A Mozgó Világ internetes változata. 2011 október. Harminchetedik évfolyam, tizedik szám

«Vissza

Révész Sándor: „Eszláron bármi megtörténhetett” (Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011, Osiris.)

Solymosi Eszter közel van. Dédszüleim kortársa. Az ő generációjáig legtöbbünk még családi szálakon is visszalát. Ha annyi földi év adatott volna annak a szegény leánynak, mint édesanyámnak vagy apámnak, megérte volna a születésemet. Amikor a szüleim fiatalok voltak, Solymosi Eszter kortársai voltak az öregek. Nagyszüleim épp a pert követő nagy antiszemita hullámba születtek bele.

Az a Tiszaeszlár, amit Solymosi Eszter ismert, messze van. Egész életformájával, intézményeivel, tárgyi világával, társadalmi fogalmaival, a halomra haló gyerekekkel… távoli, idegen világ.

A mikrotörténelem arra jó, hogy közelről nézzük, ami messze van. Közelről látszik jól a távolság. Messziről azt a történelmet látjuk, ami közel áll hozzánk. A műveltséganyagot. A múlt madártávlatos, előemésztett, iskolai, ismeretterjesztő, művészeti, kommersz, ideologikus, szimbolikus, bevett közhelyekre, átvett evidenciákra épített reprezentációját. Ez ismerős világ. Körülvesz minket gyerekkorunk óta. A múlt aprólékosan rekonstruált életvilága, a hétköznapi viszonyok szövevénye viszont idegen részletek tömegéből áll össze. Ami ismerős benne, az épp a hétköznapiság. A mindennapi tudat működése.

Kövér György könyvében a házról házra, dűlőről dűlőre, évről évre tapogató leírással együtt halad a mikrotörténészi munkafolyamatba való beavatás. Problémáról problémára. Buktatóról buktatóra. Egy folyamatban szédülünk bele a részletek és a hiányok gazdagságába. Abba, hogy mily sokat tudhatunk, s mily sokat nem.

A kor hétköznapjaiba és hétköznapi tudatába való belemerüléssel dermesztően hétköznapivá válik, ami rendkívüliként érdemelte meg részletekbe ható érdeklődésünket: a hírhedt vérvád.

Kövér György optimálisan szolgál ki és hagy magunkra minket. Kiszolgál a leírással, amiben csak rá számíthatunk, és magunkra hagy az elemzéssel, amiben csak magunkra számíthatunk.

Solymosi Eszter esete – nyitott ügy.

Nyitott és örökre az marad a maga tárgyiasságában is, de ez a nyitottság önmagában érdektelen. Nem tudjuk, hogy valójában mi történt Eszterrel, nem is fogjuk megtudni soha, rég elmúlt mindenféle nyomozati lehetőség. Ebben azonban nincs semmi különös, számtalan felderítetlen esetet hoz minden év, a nyomtalan eltűnés manapság sem ritka, abban a lazábban behálózott, kevésbé átpásztázható világban még kevésbé volt az.

Nyitott ez az ügy abban a tekintetben is, ahogy például a boszorkánypereké lezárt. A tömeges boszorkányüldözések korára bizton elmondhatjuk, hogy elmúlt. Olyanok még csak léteznek, akik boszorkányoknak vallják magukat, de olyanok nincsenek, akiknek attól kellene tartaniuk, hogy üldözési szándékkal boszorkánynak minősítik őket. Boszorkánygyűlölet nem érzékelhető, a boszorkányüldözések felújítására nincs igény. Ezzel szemben nem tudhatjuk, hogy a vérvádak több mint kétezer éves története lezárulóban van-e. Boszorkánykérdés senki szerint nincs, zsidókérdés viszont sokak szerint van, és abban az értelemben persze van is, ahogy magyarkérdés, németkérdés, olaszkérdés és mindenféle hasonló kérdés van, miután minden etnikai, nemzeti, vallási csoporthoz kötődnek konfliktusok, feszültségek, pozitív és negatív indulatok, vádak és hiedelmek. Magyarországon pedig létezik egy jelentős és erősödő jobbszéli antiszemita politikai tömb, mely jelen pillanatban a 35 éven aluli ifjú választók ötödének bizalmát bírja, mely büszke örököse a tiszaeszlári vérvádat képviselő és fenntartó valamenynyi zsidóellenes mozgalomnak, s ebben a politikai tömbben Solymosi Eszter a zsidók bűnösségének és büntethetetlenségének a jelképe. A MIÉP lapja és vezére is így emlegette őt, és a Jobbik által uralt médiatérben is így szerepel. A legfrissebb magyar vérvád a 2006-os tüntetések vezéralakjának, Toroczkai Lászlónak a nevéhez fűződik, aki tavaly a Jobbik listájának éléről jutott be a Csongrád megyei közgyűlésbe. Ő „tárta fel” az általa szerkesztett Magyar Jelen című lapban Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet című terjedelmes kétrészes cikkében (2007. június 28., július 12.), hogy az 1998-as körmendi gyerekgyilkosság is zsidó rituális gyilkosság lehetett, akárcsak Solymosi Eszteré. („H. Zsófit éppen azon a napon ölték meg, amikor a tiszaeszlári Solymosi Esztert, vagyis április 1-jén, akkor, amikor a leírások szerint a zsidó vérgyilkosságok történnek, vagyis a zsidó húsvét, a Pészáh előtt.”)

Végül pedig és elsősorban: a tiszaeszlári ügy nyitott a legáltalánosabb értelemben is mint társadalmi és társadalom-lélektani probléma. Ha ugyanis megnézzük, és – Kövér Györgynek hála – meg is nézhetjük, mitől vált olyan erőssé az igény a vérvád befogadására, akkor olyan tényezőket találunk, amelyek mutatis mutandis minden bizonytalan, átmeneti helyzetben jelen vannak. Márpedig ma is ilyen helyzetben vagyunk, s a világtörténelem fölgyorsulása folytán a jövőnk alighanem átmeneti és bizonytalan helyzetek sorozatából áll majd.

Solymosi Eszter eltűnése idején Tiszaeszláron még nem vette birtokba a tudomány a halálmagyarázatot. A kétezer lelkes településen orvos nem volt, a halálokot a lelkész és a bába állapította meg a családtagok bemondása alapján. A református mátrikulában az 1880-as 150 haláleset nagyobb részét, 93-at általános, bizonytalan tartalmú okokhoz kötötték: sínlődés, kelevény, gyengeség, végelgyengülés. Ha még ide vesszük a vízkórt is, amely nem betegség, hanem tünet, sokféle betegség lehetséges tünete, akkor azt mondhatjuk, hogy Tiszaeszláron tüdőgyulladásban vagy váltólázban (maláriában) kellett meghalni ahhoz, hogy a halál oka ismert legyen. Ez a homály bizony, ahogy Kövér is megállapítja, „a kortársak számára sem lehetett megnyugtató”. (23. o.) A halálozási adatok évsora nagy hullámzást mutat. A csúcspontok egy részét járványokhoz lehet kötni, más részét azonban semmihez. 1880 és 1882 között három éven át kiugró volt a halálozás a faluban leginkább törzsökös református közösség körében, amelyhez a Solymosi család is tartozott. 1882. április 25-én (Solymosi Eszter eltűnése után három héttel) a községi elöljáróság kezdeményezésére el is jött a dadai orvos, hogy közegészségügyi vizsgálatot tartson, de ő mindent rendben talált, járványt nem tapasztalt, a sok református halálra okot nem tudott. Eközben a zsidóknál ilyen hullámhegy nem volt. 1881-ben például egy sem halt meg az eszlári zsidók közül, akik az előző évi népszámlálás szerint 138-an voltak. Majdnem négyszer annyian, mint húsz évvel korábban. Ráadásul gyakorlatilag valamennyien a nagy külterületű község belterületén éltek, ott a számarányuk már megközelítette a tíz százalékot. A per azután véget vetett ennek a szaporodásnak, a zsidók száma a következő népszámlálásig a felére csökkent Eszláron.

A csecsemők, a gyerekek szapora halálához kivált nem volt objektív magyarázat. Isten adta, Isten elvette. A gyerekélet a hitbéli erők játéka. Az életének tizenötödik tavaszán, a felnőttkor küszöbén eltűnt Solymosi Eszter hét testvéréből négy pici korában meghalt. A háromból, aki fölnőtt, az elsőszülött András éppen Eszter eltűnése előtt három és fél hónappal halt meg 26 éves korában „vízkórban”. Ő volt a család oszlopa, mivel az apjukat már 1873-ban elvitte a kolera.

Scharf Józsefnek, a legismertebb vádlottnak, a „koronatanú gyerekek” apjának is nyolc gyereke lett volna a per idején, ha megmaradnak, de csak hárman nőttek fel közülük. (Scharf „Eötvös Károly kérdésére, miszerint hány gyereke volt, így válaszolt: »A jó isten tudná kiszámítani. Volt vagy nyolc, meg is haltak.«” 320–321. o.)

A csecsemőhalandóság a mikrotörténésznek mázli: a jómódú gazdák közé számító görög katolikus „Papp család adatait aligha követhetnénk lépésről lépésre nyomon, ha nem lett volna olyan magas a gyerekhalandóság”. Így viszont szinte minden évből vannak születési, halálozási bejegyzések. Papp Gábornak például, aki 94 évet élt, öt gyereke nőtt felnőtté a tizenhétből. Három kis Józsefet temetett el, míg aztán a negyedik végre felnőtt, s 29 évet élt.

Farkas Gábor, aki a falu bírója volt a per idején, négy porontynak próbálta átadni a nevét, de mind a négy ifj. Farkas Gábor meghalt pici korában. A bírónak kilenc gyereke született, de hiába várta a fiú örököst, csak három lánya nőtt fel.

Képlékeny, változékony viszonyok között, átmeneti, bizonytalan léthelyzetekben, állandó egzisztenciális veszélyben élt Eszlár népe (is) a 19. század második felében. Voltak függő parasztként élő nemesek, akik többnyire csak zsellérlányt kaphattak feleségül, de voltak zsellérek is, akiknek jó házuk, nagy kertjük, iparos jövedelmük volt. A társadalmi viszonyok összegubancolódtak, a társadalmi hierarchia hagyományos, helyjelölő kategóriái egyre bizonytalanabbá váltak, a családok élethelyzete gyorsan fordult jóra, rosszra.

A birtokmegoszlás még a magyarországi viszonyokhoz képest is szélsőségesen egyenlőtlen volt. A birtokosok háromnegyedének egy katasztrális hold sem jutott. A földterület 70 százalékát három földbirtokos bírta, s alig egy százalék jutott a földtulajdonosok háromnegyedének. Eszlár társadalomszerkezete egyszerre tűnik nagyon tagoltnak és nagyon kuszának, nehezen kiismerhetőnek: „a választójog, a földbirtokviszonyok és az adózás alapján végzett áttekintés egy szélsőségesen tagolt társadalmat mutatott ugyan”, ám „a dimenziók egyesítésével az addig viszonylag rendezettnek és homogénnek tűnő csoportok határai is összekuszálódtak, elmosódottakká váltak”. (135. o.) Nehezen áttekinthető világban éltek tehát az emberek Tiszaeszláron, melyben nem volt egyértelmű, nem volt állandó a helyük, a helyzetük. Bomló társadalom, gyengülő identitások: a bizonytalanságokkal szembeni türelem kimerülőfélben van, a biztonságigény, a bizonyosságigény fölfokozódik.

Az intellektuális eligazító, véleményformáló erők igen gyengék. A faluban élő pár szál értelmiségi (papok, tanítók, jegyző, kasznár) nem idevalósi. Kívülről jönnek, gyorsan cserélődnek. A református és a katolikus pap körül is súlyos és elhúzódó konfliktusok alakulnak ki, a tekintélyük nem éppen csorbítatlan. A kötelező népoktatás még nagyon friss fenomén, Solymosi Eszter már a világon volt, amikor az azt megalapozó törvény megszületett. A tankötelesek durván fele jár iskolába ekkor Magyarországon. A magyar vidéket s Eszlárt is az iskoláztatás iránti közöny, a motivációhiány jellemzi. A gyerekeket jellemzően csak késő ősztől kora tavaszig engedik iskolába, amikor semmi munka nincs a földeken. 1869-ben Eszlár férfi lakosságának 55 százaléka, a nők 63 százaléka volt analfabéta.

A per előtti évtizedekben két jelentős történelmi fejlemény mozgatta meg Eszláron (is) a társadalmi, gazdasági viszonyokat: a jobbágyfelszabadítás és a zsidó joghátrányok fokozatos felszámolása. „Hogy a megnövekedett perlekedési kedv mennyiben volt a jobbágyfelszabadítás utáni viszonyok, változások velejárója, vagy éppen az új és alig átlátható körülmények által elbizonytalanított emberek csak kellő hozzáértés híján igyekeztek ügyeiket bírósággal megítéltetni, azt nem könnyű megmondani.” (171. o.) Mindenesetre a változások rengeteg konfliktussal, vitával jártak, a peres ügyek jól elhúzódtak, s ameddig húzódtak, addig a felek a saját helyzetüket illetően bizonytalanságban éltek. A bírósági korrupció magától értetődött. Kállay Béni fel is jegyezte, mikor kit menynyivel kent meg. (Később ez a Kállay Béni volt a monarchia pénzügyminisztere húsz éven át.) Nem csodálkozhatunk azon, hogy olyan sokan olyan könnyen befogadták a tiszaeszlári per fölmentő ítéletére azt a magyarázatot, hogy „a zsidók lefizették a bíróságot”.

„A jobbágyfelszabadítás után az eszlári határ szinte minden nagyobb tagja bérlők kezére került. A katolikus Kállayakét keresztény, a református Bánffyakét pedig zsidó bérlők vették haszonbérbe.” (177. o.) 1860-ban eltörölték a zsidók földvásárlási tilalmát. Az utókor agrártörténészei már pozitívan vélekednek a jobbágyfelszabadítás után még sokkal szélesebb körben kialakult bérleti rendszerről, mely tőkét, új technológiákat hozott a mezőgazdaságba, miközben a századfordulóig folyamatosan növekedtek a bérleti díjak, és hosszabbodott a bérletek időtávja. A kortárs sajtót azonban a zsidóbérlet rémképe uralta: A zsidó a tulajdonos nehéz helyzetét kihasználva olcsón (vagy éppen ellenkezőleg, a keresztény jelentkezők számára megfizethetetlen magas áron) megszerzi a földet, amihez nem ért, amivel csak spekulálni akar, amit kizsarol, elértéktelenítve hátra hagy, és gyorsan lelép. Vagy a tulajdonost uzsoraszolgaságba döntve végleg megszerzi a birtokot.

A zsidó bérlők persze nem egységes stratégiával gazdálkodtak. Kövér részletesen beszámolt arról a perről, amelylyel a Wesselényiek lecserélték a régi bérlőjüket, a Geigert a korszerűbb felfogásban gazdálkodó Lichtmannokra. Az eszlári földínségben sokan és nagyon rászorultak a bérlők által felesbe vagy árendába kiadott földdarabokra. Amíg viszont a Geiger és a Lichtmann pereskedett, kockázatos volt bármelyiktől elfogadni a földet, mert nem lehetett tudni, ő-e a jogosult bérlő.

Mindehhez jönnek még a kiszámíthatatlanul, de sűrűn érkező csapások. A járványok, főleg a kolera, a tűz és mindenekelőtt a víz. Eszlár pont olyan helyen feküdt, ahol a Tisza a legjobban tudott pusztítani, és pusztított is rendszeresen. A 110 házat leromboló nagy 1876-os árvíz megrendítő élménye elég volt ahhoz, hogy a többség felismerje: a falut ott, ahol van, nem lehet megvédeni. A községi képviselő-testület 18 szavazattal 4 ellenében az áttelepülésre szavazott, ám az ellenzők kevesen, de erősek voltak, és a döntést elszabotálták. Történetesen annak az Ónody Gézának a vezérletével, aki aztán a tiszaeszlári vérvádat az Országgyűlésbe bevitte, ott napirenden tartotta, majd a per után Istóczy Győzővel az Országos Antiszemita Pártot megalapította, annak egyik vezéralakja lett, s a párt színeiben a szomszédos hajdúnánási járásban a pert követő két választáson győzedelmeskedett.

A nyolcvanas évek elején tehát, a per idején a tiszaeszláriak – legalábbis az Ófaluban – folyamatos veszélyérzetben élnek, túl vannak már azon a felismerésen, hogy védtelenek, de fogalmuk sincs, meddig tart még ez a teljes kiszolgáltatottság a szeszélyes folyó kanyarulatában. Addig tartott, amíg 1888-ban jött egy minden korábbinál pusztítóbb árvíz, és akkor aztán megtörtént az áttelepítés.

„Eszláron ekkoriban – úgy tűnik – bármi megtörténhetett.” (358. o.) Így kommentálja Kövér azt, hogy egy nem egészen ötéves kisfiú, Scharf Salamon szavaiból vérvád kerekedhetett, hiszen általános köztapasztalat, hogy a konfabuláció ebben a korban a gyerekek mindennapos szellemi tevékenysége. Ráadásul a vád azután nem is Salamon szavaira, hanem éppen azok cáfolatára épült. Salamon egymást kizáró változatokban elmesélt történetében apja és a testvére, Móric mindig a gyilkosságban közvetlenül közreműködők közé tartozott. A vizsgálatban és a perben azután már a tizennégy esztendős Móric volt a koronatanú, aki kivette a közvetlen elkövetők közül az apját, kivette és kulcslyukon át leskelődő szemtanúvá minősítette át önmagát, idegenből jött metszőkre kente Solymosi Eszter vérét, s elfogadta a számára kínált lehetőséget: a családot a közvetlen gyilkosságtól mentesítő, őt magát pedig a megvetett, veszélyeztetett zsidóságból a hálás, védelmező többségbe vezető alkut.

A vérvád a kereszténység elterjedése óta mindig az azt kizáró közkeletű hittani ismeretek és rá vonatkozó közösségi, társadalom-lélektani szükséglet között lebegett. A keresztény világ köztudatában benne volt az a tudás, hogy a zsidó hit fundamentuma az, amit a keresztények Ótestamentumként ismernek, s amelyben Ábrahám és Mózes a legszigorúbban megtiltotta az emberáldozat s a vér fogyasztásának mindenféle formáját. A vérvád logikailag olyan, mintha a zsidókat azzal vádolnák, hogy rituális étkezés céljára disznót lopnak, csak ez a közkeletű hittani ismeretekkel szembemenő vád nem szolgálna semmilyen társadalmi igényt, mivel a disznófogyasztás elfogadott többségi tevékenység.

A vérvád a kereszténység előtti időkre, a Makkabeus felkelést kiprovokáló IV. Antiochus Epiphanesig nyúlik viszsza, de a vérvádat feltaláló szeleukidáknak s a rómaiaknak még nem kellett leküzdeniük a saját teológiai tudásukat, miután nem voltak keresztények. Ábrahám és Mózes nem jelentett számukra semmit. Amikor még a kereszténység (is) számkivetett, üldözött, „idegenszerű”, hitéletével elzárkózó vallási kisebbség volt, vele szemben is megjelent a vérvád (ugyanaz a húsvéti vérvád), de ez a kereszténység hatalmi helyzetének megváltozásával, többségi pozíciójának kialakulásával eltűnt. Rómában az első században még zsidók is terjesztették, hogy a keresztények húsvét környékén gyerekeket gyilkolnak, s ehhez nekik még csak nem is kellett a saját hitbéli ismereteikkel hadakozniuk, hiszen a keresztények az ő szemükben éppen az ő hitük „árulói” voltak, akik átléptek Ábrahám és Mózes törvényein. Nekik csak a számukra végtelenül botrányos Eucharistiát kellett félremagyarázniuk, amelyben a hívek szimbolikusan magukhoz veszik Jézus testét és vérét.

Ez a feszültség a hitbéli tudás és a társadalmi igény között a vérvád középkori feléledésétől kezdve folyamatosan jelen van. A pápák a 13. század, a fuldai vérvád óta folyamatosan alaptalannak nyilvánítják a vérvádat, miközben számos vérvádat vittek végig a középkorra jellemző kegyetlenséggel egyházi, inkvizítori felügyelet alatt, s egészen a II. Vatikáni Zsinatig szerte Európában hivatalosan is a hit mártírjaiként tiszteltek a zsidók áldozatának vélt szüzeket és gyermekeket.

Mennyi csapást, nyűgöt, terhet, veszélyt és veszteséget visel el egy ember, egy család, egy közösség úgy, hogy azok okait nem tudja belátni, azok magyarázatát nem tudja megadni, azok felelőseit nem tudja megragadni? Van egy pont, amikor már nincs olyan képtelen magyarázati, bűntulajdonítási lehetőség, melyet kiengednének a kezükből. Még ha egy apró gyereken keresztül adódik is. Elvégre a gyerek kora arra is érv lehet, hogy még nem nőtt bele a hazugságközösségbe, még nem látja be, hogy mit nem szabad elárulni. Ha ezt a lehetőséget nem ragadják meg, másik nem lesz helyette. Soha nem fogják megérteni, miért veszett el Solymosi Eszter. Vagy a vérvád, mely mártírrá emeli az elveszett leányt, vagy az örök bizonytalanság s az ismeretlen bűnös (ha van) örökös büntetlensége.

A vérvádat az eszláriak számára sok tekintélyes, olvasott úr és sok korábbi, hasonló vád példája támasztja alá. A felderítetlenség elfogadása, a tudhatatlanság fátuma ellen pedig az elemi igazságérzet is tiltakozik. Az igazságigényünk ma is és mindig frusztrált, miután mindig sok ok marad ismeretlen és sok bűn feltáratlan. Ez a frusztráció választ ma is az ismeretlenség és a veszteségünket morálisan megemelő, számunkra kevésbé kedves vagy fontos csoportokat sújtó koncepció között.

Nyilván döntő fontosságú volt, hogy mindkét eszlári pap, a református is meg a katolikus is a vérvád mellé állt, noha kezdetben egyik sem hitt benne. Nem egy atavisztikus pozícióból indultak, hanem fölszínes „felvilágosultságból” billentek vissza. Adamovics József, a katolikus lelkész így idézi vissza a jegyzővel folytatott első beszélgetését az ügyről: „– …azt beszélik a faluban, hogy a zsidók ölték meg húsvéti áldozatul. – Zsidók? S húsvéti áldozatul? Mesebeszéd! El tudná azt hinni jegyző úr?… Művelt ember hogy hihetne ilyen badarságot? – Hát hiszen kérem, az igaz, hogy valami hihetetlen, de mégis kell lenni a dologban valaminek, mert már gyerekkoromban és azóta is folyton hallottam én ilyesmit a zsidókról emlegetni. Aztán nem zörög a haraszt, ha szél nem fújja.” (363–364. o.) Nagyjából egy hónap alatt az egész eszlári honorácior társaság eljutott a vérvád kinevetésétől a vérvád képviseletéig.

„Ki merné tagadni, hogy amaz országos elemi csapások, melyek néhány év óta édes hazánk derült egék borítják, s majd döghalál (cholera), majd ínség, majd pedig árvizek képében hazánk különböző részein ütik fel a fejüket, szintén az isteni gondviselés ujjának intései, melyekkel az elkorcsosulás, a vallástalanság álmából ébresztget?” – ezt írta Adamovics 1880-ban, Solymosi Eszter eltűnése előtt két évvel a Magyar Állam című ultramontán katolikus lapban, mely az alsópapságra támaszkodva harcolt és lázította a magyar vidéket a keresztény–zsidó vegyes házasság engedélyezése ellen. Adamovics a kereszténység monopóliumát és életmeghatározó erejét aláásó liberalizmus és szekularizáció képében kínált magyarázatot mindenre, ami Eszlár népét sújtotta, és ennek a magyarázatnak adott hatalmas győzelmi esélyt, érzelmi, indulati hátteret (a vegyes házasság engedélyezése ellen is hatásos érvként szolgáló) vérvád, melynek terjesztésében Adamovics az élre állt. Az ő tudósításai nyomán ismerte meg az ügyet az ország, ő inspirálta Ónody és Istóczy föllépését Solymosi Eszter ügyében az Országházban. Adamovics igen jól és hatásosan írt. Gyilkos gúnnyal végzi ki azt a – ma úgy mondanánk – politikailag korrekt felfogást, melyet, mint láttuk, egy hónappal azelőtt még maga is fölényesen képviselt a jegyzővel szemben: „S végtére is csak a liberalismus ragyogó szalonjában idegen oktondi parasztfő hadarhat össze a zsidó-kereszteléshez szükséges magyar, alias keresztény-vérről mesélő badarságokat; míg a humanitás e felvilágosodás lidércfényétől s a liberalismus ambrózia-italától eltelt – rektus ittas, tehát művelt ember, amint azt a kor kívánalma is követeli, a mely ellen véteni nagyobb bűn volna magyar fajunk kiirtásánál is; szóval a mai világpolgár mosolyog az ilyen fajta humbugon. De hisz a fajnép is mosolyog, sőt markába nevet az ily világpolgári naivságon. (…) »Zsidó-magyar vér-ügy!« Mit szóltok hozzá felvilágosodott lángelmű férfiak, kik ama kutya-macska házasság által a magyar vért zsidóba oltani erőlködtök.” (393–394. o.)

A liberalizmussal valóban bajos a vérvádat egyeztetni, de volt rá igény. Szatmári Mór visszaemlékezése szerint „A liberális irányú lapok nem mertek erélyesen szembe szállani az áramlattal, mert előfizetőik elárasztották őket levelekkel, melyekben azzal fenyegetőztek, hogy visszaküldik a zsidóbarát szellemben dolgozó lapokat. A független liberális újságok ilyen viszonyok között kénytelenek voltak a legszigorúbb tárgyilagossággal fedezni magukat. Közöltek részletes tudósításokat eseményekről, de vezércikkben heteken át nem foglalkoztak az antiszemitizmus kérdésével.” (415. o.)

Az igazságszolgáltatás a vérvád ellen csak személyi értelemben jelenthet (részleges) védelmet, társadalmi értelemben nem.

Hiába mentették fel a vádlottakat, a társadalom „ítélt”. A felmentő ítéletet az a Kornis Ferenc hozta, akit a vádat képviselő vizsgálóbíró, Bary József szerint is „szilárd jellemű, nagy képességű, európai műveltségű férfi. Tipusa az elfogultságtól mentes bölcs és igazságos bírónak.” Kornist inkább a védelem, jelesül a fő védő, Eötvös Károly érezte elfogultnak – a vád javára. Az ítélet nem okozott meglepetést, elég nyilvánvaló volt, hogy bármiféle tárgyi bizonyíték nélkül, egyetlen fiatalkorú tanúvallomása alapján a középkori jogszolgáltatásból már mégiscsak kinőtt országban nem hozhatnak elmarasztaló ítéletet.

A felmentő ítélet társadalmi értelemben egyáltalán nem segített a helyzeten, sőt. Az antiszemita indulatok az ítélet után szabadultak el igazán. Szerte az országban utcai rendzavarásokra került sor, beverték a zsidók ablakait, kirakatait. A felmentettek jelentős része emigrált, a perben nem érintett zsidók közül is sokan elhagyták Tiszaeszlárt. A per után nyomban megszerveződött és néhány évig komoly tényezőt jelentett az Országos Antiszemita Párt. A per utáni különböző szintű választásokat, tisztújításokat is jelentősen befolyásolta a „zsidókérdés”. A szabolcsi alispánválasztás is ennek a jegyében folyt. Természetesen a szabadelvű jelölt számított zsidóbérencnek a függetlenségivel szemben. „Keresztényt a zsidó akarván legyőzni, a keresztényi, a szeretet vallásának elveit valló tábora áll a zsidó érdekkel szemben.” A szeretet vallása nevében született a függetlenségi jelölt kortesnótája is: „Nincsen gescheft, nincs uzsora, nincs uzsora. / Nem lesz zsidó Szabolcs ura, megyénk ura. / Aj vaj vaj meghaltok ezután / Zoltán János, Zoltán János lesz a vicispán.” (581–582. o.)

A tiszaeszlári vérvádnak „vértelen” változata is van, mely lehetővé teszi a zsidók bűnösségében való hitet azok számára is, akik a vérváddal azért már nem tudnak azonosulni. Ez a laicizált változat összeegyeztethetővé teszi az antiszemita vádat az Ótestamentumról és a zsidó vallásgyakorlatról meglévő közkeletű ismeretekkel és a vérvádat elutasító hivatalos vatikáni (és protestáns) állásponttal. „Bary József, a tiszaeszlári ügyet vizsgáló bíró könyvét olvasva gyalázatosnak tartottam, hogy semmi nyoma sincs a szerencsétlen magyar lánynak, Solymosi Eszternek… Bár a vérvádban nem hiszek, Bary véleményét mégis igaznak tartom, az igazságszolgáltatás képviselőit lefizették. Magyarországon akkor kezdődött az antiszemitizmus, amikor az intelligens magyar[országi] zsidóság nem a magyarság mellé állt, hanem a primitív alja népet, az Oroszországból betüremkedő ostoba, tudatlan zsidókat védelmezték, és mindent megtettek fölmentésükért” – ezt a véleményt adta elő Kenessey Csaba, aki 1994-ben fölállította Solymosi Eszter sírkövét a tiszaeszlári temetőben, melyet a lány eltűnésének napján, április elsején minden évben meglátogatnak a hungarista „katonai” szervezet, a Magyar Nemzeti Arcvonal képviselői.(http://www.hazankert.com
/03szept4.html) Az Oroszországból való „betüremkedés” fontos motívum volt, mert az Országházban éppen a tiszaeszlári ügy kipattanásával egy időben tárgyalták az ún. szatmári kérvényt, melyben radikális intézkedéseket követeltek az Oroszországból kiüldözött zsidók bevándorlása ellen. Amúgy a sok zsidó vádlott között egyetlen galíciai születésű volt, a többiek mind Magyarországon születtek.

A jobbszéli netvilágban, úgy tűnik, van kereslet arra a változatra, hogy ha a vérvád nem is áll meg, „sima” gyilkosságban azért még bűnösök lehettek a zsidók. A vád így elfogadhatóbbnak és reálisabbnak tűnhet, holott még abszurdabb, hiszen a „sima” gyilkossághoz végképp nincs egyetlen tanú sem és semmilyen motiváció. Viszont a rituális gyilkossággal ellentétben zsidó(k) által elkövetett „sima” gyilkosságok természetesen lehetségesek. Egy gyilkos éppúgy lehet zsidó, mint bármi más. Ha Tiszaeszlár nyomán egy zsidó által elkövetett „sima” gyilkosság egylényegűvé válik egy közösség lényegét kifejező fikcióval, akkor a zsidóságot is úgy lehet majd kriminalizálni egy esetleges bűnügy felhasználásával, mint a cigányságot az olaszliszkai lincseléssel és a Cosma-gyilkossággal. A Kristályéjszakához sem kellett vérvád. Elég volt hozzá egy valóságos és valóban zsidó által elkövetett gyilkosság.

 

(Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011, Osiris, 750 oldal.)

 

 

Kapcsolódó írások:

Révész Sándor: „Nincsen nekem szavam azt kimagyarázni” (Ablonczy Balázs könyvéről) Összeforrt, ami összeegyeztethetetlen! Az otthonhoz, a szülőföldhöz való ragaszkodás és...

Révész Sándor: A kapitalizmus állásáról… (Kornai János új könyvéről) Így ír nekünk a kapitalizmusról Kornai János a Gondolatok a...

Takács Ferenc: Budapest kövei (Bob Dent: Budapest 1956 – A dráma színterei. Rácz Katalin és Tedeschi Mária fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 404 oldal, 4500 forint. ) Takács Ferenc Budapest kövei Velence kövei (1851-1853) című munkájának...

Révész Sándor: A nemzet alkimistái Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest,...

Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.) Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta...

 

 

Cimkék: Révész Sándor

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK