stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Csengery Kristóf: Tévedések vígjátéka (Richard Strauss: Arabella. Magyar Állami Operaház, 2012. március 23. Karmester Stefan Soltész.)

A magyar operajátszásnak vannak nagy adósságai: jelentős, korszakalkotó művek, amelyek nálunk (és a „nálunkon” most nyomatékosan a Magyar Állami Operaház repertoárját értem, nem a Művészetek Palotája sokszor kiváló, ám mégiscsak alkalmi operaprodukcióit) hosszabb ideje nem láthatók-hallhatók. Ilyen a Poppea megkoronázása, ilyen a Ring és a Trisztán, ilyen a Pelléas és Mélisande, a Wozzeck, a Mózes és Áron, a Rake’s progress. És vannak kis adósságok: operák, amelyeket éppúgy mellőz az Andrássy út, mint másokat, ám amelyek nélkül azért valahogy elboldogulunk, hiszen minden mégsem szerepelhet egy ország dalszínházi kínálatában. Richard Strauss Arabelláját a legcsekélyebb rosszmáj nélkül, tárgyilagosan a kis adósságok kategóriájába sorolhatjuk. A mű az 1933 júliusában lezajlott drezdai ősbemutatót követően viszonylag hamar, 1934. december 28-án színre került Pesten (rendező Nádasdy Kálmán, díszlet-jelmez Oláh Gusztáv, karmester Fleischer Antal), de nem aratott elhatározó sikert: már 1935. március 9-én utolsó előadásáról tudósít a krónika. Azóta a magyar operabarát egyáltalán nem szembesülhetett ezzel az opusszal, joggal állítja tehát a márciusi bemutató rendezője, Bereményi Géza a műsorfüzetbeli interjúban, hogy a mostani színrevitel a legtöbb néző számára első találkozás lesz. De vajon itt és most éppen erre a Strauss-műre volt-e legnagyobb szükségünk? Illeni persze illik az új cím a Magyar Állami Operaháznak az utóbbi években lassan kibontakozni látszó Strauss-ciklusába: Elektra, Rózsalovag, Arabella. Igaz, tegyük gyorsan hozzá, a két korábbi bemutató közül ebben az évadban sem az Elektra, sem A rózsalovag nem volt látható-hallható (egyszer sem) az Ybl-palotában. De ha már új Strauss-premier, akkor nem egy Salome, egy Ariadné Naxosban vagy egy Árnyék nélküli asszony lett volna indokolt?

Az operakalauzok az Arabella keletkezéstörténetét tárgyalva nem mulasztják el idézni Strauss levelét, amelyben (1927. szeptember 20-án) így panaszkodik régi, kipróbált alkotótársának, Hugo von Hofmannsthalnak: „Teljesen kiürültem! Úgyhogy kérlek, írj valami költeményt. Akár egy »második Rózsalovag« is lehet, ha jobb nem jut eszedbe. Valami szükségmegoldás… csak hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból.” (Idézi Matthew Boyden: Az opera kézikönyve. Park Kiadó, 2009, 437. oldal.) Strauss nyilvánvalóan kissé cinikus flegmával írja Hofmannsthalnak, hogy egy „második Rózsalovag” is szóba jöhet, de megjátszott öniróniával teszi hozzá, hogy ha a szövegírónak „jobb nem jut eszébe”. Nem vehetők komolyan e mondatok: egyrészt azért nem, mert nagy művész soha nem akarhatja egy korábbi sikerének kópiáját elkészíteni, másrészt mert A rózsalovag, a Strauss-oeuvre csúcsteljesítménye nem olyan mű, amellyel kapcsolatban magától értetődőn beszélhetünk arról, hogy szeretnénk „valami jobbat” kapni. (A rózsalovagnál, bizonyos értelemben, mivel az operairodalom egyik legnagyobb remekművéről van szó, egyáltalán nem lehet „jobbat” elképzelni. Vele egyenrangút igen – jobbat nem.) Arról nem is beszélve, hogy kijózanító a levélrészletnek az az olvasata, amely arra figyelmeztet, hogy Strauss, a hideg fejű Fachmann akkor is reflexszerűen operát akar írni, pusztán a tollat forgató jobb kéz folyamatos mozgatása kedvéért, ha éppen semmi sem jut eszébe. „Csak hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból.” Jaj, istenem, ez a Strauss – hát ez is egy Hindemith volt?!

De félre a tréfával, főként azért, mert Strauss mondatait Hofmannsthal abszolút komolyan vette – olyannyira, hogy rövidesen alapanyagot szolgáltatott egy műhöz, melyet több szempontból is okkal-joggal szemlélhetünk Rózsalovag-kópiaként. Ez lett az Arabella, kettejük utolsó közös műve (Hofmannsthal hamarosan meghalt), amelyet nézve-hallgatva számos részletnél érezzük, hogy egy átalakítva felvizezett Rózsalovag-másoderesztésről, afféle halványabb változatról van szó. Lássuk a korábbi mű néhány elemét, amely mutatis mutandis a későbbiben is szerepet kap. Ez a szüzsé is Bécsben játszódik, sőt ez is túlcsordul a „bécsiségtől”, igaz, a cselekmény ezúttal nem az 1740-es években játszódik, mint A rózsalovagban, hanem 1860 tájékán. Itt is lánykérés, házasságkötés körül zajlik a bonyodalom, mint A rózsalovagban, itt is akad egy apa, aki mindenáron férjhez akarja adni a lányát, csak éppen míg A rózsalovagban Faninalt felveti a pénz, és csak a rangkórság okán adná Sophie-t a bárdolatlan bárónak, addig a notórius kártyás Waldner gróf úszik az adósságban, s idősebb lánya, Arabella férjhez adásától zsíros üzletet remél – a kérőnek korántsem kell kékvérűnek lennie. Itt is van nadrágszerep, csak míg A rózsalovagban az epekedő Octavian fiatal férfi, addig az Arabellában a szintén epekedő húg, Zdenka igazi nő, akit családja a világ megtévesztésére nadrágba bújtat. (De tulajdonképpen miért is akarják megtéveszteni a világot?) Itt is van egy messze földről érkezett, kissé nyers modorú kérő, csak itt nem a szélhámosságra való hajlam jellemzi, mint A rózsalovagban a tuskó Ochs von Lerchenaut, hanem az a tisztesség és kissé esetlen komolyság, amely a korán megözvegyült horvát mágnás, Mandryka sajátja. Itt is akad egy luxuskivitelű, parádés mellékszerep, csakhogy míg A rózsalovag Olasz énekese tenor, addig az Arabella Fiakermillije koloratúrszoprán. De mindkettő úgy van ráakasztva az operára, mint dísz a karácsonyfára. És mindkét műben bőségesen ringatózik a háromnegyedes taktus, árad a bécsi keringőzene.

Csakhogy míg A rózsalovag csupa mélység, filozófia, megrendült és megrendítő költészet, a „Búcsú a tegnaptól” nagy és bonyolult századfordulós metaforája (olyan művészi előképekkel, mint a Figaro házassága és a Falstaff: Octavian aligha születhetett volna meg Cherubino, Ochs pedig aligha születhetett volna meg Sir John nélkül), addig az Arabella nem büszkélkedhet efféle lélektani és történelmi komplexitással. Kedves, de kissé butuska és lapos történet ez, afféle sablonos Tévedések vígjátéka, sok évszázados minták szerint, túlságosan is jól ismert félreértésekkel, összeveszéssel és kibéküléssel. Ahogy a szereplők között nincs igazi nagy formátumú személyiség, olyan, akinek mondataiba belefeledkeznénk (a dallamaiba talán még igen), úgy a mű jelenetei is a „jól megcsinált darab, de nem több” megnyugtató, de egyszersmind kissé ki is ábrándító érzését árasztják. Míg A rózsalovagról mindenki, aki csak egyszer is látta-hallotta, pontosan tudja, hogy varázslat, vitán felül álló remekmű, a legnagyobbak egyike, addig az Arabellát legfeljebb szép zenének és jó darabnak lehet nevezni. Hogy ez is remekmű volna? Szó sincs róla! Még az is vitatható, hogy jelentős darab-e. Fajsúlyára-formátumára jellemző, hogy az operai megszólalásmód komolyabb mélybordó tónusán újra és újra átdereng az operettes intonációk bohókás-álmodó rózsaszínje.

Ha már idéztük a rendezőt, idézzük a bemutató karmesterét, a németországi operavilágban sikeresen működő, idehaza azonban mindeddig ismeretlen Stefan Soltészt, Hans Swarowsky egykori növendékét s e minőségében Fischer Ádám egykori évfolyamtársát, aki szerint az Arabella minden, csak nem a formabontó Regietheater alkalmas gyakorlóterepe: itt a helyszín megváltoztatása vagy az idősíkok eltolása nem működik. „Ami a színrevitelt illeti, ez – ha nem is bulvárkomédia – de mégiscsak egy komédia. Nem ás sokkal mélyebbre, mint egy Feydeau-bohózat. Ebbe nincs mit beleinterpretálni, nem lehet a cselekményt egy finn szaunába áthelyezni. A denevérnek sem tesz jót, ha sokat experimentálnak vele” – mondja Soltész. Egy szó mint száz: itt nincsenek olyan rejtett, mögöttes tartalmak, amelyeket egy „duplafenekű” rendezés a maga meglepő, de elgondolkodtató utalásaival felszínre hozhatna legfeljebb értelmetlenné teszi a darabot. Bereményi Géza nem is kísérletezik, sőt a díszlet- és a jelmeztervező, Csikós Attila és Velich Rita sem. Történeti hitelesség érzetét árasztó, igaz, nem különösebben érdekes terek és korhű jelmezek szolgáltatják a cselekmény tárgyi keretét, s e keretek között az énekes-színészek játékosan egyensúlyoznak az opera komolyságát és az operett komolytalanságát idéző magatartásformák között. A művel kapcsolatos előzetes tapasztalatok híján a néző töprenghet: a „csak ennyi?” kiábrándult kérdéséért a rendezői ötlettelenség felel, vagy tényleg „csak ennyi” van ebben a darabban, nem lehet többet kihozni a figurákból és helyzetekből. Mindenesetre Bereményi nem hoz ki sokat, sőt némelyik szerep ingatag-tétova karakterizálása afelől is kétséget hagy, vajon így akarták-e, vagy csak így esett, így puffant.

Az énekes gárda jó, de némileg magára hagyott, két szempontból is: egyrészt mert Stefan Soltész kissé hervadt-közepes zenei vezetése mindenekelőtt a zenekari kolorit kikeverésével és a szimfonikus együttes összetartásával próbálkozik (változó sikerrel), másrészt mert Bereményi a jelek szerint nemigen „vezette” a színészeit. (Hacsak az „itt jössz be, ott mégy ki” nem számít vezetésnek.) Még szerencse, hogy van egy szuverén címszereplőnk, egy Arabella, aki fajsúlyos egyéniség, a kvalitásos hanghoz és az igényes szólamformáláshoz társuló méltósággal és belső gazdagsággal: Sümegi Eszter, a korábbi Rózsalovag-produkció Marschallinja, aki persze a személyiségét meghatározó nosztalgikus-melankolikus alaptónussal nemcsak a költőiség magasába emeli Arabella hervadó eladólány-figuráját, de a Rosenkavalier-áthallásokat is erősíti-tudatosítja. (Ki-ki maga döntheti el, ez előny-e.) Kérője szerepében vendéget üdvözölhetünk: Morten Frank Larsen kissé túlságosan is jól hozza Mandryka tétovaságát és esetlenségét: néha úgy érezzük, nem a figura tétova, hanem az alakítás. De ez még elmenne, a baj az, hogy a dán művész baritonja (lám csak, egy opera, amelyben a szoprán szerelmes társa nem tenor, hanem bariton!) kissé nyers, és a szólamformálás intonációsan is ingadozik. A produkció seconda donnája, Váradi Zita Zdenka–Zdenko sajátos „ál-nadrágszerepében” hiteles érzelmektől fűtött, vonzó személyiségű fiatal lányt alakít vokálisan és zeneileg egyaránt színvonalasan – és megérdemelt sikerrel. A secondo uomo, Zdenka botcsinálta szerelmese, Matteo szerepében eredetileg Fekete Attilát tervezte volna felléptetni a színház – látatlanban (és hallatlanban) úgy hiszem, az ő alkata és adottságai jobban illettek volna a legendásan nehéz tenorszerep hősiesen epedő karakteréhez – Pataki Potyók Dániel inkább az epedő balfácán alternatívájával gazdagította a szerep értelmezési skáláját, tegyük hozzá, vokálisan mindenképpen tisztes teljesítményt nyújtva. Miklósa Erika Fiakermillije a koloratúrákban kissé elnagyolt, inkább gesztusaiban grandiózus, mint pontos, a figurát pedig a kritikus nem a lelkesültség, hanem a hűvös szakszerűség jegyében kénytelen kurva jónak nevezni – Bereményi rendezésében ugyanis a fiákeresek báljának üdvöskéje luxusprostituáltként jelenik meg előttünk. Ez a darab szolid kontextusát tekintve kissé erős, de a szerep mintájául szolgáló történeti személy, a korabeli bécsi félvilági körökben forgolódó Emilie Turecek életét ismerve nem teljesen indokolatlan döntés.

Az Arabella „lírai vígopera”. Némiképp egyszerűsítve azt mondhatjuk, a történetben a főszereplők képviselik a lírát, a mellékszereplők garnitúrája a vígoperai keretet. Ennek megfelelő stiláris és hangvételbeli árnyalatokkal komédiázta-énekelte Arabella anyját, Adelaidét Wiedemann Bernadett, és atyját, Waldner grófot Szvétek László (utóbbi teljesítményében egy jó adaggal több volt a túljátszott komikum a kelleténél). A három kikosarazott kérő, Elemér gróf, Dominik gróf és Lamoral gróf szerepében megfelelőt nyújtott Wendler Attila, Káldi Kiss András és Egri Sándor. Kártyavetőnőként Fülöp Zsuzsanna, Welkóként Roska Dániel, Szobapincérként Mukk József lépett színpadra. Nem lepődnék meg, ha az Arabella budapesti pályafutását 2012-ben éppoly rövidre szabná a sors, mint amilyen rövid volt az 1934/35-ös évadban.

 

 


Richard Strauss: Arabella. Magyar Állami Operaház, 2012. március 23. (Bemutató: március 17.) Karmester Stefan Soltész.

Kapcsolódó írások:

  1. Csengery Kristóf: Lebutított változat (Richard Strauss: A rózsalovag. Bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2010. március 20., 21. Rendező Andrejs Zagars.) Miről szól A rózsalovag? Az időről, válaszolja Andrejs Zagars, a...
  2. Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.) Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés...
  3. Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.) Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha...
  4. Csengery Kristóf: Midlife crisis (Fekete Gyula: Excelsior! Félkomoly opera két felvonásban. Budapesti Tavaszi Fesztivál, Thália Színház, 2011. március 18., 20. Rendező Gothár Péter, karmester Kesselyák Gergely.) Operahős-e Liszt Ferenc? Ha a válasz megfogalmazásakor az életműből indulunk...
  5. Csengery Kristóf: Nem mind arany, ami fénylik (David Garrett: Legacy. CD és DVD. Decca, 2012. ) Tudja az olvasó, ki volt Franz Clement (1780–1842)? Elszántabb zenerajongók...
Cimkék: Csengery Kristóf
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret