A Mozgó Világ internetes változata. 2011 július. Harminchetedik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

P. Szűcs Julianna: Böröcz in fabula (Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.)

– Tárgy?

– Nem.

– Élőlény?

– Nem.

– Fogalom?

– Nem.

Böröcz András magyar–amerikai képzőművész tematikája a klasszikus társasjáték szabályai szerint kitalálhatatlan. Műtárgyainak leírása persze megoldható. Ha egy gyűjteményszervező katalogizálná a Túl az Óperencián címet viselő székesfehérvári tárlat darabjait, a múzeumi kartonokra ilyesmit írna. 1. Huszonhat darab kenyérkaréj alakú nyárfa alapra kasírozott merített papír, melyen tussal és akvarellel kivitelezett vekni testű, de emberforma alakok helyzetgyakorlatokat végeznek egymással. 2. Tizenkilenc darab aranyfüsttel bevont, rajzolt gemkapcsokkal, biciklistákkal, fűrészekkel és hosszabbító zsinórok motívumaival összekaristolt tükör, melyen a részletek agyafúrtan komplikált viszonyban gyötrik vagy szeretik egymást. 3. Tizenöt darab fából faragott, collstokszerkezettel hosszabbított, ujját kinyújtó, ökölbe szorított kézfej, azaz yad, magyarul tóraolvasó, amely a mennyezetről függesztve s szabálytalan szerkezetet alkotva mutogat a szélrózsa valamennyi irányába. Ezek a katalóguscédulák nem érnének semmit, ugyanis félreinformálnak. Tárgyakat ábrázolnának a művek? Is. Élőlényeket? Is. Fogalmakat? Is. Szabad a gazda.

Csak a vak nem látja: a kenyerek, a gemkapcsok és a yadok sokkal többek fizikai önmaguknál. Éppígylétük valamit helyettesít. Mint amikor egy férfit fószernek, ürgének, csókának, egy nőt bigének, muffnak, csajszinak neveznek. Böröcz művei szlengben kifejtett hieroglifák. Fölfejthetetlen kóddal olvashatatlanná tett üzenetek. Csupa csattanó, de a tréfák meséi számunkra titkosak maradnak. Megannyi móka, de a poénokat elrejtették előlünk. Kibarkochbázhatatlanok.

„Folyton viccelek, megfigyelhetted. Védekező mechanizmus” – magyarázta Woody Allen egyik filmhőse azt a létezéstechnikai trükköt, amelyet Böröcz színre lépésétől, a nyolcvanas évek közepétől, még Erdély Miklós tanítványaként kidolgozott, s amelyet New Yorkban – immár sikerre ítélve – azóta is használ.

Erdély Miklós? Ez a recenzió nem foglalkozhat a magyar neoavantgárd legmélyebben ható (és máig földolgozatlan) teljesítményével. Legyen elég most annyi, hogy ő volt a „vizuális liberalizmus” iskolát teremtő mestere, ő volt az inkább tiltott, mint tűrt művészeti szcéna zseniális guruja, ő volt a hatalomtól független kreatív életérzés, s egyáltalán a műfaji skatulyákba gyömöszölt intézményes művészet legszórakoztatóbb provokátora. Aurája köré oda lehet képzelni a hatvannyolcas művészeti létmód megannyi kellékét a szamizdattól a betojt kultúrhivatalnokokig, a repülő egyetemtől a hasadtlelkű téglákig, a fűtől a fogamzásgátló tablettákig.

Erdély Miklós „gyermekei” az apatejjel szívták magukba az ellenzéki magatartást. Konceptualizmusuk és amatörizmusuk azért (is) lehetett a szabadságharcos stratégia része, mert a művészet reguláris hadserege posztszocreál egyenruhát hordott (legföljebb némi absztrakt paszománnyal), és vakfegyelemmel hitt a profizmusban (legföljebb a szakma szabályait a vezérkarnak nem sikerült mindig átadnia). „Ha nem áll fenn az életszükséglet, hogy az elidegenedett munkát felszámolják, ha ellenkezőleg, a munka továbbvitelére van szükséglet – vallották Herbert Marcuse tanait a művészetre is kiterjesztve Erdély valamint tanítványai – …akkor más egyebet nem várhatunk, mint hogy az új technikai lehetőségek valóban az uralmi represszió lehetőségeivé váljanak.”

Leghelyesebb tehát az új technikai lehetőségeket eleve kikerülni. Legyen a művészet szegényszagú, barkácsjellegű, olcsó! Szabad, tehát zsarolhatatlan! High tech no, arte povera yes! – képviseli az Indigó Csoport egykori és a mai New York galériái között otthonosan mozgó képzőművész. Dugók és ceruzák, kenyérbelek és spatulák, tojások és gyufásdobozok alkották annó és alkotják ma is Böröcz műtermi eszköztárának javát. Mindenekelőtt pedig a fa, amelynek virtuózan kézimunkás megfaragása nála becsületbeli ügy és munkaerkölcsi kérdés.

Ez az anyag akkor sem engedi elszállni, amikor a sorozatmű mondanivalójában nincsen semmi materiális, mert a gondolat bakugrásaiból építkezik a kompozíció. Ez az anyag akkor is „szép”, ha a mondanivaló amúgy „csúnya”, mert – Tolsztoj után szabadon – arról szól, hogy „az egyetlen megszerezhető, abszolút tudás: az élet nem ér semmit.” A hand made és a világfájdalom között persze nála rendre ellentmondás, feszültség, súrlódási hő keletkezik. Ezért látszanak művei vicceseknek, pontosabban és a helyzethez illően: ironikusaknak.

Már a kiállítás címe is benne van a játékban. Túl az Óperencián, hirdeti a három sorozatmű angolra lefordíthatatlan közös nevezője, noha sok minden érvényes lehet itt, csak a Csárdáskirálynő megidézett slágerének folytatása nem. Túl az Óperencián boldogok leszünk? Ugyan! Bár a Nagy Mese, a kenyéremberek viszontagságai, s ezzel együtt a huszonhat fakarajon ábrázolt komiksztöredékek jelentései valószínűleg éppen olyan logikátlanok, mint egy roszszul rugózott ágyon teli hassal nehezített hajnali delírium képei, de azért ne legyenek illúzióink! Nincs az az álmoskönyv, amelyben jót jelenthet egy „vekniember”, amint önmagát szeleteli egy fűrésszel, egy ingaóra, melynek súlyait lisztből kelesztették, vagy egy boksz-ring, amelyben nemcsak a bíró és a bunyózók teste, de a kiütött, hullagyanús, már csak mosléknak való negyedik szereplő is cipóderekú.

A többi mese sem ígér könnyű álmot. Az aranytükrök által homályossá firkált gemkapocs-labirintusok, az összeforrasztott küllőjű bicikliken ellentétes irányba iparkodó versenyzők és az anakonda módjára tekeredő elektromos huzalok – a fűrészekről, ollókról, patkolt kentaurokról nem is beszélve – valamennyien az emberre váró nyomorúság mutatós rémképei. Kicsinységükben is a lét elviselhetetlen könnyűségét reprezentálják: a gyermekien kedves rajzolatok és a csillogó felületek leginkább arra jók, hogy a haláltudatért cserébe gagyival kompenzáljanak.

Lehet persze merengeni azon, hogy a kenyér mint „tárgy-személy-fogalom” Böröcznél talán maga az egzisztenciális kényszer álruhás ikonográfiája. Hogy a csikorgóan egymásnak feszülő elemeket ábrázoló fémdzsungel a mindenütt megbúvó erőszak szimbólumrendszere. (A „régi” Böröcznek is voltak megfejthetetlen fixa ideái: gigasorozatot szentelt például a dinnyének, az apró gyárkéménynek s persze mindenki kedvencének, a világsikert aratott, emberre faragott fekete belű ceruzáknak.) Minél rejtélyesebbek voltak, annál többet és jobbat írtak róluk. Böröcz motívumai hálásak és szkriptogének: egy kultúrkör fantáziáját nagyon megmozgatták. Szervesen tartoztak bele abba a közép-európai mitológiába, amely a rendszerváltást közvetlenül megelőző és utána még jó sokáig kitartó életérzést pompás intellektussal és zabolátlan invencióval fejezték ki. Ma már nem sokan alkotnak Magyarországon e hangulat jegyében. Nincs kinek, nincs miért, nincs hová. Az irónia korszaka elmúlt: harapós kritika és finom humor itt és most nem járnak párban.

Az igazsághoz tartozik, hogy Böröcz is alakulófélben van. Miközben változatlanul „kenyerezik” és „tükrözik”, sőt „ceruzázik” és „akasztott emberezik”, érdeklődése egyre inkább a Nagy Téma, a Zsidósors saját alkatára szabott megjelenítése felé fordul. (Volt ez nála korábban is, de a méret a lényeg.) Itthon először még 2003-ban mutatta be Purim című – szokatlanul nagy – ősmobilként jellemezhető kompozícióját. Három évvel később, Pécsett már kibővített anyaggal járta körül a feladatot. Idén már nemcsak Székesfehérvárott, hanem a budapesti saját vállalkozásban működtetett 2B Galériában is a holokauszt körül keringenek vizuális gondolatai. (A veknik meg tükrök is új világításba kerülnek a Totális Megsemmisítés reflektorfénye által.)

A „védekező mechanizmus” e témakörben szikrázik föl igazán. A bevezetőben említett Woody Allen-i világ referenciaanyaga helyett álljon ezúttal itt egy másik filmes hasonlat: a Roberto Benignié. A nagy olasz clowné, akinek sírva röhögős „szép élete” sokaknál verte ki a biztosítékot. Hányan érezték szentségtörésnek a bohózati technikával megoldott koncentrációs tábor ábrázolását! Mennyien kérték ki maguknak a totális pusztulás bemutatásával öszszepárosított blaszfemikus eszközöket!

Böröcz esetében is előfordulhat ez az elutasító magatartás. Főképpen azoknál a nézőknél, akik csak Fritz Cremer buchenwaldi vagy Makrisz Agamemnon mauthauseni emlékművein szocializálódtak, és ha ismerték is, de hevesen támadták például Zbigniew Libera legókockákból építhető lágerinstallációját vagy éppen a legkorábbi idevágó Böröcz-művet, a már 1987-ben szappanból és ceruzából minikrematóriummá formázott Partvist. Nyilvánvaló az is, hogy a személyükben érintettek talán felemás érzésekkel fogadják majd azt az idén készült apró marhavagon-objektet is, melynek anyaga a collstokra ragasztott és tussal rajzolt merített papír, s amely a fölötte lebegő yad-kezekkel együtt alkotja a végzet hisztérikus nevetésbe fordítható tragikomikus díszletét. És ismerve a mai magyar mentális állapotokat, aligha valószínű, hogy a Rajk László által a Kazinczy utca és a Király utca sarkán elterülő házra és üres telekre tervezett Nagy Marhavagont, a Transzportot, ezt a lírikusan vérfagyasztó, melankóliájában is mosolyt fakasztó helyspecifikus emlékművet a mostani főváros fölállítaná (tervei, valamint további apró Böröcz-vagonrajzok a 2B Galériában voltak láthatók). Szeretnék tévedni.

Lehet, hogy az Indigó-generációnak, a holokauszt után született nemzedéknek már nincs érzéke a Történet pátoszos, heroikus, tragikus megjelenítéséhez. Még az is valószínű, hogy számukra esztétikailag követhetetlen az „apák ízlésének” politikai tartalmú antifasizmusa. Ez a generáció – ha egyáltalán – utólag tanult meg félni. „A bármi megtörténhet” élményét nem tudattal, hanem az elnyomott, a szublimált, a „védekező mechanizmusok” működtetése mellett csak abból a mélységből hívhatja már elő, amelyben a sírás, a közöny és a nevetés, a „tárgy”, a „személy” és a „fogalom” végképpen összekeveredik.

 

Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.

 

 

Kapcsolódó írások:

P. Szűcs Julianna: Váli, a kúrálhatatlan (Láthatatlan Váli-képek közgyűjteményekből. Belvedere Szalon, Galéria és Aukciósház, 2010. május 15. – szeptember 10.) Helyezzük el Válit a mai magyar képzőművészet „szcénájában”, jelöljük ki...

P. Szűcs Julianna: Nagy bónuszok, kis máluszok (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.) Három nagy erénye és három kis fogyatékossága van az Európa...

P. Szűcs Julianna: A kínai katalógus (Magyar művészet. Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, 2011. június 14.–július 4. Kurátor Tóth Norbert, kiállításigazgató Fan Di’an. A katalógus kiadója a Forrás Galéria, szerkesztette Sárba Katalin.) Az előzményekről. 2011. június 14. és július 4. között Pekingben,...

P. Szűcs Julianna: Kukucs (XXVIII. Magyar Sajtófotó-kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2010. március 19. – május 2.) Eltelt egy hét, és segédanyag nélkül élesen csak egyetlen képre...

P. Szűcs Julianna: Két sercli vekni nélkül (ILLUMInazioni. 54. Esposizione Internazionale d’Arte. La Biennale di Venezia 2011.) Minél többet olvastam utólag az 54. Velencei Biennáléról, annál inkább...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK