stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Végel László: Nosztalgia a lépcsőházban

A választások napjának kellemes nyárestéjén az egyik Duna-parti kávéházban barátok társaságában üldögélek, és gyönyörködöm a Duna menti városok legszebb Duna-parti sétányában. A városi vezetőség idejében, egy évvel ezelőtt kiépítette, és a mostani kampányban sokszor hivatkozik rá. Az emberek bólogatnak, jó lenne, ha minden évben helyhatósági választásokat rendeznének, akkor biztosan épülne, csinosodna a város.

Egyébként van a választásoknak más előnye is. Városszerte szebbnél szebb lányok osztogatják a röplapokat, s biztatják a polgárokat, hogy szavazzanak az általuk protezsált pártokra. A Miloševic-korszakban marcona aktivisták állták az ember útját, hogy rátukmáljanak egy röplapot, amelyen azt írta, hogy Szerbia nem hajol meg a legnagyobb ellenség előtt sem. Most viszont csinos lánykák hajlongnak előtte.

A híres kávézó teraszán kitűnő rottyintott palacsintát kínálnak. Ezúttal nem siettem haza, mint régen, hogy a választások eredményeit lessem. A barátaim tegnap érkeztek vissza az adriai tengerpartról. Kiruccanásuk jó alkalom, hogy ne beszéljünk arról, hogy mi lesz a választások végeredménye, inkább a pannon ember tengeri nosztalgiáját taglaljuk. Érthető, hiszen egyre kellemetlenebb dolog a jövőről beszélni.

A nosztalgia különben is egyre inkább lábra kap. A belgrádi egyetemisták kétharmada tervezi, hogy a diplomázás után Nyugatra távozik, ott keres magának megélhetést. Az idősebb nemzedék pedig egyre nyíltabban hangoztatja, hogy Tito idejében jobb volt. Közeleg a nap, május 25-e, amikor Josip Broz Tito születésének 100. évfordulóját lehetne ünnepelni.

Az már biztosra vehető, hogy hivatalos ünneplés nem lesz, de a plebejus nosztalgia terjedni fog. A politikai elit tagjai szerint a „balkáni diktátor” (manapság sokan így nevezik) ezt nem érdemli meg, de talán pontosabb lenne hozzátenni: ők sem. Váratlan dolog történt. Tito marsall bemenekült a plebejus undergroundba, a népi exiliumba. Az egykori Jugoszláviában talán még népszerűbb az átlagemberek között, mint Kádár Magyarországon. Szerintem nem a Tito-korszak visszaállításán törik az emberek a fejüket, hanem a jelenlegi állapotok erkölcsi bírálatáról van szó. A demokrácia erkölcsi alapjai rendültek meg, minek hatására a szocializmusról sem beszélnek többé úgy, mint valamiféle mumusról. Titóról sem. Reálisabb kép kezd róla kialakulni.

Sokan felhívják rá a figyelmet, hogy Kelet-Közép-Európában erősödnek a szélsőjobbal cinkoskodó ifjúsági mozgalmak. Ez igaz, Újvidéken is látom, amint fokozatosan elfoglalják az utcákat. Az idei választásokon is indul egy ilyen párt, a Dveri, s nagy esélye van a sikerre. Újvidéken bekerültek a városi képviselő-testületbe. Ők azonban sokban különböznek Šešelj radikálisaitól. A nagygyűléseken Orbán Viktort hozzák fel követendő példának, sőt az általuk nemzetellenesnek kikiáltott párttal, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával szemben Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetséget dicsérik. A Liga ugyanis regionális párt, amely számít a magyar, a szlovák, a román, a horvát szavazópolgárokra is, és gyakran emlegeti a sovinizmust, a fasizmust. Micsoda rend ez, háborodik fel a szélsőjobb. Minden párt fogja össze a saját nemzettársait, a szerb pártok a szerbeket, a magyarok a magyarokat, a horvátok a horvátokat és így tovább. Aztán majd meglátjuk…

Ezek a mindenből kiábrándult fiatalok esküdöznek, hogy ők a rendet tevő kalandorok. Ezek a mozgalmak azonban lényegesen különböznek a nyugati típusúaktól. Míg az utóbbiakat az iszlámellenesség, addig az előbbieket a keleti jobbközép éretlensége, nacionalizmusa, a vadkapitalizmus erkölcsi nihilizmusa és a képmutató, a Nyugat által támogatott egoista és szánalmas jobbközép hozza létre. A kelet-európai szélsőjobb brutálisan a hétköznapi nyelvre fordítja le a keleti jobbközép európai mázzal bevont diskurzusát. Lefordítja, és közben leleplezi kétszínűségét. Leleplezi, vagyis egyértelműsíti, amivel népszerűségre tesz szert azok között, akik megelégelték a jobbközép hamis játékát. A gyerekek lesznek az apák bumerángja.

A szélsőjobbos mozgalmak mellett azonban, ugyancsak a fiatalok körében, egyre inkább feléled a szocializmus iránti érdeklődés. Ezeknek a fiataloknak immár köze sincs a pártállami káderekhez, akiknek jelentős része az antikommunisták között feszít, és az oltárok előtt vezekel. Egyre inkább kiderül, hogy kettészakadt a posztszocializmusban szocializálódott fiatalság. Az ő Tito-nosztalgiájuk azonban legkevésbé az állampárti rendszert kívánja vissza, és nem a jelenlegi pártok jobbítását tűzi ki célul. Ezek a fiatalok a jelenlegi vadkapitalista rendszert bírálják. Abból indulnak ki, hogy a kapitalizmus válságba került, az foglalkoztatja őket, hogyan lehetne új modellekben gondolkozni. Inkább antipolitikusok, nincs politikai pártjuk, az informális civil mozgalmakban találhatók, mert a regisztrált civil szervezetek legtöbbje pártfüggő. Az új, rendszerbíráló baloldal a kávézókban gyülekezik, és a világhálón jeleníti meg magát. Nem vetik meg az apáikat, csak sajnálkoznak rajtuk. Amit náluk nosztalgiának neveznek, az inkább a szocialista eszme újragondolását jelenti. Éppen mostanában hallom, hogy Újvidéken Rosa Luxemburgról tanácskozást kívánnak szervezni.

Éjfél előtt hazaérek, éppen jókor, legalább értesülök a végeredményekről. Az adatok hozzávetőlegesek, de semmi meglepőt nem találok bennük. A szerbiai polgárok valami újat akartak, de a régire szavaztak. Egy biztos, bárki győzzön, nagyobb változás nem várható. A választási kampány egyébként a kezdetben unalmas volt, később eldurvult, a durvaság azonban teljesen öncélú volt. A pártok egymást vádolják, hogy csalnak, lopnak, hazudnak. A polgárok a vállukat vonogatták. A választásokat valaki megnyeri, mondogatják, de rögtön hozzáteszik: mi lesz azután?

A magyar kisebbség ezúttal rosszul szerepelt. A VMSZ a Fidesz támogatását élvezve nem volt hajlandó koalícióra lépni a többi kisebbségi párttal, mint azt négy évvel ezelőtt tette. A győzelemre nagy esélye volt, hiszen magyar kormánytagok és személyesen Orbán Viktor is a Vajdaságba utaztak, hogy kampányoljanak. Az eredmény, sajnos, rosszabbra sikeredett, mint négy évvel ezelőtt, hullottak az önkormányzati mandátumok, mint a mák (félénk Petőfi-asszociáció!), de egy dolgot sikerrel végrehajtott: kisöpörte a közéletből a többi magyar kisebbségi pártot. Legyőztük a magyarokat, dicsekszenek a magyarok.

Ha már a nosztalgia hangulata érint meg, előveszem, és újra olvasom Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét. Valamikor a hatvanas évek közepén olvastam, amikor rendszeressé vált a magyarországi könyvbehozatal. Ma már, sajnos, ez is megszűnt, nem térhetek be valamelyik Forum könyvkereskedésbe se, hogy az új könyvek között válogassak. Manapság főleg politikusok érkeznek Budapestről, legfeljebb sor kerül egy-egy rendezvényre, amit megint csak politikusok nyitnak meg. Ezért ünneplőbe kell öltözni. Akkor, azon a szenttamási nyáron a Krivaja partján javasoltam Gion Nándornak (egyikünk sem volt ünneplőben, hanem klottgatyában), hogy olvassa el ő is. Úgy éreztem, hogy a regényben élek, s én is a regény szereplője vagyok. Egyikünk sem fogta fel a regény végét, a nosztalgiával való leszámolás olyannak tűnt, mint valami deus ex machina. Legalábbis én ezt bizonygattam. Később rájöttem, hogy sajnos, nem így van. Most már nem úgy olvasom, mintha a regény szereplője lennék, hanem úgy, mint aki elárulta, cserbenhagyta azt a világot. Sokkal durvább talajra vetett a sors.

Aztán szépen folytatódott a május. Még a múlt hónapban Bódis Gábor és Németh Árpád, az egykori Napló alapítói javasolták, hogy néhányan hozzuk létre a Napló-kört. Napló volt az első magánlap a Vajdaságban, s nemcsak szabadabban lehetett írni oda, hanem felcsillantotta a reményt, hogy független fórumokat is létre lehet hozni. A miloševici hatalom rögtön lecsapott rá, s elbocsátással fenyegette az állami médiumokban dolgozó alapítókat, s azokat, akik oda merészelnek írni. Nem tartott sokáig a hajsza, mert a hatalom felismerte, hogy egy ilyen kis kör nem sokat nyom a latban. Megkötötte az alkut a kisebbségi politikusokkal, akik kaptak néhány tucat bársonyszéket, és minden rendbe jött. Húsz év után az alapítók összehozták a régi társaságot. De mi történt? Az új állami kisebbségi sajtó azonnal nekünk rontott, holott még nem is volt alkalmunk hallatni szavunkat. Miféle liberalizmus ez? A neoliberális gazdaságpolitikát hűségesen megszavazó politikusaink – természetesen a kisebbségiek is – ugyanis úgy leplezik magukat, hogy az ördögöt kikiáltották liberálisnak. És a nemzet, zakatoltak a mondatok, miután bejelentettük, hogy megalakultunk.

Május elején, az első választási kör lezajlása után újra Szabadkán találkoztunk egy cukrászdában. Gerold László autójával utaztam, útközben bámultam a termőföldet, s Szerb Antalra gondoltam. Mi vár ránk? Igazam volt-e, amikor klottgatyában a Krivaja partján értetlenül álltam a nosztalgiától való szabadulás ténye előtt? Szabadkán már vár ránk Tolnai Ottó, Bódis Gábor, Balázsa Attila és Preszburger Csaba. Láthatóan megörültünk egymásnak, hiszen a Vajdaságban hiányoznak az értelmiségi terek, ahol az emberek találkozhatnak. Mindannyian sajnálattal vettük tudomásul a magyar pártok választási felsülését, főleg a Bánságot és Dél-Bácskát féltjük. Szerémséget már emlegetni sem merjük. Aztán az elkövetkező hónapok teendőiről beszélgetünk, s elhatározzuk, hogy beindítjuk a Napló-műhelyt. Utazunk oda, ahol helyet kapunk, klubokba és kávézókba, hogy emberekkel találkozzunk, beszélgessünk velük, felolvassunk kész vagy készülő írásainkból. Kávéházi beszélgetések, villan meg a fejemben, miután Tolnai előhozakodott a tervvel. Először Szabadka, aztán Újvidék. Menjünk Bánátba is, javaslom, Nagybecskereken tudok egy jó kis klubot.

Hazafelé tartva arra gondoltam, hogy Nagybecskereken kéne afféle mottóként Fülep Lajos Nemzeti öncélúság című esszéjének néhány részletét felolvasni, hiszen Fülep éppen Nagybecskereken élte gyermekkorát, itt járt iskolába. A nemzetinek nem a nemzetközi az ellentéte, figyelmeztetett Fülep, hanem az álnemzeti, az a nemzetietlen, az a nemzetellenes, mert a hátráltató elzárkózást, a hazug hagyományt, az önelégültséget, a giccset állítja előtérbe. S talán mindenütt ilyesféle mottóval kellene kezdeni, Kossuth- és Széchenyi-, Ady- és József Attila-, Fülep- és Babits-szövegekkel. Ha már az illetékesek nem biztosítják, hogy a művelődni vágyó magyar emberek helyben könyvet vásároljanak, akkor legalább emlékeztessünk a hiteles magyar értékekre, amelyeket álnemzeti demagógok hányaveti módon devalváltak. Szegény Kossuth és Széchenyi, őket csak arra használják a politikusok, hogy az alkalmi évfordulókon szónokoljanak, holott az írásaikat kéne az emberek kezébe adni!

A kedélyek nem csillapodnak, tart a választási küzdelem, folyik a harc a hatalomért. Ezért kevesebbet tartózkodom az utcán, az idő is elromlott, s nem kívánok a teraszokon üldögélni, szívesebben olvasok a lakásban. Egyébként is hallom, hogy a kávézókban lövöldöznek, az üzletemberek rendezik számláikat. Nyugalmamat a postás zavarja meg, az interfonon közli, hogy nem működik a lift, értesítést hozott, amit alá kéne írnom. Szavából kiveszem, nincs kedve felcammogni a hetedik emeletre, nekem viszont nincs kedvem levánszorogni. De azért mégis megteszem, hiszen tudom, ha értesítést kapok, akkor könyvek érkeznek. Valamelyik barátom gondolt rám, gondolom, és lecammogok. Kezembe veszem az értesítést, Berlinből érkezett a könyvcsomag. Észbe kapok, persze, a kiadó postázta a Bűnhődés szerzői tiszteletpéldányait. Nincs nálam az igazolvány, máskülönben azonnal rohantam volna a központi postára, hogy felvegyem a könyveket. Mi mást tehettem, felcammogtam a hetedik emeletre, gondoltam, bevárom, hogy jöjjenek a mesterek. Ez persze teljesen kiszámíthatatlan, lehet, hogy megjavítják a liftet egy óra múlva, de az is megtörténhet, hogy néhány napig kell várnom. Egész délután lestem, hogy felzúg-e a lift, de semmi. Kíváncsiságom nem hagyott nyugton, a zárás előtt egy órával mégis legyalogoltam, és elindultam a főpostára. Tényleg a Bűnhődés példányai érkeztek meg, tíz darab. Betérek az egyik kis kávézóba, fellapozom a könyvet, majd hazafelé tartok.

A lépcsőházban a mesterek buzgólkodnak. Valamilyen hajtószíj lazult meg. Mennyi időbe telik, hogy rendbe hozzák? Még tíz perc, mondják nagylelkűen. De tovább tartottak a munkálatok, mire előveszem a csomagból az egyik könyvet, lapozgatom, nézegetem. A mesterek csodálkozva méregetnek. Közben jönnek-mennek a lakók, felháborodva teszik szóvá, hogy egész nap vártak a mesterekre. A mesterek védekeznek, a motor is öreg, ki kellett volna cserélni a liftet, ők nem tehetnek arról, hogy a lakóknak nincs erre pénzük. Erre a lakók a politikusokat szidalmazzák, ők az okai mindennek. A mesterek sem maradnak adósak, s megjegyzik, hogy hallgassanak az urak, éppen most választották meg őket. Egy panaszszót sem akarnak hallani. A lakók zsörtölődnek, ők bizony nem ezekre szavaztak. Hát akkor ki szavazott rájuk, kérdi az egyik mester. A nép, válaszolják kórusban a lakók. Akkor mindenki elhallgatott. A hangoskodók bizonyára arra gondoltak, hogy bizony a nép nem olyan ártatlan. És nem is olyan bölcs, mint ahogy a politikusok hirdetik. Ráuntam a várakozásra, felálltam és gyalog indultam a hetedik emeletre. Cipeltem a könyveket. Mire felértem, rádöbbentem, hogy igen, mi mindannyian a lépcsőházban, a mesterek is, a lakók is, a távoli és közeli barátaim is, akartunk valamit, csak éppen arról feledkeztünk meg, hogy mit.

Kapcsolódó írások:

  1. Végel László: Bécs – Újvidék, via Budapest Néhány napot Bécsben töltöttem, ahol többek között több szerb, horvát,...
  2. Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...
  3. Végel László: Kisebbségi referendum A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is elevenen ontják az...
  4. Végel László: Személyautóval Budapestre Néhány napot Budapesten töltöttem, a PIM-ben léptem fel a Szépírók...
  5. Végel László: Hazatértem Már délben útnak indultunk, hogy délután Belgrádba érjek, s a...
Cimkék: Végel László
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret