Rainer M. János: Azok a régi, szép, forradalmi idők… (Alexis de Tocqueville: Emlékképek 1848-ról. Fordította Ádám Péter. Budapest, 2011, Európa.)

Alexis de Tocqueville, alkotmányozó nemzetgyűlési képviselő, az alkotmányügyi bizottmány tagja, majd külügyminiszter, 1848-ban (történetünk idején) negyvenhárom éves volt. Mai szemmel ifjú a politikában, a 19. század közepének mértékével már meglett, tapasztalt ember. A negyvennyolcas Párizs hősei, vezéralakjai jellemzően pár évvel, kettővel, öttel, hattal idősebbek Tocqueville-nél: nem sokkal tehát, mégis, micsoda különbség. 1835-ben, harmincéves korában jelent meg a Demokrácia Amerikában első kötete, 1840-ben a második; szerzőjét a Francia Akadémia tagjai sorába választották; s nem mellesleg 1830-tól, huszonöt éves korától parlamenti képviselő a restaurációs Bourbon-királyságot leváltó júliusi alkotmányos monarchia törvényhozásában. Vagyis a forradalom idején tapasztalt politikus, ország-, sőt világszerte ismert politikai bölcselő. Híre eljutott az európai félperifériára is: Tocqueville Elek úr könyve 1843-ban már magyarul is olvasható volt. Politikai pályafutásának Louis Bonaparte brumaire 18-ája vetett véget: a rendpárti, liberális, a köztársasági elnök Napóleon Lajossal alapjában rokonszenvező Tocqueville a II. Császárság ellenfele lett, felettébb logikusan egyébként. A monarchiában, amennyiben alkotmányos, tiszteli a szabadságjogokat és eredményesen kormányoz (beleértve a társadalmi rend fenntartását is), nem látott semmi kivetnivalót. A diktatórikus hajlamú, zsarnokság felé hajló uralmi rendet viszont nemcsak megvetette, hanem az említett társadalmi rendre, a közjóra veszélyesnek tekintette.

Tocqueville most magyarul első ízben megjelent 1848-as emlékképei (Souvenirs) hosszú évekkel 1859-ben bekövetkezett halála után kerültek elő asztalfiókjából. De nem egészen a politikától való viszszavonulása után keletkeztek (akkor, 1851 után, nagy történelmi művet írt a francia ancien régime-ről és a nagy forradalomról). Rövid, öt hónapos külügyminiszterségét követően, még 1850-ben, betegség miatt otthagyta Párizst, majd hamarosan normandiai kastélyát is, és az itáliai tengerparton látott hozzá, hogy a forradalom alatti személyes emlékeit papírra vesse. Első soraiban leszögezte: írását nem publikumnak szánta, mert magát és barátait is „szabadon, minden eszményítés nélkül” kívánta ábrázolni – az ilyen munkát, természetesen, a legnagyobb titokban kell tartani. Lehetséges, hogy nem tengett túl benne az exhibicionizmus, bár a margóra számos alkalommal megjegyzéseket írt: ezt vagy azt pontosítani kívánta a sajtóból, esetleg saját irattárából; ha pro futuro sem igényelte volna a nyilvánosságot, aligha érdekli, téved-e egy-két napot ide vagy oda. A Souvenirs 1893-ban látott napvilágot, a mostani magyar fordítást, a jegyzeteket és a névlexikont Ádám Péter készítette; a kiadáshoz John Lukacs írt rövid, de annál lelkesebb előszót.

Lukacs prof lelkesedése felettébb indokolt, jóllehet Tocqueville Souvenir-jei nem társadalomrajzok, nem is politikai elemzések vagy bölcseleti eszmefuttatások. „Csak” e három kör metszéspontjai által kijelölt tartományban mozog: egy okos, józan, nyugodt és némiképp kiábrándult ember elemző elmével írja le, mi történt vele 1848 februárjától 1849 októberéig (nem kevés kihagyással egyébként – és a szöveg magyarul így is csaknem négyszáz oldalra rúg…). A színhely végig Párizs, a képviselőház ülésterme, néhány utca, lakás, illetve a külügyminisztérium irodája. Tocqueville sokat sétált 1848 februárjában és júniusában, a két francia forradalmi felkelés napjaiban, aztán 1849 júniusában, az újabb munkásfelkelés idején is. Leírása cseppet sem hatásvadász; nem vesz el látványos részletekben, bár sok mindent közelről lát: a parlamenti ülésteremben, de a barikádokkal szemközt is. Figyelmének középpontjában egyrészt mindvégig saját maga, saját érzései, elhatározásai, ide vezető gondolati levezetései állnak. Másrészt mindazok az emberek, akiket eközben megfigyel – s e megfigyelés közben figyelmét a legkisebb rezdülések sem kerülik el. Szabatosan írja le a történéseket. Kertelés nélkül vall saját szorongásairól, félelmeiről, számításairól. És kímélet nélkül jellemzi politikus felebarátait. Úgy, ahogyan elöljáróban megígérte; azért, amiért munkáját titokban tartotta. Tocqueville miniportréi írásművekként telitalálatoknak tetszenek – azt gondolom, hogy ettől olyan élvezetes olvasmány a Souvenirs annak is, aki kevéssé verzátus a júliusi monarchia, Lajos Fülöp bukása és III. Napóleon államcsínye közötti turbulens időszak francia politika- és eszmetörténetében. Mint e sorok írója egyébként.

Tocqueville liberális volt, a 19. század e nagy eszméjének gyermeke, a felvilágosodás örököse. 1789 nagy eszméit halálos komolyan vette, 1789 és kivált 1793 forradalmi módszereit és aktusait azonban elutasította. Emlékképei azzal kezdődnek, hogy 1830-ban úgy hitte: a nagy, az egyetlen francia forradalom véget ért: az arisztokrácia világa végleg letűnt. Így is történt, ám „a középosztály 1830-ban olyan végérvényes és elsöprő győzelmet aratott, hogy a polgárság minden politikai hatalomra, előjogra, kiváltságra, sőt az egész államra rátette kezét, és miközben mindent a sáncai mögött halmozott fel, a hierarchiában alatta levőket ugyanúgy kizárta a kormányzásból, mint azokat, akik fölötte álltak (az előbbieket törvényesen, az utóbbiakat ténylegesen). A polgárság lett a társadalom egyetlen vezető ereje, de fogalmazhatnánk úgy is, egyetlen haszonbérlője [...] megélhetését legalább anynyira alapozva az államkincstárra, mint tulajdon jövedelmére. Tagjai „éppen csak annyira tartották fontosnak a közérdeket, amennyire hasznot húzhattak belőle, de a népről gondtalan jólétükben teljesen megfeledkeztek. (17–18.) Az uralkodó, Lajos Fülöp „mivel mindig csak azt nézte, hogy mi hasznos, az igazságot pedig mélyen megvetette, és mivel nem tudott hinni az erényben, nemegyszer homályosult el a látása, ilyenkor nemcsak azt nem vette észre, mennyi szépség van az emberi tisztességben meg az igazságban, de azt se nagyon értette, hogy tulajdonképp mire valók. Ha volt is mély emberismerete, az emberekben csak a bűnös hajlamokat ismerte.” Mielőtt bárki azt gondolná, hogy más szemében a szálkát is – Tocqueville így zárja a királlyal való utolsó személyes találkozásának leírását: „Háromnegyed óra után a király felállt, megköszönte az élvezetes beszélgetést (ki se nyitottam a számat), és utamra engedett; láthatóan meg volt velem elégedve, mint ahogyan mi magunk is nagyra szoktuk tartani azokat, akiknek társaságában érzésünk szerint sziporkázóan szellemesek voltunk.” (22.)

Tocqueville a forradalmat egyrészt katasztrófának tartotta, amely felmérhetetlen károkat okoz emberben, javakban, közerkölcsben. Ám ugyanakkor és olykor – mint 1848-ban – elkerülhetetlennek is. Pár héttel a februári forradalom előtt tartott beszédében még a nem túl távoli múltra utalva úgy fogalmazott, „a valódi ok, ami a katasztrófát kiváltotta, kiütve a hatalmat az emberek kezéből, mindig az volt, hogy méltatlanná váltak a gyakorlására.” A júliusi monarchia elitjét, efelől semmi kétség, ilyennek látta. A forradalom kitörését követő napon nézte a hatalmukat (időlegesen) elvesztő képviselők (akik közül „legtöbben felemelkedésük mellett megélhetésüket is szolgalelkűségüknek köszönhették”) tanácstalan hullámzását az ülésteremben: kétségbeesett arcukon „harag, a félelem és a kielégületlenül maradt mohóság”: „egyszerre olyan érzésem támadt, mintha nem is képviselőket látnék, hanem mohó kutyákat, ahogyan félig telt pofával elrángatják őket a konctól”. (54.) A forradalom kiszabadította őt magát is a parlamenti politizálás romlott világából, s olyan helyzetekbe juttatta, ahol – ha csak rövid ideig is – saját maga lehetett. A könyv egy pontján (127. s következő lapokon) megkapó önarcképpel szolgál; mint írja, képességei legalább annyira visszafogták és hátráltatták, mint hibái. „Az írói mesterség nemcsak hogy nem támogatja a szónoki tehetséget, de a kettő egyenesen ártalmára van egymásnak. Semmi sem áll távolabb a hatásos beszédtől, mint egy remekbe sikerült fejezet. [...] Nem mintha nem volna bennem semmi szenvedély, de mihelyt a szószékre lépek, olyan görcsösen törekszem a jó fogalmazásra, hogy ez az igyekezet átmenetileg minden mást elfojt bennem. Végezetül azt is be kellett látnom, teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy embereket gyűjtsek magam köré és győzelemre vigyem őket. Talpraesett én csak négyszemközti beszélgetésben vagyok, máskor soha; sok ember között azonnal feszélyezve érzem magam, és inkább hallgatok.” (128.) Az alkotmányozó bizottságban, fél tucat politikus társa között, a külügyminisztérium irodájában, követekkel levelezve és beszélgetve, ideig-óráig a fejezetek embere hozzátehetett valamit a közjóhoz – és Franciaország, a Patrie érdekeinek képviseletéhez. Inkább óráig, mint ideig.

A polgárságon és politikai elitjén kívül Tocqueville krónikájának másik nagy kollektív szereplője a párizsi munkásság. 1848 júniusától a forradalom leírása szerint új szakaszába lép, a szociális (sőt: szocialista) forradaloméba, ahol a politikai emancipáció beteljesedése (például a nők szavazati joga, amit a szerző eleve elutasít) egyszersmind társadalmi emancipációt eredményez. Ezt Tocqueville felforgatásnak tartotta, a szabadság természetes rendje felfordításának – 19. századi liberálisként a rend pártján állott, és a követeléseket elutasította. John Lukacs előszava szerint túlbecsülte a munkásforradalom potenciálját. Meglehet, az utólagos elemzés okkal jut erre, Tocqueville azonban szemben állt a barikáddal, és a sorozott katonák közül jött, jól látva arcukon a bizonytalanságot: vajon a túloldalt álló apjukra, testvérükre lőjenek a Köztársaság nevében, avagy fontolóra vehetik esetleg egy másfajta Köztársaság eszméjét, mely esetben éppenséggel fordíthatnak egyet a fegyveren. Amikor aztán végül leadták a sortüzet (a barikádra), Tocqueville megkönnyebbült, s hitt abban, hogy jó alkotmánnyal, becsületes kormányzással, a közjó iránti elkötelezettséggel a társadalom a szabadság elvén irányítható. Ebben a művében mindenesetre a pillanatot tartotta fontosnak, azt, hogy leírja, mit érzett ott és akkor. Érzékeny megfigyelő volt, és mestere az írásnak – de olvasója nem csupán ezért érzi, hogy mutatis mutandis róla, az ő köztársaságának aktuális állapotáról szól történetesen az alkotmányos monarchia végnapjainak krónikája. Hanem azért, mert köztársaság is lehet júliusi monarchia, lehet továbbá kevesek hatalmas magánvállalkozása, nem is beszélve a Lajos Fülöpökről és a többiekről, akik velünk élnek (ami még hagyján, de minket nem hagynak élni).

Tocqueville egy helyütt kissé gunyorosan ír az „irodalmárokról”, akik politikai tapasztalat nélkül történelmi műveket írnak (a jó öreg 19. században a politikai elemzőnek és a jelenkortörténésznek egyaránt kijárt az irodalmár titulus…), illetve politikusokról, akik alakítani kívánják az eseményeket, anélkül, hogy leírnák azokat. „Az előbbiek mindenütt általános okokat látnak, az utóbbiak [...] mindent véletlen incidensekkel akarnak magyarázni”; ráadásul azt hiszik, hogy „a kezükkel működtetett kis rugók ugyanazok, mint amelyek a világot forgatják a tengelye körül. Nagy a valószínűsége, hogy ezek is, azok is tévednek.” Milyen gyönyörű, higgadt, 19. századi mondatok. Ha majd egyszer (félek, jó soká) méltatlan hatalomgyakorlóinkat egy 21. századi bársonyos forradalom fenéken billenti, jó lenne, ha egy Tocqueville Elek alkotna róla souvenirt; nem papolna generaliter, s nem tévesztené össze a kis rugókat a világ tengelyével.

 

 

 


Alexis de Tocqueville: Emlékképek 1848-ról. Fordította Ádám Péter. Budapest, 2011, Európa, 494 + 6 oldal, 3800 forint.

Kapcsolódó írások:

  1. Rainer M. János: Tested az állam szolgálatában áll (Anna Maria Sigmund: A szexuális élet nem magánügy. Szexualitás a Harmadik Birodalomban. Budapest, 2011, Európa, 332 oldal, 3600 forint.) Anna Maria Sigmund osztrák történész neve Magyarországon is ismerős: A...
  2. Rainer M. János: Tékozló fiúk (Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011.) Attól függően, honnan számítjuk kezdetét, húsz-huszonkét év telt el a...
  3. Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...
  4. Almási Miklós: A „másik társadalom” költője (Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa.) Nem cifrázom: a proliké. Akikhez rövid élete végéig hű maradt....
  5. Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...
Cimkék: Rainer M. János