Lángh Júlia: Vallásbéke – látogatás Sajókazán

Azt meséli az egyik unokám, harmadikos elemista, hogy az osztályban csak ő meg a barátja nem járnak hittanórára. Valamelyik nap, amint ezzel a barátjával sétált a szünetben, négy osztálytársuk elébük toppant, gyorsan körülvették őket, és számonkérőn rájuk kiáltottak: hisztek Jézusban?

Amikor Ábel ezt nekem elmesélte, már túl volt az ügy nehezén, és olyan korrekt vallási toleranciás szöveget adott le, hogy csak ámultam; szülei ugyanis elmagyarázták neki, mit kell ilyen esetekben tenni, és mit is gondoljon erről. Ábel inkább jó tanuló, és szeret megfelelni, ennek jegyében tehát azt felelte nekem kilenc éve magasából, hogy „nem lett baj, kicsit arrébb toltam őket, és mondtam, hogy ti így gondoljátok, mi meg másképpen, de ne szóljunk bele abba, hogy ki mit hisz. Én is hagylak titeket, ti is hagyjatok minket.”

Kérdeztem a bátyját, aki három évvel idősebb, hogy a hatodikosok körében is vannak-e efféle hitviták, de János vigyorgott, hogy nem, soha, és némiképpen fölényes kézlegyintéssel nyomban el is intézte a témát. Nem valószínű, hogy ez generációs különbség lenne a keresztény kurzus három év alatt végbement fergeteges befolyásának köszönhetően, azt hiszem, inkább a két fiú lelki alkatának és érdeklődési körének a különbségéről tanúskodik. Kíváncsi lennék, vajon mit taníthatott a hittantanár a harmadikosoknak, hogy néhány kisfiú keresztes lovaghoz illő harciassággal követelt hitvallást a két kívülálló osztálytárstól. Az említett jelenet még kétszer-háromszor megismétlődött, aztán szerencsére abbamaradt. Ábel nem tudja, miért, talán megunták, mondja.

Ráférne erre az állami közoktatásügy kebelébe tartozó pesti iskolára egy olyan kivételes tanítási nap, amikor hagyományos tanórák helyett a nagy világvallásokat ismertetik a gyerekekkel – egy ilyen napnak voltam tanúja a sajókazai buddhista cigány iskolában. Vagy cigány buddhista iskolában. Eléggé híres hely, de azért megadom az adatokat, hátha valaki nem ismeri: dr. Ámbédkar Gimnázium az intézmény neve, igazgatója Derdák Tibor, a fenntartó Dzsaj Bhím Közösség vezetője Orsós János.

Úgy hirdették meg az eseményt, hogy a február 11-i vallásszabadság napja alkalmából. Ugyanis 1676-ban ezen a napon szabadította fel  Michiel de Ruyter holland tengernagy a gályarabságba vetett protestáns prédikátorokat, többek között Túróczi Végh András füleki prédikátort, Kálnai Péter putnoki lelkészt, Szalóczi Mihály zubogyi prédikátort. Utóbb vettem észre, hogy mások január 13-át tartják a vallásszabadság napjának, az 1568-as tordai országgyűlés emlékére, amelyen, a világon először, törvénybe iktatták a vallásszabadságot. Jólesik tudni, hogy ennek a nagyon fontos gondolatnak több napja is van a világban, az amerikaiaknál például január 16-a; csak legyen minél több ilyen nap, alkalmat adva egy kis töprengésre a témáról, ami szerintem ráfér a világra. A mi komor hazai tájainkon különösképpen.

Az Ámbédkar iskolában pompásan megszervezték a napot. A négy teremben – összesen ennyi van, az ötödik, Buddha szülőhelyéről Lumbininak elnevezve, szépen berendezett, csöndes imaterem – négy vallás képviselői várták az egymást váltó gyerekcsoportokat. A Tokyo Teremben a hinduizmusról beszélt egy gyakorta Indiába utazó nő, aki hosszú időn át volt Krisna-hívő; a Chicago Teremben a Buddhává vált Sziddhárta életét ismertette a Tan Kapujának volt adjunktusa, majd egy ideig rektora, jelenleg az Ámbédkar egyik telephelyén, Zsolcán oktató. A Bombayban Jézus tanításának alapgondolatait mutatta be, diavetítéssel, egy miskolci szabad keresztény egyház lelkésze, a New York Teremben pedig egy magyar–jemeni iszlámszakértő, tolmács és nyelvész, hívő moszlim beszélt az érdeklődő közönségnek.

A fiatalok tényleg érdeklődtek. Nem mindenki, persze, de becslésem szerint körülbelül olyan volt az arány a figyelő, a semleges és az unatkozó arcok között, amilyent hasonló esetekben bármely más iskolában is láthatunk. És volt néhány bátran kérdező fiú és lány. Egyikük, egy ózdi gyerek, széles vállú, csillogó zöld szemű, aki nemcsak jól kérdezett, de sok mindent tudott is a vallásokról, elmesélte az egyik szünetben, hogy elvégzett egy szakiskolát, szakács, de sehol nem kapott munkát, aztán amikor hallott erről az iskoláról, rögtön idejött, ennek még csak néhány hete, de nagyon tetszik itt neki, itt marad, szeret tanulni. Hibátlanul töltötte ki a 13+1 totót a vallásokról. Aki egész délelőtt figyelt, annak sikerült, és nem keverte össze a zarándokot a presbiterrel, a böjtöt a diétával vagy a pogromot a programmal. De sok új szót és fogalmat tanulni egyszerre nem mindig könnyű.

Ebbe a gimnáziumba negyven felé közeledő férfi, kisgyerekes kamaszlány, börtön után újrakezdésre vágyó fiatal egyaránt jár, és nem szoktak kimaradni, tényleg járnak. Le fogják tenni az érettségit. Mindenki ismeri a névadó, dr. Bhím Rao Ámbédkar (1891–1956) példaadó életét. Mint a mesében, legkisebb fiúként – tizennegyedik gyerek volt – útra kelt, tanult és győzött. Dalitnak, vagyis érinthetetlennek született, ami az indiai kasztrendszerben azt jelentette, hogy még az árnyéka sem érintheti a más kasztokhoz tartozókat. Magyarul szólva: halmozottan hátrányos helyzetű volt, mint egész kasztja, de eszének és kitartásának meg egy támogató maharadzsának köszönhetően rangos külföldi egyetemeken folytathatta tanulmányait, amit Indiában nem tehetett volna meg, majd doktorátussal a zsebében hazatért.

Dalitként nem gyakorolhatta ügyvédi hivatását, ezért nyilvánosan elégette azt a hindu szent iratot, amely a hátrányos megkülönböztetést törvényként előírta. Már ismert polgárjogi harcos volt, amikor India elnyerte a függetlenséget (1947), igazságügy-miniszter lett, jelentős szerepe volt az indiai alkotmány kidolgozásában, amely kimondja a diszkrimináció tilalmát, és preambulumában szabadság-egyenlőség-testvériségről is beszél.

A francia forradalom alapeszméjét a sajókazai iskolát és telephelyeit fenntartó, önmagát antiklerikális egyháznak nevező Dzsaj Bhím Közösség is vallja. A közösség szorosan kötődik Ámbédkar tanításaihoz és példájához: az ember változtathat a sorsán. Ámbédkar alaposan tanulmányozta a vallásokat, melyik lenne az elnyomottak számára megfelelő; ne éljenek tovább olyan hitben, amely őket – és így ők is önmagukat – érinthetetlennek tartja. Buddha követését találta megfelelőnek, de szerzetesek nélkül, akiket „semmittevők hadának” nevezett. Nem sokkal halála előtt, 1956-ban, Nágpúrban, több százezer követőjével együtt fölvette a buddhista vallást.

A papság nélküli buddhizmus világszerte elterjedt, Három Drágakő Buddhista Rend néven, és 2005-ben Magyarországra is eljutott. A Dzsaj Bhím Közösséget 2007-ben jegyezték be. Dzsaj Bhím voltaképpen köszönés, azt jelenti: győzelem Bhímnek – ez volt Ámbédkar keresztneve. Ha cigány gyereket látnak, amint mosolyogva a győzelem V betűjét mutatja az ujjaival, minden esély megvan rá, hogy a Dzsaj Bhím közösségben tanul. És sokszor látta, hallotta az egyik kulcsmondatot: „Felelősséget vállalok a saját életemért”, átérzi és gyakorolja is, mert már tudja, hogy tanulással lehet kilépni a megalázottságból, tanulással tud változtatni társadalmi helyzetén.

Az iskola tágas előterében, amely egyúttal a közösségi élet helye is, gyűléseknek, gitárkíséretű kórusnak a helyszíne, a falon házi készítésű plakátok, ismertetők láthatók a nap eseményeit adó vallásokról. Az asztalon sorban a különféle tanulócsoportok által kartonokból épített templommakettek, ezekre szavazni is lehetett, melyik a legszebb. Itt egy kis malőr történt, senki nem tudja, hogyan, de a legkevésbé szép makett kapta a legtöbb szavazatot, amin az egyik leány – híres arról, hogy nagyon rosszul tűri az igazságtalanságokat – annyira kiborult, hogy haragjában még azt is odavágta a tanároknak: mégsem megyek föl Pestre továbbtanulni. Jó tanuló, egyetemre készül, az egyik pesti tanárnő fia be is vinné néhány órára az egyetemre, lássa előre, milyen az. De most megbántódott, sehova nem akar menni.

Nem mindenki ilyen jó tanuló, vannak erősen lemaradt fiúk, lányok, akiket külön csoportban kell tanítani, hogy megismerjék az alapfogalmakat, és otthonosabban menjen nekik a még akadozó olvasás. Kétségtelenül nem olyan iskola ez, mint a többi. Ezerötszáz cigány ember él Sajókazán, és az Ámbédkar iskola a tanulás révén sokaknak kiutat nyújt.

A Dzsaj Bhím közösség életre hívta a Segítő Kéz Asszonygyülekezetet is, ahol megbeszélhetik a közös problémákat, alkoholizmus, férj–feleség viszály, gond a gyerekekkel. Megtanultak figyelni egymás gyerekeire. Néhány éve még az áramlopás volt a fő gond a Sólyom-telepen, mára előrefizetős, kártyás villanyórákat szereltek fel, adományokból. Sok minden történik.

Február közepén a parlament vallásügyi bizottsága a tizennégy már elismert felekezethez csatolva még további tizenhetet javasolt egyházként elismerni. A sajtóban közölt felsorolás azzal végződik: „és öt buddhista közösség”. Köztük lesz-e a Dzsaj Bhím, hogy az oktatással foglalkozó egyházaknak kijáró állami támogatást megkapja? És ekként a „kegyházak” közé kerüljön? Emlékezetes, hogy ez volt az az ülés, amely után a bizottság KDNP-s elnöke a folyosón azt mondta egy MSZP-s képviselőnek: „Az egyházzá minősítés nem jog, hanem kegy.”

Kapcsolódó írások:

  1. Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...
  2. Lángh Júlia: Fűben, fában orvosság Egyik francia barátnőm nemrégiben feldúlt mondatok kíséretében továbbított egy petíciót,...
  3. Lángh Júlia: Rangkórság Már akkor tudtam, hogy a jelképekből csak baj lehet, amikor...
  4. Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...
  5. Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...
Cimkék: Lángh Júlia