Takács Ferenc: Gyerekszáj (Podmaniczky Szilárd: Kisgyerekek emlékiratai. Budapest, 2011.)

Eljátszottad már kis játékidat, / Kedves fiú, hamar játszottad el; Végsőt mosolyga orcád, s a halál / Leszedte róla szép rózsáidat. – így kezdődik Vörösmarty Mihály költeménye, az Egy kis gyermek halálára. A szívbe markoló verssorok Podmaniczky Szilárd új prózakötetének, a Kisgyerekek emlékiratai című gyűjteményének olvastán rémlenek fel jelen recenzens emlékezetében, s aligha véletlenül: a kötetbe gyűjtött negyven rövid írás – mindegyik egy gyermekhalál „emlékirata” – voltaképpen negyven variáció a Vörösmarty-vers témájára. Mégpedig igen érdekes variációk, ugyanis éppen a Vörösmarty-verssel szemben, az attól való különbségek révén kínálják fel magukat az értelmező tekintetnek, mégpedig szinte minden tekintetben, az érzelmi tónustól az elbeszélői szemszögön át az írástechnikai sajátosságokig. De belső feszültségüket s ebből fakadó érdekességüket és értéküket is ez a „szemben”-jelleg adja meg: az írásokban hagyományosan összeférhetetlennek tartott érzületi tartalmak és irodalmi minőségek kényszerülnek egymás társaságába, hogy egymással mintegy szembeszegülve adják ki ezeknek az írásoknak a disszonáns összhatását.

A legfeltűnőbb disszonancia a negyven írásban következetesen alkalmazott elbeszélői helyzetből és szemszögből fakad. Ezekben a néhány oldalas „emlékiratokban” nem a halott kisgyermek szülei emlékeznek vissza kis halottjuk sajnálatosan rövid életére (illetve az ő irodalmi képviseletükben a költő, amint ez a Vörösmarty-versben történik), hanem épp megfordítva: itt a halott kisgyermekek emlékeznek vissza a maguk életére, családjukra, és haláluk körülményeire. Azaz a szerző úgy látja el irodalmi képviseletüket, hogy fantasztikus és képtelen elbeszélői szerepet vesz fel: halott személy nevében beszél.

Ez az elbeszélő szerep nem ismeretlen a rém-fantasztikum, a gothic, a pszicho-horror, az abszurd és társai irodalmi világában: Edgar Allan Poe, Ambrose Bierce és mások írásai ötlenek fel a tájékozottabb olvasó emlékezetében, William Golding Ripacs Martin-ja, egy halott tengerész megsemmisült emlékezetének a belső monológja, vagy egyik-másik Beckett-írás, például aNyugtató című elbeszélés (első mondata Tandori Dezső fordításában: „Már nem tudom, mikor haltam meg.”). És persze a temető-irodalom, ahol sok halott van együtt, s mondja képtelen módon magának vagy a többieknek a maga életét és halálát: például – egy meglehetősen ezoterikus példa – a nagyszerű ír regény, Máirtín Ó Cadhain Cré na Cille (A temető földje, 1948) szereplői, akik a sírjukban egymással beszélgetve és a fentről érkező friss halottak híreit várva próbálják öszszeállítani történetüket. Vagy az ismert és népszerű változat, Edgar Lee Masters versciklusa a maguk életét versben felmondó halottakról:A Spoon River-i holtak (1915).

Félreértés ne essék: nem hatások és utánérzések után kutakodunk, pusztán jeleznénk, hogy mi az a látásmód, amelyet Podmaniczky – módszereiben tudatos és mesterségében igen tájékozott szerző lévén – gondosan megidéz, s mi az a modern irodalmi hagyomány, amelyre a kötet írásait, pontosabban az egész egységes kötetet mintegy rákapcsolja. Mindkettő – a látásmód és a hagyomány – igen jól szolgálja a vállalkozást: a Kisgyerekek emlékiratai – a halott, éppen haldokló, vagy meg sem születő gyerekek visszaemlékezései (az utóbbira is van egy abszurd példa a kötetben: az egyik emlékirat szerzője egy hat hónaposan elvetélt magzat) – zsigerien dermesztő összhatást tesznek, s ennek a sikeres hatásnak a titka éppen az, hogy a kötet, legalábbis ebben a sötéten temetői vetületében, egy pillanatra sem kíméli olvasóját.

Viszont maguk az „emlékiratok” – a kis halottak beszámolói lezárult vagy éppenséggel el sem kezdődött életükről – egy egészen másfajta irodalmi hagyomány nyelvén szólalnak meg. A – tág értelemben vett – „gyerekszáj”-irodalom stílusa az övék – erre versben-prózában annyi a minta és előkép, hogy felsorolásukat elkezdeni sem érdemes. Podmaniczky itt is biztos kézzel bánik eszközeivel. A gyerekek a maguk gyermeki szintjén, naivan butuska és naivan bölcs megállapításokat téve idézik fel történetüket, azaz úgy működnek, ahogyan a gyerekszáj működni szokott: a felnőttek számára magától értetődő összefüggésekről a gyermeki tudat fénytörésében kiderül, hogy egyáltalán nem olyan magától értetődőek, hogy a gyermek gügyesége talán maga az igazság.

A gyerekszáj továbbá otthonos, megmosolyogni valóan kedves, többnyire automatikusan antitragikus és megveszekedetten optimista: a papa és a mama borzasztóan hülyék, de azért örökké fognak élni, mint ahogy én is, körülbelül ennyi a lényege ennek a bizakodó tónusnak. Podmaniczky viszont ezt a hangot egy velejéig tragikus közegben működteti. A gyerekszáj itt halott gyerekek szája, s az általuk elmesélt élettörténetekben a mindennapok normalitása egyik pillanatról a másikra fordul, teljesen váratlanul és tökéletesen értelmetlenül, véres pusztulásba, miközben a kedves és megnyugtató gyermeki hang semmit sem érzékeltet ezeknek a szörnyűségeknek a rettenetes súlyából. A kontraszt, a gyerekhalál-horror és a gyerekszáj-biedermeier disszonanciája sötéten humoros hatást gerjeszt, a zsigeri dermedéshez az abszurd komikum kényszeredett nevetése társul.

De a negyven „emlékiratot” régimódian tartalmi szemszögből is érdekes lehet mérlegre vetni. A halott gyermekek élettörténetei az ún. „mai magyar valóságban” peregnek le, egy magát kétségbeesetten fenntartani igyekvő, valójában pusztuló és széthulló életvilág tanúi vagyunk, munkanélküliség, elszegényedés, betegség, megrokkanás, alkohol, ön- és közagresszió, házastársi ütlegek, válás – többnyire ez a vastagon naturalista ecsetvonásokkal felvitt kép a háttere a kisgyermekek halálának, amelynek nem ritkán a szülők ostobasága vagy nemtörődömsége az oka.

A – mondjuk így – realisztikus olvasatban elénk táruló képet egyébként Podmaniczky igen érdekesen modulálja az egymást követő írásokban. A látomás és a stílus következetes egyneműségén belül teremt ehhez mozgásteret magának, ahol a legkülönbözőbb irányokban eltávolodhat az írások alapképletétől, többnyire jótékony hatással. A Kis Laci meg a Kis Gyuszicímű írásban (az író-papáról szóló emlékirat elbeszélője az író soha meg nem született fia) például humoreszkké oldódik a kötet általános alapképletének a sötét tragikuma, az Add hozzá a kedvencekhez, miközben „hozza” a gyűjteményben kötelező formát, formás szatíra az internetre felköltöző családról, melynek gyermek-elbeszélője így fejezi be történetét: Befordultam a fal felé, nem akartam tudni, mi lesz ezután. Abban bíztam, hogy mire fölébredek, átkerülök egy másik világba, ahol csak a gyerekeknél lesz érvényes jelszó és felhasználónév.

Viszont számos jele van annak is a kötetben, hogy ezt a realisztikus-naturalisztikus olvasatlehetőséget általában sem kellegészen komolyan vennünk. Erre figyelmeztet például a Kisház, nagyház, amely az alapképletnek – alighanem tudatos – önparódiája. Van itt minden, amputált lábaktól a síneken rekedt autóbusz tömegbalesetéig – ez végez az elbeszélővel, aki így emlékszik vissza életére: Nekem jó volt így is az élet, mert nem nagyon láttam, hogy másnak mennyivel jobb lenne. Az Enikőnek rákos lett a testvére, a Marcinak az apukája elaludt vezetés közben, a Nóri anyja kezét elkapta a gép, a Filippi Tamásnak meg elváltak a szülei, és összevissza lakott mindenféle albérletben.

Rosszból is megárt a sok, gondolja az egyébként az ilyen rémségekhez hozzáedződött olvasó, és kínosan heherészik. Majd úgy dönt, hogy mégiscsak komolyan veszi mindezt, ha talán nem is realisztikus-naturalisztikus látleletként, hanem valamiféle általánosabb, szimbolikus szinten. Már csupán azért is, mert nemigen lehet kitérni az egymás után következő konkrét borzalmak halmazati hatása alól, amely idővel egy általános látomássá összegződik. Az élet és az ember iránt teljességgel közönyös univerzum látomása ez, olyan univerzumé, amelynek a működése merőben esetleges, kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan, s amelyben a mindenféle cél és értelem nélkül lepergő életeknek ugyanilyen céltalanul és értelmetlenül vet véget a betegség vagy baleset képében lecsapó halál. Vigasztalan és siralmas látomás ez. Érthető, miért fogalmaz így az Érettségi című emlékirat soha meg nem született magzati szerzője, akinek apja egy házastársi verekedést lezárandó felugrott a székről, és valahogy olyan sután indult neki az éjszakának, hogy hasba rúgta anyut. A magzatvíz elfolyt, és azóta nem vagyok. Néha arra gondolok, nem sokat vesztettem.

Vörösmartyval kezdtük. Talán illő, hogy egy másik nagy pesszimistát is idézzünk születésről, életről, halálról – és arról is, hogy szerencsére nem tart soká az egész. Beckett Godot-jában Pozzo evvel a mondattal zárja utolsó tirádáját: Az asszonyok a sírgödör fölé terpesztve szülnek, egy pillanatra kiviláglik, aztán ismét itt az éjszaka.

Kisgyerekek emlékiratai, ez az erőteljes, hatásos, sikeres (és, hiszem, emlékezetes) munka akár erre a dermesztően mulatságos Beckett-mondatra írott variációk sorozatának is olvasható.

 

 

Podmaniczky Szilárd: Kisgyerekek emlékiratai. Budapest, 2011, Podmaniczky Művészeti Alapítvány. 206 oldal, 2400 forint.

Kapcsolódó írások:

  1. Takács Ferenc: Biztos pontok (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető.) Grecsó Krisztián új könyve, a Mellettem elférsz belső címlapján a...
  2. Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...
  3. Takács Ferenc: Szakmai önéletrajz (Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 240 oldal, 2800 forint.) …ha a hiénák gépelni tudnának, olyan verseket írnának, mint Eliot,...
  4. Takács Ferenc: Emlékek a megsemmisülésről (W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút. Blaschtik Éva fordítása. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Éppen tíz éve halt meg W. G. Sebald, akkor már...
  5. Takács Ferenc: „Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?” (Borgos Anna–Szilágyi Judit: Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Budapest, 2011, Noran Könyvesház.) Ady Endrének teszi fel a fenti kérdést Kaffka Margit egy...
Cimkék: Takács Ferenc