A Mozgó Világ internetes változata. 2011 szeptember. Harminchetedik évfolyam, kilencedik szám

«Vissza

Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van”

Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit ünnep, kicsit tüntetés, szelíd metodista módon. Délután öttől reggel ötig szólt Iványi Gábor invitációja. A másfél-két óra alatt, amit kora este ott töltöttem, nem messze a széles, mély kapubejárattól, ahol valaki kedvesen egy széket is tolt alám, érzékelhettem a lassú jövés-menést, érkezők és távozók lágy hullámait. Rengeteg barát és ismerős, még a régi időkből. Már amikor odafelé mentem, a Dankó utcában szembejött Kenedi János, ő akkor fejezte be a virrasztást, és amikor később én mentem elfele, Tábor Ádám jött szembe; mondhatni átadtuk egymásnak a virrasztást. A kapu alatt barátságos fiatal lányok, nyilván Wesley-főiskolások, füzetükbe az érkezők, ha akarták, fölírták az ímélcímüket. A résztvevők létszámának megbízható megállapítására azt a módszert találták ki, hogy a bejáratnál egy vödörből ki kellett venni egy kavicsot és beledobni a lányok előtt álló asztalon egy korsóba. Így aztán hajnalban pontosan tudni lehetett volna, hogy a vendéglátó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség tagjain kívül hányan vettek részt a virrasztáson. Hányan voltak a szolidárisak. Hányan voltak a vallásszabadságnak eléggé odaadó hívei ahhoz, hogy néhány órát adjanak is az életükből ennek demonstrálására. „Sajnos – számolt be később a virrasztóknak Iványi – a kavicsok (mint Ábrahám látomásában a föveny) megszámlálhatatlanok maradtak, ugyanis egy átlagosnál kreatívabb fiúcska felkapta a korsót, és a bibliai Gedeon háromszáz mindenre elszánt vitézeként a győzelem reményében földhöz csapta. Így csak annyit mondhatunk, hogy körülbelül négyszázan fordultak meg egyházközpontunk udvarán.”

„Egy ház” címmel (mivel a július 12-én elfogadott egyházi törvény, pontos nevén a „lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló törvény megfosztotta az egyház elnevezéstől, ahogy vele együtt még több mint száz felekezetet) a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség nevében Iványi Gábor közösségi virrasztást hirdetett a lelkiismereti és vallásszabadságért, „a testvéri szolidaritás éjszakáját”. Az új törvény mindössze tizennégy felekezetet ismer el egyháznak, a többi, korábban már elismert vagy esetleg majd újonnan alakuló közösségnek, az állam és egyház elválasztásának elvét szemtelenül negligálva, az igazságügyi tárcához kell kérvényt benyújtania, és ha ott megfelelőnek találják, a beadvány, az említett negligálást botrányosan folytatva, a parlament elé kerül, amelynek jól ismert kétharmados többsége… vagy elfogadja, vagy nem. Jogorvoslati lehetőség nincs. A törvény (ez is) mindenféle szakmai egyeztetés nélkül született, az utolsó percekben végrehajtott változtatásokkal, ennek megfelelően néhány kapkodásból adódó ellentmondással is (magyarán szólva trehány munka), amelyek miatt majd hamar módosításra szorul.

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség az egyházközpontja udvarán, a Dankó utcában rendezett közös virrasztást „azok számára, akiket megrémített vagy felháborított ez az alapnormákat figyelmen kívül hagyó új törvény”. Itt most emlékeztetek arra, hogy virrasztást el nem ismert vagy elnyomott egyházakért édes hazánkban, amely nehezen hagyja magát szeretni, a hetvenes években rendeztünk volt, amikor a szovjeturalom idején bezártak vagy lebontottak imaházakat.

Az Iványi emlegette kreatív fiúcskával magam nem találkoztam, de én is láttam gyerekeket, csak sajnos kevesen voltak, ahogy fiatalok sem sokan, jobbára mind, így hallottam, a főiskola diákjai. Álldigáltunk, üldögéltünk a tágas, tagolt, szépen gondozott udvaron, a beszédek közti szünetekben zene szólt, egy szép mosolyú ősz hölgy mazsolás kalácsot kínált körbe, halkan beszélgettünk, hallgattuk az előadókat. Tényleg jó hangulat volt, ahogy ezt Iványi Gábor is fölidézi a virrasztóknak írt levelében:

„Már-már azt mondhatnók, hogy irigyelhetnek bennünket a »tizennégyek«. Egyébként ezeket az egyházakat (és minden bejegyzett s az interneten fellelhető felekezetet is) meghívtam, (a reagálást nyilván nem akarván elsietni) eddig nem terheltek válaszukkal. Minden felszólalás, műfajától (szakértői elemzés, erőteljes prédikáció, tanúságtétel, szolidaritási nyilatkozat, politikai beszéd stb.) függetlenül nagyszerű és felejthetetlen volt (amatőr videofelvétel is készült, amennyit csak lehet, közzéteszünk belőle). Külön élményt jelentett, hogy Rajk Judit, Kézdy György, Fellegi Ádám és a DzsenTrió művészetükkel is megajándékoztak bennünket. Voltak, akik kérték, hogy csatlakozhassanak egyházunkhoz, mások pogácsát, húst, salátát, kalácsot, tortát vagy bort is hoztak. Igen, ünnep volt.”

Én is így éreztem, csakhogy ünnep közben kellőképpen el is szomorodtam, nem lévén bennem az a hit s hozzá az olthatatlan derűlátás, ami Iványi Gábort olyan sugárzóvá teszi. Ez volt a virrasztás példázati mondata: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van.” Bár úgy lenne. Én sötéten látok, az az érzésem, az én hátralévő életemben már nem sok világosság várható, hiszen naponta lenne mindig újabb alkalom virrasztást tartani az egyre tovább leépített demokratikus jogállam maradék romjainál. És, legyünk őszinték, szomorkásan maroknyian voltunk a Dankó utcában. Barátságos volt, persze, hiszen ott voltak a régi barátok, mondhatnám, bajtársak, a hajdani demokratikus ellenzék és baráti köre, és más ismerősök, és olyan ismeretlenek, akiknek az arca valahogy mégis kicsit ismerős, vagy a lelki rokonság okán, vagy mert talán láttam őket már egy korábbi tüntetésen. De hát mi is ez a négyszáz ember. Egy aprócska csepp a nagy magyar tengerben.

Az azért elgondolkoztató, hogy egyházak, felekezetek szabad vallásgyakorlásáért többségben világiak (felekezeten kívüliek, ateisták, pogányok, maguk módján vallásosak, egyszóval mindenképpen egyházakon kívül állók) emelik fel a szavukat. Beszélt az egybegyűlteknek Lendvai Ildikó, Kuncze Gábor, Nagy Imre unokája Nagy Katalin, Haraszti Miklós, Gyöngyöspatáról elkeseredett szavakkal Farkas János, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségétől Hanti Vilmos, aki mint katolikus vállalt szolidaritást, mondhatni az egyháza helyett. A katolikus egyháznak – ahogy a többinek sem, senkinek a tetszőleges ismérvek alapján jóváhagyott tizennégy egyház közül – szava sem volt a törvényre, amely működő és sok esetben jelentős szociális feladatokat is vállaló egyházaktól vonja meg az egyház elnevezés jogát és az ezzel járó állami támogatást.

Ahhoz képest, hogy mennyit hallunk felkent vezetőnktől a Nyugat alkonyáról és arról, hogy a haza jövője a Kelet, a nagy keleti világvallások magyarországi képviselői közül egyik sem került föl a kivételezett tizennégyek közé. Orsós János, a buddhista Dzsaj Bhím Közösség vezetője igen határozottan beszélt. A bizniszegyház, mondta, „a jelenlegi kormány számára azt jelenti, hogy cigány gyerekeket készítünk fel érettségire és egyetemre, és ez nagyon fáj ennek a kormánynak… Felhívom azon keresztény testvéreim figyelmét, akiknek az egyháza benne maradt a törvényben, hogy mondjanak le erről a jogukról, amíg minket nem vesznek vissza.” Jogos gondolat. De el tudja valaki is képzelni, hogy ilyen megtörténhet a mai Magyarországon? Pedig pontosan ilyen dolgoknak kellene megtörténniük, hogy a haza újra élhető és vállalható legyen.

A Magyarországi Krisnatudatú Hívők Közössége (a virrasztáson nem találkoztunk velük) közleményt adott ki, mely szerint a jogszabály egyes változtatásaival egyetért, de zokon veszi, hogy a keleti világvallások nem szerepelnek, valamint hogy nem független bíróság, hanem a politikafüggő parlament dönt a bejegyzésekről. A krisnások egyébként ugyancsak komoly oktatási, drogprevenciós és mentálhigiénés programokkal, továbbá szegényélelmezési missziókkal segítik a rászorulókat.

A muszlimoknak Magyarországon háromféle közösségük van, külön a külföldi üzletemberek és diákok, külön a jobbára arabok és külön a többségben magyarok számára. Ez utóbbiak alkotják a Magyar Iszlám Közösséget, amelyről én azt hittem, tiszteletre méltó hívők gyülekezete. Ugyanis jogelődjének, az 1931-ben létrehozott Magyar Mohamedán Egyházközségnek egyik alapítója és főmuftija Germanus Gyula volt, híres tudós, Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin tanítványa. Kevesen tudják, hogy ez a két magyar zsidó kutató milyen rangos helyen szerepel a nemzetközi orientalisztikában. Tény, hogy ennek a múltbéli rangnak a fényében nézve a jelent megbocsáthatatlan módon nem vettem észre, nem figyeltem rá, manapság milyen gondolatkört tekint magáénak ez a társaság; elég, ha azt említjük, hogy „hazaáruló” Károlyi Mihályról, a „sátán fattyáról” és „igaz hazafi” Prónay Pálról és hősi Rongyos Gárdájáról értekeznek. De hogy nem emiatt nem kerültek a kivételezett tizennégyek közé, az biztos.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...

Lángh Júlia: Nem az iskolának, hanem az életnek… A menyem, aki szerintem a tanárnők gyöngye, a napokban lelkesen...

 

 

Cimkék: Lángh Júlia

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK