A Mozgó Világ internetes változata. 2011 szeptember. Harminchetedik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

P. Szűcs Julianna: A kínai katalógus (Magyar művészet. Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, 2011. június 14.–július 4. Kurátor Tóth Norbert, kiállításigazgató Fan Di’an. A katalógus kiadója a Forrás Galéria, szerkesztette Sárba Katalin.)

Az előzményekről. 2011. június 14. és július 4. között Pekingben, az ország legrangosabb kiállítóhelyén, a Nemzeti Szépművészeti Múzeumban nyílt egy korábban sosem látott méretű kortárs magyar képzőművészetet bemutató tárlat. A 33 művész 303 művét csoportosító vállalkozás szervezője egy magángaléria, a hazai kulturális élet perifériáján működő és az Oktogon környékén helyiséget bérlő Forrás című vállalkozás. Ez az intézmény a hazai tárlatnyilvánosságot, „a kánont” – amelyről alább még lesz szó – megkerülve leginkább a határon túli kiállítótermeket célozta meg, vezetője az a Tóth Norbert, aki eddig főként a Hír TV-ben és az Echo TV-ben ismertette és népszerűsítette missziójának eredményeit. Az Index internetes lap a tárlat láthatásának időtartama alatt a témáról lesújtó összefoglalót közölt Földes András tollából (Ismeretlen csodacsapattal lepjük meg Kínát, http://index.hu/belföld/2011/06/20), amelyre július 7-én az Irodalmi Jelen hírportálon a kulturális államtitkár, Szőcs Géza válaszolt (A kánon-monopólium vége, (http://www.irodalmijelen.hu
/node/10551). A miniszteriális személytől szokatlanul erőteljes hangvétel nyilván azért fogalmazódott ilyen keményre, mert az Index cikke referenciaként hivatkozott a mai magyar képzőművészeti élet néhány fontos aktorára, például Einspach Gáborra, az Artmagazin kiadójára, Topor Tündére, az Artmagazin főszerkesztőjére, Molnár Annamáriára, a Kortárs Galériák Egyesületének elnökére és Mélyi József művészettörténészre. Utóbbi az Élet és Irodalom július 8-i számában Kínai kánon címmel össze is foglalta az addigi eseménytörténetet.

A kínaiakról. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kezemben tarthatom a kínai katalógust, ezt a kemény táblájú, fényes papírra nyomott, 339 oldalas reprezentatív kiadványt. De ha henceghetek tovább, könyvtáram egyik dísze az a kétkötetes ünnepi kiadvány is, amelyet 2003-ban nyomtak a Kínai Népköztársaságban, abból az alkalomból, hogy reprezentatív tárlatot körözhettek Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, Spanyolországban és nem utolsósorban – a budapesti Ludwig Múzeumnak köszönhetően – Magyarországon. És ez még semmi! Föl tudok továbbá vágni gyűjteményem egy másik értékes darabjával, a 2007-es, szintén kétkötetes tomusszal, amely a kortárs kínai művészetet „Sonderausstellung” formában mutatta be, hála a bécsi Ludwig Múzeum rendező-szervező közreműködésének, valamint megvannak az elmúlt húsz év Velencei Biennáléinak kollektív katalógusai is, benne természetesen a hol haloványabb, hol igen markáns kínai művekkel. A katalógusokhoz tartozó kiállítások többségét láttam is. Röviden: van valami fogalmam arról, hogy milyen minőséget szoktak a kínaiak külföldre küldeni, még akkor is, ha a nevek ejtése számomra nem mindig könnyű. (Nemzedékem az akadémiai helyesírás azon szabályán nőtt föl, amely a nem latin betűs szavak fonetikus átírására kötelezte ortográfiánkat. A cirilltől a görögig, a perzsától a kandzsi jelekig mindent fonetikus magyarra írtunk át korábban.) A világ felé nyitó Kína a különutas megoldásokat egy adott pillanattól nem akceptálta, és az euroatlanti régió számára az angol átírási rendszert ajánlva a történelem sülylyesztőjébe küldte a „kismagyar” helyesírási törvényt. Győzött a globalizáció. Vagy tapintatosabban: győzött az egyetemes szempont. Van ebben valami szimbolikus.

Mint ahogy abban is, hogy a hajdan Budapestre küldött anyagban (kínai kurátora Fan Di’an, európai szervezője Walter Smerling) megkeresték Kína és a Világ legkisebb művészeti és társadalmi közös többszörösét, az „angol átírást”. Amikor megláttam Chen Yu egyenarckifejezést öltött homunculus-tornasort ábrázoló festményeit, nem tudtam nem gondolni a pár évvel korábban meghalt spanyol Juan Munoz szintén műemberekből összeállított – ráadásul ázsiaias fiziognómiájú – gigaszoborcsoportjaira. Találkozva akkor Shi Chong sült állattetemet boldogan markolászó férfiakt-festményével logikusan rémlett föl az amerikai hiperrealizmus erotikus vonalának sziluettje, élén a matracon kéjesen henyélő John De Andrea panoptikumból szalajtott pucér nőjével.

Az emlékezetből előhívott példatárban nem csak képek és szobrok szerepeltek. Az új média és a képzőművészet kitágult létezési módja a kínaiak számára is korparancs lett. Láttam Bécsben (kínai kurátora ugyancsak Fan Di’an, osztrák szervezője Edelbert Köb) Liu Jianhua teremméretű installációját műanyaghulladékból. Gyönyörű volt, borzasztó és röhejes. Éppen annyira félelmetes, esztétikus és kaján, mint előtte az angol Tony Cragg szeméttelepek szomorú dombjaiból előbányászott és a szivárvány minden árnyalatában pompázó kompozíciója. És ha kirázott a hideg Miao Xiaochun The Last Judgement in Cyberspace című animált videoinstallációjától, elég volt gondolnom az orosz AES + Group Last Riot című és hasonló technikájú alkotására – ez volt a 2007-es Velencei Biennále igazi sikerdarabja –, hogy megértsem: a Föld legkülönbözőbb zugaiban pereg hasonló film.

A kelet-ázsiai vendégművészek mertek külföldi kortársaikra hasonlítani. S mert láthatatlan szálon értették-érezték a világ közös rezdülését, különbözőségük, lényegük, azaz „kínaiságuk” valamennyi láthatási alkalommal hiteles volt, erős és mulatságos. Nagyon jó tárlatok emlékei maradtak bennem. Nem fárasztom a keleti tulajdonnevek további özönével az olvasót, de szeretném memóriám mélyéről még előhívni azokat az optikai szálból és acélból konstruált, sárkánypirosra festett műanyag szörnyeket vagy a selyemfinomságú leheletárnyalatokkal bevont vászonfestményeket vagy a miniatürizált háromdimenziós tömegjeleneteket vagy az új média előtt hódoló technikailag perfekcionista klipeket, amelyek a származási helyet kétségtelenné tették. Nem is kellett tudjam, hogy ezek a vándortárlaton szereplő művészek „valakik” voltak, vagy csak a kurátor kegye hozta őket kitüntető helyzetbe. Puszta testükkel bizonyították, hogy 1) (általában) ismerik a világban zajló trendeket; 2) (valamit) hazájuk karakteréből hozzá tudnak adni a trendekhez; és főként 3) (többnyire) rendelkeznek a tehetség nehezen magyarázható delejes hatásával.

A magyar anyagról. Rossz nyomon jár az Index, ha a művészek ismeretlenségét lobbantja a szervezők szemére. Valóban: a benevezett harmincháromból kilenc kiállítót (Incze Mózest, Tóth Kovács Józsefet, Papageorgiu Andreát, Mara Kingát, Geréb Krisztinát, Elekes Gyulát, Bátorfi Andreát, Ferencz S. Aport és Lusztig Valentint) nem említi az igen részletes és a határon túli magyarokkal amúgy generózus Kortárs Magyar Művészeti Lexikon. Közülük csak négyen születtek 1980 után, tehát a többiek bár beleférhettek volna a tíz éve megjelent, pártossággal sosem vádolt szaknévsorba, de hát a listák sosem tökéletesek.

Az sem stimmel – Szőcs államtitkár ezt szóvá is teszi, igaza van –, hogy Wass Albertek és Trianon-emlékek témái uralkodnának az anyagban. Bár a harmincháromból (pontosabban harminckettőből és a Kós Károly Egyesülésből) többüknek is van raktáron efféle műve, de tény, hogy a pekingi kiállításon e minősítetten politikai ikonok hiányoztak. Mint ahogy a keresztény szimbolika sincs jelen, talán tapintatból, talán a könnyebb érthetőség kedvéért, talán mert a nagy millenniumi szakrális boom után és az adott helyzetben a fajmagyar tematika látszott kapósabbnak. Ezúttal tehát Székelykapukra és Búsmagyarokra, Lovas íjászokra és Racka juhokra terhelődött a kormányzati mainstream, de ez legyen a legnagyobb baj.

Más gond van. A tárlat ugyanis nem témájával, hanem módszerével akar a „keleties” pártállami gyakorlathoz igazodni. Nyilvánvaló: a Forrás Galéria nem ismeri a kortárs kínai teljesítményeket, a pártállami gyakorlatot tehát kénytelen onnan meríteni, amiről még van fogalma. A mi saját közelmúltunkból. Abból az időből, amikor nagy lendülettel mindössze két műtípust támogatott a hivatal. Egyrészt az állami beruházások úgynevezett „kétezrelékes”, azaz „közösségi” tematikájú köztéri vagy murális alkotásait, másrészt a Képcsarnok Vállalaton keresztül forgalmazott és a Kádár-kori kispolgárságra számító konzervatív művészetet. Az új „kétezrelékes” típus egyelőre még nincs kiállítható állapotban, de ha a dolgok így haladnak, talán jövőre Tadzsikisztánban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban már lesz mit bemutatni. A második, a „képcsarnoki” típus annál inkább szárba szökkent Pekingben. A kínai katalógust forgatva mintha időutazáson venne részt az ember: leginkább ugyanis a Csók István Galéria hetvenes évek eleji kínálatára emlékeztetnek a szolid vászonképek, az ízléses kisplasztikák és a fogorvosi várók elmaradhatatlan díszei, a finom grafikák.

Retró lenne a egész? De hát ahhoz irónia és humor kellene. Humor nélkül pedig a retró – divatjamúlt szó, de sajnos nem találtam nála jobbat – reakciós üggyé válik. A válogatás azt bizonyítja, hogy a szakmai kontroll ezentúl nem érvényes, hogy a „fékek és ellensúlyok” lengéscsillapító hatását a kultúrában is bármikor ki lehet iktatni, hogy a karrier immár a teljesítménytől független pályán halad. Pablo Helguera mexikói–amerikai képzőművész szellemes hasonlatával élve a művészeti szcéna egy sakkjátszmához hasonlít, amelyben a király a múzeumigazgató. (Esetünkben ez a kulturális államtitkár.) A királynő a gyűjtő vagy múzeumi gyűjteménykezelő. (Konkrétan ez a miniszteri kegyet élvező galéria.) A bástya a kurátor. (Példánkban ez szintén a galéria igazgatója.) A ló a galériatulajdonos. (Magától értetődik, hogy ez szintén egy és ugyanazon személy.) A futó a kritikus. (A kiállítás terjedelmes munkabizottságában ilyen személyre nem akadtam.) A gyalog pedig a szegény vagy éppen túlpozicionált művész. (Értelemszerűen mindazok a káderek, akik a minisztériumtól a galériáig húzódó hierarchikusan épített feudális rendszerben az érdekeltek látómezejébe kerültek.) Helguera hasonlata ezúttal nem érvényes, sakkról szó sincs. Inkább olyan kockapókerhoz hasonlít ez a játék, amelyben a dobásokat „megkönnyítik” a kocka belsejébe rejtett csipetnyi ólomlapok. Immár allegória nélkül: a kínai anyag pompás modell. Megfigyelhető rajta, hogy mi történik abban a kultúrában, amelyből rövid úton kivonják a demokrácia és a szakmai ellenőrzés gyakorlatát.

A harminckét magánszemély és egy társulás teljesítményét – éppúgy, mint korábban bármely kritikának kitett gyűjteményes kiállítást – csoportokba osztottam. A felosztásból kivettem Makovecz Imrét és a világához tartozó többi „organikus” építészt, hiszen ők már a politika hardverjéhez tartoznak (Magyar Művészeti Akadémia). (A sakkjátszma nem számol a királynál is nagyobb hatalommal, a legfőbb egyházi méltósággal.) Marad öt csoport.

1) Nem tudják, hol élnek, kinek alkotnak, hányat írunk. Bezárkózásuk, provincializmusuk, autizmusuk akár sikeres is lehetne, ha Van Gogh-i karizmával csavarintanák a festéket vásznaikra. De sajnos Papageorgiu Andreát, Mara Kingát és a teljesen bekattant színvilágú Somogyi Győzőt éppen akkora távolság választja el a nehéz életű ősexpresszionistától, amennyi a holland grachtokat a falusi járdákat szegélyező vizesárkoktól.

2) Ők a Szkítia üzlethálózat potenciális dekoratőrjei. Geréb Krisztina székelyfafaragás-motívumokat másol át akrilban kartonra. Kubinyi Anna ugyanazt teszi, de szövött-varrott textiltechnikában. Raffay László és Péterfy László csodaszarvasban utazik, Győrfi Sándor és Sánta Csaba ősi készségeket idéz föl, persze nippméretű bronzban. Ilyesmiért egész nyájakat adtak volna Etelközben, ha akad, aki üzletet köt velük.

3) A nagyot álmodók. Sokan vannak, számításaim szerint tizennégyen, ráadásul kétféle kiszerelésben. Az egyik fajta (3/A) valamikor még a múlt század puha diktatúrájában jobb napokat is látott. Jankovics Marcell a hetvenes években – Magyar népmesék – nagyszerű animációs filmeket készített minden főiskolai végzettség nélkül. Szerencséjére akkor nem képzőművészként jegyezték. Szabó Ákos a hatvanas években – Csernus Tibor szellemi körletében – érdekes szürnaturalista volt, mielőtt kitántorogva Franciaországba a felső középosztály számára készített kommersszel kereste a mindennapi baguettre valót. Kő Pál a hetvenes-nyolcvanas években – a hazai pop-art úttörőjeként – magyarabb volt, mint amikor életvitelszerűen faragta nemzeti nagylétünk vágyálmait, hol állami, hol vállalkozói szponzorációs szeleket vitorlájába fogva. Kelemen Károly a rendszerváltás idején a legfrivolabb nemzedéki hangot ütötte meg, most csak a régi poénok gépies lendület nélküli újrahegyezésére futotta.

Nekik négyüknek sikerült hosszú fáradságos munkával, a helyezkedés gigászi erőfeszítést igénylő kínjai közepette a többi tíz kispályás játékoshoz lefejlődni. A 3/B-hez. Azokhoz, akik a szürrealizmust rendszeresen összetévesztik a koloniál klisék fullasztóan zsúfolt halmozásával, és a hiperrealizmust folyamatosan hígítják a fogyasztói szépségideálok permutálásával (Incze Mózes, Tóth-Kovács József, Lajta Gábor, Rádóczy-Gyarmathy Gábor, Elekes Gyula, Kopacz Mária, Rényi Krisztina). A rossz ízlés szomorú fogyaték, vitatkozni fölötte nem érdemes. De még így sem értem, hogy az adott gusztussávon belül miért szerepelnek itt Hauser Beáta szenvelgő kárpitjai a nálánál több klasszissal súlyosabb Péreli Zsuzsa-gobelinek helyett vagy Párkányi Raab szemérmetlenül pszeudoposztmodern giccsei a legalább nagyot tévedő mestere, Melocco Miklós művei helyett. És miért kellett Izraelből importálni Lustig Valentin affektálóan humorizáló képeit, ha Galambos Tamás e műfajban még akkor is eredetibb, ha nekem azért az övéi se kellenének? A politikai egyensúly kedvéért?

4) Tudjuk, ha egy hordó borba egy pohár ürülék kerül, az egész ihatatlan lesz. De mi történik, ha egy hordó ürülékbe kerül a pohár bor? Nem tudom megbocsátani egyik legmívesebb grafikusunknak, Gyulai Líviusznak, egyik legötletesebb képzőművészünknek, Orosz Istvánnak, egyik legfinomabb technikát művelő rajzolónknak, Sulyok Gabriellának és főként az egyik legbefutottabb, már-már általános sztárként működtetett festőnknek, Fehér Lászlónak, hogy idekeveredtek. Ennyire kell a pénz? A hivatalos siker? A hosszú távú biztonság? Ez a pohár rossz helyre ömlött. Nehéz lesz a foltot az életrajzból kivakarni.

5) Persze az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Gyanítom, hogy a finom erdélyi kismester Jakobovits Miklós, valamint egyik földije, az agyafúrt képzeletű Ferencz S. Apor, továbbá egy másik szomszédja, a zöldgondolatot szépen leképező Kuti Dénes vagy a háromdimenziós diát sejtelmes absztrakcióvá váltó Bátorfi Andrea már csak azért sem marasztalhatók el, mert még nem elég nagyok ahhoz, hogy finnyáskodjanak. De azért elég jók ahhoz, hogy egy pillanatra elgondolkodjanak majd pillanatnyi társaságukon.

 

„Itália századokon át ihlető múzsája volt a magyar művészetnek… Ma is tanulhatunk és tanulni óhajtunk tőle, ami annyival könnyebb, mert a két nemzetet mély és őszinte lelki és szellemi kapcsok kötik egymáshoz.” (Gerevich Tibor katalógus-előszava a Modern olasz művészeti kiállításhoz, 1936)

„Segíti művészeinket a szovjet festészet, mely a gyakorlat stílusteremtő erejével megmutatja: hogyan kell és lehet ma látni a világot… A szovjet képzőművészet tanulmányozása művészeink számára megkönnyíti éppen annak mélyebb átértését, ami új életünkben.” (Horváth Márton: Megjegyzések a képzőművészeti vitához, 1952)

„Kiállításunk tehát egy esztétikai formákba szublimált önkép és önvallomás… amely nép máig nem felejtette el őseit, akik a Kínával szomszédos tartományokból indultak el hajdanában Nyugat felé… Testvéri nagykövetségbe hoztuk el ezeket az üzeneteket magunkról, várva… az érzelmi és lelki kötelékek szorosabbá válását.” (Szőcs Géza katalógus-előszava, 2011)

Egyenes vonalat ír le a három idézet. A fölülről (és kívülről) szervezett művészet kordonát. A kánont. Valóban nem hasonlít az elmúlt húsz év egyetlen csoportos kiállításának egyetlen teljesítményéhez sem. Csak múltbeli példákhoz hasonlít, a népneveket kell mindössze egymással helyettesíteni.

De vajon mit szól ehhez a mostani kiállítás kínai igazgatója, Fan Di’an, aki történetesen a korábbi európai kiállításokat is végigkurátorkodta? Tudjuk: a kínaiak fegyelmezettek. Láttak ők már különb varjút különb karókon. Ha a magyaroknak ez tetszik, ők ugyan nem lesznek semmi rossznak az elrontója.

 

 

 

 

Magyar művészet. Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, 2011. június 14.–július 4. Kurátor Tóth Norbert, kiállításigazgató Fan Di’an. A katalógus kiadója a Forrás Galéria, szerkesztette Sárba Katalin.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: A reneszánsz perspektíva (A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firenzében. Szépművészeti Múzeum, 2008. január 24. – május 18.) Mária Terézia uralkodásának második felében történt, hogy a bécsi udvarban...

Bán Zsófia: Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal? (Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.) Valljuk be, a tematikus éveknek, így a mostani reneszánsz...

P. Szűcs Julianna: Konok magabiztos önazonossága (Konok Tamás festőművész kiállításai: Ultima Realita, Aulich Art Galéria, 2010. március 8. – április 8.; Ars Dictandi, Klauzál 13 Galéria, 2010. március 19. – május 7.) Paraméterek. Úgy alakult, hogy márciusban egyszerre látható Konok Tamás két...

P. Szűcs Julianna: Szép, mint egy gép (Centrale Montemartini – Musei Capitolini. Az ipari műemlék rekonstrukcióját az ACEA végezte 1989-ben, a múzeum 1997-től látogatható. A kiállítás rendezője Francesco Stefanori. Továbbá: Caravaggio, Scuderie del Quirinale, február 20. – június 13., kurátor Claudio Strinati; De Chirico: La natura secondo, Palazzo delle Esposizioni április 9. – július 1., kurátor Achille Bonito Oliva; Edward Hopper, Fondazione Roma, február 16. – június 13., kurátor Carter E. Foster.) Témát kerestem Rómában. Caravaggio a Scuderiében? Talán. Sikkes dolog írni...

Bán Zsófia: Ami a levegőből is jöhet (Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása. Pixel Galéria, 2007. június 13. – augusztus 20., kurátor Július Gyula. ) Bán Zsófia Ami a levegőből is jöhet Vegyük sorba,...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK