Gyökér és bóbita

Haraszti Mária: Pimpimpáré

 

Úgy tűnik, előbb-utóbb a legtöbb határon túli magyar írónemzedéket arra kényszeríti az élet, hogy szembenézzen a kisebbségi sors égető kérdéseivel, a magyarság jövőjének sokszor szorongató, kevesebbszer illuzórikus perspektíváival. Így volt ez a Psalmus Hungaricust megalkotó Dsida Jenővel, a vajdasági avantgárd nem egy alkotójával, és így van a mai felvidéki magyar írógenerációkkal is; a most középnemzedékké válók munkásságát nézve is ezt látjuk. Ebbe a meg-megújuló, írói ízlésvilágtól, stílustól csaknem független fölismeréssorba tartozik Haraszti Mária kisregénye is, a Pimpimpáré. A vallomások, emlékezések, reflexiók mozaikjából fölépített kötettel szerzője vállalt célt szolgál: a múltnak emléket állítani, az emlékeket tanulsággá tenni, átörökítve a jelenbe és talán – ha lesz – a jövőbe. Mint írja: alig néhány évtizede ért véget az a korszak, amelyben falusi nemzedékek sokasága a köznapokban ugyanazt az élménykört élte át, mint apái, nagyszülei generációja. A nagy kataklizmákat – háborúkat, természeti csapásokat – leszámítva a falu világa és mentalitása évszázadokon át mozdulatlan volt, illetve a lassú, óvatos változások semmiképp sem kavarták föl emberöltők hagyományoktól szabályozott mederben csörgedező életét. Az utóbbi néhány évtized viszont fenekestül fölforgatta a hagyományos világot, akár a paraszti, akár a polgári életmódot. Az ’50-es évek végén született Haraszti Mária nemzedéke talán az utolsó, amelyik még ízelítőt kapott a ma már csak emléknek látszó élet valóságából. Ő még legeltetett libát a patakparti réten, még hoszszú és borzongató meséket hallgatott az öregektől a téli estéken. Ám az ő kőrengetegben született fia már gördeszkázással múlatja az időt, és a televízió képernyője előtt borzong. Van tehát mit – tapasztalatot, élményt, életérzést, erkölcsi megfontolást – átörökíteni a mába. Olyan személyes és nemzedéki emlékeket, amelyeknek persze ebben a mai nyüzsgésben semmi hasznuk nincs, de értelmük talán van. És hogy mi? Erre ad választ Haraszti Mária a Pimpimpáré rapszodikusan föltörő vagy tudatosan előhívott, sokszor egymásra torlódó emlékképeivel.

A kötet hajdani és mába érő epizódjai legtöbbször valamilyen szembenállást, pólusosságot, dichotómiát érzékeltetnek. A falusi gyermekkor emléke és a nagyvárosi felnőtt jelenkori tapasztalata, a falusi és kisvárosi rokonság és a maga első, másodgenerációs értelmiségi pályája, a masszív szocializmus és a rendszerváltozás utáni évtized kora, a kisebbségi sors vállalása és a többség türelmetlensége, a hagyományokban való gyökerezettség és az újra való fogékonyság – mind-mind megjelennek a régi és újabb keletű epizódokban. És lehetetlen nem megfogalmazni a szemben álló tényezők, a sosem szimmetrikus térfelek és érvek súlyának mérlegét. “Aki magyar akar maradni kisebbségben, az nem is teljesen normális, meg kéne vizsgáltatni, nincsenek-e mazochista hajlamai.” De akkor ki a normális? Az az ismerőse, aki fiatalon melldöngető magyar volt, ma meg a gyermekei törik az anyanyelvüket?

A kisregény ellentétei nemcsak az emlékképek tartalmában, az epizódok motívumaiban mutatkoznak meg, hanem a mű önreflexiójában is, ahogyan az írónő fölidézi könyve születését. Ugyanis a katalóniai tengerparton írta egynémely fejezetét, csak röviddel a 2001. szeptember 11-ei Washingtoni és New York-i terrortámadás-sorozat előtt. A mondén tengerpart karneváli hangulata, a fűszeres illatú, forró mediterrán éjszakák atmoszférája kiáltó ellentétben áll akár a felvidéki faluvilággal, akár a pozsonyi szórványmagyarság mindennapjaival. A Földközi-tenger partján és részben Monte-Carlo nagyvilági miliőjében született meg ez a könyv, amely emléket állít a lassan az emlékekből is kikopó felvidéki magyar életnek. Az immár töredékessé váló élet maga is töredékes formában jelenik meg a kötet lapjain: impressziók, tudatosan fölidézett, már-már előcsiholt hangulatok, önkéntelenül föltoluló rövidebb-hosszabb emlékképek, emlékezetes epizódok, fölvillanó portrék sorakoznak vagy torlódnak a Pimpimpáréban. Haraszti Mária szülei, nagyszülei, dédszülei korát is megidézi a gyermekként hallottak, a családi legendárium alapján, aztán szembesíti azokat a maga ’60-as évekre eső gyermekkorának élményeivel és gyermeke mai, rendszerváltozás után eszmélkedő generációjának életérzésével, fölfogásával. Nehezen kitapintható a gondolatok, érzések fölidézésének rendje. Talán itt is a szembesítés módszere érvényesül, az egymásra felelés, az ellenpontozás szerkesztői elve, ahogyan a bogárzümmögéses falusi nyár idilljét elnyomja a mai nagyváros lármája, elborítja a szemét és a betonfalakon virító graffitik tömege, ahogyan a Pozsony közeli Kis-Kárpátok eleven zöldjének látványa csak messziről szép, mert közelről fölzaklató és veszélyes a város környéke a sok hajléktalantól és kábítószerestől. Azután arcok sokasága merül föl a múltból: ősök, rokonok, szülők a maguk egyedi mivoltában, mégis “egységesen” ódon alakban. Családtagok, osztálytársak, kollégák és pályatársak, barátok és barátnők, öregek és gyermekek, magyarok és szlovákok, áttelepítettek és nagy szerencsével helyben maradottak egy-egy életepizódja villan föl. És amilyen gyorsan összeáll egy emlékezetes élethelyzet vagy maradandó hangulat képe, olyan gyorsan foszlik múlttá. “Emlék, tudás, mások és a magunk életének ezernyi darabkája hull naponta idősírba. Jeltelenül.” Múlt és jelen folytonos szembesítéséből, a maga és mások sorsának újragondolt tapasztalataiból, vagyis a kisregény változatos, sokszínű életanyagából kibomlik a rendszerváltozás utáni Szlovákia magyarságának valamilyen kollektív életérzése, ellentmondásos jelene, bizonytalan vagy épp dacos, gátlásoktól terhelt, reménységektől fűtött gesztusainak sora. Hogy azután az újabb élmények és gondolatok kétségessé tegyék az előzőeket, “érvénytelenítsék” a korábbi tapasztalatokat.

A könyv végére nem is marad más, mint egy légies jelkép: a kisebbségi sorsot szimbolizáló gyomnövény, a pimpimpáré, amely pici gyökerével szívósan kapaszkodik a legroszszabb, legsivárabb talajba is, ám bóbitája oly könnyű, hogy szertefújja a legenyhébb szellő is. “Csak legyen mibe kapaszkodnod. Ha nem lesznek emlékeid tárgyakról, nyelvről, emberekről, elvisz a szél. Könnyű leszel, mint a pimpimpáré bóbitája. Elrepülsz. Tehetetlenül nézek utánad” – e sorokkal záródik a kisregény. És ez a jelkép a válasz. Ez adja a bevezetőben említett “értelmet”, a könyv megalkotásának célját.

Haraszti Mária ebben a jelképben mutatja föl a mai világban haszontalan tapasztalatait, amelyeknek nincs semmi praktikuma, csak belsőleg átélhető értelme. Ez pedig a megmaradás és a tartás vállalása. A maga sajátosan “rendezetlen” emlék- és élményvilágában ábrázolja a felvidéki magyar kisebbség XX. századi életérzését alapvetően meghatározó tapasztalatait, múlt és jelen mozaikképeit. Aprócska epizódokban, impresszionisztikus képekben, jelzésszerű gesztusokban és karakteres portrékban láttatja egy közép-európai kisebbség mai életesélyeit.

MEZEY LÁSZLÓ MIKLÓS

 

 

 

 

“…új fényekkel hangokkal kezdetet / játszunk”

Lődi Tamás: Vonulás lesz

Barátságos és “mégis-derűs” az a költői világ, amely Lődi Tamás Vonulás lesz című kötetéből kirajzolódik. Az egyetlen kép, amely a borítón található, ugyanezt az érzést erősíti fel. Egry József Kiderül című festményének részlete a versek érzelmi-hangulati illusztrációja, ugyanakkor a kötet legfontosabb motívumát is megelőlegezi: a természet és az ember örök viszonyának, együvé tartozásának és esetenkénti szembenállásának motívumát.

Bevezetésként a kötet “forgatókönyve”, a szimmetriát is rejtő, ugyanakkor ellenpontozó szerkesztettség érdemel szót. Az Utolsó ház című ciklustól a Hová omló tűzfal című ciklusig ívelnek a versek: az első rész képei (bontás-bomlás-építkezés) az utolsó rész képzeteiben (robbanás-rothadás-teremtés) ismétlődnek. A Zsúfolt állókép inkább a városi miliő verseit tartalmazza, a Barlangászként vagy hogyan című rész pedig a természet verseit. Ezek fogják közre a Ma kora estétől című ciklus tér-idő-kapcsolat tematikájára építő műveit. S mindezeket összefűzi, belengi, feloldja az önmagát mint világban létezőt érzékelő lírai alany “könnyű jelenléte” (Színsávok óriásvásznon).

Az Utolsó ház című ciklus élményanyagának a személyes múlt tűnik. A költő sok apró intim hangulatot érzékeltet egy falu életéből, motívumait a gyermekkori játékokból, a vidéki élet szokásaiból és rekvizitumaiból meríti. S bár az enyészet, a tárgyak pusztulása is jelen van ebben a világban, a folyamat nem jár együtt lemondással vagy szomorúsággal. A lírai alany ugyanis itt “munka-pap”, az erő, a derű, a bizakodás, sőt a felelősségvállalás megtestesítője: “munka-papok nevetünk” (Arany-alagút); “gerendát viszek vékony közfalon / másik végén szikkadó másom” (Roham vagy becsípődés); “hűséget fogadunk felnevelünk / pár generációt óvodától egyetemig”, “beszélünk / útjainkról boldog-boldogtalannak / nevessenek miket vittünk véghez” (És tovább).

Hagyományos olvasatunkkal azonban szegényítenénk Lődi Tamás költészetét. A cselekvővé vált természeti és tárgyi világ dinamikától duzzadó képei mögött felsejlik a költő másféle – filozófiai – indíttatása. Az ő világfelfogásában a környezet főszereplővé lép elő, versei az önteremtő természet, a physis gazdagon metaforizált megjelenítései (Tárgyak gyásza, Igen, Félálomban). A lét számára a jelölők kreatív, teremtő rendszerét jelenti éppúgy, mint Heidegger számára. S bár a költő nem az első részben foglalja versbe e gondolatot, idézzük itt – a tárgyalás sorrendiségét megbontva – az ő sorait: “Jelben-lét. Jel fizikai kitöltése / érzékszerveink sejtjeink új / működésével” (Torlódások lebontása). A személyes élettények és a természet képei így egyszerre ötvözik a konkrétumot és a filozofikumot.

A Zsúfolt állókép tematizáltságában gazdagabb ciklus: feltűnnek a főváros helyszínei, s a költő számára fontos kultúrtörténeti alakok, személyiségek. Az “urbanizált tucatlétezés” (Papp Endre) azonban most sem párosul nyomasztó vagy riasztó érzésekkel, akárcsak az előző részben a pusztulás ténye. A költő nem minősíti a városi hétköznapokat, csak átéli. Higgadtan vallja: “Nem érdemes arról beszélni, hogy mi a jó és mi a rossz, csak arról, hogy van.”

Ebben a ciklusban a korábbitól is határozottabban érzékelhető a leheletfinomság technikája, amelynek – túlzás nélkül állíthatjuk – bravúros művelője Lődi Tamás. Verseiben a tárgyi világ elveszti testességét, valóságosságát, elmosódnak a kontúrok, és a szitálás hangulatában, fények és árnyak lágy vibrálásában csupán felsejlik a szubjektum jelenléte. A hagyományosan akár impresszionistának is tekinthető technikát azonban bővíti valami varázsos egyénivel, új hanggal. A lebegést könnyű mozgások sorozatával egészíti ki: az emelkedés-esés hullámzásával és a lendület-lassulás harmonikamozgásával (Andrássy úti beszélgetés, Alkalom lélegzetvételre). A költő formaérzékenysége különösen a sorok tagolási lehetőségeinek kiaknázásában nyilvánult meg. Az enjambement szokatlanabb, nagyobb ívű, gyakran sorközépről induló áthajlásával kelti versei hullámzó hatását.

A ciklus kiemelkedő darabja az Érintések I-II. összefoglaló címet kapta. Az első egységben mintha Schaár Erzsébet szobrainak és Pilinszky János verseinek mondanivalója és légköre kapna ellenkező előjelet: ebben a költői világban az érintés és a megértés, az objektum és szubjektum összhangja még nem lehetetlen – sem a művészet világában, sem a természet világában. Ugyanakkor az Érintések I-II. témája megelőlegezi a harmadik rész verseinek hangoltságát.

A Ma kora estétől című ciklus a “van-mítosz” kiteljesedése, a létezők még hiánytalanabb, leltárszerű lajstroma. Elvontabbá vált tér és idő, és mitikussá növesztett kapcsolatok/kapcsolódások/történések jellemzik e művek témáit. A lírai alany alaphelyzetét a ciklus egészében a várakozás-helyben járás-maradás-kövesedés motívumaival jellemezhetjük (Zárt nap, Várakozás-láz, A maradás verse).

A költői szándék szerint hangsúlyosabbá válik a szubjektum témaköre, mint az előzőekben. A szubjektum és objektum összetartozásának, egymásba játszásának axiomatikus megfogalmazása a Szobáim című vers, a “Mozaikok gazdálkodhatnak velem” zárlat akár mottója lehetne ennek a költészetnek. További önvallomásaiban, önarcképében valamiféle szituációs redukciót tapasztalunk: a költőelődök létösszegző gesztusa itt inkább önösszegző gesztussá redukálódik (Elszámoltatás, Kövesedés).

Kiemelt témává válik az egyénileg megélt idő: “leragadok egy túl / hosszú reggelnél tudok bánni ezzel / a kimetszett idővel” (A perc és a nap közötti különbség), a pillanat kitágulásának lehetősége és az időfogalmak relativizálása (Hány ok marad). Ez utóbbi versének záró kérdéssorozatában ugyanaz a bölcseleti indíttatás sejlik föl, mint Babits Mihály Esti kérdés című költeményében: “Hány ok marad és milyen? / Az első nap honnan kezdődik / ha van kezdete? Meddig tart / ha vele számolják a többit? / Az első ezredikje ezredik új? / Melyik a mai és a holnapi.”

Szintén fontos témája: a szó szerepe életünkben. A szó képesség az életre: “Gyűlik a félig kiégett salak […] csak maghasadás-szavak / maradnak (Kövesedés). A szó a költő számára őserő, amely feltár, megvilágít, értelmet kölcsönöz, szabályt teremt: “Nekünk eloldozott szavunk / kellene […] adna biztos / konklúziót beszédünkhöz” (Az a szó I.). A szóbeszéd-fecsegés viszonyáról gondolkodó művész fájdalommal regisztrálja az elkoptatott nyelvhasználat jelenlétét: “nem ültünk mellé elégszer / beértük pergő alteregóival” (Az a szó II.).

A negyedik ciklus, a Barlangászként vagy hogyan természeti és tájélményből fakadó leíró verseket tartalmaz. Úgy tűnik, hogy Lődi Tamás szemléletileg ötvözi azt a természet- és állatszeretetet, amely Tandori Dezső költészetéből oly ismerős, és a magyar tájleíró líra legszebb, legnemesebb hagyományait. A természeti világ és a táj megjelenítésében még mindig az apró megfigyelések, a részletek dominálnak (Völgy, Holdfény), a költő ábrázolásában azonban a naturáliák elvesztik hétköznapiságukat, a szokványos termények, a karfiol, a patisszon, minden-minden poétikussá válik (Csodálkozás kertben). S bár a kötet egészére is elmondhatjuk, e versek esetében külön kell kiemelnünk azt az otthonosság-érzést, amelyet e művek sugároznak, és a természettel való bensőséges, meghitt viszonynak, az együvé tartozásnak az élményét.

Az ötödik ciklus, a Hová omló tűzfal szintézis-ciklus: a költő az egészen apró hétköznapi pillanatokat éppúgy versbe foglalja, mint a lét belső összefüggéseinek általános témáit (Legyen, Torlódások lebontása, Hová omló tűzfal), de már túlsúlyba kerülnek az elvonatkoztatott élmények. Az idegyűjtött művek a teremtés, az alkotás gondolatkörét idézik fel, még pontosabban: a létben a személyes, testi és lelki lehetőségeink kidolgozásának tematikáját (Óvodai délelőtt, Legyen, A hazugság fiziológiája, Ébredés). A költő létérzékelésében olykor idegenség, olykor gyötrő elemek is megjelennek, de ezeket nem minősíti értékterminusokkal, a létezés nem reménytelen. A személyes, vallomásos hang mindinkább háttérbe szorul az elvont-tárgyias kifejezésmóddal szemben. E ciklus nyelvezetében keveredik a teoretikus és a poétikus, a versek motívumkincsét dúsan áthatja a természettudományok ismeretanyaga. Az utolsó műveket olvasva az értelmezői magatartás is módosul: a szövegek egyre inkább allegorikus olvasattal közelíthetők meg (Legyen, Színsávok óriásvászon).

Ez a ciklus tartalmazza a művész ars poeticáját (Kilátás), amely kötetének önértelmezése is egyben. Műveit a “pillanat mérföldkövei”-nek, “csobogások szelek ariettái”-nak tartja. Ahogy korábban a szó őserő-ősforrás jellegét emeltük ki, most a versről állíthatjuk ugyanezt: a vers kapcsolat a külvilággal, esély a létezés pillanatainak rögzítésére, és esély a látásra és láttatásra.

A kötet záróversével, az Ébredéssel befejeződik a láncolat, a létezők versbe foglalt leírásainak láncolata. Az utolsó vers, a heideggeri filozófia középponti fogalmának, a “vagyok”, a Dasein, a jelenvaló lét kategóriájának szemléletes és ragyogó kifejezése. Az individuáció pillanatát ragadja meg a költő, s a hozzá tartozó természetes, ám meghatározott létidőt: a reggel, az ébredés pillanatát. A vers utolsó négy sorában – számvető gesztussal – az önteremtés/teremtés belső tartalmát, irányultságát is kibontja: “új fényekkel hangokkal kezdetet / játszunk ős-legyent ellenállunk / tárgyaink rítusaink vonzásának / nem mozdulunk a semmiért”.

Az Ébredés is sugallja, de a kötet egész szemléletét is átjárja, áthatja egy fontos sajátosság: a filozófiai jelleg folytonosan párosul a mindenen felülemelkedni tudó derű és humánum érzésével. “Csak arra figyelek, hogy mit érzek, és jókat érzek” – árulta el személyes titkát Lődi Tamás kötete bemutatóján.

A filozófiai indíttatású világ- és időfelfogás, az “oldva világra” jutó szubjektum lágy lírai érzékeltetése, a magyar költészet többféle kifejezésmódját is követni tudó költői technika mind-mind olyan jellegzetesség, amely alapján bizonyosra vehetjük, hogy nagyon igényesen gondolkodó, és csiszolt mesterségbeli tudással rendelkező költő első kötetét tartja kezében az olvasó. Lődi Tamás hihetetlen finomságok, érzékenységek megfigyelője, kifejezője és kitűnő láttatója. S bár költészete olvasójától felfokozott belehelyezkedői-értelmezői magatartást kíván, mégis ez az a kötet, amire azt mondjuk: nem lehet letenni.

JAKAB JUDIT

 

 

 

 

A kulcsszó: hűség

Németh István: Lélekvesztőn

 

Egy ország, Magyarország területe nem “fejeződik be” a határvonal merev sávjával, hanem azonos anyanyelvű honpolgáraival, magyarul beszélő embereivel – tovább folytatódik a peremvidéken, képzeletbeli és valóságos végvárakon és ezerfelé a nagyvilágban. A magyar sors a közismert Ady-vers óta különösen Messiás-sors, ezerszer megszenvedett, több Mohács által pusztított. A Vajdaságban élő Németh István, maga mögött hagyva vagy hetven esztendőt: valóban őrzi a múltból jobban ismert “végvári harcos” példáját. A délvidéki, a vajdasági Kishegyesről indult el, és máig, napjainkig következetesen visszajár szülőfalujába. A maga kisebbségi magyarságában, anyanyelvében megmártózva veszi észre megszenvedett hétköznapjaikat és ritka ünnepnapjukat. Gyakran nem tud nyugodtan ülni a falusi padkán a kishegyesi ház előtt, elrejtőzni a fák lombjainak árnyékában: neki mindig ki kell mondani a keserű igazságot. Igen, “lélekvesztőn” vagyunk, parányi csónakunk könnyen megmozdul a világ-folyó hullámain. Megborzong egy-egy alkonyatban: csak itt növekedik a sötét, csak itt van újra este, csak itt fogy a magyar anyanyelvű lakosság…

Herceg Jánosnak, a vajdasági prózairodalom kiemelkedő egyéniségének hatása többszörösen érződik Németh István kötetében. Egyrészt azért, mert ő maga is H. J. emlékének ajánlotta könyvét; másrészt pedig azért, mert több írásban őrzi a “Fejedelem”-ként becézett mester emlékét. Gyűjti Herceg János könyveit, vall a mester “első kivonulási kísérletéről”, amikor Pestre költözött. Szeretettel idézi a batinai hegyoldal “Leányvár”-nak nevezett Herceg-rezidenciát, mely kapcsán az “írói függetlenségnek” legalább az illúzióját szerette volna megőrizni. Majd élete vége felé Doroszlón telepedett le. Ő volt a “mi irodalmunk szellemi központja, a világítótornya, virrasztója és látófája is egyszerre” – állapította meg Németh István. A Fejedelem temetése című írása jól jellemzi a Németh István-írások műfaji-alkati sajátosságait: igazi újságíróként egy eseményre figyel, néhány emberi tartásra, mozdulatra. Csak pár oldalon kell elmondani egy drámai pillanatot, Herceg János temetését, a búcsút az írófejedelemtől. Szavai szinte fájó göröngyökként hullanak a koporsóra, és a látszólagos szűkszavúságot hirtelen kell telíteni lírával, vallomással, őszinte, fájdalmas elszakadással és kimondatlan örök-megmaradással. Csíp a levegő, a halálról az életre figyel, az “egyes-egyedül” maradt halott Fejedelemre, akit a nagyon magukra maradt magyarok vesznek körül.

Az igazi író nem tud némán elmenni az élet legdrámaibb jelenségei mellett, így Németh István sem. Sajnálatos módon egy olyan gondról kell vallania újra meg újra, mely napjaink magyar történelmének is nagy problémája. Fogy a vajdasági magyarság, sokan elmenekülnek szülőföldjükről, elidegenednek sokan az idegen nyelvű környezetben. “Mi marad maradék hazámból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?” – teszi fel komoly kérdéseit önmagának igaz fájdalommal és lelkiismeret-furdalással. Pedig a környék “soknemzetiségű” volt, különböző nemzetek fiai éltek hajdan békében egymással, s a múltban, távolban és közelben: egymásnak ugrottak, elvadultak a szomszédok egymástól, fegyvert fogtak egymásra. Sütő András naplóját olvasva és szomorú sorsát ismerve – Ceauşescu rémuralmát az abszurd drámákhoz hasonlítja. A kisebbségiek mindig egy tömegdráma szereplői. Szomorú történetet ír le a vajdasági író arról, hogy költő barátja, Fehér Ferenc névtábláját hogyan gyalázzák meg a névtelen aljas gyűlölködők. Pedig épp a költő maga érzékeltette nemes rokonszenvét az akkori Jugoszlávia népeinek költőit lefordítva, kötetbe gyűjtve. De hát mindenféle emelkedett eszmén keresztül tud taposni a gyűlölettel teli tömeg… S közben nemcsak a mindennapi eseményeket kell a vajdasági írónak megörökítenie, hanem a szörnyűséges háborút is, a bombázást, az ágyúlövedékeket, a pusztuló templomokat, műemlékeket és lakóházakat. A peremvidékek menekültjeiről, áldozatairól is be kell számolnia: az elfogyó kisiskolásokról, az üresedő magyar iskolákról, az érettségi tablókról hiányzó magyar diákokról, a távolra került, elidegenedő vajdasági magyar családokról. E délvidéki furcsa balkáni világban semmi sem egyértelmű: a béke vagy a győzelem, a harc vagy a honvédelem sem. Talán a megszokott fogalmak, eszmék, szavak értelme is megkérdőjeleződik, hiszen hányféleképpen lehet vagy kell valamit “magyarázni”. Még a déli harangszó igazát is vitatják. Olykor még a hit által megnemesedett “Föltámadás” is bizonytalan. És közben mindig bevág a sorok közé a háború, a hetvenkilenc nap veszedelme, váratlan eseménye: robbanással, légiriadóval, bombázással, pánikkal, szörnyűségekkel, “hazafias” őrülettel, kísérteties “rendezvénnyel”. A környező és a nagyvilág szörnyű eltorzulását még a legszebb ünnepek, például a karácsony sem feledteti el. Az író mindig érzékeny műszerként jelzi a világ “hőmérsékletét”, bajait, őrületeit. Istenem, de jó lenne – veszi észre – jól elbeszélgetni egymással, békésen eltűnődni a világ jobb alakulásán, gyermekeink és unokáink boldogabb, felhőtlenebb jövőjén.

Németh István egyik kulcsszava: hűség. Korábbi írásaiban is foglalkozik a hűség és a hűtlenség problémájával, most pedig Hűség címmel egy kitűnő kis lírai prózát tesz elénk. Az elkoptatott, az idejétmúlt, a kiürült, a múlt századi, ósdi szó – a hűség. Ugyan kihez, mihez kellene hűnek lenni? Feleségéhez, férjéhez, szülőföldjéhez? Egy választott eszméhez? Álmaihoz, szeretteihez? Az író megtorpan, alig meri faggatni önmagát és a szó tartalmát, mai átformálását, csaknem időszerűtlenné” válását. Hiszen az emberek jelentős része árulóvá válik, “elkótyavetyéli a hitét”, elhagyja hitvesét, elmenekül szülőföldjéről. Életünkből bizony gyakran a hűséggel együtt eltűnik a szeretet, a barátság, a földszeretet, az Isten keresése, szeretete, az ember elfelejti a búzavirágot, a katicabogarat. És árulóként araszol “sötét végzete” felé. Németh István a hűség írója: ő hűségre szeretné “megtanítani” – ha lehet! – embertársait. Hűség a magyarságához, hűség az anyanyelvéhez, a szülőföldjéhez. Ez a hűség vezeti el az írót a gyakran viszszatérő anyanyelvi témákhoz. Bántja az, hogy az anyanyelvén megszólalót megmosolyogják, “nem értik”. Érdekes jó példát idéz egyszer: a messzi Los Angelesben magyar anyanyelven is tanítanak, hogy a lélek ne aludjon ki. Mérlegre teszi a magyar szavakat, amelyeket édesanyánk súgott a fülünkbe, s valahogy még szilárdabban kellene megőrizni azokat. Nem feledhetjük a Kosztolányi által is szeretett “legszebb magyar szavakat”, melyeket mi magunk is bővíthetnénk újakkal. Nagyon vigyázni kellene a szavainkon levő ékezetre, mely sajnálatos módon eltűnik az idegen nyelvi környezetben. (Márai Sándor írt erről a szomorú jelenségről, hazájától távol, a száműzetésben a Halotti Beszéd című versében: “…és lehull nevedről az ékezet”.) A Vajdaságban sok József eltűnt, Josip lett; az író tulajdonnevében és keresztnevében is ott van az ékezet, mely olykor megmaradt, máskor meg tudatosan eltüntették. Bizony sokszor kellene az anyanyelvéről vallomást tenni Németh Istvánnak is: Sütő Andrást idézve, régi magyar szótárakat bújva, hajdani anyanyelvi szövegeket ízlelgetve. Egy-egy hibás vagy pontos feliratot böngészve. A magyar nyelv romlása, pusztulása a Vajdaságban – hihetetlen fájdalmat okoz az írónak. Mert legtöbbször “hátrálnia” kell, csak otthon, a családban vallhat erről, az utcán elhalkul, gyakran csak az öreg nénik beszélnek magyarul. Talán a Tisza mentén – Becsétől fölfelé – jobb a magyar nyelv állapota. (És a kihalóban lévő lívek?…) Sajnos “összetörik” édesanyánk szava a szánkban, kiszorítanak gyakran otthonunkból is. De élnie kell az íróban és valamennyiünkben is a magyar nyelv szeretetének Mikes Kelement, népballadáinkat, Reményik Sándort, Szilágyi Domokost és Kányádi Sándort idézve.

A magyar nyelv megint szép lesz? – írta Németh István egyik írása címéül. Egyszerre szólal meg az íróban a félelem és a reménykedés, a vajdasági magyarság fogyása és a múltba, az anyanyelvbe fogódzás kettőssége. Hit, hűség, remény járja át karácsony előtt. Az irodalomból is erőt kell merítenünk: Herceg Jánosból, Fehér Ferencből, Brasnyó Istvánból, Végel Lászlóból, Sziveri Jánosból és másokból. “Csak magyarul érted e szót: Szeretlek, / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom. / E nyelven lesz több mint fogalom. / S ez a többlet halálos végzeted lett. / A világ fénylik, nem vár senki, kába / Irammal mért vágtatsz hazafele? / A nyelv üzent s a végzet szól vele, / Dajkád tárt karja ne várjon hiába” (Márai Sándor).

SZEKÉR ENDRE

 

 

 

 

Kisebbség, irodalom, szolgálat

Herceg János: Összegyűjtött esszék, tanulmányok, I–II.

Két vaskos kötetben – majd 1700 oldalon – gyűjtötte össze Pastyik László Herceg Jánosnak 1928 és 1972 között megjelent eszszéit, kritikáit, tanulmányait, naplójegyzeteit, szociográfiai írásait, úgyhogy a könyveken szereplő cím nem is felel meg teljesen tartalmuknak. A 45 termékeny év (ez alatt az idő alatt Hercegnek 24 kötete jelent meg) értekező prózája azt a Herceg Jánost állítja elénk, aki egyik központi alakja volt a vajdasági magyar irodalomnak. Azt az írót, aki a ma már elfeledett Maksay Albert és Zsögön Zoltán könyveiről 1928-ban a budapesti Hídban megjelent ismertetéseitől eljutott a kisebbségben élő vajdasági magyarság irodalmi és kulturális életéről és létkérdéseiről szóló cikkekig, tanulmányokig.

Ha felsoroljuk azokat a témákat, a szellemi életnek azokat a területeit, melyekről Herceg írt, ha számba vesszük élményeit, melyek írásra ösztönözték, ha felmérjük az álláspontokat, melyeket kifejt, ha végigtekintünk azokon a változásokon, melyek e két kötet írásaiban tükröződnek, akkor nemcsak azt az írót ismerjük meg, aki egy életmű gazdagságával ajándékozott meg bennünket, s akinek jellegzetes mondatfűzése, egyéni kötőszóhasználata, találó jelzői oly élvezetessé teszik írásait, akinek irodalomértése a legsúlyosabb mondanivalót is közel tudta hozni az olvasóhoz, hanem egy olyan íróembert, aki első megjelent írásától – A jugoszláviai magyar irodalom (1928) – szinte utolsó leheletéig az irodalomnak és az irodalomért élt. Herceg a vajdasági magyar kisebbség életét élte – amikor megtehette volna, nem telepedett le Budapesten, hanem hazajött a keserű kisebbségi kenyeret enni –, de nem mondott le soha az európaiságról. Mindig kiállt az egy területen, összekeveredve élő népek barátságáért.

S ha most arra a kérdésre kell felelnünk, hogy hát akkor mit is találunk ebben a két testes kötetben – melyeket nem is vajdasági kiadó jelentetett meg, hanem a belgrádi köztársasági tankönyvkiadással és szemléltetőeszköz-készítéssel foglalkozó intézet, amely a köteteken szerbül, cirill betűkkel tüntette fel nevét –, akkor már csak a témák, műfajok felsorolása is hosszú sorokat venne igénybe. Mert Herceg Jánosnak, a kisebbségi magyar írónak – s ezt az értelmezőt sohase tévesszük szem elől – kezdetektől fogva és mindig a vajdasági – de leggyakrabban a bácskai és a baranyai – magyarság volt a központi témája, mely hol részletesen kifejtve, hol pedig a sorok között megbújva jelenik meg; a kisebbségi élet – és nem csak a kisebbségi irodalom – állt érdeklődésének gyújtópontjában. Amikor 1959-ben megjelent Leányvári levelek című izgalmas kötete, Az igazi vajdasági író címmel írtam róla ismertetést. S ez a meghatározás élete végéig érvényes volt rá. Herceg ugyanis – amellett, hogy magyar és kisebbségi író volt, s annak érezte magát – mindig hangsúlyozta vajdasági mivoltát. S azon, hogy “vajdasági” nemcsak földrajzilag meghatározott fogalmat értett, hanem az ezen a területen (Baranyát is beleszámítva) kialakult szellemiséget, a kölcsönösséget, egymás megértését, megbecsülését is, eltekintve a nyelvi, néprajzi, gondolkodásmódbeli, életmódbeli különbségektől, mi több, ezeket mindig az itteni népek külön értékeként emlegetve. Így aztán éber szemmel figyelte a vajdasági magyar irodalmat (de nem feledkezett meg a Szlovéniában és Horvátországban alkotó magyar írókról sem), állandó gondja volt a kisebbségben élő magyarság megmaradása, nemegyszer emelte fel szavát a vajdasági magyar sajtónyelv romlása ellen és a köznyelv megőrzéséért, figyelemmel kísérte a vajdasági képzőművészeti életet, elsősorban testi-lelki jó barátjának, Milan KonjoviŠnak a munkásságát, de Husvéth Lajosét, Hangya Andrásét, Csávosi Sándorét, Sáfrány Imréét, B. Szabó Györgyét, Balázs G. Árpádét is. Nem idegen tőle a színházi élet sem: ír a műkedvelőkről és a hivatásos színházakról is. Nem feledkezik meg a vajdasági magyarság néprajzi jellegzetességeiről, hagyományairól, s ami nagyon fontos: mind Batinán, ahol évekig állt tusculanuma, mind Doroszlón, a bácskai faluban, ahova a batinai ház öszszeomlása után húzódott, de szülővárosában, Zomborban is együtt él a lakossággal. A falu népének mindennapjaiban osztozik, beleolvad, ő, az igazi városi ember, a falu életébe, együtt lélegzik népével, s ennek maradandó nyomait hagyja Leányvári leveleiben (1955–1957, 1963–1975), Napok és események (1958), Írói szemmel (1958), Naplójegyzetek (1962–1965) című sorozataiban, amelyek a Baranyában és a Vajdaságban élő magyarok mindennapjainak az irodalom csiszolt nyelvén írt krónikái, sokszor szociográfiai pontossággal, egy lelkiismeretes újságíró tollával készített rajzai vidékünk népének, a nép életének, sorsának.

Az alatt a több mint hatvan év alatt, amíg a Herceg János jelen volt a vajdasági magyar irodalmi és közéletben, nem egy változás történt. Nemcsak a rendszer, az államforma változott meg, sőt kétszer a határok is, nemcsak irodalmi irányok, csoportulások váltakoztak, hanem nemegyszer ő maga is álláspontot, nézetet váltott. Tagadhatatlan és természetes, hogy másként beszélt 1941 előtt, a királyi Jugoszlávia nacionalista rendszerében, másképp 1941 és 1944 között, a kommunista rendszerben pedig mivel az sem volt állandó, időnként alapos változásoknak voltunk tanúi, sőt szenvedő alanyai – kénytelen-kelletlen alkalmazkodott az álláspont-, szemlélet- és személycserékhez. 1938-ban a falukutatók nézeteit ismerjük fel nála: “mindent a népből és mindent a népért, mert a nép kultúránk őrizője, nem pedig a világpolgár” – írja, s ezt, mutatis mutandis, holtáig hiszi. “Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást!” – vallja nem sokkal ezután; “van egy egyetemes magyarság, melyhez a közös nyelv, a közös szellemi múlt fűz elszakíthatatlan szálakkal – mondja ugyanakkor, és hozzáteszi: – a nemzeti tudaton kívül a szülőföld és a haza tudata és öröme az, ami munkásságomat meghatározza, ami feladatokat ró rám a jövőre nézve is […] amit nemzeti tudatnak érzek magamban, sohasem húzódhatott össze bennem a nemzeti kizárólagosság beteges görcsévé”. Egy Leányvári levelében nyíltan és félreérthetetlenül kimondja, ami a lelkében él: “Mert magyar vagyok… Ez az anyanyelvem. És magyaroknak írok. Azok az olvasóim.” Mivel voltak a második világháború után olyan vélemények, hogy az itteni magyarság valójában magyar ajkú jugoszláv, Herceg kötelességének tartja, hogy erre reagáljon: “Jugoszláviai magyarok vagyunk, s nem magyarul beszélő jugoszlávok. Tetszik érezni a különbséget?” (1969).

A fenyegető asszimilációról így vélekedik: “Minden kisebbség sorsa a haladás és maradás paradoxonján alapul. A többi már az élet dolga… Nem is lehet az ellen kifogást emelni, legfeljebb annyit várni, hogy sehol semmiféle formában ne sürgessék jobban a folyamatot, amelyet az élet és az esztendők, a nemzedékek sora amúgy is elintéz majd.” Mondja mindezt a magyarországi délszlávokkal kapcsolatban, de aki ismeri a kisebbségek életét és sorsát, tudja, hogy ez mindegyikre vonatkozik. Ő maga azonban olyan megoldást javasol, amely túlmutat az 1964-es helyzeten és fogalmakon. Ez pedig az, hogy megnyíljanak a határok, s ezáltal olyan helyzet alakuljon ki, amikor “szabadon közlekedhetnek a népek egymással. Akkor nemcsak a Maros folyásától fel, egészen Burgenlandig, de a Duna–Tisza közén és Baranya mindkét részében” megszűnnének a bizalmatlanság okai, “s kihullana a méregfoga annak, ami retrográd erőnek látszik a nemzetiségek életében… Mert valóban csak így, ilyen humánus nézőpontból lehet elképzelni a jövőt országok és népek között.” Öt évvel később a fenti gondolatot folytatja Eszmék vonzásában című írásában: “Kell, hogy nemzeti önérzete legyen az embernek ebben a korban, amely a nagyobb közösségekben jelöli ki a boldogulást, ahol a nemzeti határoknak csak adminisztratív jelentésük van? Kell.”

Ismeri Herceg a kisebbségi élet árnyoldalát is. “A szabadság érzését nem lehet készen kapni – írja 1969-ben –, azért meg kell küzdeni… Néha a sorok között, jelbeszéddel és allegóriával… Ezt kell tenni továbbra is, vállalni a közölhetetlenség kockázatát. Ez az írói felelősség, amellyel önmagának tartozik az ember.” Mert bizony “a felszabadulás óta szereplő” közéleti személyeket, “mindenkit, aki a magyar kisebbség közéletében szerepet vállalt, illetve kapott”, a belügy szemmel tartotta. És ezt a kérdést csak úgy tudjuk tisztázni, mondja, ha “szembenézünk önmagunkkal”. Volt oka Hercegnek erre a megállapításra, mert ő maga is többször tapasztalhatta a kommunista Jugoszlávia politikai és rendőri rendszerének működését és módszereit. Mindezek ellenére kitartott eszményei mellett, megmaradt a vajdasági (sőt az akkori jugoszláviai) magyarság szolgálatában: írással, kiállásával, szerkesztőként, fordítóként, közéleti emberként. Emberként. Regényei, novellái, publicisztikája, könyv-, képzőművészeti, színházi kritikái, a vajdasági magyarság múltjának ismertetése, felidézése – összegyűjtött esszéinek és tanulmányainak két kötete csak kis, de jelentős hányada életművének – figyelemre méltó, de eddig nem eléggé ismert és elismert része az egyetemes magyar kultúrának, a magyar irodalmi hagyománynak, értékes hozzájárulás életünk, történelmünk feltárásához, annak igazolása, hogy az elmúlt nehéz évtizedekben volt itt, a bácskai rónán egy ember, aki egész életét tette fel erre az ügyre, de nagyságát, igazi jelentőségét – határon innen és határon túl – majd csak ezután lehet igazán, teljes egészében és méltóképpen felmérni.

TOMÁN LÁSZLÓ

 

 

 

 

Az archetipális mítoszelmélet

Tánczos Vilmos: Nyiss kaput, angyal! Moldvai csángó népi imádságok Archetipikus szimbolizáció és élettér

A könyv átfogó képet rajzol a moldvai csángó népi imádságok jelenségéről. Felvázolja a megközelítés elméleti keretét, kiemeli a legfontosabbnak ítélt archetipikus jelképköröket, vizsgálja a különböző képi-szintaktikai egységek egymáshoz fűződő kapcsolódási lehetőségeit, és végül vázolja azt az életteret, melyben ezek az archaikus, népi imák éltek.

Ez az ismertetés csupán az első nagy egységgel, az elméleti kerettel foglalkozik. Azzal is rendhagyó módon: arra törekedtem ugyanis, hogy az elmélet egyes pontjait kiemelve megszerkesszem a kérdést, amire az elmélet válaszolni igyekszik, arra gondolván, hogy az elmélet továbbgondolása érdekében hasznos, ha a műben explicite nem kifejtett kérdések, problémák megfogalmazódnak. Ily módon látszatra interjú keletkezett. Hangsúlyozom tehát, hogy minden ellenkező látszat dacára, nem a szerzővel folytatott beszélgetést olvas az olvasó.

Archetipális azt jelenti: archetípusokra alapozódónak tekinti a mítoszokat, mítosz alatt pedig mindazon népi, kulturális folklórképződményeket érti, melyeket ezen archetípusok hoztak létre és tartanak életben.

Hogyan értelmeződik az elmélet három fő fogalma? Mi a kapcsolat közöttük?

Archetípusokon a létezés azon erőegységei értődnek, melyek az emberi lény létét szervezik. A tudatalatti – vagy tudattalan – ezen erőegységek lélekmélyi érzékszerve. A szimbólumok vagy jelképek ezen érzékelt erőegységek kifejeződései az egyéni tudatban, illetve a kulturális képződményekben.

Miben látja az elmélet a különbséget archetipikus és nem archetipikus szimbólum között?

Az archetipikus szimbólum: motivált jelkapcsolatot rejt. A motiváltság azt jelenti, hogy e képek közvetlenül a tudattalanból származnak, pontosabban az archetipikus erők és az érzékelt világ tudattalan találkozásából. Ellentétben a társadalmi megegyezés önkényes jelképeivel. A motivált szimbólum azt jelöli, arra utal vissza, ami őt létrehozta.

Tekintve, hogy a népi ősműveltséget meghatározó archetipikus erők nem változnak, mi következik ebből az általuk felkeltett szimbólumok társadalmi-egyéni használatára nézve?

Ezeket a szimbólumokat nem önkényesen használják, nincsenek kitéve annak, hogy újabb és újabb társadalmi-politikai megegyezések átformálják, átértelmezik őket. Ebből következően e képeket automatizált és ritualizált módon használják. Az automatizáltság azt jelenti, hogy nem gondolkodnak rajtuk, nem értelmezik, a ritualizáltság pedig azt, hogy állandóan és változtatás nélkül ismétlik a nekik rendelt alkalmak során.

Amennyiben a szimbólumok kódok, automatizáltságuk és ritualizáltságuk jelenségéből mire lehet következtetni? Milyen jellegű jelentéseknek lehet ilyen kódjuk?

A nem változás és az állandó ismétlés lényegi formai jellemzői az eredeti jelentéseknek: az archetípusoknak is. Az elmélet úgy fogalmaz: örök kódok örök jelentéseket jeleznek.

“Vajon a népi kultúrák aszemantikus, tisztán szintagmatikus szerkezeteinek létrejöttekor valóban – ahogy első közelítésre látszik – teljesen megszakad a szemantikai kapcsolat azokkal az elsődleges tartalmakkal, amelyek ezeket a szerkezeteket létrehozzák?”

A rítusok megélői valóban képtelenek értelmezni az általuk használt szimbólumokat. “Csak” érzik, hogy ezek nagyon fontosak, és hiszik, hogy amióta világ a világ az ember így élt. Nem merül fel bennük az a nézőpont, miszerint élhetnének rítusaik nélkül is. Be vannak zárva saját világukba. De nemcsak a rítusok fontosságát érzik, hanem azt is, hogy ez valamiképpen jó nekik: “az ismétlődő rítusok révén újra meg újra megtörténik az archetípusokkal való azonosulás, a résztvevők személyes élményként élik meg a lét határhelyzeteit.”)

Mi teremt rendet a látszólag rengeteg különböző szimbólum között? Mi az, ami egységes szervezetbe fogja össze őket?

Az elmélet szimbólumcsoportokról beszél. Archetípus kevés van, de az egyéni és társadalmi különbségek miatt szimbólum rengeteg. Az archetípusokat a tudattalan nagy zónáknak érzékeli. Ezeknek a zónáknak a szívó hatása okozza a szimbólumok konvergenciáját. Kiderül, hogy az egy zónához tartozó szimbólumokra a homológia jellemző. Mondhatni, az egylényegűség, vagy másképpen: az ugyanarra a tartalomra való utalás.

Amikor az elmélet azt állítja, hogy az archetipikus képeket az archetipikus erők hozzák létre és szervezik egységekbe, és ebből arra következtet, hogy a képek visszautalnak ezekre az erőkre – a szimbólumokat az archetipikus világ követeinek, üzenethordozóinak tekinti. Vajon mi ennek az archetipikus világ előtti világnak a létbeni státusa?

Erre a kérdésre csak akkor adódna válasz, ha egy átfogó filozófiai rendszer dolgozódna ki. Most csupán annyit mondhat az elmélet, hogy ha üzenetnek tekinti az archetipikus képeket, akkor szellemi tartalmat feltételez. Ily módon az archetípus erőnek és törvénynek adódik. Amennyiben az archetípusokat – az emberéletet szervező erőket – a lét egyetemes szervező erőivel hozzuk összefüggésbe: egy szellemi háttérvilágot feltételezünk.

Az elmélet arról beszél, hogy a tudattalan az archetípusok lelki érzékszerve, ugyanakkor a tudattalanokban landolnak a világ érzékelt jelenségei is. A szimbólumok azonban nem pusztán érzékletek, hanem teremtő tevékenység eredményei is egyben. Melyik lelki funkció felelős ezért a teremtésért?

A képzelet. De nem az egyéni, önkényes fantázia, hanem az a lelki funkció, ami az archetipikus álmokat és mítoszokat is teremti. Az elmélet feltételezi, hogy a képzeletnek is vannak egyetemes struktúrái. Ezek a struktúrák felelnek azért, hogy az álmok elképesztően jól szervezett és eredetinek ható képekben és történetekben jelennek meg a tudatban.

Miért a képiség az archetipikus szimbolizáció valódi megjelenési közege?

Mert kép és archetípus (jelölő és jelölt, avagy megnyilatkozás és megnyilatkozó) között hasonlóságot feltételez az elmélet. A szavak e képek jelei. A szavak arra valók, hogy e képzeleti emlékképeket a tudatba idézzék. De a képek hozzák játékba az archetípusokat, és nem a szavak. Az elmélet továbbgondolásakor meg kell tehát különböztetni a szavak, a képzeleti emlékképek, az ábrázolt (festett, hímzett, faragott stb.) képek, a rítus során megcselekedett képek jelenségeit, egymáshoz, de legfőképpen az archetípusokhoz fűződő viszonyait. Úgy tűnik, a legteljesebb kifejeződés a rítus, hiszen itt együtt van szó, tett, kép és képzelet.

Az elmélet a szimbólumban megkülönböztet dinamikai és formai elemet. Mire vonatkozik e megkülönböztetés?

A dinamikai elem a szimbólumban a mozgást, a történést, az igei összetevőt jelenti. A formai elem a képet, a tárgyi megjelenőket. Például az ég szimbólumának formai eleme mindaz, ami lefesthető, míg a dinamikai elemet a föntből származó irányulás adja: a fölfelé törekvés.

Az archetípus alkotta szimbólumokat három fő jellemző együttállásából lehet felismerni: 1. nem ambivalensek, 2. középpontjukban valami lényegi eszmei tartalom van 3. kultúrköröktől függetlenek. Hogyan kapcsolódik össze e három jellemző a szimbólumok archetipikus eredetével?

Tekintetbe kell venni, hogy az archetipikus szimbólumokra egyéni és közösségi életeket alapoznak. Olyan tartalomra, ami hol jó, hol rossz, érthetem így is, úgy is, nem lehet alapozni. De legalábbis nem biztonságos. A népi kultúra világképe szerint a létet teremtő szellemi hatalom egyértelműen pozitív, és bár létezik a Gonosz, ez a szellemvilágban teljesen elkülönül a jótól. Az érzékelt világban ugyan jó és rossz olykor kibogozhatatlanul és megkülönböztethetetlenül összegabalyodik, az archetipikus képek azonban inkább szólnak a szellemi háttérvilágról, mintsem az érzékelt evilágról. A szellemvilágból érkező, eligazító szándékú üzenet az archetipikus szimbólum lényege, magva. Azt mondja tehát az elmélet, hogy a formai elem: a szimbolikus képek, történetek és rítusok megjelenései az egyes kultúrákban hasonlóak, a dinamikus elem viszont azonos mindenhol. Ez azért lehet így, mert az emberi faj egyetlen faj: van egy belső, lényegi köre, amit a környezeti hatások már nem befolyásolhatnak.

Egy tudományos elmélet megfogalmazásakor sorsdöntő a legfőbb fogalmak meghatározása. Hogyan határozza meg az elmélet az archetipikus szimbólum fogalmát?

Első meghatározása szerint az archetipikus szimbólum az üzenet nemébe tartozik, megkülönböztető jegye a szakralitás. Az archetipikus jelkép tehát szakrális üzenet. Ha üzenet, akkor valaki (x) üzen valakinek (y), ahol – mivel az üzenet szakrális – x Isten y pedig az ember. Ez a meghatározás egyben az archetipikus jelképekhez fűződő megfelelő emberi viszonyt is megadja: az ember számára az archetipikus jelkép példázat az Istennek tetsző, Isten által elvárt emberi életről. A szakrális üzenet a hozzá való egyéni, illetve kulturális viszonyulástól függően vagy parancsol (például a zsidó kultúra), vagy vágyat ébreszt (például Platón és Arisztotelész görög hozzáállása).

A fogalom második meghatározása azt hangsúlyozza, hogy az archetipikus jelkép valamilyen kifejeződés. Megkülönböztető jegyként pedig az adódik, hogy az emberi lényeg kifejeződése. Amennyiben kifejeződés: az emberi lényegnek mint rejtőzködő tartalomnak az előlépése, megmutatkozása. Az archetipikus jelkép tehát alkalmas arra, hogy benne – mint varázstükörben – az ember önmagát szemlélje.

Összevonva a két meghatározást: az archetipikus szimbólum Isten olyan megnyilatkozása, melynek során az ember önnön lényegébe nyer betekintést.

Az archetipikus képek különös varázzsal rendelkeznek: igéző hatalommal. Milyen emberi viszonyulás nyomán nyerik el e tulajdonságukat?

Az archetípusokhoz akkor viszonyul helyesen az ember, ha hisz bennük. Isteni oldalról a megnyilatkozás, emberi oldalról a hit avatja szentté az archetipikus jelképeket. A hit azt jelenti, hogy létét megalapozó üzenetet olvas ki belőlük.

A hittel teli ember világszemléletét a szimbolikus látásmód jellemzi. Mit jelent ez?

A vallásos ember a világ egyes jelenségei és egésze, valamint a kultúra által közvetített képek mögött “ott sejti az archetipikus képeket létrehozó, velük kapcsolatban álló hatalmas, vallásos-mágikus erőt”. Mindennek szimbolikus jelentést tulajdonít, ezáltal minden megszentelődik: hiszen a szimbólumot az archetípus hozza létre, ez pedig szakrális üzenet.

Mi a jelentősége a szimbolikus látásnak az egyéni élet számára?

Tekintve, hogy a szimbólumokon keresztül az ember a teremtő, törvényadó, megváltó hatalommal kerül folyamatosan kapcsolatba, élete a lehető legnagyobb távlatot és legmélyebb értelmet kaphatja. Tekintve, hogy a személyiség az emberi lényeggel kerül kapcsolatba, önmagát legsajátabb alapjából bonthatja ki – ily módon meg is őrizheti magát a tévutak lelki zavaraitól.

Melyek a szimbolikus látásmód, illetve világértelmezés fő pontjai?

A szimbólumokban való látás megelőzi és meg is alapozza a nyelvhasználatot és a gondolkodást.

A szimbólumok nem önkényes megegyezésen alapulnak, bennük az emberi lélek legtitkosabb, történelemtől független részei tárulnak fel.

A szimbólumok lényegi mondanivalója az a dráma és mindig megújuló feladat, melynek révén az ember az állatvilágból kiemelkedik. Ha a természet tenger, akkor az ember az a lény, aki a fejét e tengerből kidugja, és éppen ezáltal ember.

Tekintve, hogy az emberi lét lényegkifejeződései, amíg az ember lényege meg nem változik, addig ezek a képek semmit sem veszítenek pszichikai aktualitásukból, és így igéző erejükből.

Az archetipális mítoszelmélet megközelítése szerint mi az egyéni és közösségi lét lényegi törekvése?

A lényeg az, hogy az ember ösztönösen és tudatosan egyaránt az isteni valóság felé törekszik. Ennek útja az archetipikus képek érzelemgazdag megélése.

A mítoszhoz való viszony vonatkozásában hogyan fogalmazza meg az elmélet archaikus és modern létszemlélet-különbségét?

Az archaikus kultúra mítoszt teremt, míg a modern demitologizál. Ez pedig azt jelenti, hogy a modern civilizáció harcol az archaikus ellen.

Milyen okokra vezeti vissza Tánczos Vilmos megközelítése a magyar archaikus kultúra elpusztulását?

Hét okot említ, melyek a következők:

a) az ipari civilizáció térnyerése;

b) az őt kísérő és segítő liberális ideológia győzelme;

c) az akkulturáció jelensége (egy idegen kultúra rátelepedése a szerves sajátra);

d) a szekularizáció jelensége;

e) az intellektuális, fogalmi gondolkodás eszményítése az intuitív képzeleti megközelítéssel szemben;

f) a tudományos varázstalanító törekvés;

g) a népi kultúra iránti értelmiségi értetlenség, közömbösség, ellenséges magatartás.

Az elmélet nézőpontjából az archaikus kultúrák látszanak valódi kultúráknak. Milyen jellemzők alapján?

Az elmélet szerint az a valódi kultúra, amely a világban létező örök szellemi erő egyetemes üzenetét fogalmazza meg, ezeket az üzeneteket képekben, mítoszokban, rítusokban rögzíti, hogy az adott nép egyéni és közösségi életét rájuk alapozza. Ezek a kultúraalapozó jelképek, mítoszok, rítusok az isteni nézőpontból megmutatkozó emberi lényeget fejezik ki a maga teljességében kifejezhetetlen sokrétűségében. Az archaikus kultúra embere hisz ezekben a szimbólumokban, ebből következően szentnek tartja, ebből következően kötelező erejűnek, illetve legfőbb vágyakozása tárgyának érzi őket.

Az elmélet mely jellemzői állnak szemben a ma uralkodó tudományos megközelítéssel?

Kevéssé tiszteli a hagyományos műfajokat, hiszen az általa lényeginek gondolt archetípusok bárhol megnyilvánulhatnak.

A folklórműfajokat a magasművészet tapasztalatából kinőtt esztétikai nézőponttal nem tartja megközelíthetőnek. Ezek a műfajok nem tetszeni akarnak, jelentőségüket a kultúrán belüli funkció adja: a szent megélésének programja.

Nem vezet-e ez a megközelítés a kultúrák közötti különbségek elmosásához?

Ez a veszély fennáll. Ellenszerként a lokális jellegek hangsúlyozása szükséges.

FODOR MIKLÓS