A Mozgó Világ internetes változata. 2011 augusztus. Harminchetedik évfolyam, nyolcadik szám

«Vissza

Győrffy Iván: Boldog szomorú film (osás, vágás, ámítás (De vrais mensonges). Színes, feliratos francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010. Rendező Pierre Salvadori.)

A francia komédia elvileg sosem tartozott a könnyen emészthető, újranézhetetlen műfajok közé. A karakterek mindig is erősek voltak – és nem csak Pierre Richard vagy Jean-Paul Belmondo, Jean Reno vagy Daniel Auteuil, de a másod-, sőt harmadvonal alakításában is. A történeteknek is jobbára volt valami apró bukéja – mint egy pralinéval megbolondított croissant-nak. Többnyire elég anyagdúsak és mívesek voltak ahhoz, hogy bármelyikből készülhessen hollywoodi remake – gondoljunk csak az Őrült nők ketrecére –, ám elég lágyak és áttetszők, hogy semmiképp se feküdhessék meg a nézők gyomrát.

Kivételek mindig akadnak. Pierre Salvadori például vérbeli gall komédiás, de a legjobban az a műfaj áll neki, amit gyakorlatilag ő talált fel: a kínjáték. Szándékos vagy sem, egy Salvadori-filmet nem lehet úgy megnézni, hogy ne fájjon (akárcsak egy burleszket). Legyen az a legtradicionálisabb romantikus komédia, tévedések vígjátéka vagy lézengő ritterek seregszemléje – Salvadori darabjai egytől egyig kiverik a biztosítékot. Néha annyira durván és kegyetlenül elbánnak szereplőikkel – és a zsöllyébe ragadt nézővel –, hogy abnormálisan bonyolultnak látszik a legőszintébb tőmondat is, az emberi viszonyokon pedig mindenki véresre sebzi magát. Salvadori kínjátékai övön aluliak, de a szuperegót is felpiszkálják – úgy, hogy voltaképp nem történik semmi fatális, csak csókok és könnyek, pofonok és ölelések, szirupba és vasreszelékbe mártott mondatok szökkennek elő. Alig törődnek a valósággal, a társadalmi problémákra nagy ívben tesznek, mégis velejéig szatirikusak. Színviláguk hiába napfényes, mint a Côte d’Azur, ahol gyakran játszódnak, vagy sötét, mint egy elhagyatott park, ahol egy öngyilkosjelölt próbál pontot tenni szenvedéseire: nincs bennük semmi fehér és fekete, inkább piszkos-rózsaszín vagy élénkszürke, amilyenek a hétköznapi emberek, kívül és belül.

Hiányoznak a tajtékzó csataménen beviharzó szőke hercegek és az álomból szőtt csipkét viselő szűzleányok: ha már egyszer kihaltak, igazán kár lenne a vásznon újraéleszteni őket. Helyettük idegesítő dumagépek, tehetetlen lúzerek, szánalmas hősszerelmesek, visszataszító lelkű szépségek nyüzsögnek – akik valahogy mégis humanizálódnak, mert szenvedéseik megérlelik vagy legalább kifárasztják őket, és készek szembenézni gyengeségeikkel. És ezen a ponton már tényleg szerethetők. De addig… konkrétan a falra mászunk tőlük.

A Mosás, vágás, ámítás ugyanezt a sémát követi, csak még nagyobb maflást ad a míves francia komédia hódolóinak. Ugyanis azt az Audrey Tautou-t fordítja ki önmagából – ha ez egy vérbeli színész esetében egyáltalán lehetséges –, aki Jean-Pierre Jeunet kultikus filmjében, az Amélie csodálatos életében a naiv, romlatlan ártatlanság, a rafinált gyermeki lelkület és a csodálatra méltó önzetlenség archetípusa volt. Nos, Emilie, Salvadori filmjének fodrász-főszereplőnője minden, csak nem romlatlan bálvány. Az idő sem múlt el fölötte nyomtalan, számos csalódás, keserűség lenyomatát őrzi arcvonásain, szüleivel, kollégáival és a férfiakkal való viszonya igen ambivalens, minthogy önmagával sincs igazán kibékülve. Tulajdonostársával, Sylviával nem mindig találja meg a kellő hangot, a vendégekkel sokszor erőszakos és türelmetlen, a többi alkalmazottal meg néha kifejezetten kiállhatatlan. Édesanyján – aki még mindig férje hűtlenségét nyögi, habár a szakítás már több évvel korábban történt – ugyan segíteni próbál, de jóindulatával és a körülötte feltűnő emberek sorsának egyoldalú rendezgetésével nagyobb vihart arat, mint amekkora idillt idézhetne elő.

A legkegyetlenebb módon azzal a férfival bánik, aki feltétlenül rajong érte. Jean (Sami Bouajila) botcsinálta mesteremberként dolgozik a szalonban, csak hogy Emilie közelében lehessen, pedig kvalifikációja nem épp a kétkezi munkára kárhoztatná: korábban ázsiai nyelvek szinkrontolmácsaként foglalkoztatták, ám egyszer tenyérbe mászó indulatra ragadtatta a munkastressz. Irodalmi igénnyel megfogalmazott névtelen szerelmes levelét azonban a lány saját céljaira használja fel: anyját akarja kirántani a depresszió mocsarából egy képzeletbeli rajongó kreálásával. Ez ugyan ideiglenesen sikerül is neki, ám a következmények katasztrofálisak. Udvarlójából csaknem selyemfiút farag, úton-útfélen lerészegedik és bájai helyett kíméletlen arcélét mutogatja, anyja átlát a szitán, és a maga módján boszszút is áll, környezete pedig elkezd komolyan kételkedni beszámíthatóságában.

Amélie tehát felnőtt és kiábrándult. De fogalmazhatunk úgy is: Jeunet szürreális mesevilága facsarodott ki Salvadori kezében, akár egy savanyú citrom. „Pont azt szeretem bennük – mondja ki Tautou Salvadori filmjeiről –, hogy a szereplők tudnak kegyetlenek lenni egymással, és nem mindenki patyolattiszta.” Nincs ebben semmi újdonság: láthattuk az előző Salvadori filmben, a Drágaságomban, hogyan prostituálja érzéseit – és mindenre kapható szerelmét – egy máskülönben imádnivaló nő, ha elragadják az önzés hullámai. Audrey Tautou ott egy gazdag férfiakra akaszkodó luxuskéjnőt alakított, aki végül „megtért” az igaz szerelemnek, de közben nagyon közönséges és gonosz tudott lenni. Ám a Csak Ön után! öngyilkos-altruista kettőse, a Mint a vízfolyás szemérmetlenül hazudozó lánykája vagy a Semmihasznák lumpenjei is eltávolíthatatlanul magukon viselik a rendezői védjegyet. Mintha egy szadista misztériumjáték beavatási próbái lennének a sorsok kabarészínpadán.

A főhősnőé mellett említést érdemel Nathalie Baye játéka. Ők már Tautou első filmjében, a Vénusz szépségszalonban is együtt brillíroztak – de amíg ott a tiszta, bár egy gazdag öregúr által elcsábítható lányka és a kiábrándult, férfifaló negyvenes asszony ellentétpárjába rendeződtek, itt méltó partnerei egymásnak az érzelmi kínzókamrában. Baye hasonlíthatatlan eleganciával varázsolja elénk a kissé zavart lelkű, tétova és elesett, de felajzva csábító és kőkeményen célratörő nőt. A szerelmes férfi bőrébe belebújó Sami Bouajila pingponglabdaként hányódik anya és lánya között, s amíg megtalálja helyét, számos horpadással gazdagodik – de színészként a drámai kétségekkel és a komikus jelenetekkel (mint amikor entellektüel mivoltát akarja kétségbeesetten takargatni öntudatos imádottja előtt) is gond nélkül megbirkózik. A mellékszerepek se ki nem tűnnek, se el nem vesznek a fodrászollók, kenőcsök és selyemfüggönyök hátterében – sőt Paulette éppen azt az együgyűnek tűnő, kerek szemű fruskát alakítja meggyőző erővel, amilyennek korai pályáján Tautou-t is gyakran láttuk.

A Mosás, vágás, ámítás világa voltaképp egy csak nőknek rendeltetett paradicsom is lehetne, ahová a férfi kígyóként hozza magával a romlást. Az intim mozdulatokból, gesztusokból, szavakból építkező beltér a speciális női ismeretek fellegvára, amelybe belépve új erőt lehet meríteni a női szolidaritás védőburkában, s immár felfrissült lélekkel, testtel utat vágni a férfielvárások odakinn leselkedő dzsungelében. A libbenő textilek, a meg-megvillanó testtájak, a suttogva lehelt vallomások, a selymes érintések, a nyugalmat árasztó pasztellszínek mind azt szolgálják, hogy közegükben időlegesen elengedhesse szorongásait, félelmeit a vendég s a vele bensőséges viszonyba kerülő szépész. A kozmetikai szalonokban, fodrászatokban, fehérneműüzletekben stb. játszódó filmeknek megvan a maguk sajátos költői nyelvezete, s a fojtó érzékiség aurája mindvégig ott lebeg felettük. Nem véletlen, hogy életre keltőik gyakran maguk is nők, akik valamilyen formában lelkük egy darabját helyezik el a játéktérben: a Vénusz szépségszalon rendezőnője, Tonie Marshall édesanyját tette meg a szalon tulajdonosának, a libanoni Nadine Labaki már saját magát is beleírta a női sorsok kavalkádjába. Ennek persze oka is van: a Karamell női ötösfogatának problémái, küzdelmei és lázadásai alig volnának értelmezhetők a nőket különösen szorító, hagyományelvű társadalom bejrúti látképének ismerete nélkül.

Ha a szépségipari kiskereskedelmi egységbe véletlenül mégis beteszi a lábát egy férfi, valamit biztosan elveszít – a Karamell fodrászlányba szerelmes sarki rendőre például férfiassága szimbólumát, a bajszát. Pierre Salvadori pedig időnként az arányérzékét. Anya és lánya jó szándéktól csöpögő, mégis idegfeszítő kapcsolata, a szerelmes férfiú bávasága olykor szétmorzsolja a vígjáték kereteit, miként a fodrászüzem feminin jegyeinek felskiccelésével is igencsak spórol a rendező.

Nem szép, nem is habkönnyű film tehát a Mosás, vágás, ámítás, de a műfajban kötelező álbonyodalmak ellenére is hihetetlenül életszagú. Feledtetni képes, hogy direktora – néha azonos színészekkel és a fél stábbal – mindig ugyanazt az egy, boldog szomorú filmet rendezi, úgy viselkedve, mint Kosztolányi versében a „lázbeteg, aki feleszmél”.

 

 

Mosás, vágás, ámítás (De vrais mensonges). Színes, feliratos francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010. Rendező Pierre Salvadori; forgatókönyvíró Benoit Graffin–Pierre Salvadori; operatőr Gilles Henry.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

Győrffy Iván: Sötétedik (Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger). Színes, feliratos amerikai–spanyol vígjáték, 98 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen, operatőr Zsigmond Vilmos.) Maga a cím fél siker vagy fél bukás. Esetünkben inkább...

Győrffy Iván: A lelkiismeret filmje (Dumas (L’autre Dumas/Dumas). Színes, feliratos francia életrajzi dráma, 105 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Safy Nebbou.) Mi a közös egy haiti néger és egy francia márki...

 

 

Cimkék: Györffy Iván

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK