A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Sándor Erzsi: Varázslatos dokumentátorok (Varázslatos gladiátorok. Dokumentumfilm, rendező Kabarcz Zsófi, producer Boros Panna, operatőr Somogyvári Gergő. HBO, 2011. június 30.)

Áll Keresztes Anna a zsúfolt járdán, és a kezében lévő szív alakú piros léggömböt oda szeretné ajándékozni valakinek, aki elveszi tőle. Körülötte siető honfitársak, akik keresztülnéznek rajta, és ez még a jobbik eset. Mert vannak, akiknek az arcát a düh szorítja ökölbe, az elemi felháborodás, hogy munkaidőben, csúcsforgalomban mit áll itt egy ilyen a piros szívével, hogy mindet zárnák be valahová, ahol senki se látja őket. Anna közben egy mobiltelefonálóval próbálkozik, aki szórakozottan veszi ki végül a lány kezéből a lufit. Oda se néz, biztosan nagyon meg lesz majd lepve, amikor percek múlva elteszi a telefonját, és rájön, hogy egy madzagot szorongat a másik kezében. De ezt a pillanatot már nem látjuk Boros Panna és Kabarcz Zsófi filmjében. Csak a feldúlt arcú, magukba zárt, siető embereket, akik saját fontosságuk biztos tudatában kérnek ki maguknak mindent, ami belezavarhat a jelentőségükbe.

Nem biztos, hogy egy ilyen kimódolt szituáció jót tesz egy dokumentumfilmnek, de döntéshelyzetbe kényszeríti a nézőt. Miképpen az egész film, ez a jelenet is azt sugallja: te mit tennél, hogy viselkednél, hogy élnéd túl, mit gondolnál, mit akarnál?

Helyzeti előnyöm van, mert a megalakulásuk óta ismerem a Baltazár Színházat, Elek Dórát és a színészeket, ezért nincsen szükségem újra és újra elcsodálkozni az evidenciákon. Hogy tényleg értelmi sérültek és tényleg tehetségesek és tényleg színházi élmény és tényleg nem ahhoz képest. Ezért könnyű szívvel vágom rá a film sugallta kérdésre a választ: naná, hogy elvenném Annácska kezéből a lufiszívét, aztán megölelném őt, és röhögcsélnénk egy kicsit a körülöttünk lévő normálisok csökött, fantáziátlan életképtelenségén.

A filmben megjelenő személyek közt feltűnő értelmileg akadályozottak azok, akiknek arca nyugalmat, derűt, komolyságot, elmélyült gondolatokat hordoz. A genetika, az orvosi hozzá nem értés és figyelmetlenség vagy a balszerencse által rájuk rajzolt jegyek messziről is megkülönböztethetővé teszik őket másoktól, akik itt, ebben a filmben szinte kivétel nélkül köznapi értelemben normálisnak mondhatók, és ellenszenvesek. A maguk bonyolult módján, persze.

Boros Panna és Kabarcz Zsófi filmjében először jelenik meg a Baltazár Színház kitalálója és létrehozója, Elek Dóra glória nélkül. Bár ő maga mindig siet közölni, hogy sem gyógypedagógusa, sem anyukája senkinek, a róla/róluk készített tudósításokban mindig felmagasztosul. Most először történik meg, hogy jönnek fiatal filmesek – akik közül Boros Pannáról tudható, hogy tíz éve figyeli a baltazárosokat –, és Somogyvári Gergő operatőr képein egy elszánt, önmagát megvalósítani akaró, sikerre vágyó színházi embert látunk, akit nem a segíteni akarás szívjósága vezet, hanem a koncepciója. Nem általában akar igazságot szolgáltatni, hanem a saját igazságát akarja felmutatni. Hisz önmagában, abban, hogy képes értelmileg akadályozottakból sikeres színházat létrehozni, mert azt akar, és még azt is akarja, hogy ez az ő nevéhez kötődjék. Elek Dóra színházcsinálási eszményéhez és vágyához éppen ezekre az emberekre van szüksége, tehát megkeresi és alkalmassá teszi őket a céljai eléréséhez. Eközben egyszersmind alkalmassá teszi őket egy sohasem remélt, magasabb színvonalú élet elérésére. A tíz éve tartó folyamatos képzésük, fejlesztésük, tanításuk, nevelésük kiszabadítja őket abból a gettóból, amelybe a társadalmi felelőtlenség és a szociális megszokás taszítja mindannyiukat. Magyarországon 21 éves korig járhatnak az értelmileg akadályozottak – többnyire szegregált – iskolákba. A Baltazár Színház puszta léte több mint tíz éve arra példa, hogy mi mindent lehetne elérni, ha a fejlesztés tovább tarthatna. Ha nem szociális intézményekbe, öregek napközi otthonába, házi Taigetoszokra száműznék a társadalom által előírt fejleszthető korukat elért fiatalokat. Ha nem a szülők pénztárcájára bíznák, hogy meddig bírják a tornára, úszásra, lovaglásra hordást. Meddig képesek fizetni a logopédusnak, a zenetanárnak vagy nyelvtanárnak, és mikor adják meg magukat, illetve a gyereküket a hamburgerek és csipszek kínálta helyettesítő örömöknek, hogy aztán a fejlesztésből végleg kihullott értelmi sérült fiatal mozdulatlanságra ítélve, egyre nagyobbra hízzon a televízió és a videojátékok előtt. A folyamatos képzés érdekében Elek Dóra is tövig nyúl néha a saját pénztárcájába, kölcsönt vesz fel, de pályázik is, támogatást remél, és közben évente egyszer premierekkel bizonyít.

A Baltazár színházi képzés felszínre hozott olyat is, amire senki sem gondolt. Ha Fehér Dani szája kényszeresen nem érne körbe örökké, akár egyetemi hallgatónak is nézhetné bárki. Egy ideig ő játszotta az összes daliát, királyfit, álmok hercegét, aztán Elek Dóra gondolt egyet, és a Leszállási engedély angyaloknak című előadást végigrajzoltatta vele. Danival elszálltak az említett angyalok. Rajzkrétája nyomán sokat megélt arcok, nagy szemű, nagy fejű emberszabásúak kerekedtek elő, hol szárnyakkal, hol megkötözve. Színesek, viccesek, vagy tragikusak, nehéz életűek. Dani nem nagyon fűz kommentárt hozzájuk, ilyenek és kész. A filmen Verocskát festi vászonra, aki elomlón hever a fűben, a legnagyobb dívák tévedhetetlenül, belülről jövő gesztusait próbálgatván a szépségéhez. Pillog, fecseg, kajánkodik, mintha Dajka Margit irányítaná odabentről. A vásznon nagy sötét pacnivá szublimálja Dani festészeti látásmódja. Verocska gurgulázva kacag, ilyenről álmodott. Talán még a filmesek is meglepődtek az elvonatkoztató képesség meglétének pontos dokumentálhatóságán.

A folyamatos képzések nemcsak az életük minőségének megváltozását hozták, hanem azt is, hogy lassan megtanulták képviselni az érdekeiket. Pontosan fogalmaznak önmagukról és egymásról is. Elek Dóráéhoz hasonló kíméletlen őszinteséggel. A szinte minden esetben hozzájuk tartozó, mellettük álló szülők legnagyobb zavarát okozva ezzel. Hiszen az örök gyerekségre ítélt felnőttek felügyeletét nem akarták megosztani a szülők senkivel, és nehezen törődnek bele, hogy már nem felügyeletről, hanem felelősségről volna szó inkább. A filmben sok szó esik arról, hogy a Baltazárban nem tabu a szex. Pontosabban ez a szó el sem hangzik, de helyette az együttélés, gyereket akarás igénye vetődik fel. A baltazáros színészek jócskán kinőtték már a társadalom rájuk kényszerített gyerekstátusát. Férfiak és nők igazi indulatai feszülnek egymásnak. A színház érzelmi és erotikus intézmény. Felnyomja az adrenalin mellé a hormonokat is. Párok alakulnak, és féltékenységi drámák zajlanak. A lányok mind nők, meg akarják találni magukban az anyát, a szexbombát, ahogyan a fiúk is belepróbálnak a tesztoszteron dirigálta macsóba. A Baltazárban nem tesz úgy senki, mintha munkán kívül a színház zárda volna, és a művészet temploma. Férfiak és nők, idegrendszer és hormonháztartás igazgatta közösség ők is, mint mindannyian. A környezetüknek tudomásul kellene vennie, hogy nem ítélhetik az értelmileg akadályozottakat állandó gyerekkorra. Mert ők, az érintettek – Elek Dóra munkájának köszönhetően – még éppen időben felismerték önmagukban a felnőttet. Bár a szülők nem maradnak távol tőlük, és jó eséllyel járulnak hozzá a bűntudat-érzésükhöz.

A film – számomra – legtragikusabb pillanata az, amikor Verocska anyja jóvoltából tanúja lehetek annak, milyen finom hálója van a gyilkossággal is felérő manipulációnak. A szülői jóindulat önmagát védelmező, fojtogató segíteni akarásának. Verocska új és önálló életét tervezgeti anyja mellett a lépcsőn üldögélve, nekihevülve beszél szerelemről, gyerekvállalásról. Kicsi, vékony, keményre szikkadt mamája mellette ül, és előzékenyen lánya eszébe juttatja, hogy szép dolog az önellátás, a tisztálkodás, a mosás-vasalás, de Verocskának semmi érzéke a pénzhez, és soha nem tudna egyedül nyitni egy bankszámlát, ugye? Verocska sírásra görbülő szája tanúsítja, meddig ért a felnőttkora, és hol utasították vissza harmincévesen az óvodába.

A többi szülő is széken, padon, lépcsőn egymás mellett ülve avatja be a filmeseket a legszemélyesebb ügyeikbe. A piros lufiszívét boldogan szétosztó Annácska papájától megtudhatom, hogy egyszer sok évvel ezelőtt, a gyerekorvostól jövet erősen gondolkozott azon, ne engedje-e el a lánya babakocsiját a háromsávos úton. Szakorvosért kiáltó pillanat ez.

Boros Panna és Kabarcz Zsófi filmjében nagyjából húsz perc alatt minden a feje tetejére áll. Ők maguk – a készítők – távol maradnak a képtől, sem a kérdéseik, sem ők nem hallatszanak, nem látszanak egy pillanatra sem. Csak mutatnak. A gyermekük életéhez hozzákeményedett szülőket, Elek Dóra eltökéltségét és a néha megjelenő átlagcivilek hétköznapi halálfélelmei között a tisztán látó, pontosan fogalmazó baltazáros színészeket. Mert színészek ők, hiszen mi más a színész, mint az, aki a személyiségét működtetni képes a színpadon. Az már csak ráadás, hogy mindeközben a hajtűiket is hibátlanul hajigálják. Tökéletesen normálisak.

 

 

 

 

 

 

Varázslatos gladiátorok. Dokumentumfilm, rendező Kabarcz Zsófi, producer Boros Panna, operatőr Somogyvári Gergő. HBO, 2011. június 30.

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: Sírni kell, ennyi az egész (Balázs Péter kabaréválogatásai, m1, 2011. június 12-től 12 részben.) Balázs Péter nemcsak egyszerűen műsorszerkesztő, rendező, író, hanem színidirektor is,...

Sándor Erzsi: Szerencsétlen játék (Casino 1., 2., 3. Televíziós sorozat, RTL Klub, 2011. február. Rendező Szurdi Miklós.) Rémlik valami hackerekről szóló RTL-es sorozatpróbálkozás, amelyben Hujber Ferencnek kellett...

Győrffy Iván: Időparadoxon (Napló ’56 – 2006. szeptember 11-12., hétfő-kedd m1 9.00, 17.50, 23.40., készítette MTV Közéleti Szerkesztőség. Route 56, az én 56-om – 2006. szeptember 12., kedd m1 22.30. Riporter Galambos Péter; szerkesztő Kabarcz Zsófia; adásszerkesztő Zámborszki Ákos; operatőr Schwindl Endre; rendező Csortos Szabó Sándor; készítette MTV Közéleti Szerkesztőség. ) Győrffy Iván Időparadoxon Mindennek az a fránya idő az...

Sándor Erzsi: Tibeti hantámba (Lomini mester az Asztro show-ban. RTL Klub, 2011. 11. 11.) Most akkor Asztroshow-t mondjak, vagy Ezotévét? Valaki mondja már rá...

Sándor Erzsi: Pszichothriller (Lélek Boulevard. Barkó Judit műsora. Duna TV, 2011. szeptember, ismétlések.) Ahogy elnézem az erők vonalát kibontakozni, Barkó Judit úri középosztályba...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK