Parászka Boróka: A miniszterelnök meztelen

A miniszterelnöknek úszógumija van, szolid kis háj a farpofák fölött, körben a hasfalon, különös tekintettel a lágy vonalú, enyhén megereszkedett csípőkre. A miniszterelnök egészen kiválóan áll fél lábon, képes így zoknit húzni, leülés nélkül. Hasán a bőr ilyenkor leliffen, ahogy előredől, vállát behúzva, inogva, fél lábán zoknival, egyensúlyozva. A miniszterelnök ruhacsere közben egy testes meztelen csigára hasonlít leginkább. Ez volt látható februárban a televízióban, rejtett kamerás felvételt tettek közzé, egy ország szembesült a kabinetfőnökkel, a meztelen csigával. A volt kabinetfőnökkel – mert ne felejtsük el a liffenő hasat, a hájjal bélelt csípőt és a farpofákat, elengedték magukat.

Ez a miniszterelnök nem az a miniszterelnök, aki fociedzésekről szokott bejelentkezni, aki mellett tisztelettudóan kocog az operatőr, nagyon is látható kamerával, gondosan és előnyösen megválasztott perspektívából nem mutatva se a farpofákat, se az elzsírosodást, se semmit, amit a jól vasalt mez, a parlamentáris edzőnadrág és a kormányfői térdvédő hivatott eltakarni.

Ez egy másik ország, ahol a kormányfőt lemeztelencsigázással lehet megbuktatni. Ne legyünk igazságtalanok, a rejtett kamerás felvétel azután került nyilvánosságra, hogy az előnytelen szögből felvételezett kormányfő lemondott, de megalapozott a gyanú, hogy már a lemondás előtt sejtette, hogy kínos dokumentum rögzítette elpuhulását, elfarpofátlanodását. Egy éhes országban ne legyen hájas a miniszterelnök. Ezt a következtetést vonhatta le szegény ember, aki vélhetőleg túl későn sietett edzőterembe, túlságosan is kivetkőzött magából, elővigyázatlanul volt nagyon is emberi, meztelen és csiga. Ez lett a veszte. Nem tudott a megfelelő helyen a megfelelő módon annak látszani, ami nem is.

Ha belegondolunk, évek óta nem látszott annak, ami nem is, két kormányt is alakított, választásokat nyert. Így ezzel, a rossz helyeken állással, a puhaságával, féllábas, meg-meg ingó egyensúlyozásával. Hát milyen ország is ez? Ahol nem kell futócipőt ölteni a szavazatokért, ahol sem könyök-, sem térdvédő nincs a ringbe szállón, pástra lépőn, pályára futón? Ahol nincs álmez, áledzőnadrág, álfoci és álerő a népszerűségi indexen? Na de milyen ország amaz, ahol mindez megvan, elvárt és megkívánt?

Nem tudhatjuk még, hogy milyen ország amaz. Amit tudhatunk, hogy egyszer csak véget érnek a látszatok, de még a nem látszatok is, és a hatalom az körülbelül így működik. Néhány percnyi kukkolás, röhögős ujjal mutogatás, irányított szégyen és szégyentelenség, és már vége is. Így omlott össze néhány hete a mi kormányunk, ami nem a ti kormányotok, mert ti az erő országában éltek. Az erőmutatás országában. Még.

A hírügynökségek persze ennek a villanásnyi momentumnak (terminus technicus: villantás), a miniszterelnök edzőtermi lelepleződésének sokáig nem szenteltek különösebb jelentőséget. Viszont hetek, hónapok óta szorgalmasan rögzítették és közvetítették a kormányellenes tüntetéseket. Gondosan megválasztott, előírásszerű kameraállásokból.

Azért most már itt is, ott is, nálunk is meg nálatok is (nálatok, vannak-e állatok?) egyértelmű, hogy láthatósági diktatúrákban élünk. Teleobjektív-rendszerekben. Látszatdemokráciában. Ezekben a telerezsimekben a szabad akarat, a véleménynyilvánítás mind-mind nem jelent semmit. Az számít, hogy ki mutat, mit mutat, de legfőképpen mennyit mutat. Képek versenyeznek egymással, akié a közvetítés, azé a hatalom. De leginkább azé, akié a rejtett kamerás felvétel.

Van az a típusú szerelmi csalódás, amikor az ember egyetlen pillantás alatt elveszíti a hatalmas halmokba lapátolt bizalmát, minden reményét, amikor a közelségek hirtelen válnak távolságokká, amikor egyszer csak egyedül találjuk magunkat, és rájövünk, hogy mekkora, mekkora hülyék, nevetséges, önmórikáló idióták voltunk.

Na ilyen pillanat az, amikor kinyitjuk a televíziót vagy kilépünk a térre (mindegy is, hogy a valóság vagy a látszat látszatával szembesülünk), és belenézünk régi szerelmünk, a tüntető tömeg, a tiltakozó arcába.

Januárban még kötelező volt az eufória. Okos emberek társaságában megkerülhetetlenül felmerültek a tüntetések, ilyeneket kellett mondani, hogy „na végre”, „hát ezt is megértük”. Meg hogy „mégiscsak tudja ez az ország, hogy mit akar”. Sőt illett kimenni a térre, beállni a tömegbe, tömegesedni. Voltak még ilyen szórakoztató versenyek, hogy ki talál ki viccesebb jelszavakat, önképző körökön tiltakozó táblákat gyártottak az emberek. A tüntetés a házibuli szinonimájává vált, csak nem a házban, hanem a házak között gyakorolták. A terek valahogy kisebbek lettek, könnyebben lehetett találkozni a rég nem látott ismerősökkel. Mintha egy varázslatos érintésre múlt volna el a kollektív amnézia vagy bénultság, valami nagy közös betegség: olyan megkönnyebbüléssel vették újra észre magukat, egymást az emberek.

Próbáltam feloldódni ebben a napi összeröffenésben, érezni magamban a műszak utáni felszabadulást, de sajnos nem ment. Pontosan tudtam, hogy a tér mely pontjain vannak felállítva a kamerák, azt is tudtam, hogy miért arra a szögre esett a választás, ki áll az objektív mögött. De nem ez volt a legrosszabb.

Figyeltem, ahogy a tömeg felé igyekvő magányos háziasszonyok, lakótársulási elnökök, nagymamák és kamaszok már a lakásajtóban, a lépcsőház bejáratánál spontánra, képernyőképesre igazítják az arcvonásaikat. Az elmúlt hetekben mindenki úgy járt-kelt az utcán, mint aki bármely pillanatban kész néhány keresetlen és évek óta nem mondott mondatot mondani az ország helyzetéről, a közállapotokról és a világ menetéről, úgy általában. Az állampolgári öntudat hirtelen műsoridőhöz, bejátszásképesen ébredt önmagára. Fojtogatóvá vált a tömeges méretű politikai exhibicionizmus.

Ragályos betegség ez. Januárban még csak néhány tucat ember fertőződött meg, a tünetek enyhék voltak, és elviselhetők. Aztán egyre szélesebbé váltak a gesztusok, egyre hangosabbá a hangok, egyre többen és többen tódultak az utcára, és egyre többen hitték vagy akarták hinni, esetleg elhitetni, hogy valami történik.

Valaminek történnie kell, ismételgették sokan. És nem is tudtam, hogy melyik érzés az erősebb bennem. A szánalom, ahogy a hinni akarás vergődését láttam, a naivitásét, hogy ez már az, ez most már a vége, hogy innentől kezdve más lesz. Vagy a megvetés, ahogy figyeltem a médiakonzervekből előguruló tartósított, védőfóliás, előkezelt történéseket. Egy idő után tudtam előre: milyen mondatok fognak felröppenni, mely tereket foglalja el a tömeg (terminus technicus: foglalni!), ki merre halad, hogyan viccel, hogyan mozdul. Így csinálják ezt a görögök, az olaszok – mondogatták egymásnak az emberek, akik időnként hazafutottak, megnézték a tévében, hogy hogyan csinálják mások, majd visszafutottak a kamerák kereszttüzébe, hogy ők is csinálhassák és megint mások megnézhessék őket a tévében.

És valami történt. Először, a megszokott forgatókönyv szerint, azok, akik ellen tüntettek, észre sem vették, hogy ellenük tüntetnek. Egyszerűen nem beszéltek róla, majd beszéltek, de elmondták, hogy mindez nem jelent semmit. Majd kicsit hozzátették, hogy mindez jelent valamit, de nem sokat. És végül jött a lemondás, a helyátadás azoknak, akik tüntettek, pontosabban azoknak, akikért tüntetnek. Legalábbis azoknak, akik olyannak tűntek, hogy értük tüntetnek.

Lemondott a kormány, és hivatalba lépett az új, a televíziókban „óvodáskormánynak” nevezett kabinet. Az óvodáskormányban olyanok kaptak helyet, akik a távozóknál is fiatalabbak voltak. Évtizedek óta ez megy. A hosszú ideig tartó gerontokráciát felváltotta a juventokrácia. Politikai erénnyé vált a „még nem untuk meg az arcodat”, a „téged még nem láttunk annyit”. Már az előző kormány is így lépett hivatalba, mint „végre valami más, valaki mások”. Csak aztán nagyon gyorsan elöregedett. Ez az egyetlen valós, követhető folyamat, a felgyorsult politikai öregedés. És a végén már meg se fogunk születni, úgy halunk meg.

Az év eleji eufória megelégedéssé vált, a tömeg némiképp jóllakott, eltelt önmagával. Mégiscsak volt értelme a kamerák előtti frizuraigazításnak, a jelszógyártásnak. Nem pontosan az történt, amit akartak, de valami történt. Mondanám, ha el akarnám rontani a jókedvüket, hogy nem történt semmi, a felszínt sem sikerült megkapirgálni ebben a hangos, ripacs színházban.

Az új kormányfő, Mihai Răzvan Ungureanu (mikor lesz Magyarországon Oláh a miniszterelnök?) magas, jól öltözött, még nem gyűrött arcú fiatalember. Állítólag tud magyarul, fiatal kora ellenére meggyőző egyetemi karriert tudhat maga mögött (óvodáskormány, gyors öregedés), viccesebb kedvű stúdióforradalmárok hozzáteszik, hogy kém (és tényleg).

A régi kormányfő, nevezzük már csak Emilnek – ennyi dukál neki –, meg… Hát ő pórul járt. Nem sokkal a dicses lemondása után (melyben megértéséről biztosította az ellene tüntetőket, valamint hozzátette, hogy nem bánt meg és nem rontott el semmit), és azután, hogy a kormányváltók megköszönték addigi munkáját, helytállását, és kinevezték óvodás utódait, az egyik televízióadó bejátszotta azt az óvatlan néhány másodpercét, amíg egy edzőteremben meztelenre vetkőzött, hogy napi fitnesz (a „foglalás” mellett kötelező fogalom ez is) programjának eleget tegyen. És ekkor bukott le. A hájával, a farpofáival és az úszógumijával együtt. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni, és nem vonult volna a tömeg napokon, heteken át a –20 fokos hidegben, keményre fésült hajjal a térre. Nem hitte volna el magát. Egyből kitört volna a röhögés, megkezdődött volna az ujjal mutogatás, elszabadult volna a köztéri infantilizmus, és a dolgok annak látszottak volna, amik. A látszatok látszatának.

A történetnek tanulsága nincs. Hacsak nem feltételezzük, hogy az új miniszterelnök élére vasalt öltönye alatt már ott csírázik az úszógumi. Azt is mondhatnánk, ide át a szomszédba, hogy jó lesz vigyázni azokkal a ravasz kameraállásokkal, mindenki lebukik egyszer: kivillan az erő alól a gyengeség, az izoming alól a háj. De nem mondunk semmit, mert tudjuk, hogy a mondásnak itten semmi, de semmi értelme nincs. A látványdiktatúrákban látszat a felszabadulás.

Kapcsolódó írások:

  1. Parászka Boróka: Túlélők A magyar sajtóban reneszánsza van az apokalipszisirodalomnak. Egyre-másra jelennek meg...
  2. Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...
  3. Parászka Boróka: Társadalmi szívbéke Azt mondja egy régi cimborám… – vannak az embernek cimborái,...
  4. Parászka Boróka: Loci Létezik meghitt, családi együttélés magyarok és románok között. A rituális...
  5. Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...
Cimkék: Parászka Boróka