáz oldalas tanulmánykötetnek, amit Cs. Varga István tett le szellemi asztalunkra. Gondolkozhatnánk arról, hogy miben adósunk a szerző, s hogy ezúttal mennyiben törlesztette ezt az adósságot.

Jóleső érzésekkel csukjuk be a könyvet; a szándék sikeresnek mondható, az alkotó akár pihenhetne is. Ám ahogy ismerem, pihenésről, megállásról nem lehet szó az ő esetében. Szenvedélye, kutatókedve, lendülete, elszántsága, hite minden bizonnyal sok örömet hoz még annak, aki fogékony erre a hangra. Aki még fontosnak tartja, hogy a rendszerező igény, a tiszta gondolat, az erkölcs és a szeretet utat törjön magának akkor is, ha tudományról, szakmáról, mesterségről beszélünk. Hiszen ebben rejlik Cs. Varga eddigi munkásságának egyik lényeges mozzanata.

Ha végigtekintjük tanári és irodalomtörténészi pályáját, s elolvassuk új, minden eddiginél terjedelmesebb (mert gyűjteményes) kötetét, akkor megbízható képet kaphatunk róla, s ami még ennél is sokkal fontosabb, azokról a szellemi területekről, amelyeket oly nagy kedvvel barangol be. Hiszen az a tény, hogy a győri Bencés Gimnáziumban érettségizett, aztán a debreceni egyetemen szerzett magyar–orosz szakos tanári diplomát, gimnáziumban éppúgy tanított, mint egyetemen és főiskolán, s az, hogy szinte minden elérhető tudományos fokozatot megszerzett, nos, ezek a tények sok mindent jeleznek. Jelzik, hogy kedves kutatási területe az ars sacra, a szent művészet, s hasonlóképpen Jeszenyin, a nagy orosz költő világa. S persze mindenekelőtt Németh László egész életműve. E sorok írója elsősorban ezt az oldalát ismerte meg jó két évtizeddel ezelőtt. Cs. Varga István akkor már megbecsült tagja volt annak a családnak, amely arra szövetkezett, hogy Németh László életművét mindenki közelébe hozza. S éppen a Németh-életművel kapcsolatban is megfigyelhetjük Cs. Varga érdeklődésének összetettségét, például abban, ahogy Tolsztoj és Dosztojevszkij, valamint a hit hatásait vizsgálta a nagy szellemi organizátor regényeiben, esszéiben.

Ezt látjuk rendkívül meggyőzőnek az Adósságtörlesztés írásaiban is, oly sok megelőző mű, például a Jeszenyin világa, az Utak és távlatok, a Tanújelek vagy éppen a Szent művészet két kötetének folytatásaként. Úgy is mondhatnánk, hogy ezúttal az azokból kimaradt vagy az azokat továbbépítő, továbbgondoló írások kerültek elénk ebben a könyvben. A műfaj változatos: a hagyományos irodalomtörténet mellett találunk itt visszaemlékezést, vallomást, személyes hangú memoárt. Mindegyik azt a célt szolgálja, hogy minél kevesebb legyen irodalmunkban és szellemi életünkben a fehér folt, s hogy olyan személyiségekre irányítsa a figyelmet, akik méltatlanul kerültek a perifériára, s akik igazán megérdemlik, hogy szó essék róluk.

Közéjük tartozik többek között Hartyányi István vagy dr. Kovács Zoltán, akik alapvető érdemeket szereztek a Németh László-életmű jobb megismertetésében, mégis alig hallani róluk. Többet tudunk természetesen Czine Mihályról, Kocsis Rózsáról vagy Grezsa Ferencről, akiket ugyancsak lényeges írásokban méltat Cs. Varga István. Nem véletlenül, hiszen ők voltak azok, többek között Béládi Miklóssal, Király Istvánnal, Vekerdi Lászlóval együtt, akik a szerző nemzedékének színre lépése előtt megalapozták a Németh-kutatást, s akik Cs. Vargára és nemzedéktársaira is oly nagy hatást gyakoroltak. A Németh László eklézsiájában cím is az adósságtörlesztés része, s méltán illeti az első hely ebben a tekintetben Czine Mihályt. Mint másokkal, így vele kapcsolatban is olvashatunk a személyes találkozások varázsáról, a tudósi és az emberi nagyságról, s ily módon egyfajta portrét is kapunk a szerzőtől. “Igehirdető irodalomtudós, igazi járőrember volt. […] Áldozatos küldetése és példája iránt nem lehetünk közömbösek. A szeretet és a hála kertjéből szólok, amikor a testben is nagy, de lélekben hatalmas ember emléke előtt fejet hajtok” – írja a befejezésben. E szavakból jól láthatjuk Cs. Varga esszényelvének, szépírói képességeket is fölmutató tehetségének elemeit. Azon irodalomtörténészeink egyike ő, akik nem hódoltak be a modernkedő áramlatoknak, s miközben tudománnyal foglalkoznak, az anyanyelv és az irodalmi nyelv ápolását is feladatuknak tekintik. A megidézett elődök és kortársak ehhez is erőt adhatnak.

A kötet anyaga rendkívül összetett, s szerzőnknek van ereje ahhoz is, hogy szűkebb értelemben vett kollégáiról, az irodalomtörténészekről szóljon. Ha tanulmánykötetet elemez Cs. Varga István, nem mulasztja el, hogy a kollégája által méltatott költőről vagy íróról mondjon érvényeset. Szeretetközpontú írásokat olvashatunk mindenütt, de mindez nem zárja ki, hogy ha úgy érzi, keményen vitázik is. Így van ez a bencésekkel folytatott polémiában, mégpedig azért mert megbírálta Lengyel László és Várszegi Asztrik dialógusát. A szuverenitás igényének példája a könyv eme részlete. Cs. Varga nem tündököl a tévedhetetlenség fényében, ám vitapartnereitől is elvárja, hogy azok se higgyék magukat tévedhetetlennek.

Izgalmas szellemi csemege ez a könyv, bizonyára sokakat újabb vitákra is buzdít. Az azonban mindenképpen egyértelmű, hogy napjaink példaértékű esszéírói, irodalomtörténészi teljesítményét ismerheti meg közelebbről az olvasó.

Miközben Varga Imre Utcalakók című hajléktalanszociográfiáját olvasom, mondja a rádió a hírekben, hogy az internet-világhálón látható egy Csövesharc című amerikai film, amelyben hajléktalanok ütik-gyilkolják egymást életre-halálra. A hírszerkesztő, nyilván, hogy fokozza a hatást, részleteket is elárul a videóra vett bunyóról. Eszerint az egyik csöves fejét kollégái egy vasajtóba verik szisztematikusan, mindaddig, amíg véres, deformálódott arcú társuk el nem veszti az eszméletét. A másiknak egy rozsdás harapófogóval húzzák ki a fogait, míg a harmadik szerencsétlennek meggyújtják benzinnel lelocsolt haját. Az utcai szabadkézi harcot kutyaviadallal ötvöző gladiátorjátékért a csövesek pénzt kaptak a filmesektől. A bemondónő, mintha csak kedvet akarna csinálni a dologhoz, befejezésül még hozzáteszi, hogy eleddig háromszázezren töltötték le a “megdöbbentő dokumentumfilmet” a netről. Bravó, mondom magamban, aztán eszembe jut, hogy nekünk megint sikerült megelőzni a Nyugatot, akarom mondani, Amerikát. Két éve valamelyik tévé valamelyik meghökkentésre-megbotránkoztatásra fókuszáló magazinjában mutattak részleteket egy kézi videokamerával rögzített moziból, amelyen ugyancsak hajléktalanokat ütöttek, rugdostak, gyújtottak föl. Egy apró eltérés azért akadt a két valóságshow között. A magyar hard-dokumentumfilmen ugyanis nem csöveseket engedtek egymásnak. Azon, ha jól emlékszem, rendőr-tisztiiskolások fogtak hozzá (“Vesszen a férgese!”) a rendcsináláshoz. Gondolom, a nem mindennapi élményt másokkal, társaikkal is szerették volna – mondjuk sörözés közben – megosztani, esetleg iskolatársaiknak házi oktatófilmként vetíteni, ezért az egészséges, jól táplált, rendpárti leendő rendőrtisztek akciójukat mindannyiszor dokumentálták is (vesztükre), ezáltal megspórolva nyomozó kollégáiknak a bűncselekmény bizonyításának munkáját. Ezekből a fiúkból, akiket azóta nyilván már bíróság elé állítottak, talán el is ítéltek, valószínűleg nem lesz rendőrtiszt, mindazonáltal a valóságszakmában szinte – korlátoltságukkal egyenes arányban – korlátlanok a lehetőségeik. Meglehet, hamarosan ők lesznek a producerei (operatőrei, rendezői, keretlegényei) a legújabb Big Brothernek, ahol a profitra hajtó média-perverzió által kielégíthetetlennek hazudott nézői kíváncsiság, mondjuk, a hajléktalanok zárt világába leshet be estéről estére. (“Kapcsoljuk a Máltai Szeretetszolgálat vonatszállását villanyoltás előtt fél órával a Vasút utcából”, “Nézzen be velünk egy ingyenebédre a Dankó utcai menhelyre!” “Kíváncsi rá, hogyan szeretkezik Mr. Csőlakó és barátnője a Szabadsághegyen, télvíz idején, a szabad ég alatt egy fóliával letakart ágyon?” “Ma éjjel hajléktalanvadászatot közvetítünk a budapesti aluljárókból.”) És nem egyedülálló esetről van szó: tavaly télen egy részeg rendőrtiszt-helyettes és a metró biztonsági emberei rugdostak össze egy a föld alatt menedéket kereső otthontalant, nem sokkal később Székesfehérváron tizenéves kölykök gyújtottak föl egy romos épületben magát meghúzó csövest, aki halálra égett. Hogy miért? Brahiból. Meg aztán a hajléktalan a legideálisabb áldozat: általában védekezésképtelen, s attól sem kell tartani, hogy a segítségére sietne bárki. Eleddig több mint kéttucatnyi magyar állampolgárt gyilkoltak meg magyar állampolgárok csak azért, mert azok mások, tőlük eltérőek, esetünkben kiszolgáltatott utcalakók voltak. Ha ez így megy tovább, hamarosan szabadidős programmá válhat Hajnóczy Péter nyomasztó látomása, amit húsz évvel ezelőtt Jézus menyasszonya című kisregényében jövendölt: kilövési engedélyt adnak majd ki a hatóságok a hajléktalanokra.

A mélyvalóság megközelítésének hiteles dokumentumaira – amivel más megszállottakkal együtt Varga Imre is próbálkozik – nem igazán vevő ma – tisztelet a kivételnek! – a Havas Henrik bestseller-“szociográfiáin” a Mónika- és Claudia-show-kon (alul)iskolázott (tegyük hozzá a média mai gurui által mélyen lenézett és megvetett) olvasó, néző. “Fecseg a felszín, hallgat a mély”: a valóság módszeres, irányított elhazudásának tanúi vagyunk a tömegmédiában; a fogyasztásra apportírozott XXI. századi proletárok abban a hiszemben élnek, hogy láncaikat már elvesztették, holott csak most került igazán orrukba a karika. Permanensen folyik agyu(n)k átmosása: manipulálnak bennünket, tehát vagyunk. Ma semmi sem az, aminek látszik. A XXI. századi tömegember önmaga torz kreatúrája, egy a saját beteges képzelete által teremtett fikció. Akit napról napra televízióhoz szögeznek a szappanoperák, a valóságshow-k, a maguk képernyőgyalázó csepűrágóival, a KISZ-titkárokból lett politológusok és más véleménymondók, s előbb-utóbb maga is a virtuális, talmi valóság (amiről természetesen azt hiszi, hogy az az igazi) részének képzeli magát. Miért érdekelné őt ezek után, hogy mi folyik a tévéstúdiók kreálta világon túl. 2002-ben már nem a Nagy Testvér figyel minket, immár mi lessük megbűvölten az
ő kívánságait. Ülünk bambán a tévé előtt, bebarangoljuk csillogó-villogó bevásárlóközpontokat (a magyar posztproletárok elsősorban szemükkel shoppingolnak), és boldogok vagyunk, hasonlóképpen József Attila másfél mázsás, szőke sertéséhez. Itt a létünk a tét (ha még egyáltalán visszafordítható ez az öngerjesztő folyamat, a művalóság térnyerése valódi életünkön).

Megszoktuk a hajléktalanokat az aluljárók zugaiban a kihajtogatott papírdobozokon, a várótermek, parkok padjain. Ahogy türelmes megadással várnak bebocsátásra jellegzetes műanyag szatyraikkal az ingyenkonyhák bejáratai előtt. Ugyanúgy hozzátartoznak a városképhez, mint választások előtt a politikusok plakátjai, a pesti járdán a kutyaszar. Túlságosan is megszoktuk őket. Igazából nincsenek velük kapcsolatban érzelmeink. Szemünk már közömbösen átsiklik rajtuk, ha orrunk olykor még, kivált tömegközlekedési eszközökön, csúcsforgalomban és testközelben, tiltakozik is. Átfutjuk a róluk, kivált karácsonytájt írt szívhez szóló riportokat, de már nem érzünk bűntudatot. Miért is éreznénk, amikor harsogja a rádió és a tévé, hogy a Blahán és a Petőfi Csarnoknál naponta háromszor osztanak nekik ingyenkaját a szeretet ünnepnapjain. Érezzen bűntudatot az, aki nem tud nekik munkát, lakást adni, s a rólunk lenyúzott adóból emberhez méltó egzisztenciális helyzetbe hozni őket. Érezzen bűntudatot a Magyar Köztársaság mindenkori kormánya. És érezzenek bűntudatot saját sorsuk ilyetén alakulása miatt ők maguk is. Varga Imre beszélgetései arról tanúskodnak, az utcalakók mindegyike elvégzi a belső számvetést, és többségük magában keresi a végső bukás okait. Gyakorta túlzottan önostorozó módon is. Azt gondolnánk, ahány ember, annyi történet. Ám egymás után olvasva ezeket a szóban fölmondott életrajzokat, meglepően sok hasonlóságot találunk a szomorú életmesékben. A lecsúszás stációit könnyű tipizálni: a válás, az állami gondozásból és/vagy börtönből szabadulás után elvész a munkahely (a munkásszállásokat már rendszerváltás hajnalán felszámolták), a lakás, aztán marad az utca, jobb esetben a menhely, no meg, ha van hozzá egészség és ambíció, az alkalmi munka a Moszkva téren, a guberált holmik értékesítése az aluljárókban, a fővárosi ócskapiacokon, az üvegezés stb. Közhely: a hajléktalanok 90 százaléka a családi fészekből a válás után kiebrudalt, alkoholizmussal megvert férfi. Emlékszem a kilencvenes évek legelején Csepelen még álltak a gyárak, de a munkásszállókat már megszüntették. A munkásszállókról kidobott munkavállalók, akiknek nem tellett albérletre, hetekig a stadion melletti éjszakai diszkóból jártak dolgozni.

A csőlakók, a hajléktalanok nem kelnek fel a regnáló rezsimek ellen, nem csinálnak forradalmat. A permanens kiszolgáltatottság, a sorozatos megaláztatások, a testüket és lelküket az utcalét során megtámadó betegségek elsorvasztották bennük a lázadás szellemét. A társadalmi lenullázottak, a demokrácia selejtjei nem állnak bosszút (hacsak nem tekintjük annak azt a futó kellemetlenséget, amit látványuk a többieknek okoz). Jól tudják ezt a politikai pártok, ezért nem is számolnak velük. Az utcalakó megbízhatatlan vagy inkább semmilyen választó. Más kisebbségektől eltérően képtelenek az önképviseletre, önvédelemre, nem tüntetnek a Parlament előtt, nem vándorolnak ki Strassbourgba, így aztán a nagypolitikának nincs dolga velük. (Bár a rendszerváltás hajnalán akadt ilyen próbálkozás, még pártot is szerveztek politikai kalandorok belőlük. Aztán miután ezek az “irgalmas szamaritánusok” a médiában kiélvezték a mások nyomorúságán nyert népszerűséget, gyorsan magukra is hagyták a csövesnépet.) Mintha nem is léteznének. A hajléktalanok az össznépi cinizmus áldozatai. Pedig ott vannak, azt ne mondjam, ott demonstrálnak, “éhségsztrájkolnak” napról napra a szemünk előtt, az utcákon, aluljárókban, parkokban, ám makacs, konzekvens kitartásukkal éppen az ellenkező hatást érik el, mint a figyelmet magukra felhívni akaró profi csoportosulások. Van a politikusok haszonelvű önkénye alapján két táborra osztott, jobboldali és baloldali haza, és vannak ők, a közepes városnyi, több tízezernyi sehova sem tartozó, törvényen kívüli pária, akiknek létszáma alighanem meghaladja a honi pártok tagdíjfizető “tömegeit”. A harmadik Magyarország, amely nem kell senkinek.

Hozzászoktunk ahhoz is, ha arról olvasunk, hallunk, hogy bántalmazták őket, de felháborodásunkra már jószerivel csak akkor tarthatnak számot, ha a velük szembeni brutális erőszak halált eredményez. Merthogy az ember, még ha elméleti szamaritánus is, mindenekelőtt önző, rosszabb esetben cinikus túlélő. Ha tél, akkor évente országosan közel száz halálba fagyott csöves. Tavaly csak Budapesten hetvenen fagytak meg az utcán. És a szokásos vita: miért nem nyitják meg nekik mínusz 15 fokban a metró aluljáróit. Ott elférne mind az 10–20–30–40 ezer (senki sem tudja pontosan, mennyien is vannak) fővárosi hajléktalan. Aztán persze nem nyitnak ki se vasúti pályaudvart, se plaza bevásárlócsarnokokat, se metrót. Még csak a kis földalattit sem. Természetesen a templomokba sem kaphatnak azíliumot, ami a középkorban még a gyilkosoknak is kijárt. Hogyisne… Még összepiszkítanák a padokat, ellopnák a kegytárgyakat, no meg persze mit szólnának tömeges jelenlétükhöz a keresztényi könyörületet legfeljebb távolról gyakorló hívek. Gyűjtünk nekik pénzt, ruhát, élelmet, de lehetőleg ne kelljen érintkezni velük.

Nem fagynának meg, nem vernék agyon őket, ha szíveskednének a téli zimankóban befáradni a hajléktalanszállásokra, ha nem innák magukat eszméletlenre stb stb… – szajkózza kórusban a szociális “szakma” hivatalnokrésze és a közvélemény rendpárti fele karöltve. Csakhogy – és ezt Varga Imre magukról valló utcalakói egyöntetűen állítják – a hajléktalanok többsége ki nem állhatja, s ha teheti, messziről elkerüli a fapados vagy éppen lemosható műbőrrel borított szivacsmatracágyas tömegszállásokat, ahol, akár csak a börtönben (ahogy az átkosban főleg gyermektartásdíj-elmulasztása és közveszélyes munkakerülés miatt lesittelt megszólalók azt a szociográfusnak mesélik), a legnagyobb büntetés mindig a másik ember. Ahol egy pillanatra sem lehetsz egyedül, ahova nem mehetsz be ittasan, amit reggel 8-ig el kell hagyni, ahol szabály szabály hátán. Aminél még az Isten szabad ege alatt is otthonosabb. Jól tudják ők, hogy csoportban erősebbek, jobban meg tudnák magukat védeni, mégis jobban szeretnek egyedül. Ki érti ezt? Vagy azt, hogy az alkohol szükségképpeni üzemanyaga ennek az ember alatti életformának. Ivás nélkül az utcán nem lehet kibírni – mondja Varga egyik antihőse. Az utcalét mókuskereke, a “22-es csapdája”: azért isznak, hogy éljenek, hogy ne fagyjanak meg, és azért fagynak meg, mert ittak, elaludtak és kihűltek. Mintha csak róluk írta volna Appolinaire: “És akár az életed, iszod az átkozott szeszet te, / akár a pálinkát, iszod az életed te.”

Megszoktuk a csövesvilágot a balkáni Magyarországon. Megszoktuk a megszokhatatlant, elfogadtuk az elfogadhatatlant, ugyanakkor egy kicsit idegesítő, hogy lépten-nyomon belezavarnak Európába masírozó prolipolgári jólétünkbe. A magunkról-magunknak hazudott önképbe. Olykor percekre képesek elrontani a fogyasztásba vetett transzcendentális hit örömét. Ha nem is mondjuk ki, mert az snassz (média-argóban: politikailag nem korrekt), unjuk őket. Pontosabban a helyzetet, amit szemünk előtti vegetálásuk okoz, s legfőbbképpen ennek a csöves-, utcalakó-, hajléktalanhelyzetnek a permanensen elnapolt bürokratikus megoldását (megoldatlanságát). Gagyi ország ugyanúgy nem tud megbirkózni hajléktalanjaival, ahogy az aluljárókat, metrólejárókat eltorlaszoló zugárusaival, utcasarokra kitett importált bérkoldusaival, a Rákóczi téri kocsisorról elüldözött, ugyanakkor legalizált kurváival, akikkel szemben a önkormányzati hatalom évek óta törvényt sért, mivel nem jelöl ki nekik szakmájuk gyakorlásához helyet. Nem jut pénz, erő és akarat a resztlire, marad a magyar dzsumbuj. Az egészségre ártalmas szeméttelepek felszámolása, fontos EU-szempont, tagfelvételünk múlhat rajta, ugyanakkor a fogyasztói kapitalizmus “emberhulladéka” (bocsánatot kérek a drasztikus kifejezésért azoktól, akik önhibájukon kívül kénytelenek embertelen körülmények között élni, de az álságos eufémizmusok, ahogy általában róluk szólunk – a nyelv csele –, csak a saját lelkiismeretünk megnyugtatását szolgálják), úgy látszik, még az EU urait is hidegen hagyja.

Legyünk őszinték, a hajléktalanok, csövesek, utcalakók – mint téma is kiment a divatból. Nem nagyon érdekel, hat meg érzelmileg már senkit. Legfeljebb azokat, akik belőle/belőlük (értük?) élnek. A szociálismunkás-szakmát, a bulvármédiát, az egyházak szamaritánus emberhalászait. Hajléktalanszociográfiát nem könnyű írni, merthogy már szinte mindent megírtak róluk. Meg aztán a szociográfus (ha egy kicsit is tisztességes) időnként röstelkedik, elege lesz saját kihallgató-kukkoló szerepéből. Tapasztalatból mondom: akár besurranóként épül be ideig-óráig az utcalakó-közegbe, akár – mint ahogy azt Varga Imre tette – kilétét felfedve, olykor néhány pohár borral megoldva riportalanyai nyelvét; a valóságkutató zavarban van, afféle hiénának érzi magát, aki, ha segítő szándékot is mutat, a hajléktalan nyomorúságán élősködik. Meglehet persze, hogy ez csak nekem jelentett problémát, mivel képtelen voltam/vagyok kizárólag munkám tárgyának tekinteni riportalanyaimat. Ugyanakkor lehetetlen nem csinálni, mert nem lehet eleget beszélni arról, ami ebben az országban velünk-ellenünk történik – még akkor is, ha a szociográfus (riporter) tudja, falra hányt borsó az egész.

Varga Imre szociográfiája módszerét tekintve a legkézenfekvőbb, klasszikus interjúzást választotta. Az életpálya paneljeire (család, környezet, házasság, ital, munka, hajléktalanviszonyok… stb.) vonatkozó sablonkérdéseken túljutva olykor igazi ontológiai gyöngyszemeket is képes a felszínre hozni ez a nem túl eredeti kérdés–felelet-játék: “Volt elég öröm az életedben?” – szólt a kérdés. “Tudja a halál” – érkezett rá a lakonikusan bölcs válasz. (Hegyi manó). A könyv két szerintem legjobb írása (Csövesregény, Csillagházaim) belső monológ, vagyis olyan interjúk, amelyekből utólag kimaradtak a kérdések, ezáltal a szövegek dinamikusabbá, olvasmányosabbá váltak. Érdekes módon ezek a nyilvánvalóan stilizált monológok természetesebbnek, hitelesebbnek hatnak, mint a szimpla interjúk, amelyekben a szerző nem képes (nem akar?) a háttérben maradni. Kérdései nem valódi kérdések, sokkal inkább jó szándékú, ám óhatatlanul didaktikus kinyilatkoztatások, moralizáló, olykor zavaros filozofálgatások a létezésszakmáról. Íme egy jellegzetes Varga-“kérdés”: “Az életed, a sorsod rendjét keressük a tények meg a valóság felől is. Ha világosságra jutunk, a káprázatból valóság lesz. De ehhez meg kell tapasztalnunk hogyan zárnak el a valóságtól a betűk, a képzelet, módszerek, vallási, politikai, lélektani rendszerek, még a gondolataink is. A valóság túl van véleményeken, rítusokon. Bár lehet, hogy számodra ez másképp van. Az életed mennyire kábulat, rémálom, feszültség, félelem, bizonytalanság? Mennyire világos, mennyire öröm és tudatos?” Nem lehetett könnyű egy ilyen kérdést elsőre megérteni (nekem nem sikerült), hát még válaszolni rá. A megkérdezett meg sem próbálkozik vele, ő is mondja a magáét. A példaként felhozott interjú (Megszabadított az oroszlán torkából) végén az író arról panaszkodik, hogy riportalanya utólag belejavított a kész szövegbe. Élek a gyanúperrel, a szociográfus sem éppen a fent idézett formában kérdezett. Pedig talán a nyers változat – szemben a könyvben közölt szerkesztett (esetenként dagályosan túlírt) anyaggal – közérthetőbb lett volna.

Nem éppen szerencsés, ha az író, a riporter a szövegben okosabbnak, bölcsebbnek mutatkozik, mint az, akinek az életét igyekszik bemutatni. Ez persze nem kizárólag a szerző hibája, ha hiba egyáltalán, és nem egy világlátás, szándékos magatartásmód következménye. A Válasz Könyvkiadó szerkesztőjének kellett volna ezt észrevennie, s felhívni a tanító-nevelő “érted haragszom, nem ellened” attitűd szöveggyengítő hatására a szociográfus figyelmét. Szembetűnő, ahogy interjúalanyait a vallás, az istenhit felé igyekszik terelni. Az pedig ebben a közegben egyenesen komikusnak hat, ahogyan a dohányzás (és egyéb káros szenvedélyek) ártalmasságáról győzködi szereplőit: “– Látom, te is dohányzol? – Én is. – Mennyit szívsz naponta? – Egy dobozzal. – A szabadság komoly dolog, se az ivással, se a cigivel, se a kábítószerrel nem kapjuk meg. Így csak káprázat!…” (Hajléktalanok egymásért). És álljon itt még egy kirívó példa az élőbeszéd “irodalmiasítására”. A szerző odafordul a jón-rosszon régen túl levő csöves interjúalanyhoz, és egy addiktológust megszégyenítő hévvel “spontán” egészségre nevel: “A szenvedélybeteg talán az igazi énjét szeretné megtalálni. A létezésmódjával elégedetlen, szebbet akar, többre vágyik, valóságosabb életre, esetleg egy magasabb tudati szintre törekszik. Amíg a keresés állapotában vagyunk, a beteljesülés megszállottjaként nem láthatjuk meg, hogy mindaz, amit olyan kétségbeesetten keresünk, már jelen van. Az elkábult ember nem érzékeli feladatát, könnyű és szabad, míg ki nem józanodik. Tudjuk, csömör és undor az ára a korábbi mámornak. Mihelyt azonban megtaláljuk valódi önmagunkat, nincs szükség keresésre. Elfogadjuk, ami van, mert az életünk mélye öröm és valóság” (Megszabadított az oroszlán torkából). És így tovább… Érthetetlen, hogy egy szociográfus miért nem marad a “kaptafánál”, miért tolakszik közhely-filozófiai megállapításaival minduntalan riportalanyai elé. Nem beszélve arról, hogy ezek a nyilván utólag a szövegbe írt traktátusokkal a szerző önmaga ellen dolgozik: “befékezi” az amúgy impozáns tényanyagot. No meg hitelteleníti, hiszen még a valódi filoszok sem beszélgetnek egymás között olyan fennkölt módon okoskodva, mint egynémely interjúban a szerző partnerével.

Szó sincs persze arról, hogy Varga Imréből – akiről, sajnos, nem derül ki a könyvből az olvasó számára, hogy miként is került kapcsolatba ezzel a mélyvilággal, hogy csak mint író érdekli a téma, vagy közelebbi köze is van hozzá – hiányozna a szolidaritás, a megértés, mégis az olvasónak időnként olyan érzése támad, mintha kicsit felülről kezelné azokat, akik bizalmukba fogadták, akik a nevüket adták saját kudarctörténetükhöz. Sokszor mintha a tényfeltárásnál fontosabb lenne számára az öncélú és korántsem magas röptű bölcselkedés. Olyasmit éreztem ki ezekből a beszélgetésekből, mintha a hajléktalan nyilatkozók valamiféle függőségi viszonyban lennének a szerzővel. Ha Varga Imre “civilben” szociális munkás vagy önkéntes segítő, esetleg a Fedél Nélkül című hajléktalanlap szerkesztője (a megszólaltatottak közül többen ennek a lapnak a munkatársai, mozgóárusai), akkor egyértelmű a képlet. Hogy így van-e, erre nem derül fény. Jómagam akkor éltem át ugyanezt, amikor gyámügyesként, börtönnevelőként, majd nevelőtanárként faggattam szociográfia ürügyén delikvenseimet. Valahogy hamis lett a hang, hiába igyekeztem életszerűvé tenni utóbb a szöveget. Az sem teljesen világos, miért kell az utcalakóknak – akik nemegyszer csak hosszas győzködés hatására álltak kötélnek, s akik korántsem büszkék arra, ahova jutottak – a nevükön szerepelniük, kivált azoknak, akik pedig éppen szabadulni igyekeznek a nyomasztó múlttól. “…nem igazán szeretném, ha a gyerekem vagy az unokám úgy istenigazából tudjon ezekről a dolgokról” – mondja a Lapárus a kocsisoron című írás gyermeket váró hősnője, akinek a cím alatt zárójelben olvasható a neve. Meglehet, szociográfiája hitelességét szerette volna a szerző ezáltal szavatolni. Jót tett volna a könyvnek, ha a fölöslegesen túlbonyolított kérdéseket és írói véleményeket kigyomlálta volna a szerkesztő, s a gyakorta önismétlésbe bocsátkozó interjúkat sem ártott volna tömöríteni.