Bach és Händel – a zenetörténet legnevezetesebb párosainak egyike. De nem úgy, mint Schumann és Mendelssohn, Liszt és Wagner, Bartók és Kodály! Utóbbi esetekben a két alkotó ismerte egymást, baráti, sőt fegyvertársi viszonyban állt. Ezzel szemben Johann Sebastian és Georg Friedrich, bár egyazon nyelvterületen, német földön, egyazon évben (1685), egymástól nem egészen egy hónapnyi időbeli távolságban születtek (Händel: február 23., Bach: március 21.), nem ismerték egymást személyesen, soha nem is találkoztak. Tudni persze tudtak egymásról, sőt amikor 1719-ben Händel hazalátogatott szülővárosába, Halléba, Bach azonnal odautazott, hogy megismerkedhessen nagy kortársával, de Händelnek már csak hűlt helyét találta. Másodszor a harmincas években tartózkodott Händel újra Halléban: Bach ekkor legidősebb fiát, Wilhelm Friedemannt küldte el, hogy adja át „legszívélyesebb meghívását” Händelnek, aki azt válaszolta, hogy „igen sajnálja, de nem jöhet el Lipcsébe”. Mint Christoph Wolff írja Bach-monográfiájában: „bár semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy Händel szándékosan kerülte volna Bachot, alighanem helyes az a feltevés, hogy »nem volt annyira kíváncsi«” [mint Bach].

Nemcsak emberi és művészi alkatuk: életútjuk, státusuk is jelentősen különbözött. Bach egész élete során alkalmazottként kereste kenyerét: előbb különféle helyszíneken (Weimar, Arnstadt, Mühlhausen, Köthen) mint templomi vagy rezidenciális (egyházi vagy világi szolgálatot teljesítő) muzsikus, majd ugyanez volt osztályrésze élete végén, a nagy kiteljesedés idején, a lipcsei Tamás-templom karnagyaként. Mindig függött valakitől vagy valakiktől, lett légyen a munkaadó egy egyházkerület, egy herceg vagy egy város tekintélyes tanácsának testülete. Händelnek is egész pályája során akadtak főúri, sőt később királyi munkaadói, majd támogatói, de ez tevékenységének csak a biztonságot adó háttere volt, magában a tevékenységben viszont már fölfedezhetjük az önmagát menedzselő, független művészvállalkozó életformájának korai megjelenési formáját. Ez persze összefügg azzal a különbséggel (vagy talán okozója annak a különbségnek), amely Bach és Händel életművének domináns műfajaiban megnyilvánul. Händelt szokás (némi egyszerűsítéssel) drámai zseninek nevezni, és vele szemben Bachot (szintén némi egyszerűsítéssel) a líra mesterének tekinteni. Händel zenéjét szokás az érzékiség és az indulat intenzív jelenlétével jellemezni, míg Bach esetében sokan és sokszor az intellektus és a sztoikus nyugalom vezető szerepét hangsúlyozzák. Mindenesetre tény, hogy míg Bach alkotói termésében hatalmas szerepet játszik az egyházi zene, és ugyanakkor ugyanez az oeuvre nem ismeri a zenés színpadi műveket, addig Händel, noha maga is írt vallásos oratóriumokat (köztük passiókat is, akárcsak Bach), valamint zsoltárokat, motettákat, anthemeket, legfőbb aktivitását mégis az opera és a világi oratórium területén fejtette ki, és ízig-vérig színházi ember volt, ennek az embertípusnak minden jó és rossz tulajdonságával: kitartással, vállalkozó kedvvel, kockáztatni (és veszíteni) tudással, ingerlékenységgel, sőt dührohamokkal, szeszélyekkel, dramaturgiai érzékkel – és sorolhatnánk. Bach egy életen át a művészi alázat, Händel egy életen át a művészi öntudat jegyében alkotott.

Tetszetős hasonlóságokat és ellentéteket még sokáig sorolhatnánk kettejük életéből és művészetéből. Bár Bach kilenc évvel korábban halt meg, mint Händel (előbbi 1750. július 28-án, utóbbi 1759. április 14-én hunyt el), életük végére mindketten súlyos szembetegséget kaptak (hályog), mindkettejüket ugyanaz az angol orvos, John Taylor operálta, s végül mindketten megvakultak. Bach egy jelentős és kiterjedt zenészdinasztia utolsó előtti nemzedékének tagja, ezzel szemben Händel apja a szász-weissenfelsi udvar borbélya (és orvosa) volt. Bach egész életét viszonylag szűk földrajzi körben élte le, egyetlen nagy utazásának az számított, hogy 1705 őszén elzarándokolt az északnémet Lübeckbe, hogy meghallgassa az ottani Marienkirche orgonistáját, Dietrich Buxtehudét. Egyébiránt a német nyelvterületet soha el nem hagyta. Ezzel szemben Händel hamar eltávozott szülőföldjéről: tanulóéveiben megjárta Itáliát, majd Angliában telepedett le, s a britek legnagyobb nemzeti zeneszerzőjévé vált. Tegyük hozzá, utazásai nyomot hagytak hallatlanul befogadóképes zenei stílusán is. Igaza van az aranyköpéseiről híres Thomas Beechamnek, mikor azt állítja, hogy Händel jobb olasz zenét írt, mint bármelyik olasz, jobb franciát, mint bármelyik francia, és jobb angolt, mint bármelyik angol. Az övével szemben az „otthonülő” Bach stílusa alapvetően német, még akkor is, ha persze műfajtól és előadó-apparátustól függően ez a stílus is váltogatja hangsúlyait és tónusait. De ne tévesszen meg senkit a „francia” vagy „angol” szvitek műfajmegjelölése, netán az „Olasz koncert”. Bach természetesen sokat tanult az itáliai concerto-stílusból, jelesül Vivalditól, akinek műveiből átiratot is készített, és ouverture-jei kétségtelenül a ritmus franciás kihegyezettségét mutatják, egész stílusában azonban német megalapozottság és intellektualizmus uralkodik, sőt még azt is megkockáztathatjuk, hogy az a komolyság, amelyre alapvetően a vallásos repertoár tanította, világi, hangszeres termésében is mindenütt jelen van.

Végül a párhuzam jegyében szembeállíthatjuk a két szerző életművének utóéletét. A Händel-művek előadói hagyománya a szerző halála után a hálás Anglia jóvoltából töretlenül folytatódik. Bachnál bonyolultabb a helyzet. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, mely szerint halálát követően pár év alatt teljesen elfelejtették: ma már ezt a zenetudomány cáfolja, állítván, az ő hagyománya is folytonos maradt. (A sokáig Beethovennek tulajdonított mondatról – nicht Bach, sondern Meer sollte er heißen – a kutatók később azt állították, hogy a bécsi klasszika betetőzője nem Johann Sebastianról, hanem fiáról, Carl Philipp Emanuelről mondta, ma pedig többnyire úgy tartják, hogy az egész csak legenda.) Mozart nem Bachot, hanem Händelt nevezte „mindnyájunk mesterének”. Mindenesetre tény, hogy a legújabb kori Bach-reneszánsz kezdetét a Máté-passió Mendelssohn által vezényelt 1829-es bemutatójától számítják. Ezután mindenképpen fordult a kocka: a romantika Bachot adorálta (és hamisította meg monumentalizáló előadásokkal, illetve átiratokkal), míg Händel kapcsán Berlioz „disznóhúst és sört” emlegetett, Csajkovszkij pedig nemes egyszerűséggel „negyedrangú komponistának” nevezte a Messiás szerzőjét. A felvilágosult történeti szemlélet jelenlegi fokán, a 21. században már természetes, hogy a zenei közvélemény mindkét alkotót a barokk kor és az egyetemes zenetörténet legnagyobbjai közé sorolja – és senkinek sem jut eszébe e két, egyformán jelentős, de egymástól oly nagyon különböző életművet rangsorolni.

Virtuoso – ezzel a címmel indított útjára CD-sorozatot nemrég az Universal cégcsoport a Decca és a Deutsche Grammophon meghatározó jelentőségű, régi felvételeiből. A sorozatcím alapján azt hinnénk, a lemezeken csupa versenymű és/vagy hangszeres bravúrdarab hallható. De nem: a virtuoso kifejezés itt, úgy látszik, a kivitelezés abszolút tökéletességére utal. A kiadó meg is fogalmazta krédóját. A legjelentősebb műveket óhajtják a legnagyobb előadásokban az „intelligens kezdő” kezébe adni, „hogy utat találjon a klasszikus zenéhez”. Teljes körű igényesség: csak az óriások mesterművei jöhetnek szóba. Negyven lemez 2011-ben, továbbiak 2012-ben, olcsón, tömör, de igényes ismertetőkkel. Tiszteletre méltó célkitűzés, amely persze magába foglalja a magas kultúra tragikus térvesztésének szorongató tudatát, és az ebből fakadó missziós kötelezettség felismerését is. Legyen sikere. E sorozat első hullámában látott napvilágot két Bach- és egy Händel-kiadvány. A két Bach-lemez 1982-es felvételén az 1972-ben alapított English Concert játssza Trevor Pinnock (1946) vezényletével Bach Hat brandenburgi versenyét és két zenekari szvitjét (2., h-moll; 3., D-dúr); az 1984-ből származó Händel-CD-n az 1978 óta működő English Baroque Soloists szólaltatja meg John Eliot Gardiner (1943) vezényletével a Tűzijáték-zenét (Music for the Royal Fireworks) és a három Vízizene-szvitet (Water Music).

Két maradandó értékűnek bizonyult felvétel, mindkettő az angol régizene-játszás krémjét alkotó együttesektől, nagyjából azonos generációhoz tartozó karmesterektől. Már ez is frappánsan párosíthatóvá teszi őket, a fő ok azonban, amiért ebben a cikkben egymás mellé kerültek, az, hogy az előadásmód szinte önként illusztrálja Bach és Händel zenéjének egyfajta lehetséges szembeállítását. Mindkét esetben világi művekről, főúri megrendelők számára készült zenekari kompozíciókról van szó, sok tánctétellel. A két műcsoport tehát alkalmasnak látszik a párhuzamra. A műfaji hasonlóságokat a kétféle előadás az értelmezés különbözőségével ellenpontozza izgalmasan. Trevor Pinnock pontos, dinamikus, de fegyelmezett muzsikus – tudják ezt a magyar zenehallgatók is, akik budapesti fellépésein találkoztak vele. Brandenburgi versenyei és szvitjei színesek és karaktergazdagok, de ezeket az interpretációkat korántsem az a temperamentum jellemzi, mint amilyent, mondjuk, a Giardino Armonico „felforgató szellemű” Brandenburgi-felvételeiről ismerünk. Pinnock Bachja az arányérzék és az önmérséklet mestere, a felvételeken nincs túláradás sem dinamikában, sem hangzásban, nincs túlfeszített ritmizálás, nincsenek szélsőséges tempóvételek. Kiforrott, letisztult előadásmód ez, amely hordozza a historikus előadásmód (frazeálás, hangsúlyozás, hangzásarányok) minden jellegzetességét, de a középutas visszafogottság jegyében. Nyilvánvaló, hogy ez nem véletlen, hanem tudatos művészi döntés eredménye: Pinnock Bachot a világi, zenekari zene területén is a bölcs diszciplína mesterének tekinti.

Ezzel szemben Gardiner Händelje a Tűzijáték-zenében és a három Vízizene-szvitben maga a hedonizmus, az élet mámoros élvezete, diadalmas öröm, érzékiség, ínyenc dúskálás. Miben dúskálunk? A trombiták fényes hangjában, a natúrkürtök valóban „natúr” reccsenéseiben, a timpani-ütések által sugallt grandezzában, a lenyűgöző uralkodói magatartásformában, az érzelmes, sőt olykor kifejezetten erotikus megszólalásmódban. Ha Händel zenéje arra szólít fel, hogy élj a mának, vesd bele magad a gyönyörök pezsgőfürdőjébe, habzsolj, töltekezz – nos, akkor John Eliot Gardiner és kiváló hangszeregyüttese rátalál minden olyan adekvát interpretációs jellegzetességre, amellyel ezt a tartalmat nyomatékosítani lehet. Nem félnek a telt hangzástól, a teátrális gesztusoktól, az erős akcentusoktól: pazarlón viszik fel a vászonra a színeket. A zene fejedelmi környezetet teremt, és szinte látjuk magunk előtt magát Händelt is, azt a zeneszerzőt, aki maga is rendelkezett bizonyos uralkodói vonásokkal, s ez a zenei nyelvén is nyomot hagyott.

A kétféle ábrázolásmód gyökeresen különböző – és a maga helyén alighanem mindkettő mélységesen igaz és hiteles. Két pazar zenei lakomát élvezünk végig a Bach- és a Händel-lemez hallgatása közben, de mások az étkek, más az ízesítés, más a falatok utóíze. Talán még csettinteni is másképp érdemes egy-egy fogás után. Más mű-párosok más előadásokban talán Bach és Händel alkatának és zenéjének hasonlóságaira mutatnak rá. Itt és most úgy érezzük: ők ketten – két világ.

 

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Fáy Miklós: A mű alól a szőnyeg (Haydn: Die Schöpfung The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004. ) Fáy Miklós A mű alól a szőnyeg A mű...
2. Fáy Miklós: Hány Saul az egy? (Händel: Saul. Teldec, 1986, vezényel Nikolaus Harnoncourt; Philips, 1991, vezényel John Eliot Gardiner; Deutsche Grammophon, 2004, vezényel Paul McCreesh. ) Fáy Miklós Hány Saul az egy? Nem szeretném a...
3. Csengery Kristóf: Kétféle Brahms (Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.) A közelmúltban nagyjából egyszerre jelent meg két régi felvétel új...
4. Fáy Miklós: Csak a gond (Händel: Concerti grossi op. 3 Händel and Haydn Society Christopher Hogwood Universal, Decca – eloquence, 1989-2006 ) Fáy Miklós Csak a gond Ha azt kell mondani,...
5. Fáy Miklós: Meghaladni Gouldot (Bach: C-moll partita. Martha Argerich, Deutsche Grammophon, 1980.) Eljön a nap, amikor mindenki kiábrándul Glenn Gouldból. Kinövünk a...