stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mélyi József: Viszonyaink között – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után

Néhány hónappal ezelőtt egy román ismerősöm Budapestre látogatott. Kolozsváron tanít az egyetemen, kutatni jött Pestre, a hatvanas-hetvenes évek művészettörténeti feldolgozásának problémáiról beszélgettünk egy kávézóban. Közben más is szóba került, a kolozsvári festők, magyarok és románok, a hatások és sikerek története, a mai kultúr- és külpolitika, és a két ország figyelme egymás iránt. A legjobban az ragadott meg, amit az idők változásáról mondott – hogy tágabb környezetében a román értelmiségiek mennyi ideig figyelték irigykedve a magyarokat, mert úgy gondolták, errefelé sokkal jobban mennek a dolgok, működnek az intézmények, kimondható minden, ami ott csak nehezen. Aztán ez – ahogy ő látja – úgy fél évtizeddel ezelőtt változni kezdett, s mostanra teljesen átfordult, nincs irigykedés, sokkal inkább csak csodálkozás és a szemöldökök magasra emelése.

A Kolozsvári Iskola vagy a Kolozsvár-jelenség is nagyjából fél évtizede vált innen nézve felismerhetővé, akkor került rá külföldön a márkanév, azóta vált kimondhatóvá, irigyelhetővé. 2007-től fogva vannak jelen az ottani magyar és román művészek kolozsváriként (és jelenségként) a nemzetközi vásárokon, a nemzetközi magazinokban, a nemzetközi kurátori listákon. A csodálat tárgya Magyarországról figyelve majdnem ugyanaz, mint a néhány éve felfutott Lipcsei Iskola esetében volt, csak még annál is kevesebb önfelmentés létezik: ha már a kolozsváriak is csoportosan megcsinálták a nyugati szerencséjüket, akkor mi miért nem? – hangzik a pökhendi felvetés. Mert bár a 21. században valamelyest ódzkodik már a (magyar) ember a képzőművészeti istállóktól, iskoláktól és nemzeti jelenségektől, a siker azért általában mégiscsak jobb, mint a sikertelenség, az édes szőlő pedig finomabb a savanyúnál – így aztán a nyugtalanító kérdés sem megkerülhető.

A Műcsarnokban most megrendezett áttekintő kiállítás, amely harminckét művész munkáit vonultatja fel, egyrészt tovább élezi a kérdést, másrészt bizonyos tekintetben megnyugtatóan meg is válaszolja. Mert tényleg nehéz túllépni ezen a mélyen és generációkon át, rendszerektől szinte függetlenül belénk táplált, ostoba és hihetetlenül kártékony kultúrfölény-gondolaton – úgy itt, mint valószínűleg ott. Nehéz magunkon kívül elhelyezni a nézőpontunkat, Párizsból, New Yorkból, urambocsá’ Moszkvából nézni a viszonyokat. Onnan szemlélve mindez korántsem nyugtalanító jelenség, hanem egy országhatárokon átnyúló frusztrációktól szinte független brand, egy közös élményekre, érdekekre, gondolatokra alapozott konstrukció, amelyből kiindulva aztán megmutatkozási és érvényesülési lehetőségek nyílnak.

Az Európai utasok című kiállítás a befogadás tekintetében hasonlít a négy évvel ezelőtt ugyancsak a Műcsarnokban megrendezett Lipcse-jelenségre, ugyanúgy lesünk a felfutásra, vágyakozva nézünk a csúcsra, és érdeklődve figyeljük az elmúlást. Csodálkozva szemléljük mások látszólagos vagy valós békés egymás mellett élését, finom érdekhálókból kirajzolódó intézményi erőviszonyait, vagyis a mások érzékenységét és életét. Figyeljük a koncentrált jelenlétet, amelyből elsősorban egy szélesebb horizont vágya és realitása rajzolódik ki. Lehet, hogy a brand látszata csal, de mintha a kolozsvári művészek eleve máshová tennék a mércét, mintha ecsetvonásaikkal már nem a fiatalok helyi galériájának szintjét céloznák meg, hanem folyamatosan maguk elé képzelnék az Art Baselt. A kiállítás nyomán pedig belátható, hogy marketingszempontból még mindig eredményes lehet a nemzeti vagy regionális reprezentáció elve, annak ellenére, hogy a 20. század folyamán számos alkalommal – legutóbb talán a kilencvenes években – úgy tűnt, hogy az ideje lejárt.

Aztán valahogy mindig kiderül, hogy ha nem avítt szemléleten alapuló, nem az állami reprezentáció rejtett vagy nyílt érdekeit kiszolgáló bemutatóról van szó, még lehetséges a helyi, sőt a nemzeti identitásra (annak elemeire) alapozva korrekt kiállítást rendezni. (Nem feltétlenül függ össze közvetlenül a kolozsváriakkal, de mintha a nemzetközi múzeumi világban – például Angliában vagy Németországban – az elmúlt időkben feltűntek volna olyan hangok is, amelyek épp a helyi, nemzeti gyűjtemények és bemutatók reneszánszát vizionálják.) Az Európai utasok korrekt módon, szépen összerakott, jól tálalt kiállítás. A kurátor, Angel Judit komoly munkát végzett; a nemzetközi bemutatókból ismerhető főbb kolozsvári vonalak jól kirajzolódnak, az egyes alkotók a megismeréshez elegendő megmutatkozási lehetőséget kapnak. Ügyesek a Kim Attila által tervezett belsőépítészeti elemek, szilárdan kijelölik a határokat, ugyanakkor megfelelően levegősek is. Az apszisban elhelyezett dokumentációs rész a nagy mennyiségű anyag ellenére áttekinthető marad, bár a hosszan tartó nyilvános olvasás sokak számára nem igazi opció. Az olyan látogató számára, aki (mint én) nem ismeri teljes mélységében a kolozsvári helyi viszonyokat és belső arányokat, mindezekből kiindulva – a lipcseiek kiállításához hasonlóan – másodlagossá válik az a korábban is felvetett kérdés, hogy a festészetnek valóban ilyen lenne-e a (tulajdonképpen megállapíthatatlan) valós súlya a műfajok között, vagy hogy valamelyik művész, illetve galéria esetleg tényleg túlreprezentált-e valamelyik teremben. A kérdések legfeljebb a kolozsváriaknak lehetnek érdekesek, hiszen a brand tartóssága az arányok megtalálásán is múlik. A siker elsősorban persze a művészeken múlik, és az alkotásokon, amelyeknek egy része az elmúlt évek magyarországi bemutatóiból azért ismerhető: Mircea Cantornak önálló kiállítása volt a Műcsarnokban, Berszán Zsolt bemutatkozott a Modemben, Ciprian Muresannak egy időben bérlete volt a Trafó Galériába, Szabó Péter munkáit pedig csak az nem láthatta, aki egyáltalán nem járt kortárs művészeti intézményekbe.

Tulajdonképpen felesleges a művészek kapcsán az általános színvonalról vagy a művek szemléletbeli közösségéről beszélni, mert ez óhatatlanul leegyszerűsítené az egyébként adott komplex képet. A válogatásban vannak fontos alkotók és átlagosak, Adrian Ghenie és Serban Savu munkái valóban lehetnek emblematikusak, Mircea Suciu művei már kevésbé, Victor Man és Papp Anna-Bella enigmatikus installációja tényleg jól használja ki a teret, a Duo van der Mixt pont ugyanannyit (vagy talán kicsit kevesebbet) állít, mint Vörösváry Ákos piros-fehér-zöld gyűjteménye. Mindez szinte bármely magyar csoportos kiállításról is elmondható lenne, sőt ha egy játék keretében párba állítanánk egymással a magyarországi és a kolozsvári művészek alkotásait, Horváth Tibortól Szűcs Attilán keresztül Várnai Gyuláig valószínűleg elég hasonló összképet kaphatnánk. A nyugtalanító különbség abban áll, hogy amikor az elmúlt években szándék mutatkozott hasonló jellegű összefoglaló tárlatok elkészítésére, az eredmény messze elmaradt a mostani Európai utasoktól. A legjobb példa erre a szintén négy évvel ezelőtti – horribile dictu a Reneszánsz Év keretében megvalósult – Na, mi van?, amely szűkebben értelmezett koncepció és a brandépítés szándéka nélkül sorolta egymás mellé szinte szelektálatlanul a műveket.

A négy évvel ezelőtti kiállítások említése a kolozsvári tárlat összefüggésében persze egyáltalán nem véletlen, hiszen az Európai utasok tulajdonképpen zökkenőmentesen illeszkedik egy Petrányi Zsolt által évekkel ezelőtt megkezdett sorozatba. Mircea Cantor, a Lipcse-jelenség, Michaël Borremans, Luc Tuymans – valamennyi tárlat mintha egy irányba mutatna, ezért is érthetetlen, a kolozsvári példa fényében pedig erősen nyugtalanító Gulyás Gábor folyamatos elhatárolódása a kontinuitás gondolatától is. (Különösen furcsa volt ebből a szempontból Horkay Hörcher Ferenc cikke a Kultúra és kritika blogon, amelyben a kolozsvári kiállítás létrejöttének okait elemezve első helyen az „új direktor fogékonyságát” emeli ki.) Pedig ahhoz, hogy a kolozsvári példa valamilyen módon tényleg inspiráló lehessen a magyar intézményrendszer számára, elsősorban a kontinuitás, az intézményi együttműködés lehetne a kulcs, mindezekhez kapcsolódva pedig a realitásokkal való szembenézés.

Az elsődleges realitás valószínűleg az, hogy amit Kolozsvár nemzetközi szinten elért, azt tulajdonképpen csak egy kisebb magyar város érhette volna el, amely művészeti és oktatási központ, még nem teljesen megcsontosodott kortárs intézményrendszerrel. A legnagyobb esély talán Pécs előtt lett volna. A kilencvenes évek végén tulajdonképpen már minden adott volt ehhez: volt egy festészetre kihegyezett, jól működő DLA-képzés, Keserü Ilonával, Konkoly Gyulával, Tolvaly Ernővel és másokkal, megvolt a folytonosság és az újat akarás egyensúlya, a helyi sajátosságok beépítésének lehetősége és potenciálisan még a civil háttér is. A kétezres évek közepén, az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében pedig meglett volna hozzá a pénz, a külföldi kapcsolatok jól átgondolt kiépítésének reménye és ezenfelül elméletileg a városvezetés akarata. A másodlagos realitás szerint azonban ilyen jellegű felfutásra és brandépítésre az akkori viszonyaink alkalmatlanok voltak, mai viszonyaink között pedig többek között az iskolarendszer merevsége, a magánkezdeményezések gyengesége, a kultúra általános rombolódása vagy az önkormányzatok provincializmusa állná útját egy alulról induló elképzelésnek. Viszont ahhoz, hogy a kolozsvári jelenség valamikor nálunk is realizálódhasson, valószínűleg még egy fontos tényező kellene: az állam távolságtartása. Kolozsvár nemzetközi sikere ugyanis az önmagukat lehetőséghez juttató magánkezdeményezésekből épül fel, a felismert érdekből és identitásból, amelyet az állam reprezentációs vágya nem akart mindenáron kihasználni vagy átírni.

Amikor a román ismerősömmel pár hónappal ezelőtt kitárgyaltuk a román–magyar értelmiségi viszonyok alakulását, úgy váltunk el egymástól, hogy majd meglátjuk, merre mennek a dolgok. Kiléptünk a kávézóból, és a földalatti felé ballagva megkérdeztem, hová megy. A Széll Kálmán térre – mondta némi iróniával vegyes sajnálkozással. Kolozsvárról azóta nem beszélgettünk.

Kapcsolódó írások:

  1. Mélyi József: Az eltűnt idő legújabb bizonyítéka Néhány hónappal ezelőtt egy német művészettörténész-hallgatóval találkoztam, aki diplomamunkáját...
  2. Mélyi József: A labda és a léggömb Ha valaki az elmúlt két évtizedre fokuszálva megvizsgálná a múzeumokkal...
  3. Mélyi József: Pont úgy, mint Pécs (Szentendre, városközpont-felújítás, 2011. Kivitelező ÉPKAR Zrt.) Két város összehasonlítása reménytelen vállalkozás, hiszen bármilyen területet vizsgálunk is,...
  4. Mélyi József: A HÉV esztétikája José Ortega y Gasset 1916-os Esztétika a villamoson című esszéjében...
  5. Mélyi József: Három fokozat Ki tudja, milyen lesz a jövő? Negyven évvel ezelőtt a...
Cimkék: Mélyi József
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret