stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Révész Sándor: Mindenki puccsa mindenki ellen

Miért nem bukott meg az ifjú és éretlen demokratikus parlamentarizmus ott és akkor, ahol és amikor minden összejátszott ellene? Spanyolországban, 1981-ben. Mennyi exdiktatúrás vezetőt, intézményt, szellemet és hagyományt bír el egy demokrácia? Ha annyit, amennyit Spanyolországban elbírt – akkor bármennyit. És mennyi kudarcot, csalódást, meghasonlást, megosztottságot? Ha annyit, amennyit Spanyolországban – akkor bármennyit.

Az egyik legjelesebb kortárs spanyol szépíró tényírásra adta a fejét. Javier Cercas Egy pillanat anatómiája címmel fölboncolta az 1981-es spanyolországi puccskísérletet. Kevés könyv mond Magyarországnak többet azok közül, melyek egy szót sem szólnak róla. Cercas könyve sajnos egyelőre senkihez sem szól magyarul. 2009-ben jelent meg spanyolul, 2011-ben angolul (The anatomy of a moment, Bloomsbury, 2011, 408 oldal). Cercas annak a pillanatnak az anatómiáját adja, amelyben a spanyol demokrácia állva, illetve ülve maradt.

1981. február 23-án délután 6 óra 23 perckor Antonio Tejero csendőr alezredes a spanyol csendőrség egyik osztagával, összesen kb. kétszáz fegyveressel betört a spanyol alsóházba, a Cortesbe, és a földre parancsolta a képviselőket. Három ember élete kockáztatásával ülve maradt. Ellenült a puccsistáknak. Két exfalangista meg egy gyakorló kommunista. Egyiket sem predesztinálta demokratának a történelem.

Manuel Gutiérrez Mellado tábornok, miniszterelnök-helyettes, egyben hadügyminiszter, Santiago Carrillo, a Spanyol Kommunista Párt vezére és Adolfo Suárez, a hivatalban lévő, de már lemondott miniszterelnök. Épp az utóbbi utódjáról szavaztak a képviselők, amikor túszul ejtették őket. Mellado már nem, de a többi szereplő még él. Suárez és Tejero egy évben születtek, az idén nyolcvanévesek. Carrillo 98, kiváló hivatkozási alap minden erős dohányosnak.

 

„A spanyol gazdaság a szakadék szélén táncol, a terrorizmus elszabadul, az intézmények és képviselőik iránti bizalmatlanság egyre mélyebben beivódik a nép lelkébe, a feudális örökség és a túlsúlyos autonóm kormányzatok szétrombolják az államot, a spanyol külpolitika egy merő kudarc… Az államcsíny a levegőben lóg.” Ezt írta a Paris Match három nappal a puccs előtt.

Mindenkinek elege volt. Kinek a kormányból, kinek az egész demokráciából. Egységkormányt, szükségkormányt, a nemzeti megmentés kormányát, szakértői, össznemzeti, átmeneti, ügyvivő kormányt – ki hogy nevezte, de szinte mindenki valamilyen rendkívüli kormányféleséget akart. A demokrácia barátai és ellenségei persze nem ugyanúgy akarták, de azért ezek az akaratok csak összeadódtak. A puccs meg éppenséggel nagyon is szokványos problémakezelés Spanyolországban. A kísérletekkel együtt több mint ötven volt belőle az elmúlt kétszáz évben. 1978-ban is volt már egy sikertelen puccskísérlet. Azt is Tejero alezredes vezette, és hét hónap börtönnel megúszta. Spanyolhonban minden korábbi demokratikus kísérlet puccsba fulladt. Alig fél évtized telt el Franco halála óta. A második köztársaság is éppennyi idős volt 1936-ban, amikor jöttek a puccsisták, és kitört a polgárháború. A puccs egyik közvetlen előzménye akkor az ellenzék vezetőjének, Juan Calvo-Sotelónak a meggyilkolása volt. Éppen az ő unokaöccse, Leopoldo Calvo-Sotelo kormányfővé választása folyt a Cortesben, amikor a fegyveresek berúgták az ajtót.

Suárez úgy érezte s érezhette is, hogy minden és mindenki összeesküdött ellene. A kiterjedt jobbszéli, francoista sajtó keménykezű tábornokot követelt a kormány élére. A demokratikus sajtó, mely a demokratikus átmenet protagonistájának érezte magát, és az átmenet folyamatában szépen össze is nőtt a politikai osztállyal, nehezen szokott ki a politikacsinálásból. A demokrata véleményvezérek meg voltak győződve, hogy azért mennek olyan rosszul a dolgok, mert a pökhendi hatalom nem hagyja magát őtőlük vezettetni. A bankárok és üzletemberek becsapva érezték magukat, úgy látták, hogy a balra hajló kormány elmélyíti a gazdasági válságot, a kormányfő visszaél a jobbról kapott hatalmával, amikor plebejus, balos társadalompolitikával igyekszik versenyt futni a politikai élet ifjú csillagával, a szocialista Felipe Gonzálezzel. Az üzleti világ, a tőke ezért inkább a jobboldali ellenzék erős embere, Manuel Fraga Iribarne mögé állt, aki a kései Franco-korszak csodagyereke volt. Tájékoztatási és idegenforgalmi miniszterként ő nyitotta meg Spanyolországot a turizmus és a világpiac előtt. Az egyház és a rendszerváltást vezénylő politikusok között volt egy hallgatólagos egyezség. Az egyház támogatja a demokratikus átmenetet, a politika pedig nem bántja a Franco-diktatúrában élvezett privilégiumait. Az Actio Catholica szemináriumán nevelt, buzgó templomjáró Suárez és a spanyol katolikus püspöki kart vezető Tarancón madridi érsek szövetsége megbonthatatlannak tűnt, amíg minden az egyház kedve szerint történt. Abban a pillanatban azonban, amint a válási törvény liberálisabbra sikerült, mint ahogy abban a kormányfő és az érsek megállapodott, az egyház is a kormány ellen fordult, s a Fraga mögött álló konzervatív püspökök furiózus szónoklatai uralkodtak az egyház hangjaként a nyilvánosságban. A Spanyol Szocialista Munkáspárt kíméletlen ellenzékként viselkedett. Apokaliptikus képet festettek az ország helyzetéről, nap mint nap győzködték a közvéleményt, hogy minden perc, amit a kormány a hatalomban tölt, végzetes veszély az országra nézve. Bizalmatlansági indítványokkal fenyegetőztek és kísérleteztek. Ezek ugyan célra nem vezettek, de a szocialisták szándékaitól függetlenül is erősítették a közvéleményben a puccsigényt, miután azt mutatták, hogy a demokrácia eszközeivel nem lehet eltávolítani azt a kormányt, mely végzetes csapás az országra nézve. Emellett a szocialisták Suárezt a falangista múltjával is azonosították, potenciális puccsistának minősítették, aki hajlandó lenne a fiatal demokráciát is szétverni, az országot is eladni azért, hogy hatalmon maradhasson. Suárez saját pártja, a Demokratikus Centrum Unió is tele volt a kormány ellenségeivel. Nem is párt volt ez, hanem liberálisok, kereszténydemokraták, szociáldemokrata és makacs francoisták keveréke. Ezeket csak az kötötte össze, hogy a Franco-diktatúra gépezetéből kerültek ki. Így álltak össze hevenyészett választási szövetségbe az első szabad választások előtti utolsó pillanatban. Megszerezték a (relatív) többséget, ám fölöttébb bomlékonyak voltak, jobbról is, balról, innen is, onnan is lehetett belőlük lehasadó vagy belülről repesztő egyéneket, csoportokat verbuválni. Kommunista vezetők, szakszervezeti vezetők is adtak ki nyilatkozatokat, miszerint a rendkívüli helyzetre való tekintettel tekintélyes katonai vezető által irányított egységkormányra lenne szükség. A nyugati világban kitört a konzervatív forradalom, megkezdődött a Thatcher–Reagan-korszak. Az Egyesült Államoknak bőven elég lett volna egy korlátozottan demokratikus, de stabil és a NATO-hoz gyorsan csatlakozó Spanyolország. Ehhez képest nem volt túlságosan vonzó a balra hajló, a NATO-csatlakozást halogató, az el nem kötelezettek felé kacsingató, instabil Spanyolország, frissen legalizált és a Franco-diktatúrával való szembenállása miatt hiteles kommunista párttal, gyorsan erősödő szocialista párttal és nem éppen Amerika-barát közvéleménnyel. Az Egyesült Államoknak sok mindent megért Dél-Európa stabilitása, ezért is támogatta Evren tábornok katonai puccsát Törökországban 1980 szeptemberében, a Tejero-puccs előtt öt hónappal. A madridi amerikai nagykövet, Terence Todman, aki korábban a legkevésbé mérsékelt latin-amerikai diktátorok pártfogójaként tündökölt, lelkesen bólogatott, amikor a puccs előtti hónapokban egyre többen pedzegették, hogy az ország megmentése érdekében valaminő „sebészeti beavatkozásra” lenne szükség.

Sebészből és késből nem volt hiány. A francoista hadsereg érintetlenül megmaradt. Mind a tizenegy katonai körzet élén francoista tábornok állott. Valamennyien harcoltak a polgárháborúban Franco oldalán. Majd mindegyikük harcolt az orosz fronton is Hitler oldalán.

Mellado tábornok, a miniszterelnök-helyettes egy borús estén föl is tette a kérdést a kormányfőnek: „Mondd meg őszintén: a királyon, rajtad és rajtam kívül van még velünk valaki?” A tábornok kérdése túlzott optimizmust tükrözött. Már a király sem volt velük. Bármily erősen és sokáig bízott Suárezben, akit ő szemelt ki a demokratikus átmenet irányítására, látta, hogy a helyzetet csak Suárez lecserélésével lehet megmenteni, és ezért lemondatta. A puccsisták viszont egyáltalán nem akarták, hogy ugyanannak a kormánytöbbségnek egy másik mérsékelt, civil politikusa mentse meg a helyzetet az ő erőskezű tábornokuk, Alfonso Armada helyett. (Ő is megvan még, 92 éves.) Gyorsan kellett tehát lépni, mielőtt Suárezzel együtt eltűnik az általános igény a rendkívüli helyzetre.

 

A demokratikus átmenetet elementáris erejű sokkhatások kísérték. Már az is megrendítő volt, hogy legalizálták a Spanyol Kommunista Pártot. Ma már és felőlünk nézve nehéz megérteni, miért tartották ezt a legkockázatosabb lépésnek, amire Suárez 1977 áprilisában vállalkozott, az első szabad országgyűlési választások előtt. A kommunista párt volt a Franco-rendszer ősellensége, melyet évtizedeken át a legszörnyűbb démonként jelenített meg a diktatúra sajtója. Az SKP megjelenése nem hasonlítható ahhoz, mint amikor nálunk a demokratikus átmenet jegyében demokratikusnak ismert pártok jelentek meg, demokratikus ellenzék vált legálissá. A kommunista párt nem a demokrácia, hanem a másik diktatúralehetőség pártja volt. A balra tolódó és háborút viselő köztársaság legrosszabb arcára, a moszkovitára emlékeztetett. Carrillo már a második köztársaság idején is volt politikai fogoly, mert balról próbálta megpuccsolni a demokratikus kormányt. A polgárháború idején kommunistaként természetesen elszántan szovjetbarát volt, s az ostromlott Madridban a közrendért felelős vezetőként tette félelmetessé a nevét. A polgárháború idején elkövetett kommunista vérengzésekhez valószínűleg nem volt köze, de Franco sajtója évtizedeken át ezzel vádolta, ez élt róla a köztudatban. A Franco-diktatúra igazán komoly, kitartó, kockázatvállaló ellenzéke bizony nem demokratikus ellenzék volt, hanem kommunista vagy militáns (leginkább baszk) nacionalista. Carrillo még a királyt is „Kurta” János Károlynak becézte, utalva arra, hogy a többi francoista csökevénnyel együtt hamarosan a monarchia is el lesz söpörve. Ráadásul az SKP nem a legális politikai élet perifériáján jelent meg, hanem kulcsszerepben. Carrillo és Suárez között szoros stratégiai együttműködés alakult ki. Carrillónak kezdeményező szerepe volt a parlamenti pártok 1977-es gazdasági és társadalmi megállapodásának, a Moncloa-paktumnak a létrejöttében.

A kommunisták feltűnésének a sokkja azonban semmi sem volt az ország egységét fenyegető autonómiákhoz képest. Egy szigorúan központosított ország egyik pillanatról a másikra autonómiák hálózata lett. Megjelent tizennégy autonóm tartomány, tizennégy autonóm kormányzattal, tizennégy alaptörvénnyel. És természetesen az autonómiák körüli vad vitákkal, heves helyi politikai harcokkal, szenvedélyesen kampányoló, jelentős szakadár erőkkel. Széles körű autonómiát kaptak olyan országrészek is, ahol ezt a világon senki sem kérte, ahol viszont fontos volt, ott ez sem volt elég. A baszk terrorszervezetnek, az ETA-nak kifejezetten az volt a célja, hogy a demokratikus átmenet konszolidációját megakadályozza és puccsba hajszolja az országot. Véresebbnél véresebb terrorista akciók követték egymást. 1980-ban egyetlen év alatt több mint négyszázötven terrorista akciót hajtottak végre, több mint négyszáz sebesült és több mint 130 halálos áldozattal. A legteljesebb mértékben igazolva érezhették magukat azok, akik úgy vélték, a francoista rendszerrel eltűnt a rend, a biztonság. Szétdarabolják, szétszedik az országot, Spanyolország menthetetlenül szétesik, ha a hadsereg meg nem menti.

Nálunk a gazdasági, egzisztenciális sokkhatás úgy érte az embereket, hogy folytathatatlan, megbukott gazdasági rendszert tudtak maguk mögött. És a sokkhatás így is erős volt. Spanyolországban azonban hatalmas, látványos gazdasági fejlődés zajlott le Franco uralkodásának utolsó másfél évtizedében, amit éppen csak a diktátor halála előtt szakított meg az első olajválság. Ez a válság persze így is a demokratikus átmenethez kötődött, de még inkább hozzátapadt, amikor a hetvenes évek végére megérkezett a második olajválság is. Két év alatt megkétszereződött az olajár, ami a spanyol gazdaság valamennyi húzó ágazatát letaglózta, és betett a Moncloa-paktumtól remélt társadalmi békének. Kilátástalan recenzió, vágtató infláció, hatalmas munkanélküliség.

És mindehhez valóban rossz kormányzás alkalmatlan kormányfővel. Cercas éles jellemrajza szerint Suárez volt a legmegfelelőbb ember a diktatúra leépítésére és a demokrácia kiépítésére, viszont ő volt a legkevésbé alkalmas ember az új rendszer működtetésére. Éppen azért, mert olyan mélyen, annyira belülről ismerte a francoista hatalomgyakorlás módját. Pontosan tudta, mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy minden megváltozzék. S miután minden megváltozott, az ő képességei, beidegződései érvénytelenné váltak. Ami addig előnyére, azután hátrányára vált. Nem tudta kezelni a képviselő-testületeket, a minisztereit, a szakértőit, a pártját, a közvéleményt, ebből kifolyólag a válságot sem. Mintha csak azt akarta volna igazolni a kormányfő, hogy aki a régi rend hívéből demokratává lesz, az tehetséges politikusból menten tehetetlen politikus lesz.

 

Puha, diszkrét, csendes puccsot terveztek. Puskalövés nélkül. A hatalomátvevő, a hadseregben kivételes tekintélynek örvendő Armada tábornok álcázásával. A képviselőházat hangtalanul, szinte észrevétlenül elfoglalják, a fegyveres erők diszkréten nyomást gyakorolnak a Cortesben; katonai egységek tűnnek föl Madrid utcáin és Valenciában, ahol még hadiállapotot is hirdet a körzet katonai parancsnoka, a puccs katonai vezetője, Milans del Bosch tábornok. A puccs politikai vezetője, Alfonso Armada tábornok, aki korábban a király kabinetminisztere és bizalmasa volt, besétál a királyi palotába, mint aki mit sem tudott a puccsról, megnyugtatja a királyt, hogy ő képes megoldani a helyzetet, le tudja szerelni a puccsistákat, vissza tudja terelni a katonákat a laktanyákba, mielőtt még nagyobb botrány lenne, már amennyiben felajánlhatja áldozatosan saját becses személyét kompromisszumos, a hadsereg számára is elfogadható kormányfőnek. A másik oldalon Armada úgy lépett föl a többi összeesküvő előtt, mint aki kapcsolatban van a királylyal, s biztosítja János Károly támogatását a puccshoz. Ezt igazolta volna Armada azzal, hogy a királylyal való tárgyalás után a királyi palotából telefonál a puccs bázisaira, onnan ad utasításokat. Így adták volna el a királynak és a közvéleménynek a puccs győzelmét a puccs leszereléseként.

Nem jött be. Tejero csendőreinek sikerült ugyan egyetlen puskalövés nélkül elfoglalni az üléstermet, de a parancsának, miszerint mindenki maradjon csöndben és feküdjön a földre, a fent említett három úr nem engedelmeskedett. Mellado tábornok pedig fegyvertelenül, de fenyegetőleg és éktelen haraggal elindult Tejero felé, és kiutasította őt a teremből. Tejero nem nagyon tudta, mit tegyen, de az emberei ösztönösen cselekedtek, amiből nagy fegyverropogás lett. Kár ugyan csak a mennyezetben esett, de az élő rádióközvetítésen keresztül az egész ország hallotta, hogy lövöldöznek a Cortesben. Mondhatnánk: lőttek a diszkrét puccsnak. Ettől még nem vált teljesen lehetetlenné, hogy Armada meghódítsa a királyt és a királyi palotát, de nem hódította meg. Annak a madridi egységnek a parancsnokától, melynek meg kellett volna mutatnia magát Madrid utcáin, a király kabinetminisztere (Armada utóda) megtudta, hogy a lázadók abban a hiszemben vannak, hogy Armada a királyi palotából, a király tudtával irányítja az eseményeket. Ezzel a hírrel a kabinetminiszter az utolsó pillanatban érte el a királyt, mielőtt az beleegyezett volna, hogy Armada a palotába jöjjön és előadja „kibontakozási javaslatát”. Miután Armada lelepleződött, távol tartották őt a palotától. A király, aki az alkotmány szerint csupán szimbolikus főparancsnoka volt a hadseregnek, valóságos főparancsnokként kezdett tevékenykedni, és elmondta nevezetes televíziós beszédét, melyben a demokratikus alkotmány és a legitim kormány védelmére szólított föl.

Armada végül a király felhatalmazása nélkül is bement a Cortesbe, hogy a túszul ejtett képviselőket rábeszélje: támogassanak a szabadságuk fejében egy általa vezetett egységkormányt. A képviselőkig azonban el sem jutott, mert már Tejeróval sem sikerült megállapodnia, akinek meggyőződése volt, hogy az országban olyan rendnek kell uralkodnia, mint egy laktanyában, s aki azért csinálta a puccsot, hogy rendes katonai kormánya legyen a hazájának, nem egy olyan rothadt civil egységkormány, amelyben még szocialista és kommunista, tehát ócska hazaáruló miniszterek is vannak. Ekkor bukott meg végleg a puccs.

 

Nézzük meg közelebbről azt a három embert, aki 1981. február 23-án kiállt – kiült – a demokráciáért!

Adolfo Suárez. Ő alulról föltört, kevéssé művelt, de igen szorgalmas, sármos, sportos, készséges, lojális, hiperaktív, nagyon ambiciózus, gátlástalanul karrierista mintafalangista volt, kinek miniszterelnöki kinevezését szörnyülködve fogadta a demokratikus sajtó. Senki nem értette, hogy miért pont egy ilyen falánk kecskére bízza a király a demokrácia káposztáját. Két borzasztó év után, amikor a népszerűsége a magasból a mélybe zuhant, amikor mindenki ellene fordult, úgy érezte, mindenki föladta már a spanyol demokráciát. Ahogy ő, a demokrácia is egyedül maradt. Már csak ők maradtak egymásnak. Az életéből pedig annyi, amennyit ezért a demokráciáért tett. Ez volt az egyetlen siker, ami a pályafutásából vállalható. Ezért maradt ülve. Nem profitált belőle. A pályája lehanyatlott, elhagyta a kormánypártot, szociálliberális jellegű pártot alapított, ami nem nőtt túl nagyra.

Santiago Carrillo. Naná, hogy ő nem feküdt le Tejerónak. Kamaszkora óta a Tejerók ellen harcolt, mást sem tett, mint az életét kockáztatta ebben a harcban. Majd négy évtizedet töltött száműzetésben. Amikor hazatért, ő, az egykori lelkes sztalinista minden hitelét a megbékélési politikára tette fel, arra, hogy összebékíti a kommunizmust a demokráciával, azzal, amiben korábban éppoly kevéssé hitt, mint a falangisták. A demokratikus kommunizmus, az eurokommunizmus zászlaja alatt összehozta Nyugat-Európa legjelentősebb, a kormányzati szerepre legesélyesebb kommunista pártjait, a franciát és az olaszt. A puccs sikerével ez mind összedőlt volna az életművével együtt. Persze a pártja így is összedőlt. Régi vágású, teljhatalmú kommunista pártvezérként akart lenyomni minden eretnekséget az elvtársai torkán a leninizmus megtagadásával bezárólag. Ebbe bele is rokkant a pártja. Az 1982-es választásokon 1981 hősei jól megbuktak. Suárez az új, Carrillo a régi pártjával. Carrillót a csúnya választási kudarc után lemondatták, pár évvel később ki is rúgták a pártjából, mely azután szét is esett. Végül az öreg harcos egy egészen apró és már nem is kommunista párt éléről vonult vissza.

Manuel Gutiérrez Mellado. Ő katonaként, a spanyol hadsereg fölé rendelt miniszterként, a hadsereg korábbi vezetőjeként lépett föl hevesen és szenvedélyesen a lázadó, senkiházi csendőr alezredessel szemben. Voltak, akik az ő furiózus magatartásába belelátták a rejtett, soha el nem ismert önvádat. Negyvenöt évvel azelőtt, 1936. július 18-án, friss diplomás, ifjú tisztként ő is úgy lázadt föl a demokratikus kormány ellen, mint most Tejero emberei. Mellado a nyilvánosság előtt mindig tagadta ennek a párhuzamnak az érvényességét. Kitartott amellett, hogy 1936-ban a helyzet tarthatatlan volt. A kormányzás botrányos, az erőszakos halál mindennapos. Pár hónap alatt háromszáz embert öltek meg politikai okokból. Mellado valahogy úgy beszélt 1936-ról, mint Biszku Béla 1956-ról. Csak éppen annak az elkötelezetten demokrata, rendszerváltó kormánynak a második embereként, amelyet az 1981-es lázadó tisztek láttak olyannak, amilyennek Mellado az 1936-ost. Cercas leszögezi: bármit mondott a tábornok, úgy cselekedett, mintha tudná az igazságot, azt, hogy lényegileg ugyanolyan demokráciának az építésében segédkezett pályája végén, mint amilyennek a szétzúzásában pályája elején. A tábornok az ötödik hadoszlop egyik vezetőjeként három éven át minden percet életveszélyben töltött a köztársasági Madridban. Melladót abban a tudatban hívták be, és ő abban a tudatban ment be a kormányba, hogy ő az a tekintélyes katonai vezető, aki a legnagyobb eséllyel tudja levezényelni az ő hadseregének, Franco hadseregének, a dicsőséges hadseregnek a civil politikai hatalom alá vetését. Vele lehet a legjobb eséllyel elkerülni július 18. visszatérését. Mellado fölőrlődött fél évtized napi harcaiban korábbi fegyvertársai ellen, korábbi otthona, a laktanya-társadalom ellen, a társadalmi béke egyre reménytelenebbnek látszó fenntartásáért, miközben fölélte a katonák körében évtizedek alatt felhalmozott tekintélyét. A miniszterelnökkel, a Suárez-kormánnyal együtt már ő is távozóban volt, de ő már végleg lezárni készült a pályáját. Ő már úgy ment neki Tejerónak, hogy ezzel a fellépéssel zárja le a pályáját.

A történelmi emlékezetben az ragadt meg, hogy a spanyol átmenet a felejtés paktumán alapult. Cercas szerint nem egészen. Senkit nem vontak felelősségre azért, amit a Franco-rezsim évtizedeiben tett, senki nem kapott kárpótlást azért, amit elszenvedett, senki bűnét, senki sérelmét nem vizsgálták intézményesen. Ez igaz. De a felejtés csak az egyik opció volt. Mindenki megtarthatta nyíltan a történelmi emlékezetét magának, ám ezeket az emlékezeteket kizárták a politikai eszköztárból. A múltról való vélekedést és a jelenbéli cselekvést elkülönítették. Így vált lehetségessé az a pálya, melyet Mellado tábornok befutott.

Spanyol polgárok tömegei emlékeznek rá, mikor, kivel, hol élték át azt az estét, a puccs pillanatát, amikor meglátták a televízióban a Cortesbe betörő Tejero alezredest. Kollektív neurózis. Cercas szerint: kollektív fikció, kollektív regény. Tudniillik ilyen pillanat nem volt. Élőben csak a rádió közvetítette a puskaropogást. A televíziós felvételeket csak másnap kora délután adták le, amikor a képviselők már kiszabadultak. A kollektív fikció szerint a puccs bukása a demokratikus spanyol társadalom totális győzelme volt. Így emlékeznek rá minden évfordulón. Bármikor, amikor az 1981-es események szóba kerülnek. A Cortesben a puccs bukása után nyilatkozatot fogadtak el, melyben az ország polgárságának példás magatartását méltatták, s jelentős részben annak tulajdonították a puccs kudarcát. A polgárság azonosult ezzel a méltatással, megrögzítette azt a kollektív tudatában, holott egy szó sem volt igaz belőle. Maroknyi polgáron kívül senki sem volt, aki bármilyen kockázatot vállalt volna a puccs ellenében. A puccs elleni fellépésnek, tiltakozásnak, gesztusoknak semmiféle nyomuk nem volt sem az egyetemeken, sem a városok utcáin. Spanyolország polgárai leginkább otthon dekkoltak, és várták a puccs bukását – avagy győzelmét. Éppen az ellenkezője történt annak, ami 1936. július 18-án, amikor a puccs ellen tiltakozó tömegek kiáradtak az utcára, megakadályozták a puccs teljes győzelmét, hivatalban tartották a madridi kormányt, és így ment át a puccskísérlet polgárháborúba. Cercas szerint éppen a polgárháború szörnyű emléke volt az egyik tényező, amiért a puccsal szembeni társadalmi ellenállás elmaradt: mindent inkább, mint polgárháborút. A demokrácia nem ér meg annyi vért és könnyet. Pláne az a demokrácia, mely öt év alatt már annyi csalódást okozott, oly keveset hozott a konyhára, annyi zűrzavarral járt, oly sok kételyt ébresztett önmaga iránt. A spanyol társadalom meglehetősen letargikusnak mutatkozott a puccs napján.

Ámde a puccs élménye, a veszély átélése, annak a lehetőségnek a fölmerülése, hogy a társadalom szabadságfoka visszazuhanhat a rendszerváltás előtti szintre – mégiscsak hatott! A puccskísérlet elsöpörte azt a letargiát, amelyben a társadalmat találta. Az emberek érzékenyebbek lettek a demokráciát fenyegető jelenségekre, a pártok sokkal felelősségteljesebben viselkedtek, sokkal nagyobb önkorlátozással vívták hatalmi harcaikat, tartózkodtak a gátlástalan diabolizálástól, apokaliptizálástól (ha van ilyen szó). Nem emlegettek már mindenféle rendkívüli kormányformákat, viszont széles körben elfogadtak a terrorizmus elleni harcban olyan kemény, katonai eszközöket, amelyek bevetéséért azelőtt senki nem merte volna vállalni a politikai felelősséget. Végül pedig a puccs utáni évben, a harmadik szabad választáson az új spanyol demokrácia történetében először leváltották a kormányt. Felipe Gonzálezzel és a Spanyol Szocialista Munkáspárttal a Franco-diktatúra demokratikus, földalatti ellenzékének képviselői kerültek hatalomra. Kormányon is maradtak 14 évig, négy cikluson át. A spanyol demokrácia végleg megszilárdult.

Kapcsolódó írások:

  1. Révész Sándor: Horthy Miklós botja Hogyan sikerült ennyire megosztó személyiségről ennyire nem megosztó könyvet írni?...
  2. Révész Sándor: Szabó Zoltán, az antiteoretikus Szabó Zoltán életének bő hét évtizedét nagyjából a felénél osztja...
  3. Révész Sándor: Két űr között az űr Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg...
  4. Révész Sándor: A nemzet alkimistái Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest,...
  5. Révész Sándor: Fogat fogatért Mennyire társadalomellenes a gyermekellenes iskola? Ez itt a kérdés. És...
Cimkék: Révész Sándor
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret