Nemzeti önazonosságunk szorosabban függ össze nyelvünkkel, mint más népeké. Benkő Loránd – Fodor Istvánnal egybehangzóan – állítja, hogy a honfoglalást megelőzően másfél, talán kétezer éve elváltunk legközelebbi nyelvrokonainktól. Nyelvünket számos hatás érte (alán, kazár, latin, szláv, német stb…), azonban megőrizte jellegét, magyar nyelvként világszemléletünk horizontja maradt. Gondolkodásunkat a kezdetektől máig meghatározza. Őrzi hagyományunkat, amely több nyelvész szerint a lehetőségek rendkívül gazdag, szinte kimeríthetetlen tárháza. Otthon vagyunk a manysik dörmögő medveénekében, a sztyepp színpompás, fűszerillatú virágai között, a templomi áhítat metafizikai emelkedettségében, az atommagok és elektronpályák univerzumában. Cs. Sebestyén Károly ihletetten ír a nomádok tavaszi legelőjéről: “A sztyeppvirágok milliói egyszerre nyílnak a langyos tavaszi levegőben, tulipán, ökörfarkkóró, szarkaláb, rekettye, gyöngyvirág, íriszfélék, barna tarka színpompában. Ezek mellett még sok ürömféle is tarkítja a földet, s pompás friss illatukkal töltik meg a tiszta levegőt. Legszebb és a sztyeppre legjellemzőbb a tulipánfélék sokszínű szőnyege. Uralkodó szín köztük a piros és a sárga. […] A nomádok költői beszédének legszebb szava: »virágzó legelő«. Mindazt, ami kedves nekik, hőseiket, kedvenc lovaikat és a fiatal leányokat, mikor menyasszonyi díszben vannak, virágzó legelőnek mondják.” A leírás eszünkbe juttatja a kalotaszegi népviseletet, Adyt, aki a Kalota hídján megpillantja a pompás magyarokat. De felsejlik a kalocsai, kazári asszonyok szemet kápráztató pártája, blúza, szoknyája, még akkor is, ha közvetlen kapcsolat nem mutatható ki közöttük és a honfoglalók ruházata között.

A szálak messzire nyúlnak. A magyar népdalok jelképvilágát megtaláljuk a tibeti népköltészetben és a kínai Si kingben. A rokonság eredete homályos, ám kétségtelen. A dolgok értelmezése, a világ, a lét kirajzolódása a nyelv mintázatában rejlik. A nyelvi hagyomány bizonyos tapasztalatok, interpretációk kiválasztását favorizálja – állítják a filozófusok. Az atomfizikában magyar anyanyelvűnek lenni egyértelműen előnyt jelent. Tudományosan ugyan megválaszolatlan, hogy miért, ám a tapasztalat emellett szól, miként több magyar származású tudós beszámolt róla.

Az anyanyelv több, mint bármelyik tökéletesen, “anyanyelvi” szinten elsajátított idegen nyelv. A szavak tartalma, egy-egy szó jelentése és értelme más mélységű az anyanyelvi közegben és azon kívül. A száraz szemantikai pontossághoz az azonos kultúrkörön belül élők számára meghatározott érzelmi jelentéstöbblet járul. Ez adja a szó végső, gyakran sorszerű értelmét. Arról a pluszról beszélek, ami a földrajzi fogalmat – például a Vereckei-hágó vagy a mohácsi sík esetében – szakrálissá emeli. (Vizuálisan: a botot és vásznat olyan szimbólummá változtatja, amelyet az imént említett síkon, 1526-ban Drágffy János holtában, vérbe dermedt testével védelmezett.) Az Isten áldását kérő fohászt ez a többlet viszi el messze a templom falain túli szakralitásba, a kereszténység előtti apokrif szentség idejébe. A nyelvben ilyenkor megjelenik a metanyelvi szint – Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Ady legjobb soraiban mindig megborzongatja az olvasót –, és a szavak értelme feltöltődik a hétköznapin túli jelentéstartalommal.

A magyar nyelv – Balázs Géza megfogalmazása szerint – a legrégibb európai nyelvek egyike. A világon háromezernél több anyanyelvet beszélő nép van. Közöttük a negyvenedik, Európában a tizenkettedik helyen állunk. A folyamatos (XIII. századtól számított) írásbeliséget tekintve a világ első húsz nyelve között találjuk a magyart. A földgolyó mintegy száz egyetemén oktatják nyelvünket, az urali nyelvcsalád presztízse, hírneve mihozzánk kapcsolódik. Az Európába érkezett lovasnomádok (szarmaták, hunok, avarok, besenyők, kunok, jászok) közül csak mi őriztük meg anyanyelvünket.

Amennyiben az írásbeliséghez a szórványos rovásírásos emlékeket is hozzáveszszük, annyiban a VII–VIII., de a X. századig mindenképpen követhetjük betűvető eleinket a történelemben. A magyarság a honfoglalás előtt ismerte az írást. (Kézai és Bonfini egyaránt beszél a szkítiai betűkről, a rovásjelekről krónikájában.) Bár a korai, a népvándorlás idejéből származó feliratok megfejtése néha homlokegyenest eltérő, mindenképpen azt jelzi: több nomád nép volt birtokában hazánk területén az írás tudományának. Vékony Gábor a szarvasi tűtartó olvasatát, amely egy griffes-indás (azaz László Gyula szerint kora magyar) temetőből került elő, így adja meg mai nyelven: “Üngür démon ellen íme e vas; / tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj [el]! / [ki] szétfejtesz, egybeölt[esz] / Üngür ne egyen [meg engem] űzd, emészd [el] őt, én istenem!” Szöveghűen, eredetileg Üngür: “isz”, azaz árnyéklélek. Az utóbbi időben Somogyfajszon bukkantak fel rovásjelek X. századi kohók fújtatóinak csontcsövén, ezeket szintén magyarul lehet olvasni. Röpke kitérőként: a kohók, azaz vasolvasztók mellett vasasok (kohászok) dolgoztak, a készterméket a vasverők (kovácsok) alakították tovább. A zablát “fék”-nek hívták, tehát megvoltak az ősi mesterségeink, nem a szlováktól vettük át őket. Erről tanúskodik a régészet és a nyelvészet. A fék szó ismerete az 1530-as években még általános lehetett, hiszen ezt használja versében Csáti Demeter a zabla helyett. A rovásírást megtaláljuk XIII–XIV. századi templomokban, de titkosírásként egészen a XVII. századig használták. Bocskai történetírója, Szamosközi István Habsburg Rudolf elleni versében például a császár nevét, bőrt lenyúzó voltát, dögletes rablóit, a beste gazokat, a vészteli hadat rovásjelekkel veti papírra.

Nyelvünk finnugor eredetét mára kevesen vitatják. A hajdani török–ugor háború utórezgései mögött inkább ideológiai, mintsem nyelvészeti indulatok feszülnek. Az egykori hadakozás valódi tétje szintén messze túl esett a lingvisztika határain, nem pusztán tudományos tényekről, hanem érzelmekről is szó volt. A törökösök a fényes, hősi múltat féltették. Úgy gondolták – nem egészen oktalanul –, hogy a nemesi-nemzeti öntudatot akarják politikai érdekből lerombolni a finnugoristák segítségével. A finnugor nyelvészet egyetemi katedrát kapott a Habsburgok alatt, majd egyeduralkodóvá vált, miután hazánk szellemileg a szovjet zónába került. A finnugor nyelvészet pozitív eredményeit kiterjesztették a tudományág határain túlra, tulajdonképpen a magyar őstörténet-kutatás ideológiai alapjává tették. Több szakember szemében nemzeti önazonosság-romboló kísérletként, afféle rejtett, kisebbrendűségi érzést megalapozó teóriaként jelent meg a finnugor elmélet, majd a nyomában születő történetírás pártos, normatív jellege. (A nomádokat azonosították a barbárokkal, a barbarizmussal, szemben a letelepedett, dolgos, békés, kultúrateremtő szlávokkal.) A hiperkritikát alkalmazó történészeket a régészeti leletek sem győzték meg. Ha magyarsághoz köthető művészi értékek kerültek elő őseink vándorlásának útvonaláról, kétségbe vonták a tárgyak eredetét. (Amennyiben egy-egy szablyán, tarsolylemezen elmosódva, de azért jól olvashatóan ott állt volna a Made in Magna Hungária védjegy, vagy még meggyőzőbben rovásjelekkel, hogy készítette: Eötvös Huba, “Etel-közű” kézmíves, talán akkor elismerik azok etnikai hitelességét.)

A szocialista rendszerben a finnugor irányzattól való eltérés nacionalizmusnak, politikai bűnnek számított. László Gyula kettős honfoglalás elméletével szemben – például – 1978 júliusában az MSZMP foglalt állást. A dokumentum nem hagy kétséget afelől, hogy a kádárizmus magyarságában sterilizált tömegeinek nemzeti öntudatra eszmélésétől tartottak. Az alattvalónak sem nemzeti, sem másféle öntudatra (úgy általában öntudatra) nincs szüksége. Napjainkra – ép elmével – senki sem szégyelli a finnugor nyelvi rokonságot, sokkal inkább büszke a finnekre.

A magyarság – finnugoristák ide, törökösök oda – önmagát mindenkor magyarnak nevezte. Magyarként vádoroltunk és érkeztünk a Kárpát-medencébe, magyarnak mondjuk máig magunkat. Bartha Antal, az orkhoni türk feliratok kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy a népnév önkéntes vagy kényszerű elhagyása, az idegen népnév felvétele a függetlenség, a saját törvénykezés, a népi jelleg elvesztésével volt egyenlő. A magyar név – állítja a történész – a magyar történelemmel egyidős, úgyszintén a hozzá fűződő hagyományok eredete. Ne feledjük, az ősi identitás nem tudományos tételekből tevődik össze, hanem átélhető jelképekből, közös szokásrendből, viseletből; származástudatból: totemősökből, mitikus világmagyarázatból és reális hétköznapokból. Bulcsú és Tormás herceg sem úgy kezdte beszámolóját Konstantinnak, hogy eredetileg ural-altájiak “vónánk instállom”, azután finnugorok lettünk, most meg megyeriek vagyunk, azaz a bizánci forrásokban türkök. Az ugor, obi-ugor, finnugor, urali: tudományos műszavak, az önelnevezésünkhöz nincs közük.

A magyar népnevet (M. dzs. gh. r) valószínűleg Ibn Hurradadbih írta le – jelenlegi ismereteink szerint – elsőként, azóta elveszett munkájában, Az utak és országok könyvében, valamikor 846 előtt. A szöveghagyományt – mondja Harmatta János, akitől az adat ered – Dzsájháni, majd Gardízi és Ibn Ruszta tartotta fenn. A “magyar” szó a mond (mogy-mongy-magy-mond) gyökből és a finnugor ar/er-ből származik. Az archaikus kultúrájú etnikai csoportok sajátossága, hogy az ember (er) fogalmát önmagukra alkalmazzák, mégpedig gyakran a beszélő (mond) értelemben. A nyugati évkönyvírók, krónikások véltek ugyan bennünket szkítának, hunnak, avarnak, mi azonban kizárólag magyarnak neveztük magunkat. Anonymus világosan ezt írja: az idegenek beszédében hungarus, a maga nyelvén magyeri. Kézai szintén azt állítja, a nyugati népek “nevezték el őket hungarusoknak”. A Képes Krónikában pedig arra bukkanunk, hogy köznyelven magyarok, akiket ungarusoknak hívnak. A magyar népnév a honfoglalást követően évszázadokig fennmaradt azokkal a magyarokkal együtt, akik – többek szerint Levedi népéből – nem követték Árpádot. Őket találta meg Julianus barát, és tőlük származhat a (később) Csisztopolból, a Volga és Káma összefolyásának vidékéről, 1311-ből való sírkő, melynek felirata így hangzik: Madzsar kádi fia, Iszmagil sírhelye ez. Julianus magyarjainak elei tudtak Árpád népéről. A X. században még tartották a kapcsolatot: követeket cseréltek, és ajándékokat küldtek egymásnak. A barát évszázadok múltán nehézség nélkül szót értett velük: “mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt, ő is azokat”. Igaza lehet Fodor Istvánnak, mikor úgy véli, a merőben idegen szerkezetű nyelv mindenütt meggátolta a magyarság nyelvi asszimilációját.

A régi magyar nyelvet viszonylag jól értjük. Visszafelé haladva az időben, Gyöngyösi, Bethlen Miklós, Zrínyi, Pázmány, Balassi, az 1510 körül keletkezett Haláltánc, a Karthauzi Névtelen, Temesvári Pelbárt nyelve nem csupán érthető, de élvezhetőbb számos kortárs nejlon-nyelvénél. Némi segítséggel – kevés átértelmezéssel – a Halotti beszédről és az Ómagyar Mária-siralomról ugyanez elmondható.

A magyar nyelv – olvashatjuk Illyés Gyulától – természeténél fogva az egyszerűséget, világosságot kívánja, mert kétkezi emberek, nem alkuszok vagy fiskálisok alakították ki. A költő az anyanyelvről mint népnyelvről beszél, minden nyelvjárás, stílus szülőjéről természetesen. Nyelvünk vitathatatlanul a népnyelvből eredt és táplálkozott, ám az idők folyamán rétegzettebbé, bonyolultabbá vált annál. A világos stílus megteremtése a prózában Faludi és Mikes nevéhez fűződik. Faludi az első, aki tudatosan merít a népnyelvből – állíthatjuk Illyés gondolatára rímelve –, háttérbe szorítva kora mesterkélt, életidegen beszédmódját. Mikes pedig – megőrizve az emigrációban a székelyek friss zamatú, ízekben gazdag, tiszta nyelvét – franciás könnyedséggel fogalmaz, miként utóbb Kosztolányi és Illyés. Sem Faludi Ferenc, sem Mikes Kelemen nem integrálódott kora kuriális nyelvi hagyományába – fejtegeti Herczeg Gyula –, ezért válhattak az új stilisztika kezdeményezőivé. A költészetben a nyelv szellemét – Balassitól Arany Jánoson át Szabó Lőrincig hasonlóan – a világosság, szemléletesség, az elvont és megelevenített rendkívüli összhangja jellemzi. A nagy képalkotók, József Attila, Nagy László és a többiek szintén elemi erővel képesek a hétköznapi valóságot látomásaik szigorú, esztétikailag különlegesen magas fokú rendjének részévé tenni, megvilágítva a szavakon túli, kimondhatatlan lényeget.

A meglepően sokáig élő orális hagyomány kedvezett a népnyelvnek, az ősi szavak, fordulatok fennmaradásának, mégpedig nem csupán a nép körében, hanem Hunyadi Mátyásig az udvari kultúrában is. A Magyarországra érkező külföldiek – Mátyás humanistái, szintúgy a későbbi utazók – meglepve tapasztalták, hogy a pórnép és a nemesség tökéletesen érti egymást. Létezett persze nyelvi elkülönülés – elég, ha a nemesség körében elterjedt latintudásra gondolunk –, ám az anyanyelvben olyan stiláris törésvonal nem jött létre, mint a japánban a keigo (az előkelő réteg használta nyelv) által. Visszatérve a nagy reneszánsz uralkodó korába, feltehetjük, sőt, a király kifinomult, magasrendű ízlését ismerve biztosra vehetjük: a lakomákon magyar nyelven előadott vitézi tettekről szóló énekek, miként Galeotto Marzio tudósít róla, a magasművészet remekei közé tartoznak. A szóbeliség ellen, az írásbeliség mellett azzal szoktak érvelni, hogy az egyre bonyolultabbá váló érzelmeket, a psziché rétegződését, a belső valóság mélyülését nem képes követni az élőbeszéd. Ehhez az írásnak, a megismerés sajátos processzusának kellett megszületnie. A világ új arcának bemutatásához pedig új fogalmakra volt szükség. Ezzel szemben, ha hihetünk a platóni dialógusoknak, Szókratész egészen jól elboldogult a legelvontabb dolgok univerzumában, akárcsak Jézus az írástudók morális útvesztőiben, íróeszköz használata nélkül.

A magyar nyelv ősisége folytán megőrizte az archaikus nyelvek sajátosságát, részletezésre való hajlamát. A létező dolgok megnevezésében az ősnyelvek mérhetetlenül gazdagabbak a modern, modernizálódó társaiknál. A civilizáció mindig fogalmi egyszerűsödéssel, nyelvi színtelenedéssel, végső soron a lét kifakulásával jár. Az arabok a tevét, az eszkimók a hó színét, állagát minden népnél több szóval képesek megjelölni. (Nemes Nagy Ágnes kérdezi a szavak hiányára utalva: hányféle kék van?) A vizualitás erőteljes nyelvbe ágyazottsága anyanyelvünk egyik jellegzetessége. Emellett valóságmegragadó képességét szokták hangsúlyozni a szakemberek. A térben és időben való tájékozódás alapszókincse megerősíti a feltevést. Porzig arra a véleményre jutott, hogy a nyelv minden láthatatlan viszonyt térbelire fordít le. A nomád magyarok az időt nem elvont kategóriaként érzékelték – élték meg –, hanem összekapcsolták a létükkel, napi, pontosabban évi tapasztalatukkal, mikor egy-egy állat koráról másodfű, harmadfű lóként beszéltek. A természet körforgását, a körkörös időt, a végest és a végtelent szintén a konkréttal kötötték össze. Az ismeretlen határa – népmeséink Óperenciás-tengere, az Ober Enns – a valódi tapasztalat mitikussá, elvonttá válásán alapult. A szakrális és köznapi időt, a lét metafizikai és fizikai szféráját világosan elválasztották egymástól. A magyar népmesék első szavai (hol volt, hol nem volt) és a manysik teremtésmítoszai (Joli-Tarem – Alsó-ég Anyánk – hosszú ideig ült vagy rövid ideig ült, azaz földi mértékkel meghatározhatatlan ideig) egyértelműen tanúskodnak emellett. Tudjuk: nemzeti értékeink között a magyar nyelv kivételes helyet foglal el. Megőrizte és elhozza múltunk legtávolabbi hangjait. A mítoszok mélyéről szólal meg, a derengő homályból, a sötétség és világosság szétválasztásának idejéből, amikor a téli napfordulót köszöntik a regölők. A fény születésének napja a legősibb ünnepek egyike. Végső jelentéseként Jung a lélek vágyát fedezi fel benne a világosságra, a pszichológia nyelvén: az öntudatosulásra. Ide kapcsolódik legrégibb, az urali korból származó vallásos tartalmú szavunk: a révül. A szó, miként a csodaszarvasmonda, megtalálható ugor nyelvrokonainknál. A sámánok hejgetéssel hívták magukba istenük szellemét. A kalandozások alkalmával rémületet keltő csatakiáltás, az istentelen hujjogatás – a nyugati annalesek szerint – talán hasonló célt szolgált. (A harc előtt a táltosok kezdték az éneket.)

A regösök hőskölteményei után, a csatazaj elültével ennek a nyelvnek a szavai sercegnek a Halotti beszéd fordítójának néha tétova, máskor nekilendülő tolla alatt, valamelyik kolostor boltíves csöndjében; Károli és a prédikátorok bibliás hitvallásában; Pázmány gyalogösvényeken és égi utakon egyaránt magabiztosan kanyargó mondataiban; tábortüzek mellett virrasztó kurucok dudorászásában; a nagyságos fejedelem latinul tett, legmagyarabb vallomásában; Csokonai gráciájában; Ady zsoltáros, lidérces soraiban; József Attila tébolyon túli, kristálytiszta logikájában; Illyés konok, közösségépítő indulatában; a razglednyicák elmosódott betűinek végső tanúságtételében; Weöres Sándor sámándobokat, Mária-himnuszokat idéző verseiben, a kisember locsogását az óceán habjainak dübörgésével összemosó hangjaiban; vagy legszebben a Széna tériek, corvinisták tagolatlan, a költészetnél magasabb rendű, érthetetlenségében is érthető hörgésében, utolsó sóhajában.

Írni, hallgatni, lelkünket némán kiadni csak magyarul tudjuk. Mikes, Babits, Kosztolányi, Szerb Antal, Márai élete és műve megerősít ebben mindnyájunkat.

A nyelv – a valóságfeltárás eszköze – a proletárdiktatúra dicső, majd kevésbé dicső, elpuhuló szakaszában veszett el. Két nemzedék nőtt fel előre gyártott házakban, előre gyártott jövőben bízva, előre gyártott – falakra mázolt, vezércikkek fölé nyomtatott – jelszavak között. A valóság kimondására, az egyetlen hivatalosan engedélyezett politikai szótár (a marxizmus–leninizmus) szavai nem bizonyultak elégségesnek. A kommunizmus kezdeti szakaszában, a Rákosi-érában a párbeszéd különös formája alakult ki: a tetszésnyilvánító taps. (Ellenvéleményt nem volt tanácsos megkockáztatni, mivel – szó szerint – életveszéllyel járt.) Horváth Zsolt érdekes tanulmányban vizsgálta a taps fajtáit a viharosan felcsattanótól a szűnni nem akaró ütemesig. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a kötelező tenyércsattogtatás nem összekovácsolja, hanem elválasztja a vezetőt a tömegtől. Azt a vezetőt a néptől, aki legitimitását elvben tőle nyerte – teszem hozzá a rend kedvéért. A “valóság” egyébiránt a pártkongresszusokon készült. (Fiatalabbak kedvéért: párton, pontosabban a Párton a kommunista, majd szocialista munkáspárt, az egyetlen akkor létező párt értendő.) Az ideológiai (kész)terméket azután a meglévő lapokban, a szinte minden otthonba bekerült, úgynevezett pletykarádión, amelyen csak a hivatalos műsort lehetett fogni, reklámozták. Sajnálatos módon azonban kétféle valóság létezett. A párt által engedélyezett, ezt nevezték objektívnak; továbbá az egyén tapasztalatán alapuló, amit leleményesen a szubjektív szférába utalva érvénytelenítettek. A világ nyelvi újrafelosztása megtörtént. Keleten a totalizmus nyelve vált az anyanyelvünkké. Nyugaton a fogyasztói társadalom reklámnyelve hasonló szerepet játszott a tömegek tudatában. A kor lényegét jól jelzi a nyelv funkciója: a kommunizmusban és a kapitalizmusban egyaránt a szlogen-nyelvet használja a hatalom.

Az új ideológiai szótárral újraértelmezték a világot. Államosították a nyelvet, a gondolkodást, a létet. A szavak elveszítették eredeti tartalmukat. A szemantikai diktatúrát a népnyelv humora és néhány kivételesen nagy költői alkotás tudta lerázni magáról. Ezért indítja tautológiával, a szavak értelmének visszaadásával (1950-ben) Illyés versét, az Egy mondat…-ot ekként: “Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van.” Tudjuk, az önálló gondolkodás számottevő anyanyelvi készséget feltételez. Az alattvalónak – vélték a népbarátok – nincs szüksége efféle fényűzésre. Majd ők megmondják “mic vogmuc”.

A puha diktatúrában, a kádárizmusban, az igénytelenek eldorádójának építése közben megszületett a még újabb nyelv, a bratyi-nyelv. (Bár Kádár apánk szívesen élt a tévé adta metakommunikatív lehetőségekkel is, sokat sejtetően kacsingatott a magyar dolgozókra.) A kimondatlan közmegegyezés így hangzott: ti hazudtok nekünk, mi pedig úgy teszünk, amennyiben békén hagytok bennünket, mintha elhinnénk a hazugságaitokat. A tilalomfák szépen, lassan, ám megállíthatatlanul elkorhadtak, a rendszerbe vetett hittel együtt.

A fogyasztói társadalomban felnövők nyelvi univerzumát az üvöltő reklámnyelv és az állelkesültségtől harsogó (de happyk vagyunk!) show-nyelv alakítja ki: a kereskedelmi adók lesznek felnevelő (mostoha)anyjukká. A tömegnyelvet használók ajkaira, ha párbeszéddel próbálkoznak, a médiából hallott lapos poénok, üres slágerszöveg-töredékek, prospektusjelszavak jönnek. A politikai nyelv szintén átalakult, és a korrektség látszatát keltő, valójában számos tabu tiszteletben tartását, a dolgok elkenését vagy kimondhatatlanságát vigyázó, álkonszenzusos nyelv nyert teret. Az interneten inkább kommunikáció folyik, mintsem beszélgetés a virtuális másikkal, akit könnyebb elfogadni a valóban létező szomszédnál. A harsogás, a médiazaj a mindennapi élet, a modern lét elengedhetetlen kellékévé vált. A csend kiüresedett, nem Istent vagy a titkot rejti, hanem a semmit, sokak számára önmaguk elviselhetetlenségét. A totalizmus nyelvi zónájából a fülsiketítő konzumidiotizmus világába csöppentünk. Itt minden és mindenki király. Molnár Tamás úgy véli, a folyamatos kampányoknak elengedhetetlen részei a jelszavak, amelyek biztosítják a tömegembereket “császárságukról” a fogyasztásban, a politikában, a kultúrában. Aki kilóg a sorból, az deviáns. A sorban igyekvők pedig kifelé haladnak önmagukból, valamiből, amit évezredek óta emberi lényeknek neveznek művészek és gondolkodók. Az ember – a valaki, az akárki – mintha önmaga számára vált volna feleslegessé, a jelentésétől megfosztott, demitizált világban.

Heidegger – Hölderlinre hivatkozva – állította, hogy beszélgetéssé lettünk. A beszélgetésből azonban mára technicizált, mindent szökőárként elöntő locsogás, a tömegemberből jelentés nélküli fecsegő vált.

A. Jaffe szerint a szimbólumok a világ tárgyai ugyan, ám tartalmukkal – az ismeretlenre utalva – képesek kifejezni a kifejezhetetlent. (Nagyjából ugyanazt mondja a nyelv kapcsán Eliade és Kolakowski, mikor annak profán, illetve szakrális jellegéről beszél.) Korunkban azonban csak az a művész tudja összekötni a földet és az eget, a jelent és a múltat, a mítoszt és az aktualitást, akinek a pszichéjében nem csökevényesedett el az animizmus. A szimbolikus látásmód az irányzatosságtól függetlenül, mindenkor sajátja volt a művészetnek. (Csontváry cédrusa mellett szinte semmitmondó az önarcképe.) Jelképeket akkor teremt az egyén és a közösség, amikor létének lényege elgondolhatatlan, és csak a jelkép által megragadható. A kollektív hagyomány mindig visszhangot ver a legnagyobbakban. Ismeretlen népdalszerzők kaptak – mert adtak – hangot Bartók hazavágyó hontalanságában, Kodály égi-földi szállást kérő Esti dalában. Az ősmagyarok mitikus Napja dereng át az időn Szervátiusz Tibor Napisten-sorozatában. (A szobrász beszámolt róla, hogy évtizedekkel ezelőtt csángó búcsúsokkal Csíksomlyóra tartottak a Kárpátokon keresztül. A templomi zászlókkal vonuló, katolikus énekeket zümmögő csángók hajnalban a bércek fölé úszó napot áhítatos leborulással köszöntötték.) Szervátiusz Tibor szobraiban – a Napisten ébredésében és a Napisten rendjében – ott ragyog az aranypajzsra emelt Árpád és a két szent király, tragikus sorsú ősükkel, Álmossal együtt. (Történészek hívták fel rá a figyelmet, hogy a pajzsra emelés a szászánida és a bizánci uralkodót, tehát az akkori világ két kiemelkedő hatalmasságát illette meg csupán. Az aktusnak így komoly politikai üzenete volt a kor nyelvén.) Szervátiusz említett munkáiban felfedezhetjük a hétmagyarok rendezett, szigorú, szakrális világát, a csapásokon felülkerekedő, már-már góbés életkedvet: a megtekeredő sors fölötti fényt. A Napisten örömében pedig azt a női princípiumot, ami a Boldogasszony sajátja (aki összeolvadt a kereszténységben Máriával): az állhatatosságot, a lágyságot, a jövőbe szövődő reményt.

A legkiválóbbak tisztában voltak vele: a magyar sors, legyen az siker vagy szenvedéstörténet, összekapcsolódik a szakralitással. Samu Géza életfái – például – a XX. század formanyelvén szólaltatják meg a mitikus világ üzenetét. Abból a pszichés televényből sarjadtak ki, amelyben a honfoglalók életfái gyökereznek. Az életfa, a halálfa ellentéteket, a halhatatlanság általánosan elterjedt jelképe. A térben és időben továbbadódó életerőt testesíti meg: éppen Samu egyik munkája – a Csíkos életfacsavar – idézi fel Nagy László, és tágabb értelemben a magyarság sorsát. A világfa a psziché kivetülésének legkorábbi formája. Gyökérzete az alvilágba nyúlik, azaz lélektani értelemben a tudattalanba. Törzse az evilági létnek, a tudat világának felel meg, míg felső része a felettes énnek. Múlt, jelen, jövő, holtak, élők, istenek(ké vált ősök) pontosan elhelyezhetők ebben a rendszerben.

Szűkszavú Árpád-kori törvényeinkből tudjuk, hogy pogány eleink fáknál áldoztak. A szokás nyilván elterjedt lehetett a lovas nomádok körében. A hunok – például – tölgyfánál, míg a “lovatlan kezű” manysik fenyőfánál mutatták be áldozatukat. (Utóbbiak ló helyett rénszarvast vágtak le, a fenyőt pedig nyilván az éghajlati viszonyok indokolják.) A fa azonban – bármilyenfajta legyen – csak a világfa lehet. A jelkép a bronzkortól ismert. Megtaláljuk az egyiptomiak, a sumérok, a hettiták, az asszírok, a perzsák, a germánok, a közép- és dél-amerikai indiánok között. Fennmaradt kínai selyemszöveten, szászánida selyemruhán, avar övvereten és csontkarcolaton, de felfedezhetjük alföldi cifraszűrön, rábaközi lepedőszélen egyaránt. A régiek hite szerint a halállal csupán az ember földi pályafutása ér véget, az élet a túlvilágon folytatódik. Így lesz kerek egész, mintegy önmagába záródva örök. Az életfa égbe nyúló koronája a transzcendencia felé nyitja meg a létet. (A patrisztikai irodalomban felmerült, hogy Krisztus keresztfája tulajdonképpen életfa: az igazán nagy szimbólumok, úgy látszik örök életűek.) A világfa felső ágai között laktak és párosodtak az emberi lelkek, “majd madár alakjában leszálltak a földre – állítja a Mitológiai enciklopédia –, hogy befészkeljék magukat a nemzetség asszonyainak méhébe”. A leírás szinte kényszerítő erővel irányítja rá figyelmünket a rakamazi korongpár mitikus madarára, amely többek szerint lelkeket hoz le kismadár alakban a világfáról. Megkockáztatom – mivel a két kisebb madár közül egyiknek a feje az ég felé mered, míg a másiké élettelenül (holtan, esetleg alva) lecsüng –: az élő testlelket és a túlvilági árnyéklelket, az iszt láthatjuk az égi szárnyas karmai között. Persze óhatatlanul felmerül bennünk az Árpádok eredetmondája: az Emese álma.

Az ősmagyarok vallásával kapcsolatban László Gyula többször hangot adott különvéleményének. Úgy vélte, súlyos melléfogás sámán- vagy táltoshitnek nevezni a pogány magyarok világképét. Olyan ez – vallotta –, mintha a katolicizmust püspök-, esetleg plébánosvallásként határoznánk meg. A fennmaradt tárgyi emlékek alapján azt látjuk, eleink hitének központi jelképe az életfa lehetett, miként a kereszténységé a kereszt. Hiedelemvilágunk összetett voltát – írja Révész László – a bezdézi tarsolylemez idézi fel: a bizánci keresztet az életfa ágai fonják körbe, két oldalról az iráni mitológiából ismert pávasárkány, illetve a szárnyas egyszarvú őrzi. Az anarcsi korongon szintén felismerhető “a gyökereivel az alvilágba nyúló, koronájával az égbe kapaszkodó, a honfoglalók hiedelemvilágában nagy szerepet játszó világfa”.

A honfoglalók hagyatékának méltán legismertebb darabjai a tarsolylemezek. A szakrális korszakokban a művészet és a hitvilág kapcsolata szétválaszthatatlan. A banai, bodrogvécsi, szolyvai, de különösen a galgóci tarsolylemezen a bámulatos szépségen túl felfedezhetünk valami misztikus, metafizikus szimmetriát: a rejtőzködő Isten rendjét és végtelenségét. A régiek világképének összhangját, az evilág és a túlvilág harmonikus kapcsolatát. Plótinosz mondja a szépségről, hogy az nem más, mint az egyes részek egymáshoz és az egészhez való illeszkedése. A szimmetria és ritmus nem a különálló egymásmellettiség miatt szép, hanem a belőle születő magasabbrendű egységből és teljességből árad. Ezt a lebegő egyensúlyt, titokzatos szépséget teremtették meg az etelközi, Kárpát-medencei magyar ötvösök. Stílusuk magán viseli a szogd és szászánida művészet jegyeit, ám megjelenési formájuk egyedien magyar.

A pogány magyarok világrendjébe, amint erről már a harmincas évek végén Deér József, majd Dümmert Dezső beszámolt, szakrális volt. Két eredetmítoszunk maradt fenn, a csodaszarvas- és a turulmonda. Előbbi a köznépé, utóbbi a fejedelmi családé lehetett. A totemállatot sohasem valóságos, hanem kozmikus lénynek tartották. A régiek hite Indiától Egyiptomig, a vikingektől a kínaiakig összekötötte az eget a földdel. A sztyeppei nomád fejedelem az Ég fiaként, szent elrendelésből uralkodott. Erről az Orkhon és Tula menti feliratok egyértelműen beszélnek, a Tengritől termett égi kagánokról. (Az ősök istenét a belső-ázsiai török nyelvű népeknél a “ten” vagy a “tengri” szó jelentette.) Legfontosabb vallási szavaink honfoglalás, tehát kereszténység előttiek. A későbbi jövevényszavak az egyházszervezetre, nem a hitélet lényegére vonatkoznak. A pogány világkép istenpárját talán az Atyaisten és a Boldogasszony alakjában tisztelték. Az Isten szó – bár nyelvünk nem jelöli a nemeket – egyértelműen férfi.

A magyar nyelvben a legrégebbi vallásos réteg az urali korig nyúlik vissza. A “révül”, a vogul “rëgh” (hőség) megfelelője a kezdetet jelzi, bár nem került át a kereszténység szótárába, ellentétben az ótörök szókinccsel. László Gyula – akinek még tévedései is termékenyen hatottak az őstörténet kutatására – többször hangsúlyozta: pogány kori szavainkkal lefordítható a teljes Biblia. Többek, így például Bárczi Géza véleménye ennek ellentmond ugyan, ám lélektanilag nincs olyan nagy különbség a pogány és keresztény vallások között, miként az dogmatikailag feltételezhető első pillantásra. Mindkét világnézet egyértelműen, határozottan elválasztja a jó és a rossz világát. Mivel a pogány és a keresztény univerzum lényegét tekintve szakrális-transzcendens, sokkal kevésbé különböznek egymástól, mint az ateista felfogástól. A pogány kori szókészlet – a bűn, gyón, Isten, ördög, böjt, a szerzet, szerzetes, búcsú, lélek – ezért élhetett tovább gazdagodva, árnyaltabbá és mélyebbé válva a kereszténység felvételét követően. Isten szavunk eredete ismeretlen ugyan, de akadnak reményt keltő megfejtési kísérletek. Újabban Hoppál Mihály mandzsúriai párhuzamra hívta fel a figyelmet: egy terrakotta szoborra, mely sasfejű, szoptató asszonyt ábrázol, és a neve: Isen-mama… Szibériában általánosan elterjedt hit szerint a sas és a sámán közvetítő ég és föld között. Innen néhány lépés csupán a nagyszentmiklósi kincs, a turulmonda, a rakamazi korong.

A révülés az az állapot, amely a sámánra száll a transzban. (Utóbbi pszichikailag megegyezik a keresztény szentek eksztázisával.) A révülésből fakad a rejtezés, a “regö-rejtem” refrénjében fennmaradt varázslási formula. Az égiekkel, majd a mitikus hősénekekkel, azaz a szakrális hagyománnyal szoros kapcsolatot tartó regösökből idővel ugyan udvari mulattatók lettek, ám a népi kultúra a XX. századig megőrizte a regölés mágikus jellegét. (Dömötör Tekla számol be róla, hogy 1968-ban megkért két Egyházasfaluban élő férfit, énekeljenek magnóra regöséneket: “Szívesen megtették, de előzőleg tanakodtak […] milyen leány- és legénynevet említsenek az énekben, nehogy véletlenül össze nem illő párt regöljenek, vagyis varázsoljanak össze.”) Vargyas Lajos szerint “gazdag fejlődés ment végbe vallási képzeteinkben, idegen fogalom átvétele nélkül”. A pogány korból máig fennmaradtak formai töredékek, amelyek a legősibb időkből származnak: ilyenek a halottbúcsúztatók és a siratók. Utóbbiak – Vargyas zseniális megfogalmazásában – azért, mert a fájdalom kifejezésére a kötetlen, jajgatást megengedő (zenei) forma a legalkalmasabb: “ott senki sem akar újítani, csak kifejezni”. A kántori halottbúcsúztatót napjainkig a halott szájába adva fogalmazzák. Itt a gyökerek – feltehetően – a mitikus időkig nyúlnak. Az obi-ugor hagyományból ismert, hogy a megölt medve szintén a maga nevében, egyes szám első személyben, akárcsak a lovas nomádok eposzainak hősei, mondják el történetüket. Szegfü László bebizonyította: Koppány és István összecsapásáról hősének született. Kísérteties elképzelni, miként beszélhetett a pogány vezér önnön haláláról, felnégyeltetéséről. A költészetben évezredek óta él ez a személyesség. Góg és Magóg fiaként, Attila nevében magyar királyként, Dózsaként szólalnak meg költők alkalmanként. A rég múlt a lélekben máig ér.

Közösségi létünk mélypontjait és magaslatait a történelemtudománynál szívósabban őrzi a szimbólumokban gondolkodó-érző emlékezet. “Nemzeti nagylétünk nagy” temetőit mindnyájan ismerjük. A kommunista rendszer komoly súlyt helyezett rá, hogy emlékezetünkbe vésse vereségeinket: Augsburgot, Muhit, Mohácsot, Majtényt, Világost. Bizonyos helyszínek, mint Doberdo vagy a Don-kanyar ellenben a hivatalos felfogással szemben maradtak, a közemlékezetben a mitikus méretű katasztrófa jelképeivé váltak, mivel számtalan magyar családapa, vőlegény lelte halálát ott. Akikért később – írta Nemeskürthy – még könnyet sem lehetett eljteni. A hatalom birtokosai ugyanis, amolyan “úgy kellett!” álláspontra helyezkedtek, akárcsak Trianon esetében. Utóbbiról évtizedeken át kizárólag negatív kontextusban volt tanácsos megemlékezni. A vereségtudatot azonban táplálhattuk. Csatavesztéseink emlékparkokat kaptak, amennyiben a nemzeti bűnökre, széthúzásra vonatkoztak. (A mohácsi emlékpark alkotásai közé nem engedtek beépíteni egy világháborús géppuskát, mert az utalt volna vereségeink, megszállásunk folyamatosságára, sértve a győztes Vörös Hadsereg és az időnként vele érkező helytartók érzékenységét.)

Győzelmeink, diadalaink helyei, nagyjaink sírjai, szülőházai gyakran kívül esnek országunk jelenlegi határain Vereckétől Pozsonyig, Gyulafehérvártól Németújvárig, Szabadkától Kolozsvárig. Néha nem az a baj, hogy nem tudunk, hanem ha nem hagynak bennünket ünnepelni. A haza ilyenkor a magasban, avagy legmélyebben bennünk van.

A valódi szimbólum csak a közösség tudatában semmisíthető meg.