A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Almási Miklós: Shoppinggal a iszlám ellen (Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány, Elmegyakorlat sorozat Nr. 05. Fordította Nagy Edina. Budapest, 2010, Műcsarnok Nonprofit Kft.)

Nem új tézis, hogy a modern fogyasztói beállítódás fegyver lehet a terrorizmus ellen. A harcos iszlámmal szembeni nyugati világ „fogyasztói társadalmának” pár évtizede még felróttuk ugyan a konzumtársadalom „elidegenítő” mámorát, és akkor a 68-asok nyomultak a fogyasztói kábulat ellenében, de mára – mondja Robert Bolz – az ideológiák kifújtak, maradtak a valláspótlékok. Azokból is két főáramlat: az egyik ilyen, amit fundamentalizmusoknak, vallásos csőlátásnak nevezünk (nemcsak az iszlám, de minden ideológiapótlék ilyen a világtársadalomban, ilyen a bigott kereszténység vagy világmegváltó buddhizmus is). A másik oldalon áll a feltupírozott fogyasztói mániák arénája: ha valami bajod van, elmész shoppingolni, veszel magadnak egy kütyüt vagy egy nyári topot, és máris jobb kedved lesz (legalább egy órára). Ugyanis bármit tanítottak is Adornóék (ill. a „frankfurti iskola” meg a fogyasztást fikázó philosophes marxisantes), a konzumbeállítottság mint életmód a vérünkké vált. Azaz itt, Nyugaton ez lett a világvallás. Világvallás, csak éppen nem agresszív, mint a többi (voltaképp minden monoteista alakulat, mondaná Spiró). Röviden tehát így oszlik ketté a világ: az egyik oldalon a terrorizmus (a fundik, az iszlám, a kizárólagosság, az egyenhit, „csak az én vallásom birtokolja az igazságot, tehát a többit le kell mosni a Föld színéről”), a másik oldalon a modernista (a kapitalista fogyasztás, ahogy Walter Benjamin nevezi), a laza vásárlósdi, ahol minden megvehető, vele a lélek, a kedély és a béke is.

Bolz azonban csavar egyet e tézisen: mivel a konzumtársadalom hódítása megállíthatatlan, a fogyasztás mániájának vírusa behatol a monolit – történelem előtti – világok rendjébe is (az iszlám, a szikh, a buddhista monolitba), és aztán a vásárlás eme eufóriája fogja leteríteni a militáns (robbantós) fundi rohamcsapatokat, az ajatollahok hitbéli univerzumát. Mert aki vásárol, az előbb-utóbb csinos kis kalapot fog viselni fejkendő helyett, írni-olvasni tanul, még többet vásárol, fiúkról álmodik, és élete a plázák légkondicionált terében teljesedik ki (képletesen és valóságosan), minek következtében szép lassan elfelejti az egész iszlám őrületet. Mondja Bolz. Ezt jelenti a „kiáltvány” kifejezés a címben: a fogyasztás vírusa halálba fogja dönteni a 9/11 kitalálóit, az agresszív hitdiktatúrákat és elvakult Amerika-ellenességüket. A konzum mámora láthatatlan méregként hatol be a tudattalanba, és végül szétrágja az iszlám (és egyéb fundi közösségek) gyökereit.

Szellemes. Fotókat is el tudok képzelni hozzá: Gucci-üzlet Bruneiben vagy Abu Dabiban, villogó csajok, iPhone-nal a kezükben kacagnak, és bevásárlószatyrokat lóbálva mennek a következő high-end butik felé. És legfeljebb balhés (extrém) divatcuccként jut eszükbe dizájnra formált dinamit-derékszíjat kötni a derekukra. Én azonban szkeptikus maradok: apuka, a patriarchális família, a törzsi szellem bosszúja még utolérheti e „hitehagyott” csajokat: volt-van rá példa elég. És különben is, a nagyságrenddel van igazán baj: az 1,2–1,8 milliárdos muszlim tengernek hány tízezreléke jut el Dubaiba vagy a Petronas-Tower árutemplomaiba shoppingolni? Csórókám előbb bütyköl magának egy vállról indítható rakétát.

A kötet a fogyasztás világvallásként való rehabilitációja, Bolz azonban nem csak a terrorizmus rettegésében élő Nyugat idegcsillapítójával szolgál. Ez a rehabilitáció a problémák sorát hozza magával: hiszen a konzum nem egyszerűen „elidegenedés” (embertelen lét- és tudatforma), hanem természetessé vált életmód – viszont konténernyi új s ráadásul feloldhatatlan konfliktussal. A kiáltvány végig is vesz belőlük néhányat: a háborút, a pénz új szerepkörét (hitelpénz), a konzum tudatmódosító hatását, a szerelem csapdáit – mindegyiket a megszokott fogalmi leírás zaklató átírásával. E kritikai paradoxonokból egyet emelnék ki illusztrációképp: a szerelem konzumcikként való apoteózisát és vele a szerelembe keveredett modern ember új, de végtelen szenvedéstörténetét. Tézis Nr. 1: a „love for fun” – partnerkötöttség, gyerek, önkormi papír nélküli – szex mint fogyasztási cikk régi ismerős, nem Bolz fedezte fel. Viszont máris itt a Tézis Nr. 2: szex vs. szerelmi viszony feloldhatatlan ellentéte. Az ún. „romantikus szerelem” halott, oké, 19. század, Werther, Schumann, egy darabig még Trisztán gyurmázta ezt az ideáltipikus viszonyt, ám Baudelaire-rel az egész kifújt. Csakhogy maga a szerelem mint tragikus életstátus nemcsak tovább él, hanem a szex szabadon „konzumálható” variációi csak fokozták eme ellentét tragikus feloldhatatlanságát. Mármint azoknak, akik beleestek. Márpedig az emberek így vagy úgy beleesnek, szenvednek, olykor öngyilkosságra is vetemednek a szex kontra szerelem dilemmájától. Mert a szex közhellyé vált konzumjellegével egyetemben berobbant életünkbe a szerelem tragikus képtelensége is. Élünk a szerelem kiélhetetlenségének korában. Freud és Lacan rohantak elsősegélydobozukkal, de csak elmérgesítették a helyzetet.

A platóni meséről van szó: az ember valamikor egy darabból állt – ideális gömb volt –, amit az istenek (valamilyen cinikus bosszúból) kettévágtak: két fél lett az egyetlen almából, férfi és nő. Csakhogy e két fél nem szimmetrikus: az egyik fél nem kaphatja meg a másikat – előbbi nem is akarja, inkább önmagát szereti a másikban –, de aztán csak-csak kialakul benne a vágy űzöttsége: egészében megkapni a másikat – a nőt, elsősorban (itt súg Jacques Lacan), vagy a férfit (itt meg Freud 19. századi nőfelfogása szól közbe, amit ez a naiv Bolz el is hisz neki). Röviden: sem az egyik, sem a másik – sem a nő, sem a férfi – nem „kapható meg”, nem is juthat el a másikig, pláne nincs szerelmi „összeforrás”. Nincs, mert „a szerelmes saját imagináció útján realizált Énjébe szerelmes. Ennek következtében a végre kielégített szükséglet minden szerelmi követelést megsemmisít. Mert a szerelem igényei azt követelik a másiktól, amit nem tud megadni. Tehát nem a konkrét másik, hanem saját magunk vele szemben tanúsított követelése ejt rabul bennünket.” És ismét a szerelem vs. szexus: „a nemi aktus során éppenséggel nem a másikhoz mint olyanhoz viszonyulok. Az ő énje ott csak zavarna.” (Ez is Lacan, de most már zavaró, mert Bolz szabados átiratában avítt maszlagként hat…)

Immár az önfeladás sem elég ahhoz, hogy az egyén kilépjen önmagából, és azt az idegent („a vágy titokzatos tárgyát”) magával egyesítse, benyelje, agyonszeresse, és vele több legyen önmagánál. Nem megy, mert a modern ember visszavonhatatlanul nárcista: képtelen lemondani önszeretetéről, ezért arra is képtelen, hogy összeolvadjon Vele – hogy visszaidézze az istenek kettévágott gömbje előtti állapotot, egy én–te intim viszony boldog paroxizmusát. Nem megy, még az orgazmusban sem (mondja Bolz, és itt már erősen kételkedek szerelmi tapasztalatának autentikusságában). Nem megy, sem szociológiailag, sem filozófiailag, mert felszabadult konzumcikk lett a szex és a szerelem is – e felszabadulás eredménye pedig ez a transzcendens boldogtalanság, az elérhetetlenség mint kultúrsokk.

Hát nem tudom. Ha Adornóéknak nem is volt igazuk a fogyasztás ótestamentumi elátkozásában, ez a „felszabadító” gesztus, a konzum világvallásként való megváltásígérete voltaképp csak ügyes másolata a frankfurti iskola konzumkritikájának: Felszabadulás helyett csak a mindenoldalú alávetettség kényszerű vidámságát látod: örülj, hogy sétálhatsz a plázában, és cipelheted a bezacskózott boldogságpótlékokat. Nem kell neked már semmi, boldogtalanságodban vagy elégedett.

Bolz itt tapint rá a posztmodern societas lényegére: „a modern társadalmak igen magas szinten kultiválják az elégedetlenséget. Bennük a boldogság keresése helyettesíti a boldogságot… A kielégítetlen vágy gerjeszti a gazdaságban szükséges nyugtalanságot, a mindennapi bosszúságok nyugtalanítják a politikát, a kíváncsiság irritálja a tudományt, így épp az ember instabilitása, kíváncsisága, vágya, szorongása, érzékenysége lesz a társadalom stabilitásának elengedhetetlen feltétele.” Lefordítva: ez a kielégítetlenség a divatok primus movense, ezért majmoljuk mindig a legújabb trendeket – azt már észre sem véve, hogy egyfelől ebben az igyekezetünkben a gazdaság marionettfiguráiként cselekszünk, másfelől még jobban elveszítjük önmagunkat. „Az áru trónra helyezése, a divat rítusainak megfelelő tisztelet a kapitalista kultusz lényege – idézi Walter Benjamin Passagen Werkjét (életműve monumentális torzóját) –, az áru teológiai szeszélyei, melyekről Marx beszélt, vagyis ontológiailag kettős, egyszerre érzéki és érzék felett státusa Benjaminnál a modernitás alkotórésze.” A diagnózis telitalálat – mármint Benjaminé: az egész posztmodern rendszert az érzékfeletti, a virtuális, a képzelt, a nem valóságos, az egy időre hihetetlenül fontosnak „látott” áru-, eszme-, politikum, szimulakrum-töredékeinek élvezete dominálja. Röviden: e világrend annyi örömet hagy neked a láthatatlan rabszolgaságodban, hogy ha divatot követően cuccolsz a plázában (netán autószalonban, bankhitelközpontban), átmenetileg múlik szorongásod, nyugtalanságod. Felejted önmagad.

A szellemes felütés után (hogy az iszlámot a shopping világvallás fogja megbékíteni – copyright azonban itt Benjamin R. Barbernél – Jihad vs McWord c. művével) a többi fejezet inkább a frankfurti iskola árufetisizmus-kritikájának posztmodern fordítása. Így az egész kiáltvány nem nagy dobás, inkább némileg körmönfont okoskodás egy ötlet köré horgolva, millió beidézett szerzővel (Stanley Fishtől Foucault-n át Lacanig és Hans Blumenbergtől Csikszentmihályi Mihály zseniális honfitársunkig – de istenem, mi végre?). Egy bocsánatos bűn menti a kötet egyébként élvezetesen írott, ám rosszul fordított corpusát – a fiatal Marx szövegeinek emlékezetünkbe idézése. Nem a közhellyé kérődzötteké, hanem a zseniális sziporkáké. Ez is valami, mármint ebben a mindent feledő világban.

 

 

 

 

 

Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány, Elmegyakorlat sorozat Nr. 05. Fordította Nagy Edina. Budapest, 2010, Műcsarnok Nonprofit Kft. 98 oldal, 980 forint.

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A „másik társadalom” költője (Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa.) Nem cifrázom: a proliké. Akikhez rövid élete végéig hű maradt....

 

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Almási Miklós: A végtelenített romantika (Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér. Fordította Horváth Géza. Budapest, 2010, Európa.) A posztmodern fedezte fel, hogy a romantika izgi sötétszoba, és...

Almási Miklós: Beszólás középről (Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.) Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta...

 

 

Cimkék: Almási Miklós

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK