Konok Tamás: Vizuális művészetünk jelene és jövője

A 19. század utolsó évtizedében a Francia Akadémia körkérdéssel fordult a kor legnevesebb tudósaihoz, hogy miképpen látják a jövőben az egyre növekvő Párizs már-már összeomló járműforgalmát. A válasz szinte egyöntetű volt: az elkövetkező évtizedekben az utcákat hat méter magas lótrágya fogja borítani. A jövendölések rendszerint tévesnek bizonyulnak, és örülnék, ha vizuális művészetünkről alkotott sötét előrelátásom a fentiekhez hasonló csődöt mondana. Sajnálatos pesszimizmusom okai többrétűek.

Hazánk művészetét az elmúlt évszázadokban elsősorban az irodalom és a zene iránti affinitás határozta meg. Jeles íróink, költőink a reformkor óta nyelvünket, identitástudatunkat, majd két nagy forradalmunk szellemi hátterét indikálták. Érthető, hogy értelmiségünk, sőt a hatalom vezetői figyelme elsősorban rájuk irányult. Vörösmarty, Arany János vagy Petőfink zsenialitásához hasonlítható képzőművészetünk nem volt. Rajztanáraink és festőink a poros akadémizmus iskoláiban, Bécsben vagy Münchenben szereztek diplomát historizáló vagy narratív zsánerképeikkel. A 19. században e konzervatív festészet hivatalos művészetnek számított.

Az elmúlt hetekben ezen anakronisztikus szemlélet újraélesztésére és folytatására történnek kísérletek. Úgy látszik, az idealizáló és hősies eseményábrázolásokat nem csak a monarchiák és a letűnt „szocialista realizmus” kora, hanem a ma értelmiséginek tartott vezetői is igénylik. Tagadhatatlan, hogy e műfajban számos remekmű született. Példának említhetem Velázqueznek a hollandokat megalázó „Breda város kulcsának átadása” című alkotását, ami nem az esemény, hanem a művészi kvalitása miatt remekmű. Ki tudja, hogy hol van Breda, és mi történt ott? Képcímnek „Az árnyékszék kulcsának átadását” is írhatnánk, akkor is jó lenne. A vizualitás furcsa fintora, hogy a tudatlan nézőt elsősorban a téma és nem a hogyan érdekli. A művésznek, ha kedve tartja, fessen várakból utolsó rohamra nyargaló huszárokat vagy középkori templomokban a barokk kor köntöseiben keresztségre térdeplő pogányokat, csak ne legyen belőlük oltár vagy eszménykép, amit tisztelni kell! Nem véletlenül tiltja a zsidó hit – de más vallások is – a képek jelenlétét a szakrális helyeken.

Párizsban a konzervativizmus ellen a festők az írókkal karöltve küzdöttek az avantgárd eszmékért. Gondolok Victor Hugóra, Emil Zolára, Apollinaire-re, majd Max Jacobra, Jacques Prévert-re, Louis Aragonra vagy André Bretonra. Közismertek Apollinaire-nek a kubisták botrányt keltő kollázsképeinek védelmére mondott szavai, aki a vásznakra ragasztott papír- és újságkivágásokat „sok kézen átment, emberséggel áztatott anyagoknak” nevezte. De hivatkozhatnék Tristan Tzarára vagy André Bretonra, a szürrealizmus megteremtőjének mágikus személyére.

Sajnos hazai íróink többségének kevés kapcsolata és fogalma volt és van az utolsó évszázad képzőművészetének alakulásáról. Befolyásuk nem tudott közös szellemi együttműködéssé válni. Értelmiségünk majdnem száz százaléka vizuális analfabéta. Európától való elzártságunk öt évtizede pedig pótolhatatlan hiátust okozott. A bajok eredetét elsősorban ezekben látom.

A másik probléma abból adódik, hogy mi, képzőművészek pénzben kifejezhető műtárgyakat termelünk, amelyeknek árfolyamuk van. Az árakat a nemzetközi piac törvényei alakítják. Manipulálhatók, és nem mindig igazolják a valós értéket. Érthető, hogy itthoni gyűjteményeinkben, galériáinkban a világszerte elismert alkotók művei ismeretlenek, mivel megfizethetetlenül drágák. Ezért nem kerülnek hazai forgalomba. Így az érdeklődőknek és itthon élő művészeinknek nem nyílik alkalmuk, hogy műveiket nemzetközi összehasonlításban láthassák.

Eljutottunk oda, hogy a ma élő fiatal, de a már klasszikusnak számító mestereink munkái is eladhatatlanok vagy árveréseken devalválódnak.

A gazdagok elenyészően kis hányada elvben gyűjtő lehetne. De mire elhatározzák, hogy műtárgyakat vásároljanak, addigra sikerült házaikat vérfagyasztóan ízléstelen és drága bútorokkal elcsúfítani. Az üres falakra kerülő képeket – mivel ítéletük bizonytalan, és nincs kvalitásérzékük – tanácsadóik javaslataira telezsúfolják a még beszerezhető, 19. századból származó másodrendű alkotásokkal keverve gyenge, egymáshoz nem illő ismert vagy ismeretlen kortárs festményekkel, amelyeket a környezethez alkalmazkodónak vélnek. Zordon rémségbe borult otthonaikban boldogok, és hasonlóra vágyó és irigykedő barátaiknak büszkén mutogatják.

Iskoláink, de felsőfokú oktatásunk is alig nyújt információt az elmúlt száz év vizuális eredményeiről, a környezetalakításról és a magas kortárs művészet ismertetéséről. Szakoktató tanáraink többsége felkészületlen, és örül, ha az impresszionizmus ismertetésével befejezi szemesztereit. Nem csoda, hogy a műveltségre vágyó emberek tájékozatlanok az elmúlt évszázad irányzatairól és értékeiről. Elbizonytalanodtak, szemléletviláguk beszűkült.

Múzeumainknak és képtárainknak új művek beszerzésére nincs pénzük, sőt üzemeltetésük is kétséges. Kvalitásra törekvő galériáink vevőkör hiányában nem tudni, miből élnek. A vidéki városokról nem is beszélve a műkereskedések többsége keleti bazárárukra emlékeztető olcsó dísztárgyakat vagy eladható képecskéket kínál.

Fiatal művészeink számára itthon nincs lehetőség. A véletlenül adódó egy-egy külföldi szereplés rendszerint ráfizetéssel jár. A nyugati nagy galériákhoz való bekerülés esetleges lehetőségének feltétele, hogy a művész műteremmel rendelkezve hosszú ideig az adott országban éljen és dolgozzon. Ezt itthonról távirányítani lehetetlen. Ismertté vált művészeink mindegyike Párizsban, Berlinben vagy New Yorkban élt. A zenében nagyhatalom, a vizualitásban viszont provinciálisak maradtunk. Segítséget az állam adhatna okos, európai szellemű kultúrpolitikával és programmal. Erre azonban a jelen helyzetben nem számíthatunk.

A kérdésre, hogy miképpen látom a jövő évet, csak azt mondhatom: ha optimista vagyok, akkor olyannak, amiről a fentiekben írtam. Ha pesszimista vagyok, akkor még ennél is rosszabbnak.

Kapcsolódó írások:

  1. P. Szűcs Julianna: Konok magabiztos önazonossága (Konok Tamás festőművész kiállításai: Ultima Realita, Aulich Art Galéria, 2010. március 8. – április 8.; Ars Dictandi, Klauzál 13 Galéria, 2010. március 19. – május 7.) Paraméterek. Úgy alakult, hogy márciusban egyszerre látható Konok Tamás két...
  2. Elszigetelődünk: Gábor György, Konok Tamás, Niedermüller Péter és Rádai Eszter (moderátor) kerekasztal-beszélgetése – Beszéljünk először a kulturális modernizáció kérdéseiről, amiről azt...
  3. Almási Miklós: Amit látsz (Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban. Művészettörténetek és vizuális kultúrák. Budapest, 2011, L’Harmattan kiadó.) A címlapon a szomorú Bruce Willis egy 45-ös Magnummal a...
  4. Beck Tamás: Zivatarcellában Csoda történt: harmadnapra feltámadt a szél. Számtalan vaku fénye villan,...
Cimkék: Konok Tamás