Csengery Kristóf: Álom egy zenekarról

Nem szoktam jósolni. Szoktam álmodni: jót, rosszat (mostanában főleg rosszat), szoktam remélni és szorongani (mostanában főleg szorongani). Jósolni nem – az magabiztosabbaknak való. Most viszont a Mozgó Világ szerkesztősége arra kér, fogalmazzak meg prognózist a magyar zenei intézményrendszer 2013. január 1-jei állapotáról. Mindannak alapján, amit olvasok, hallok és tapasztalok a magyar zeneélet műhelyeinek (oktatási intézmények, együttesek, kiadók, folyóiratok, szakmai szervezetek) nélkülözéseiről és kiszolgáltatottságáról, jóslatom a közeli jövőre csakis borúlátó lehetne. Tudok azonban az önmagát beteljesítő jóslat fogalmáról, sőt működését is sokszor tapasztaltam. Rosszat tehát nem jósolhatok, ezt erkölcstelennek tartanám. Legyen bármilyen nagy a baj, nem annak van igaza, aki azt ismételgeti, hogy „beledöglünk, beledöglünk, beledöglünk”, hanem annak, aki bízik. (Emellett persze legyen eszénél az illető, gondolkozzék reálisan, és tegyen is meg mindent sorsa jobbra fordultáért.) A hozzám érkező hírek alapján előre megírhatnám a magyar zeneélet néhány fontos műhelyének nekrológját. Nem teszek ilyet, inkább kiválasztok egyetlen témát: egy szívügyemet, hogy arról írjak – de nem a negatív jóslat, hanem az aggódó remény hangján. Rilke azt írta, a költő dolga, hogy dicsérjen. Dicsérni fogok tehát.

Magyarország egyik legrégibb zenekara a Concerto Budapest: 104 éve alapították. Persze nem ezen a néven: a Magyar Posta és Távírda Altisztek és Szolgák Országos Egyesületének támogatásával jött létre – vagyis ez volt a sok évtizeden át Postás Szimfonikus Zenekarként ismert együttes. A múlt század elején inkább szabadtéri eseményeken, könnyed szórakozást kínáló programokon lépett fel, igazi hivatásos zenekarrá a harmincas években vált. Fellendülésének korszaka 1948-tól számítható: ekkor vált karnagyává dr. Vasadi-Balogh Lajos. Őt 1968-ban Lukács Ervin, 1987-ben Medveczky Ádám követte. A Postás Szimfonikusok finoman fogalmazva nem volt a fővárosi mezőny legjobbja. Megvolt a maga törzsközönsége, mely egyszerűbb lelkivilágú, művészetkedvelő polgárokból állt – de ami az igényességet illeti, nem ők jártak később a Fesztiválzenekar estjeire. Így érte meg a társulat a rendszerváltást, amely számára név (és tulajdonos-) váltás(oka)t is jelentett: először Magyar Szimfonikus Zenekar, majd MATÁV Szimfonikus Zenekar, végül – de még mindig nem legvégül – Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar lett a neve. Jelentős művészi fejlődés folyamata akkor indult meg a zenekarnál, amikor 1997-ben Ligeti András lett a zeneigazgató. Sokat fiatalodott a tagság, és a fenntartó cég eleinte feltűnően bőkezű pénzügyi áldozatvállalására adott válaszként a produkciók színvonala is számottevően emelkedett. Már a szakmabeliek is szívesen elmentek a koncertjeire – de a Telekom Zenekar, bár a korábbiakhoz képest sokat javult, Ligeti keze alatt sem lépte át saját korábbi árnyékát: jó együttes lett, mégsem voltak izgalmas produkciói, koncertjein soha nem éreztem a lelkesítő műhelyhangulatot.

Eltelt egy újabb évtized, és 2007-re világossá vált, hogy az ezredfordulót követő nehezebb gazdasági helyzetben a Magyar Telekom ki akar hátrálni a zenekar fenntartójának pozíciójából. Az állam azonban nem kívánta átvállalni ezt a feladatot, és a muzsikusok a senki földjén találták magukat: innen kezdett elfogyni, onnan meg nem kezdett jönni a pénz. Ebben a nehéz helyzetben pályázta meg a művészeti vezető tisztségét Keller András (1960), akit addig a magyar közönség főként hegedűművészként: szólistaként, kamaramuzsikusként, a világsikereket arató Keller Quartet primáriusaként ismert. Már önmagában azért is elismerés illeti őt, mert egy ilyen nehéz helyzetben lévő zenekar élére állt. Az a lelkesítő és rendkívüli teremtő munka azonban, amit működésének eddigi öt évében elvégzett, kizárólag a Kocsis Zoltán által új életre keltett egykori ÁHZ – ma NFZ – klasszisváltásához hasonlítható. Keller először a repertoárt frissítette fel számos izgalmas 20. századi művel, s ez a tendencia máig érvényesül, elég a közelmúlt magyarországi Thomas Ades-bemutatóját vagy az áprilisra tervezett Zombola Péter-ősbemutatót említeni. Izgalmas új koncertek, innovatív szellemű vendégmuzsikusokkal (Gémesi Géza többször volt az együttes vendégkarmestere). A műsor kreatív felpezsdülésével párhuzamosan megkezdődött a közös játék színvonalának ugrásszerű emelkedése: Kellerről, aki dirigensként mindössze négy évvel korábban, 2003-ban debütált Olaszországban, kiderült, hogy istenáldotta karmestertehetség, magától értődő természetességű manuális technikával, rendkívüli szellemi felvevőképességgel és olyan lobogó idealizmussal, amelynek nyomán sorra jöttek létre az igényesebbnél igényesebb produkciók. Megszületett egy csoda: miközben a zenekar, eredeti fenntartója által már majdnem teljes mértékben sorsára hagyva, kénytelen volt a Concerto Budapest nevet felvenni, s miközben a jobbnál jobb muzsikusok teljesen ingyen játszottak a koncerteken, Keller pedig magánvagyonát áldozta az együttes fenntartására, nem a fásultság lett úrrá a muzsikusgárdán, hanem a lelkesedés és az összetartás szelleme.

Keller nagyszerű vonósműhellyé alakította a Concerto Budapestet, odavonzva a magyar kvartettkultúra olyan együtteseinek tagjait, mint amilyen az Akadémia, az Auer, a Nádor, a Pulzus és a Somogyi Vonósnégyes. És akkor még nem beszéltünk a remek fúvósokról! Ma a Fesztiválzenekart leszámítva talán egyetlen magyar szimfonikus zenekarnak sincs annyi „márkás”, szólistaként és kamaramuzsikusként is elismert tagja, ahány a Concerto Budapestnek. És nemcsak a kvalitásos zenekari tagok jöttek a meggazdagodással nem kecsegtető zenekarhoz. Jöttek a világhírű magyar és külföldi szólisták is: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Perényi Miklós, Baráti Kristóf, Bogányi Gergely, karmesterként Takács-Nagy Gábor – és jött Gidon Kremer, Jevgenyij Koroljov, Gilles Apap, Alexander Lonquich, Kim Kashkashian, Evelyn Glennie, Katia Buniatishvili, James Galway, Borisz Berezovszkij, Vadim Repin. Piros betűs ünnepekké váltak a Concerto Budapest koncertjei, a zenekar pedig sokak szemében az egyik legizgalmasabb magyar szimfonikus együttessé, a Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok mellett is magabiztosan helytálló műhellyé vált.

Keller András az együttes állami támogatása érdekében több lépést tett az előző és a mostani kormány tagjainál. Leveleket fogalmazott, személyesen keresett meg különféle tisztségviselőket. A zenekarról írt magasztaló levelekkel és nyilatkozatokkal olyan muzsikusok álltak mellé, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Kurtág György. Ígéret csak Szőcs Géza államtitkártól érkezett, levélben, 2011. június 29-én: „a kormány mindent elkövet a Concerto Budapest fenntartásának és finanszírozásának hosszú távú biztosítása érdekében, hogy a hazai zenei élet egyik alapelemeként továbbra is méltó módon tölthesse be hivatását”. Az ígéretet a 2011-es esztendő végéig semmilyen intézkedés nem követte. 2011 karácsonya előtt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a hősies önfenntartás magánerőből előteremtett anyagi forrásai kimerültek, Keller András újabb levelet küldött, ezúttal Orbán Viktor, Réthelyi Miklós és Szőcs Géza titkárságára. Ebben világossá tette: vagy vállalja a magyar kulturális kormányzat a Concerto Budapest támogatását, vagy megszűnik az évszázados múltú, mára magas művészi színvonalat elért műhely, mintegy száz muzsikus munkahelye, a magyar zenekedvelőknek élményt adó művészi közösség.

Jóslat helyett egy együttesről írtam, amely az elmúlt években sok ajándékot tett le a magyar kultúra asztalára. Példátlan értékrombolás volna, ha most a hatalom közönyösen veszni hagyná. Bár a jelek azt sejtetik, hogy ez fog történni, hinnünk kell, hogy nem így lesz, és az együttes mégis fennmarad. Álmom egy zenekar: a Keller András vezette Concerto Budapest, amely 2013 januárjában is él, tervez, koncertezik – mindnyájunk örömére. Bár teljesülne ez az álom!

Kapcsolódó írások:

  1. Csengery Kristóf: Gusztáv, a dinamó (Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.) Shakespeare és a zene: ez a kapcsolat nem folyóiratcikk, inkább...
  2. Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.) Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi...
  3. Csengery Kristóf: Tom és az Ördög – avagy Faust Londonban Az olvasó számára nyilván ismerős a bon mot, mely szerint...
  4. Csengery Kristóf: Ihlet és vidéke; Jelenléti ív; A közös út Hiába minden: amit balgaságodban önjáró folyamatnak vélnél, az is csak...
  5. Csengery Kristóf: Egy félreértett mester (Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.) Rahmanyinov. Vele mindig baj van. Pontosabban nem vele van a...
Cimkék: Csengery Kristóf, jósda