Dalos György: Születésnap, díjátadás és a Pofalla-ügy
Bonn–Berlin, 2011. október 6.
Mégiscsak van valami a Facebook forradalmában: be se merem vallani, hány születésnapi üdvözletet kaptam szeptember 23-a táján. Bizonyisten már azon tűnődtem, ne induljak-e a 2014-es választásokon valamiféle vonzó programmal, teszem azt, a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik havi nyugdíj kilátásba helyezésével. Sajnos azonban jelenleg nincs egységes, öntudatos, félelmet nem ismerő pártom, amely jelöltségemet finanszírozná. A Német Egység Díja pedig, amellyel október elején tisztelt meg a Szövetségi Politikai Képzőközpont – afféle német TIT, erősen szociáldemokrata irányzattal –, összegszerűen nem alkalmas ily nagyralátó tervek kivitelezésére. A Facebook különben erre az eseményre is megmozdult. Legkedvesebb gratulációm – régi, hatvanas évekbeli ismerősömtől – egyben arra is figyelmeztetett, hogy mostantól vigyázzak a nyilatkozataimra, mert a plecsnik igenis visszavonhatók, ha a kitüntetett, akár évtizedek múlva is, méltatlannak bizonyul rájuk. Sürgősen megnyugtattam a kedves ismerőst, hogy tudok én, ha muszáj, vigyázni a számra. Példának okáért mintegy háromlépésnyire tőlem lejtett el Angela Merkel, és nekem eszem ágában sem volt odakiáltani, hogy „monnyon le”, de még azt se vágtam a szemébe, amit Orbán tavaly decemberben a médiatörvény kapcsán egy mondatban kétszer is, hogy „die arme deutsche Kanzlerin”, vagyis szegény német kancellárasszony, akit rossz tanácsadói a makulátlan magyar viszonyok tekintetében oly csúnyán félrevezettek.
Egyébként a díjnyertesek (két személy és hat intézmény képviselői) abban a kitüntetésben is részesültek, hogy az idén Észak-Rajna-Vesztfáliába transzponált központi ünnepségeken a tartományok mellett úgynevezett tizenhetedik delegációt állíthattak Bonnban, a régi Bundestag épületében. Kifejezetten hazai szempontból komoly image-nyereségről beszélhetünk, a két zeneszám ugyanis magyar vonatkozású volt: a szimfonikus zenekar nyitásként Beethoven „István király, a magyarok jótevője” című művét (opus 17) intonálta, majd Brahms „Magyar táncával” zárta a programot, amely műről így utólag azt gondoltam: kár, hogy nem vettük be az alkotmányba, stilisztikailag jót tett volna neki. Ezt követte a német himnusz, Hoffman von Fallersleben híres Deutschlandliedjének harmadik szakasza, amely három szóban foglalja össze a német hitvallást: „Egység és jog és szabadság”, szemben az első, kiiktatott strófával, amely időközben más országokhoz tartozó folyókat hullámoztat, s amelyet legföljebb rosszul értesült magyar szervezők játszatnak az elképedt német sporttársak tiszteletére. Meg kell mondjam, az én titkos és kedvelt német himnuszom is Fallerslebentől származik, aki egyáltalán nem volt holtreakciós, s a nagy egységet a szabad áruforgalomtól remélte, mint azt a Vámunió tiszteletére írott költeménye sugallta – muszáj idéznem hevenyészett átültetésemben:
Kénes gyufa, kömény, tinta,
Tehén, papír, kecsketej,
Tinta, csizma, bikkfa, bicska,
Gyapjú, szappan, cérna, ser,
Rongy és tölcsér, borspogácsa,
Mák, dió, dohány, lazac,
Só meg zsír meg bor meg árpa,
Retek, repce, gipsz és snapsz,
És ti többi német dolgok,
Néktek ezer köszönet!
Mit a szellem meg nem oldott,
Ti oldtátok végre meg…
Hogy megoldották volna, az azért túlzás. Angela Merkel ünnepi beszédében elég kesernyésen panaszolta, hogy a volt NDK, vagyis az öt új szövetségi tartomány integrációja lassabbnak és ellentmondásosabbnak bizonyult, mint hitték volna. Különösen elképesztő méreteket ölt az elvándorlás Keletről Nyugatra. Az 1990-ben 120 ezres Rostocknak ma 95 ezer lakosa van, a bűbájos középkori Altenburgot (Lipcse mellett) a rendszerváltás előtti 60 ezer helyett 38 ezer polgár lakja. Mindez részben magyarázható a munkanélküliséggel, amely keleten átlag kétszerese a nyugatinak, de nem csak azzal. Egy hatvanezres szocialista kisvárosnak pl. volt színháza: Altenburg régi klasszikus színházépületében viszont ma négy egyesített megyei színház motorizált ekhós szekérbe zsúfolt társulatmaradványa vendégszerepel. A mozik, ha egyáltalán vannak még, kombinátok, az egyik film hanganyaga áthallatszik a szomszédos terembe, s még jó, ha illik a cselekményhez. A régi kelet–nyugati határ menti Greizből a fiatalok hétvégén Nürnbergig autóznak diszkókeresőben. Közben a szövetségi kormány milliárdokat ölt e kis városokba, a restaurációs program EU-támogatással is feldúsítva példaszerű. Valami komolyabb, tömeglélektani baj lehet, mintha az emberek a „jobban élni” program helyett a „Szebben Lakni” című folyóirat tanácsadó rovatát böngésznék.
Pedig milyen szép volt az 1990-es Willy Brandt-mondat: „Ami összetartozik, az össze is fog nőni.” Időpontot, persze, ő sem jelölt meg, és azt sem specifikálta, mit jelent az, hogy valami összetartozik. Mint nem német, én erre csak azt tudom mondani, hogy elvben egységes nemzeteknél sem természetes folyamat az „összenövés”, pontosabban a belenövés az ismeretlen és soha el nem képzelt jövőbe. Mikor mondhatjuk el mi, magyarok, hogy legalább az összenő, ami földrajzilag összetartozik? Gyöngyöspata, nemde, egy község? És a cigányok, törökök, pomákok által is lakott lángba boruló bolgár falvak és kisvárosok nem ugyanannak a hazának a részei?
Megint csak magyar szemmel egyenesen groteszk, amikor a németek eltérnek szokásos kulturált udvariasságuktól. A legfrissebb botrányt, amellyel tele van a sajtó, Ronald Pofalla, a kancellári hivatal főnöke váltotta ki. A kereszténydemokrata politikus az euró jövőjéről szóló parlamenti vita kapcsán odakiáltotta Wolfgang Bosbachnak, az általa közismerten nem kedvelt, szintén CDU-képviselőnek: „Már látni sem bírom a pofádat!” Angela Merkelnek rosszul jött a belviszály – nemrég kénytelen volt elbocsátani doktori munkájában plágiumon kapott honvédelmi miniszterét. Ezért inkább békíteni próbált. Mások Pofalla azonnali lemondását követelték, mire ő nyilvánosan bocsánatot kért megbántott frakciótársától, és kijelentette: „Nagyon haragszom magamra, és nagyon bánom, amit mondtam.” Némi kajánsággal és magyar szóviccel úgy is kifejezhetnénk: Pofalla ezentúl ha tükörbe néz, látni sem bírja saját pofállát.
Joschka Fischer volt külügyminiszter elnézőbben nyilatkozott: szerinte a politikában többet ér a nyílt dühkitörés, mint az édeskés alattomosság. Ebben persze van valami, de azért ne felejtsük el, ki vélekedik így: Joschka Fischer, aki tornacipős-farmeres zöld képviselőként abban a teremben, amelynek most karzatán ülhettem, fennhangon seggfejnek titulálta a parlament elnökét. Meg aztán az is megfontolandó, hogy Fischer a nyílt durvaságot és a burkolt áskálódást egymást kizáró ellentétekként jellemzi, mintha nem lennének olyan parlamenti demokráciák, ahol a kétféle magatartás harmonikusan megfér egymás mellett.
Kapcsolódó írások:
Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...
Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...
Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...
Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....
Dalos György: Névcserék, ízlések és pofonok Berlin, 2011. június 10. Hogy a magyar jobboldali kurzus a...
Cimkék: Dalos György