A Mozgó Világ internetes változata. 2011 október. Harminchetedik évfolyam, tizedik szám

«Vissza

Fáy Miklós: Tragédia és bimbózó lányok (Sofi Oksanen: Tisztogatás. A Kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, rendező Valló Péter.)

Nem ismerem a számokat, nem tudom, végül mennyit sikerült eladni Sofi Oksanen könyveiből, úgy tűnik, mintha nem sikerült volna tökéletesen az áttörés, de az is lehet, hogy igen. Ez azonban csak a mellékszál, a könyvpiac, a regényváltozat. Ami most bennünket érint: a Shakespeare-en nevelt magyar színházi élet egy kicsit megmoccant, friss husi, vállalható husi érkezett erre az évadra. A Tisztogatás hozta meg Sofi Oksanen számára a világhírt, igaz, regény formájában, de hát nem így kezdte, hanem színdarabként. Szex, erőszak, erkölcsök, mi kellhet más a színházba. Eltelt négy év, és tessék, felnyíltak a szemek, idén két helyen is játszani fogják a darabot, Kaposvár ezzel kezdi az évadot, október közepén jönnek vele Pestre is, a Budapesti Kamara Színház decemberben mutatja be a maga változatát, el leszünk látva észt ellenállással, asszonyok elleni erőszakkal, testi és lelki szenvedéssel. Oksanen a mi emberünk, asszonyunk, a miénk is, valaki, aki odaátról, a nyugati oldalról jőve talán megértette, mit jelentett az orosz megszállás. Bár ezt mi sem nagyon értettük, a Szovjetunió innét nézve is sokaknak összefolyt homogén, de ellenséges (vagy baráti) területté. Mindenesetre az észtek nyomorúsága a miénkkel rokon, csak súlyosabb. Talán megértjük belőle azt, mekkora szerencsénk volt.

Ez persze a történet politikai vetülete, amire az ember a színházban a legkevésbé kíváncsi. Ha nem teljesen és csupán az érdekel, amit majd a színpadon látok, annak a darab regényváltozata az oka. Arra vagyok kíváncsi, hogy a kaposvári előadás fölidézi-e bennem a régi, gyerekkori izgalmat, amire, mondjuk, A dunai hajós vagy a Fekete gyémántok mozgóképei voltak képesek, tudni akarom-e majd, hogy amit látok, az hogyan is történt igaziból, papíron, nyomtatva. Működhet-e a színház könyvügynökként?

Még el sem kezdődött az előadás, és azt érzem, hogy kizárt dolog. Valló Péter díszletei, elég, ha ennyit mondok? Ha nem elég, részletezem: fehérre festett, fáradságosan koptatott székek, asztalok, szekrény. Az a klasszikus, ezerszer látott, ezeregyszer megunt színpadi nyomorúság, álszegénység. Amire pont Kaposváron igazán semmi szükség nincs, sokkal hitelesebb látványt nyújt maga a színház a saját, eredeti pergő vakolatával, sandán álló klozetajtóival, derekas beázásaival.

Ha mindez nem lenne elég, egy kis sámlin egy acélszín hajú öregasszony kucorog. Még mielőtt torát ülhetné a kis- és nagyrealizmus, az átellenes sarokba odaültetnek egy csellista lánykát, elfogódottan tisztogatja a fogólapot, amíg gyülekezik a közönség, én pedig készítgetem a lelkemet, meg kell fürdenie az emberi aljasság, nyomorúság pocsolyájában. Talán jobb volna, ha nem csellóznának közben, de most úgyis az öregasszony köti le a figyelmemet, hogy tényleg Takács Katalin, vagy azért ezt csak nem teszik meg vele.

A kérdés azért érdekes, mert végig azt érzem, hogy a színésznőt bosszantja a szerep. Hogy van az egyfelől, ami szerint mindent el kell tudni játszani, ezért vagyunk színésznők, és van a női oldal, Takács Katalin alapállapotában mégis az az intellektuális szépasszony, akinek a lábai előtt romantikus és anyakomplexusos ifjaknak kellene feküdniük, és ő értőn, kedvesen nézne a szemükbe. Öregasszony? Akárhogy próbálok kegyetlenkedni, akármennyire figyelem az arcát, sehogy sem illik rá a szerep. És nem akkora szerep ez, hogy érdemes volna érte megöregedni, átkerülni egy másik kategóriába, márkinéből Gobbi Hildává válni.

Nem az én problémám ez az egész, látom, hogy Takács Katalin tökéletesen kívül marad a szerepén, megteszi, amit kérnek tőle, merev tekintettel masírozik ki a takarásba, és a szokott drámai hangütéssel mondja föl a szerepet, de nem boldog. Látom, ahogy nézi a többieket, érdeklődve, civil arckifejezéssel, mintha ő most csak szakmai érdeklődésből jött volna el a színházba. Látom azt is, amikor valami apró színpadi baleset történik, eldől a virág, és ő odaszól a többieknek, kommentál, mosolygóssá válik az arca. Nem olyan gyakorlatlan színésznőről van szó, aki ne tudná, hogy mindezt látja is a tőle három méterre lévő közönség, alighanem demonstrációról van szó, megcsinálom, de nem élem át, nem én vagyok, csak valaki, aki azonosnak látszik. Nem a színész játszik, hanem vele játszanak, illetve éppen ez az, amit a színész játszik, de akárhogyan is van, nem alkalmas arra a helyzet, hogy megrendülten tapsoljunk az est végén, igen, láttuk, hogy milyen az emberben lévő állat, megteszünk mindent, hogy mi ne ilyenek legyünk. Helyette megnézhettük a színészben lévő nőt, azt se mondhatom, hogy nem szórakoztam jól közben.

De ez azért igen kevés két felvonásra elosztva. Különben is: hol vagyunk még a két felvonástól? Egyelőre éppen csak elkezdődött a darab, és mivel kezdődik? Két lányt cibálnak be géppisztolyos katonák, mindkettőről letépik az inget, géppisztollyal fenyegetik őket, durván beszélnek, közben fényképezik egymást. Borzongani kellene, és bizonyos értelemben borzongok is. Nem attól, amitől kellene, a nők ellen elkövethető, speciális és különösen felháborító erőszakos bűncselekményeken. Ami boszszant (mert föl azért nem háborít), az a színésznők ellen elkövethető speciális eljárások. Megérteném a jelenetet akkor is, ha nem cibálnák le szegény lánykákról az inget? Persze. Ad valamit ez hozzá, súlyosabbá válik a megaláztatás, pőrébbé és fázósabbá a pillanat? Nem hiszem. Amit látok, hogy a férfinézők egy kicsit megmozdulnak, jobban akarnak látni, és lehet, hogy túlságosan elnéző vagyok a közönség iránt, de igazuk van. Nem mi válunk társtettessé a történetben, hanem a rendező, aki nyilván elmagyarázza a lányoknak, hogy a színészet iránti alázat ezt megköveteli, vagy el se magyarázza, annyira természetesnek tünteti föl az egészet, hogy még tiltakozni se lehessen a kis papnőcskéknek emiatt. Tökéletesen kívül érzem magam a történeten, nem az észtek szovjet megszállás alatti nyomorúságáról beszélnek, csak a kaposvári helyzetről, a színházi férfiuralomról.

Az a baj, hogy el se kezdődött, és már unom. Amikor elkezdődik, nem unom annyira, csak nem bizserget meg semmi, de azért látszik, hogy profi színdarab, érdekesen kevergeti az időpontokat (hogy elkerüljük az idősíkok kifejezést), és ez volna a darab lényege. Többször történik meg ugyanaz, a vörösök vallatni viszik azokat az észt nőket, akikről föltételezik, hogy kollaboráltak a németekkel. Vallatás alatt többnyire különféle szexuális támadásokat kell érteni, háború van, végül is igazán mindegy, hogy valaki mit vall, bárkit agyon lehet lőni. Az öregasszony, aki fiatalként mindezt átéli, miközben valóban bújtatja a sógorát, akibe szerelmes, hozzámegy egy szörnyűséges pártfunkcionáriushoz, akitől undorodik, rosszul van az izzadságszagától, a vodkaszagától, a teste formájától és állagától. Az este két legkielégítőbb alakítása a két férfi, a katonásan szögletes, szögletesen tempós, tempósan nehézkes Kaszás Gergő és a beszédes tokával rendelkező Sarkadi Kiss János.

A történetnek azonban van egy altörténete is, egy 1992-ből való folytatása, Észtország már független, meg lehet látogatni útlevéllel a nemcsak áhított, de művelt Nyugatot is. Ez történik Zarával, akit természetesen prostitúcióra kényszerítenek daliás társai. A világ nem sokat változott negyven év alatt, mondja Oksanen, Zarát is kínozzák, csak nem azért, hogy árulja el a bujkáló rokonokat, hanem hogy készségesebben végezze a munkáját. De Zara legalább menekülhet, megpróbálhat eltűnni, egy nap az öregasszony kertjében találnak rá, éppolyan szakadtan és nyomorúságosan, amilyennek az öreget is láttuk. Megfürdetik, megint egy kínosan lassú jelenet, az ember kénytelen arra gondolni, hogy ha lenne egy olyan párbeszédjelenet is a darabban, amely során szilvalekvárt főznek, akkor Valló Péter azt is real time-ban mutatná meg, nyolc órán át kavargatnák a kulimászt. A végén persze lesz megoldás, valamit mégis változott a világ Sofi Oksanen szerint is, de már mindent homályba borít az az ócska érzés, a primitív megkönnyebbülés, hogy vége van. Végre tapsolni és hazamenni lehet.

A kiinduláshoz visszatérve: nem funkcionál reklámként az előadás. Nem funkcionál egyáltalán, színházként sem él meg, bár ez talán túl szigorú ítélet, hiszen van eleje, van szünet, van taps. Hatás, az nincs. Érzem, ahogy szép lassan elönt a harag, hogy jön ahhoz Valló Péter, hogy elvegye a kedvemet egy könyvtől? Egy olyan könyvtől, amit nem olvastam? Holnap megveszem.

 

 

 

 

Sofi Oksanen: Tisztogatás. A Kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, rendező Valló Péter.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Ahol a tirpák fölmászik a fára (Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.) Nem kellett hozzá öt perc, hogy már azon kelljen gondolkodni:...

Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.) Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek...

Fáy Miklós: Felső középszer (Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.) Tudom, mire készülök. Pintér Bélára és társulatára. Pintér Béla és...

Csengery Kristóf: Hattyúlovag hegedűtokkal (Csiky Gergely: Prolik. Az Egri Gárdonyi Géza Színház a POSzT-on. Díszlet Cziegler Balázs, jelmez Füzér Anni, rendezte Máté Gábor.) Lehetne a Kékszakállú vára is, de csak egy pesti, külvárosi,...

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK