P. Szűcs Julianna: Látnak a pipától (Magritte A bis Z. Wien, Albertina, 2011. november 9-től 2012. február 26-ig,)

Tömegpszichológiai rejtély: Magritte-ra bárhol, bármikor, bármennyien kíváncsiak. Felsorolok fél tucat szürrealistát (dadaistát, metafizikust, oniristát stb.), s fogadjunk, hogy értelmiséginek tekinthető széles tömegek élték le életüket úgy, hogy még csak nem is hallottak róluk. Hans Bellmer. Victor Brauner. Oskar Dominguez. Rudolf Hausner. Meret Oppenheim. Alberto Savinio. Esküszöm mindarra, ami a művészettörténet számára szent, hogy a feledés homályából példaként előragadott mesterek mind szellemesek voltak, valamennyien éltek a pszichikai automatizmus avantgárd technikájával, és összességükben tudtak rajzolni, hökkenteni, továbbá közönségbarát módon szórakoztatni. És mégse.

Magritte-kiállítást rendeztek a téli szezonban a bécsi Albertina nézőszám szempontból nagypályás termeiben, és dőlt a tömeg. Magyarok is, sőt magyarok leginkább. (Hosszú zárójelben. A hazai középosztályos életforma része lett fölpattanni reggel, megnézni egy tárlatot a Kunsthistorischesben / a Kunstforumban / a Belvederében / a Liechtensteinben / a Leopoldban / a Ludwigban / a MAK-ban / a Künstlerhausban, de legfőképpen a nagyközönségre hajtó, agresszív és extenzív kiállításpolitikát gyakorló Albertinában. Amely Albertina fejlődéstörténete egyébként önmagában is sikersztori. Hol van már a régi „finom” profil a maga rajz- és grafikagyűjteményének bemutatásával?! A raktár széfjeiben lapulnak. Az épületben elhelyezett tartós letétek, a Batliner és Frohner-gyűjtemények Közép-Európa egyik legszínvonalasabb modern kollekciójának hites helyévé avatta a háborúban sokat szenvedett és az elmúlt évtizedben rekonstruált épületet. Így aztán legföljebb a pince-kiállítótérben szokták gyakorolni az úgynevezett „szakmai rendeltetést”, a piano nobilén viszont olyan tárlatok terülnek mostanában szét, amelynek népművelői tápértéke úgy vitathatatlan, hogy abba a láthatás után még beleférjen egy kiklopfolt és panírozott rántott borjú a Fiegelmüllerben. Csak semmi gúny. Nagyszerű vívmány ez. Hovatovább az egyetlen: számunkra ennyi maradt a rendszerváltás által ígért szabadságfokból.)

De vissza Magritte-hoz, pontosabban a Magritte-siker rejtélyéhez. Alapfokon érdemes tudni, hogy a belga mester (született 1898-ban egy vallon faluban, Lessines-ben és ifjúkorában is legföljebb a Vác nagyságú Charleroi-ig vitte) nem tartozott az akadémiák hiperművelt kézműves jótanulói közé, de az ellenakadémiák, az izmusok hullámlovasainak, sztárjainak csapatában is idegenül mozgott. Sem hozott, sem szerzett pedigréje nem szerelte föl annyi munícióval, hogy a szellemi perifériából könnyeden arriváljon. Legott a szükségből teremtett erényt. Az első világháború után, a jazzritmusra járatott csömör, a neofrivol irónia és a bimbózó tömegkultúra évtizedében számára szellemi hátteret legföljebb a napi kenyérkeresetének színtere, a Peters-Lacroix tapétagyár kliséi és néhány (legföljebb belga!) szürrealista költő, Mesens, Nougé vidékies szabadidős kreativitása adott ihletet.

A források tele vannak gyermekkorának traumatikus legendáival. A halott anyával, akit úgy halásztak ki a vízből, hogy hálóinge az arcára tapadt. (Sok leples arc mögé kell képzelni ezt a történetet.) A léghajóval, amely rázuhant a házukra. (Az össze nem illő elemek hirtelen találkozására szokták ezt a magyarázatot adni.) A síremléket megörökítő művészt és egy földbe szúrt festőállványt. (Valóság és festett vászon összekeveredő motívumainak előtörténete sejlik föl e memoárrészletben.) Óvatosan a sztorik valóságtartalmával.

Nem Magritte, hanem a húszas évek szürrealizmusa működött így. Az a szinte pártszerű avantgárd – a leader a párizsi André Breton –, amely a baloldali indíttatású, a létező világ ellen lázadó és a lehetetlent ostromló művészhíveinek a lélekutazás ötödik dimenzióját javasolta program gyanánt. Ha már az első hármat, a valóságos térfoglalást lehetetlenné tette a forradalmi apály, a negyediktől, az időutazástól pedig a historizmus imperialista és burzsoá luxusa vette el a tanítványok kedvét. (Rövidebb zárójel: azért volt szürrealista időutazás is. Breton klasszikusnak számító opusában, a L’Art magique-ban a Kr. e. 22 000-ből való Brassempuy-i Vénusztól az arizonai navajo indiánok homokrajzáig sorolja az elődöket, Bosch, Holbein, Arcimboldo ebben az összefüggésben már magától is értetődő.) Marx és Freud összefonódása nélkül értelmetlen szálára szedni a szürrealista szeánszok produkcióit. Kommunista pátosz és tudatalatti ego úgy váltak tehát házastársakká, hogy megélhették még gyémántlakodalmukat is. Valamennyi izmus múzeumi tétel lett. Kivéve a szürrealizmust, amely médiarobbanás ide, posztmodern oda, időről időre elfoglalja a nem mindig finnyás kortárs galériákat.

Sosem lett volna Magritte-ból az, aki, ha 1927-ben nem vesz mély lélegzetet, s – leküzdve minden kispolgárias, vidékies „normalitását” – nem veti bele magát abba a bretoni főáramba, az igazi párizsiasságba, amelyet csak kívülről szagolgatott korábban a Sambre folyó partján, s csak outsiderként csipegette a lázadóknak járó kisebb-nagyobb botrányokat. Élükön korai, „még belga” főművével, A fenyegetett gyilkossal (sztárvendég Bécsben a New York-i MOMA-ból), s persze a sok-sok eltévedt zsokéval, balusztráddal, „kép a képben”-parafrázissal s mindazzal az epatírozó kellékkel, amely eszébe juthat egy másodlagos frissességű, partvonalra szorított szürrealistának. Igen ám, de legalább három évre mégiscsak elment. S úgy látszik, ez a három év számára elegendő volt, hogy Magritte kitaláljon valami alapvetőt.

A Szavak és a Képek festmény- és rajzsorozat sokkal fontosabb tetté vált, mint ami tárgyiasult ebből, s amiből egész szép kollekció kerekedett a bécsi életmű-kiállításon. A párizsi találmány arról szólt, hogy 1. A valóság nem azonos a képpel. 2. A kép nem azonos a szóbeli jellel. 3. A szóbeli jel nem azonos a valósággal. Hogy ez közhely? Bizonyára! De tessék figyelembe venni, hogy az 1-es pont, a valóság és kép szétválasztása a nagy egyházszakadás, a római és bizánci gondolkodás közötti különbség alaptétele. Hogy a 2-es pont Wittgensteintől Foucault-ig a nyugati nyelvfilozófia legtöbbet firtatott kérdése. Hogy a 3-as pont messze túlmutat a magritte-i életművön, s a hetvenes-nyolcvanas évek konceptuális neodada művészetének lett sarokköve. S akkor a közhely egyszerre csak fölszikrázik, a banalitásba élet költözik, s az ezoterikusnak ható, kiváltságosoknak szóló „modern művészet” egyszerre csak széles „néprétegeket” izgalomba hozó tetté lőn. Hiába, az iskolában előbb tanul meg a többség „szövegül”, mint „képül”. S az sem véletlen, hogy Magritte párizsi harcostárs-barátai inkább költők voltak, például Aragon vagy Éluard, semmint a hűvösen tartózkodó Arp vagy a pallérozottságában is fennhéjázó Max Ernst.

Ceci n’est pas une pipe, Ez nem pipa, írta szép kötött betűkkel festményére, amelyen semmi más nem látszik, csak egy semleges háttérből cégérélességgel kivitelezett pipa. És ez igaz. Valódi dohányt tényleg nem lehet beletenni, szívni valóban nem lehet, a pipatóriumba elhelyezhetetlen. E felismerés árnyékában szinte másodlagos tény, hogy ez a bizonyos pipa bizony közepesen van megfestve, s hogy az elmélet jóformán agyonnyomja az érzéki élményt. A pipaügy s számos kistestvére, a Kalap alá írt Hó, A Gyertya alá írt Mennyezet, a Kalapács alá írt Sivatag, továbbá az élete végéig gyakorolt látvány alá írt szövegek mind-mind azt üzenik, hogy „a képek címei nem magyarázatok, s a képek nem a címek illusztrációi. A cím és a kép kapcsolata költői, azaz ebben a kapcsolatban a tárgyaknak csak olyan jellemzői vannak jelen, amelyek rendszerint a tudatban nem tükröződnek, de néha, rendkívüli események alkalmával, amelyeket az értelemnek még nem sikerült megvilágosítani, megsejtjük őket.” (Sur les titres, 1946–1947)

Ha csak ennyi lenne Magritte teljesítménye, a lexikonokba akkor is belekerülne. De a bécsi kiállítás – valamint az általam látott többi, mindenekelőtt az 1998-as nagy brüsszeli, amelyről írtam is – a rejtélyhez még nem ad kulcsot. Szerethetőségére magyarázat talán, amelyet egy művészetét firtató interjúban emígy fogalmazott. „Saját festészetem untat. Néha elszórakoztat.”

És tényleg. Az Albertina-kiállításon valódi katalógus helyett egy könyvet lehet vásárolni Magritte A bis Z szerkesztésben. Alfabetikus módon ki van preparálva a művész egész szótára, például az Auge (tekintet)-től a Bildfragmentierung (képtöredék)-ig, a Collage-tól a Doppelgänger (hasonmás)-ig, Az Erotiktól a Fenster (ablak)-ig, a Grossenverhältnis (fölnagyítás)-tól a Kitsch (giccs)-ig, a Mond (hold)-tól a Psychoanalyse-ig, a Rahmen (keret)-től a Spiegel (tükör)-ig, a Träume (álom)-tól a Vorhang (függöny)-ig, a Wunderkammertől (nem fordítható) a Zweiter Weltkrieg (második világháború)-ig. Mennyi ötlet! Mennyi rejtelem! Mennyi olyan szórakoztató elem, amely a létezés modern polgári élményét az elviselhetőség, az érdekesség, a fogyaszthatóság szintjére tudja emelni! Akár a minőség rovására is.

Így azért ez nem teljesen igaz. Magritte szép lassan, ahogy a csillag megy az égen, megtanult festeni. Nem csinált ebből ügyet, és nem is hencegett vele. Az ötvenes évek elején, amikor már túl volt két kisikláson, a Renoire-t idéző pasztuózus korszakon (negyvenes évek eleje) és a kommunista párttagságát kifejező „komisz képek” periódusán (negyvenes évek második fele, egyébként én mindkettőt nagyon jópofának tartom), egyszerre csak fölfedezte A fények birodalmát. Ez a sorozat első pillantásra gegek nélküli. Olyan frontálisan festett házakat ábrázol, amelyekre éj borul. Az ablakok világosak, az utcán lámpák égnek, a cakkos sziluetteken eperfa bólogat sötéten (csak magyaroknak). Majdnem minden valódi. Valódi a házak mögött a babakék ég, rajta a tünékeny boldogság ártatlan bárányfelhői, a talajról fölszökő pára. Az utcán már bealkonyodott. A magasban, valahol messze, távol még fent a nap. Gyönyörű képek.

Így együtt ezt lefesteni senkinek sem jutott eszébe. Pedig becsület istenemre, ez a hétköznapi szürrealizmus „létezik a valóságban”. Nagyon sok sassá változó hegyormot, kővé dermesztett asztalt, kandallóból kirobogó mozdonyt, sárgarépává átlényegült palackot és arcot helyettesítő ibolyacsokrot kellett ahhoz kitalálni, hogy nézőivel együtt végre ő maga is rádöbbenjen: a titok a megismételhetetlen pillanatban rejlik. Az elmondhatatlan és lefesthetetlen egyszervolt hangulatban.

 

 

 


Magritte A bis Z. Wien, Albertina, 2011. november 9-től 2012. február 26-ig. Kurátorok Christoph Grunenberg, Darren Pih, Gisela Fischer.

Kapcsolódó írások:

  1. P. Szűcs Julianna: Szép, mint egy gép (Centrale Montemartini – Musei Capitolini. Az ipari műemlék rekonstrukcióját az ACEA végezte 1989-ben, a múzeum 1997-től látogatható. A kiállítás rendezője Francesco Stefanori. Továbbá: Caravaggio, Scuderie del Quirinale, február 20. – június 13., kurátor Claudio Strinati; De Chirico: La natura secondo, Palazzo delle Esposizioni április 9. – július 1., kurátor Achille Bonito Oliva; Edward Hopper, Fondazione Roma, február 16. – június 13., kurátor Carter E. Foster.) Témát kerestem Rómában. Caravaggio a Scuderiében? Talán. Sikkes dolog írni...
  2. P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...
  3. P. Szűcs Julianna: Két sercli vekni nélkül (ILLUMInazioni. 54. Esposizione Internazionale d’Arte. La Biennale di Venezia 2011.) Minél többet olvastam utólag az 54. Velencei Biennáléról, annál inkább...
  4. P. Szűcs Julianna: Nagy bónuszok, kis máluszok (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.) Három nagy erénye és három kis fogyatékossága van az Európa...
  5. P. Szűcs Julianna: Böröcz in fabula (Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.) – Tárgy? – Nem. – Élőlény? – Nem. – Fogalom?...
Cimkék: P. Szűcs Julianna