Vitányi Iván: Új brosúra a szociáldemokráciáról

Sokan nehezen értik, hogy a politikai-társadalmi irányzatok, szervezetek, mozgalmak céljai, elmélete, „ideológiája”, programja maga is alá van vetve a történelem változásának, fejlődésének. Nem hittétel, ami örök időkre szól, hanem az emberi világ alakulásának szerves része.

A változásoknak megvan a maguk menete. Hosszabb ideig úgy látszik, stabilizálódnak a viszonyok, és a kialakult mederben csendes gyarapodás folyik. Aztán megnövekednek a bajok, válságok, forradalmak jönnek, kiéleződnek az ellentmondások, felszínre kerülnek a rejtett hibák.

A fejlődés üteme ciklikus. A stabilitás, majd a válság és a kibontakozó megújulás sinusgörbét ír le. Aki nem akar itt Marxra hivatkozni, az idézheti a Kondratyev-ciklusokat – vagy akár a természet rendjét, a tél és a nyár, élet és halál ciklusait. Most éppen a válság ciklusát éljük, nem tudjuk bizonyosan, hogy hol tartunk benne. Ilyenkor felül kell vizsgálnunk stabilnak hitt eszméinket is.

Naponta tapasztalhatjuk, milyen nehéz ez. A szociáldemokrata baloldalon – amelyhez én is tartozom – sem megy könnyen. Sokan szinte imamalomként ismételgetik a múlt baloldali hittételeit, de nem néznek szembe azzal, hogy a világ új helyzetében a szociáldemokráciának is „megőrizve-megszüntetve” újra kell fogalmaznia álláspontját, értékeit és feladatait. De mivel az átalakulás a modern társadalom egész politikai szervezetét és szerkezetét érinti, ugyanezt kell tenni minden politikai irányzatnak.

Nem véletlenül használom az írás címében a brosúra szót. Az idősebbek nyilván emlékeznek rá, hogy a politikai tézisek rövidített, zanzásított és sokszorosított formáját nevezték így. Aki a témában tájékozódni akart, először ezt a változatot vette kézbe. Olyan időket élünk most, hogy újra szükség van e fogalom közhasznú és terjeszthető magyarázatára. A különbség mindössze annyi, hogy az okfejtés mögött most nem mások által írt és egyszerűsítésre váró alapmű állt, hanem saját megélt, megkutatott és összegezett gondolatmenetem.

De a cél ma is ugyanaz: minél szélesebb körben szeretném az eszmét ismertté tenni. Akár brosúra formájában is.

 

A szociáldemokrácia változásai az elmúlt két évszázadban

Az emberek többségének mindennapi szemlélete nehezen alkalmazkodik az egyre gyorsabban változó világ dinamikájához.

Sajnos a baloldal is beleesik ebbe a hibába. Gyermeki felelőtlenséggel használunk olyan szavakat, mint kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, szociáldemokrácia – és nem eléggé vesszük tudomásul, hogy azok mást jelentettek, mondjuk, 1550-ben, 1830-ban, 1900-ban, 1950-ben, 1970-ben és megint mást 2000-ben, sőt – úgy látszik – 2010-ben.

Tekintsük tehát át, hogyan változott a kapitalizmus és ennek következtében a politikai élet az elmúlt két évszázadban! És ebbe illesszük bele a szocialista mozgalom alakváltozásait.

A Keynes–Erlander–Erhardt–Dahrendorf-modell

A következőkben az egyes korok jellemzésében azt a modellt alkalmazom, amelyet Keynes (New Deal), Erlander (svéd modell) és Erhardt (szociális piacgazdaság) a jóléti államban megvalósított, és amit Ralf Dahrendorf fogalmazott meg legvilágosabban. Ő az emberi együttélés úgynevezett szféráinak viszonyából indul ki. A társadalomtudósok, történészek (Talcott Parsons és mások nyomán) lényegében megegyeznek abban, hogy négy nagy szférát vesznek fel: 1. a gazdaság, 2. az állam és a politika, 3. a társas élet és 4. a kultúra. (Az utóbbi kettőt többnyire összevonják, mivel szorosan összetartoznak: a kultúra adja a „maltert” a társadalom elemeinek összeillesztéséhez.)

Dahrendorf tételei: (a) A gazdasági és a társadalmi-kulturális szféra komplementer összefüggésben állnak egymással. Akkor működnek jól, ha a kapcsolódás szimmetrikus, a gazdasági eredményeiből a társadalom mind nagyobb hányada részesül. A gazdaság pedig akkor fejlődik, ha a társadalom mind szélesebb része dolgozik érte. (b) A kettő között az állam közvetít. Az állam akkor erős, ha kicsiny, de a társadalom minél nagyobb része (erős civil társadalom) értőn támogatja.

A modell a korábbi társadalmak elemzéséhez is használható. A komplementaritás akkor is érvényesült, de a feudalizmus és az abszolút monarchia uralkodói, valamint a kora kapitalisták a nép jólétével nem törődtek. Az összefüggések ekkor latensen, az egyes szférák egymással való harcában érvényesültek. A komplementaritás a múlt század második felében, a jóléti társadalomban vált latensből valóságossá.

 

A) A 19. század első fele

Gazdaság. Ez az „eredeti felhalmozás” kapitalizmusa. Technikai alapja a gőz hasznosítása. Megsokszorosította a korai nagyüzemi gazdálkodásban is első textilipar teljesítőképességét,[2] és a parasztok tömegeit tette munkássá. Ezt a kapitalizmust írta le szenvedélyesen Marx és Engels. Ez a korlátozatlan munkaidő, az éhbér, a nyílt kizsákmányolás, a hiányzó orvosi ellátás, a gyermekmunka, az analfabéta felnövő nemzedékek és a kibontakozó osztályharc, a születendő szolidaritás világa. A gazdaság és társadalom, társadalom és kultúra komplementaritása latens állapotban maradt.

Politika. A hivatalos politikai életben a felszínen csak két irányzat jelent meg, a toryk és whigek. A monarchikus rendszer támogatói és a felvilágosodás hívei. A konzervatívok és liberálisok.

Szocializmus. E talajból született a Kommunista kiáltvány, a világ újrarendezésének eszkatalogikus vágya, a kommunista mozgalom, a világforradalom és a proletariátus diktatúrájának eszméje – a fennálló rendszerrel éles ellentétben. Az utópista szocialisták a francia forradalom eszméit és gyakorlatát akarták továbbvinni, forradalommal, diktatorikus hatalommal, a társadalom radikális átalakulásával. Marx és Engels ezt kapcsolta össze a kapitalista fejlődés új fejleményeinek (Adam Smithen alapuló) tudományos elemzésével és Hegel filozófiájával.

A 19. századi szocialisztikus irányzatokat aszerint különböztethetjük meg egymástól is, hogy hogyan foglaltak állást két kardinális kérdésben, a forradalom és a diktatúra ügyében. Négy álláspont alakult ki.

1/ A klasszikus-hivatalos marxizmus mindkettőre igent felelt: erőszakos forradalom kell, „meg kell ragadni” az államhatalmat, köztulajdonba venni az egész gazdaságot. Az állam később „hal el”, majd akkor lesz demokrácia. Ezt vallották a forradalom nem „marxista” hívei is, például Baboef, Blanqui, Louis Blanc és Sorel.

(A „klasszikus-hivatalos” jelző itt pontosítást jelent. Ernst Bloch ugyanis úgy foglalta össze, hogy két Marx van: a „proletárdiktatúra jéghideg stratégája” és az „emberi emancipáció életmeleg vizionáriusa”. A második teszi és tartja meg őt az emberiség egyik legnagyobb gondolkozójának.)

2/ A klasszikus anarchizmus (Bakunyin, Kropotkin) válasza a forradalomra igen, de a diktatúrára nem. Az államhatalmat szét kell zúzni és helyébe föderatív-korporatív rendszert kiépíteni.

3/ A kora szociáldemokrácia (Bebel, Kautsky) a forradalomra nemet felelt, de a diktatúrára igent. Ezt az utat folytatták az európai szociáldemokrata pártok egészen Bad Godesbergig.

4/ A klasszikus szociáldemokrácia álláspontja mind a két kérdésre nem.

A szociáldemokrácia alapkoncepcióját máig tartó érvénnyel Eduard Bernstein alapozta meg. Szembeszállt a 19. század radikális álmaival. Alapelve, hogy a szocializmus nem állapot, hanem folyamat és mozgalom. Olyan mozgalom, amely a gazdaság és a társadalmi szervezetek minden erejét, lehetőségét az egész társadalom, az egész nép érdekében használja fel. Nem diktatúrát akar, hanem a demokrácia kiterjesztését. Nem a fegyverek, hanem a tudat forradalmát. Az emberi emancipáció marxi forradalmának teljesítését.

(Érdemes hozzátennünk az általam nagyon tisztelt liberális gondolkodó, Csécsy Imre megfogalmazását. Mikor és hogyan használjuk az izmus képzőt? Az impresszionizmus minden erővel az alkotót ért benyomásokat, az expresszionizmus a lélek belső hullámzását önti formába. A szocial-izmus olyan irányzat – nem társadalmi rendszer –, amely minden erőt a societas, az egész társadalom javára óhajt mozgósítani. A kapital-izmus pedig olyan cselekvési program, amely mindennel a tőkét akarja szolgálni. Egyik sem állapot, hanem gyakorlat, praxis, pragmatikus elv. Nem szemben állnak, hanem kiegészítik egymást.)

 

B) A 19. század vége, a 20. első fele

Gazdaság. A 19–20. század fordulójára a kapitalizmus jelentősen átalakult az előző korhoz képest. Új technika volt születőben, hajtóereje az elektromosság és a benzin. A magánvállalkozások laza additivitása után létrejött a világvállalatok, trösztök nemzetközi hálózata. (Különbözőképpen nevezik: szervezett kapitalizmus, monopolkapitalizmus stb.) A nagyvállalatok úgy találták, hogy a tőkének is érdeke a munkások féken tartása és életszínvonaluk emelése. Felfigyelt erre az állam is (például Bismarck). Így jött létre a munkásbiztosítás, az iskoláztatás, a munkáslakások építése stb.

A kapitalizmus centruma kiszélesedett. Eddig csak az Atlanti-óceán két partvidékét foglalta magába, Európában Nagy-Britanniát, Franciaországot, Németalföldet. Olasz- és Németországot csak félig. Most azonban az eddigi félperiféria egy része (például Svédország, Ausztria) is felzárkózott.

A szociáldemokrácia születése. Az új trend hozta létre a bernsteini szociáldemokráciát és változatait (például az ausztroszocializmust, de Szabó Ervinre, Jászi Oszkárra gondolva hungaroszocializmusról is beszélhetünk). Bernstein elvetette a proletárdiktatúrát. A szocializmus számára a demokrácia nem stratégia, hanem szubsztancia. A szocializmus nem állapot, hanem mozgalom. A társadalom olyan öszszefogása, amellyel a hatalom is arra törekszik a demokrácia útján, hogy a gazdasági fejlődés eredményeit az egész társadalom számára érvényesítse.

Politika. Mindez több dimenzióban is átalakította a politikai életet.

1. A konzervatív–liberális kettősség ekkor alakult át Nyugat-Európában a konzervativizmus–liberalizmus–szociáldemokrácia hármasságává. Ők a „középpártok”. Váltógazdaságuk adja a plurális demokrácia, Robert Dahl kifejezésével a „poliarchia” alapját. Szemben állnak a szélsőséges, diktatórikus irányzatokkal, amelyek most (a gazdasági fejlődés lehetőségeinek felhasználásával) új formában jelentek meg.

2. A radikális szocialisták nem tagadták meg a diktatúrát, de ez már nem azonos annak marxi eszméjével. Marx még úgy gondolta, hogy a legfejlettebb országokban jön létre, Lenin azonban az ellenkezőjét: a fejletlen világban lehet és kell megvalósítani. A kísérlet nem sikerült. A szocializmus helyett a feudálkapitalizmus új változata jött létre, demokrácia helyett totális diktatúra, köztulajdon helyett tulajdonvákuum (Pavel Campeanu), jóléti fejlődés helyett nyomor.

3. A totalitárius diktatúra jobboldali változata is megjelent, Mussolini, majd Hitler fasizmusában. Az arisztotelészi terminussal létrejött a világ legkegyetlenebb tiranniája, és végzetes veszélyt jelentett az emberiség számára. A demokratikus hatalmak úgy döntöttek, hogy a fasizmus leverése érdekében szövetséget kell kötni a Szovjetunióval.

 

C) 1950–70

Gazdaság. A második világháború után a győztes hatalmak – illetve közülük a demokráciák – azt a következtetést vonták le, hogy a veszély elkerülésére meg kell teremteni a JÓLÉTI ÁLLAMOT. Világtörténelmi fordulat, mind a gazdaság, mind a társadalom helyzetét és dinamikáját illetően.

A gazdaság fejlődése az 1946 utáni két és fél évtizedben gyorsabb és átfogóbb volt, mint bármikor az elmúlt századokban. Eljött a klasszikus kapitalizmus aranykora, mintegy „felszabadult” a szabadságát eddig gátló erőktől. A tőke önként vállalta, hogy a társadalmi helyzet javítása érdekében növeli hozzájárulását (mindenekelőtt az adózás révén) a társadalom életszínvonalának emeléséhez, a Ludwig Erhard „ideális hármashangzata” értelmében. (Azaz a „szociális piacgazdaságban” egyszerre valósul meg: 1. a termelés és a termelékenység növekedése; 2. a munkabérek; és 3. ezáltal a társadalmi jólét emelkedése.)

A társadalom helyzetében szintén világtörténelmi fordulat következett be. Az eddig mindig piramis alakú társadalmi szerkezet – John Lukacs kifejezésével – kupola vagy hagyma formájúvá vált. Miközben eddig minden társadalomban csak a lakosság kicsiny hányada, 5–10, legfeljebb 25 százalék élvezhette a technikai-gazdasági-kulturális fejlődés eredményeit, most létrejött a KÉTHARMADOS TÁRSADALOM.

Gazdaság–állam–társadalom–kultúra. A Keynes–Dahrendorf-modell: azaz a gazdasági és a társadalmi-kulturális szféra szimmetriája az állam közvetítésével most jelent meg valóságos lehetőségként. Egyszerre valósult meg a gazdasági szféra liberális szabadsága, a társadalmi szféra szocialista gyarapodása és a társadalmi biztonság konzervatív megerősödése. Ekkor érte el eddigi legmagasabb fokát az állam és a civil társadalom együttműködése.

A politikai élet. A jóléti állam, a Dahrendorf-modell kialakításának folyamatában valamennyi demokratikus politikai erő részt vett. A liberálisok, akikhez – pontosabban Keyneshez – a kezdeményezés fűződik, a szociáldemokraták, akik Svédországban már a második világháború előtt elkezdték[1] („svéd modell”), majd az ötvenes években Brandt, Palme, Kreisky vezetésével egész Nyugat-Európában folytatták. És ugyanilyen fontos a konzervatívok hozzájárulása, mindenekelőtt Németországban (Adenauer, Erhardt).

A modell változatai – és az adózás. Az országonként különböző változatok egyik kulcskérdése az adózás mértéke. Két pólus alakult ki. A svéd változatban magas az adó, de belőle gazdagon és sokaknak nyújtanak jóléti szolgáltatásokat. A magas adót a gazdagok is örömmel fizették, mert így biztosítva látták az osztálybékét. A mediterrán országokban kisebb az adó, de a lakosok zokszó nélkül fizetnek tandíjat vagy vizitdíjat. (Erre mondta ironikusan Tölgyessy Péter: Mi, magyarok egyesítjük a kettőt: nem akarunk magas adót fizetni, de elvárjuk, hogy az állam fizesse helyettünk a szolgáltatásokat.)

A Szovjetunió. Ugyanazon feladat előtt állt, mint szövetségesei: megteremteni a jóléti államot, amelyet (más kifejezésekkel, például „a szocializmus „magasabb foka”) maga is hirdetett. Ez alapvető gazdasági-társadalmi okokból nem sikerülhetett. A szovjetrendszer nem szocializmus, hanem a kapitalizmus egy sajátos, periférikus, elfajult változata. Az észak-amerikai és nyugat-európai jóléti demokráciák kialakulása (benne a szociáldemokrácia szerepe) nyilvánvalóvá tette a szovjet állam csődjét. Bukása elkerülhetetlenné vált – de sokáig tartott.

A szociáldemokrácia. A jóléti állam egyben a szociáldemokrácia aranykora. Bad Godesbergben végképp győzött a bernsteini koncepció, feladták az államosítást. Dahrendorf úgy foglalta össze, hogy a 20. század a szociáldemokrácia évszázada. Voltaképpen a Dahrendorf-modell is a Bernstein-vonal új értelmezése. (Hasonlóképpen fogalmaznak mások is. Habermas: a jóléti állam a kapitalizmus szociális megszelídítése. Alain Wolf: a jóléti államban a szociáldemokrácia a szabály, a tiszta kapitalizmus a kivétel. Lafontaine: a jóléti állam a kapitalizmus és a szocializmus ellentmondásos együttélése.)

 

D) 1970 után

Gazdaság. A múlt század utolsó évtizedeiben a jóléti rendszer fejlődése megrekedt. Baját éppen erénye okozta. Az elektronika világméretű fejlődése újabb ugrást hozott létre az ipari termelésben, és teljesen átalakította a munka fogalmát. Korábban igaz volt, hogy „a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett minket, e szörnyű társadalom formáiba löttyintve” – de ebből most már csak a szörnyű társadalom maradt. Hannah Arendt azt kérdezte: „Hová lett a munka a munka társadalmából?” Eltűnt, és vele tűnt a hagyományos munkásosztály. A jóléti rendszer a társadalom nagyobb része számára jobb életet teremtett, és hozzáférhetővé tette az orvosi kezelést. A tudomány fejlődése következtében a gyógyítás esélyei is nőttek. Az emberek tehát átlagban sokkal tovább élnek – de a gyógymódok használata is nagyságrenddel többe kerül. Nőtt a nem dolgozó fiatalok aránya is. Korábban legfeljebb a fiatalok 10 százaléka került egyetemre, ma pedig több mint 60 százaléka.

Társadalom. A fejlődés szétszakítja a modern társadalom felső váza alatt tovább élő hagyományos közösségi viszonyokat, individualizálja az egyént („szabadságra ítéltettünk” – mondta Sartre), akinek az igényei viszont megnőnek a társadalmi jólét és szórakozás irányában.

Állam. Mindez egyre elviselhetetlenebb terhet ró az államra és általa a gazdaságra. Az individualizáció szembesül a szabványosított jóléti ellátás ideáljával. Egyszerre kell „felszabadítani” a piacot és az egyént. A mindenkit felülről ellátó jóléti állam helyett önálló, öngondoskodó emberekre van szükség, annak megfelelő tudással, kultúrával. És fel kell szabadítani a piacot, hogy a maga törvényei szerint növekedjen a gazdaság.

Politikai élet. Az új folyamatok kiteljesedése hosszú időt, új szakaszt igényel. Az első lépések meg is történtek abban a válságban és váltásban, amit neoliberális, vagy neokonzervatív fordulatnak neveznek. A szociáldemokrácia ebben is éppúgy részt vett, mint a jóléti állam kibontakoztatásában. Ezt képviselte Amerikában Ronald Reagan, Angliában Margaret Thatcher, Németországban Helmuth Kohl – majd szociáldemokrata részről Tony Blair, Gerhard Schröder. Jelentős szociáldemokrata elméletírói is vannak, mint például Anthony Giddens (a harmadik út), Will Hutton, John Plender (stake-holding society), Ulrich Beck (új modernitás, rizikótársadalom).

Kidolgozták a „harmadik út” változatait is. Wolfgang Merkel szerint a „harmadik útnak” különböző „ösvényei” vannak, az egyes országok adottságai és hagyományai szerint. Az angolszász ösvény piaci jellegű, a francia nagyobb szerepet ad az államnak. A svéd fenntartja a magas adókat, a holland „mélyalföldi” és az olasz „olajág” modell a demokratikus erők összefogását keresi, a német modell az „új középre” épít. Vitáiktól volt hangos a nemzetközi szociáldemokrácia. Hozzánk alig jutott el.

A kétezres években azonban már érlelődtek a válság előjelei. A viták másfelé terelődtek. És 2008-ban a maga valóságában megjelent a válság. Következményeit még nem látjuk át teljes nagyságukban.

 

E) 2008-tól

A 2008. szeptember 6-án „kitört” válság új lapot nyitott, ami még nincs végigírva. Lényegét és jellegét illetően két megközelítés érvényes. Az egyik közvetlenül gazdasági, a másik össztársadalmi jellegű.

Gazdaság. A gazdasági válság gócpontja pénzügyi. Az elektronika forradalma kiváltotta a fizetőeszköz, a pénz „forradalmát”. A modern informatika és az elektronika világában a pénz szerepe megváltozik. (Manuel Castells elemzését idézem.) A „finánckapitalizmusban” még „csak” a pénz uralkodott a termelésen, most a pénz termelése uralkodik. A pénzpiacon nagyobb a megtérülés, mint a reálszférában, tehát az erő oda összpontosul. A mai kapitalizmus lényege „a pénz által termelt pénzre való vég nélküli törekvés az árucikkek által termelt árucikkeken keresztül”. Fokozódik a tőke hálózatisága.

A 2008-as válság közvetlen okát Soros György így fogalmazta meg: A termék és a fizetőeszköz viszonya spiritualizálódott, „lufi” keletkezett. (A pénz története a kagylóval kezdődik, a fémmel folytatódik, a papírral szemtelenedik el, és az elektronika virtuális pénzében tetőződik.) A tárgy–áru és pénz–áru piaca között nő a diszkrepancia. Így keletkezik a buborék, ami valóban ki szokott pukkanni. A pukkanás a társadalomban robbanássá vált, és mély sebeket, betegségeket tárt fel a gazdaság és a társadalom egész szerkezetében.

Ma úgy látszik, hogy a gazdasági válságot valamennyire sikerül orvosolni, vagy legalább a tragikus robbanást megakadályozni. A gyógyítás azonban nem végleges. Újra és újra merülnek fel válságjelenségek.

 

A válság szélesebb értelmezése

 

A szélesebb értelmezés szerint most hasonló jelentőségű fordulóponthoz érkeztünk, mint ötszáz évvel ezelőtt a modern piaci társadalom (a kapitalizmus) kialakulásakor.

(1) A globalizáció előrehaladása. A történelemben először egyetlen termelési mód, a kapitalizmus határozza meg a világ gazdaságát. Először alakult ki egységes, globális tőkepiac. A mai globalizáció azonban osztott. Nem egy, hanem több regionális részhatalom jött létre (ahogy Huntington leírta). Több hatalmi központ, melyek a globalizáció minden eszközét felhasználják. (Észak-Amerika, Európa, Oroszország, az arab világ, Kína, India, Fekete-Afrika, Dél-Amerika – és több közülük még tovább oszlik.) Többségük nem demokratikus, hanem autokratikus uralmi rendszereket tart életben, és kemény kézzel biztosítja a gazdasági fejlődés feltételeit. A jövőről nincs biztos információ.

(2) A gazdasági és a politikai hatalom koncentrációja korábban elképzelhetetlen méreteket öltött. Az emberiség 20 százalékának a kezében van a föld gazdasági forrásainak és javainak 80 százaléka. Igen nagy a politikai hatalom koncentrációja is, anélkül, hogy olyan eszközöket kellene hozzá igénybe venni, mint a 20. század nagy diktatúrái tették (amelyek a kegyetlenséget is jobban halmozták fel, mint bármikor azelőtt).

(3) Az anyagi, szociális és kulturális tőke viszonya is megváltozott. A gazdaság mai formája és szintje kettős kihívást tartalmaz. Az információ forradalma egyrészt elvben lehetővé teszi a gazdagság és a tudás demokratizálását, tehát hogy eljusson mindenkihez, és megteremtse az igazságos és méltányos egyenlőséget. Másrészt a valóságot mégis makacsul az előbb felmutatott 20–80 százalékos összefüggés jellemzi. És ez nem csak az anyagi javakra vonatkozik. A minőség- és „tudásalapú gazdaság” is úgy szerveződik, hogy a föld népessége 20 százalékának a kezében van a minőség, a mennyiség és a tudás, 80 százaléknak pedig mindháromból kevesebb jut. Ki van belőle rekesztve, vagy maga rekeszti ki magát.

(4) Individualizáció. Ulrich Beck és munkatársai fejtették ki, hogy a legutolsó évtizedek viszonyainak átalakulása egyre jobban szétmorzsolja a társas együttlét közösségeit, és így az egyén egyre inkább magára marad. Fritjhof Capra szerint voltaképpen az emberi együttélés évezredes patriarchális rendszerei omlanak össze anélkül, hogy egy új közösségi kultúra váltaná fel. Kant „társas társiatlanságnak” nevezte a polgári társadalom belső életét. Most eljutunk a „társas társiatlansághoz”. Az emberek többsége nem tud benne eligazodni – a legfejlettebb társadalmakban sem.

Mindezek együtt nem függetlenek a napi élettől és napi politikától. A jövőt sohasem láthatjuk előre, de a változás sinusgörbéjének vannak simább és meredekebb szakaszai és fordulatai. Nem tudjuk előre, hogy mi áll előttünk. Vége van-e a válságnak, megnyugvás következik, vagy újrakezdődik. Csak azt tudjuk, hogy fel kell (kellene) rá készülni.

Az ilyen komplex fordulópontok alkalmával a politikának is a lehető legmélyebben kell végiggondolnia a helyzetet és a teendőket. Az átalakulás hatása először éppen a politikai életben jelenik meg, legélesebben a demokrácia jövőjének kérdésében.

Válság és demokrácia

A válságok eddigi története nem megnyugtató a demokrácia vonatkozásában. Az 1930-as válság az első szakaszában éppen a diktatúrának kedvezett: „megszülte” a fasizmust. A világháború vége, a válság következményeinek második szakasza viszont már a demokráciát részesítette előnyben: megszülte a jóléti államot. A 68-as válság pedig a demokrácia megújítását eredményezte.

Mit hoz a mostani válság? A jobboldal, benne a szélsőjobb, a fundamentalizmus, a rasszizmus, a nacionalizmus, az etatizmus hívei már szerveződnek. És erősödnek az egykori harmadik világ utódai, a világhatalom szövevényében mind nagyobb helyet foglaló birodalmak.

 A demokrácia védelme

A végső összefüggéseket tekintve most is kimondhatjuk, hogy csak a társadalom és a gazdaság komplementer szimmetriája útján léphetünk túl a válság által kiélezett ellentmondásokon. A komplementaritás természetesen ellentmondást is jelent, és az ellentmondás állandó leküzdését követeli az egyensúly irányába. Komplementer a gazdasági és a társadalmi fejlődés összefüggése, a szimmetria biztosítása pedig változatlanul az állam, de vele egyre inkább a civil társadalom feladata. A gazdaság motorjának gátlástalan érvényesülése ugyanis a társadalmi rétegek leszakadását hozza, és ennek végül a gazdaság is kárát látja. És megfordítva: ugyanez következik be, ha a szervezett társadalom az állam útján túlságosan megszorítja a gazdaságot. Ennek a levét a társadalomnak kell meginnia.

Nem véletlen, hogy a történelem múlt századi legpozitívebb fordulata, a jóléti állam megteremtése a demokrácia megerősítésével és kiszélesítésével járt együtt. Mert csak az valósul meg igazán a társadalomban, amit az emberek többségének gyakorlata vált valósággá.

A demokrácia eddigi történetének ez a csúcspontja. Mind ez idáig legfejlettebb formája, de nem a végpontja. Már csak azért sem, mert fejlődése ezután megállt a „homlokzatdemokrácia” szintjén. Nehogy valaki is azt higgye, ez a „történelem vége”, a demokrácia megvalósult Kánaánja, ahol „már megállhatunk, mert itt az ítéletnek vége van”.

A jelen poliarchikus-plurális demokráciája éppen ezért sokszor válik „demokratúrává” vagy „diktablandává”,[3] más szóval „deficitessé”. A politikai élet ennek következtében sok helyütt elmerevedett, „megfagyott” (Stein Rokkan). A politika gyakran használ virtuális diskurzust, eszköze a mellébeszélés és a hipokrízis. Fennáll a veszélye annak, hogy a demokrácia puszta rítussá válik, homlokzattá, színpaddá — miközben a tényleges döntések a színfalak mögött születnek. Valódi participációs demokrácia még sehol sem alakult ki. A korábbi századokhoz képest ugyan ezerszeres a demokrácia, de közben egyre átláthatatlanabbak az útvesztői. Fenyeget a „puha autoritarizmus” (Robert Nye) veszélye.

A demokrácia vonatkozásában ugyanaz az arány jött létre, mint a gazdagságban. Az emberiségnek csak 20 százaléka jutott arra a fokra, hogy a demokráciát gyakorolni és (ha lehet) élvezni tudja. Lényegében ugyanazok a nemzetek-régiók, amelyek az anyagi biztonságot is jobban megszerezték. Ahogy a Biblia mondja: akinek van, annak adatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.

A veszély jelei

Az egyetemes válság hatására a demokratikus pártok is többé-kevésbé válságba kerültek, újra kell gondolniuk tetteiket és céljaikat. Újra jelentkeztek azok az irányzatok, amelyek a bajok okát a demokráciában látják, és az állam hatalmát kívánják megerősíteni. A demokrácia hívei bizonytalanabbak, mint kellene. A különböző autokratikus, mindenekelőtt jobboldali mozgalmak viszont erősödtek – eddig még a kritikus határon alul, de így is figyelemre méltó mértékben.

Ez így azonban történelmi tévedés, pontosabban hazugság, a történelem mást bizonyít. A felvilágosult monarchia annak idején Európában is segítette kimozdítani a polgári fejlődés előtti szinten élő feudális tömegeket, de ezzel nem úszhatta meg a véres forradalmakat. A demokráciának nem a hatalom megszerzése a legfőbb értelme, hanem hogy az egész nép felelősen vegyen részt saját társadalmának és sorsának kialakításában. Ez került most veszélybe. Nemcsak nálunk, de nálunk különösen.

Valóban erős államra van szükség – de olyanra, amelynek erejét nem a hatalmi eszközök kisajátítása adja, hanem a társadalommal való szerves kapcsolat.

Mindennek jegyében a következő időszakban várhatóan újjá fog alakulni a demokratikus pártok viszonya és feladatmegosztása. Amikor a demokrácia nincs veszélyben, akkor a demokráciák középpártjai (a konzervativizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia) felerészben egymás vetélytársai és felerészben szövetségesei. Amikor azonban a demokrácia veszélyben van, akkor kétharmad részben szövetségesek kell legyenek, és csak egyharmad részben vetélytársak.

 

A politikai rendszer alakulása Nyugat- és Közép-Európában (a „centrumban” és a „félperiférián”)

 

Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy a politikai rendszer szerkezete és működése nem mindenben azonos módon megy végbe a nyugat-európai (és észak-amerikai) centrumban és a közép-európai félperiféria-országokban. (És természetesen még inkább másképpen rajtuk kívül – de erre most nem tudunk kitérni.)

Nyugat-Európában (ahogy bemutattuk) szerves, folyamatos fejlődés alakította ki a piaci-kapitalista gazdaság különböző korszakait éppúgy, mint a nekik megfelelő politikai viszonyokat. Mi viszont a szervetlen, „zsákutcás” fejlődés során megkésettségünk ellentmondásaival terhelve csak részben tudtuk az általuk már elért vívmányokat megvalósítani. De ha nem akarnánk ezeket a fogalmakat (centrum, periféria, zsákutca) használni, akkor abból is kiindulhatnánk, hogy az Európai Unió hivatalos megfogalmazásai is megkülönböztetik a „gyorsabban” és a „lassabban fejlődő” országokat, mi pedig természetesen az utóbbihoz tartozunk.

Nem térhetünk most ki ennek részleteire, csak a politikai rendszer vonatkozásaiban.

Hadd induljak ki egyik legjobb magyar szakértőjének, Körösényi Andrásnak legújabb dolgozatából, amelyben a magyar politikai élet sajátosságait foglalja össze. Nézete szerint ez a polaritás kiéleződésében ragadható meg. Mint minden életképes rendszerben, a politikában is egyszerre léteznek a megosztó együttműködés és a végső poláris szembenállás erői. Nyugatot az jellemzi, hogy a kettő egyensúlyban van. Nálunk azonban az egyensúly nem jött létre, a politikát a „jobboldal” és a „baloldal” egyre engesztelhetetlenebb szembenállása, élethalál-küzdelme jellemzi.

A nyugat-európai országokban valóban megvalósult a három, illetve négy „demokratikus középpárt”, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia, valamint a zöldek egyensúlya. Megegyeznek a demokrácia és a feladatok egy „kritikus mértékében”, a közös értékekben, de egyes hangsúlyokat máshová tesznek, és küzdenek egymással a megvalósítás módjában. A győztes párt nem akarja megsemmisíteni a másikat. Valamennyien egyetértenek a demokrácia megőrzésének feltétlen fontosságában, ezért élesen szemben állnak a diktatúra különböző formáit hirdető ultrákkal, a szélsőjobbal és a szélsőballal.

A válságok – mint láttuk – minden esetben némileg újrarajzolják ezt a térképet. Egyrészt abban, hogy a válság minden esetben felmutatja az előző kor hiányosságait és tévedéseit – ezekkel most szembe kell nézni. Másrészt abban, hogy a helyzet ellentmondásai felélesztik a szélsőségeket. Ennek jeleit látjuk most Európában.

A középpártok is nagy erőfeszítéseket tesznek abban, hogy szerepüket, feladataikat, egymáshoz való viszonyukat újragondolják.[4]

Ez a munka azonban az elején van. Én úgy látom, hogy ebben az átalakulásban szükség lesz arra, hogy az európai demokrácia középpártjai az eddiginél is határozottabban ismerjék fel összetartozásukat, a gazdasági és társadalmi-kulturális fejlődés komplementaritását, a konzervativizmus, a liberalizmus és szocializmus egymást igénylő összefüggését egy az eddiginél szélesebb és civilebb szerves társadalmi hálózatrendszer felépítésében. Daniel Bell szellemében, aki azt mondta, hogy ő a politikában liberális, a gazdaságban szocialista, a kultúrában pedig konzervatív. Mert a társadalmi kapcsolatok rendszere egy eddig latens szisztémát erősít meg és tesz mindinkább az egész szerkezet alapvető formájává, amit a modern fiziológia terminusával „párhuzamosan osztott hálózatnak” (paralel distributed processing) nevezhetünk. Vagy ahogy egy erről szóló vitában Palánkai Tibor kifejtette: nem a régi értelemben vett, szinte kitapintható rendszert, hanem „integrációs komplexumot”. Mert e felé haladunk.

Fel kell tehát készülnünk arra, hogy a politikai élet felépítése, szerkezete és működése a következő években, sőt évtizedben ismét átalakul. Én abban látom a szociáldemokrácia jövőjét, hogy ebben pozitívan működhet közre. A válság demokratikus megoldása csak akkor következhet be, ha egyenlő súlyt kap benne (1) a gazdaság szabad fejlődése, és (2) a társadalom+kultúra egymást erősítő szabadsága, jóléte és biztonsága. Amihez erősebb állam kell, de annak erejét nem a hatalom autokratikus túltengése ésnem a bürokrácia kiterjedtsége adja, hanem a demokrácia, vagyis a politikai szervezetnek és a civil társadalomnak a megértő kultúra közös alapján való együttműködése.

 

Magyarország

 

Térjünk vissza befejezésként Magyarországhoz! 1990 után nálunk is létrejött az európai stílusú politikai rendszer, konzervatív „kereszténydemokrata”, néppárti, liberális-szabaddemokrata és szociáldemokrata pártokkal + zöld kezdeményezésekkel. Ők alkotják nálunk is a politikai középet, ők váltották egymást kormányon. És ott vannak a radikális szélsőségek, közülük a szélsőjobb erősödő parlamenti szerepben.

Formailag tehát ez azonos a nyugatival, de tartalmában nem. Ismét Körösényi elemzéséből kiindulva: a nyugati politikai rendszer alapjában kétdimenziós. Az első dimenzió szerint a középpártok ugyanazokat az alapelveket (rend, szabadság, egyenlőség, testvériség) vallják, de máshová helyezik a hangsúlyt. Tehát részben együttműködnek, részben küzdenek egymással. A szélsőségek viszont polárisan állnak szembe, a másik megszüntetésére törnek. Nálunk azonban az első csak részben valósult meg. A polaritás győzött a paralel distributed processing felett.

Nem térhetünk ki részletesen itt arra, hogy miért és hogyan történt ez. Én magam sokszor megpróbálkoztam ennek leírásával, és bőségesen idézhetjük más szerzők, közéleti emberek véleményét és okfejtését. Mind azt bizonyítja, hogy a magyar politika (Szekfű Gyula más időből származó, de nagyon is ide illő kifejezésével) ismét „valahol utat tévesztett”.

Magyarország jelenlegi kormánya azonban nem tévedésből, hanem tudatosan választott rossz utat. Készülődik a köztársaság és a demokrácia visszavonására, és a diktatúra-tirannia nemzeti köpönyegben való visszaállítására. Arra hivatkoznak, hogy az emberiség nagyobb része ma diktatúrában él, köztük olyanok, mint Kína, ahol parancsuralmi vezetésével meredeken ível fölfelé a gazdaság. Úgy gondolják, hogy a gazdaság viszonylagos fejlődése nem igényli feltétlenül a „kétharmados társadalom” kialakulását, a saját hatalmukat pedig veszélyeztetné. Újra fel akarják építeni a társadalmi piramist, ha kell, új anyagból, új pretoriánus gárdát emelve a társadalom fölé.

A jelen kormány agresszív fellépése ellen hosszabb időn át nem alakult ki a demokrácia híveinek ellenállása. Volt, aki csalódott, volt, aki várakozott, volt, aki félt, volt, aki nem találta a módját, volt, aki nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Ahogy azonban az idő haladt, egyre több ember ismerte fel, hogy az ország rossz úton jár.

Ez azonban csak az első lépés. A magyar történelem alakulásának, a magyar „sorsnak” éppen az a nagy konfliktusforrása, hogy bár többször akartuk, sohasem tudtuk a demokráciát a magunk erejével kivívni. Ha minden erővel harcoltunk érte: levertek és megbüntettek. (1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban.) 1990-ben nem magunk vívtuk ki, hanem a nemzetközi helyzet alakulásának következményeként ajándékba kaptuk. Most, hogy ettől a társadalom egy részének támogatásával akarnak megfosztani, magunknak kell a demokráciáért megharcolni.

A demokrácia kialakulásának ugyanis van egy nagyon fontos társadalom-lélektani oldala. A nyugat-atlanti világban (Nyugat-Európában és Észak-Amerikában) is kegyetlen harcokkal járt a feudális autokrácia leküzdése, a felvilágosodás győzelme, a demokrácia kialakulása. Ez azonban nálunk sokkal korábban ment végbe (a különböző országokban nem egyszerre), mindenütt létrejött egy olyan hosszabb időszak, amelyben a lakosság nagy része a maga „bőrén” tapasztalta meg, hogy jobb benne élnie, mint a parancsuralom különböző változataiban. Ezt nevezhetjük a demokrácia élményének vagy – pszichológiai műszóval – a demokrácia „imprintingjének”. Ezzel szemben hosszú időkre ható élményt (imprintinget) nyújtott, amikor a demokratikus forradalmat véres kegyetlenséggel leverő király, kormányzó, első titkár később kegyes adományokkal javított valamit a társadalom helyzetén. Ez utóbbi játékot akarja a király nélküli királyság mostani megálmodója megismételni.

Az első lépés ennek a csalárd játéknak felismerése – ez van most folyamatban. A második lépés, hogy ennek érdekében a demokrácia, a társadalmi-gazdasági-kulturális felemelkedés minden hívének meg kell tanulnia összefognia. Ezt sajnos tanulnunk kell, mert éppen az volt társadalmi-politikai berendezkedésünk legnagyobb hiányossága. A politika utat tévesztett (részben rossz utat választott), de ezzel elzárta a társadalom elől azt a lehetőséget, hogy maga válasszon utat. A harmadik, egész történelmünkben döntő lépés, hogy egyszer végre saját magunk, önakaratból megteremtsük a demokráciát.

Mert most nem az a cél, hogy az egyik autokratikus hatalom helyett másikat válasszunk. Hanem az, hogy a demokrácia minden ereje összefogjon. Nem kell mindenben egyetérteni, de meg kell tudnunk mondani, hogy miben értünk egyet. József Attila szavával: hogy „tudjunk egymásról, mint öröm és bánat”. És ha megvan a megegyezés „kritikus tömege”, amellett ki kell tartani.

Ez a demokrácia, a demokratikus berendezkedés lényege.

 

Jegyzetek:   
  1. A szociáldemokrata mozgalomból először a svéd szociáldemokrata párt került tartósan kormányra. Erlander, Wigfors, Gunnar Myrdal a szociáldemokrácia jegyében teremtették meg a „svéd modellt”, amely államosítás, formális köztulajdon nélkül, nagyrészt az adó megemelése útján hozta létre a szociális állam első prototípusát
  2. Arisztotelész azt mondta, hogy a rabszolgaság azért örök, mert csak akkor szűnhet meg, ha az orsók maguktól fonnak. Most ez megtörtént.
  3. Phillipp Schmitter kifejezése. A blanda kedveset jelent, diktablanda tehát kedves, populáris diktatúra
  4. Ezt teszi most az európai szociáldemokrácia is. Néhány idézet. Jacques Delors: „Fel kell tennünk a kérdést, a szociáldemokrácia bevégezte-e történelmi feladatát.” Így válaszol rá: „Európának ugyanis szüksége van a baloldal által szorgalmazott szolidaritásra, egységre.” Martine Aubry, a francia párt első titkára: új modellre van szükség. Wouter Bos, Németalföld volt miniszterelnök-helyettese: „A társadalom kivívott jólétét meg kell védeni a válság következtében előállt új veszélyektől.” Sigmar Gabriel, Németország Szociáldemokrata Pártjának elnöke: „50 évvel Bad Godesberg után rá kellett döbbennem, hogy új irányt kell keresnünk.” De ugyanabban az irányban: „szabadság, szolidaritás, demokrácia. Willy Brandt jelszavát idézve: Több demokráciát!” A különböző megközelítésekből a Renner Institute „Next Left” címmel adott ki kötetet. A cím Tony Blair híres jelszavára, a New Left-re rímel.

Kapcsolódó írások:

  1. Vitányi Iván: Változás, fejlődés, rendszer, rendszerváltozás, rendszerváltás Az a kérdés, hogy mi a rendszerváltás. Még arról is...
  2. Vitányi Iván: Történelmi lehetőség Mai ülésünk témája – amint láttátok – a jelenlegi magyar...
  3. Vitányi Iván: Nyugat és kelet között – a gyepűn (A magyar társadalom helyzete) Az 1990 óta eltelt két évtized óriási, de még befejezetlen...
  4. Vitányi Iván: A baloldal ma és holnap – Magyarország és a magyar szociáldemokrácia Az itt közölt írás egy három részből álló nagyobb dolgozat...
  5. Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről) Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam...
Cimkék: Vitányi Iván